A számolás joga: A 3 Oscar-díjra jelölt film alapjául szolgáló mű

By Margot Lee Shetterly

Azoknak a fekete matematikusnőknek a rendkívüli, igaz története, akik a feminista és a polgárjogi mozgalmak viharai közepette a NASA-nál végzett számításaikkal járultak hozzá Amerika legjelentősebb űrbéli tetteihez.
Mielőtt John Glenn körberepülte a Földet, Neil Armstrong pedig a Holdra lépett, egy „emberi számítógépek” néven ismert, női matematikusokból álló csoport ceruzák, logarlécek és mechanikus számológépek segítségével számolta ki azokat az adatokat, amelyek felhasználásával aztán rakétákat és asztronautákat lőttek fel az űrbe.
Ennek a csoportnak jó néhány kivételesen tehetséges afroamerikai nő is a tagja volt, akik koruk legkiválóbb elméi közé tartoztak. Eredetileg matematikát tanítottak az amerikai Dél szegregált iskoláiban, ám amikor a második világháború idején az ország repülőgépipara súlyos munkaerőhiánnyal küzdött, őket is bevetették.  A matematikazsenik, akiken eddig keresztülnéztek, egyszerre a tehetségükhöz méltó álláshoz jutottak, és Uncle Sam hívására örömmel költöztek a virginiai Hamptonba, hogy a Langley Memorial Repülésügyi Laboratórium lenyűgöző világában dolgozhassanak.
A Virginiában érvényben lévő Jim Crow-törvények értelmében nem integrálódhattak ugyan be fehér társaik közé, a kizárólag fekete nőkből álló „nyugati komputer” csoport azonban így is sokat tett azért, hogy Amerika valóra válthassa egyik legnagyobb álmát: döntő győzelmet arasson a Szovjetunió fölött a hidegháborúban, és egyeduralmat szerezzen a mennyek felett.
A számolás joga a második világháborútól kezdve a hidegháborún, a polgárjogi mozgalmakon és az űrversenyen keresztül követi nyomon Dorothy Vaughan, Mary Jackson, Katherine Johnson és Christine Darden, a NASA legnagyobb sikereihez hozzájáruló négy afroamerikai nő egymásba szövődő életútját. Tanúi lehetünk, hogy karrierjük a könyvben szereplő majdnem három évtizede alatt hogyan néznek szembe a kihívásokkal, hogyan lépnek szövetségre és hogyan használják fel az intellektusukat ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket és a hazájuk jövőjét.
A könyv alapján, Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monáe, Kirsten Dunst és Kevin Costner főszereplésével film is készült.

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Feb 24, 2017
• ISBN: 9789634480051

Book preview

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with HarperCollins Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Margot Lee Shetterly, 2016 – Harlequin Magyarország Kft., 2017

A mű eredeti címe: Hidden Figures (HarperCollins Publishers LLC, New York, U.S.A.)

Magyarra fordította: Kovács Ágnes

Nyomtatásban megjelent: Harlequin, 2017

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-005-1

Kép: „HIDDEN FIGURES" film artwork © 2016 Twentieth Century Fox Film Corporation. All Rights Reserved.

A szerző fotója: Aran Shetterly

A HarperCollins ® a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.

Magyarországon kiadja a Harlequin Magyarország Kft., 2017

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József

Főszerkesztő: Vaskó Beatrix

Telefon: [phone]; e-mail cím:[e-mail]

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.harlequin.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

A szüleimnek, Margaret G. Leenek és Robert B. Leenek, valamint a NACA és a NASA összes munkatársnőjének, akik kitaposták előttem az utat

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

„Néger. „Színes bőrű. „Indián. „Lányok. Egyes olvasók talán a modern elvárásokkal ellentétesnek érzik majd A számolás joga szóhasználatát, én azonban elsősorban arra törekedtem, hogy a lehető leghívebben ábrázoljam a szóban forgó időszakot, illetve a történet szereplőit.

ELŐHANG

– Mrs. Land emberi számítógépként dolgozott a Langley-ben – mondta az apám, miközben jobbra fordulva kikanyarodott a virginiai Hampton Első Baptista Templomának parkolójából.

A férjemmel éppen látogatóban voltunk a szüleimnél 2010 karácsonya után, és élveztük, hogy néhány napra kiszakadhatunk mexikói életünk mindennapjaiból. A húszéves, zöld kombit az apám vezette, anyám mellette ült, mi pedig Arannal, a férjemmel hátul, akár a testvérek. A mindig oly közlékeny apám most is folyamatosan beszélt, és egészen könnyedén váltott át a barátokról és szomszédokról szóló hírekről az időjárásra, vagy éppen valamelyik bonyolult fizikai problémára, amellyel a Hampton Egyetem hatvanhat éves doktoranduszaként találkozott. Nagy örömmel mutatta meg Maine-ben született és nevelkedett férjemnek a mi vidékünket, közben pedig az én történelmi ismereteimet is felfrissítette.

Az otthon töltött idő alatt anyámmal gyakran mentünk délutánonként moziba, miközben Aran apámmal és a barátaival a Norfolk Állami Egyetem focimeccseire látogatott ki, ezenkívül sült halas szendvicseket ettünk Buckroe Beach közelében, megnéztük az amerikai őslakos művészeti kiállítást a Hampton Egyetemen, és felkerestünk néhány helyi régiségboltot.

Főiskolára készülő tejfelesszájú tizennyolc évesként úgy tekintettem a szülővárosomra, mint egy nagyvilági helyek felé irányuló kilövőállásra, ahonnan az ember jön, és nem ahová tart. Az évek és a távolság azonban sosem tudták meggyengíteni a városhoz való kötődésemet, és minél több helyet, illetve embert ismertem meg, annál többet jelentett számomra az, hogy hamptoni lány vagyok.

Az aznapi istentisztelet után hosszasan elbeszélgettünk Mrs. Landdel, aki az egyik kedvenc tanárnőm volt a vasárnapi iskolában. Kathleen Land, a NASA nyugdíjas matematikusa a kilencvenes éveiben járt, de még mindig egyedül élt, és egyetlenegyszer sem hagyta ki a vasárnapi istentiszteletet. Miután elköszöntünk tőle, beszálltunk a kombiba, és elindultunk villásreggelizni.

– Errefelé sok nő dolgozott emberi számítógépként, fehérek, feketék egyaránt – mondta az apám. A visszapillantó tükörben Aranra nézett, de a mondanivalója mindkettőnknek szólt. – Kathryn Peddrew, Ophelia Taylor, Sue Wilder – sorolta a neveket. – És Katherine Johnson, aki az első asztronauták számára kiszámolta az indítási ablakot.

A történet több évtizedes emlékeket ébresztett fel bennem arról, amikor iskola helyett ellátogattunk apa munkahelyére, a NASA Langley Kutatóközpontjába. Én elöl ültem az 1970-es Pontiacunkban, az öcsém, Ben és a húgom, Lauren pedig hátul, miközben áthajtottunk a Virgil I. Grissom hídon, majd végig a Mercury Boulevard-on, amely egyenesen a NASA bejáratához vezet. Itt apa felmutatta a jelvényét, aztán végigmentünk a kampusz tökéletesen egyenes és egymással párhuzamos utcáinak egyikén, amelyet jelentéktelen, kétemeletes téglaépületek szegélyeztek. Egyedül a hatalmas, hiperszonikus szélcsatorna-komplexum – egy harmincméteres csíkos ezüstgömb négy tizennyolc méteres sima ezüstgömb társaságában – utalt arra, hogy az egyébként teljesen hétköznapi épületegyüttesnek látszó komplexumban rendkívüli munka folyik.

Apám munkahelye, az 1236-os épület szürke elválasztófalakkal határolt fülkék keszekusza labirintusából állt, amelyet a kávé és a cigarettafüst felnőttes illata lengett be. A karcos stílusú, bogaras mérnökök olyanok voltak, mintha egzotikus madarak lettek volna egy rezervátumban. Minket, gyerekeket mindig bőségesen elláttak kiselejtezett leporellóval, amelyek egyik oldalán titokzatos számsorok sorakoztak, a másik oldaluk viszont kitűnő vászonnak bizonyult a krétával rajzolt műalkotások számára. A boxok nagy részében nők ültek; telefonbeszélgetéseket bonyolítottak le, gépeltek, vagy éppen hieroglifaszerű jeleket rajzoltak átlátszó diákra, és eszmecserét folytattak az apámmal, vagy valamelyik másik férfival az asztalukon heverő tömérdek dokumentum valamelyikéről. Az, hogy olyan sok volt közöttük az afroamerikai, akik közül jó páran a nagymamám korosztályához tartoztak, számomra természetesnek tűnt: mivel Hamptonban nőttem fel, a tudomány arcszíne számomra éppen olyan barna volt, mint az enyém.

Apám gyakornokként kezdett Langley-ben 1964-ben, és nemzetközileg is elismert klímakutatóként ment nyugdíjba 2004-ben. Hét testvére közül ötből mérnök vagy technológus lett, a legjobb barátai közül pedig többen is – David Woods, Elijah Kent, Weldon Staton – szintén sikeres mérnöki karriert futottak be Langley-ben. Az egyik szomszédunk fizikát tanít a Hampton Egyetemen, a gyülekezetünk tele van matematikusokkal, anyám diákszövetségének vezető pozícióit a szuperszonikus repülés szakértői töltik be, és a szüleim főiskolai öregdiák egyesületének választmányában is csak úgy hemzsegnek a villamosmérnökök. Julia nagynéném férje, Charles Foxx annak a Ruth Bates Harrisnek a fia, aki egész karrierje során szenvedélyesen kiállt a nők és a kisebbségek előmeneteléért, és akit a NASA 1974-ben ügyvezetőasszisztens-helyettesnek nevezett ki, így ő lett az ügynökség legmagasabb beosztásban dolgozó női munkatársa. A közösségbe természetesen tartoztak még fekete angoltanárok, mint az anyám, fekete orvosok és fogorvosok, fekete szerelők, portások, cipészek, esküvőszervezők, ingatlanügynökök, temetkezési vállalkozók, ügyvédek, sőt, még néhány Mary Kay ügynök is, én azonban gyerekként olyan sok, a természettudományok világában, matematikusként vagy éppen mérnökként dolgozó afroamerikait ismertem, hogy azt hittem, a fekete emberek többsége ilyesmivel foglalkozik.

Apám, aki a szegregáció ideje alatt nőtt fel, egészen más valóságot volt kénytelen megtapasztalni.

– Legyél tornatanár – mondta a nagyapám 1962-ben tizennyolc éves fiának, aki a fejébe vette, hogy villamosmérnöknek akar tanulni a hagyományosan fekete Norfolk Állami Főiskolán.

Akkoriban a művelt, talpraesett, főiskolát végzett afroamerikaiak vagy tanári állást vállaltak, vagy a postán kerestek munkát, de az apám, aki a Szputnyik 1957-es indítása után, a nyolcadikos technikaórán készítette el az első rakétáját, dacolt a nagyapámmal, és teljes gőzzel vetette bele magát a mérnöki tanulmányokba. Nagyapa félelme, miszerint egy fekete nehezen tud majd betörni a mérnökök világába, természetesen nem volt alaptalan. 1970-ben az amerikai mérnököknek mindössze egy százaléka volt fekete – ez az arány 1984-re duplázódott meg. Az afroamerikaiak legmegbízhatóbb munkaadója mindenesetre a szövetségi kormány volt, már ami a természettudományos és műszaki területeket illeti: 1984-ben a NASA mérnökeinek 8,4 százaléka volt fekete.

A NASA afroamerikai munkatársai megtalálták a helyüket az űrügynökség mérnökei között, a sikereik pedig korábban elképzelhetetlen társadalmi felemelkedést tettek lehetővé a gyerekeik számára. Fehér barátok között nőttem fel, és integrált iskolákba jártam; számomra természetes volt mindaz, amelynek a szüleim tették le az alapjait.

Mindennap néztem, ahogyan apám fölveszi az öltönyét, majd kitolat a kapubejáróból, hogy megtegye a húszperces utat a 1236-os épületig, ahol a tőle telhető legjobb teljesítményt igyekezett nyújtani, hogy hasznára legyen az űrprogramnak, és hogy mindent megadhasson a családjának. Apám állása Langley-ben kényelmes középosztálybeli életet biztosított nekünk, és a társasági életünk központi elemévé vált. A testvéreimmel mindig félretettünk annyit a zsebpénzünkből, hogy nyáron pónilovagolhassunk az éves NASA-karneválon, és a karácsonyi kívánságlistámat is mindig a NASA télapójának adtam oda a Langley-gyerekeknek rendezett karácsonyi partiján. Bennel, Laurennel és a legkisebb testvérünkkel, az akkor még tipegő Jocelynnel évekig jártunk csütörtök esténként a Langley sportcsarnokába, hogy a lelátóról szurkoljunk apánk „NBA" (NASA Basketball Association – NASA Kosárlabda Szövetség) csapatának, a Starsnak, úgyhogy én legalább annyira a NASA gyümölcse vagyok, mint a holdra szállás.

A kíváncsiság szikrája hamarosan mindent elemésztő tűzvésszé változott. Olyan kérdésekkel kezdtem bombázni az apámat az 1960-as évekbeli munkakezdéséről, amelyeket sosem tettem fel azelőtt. A következő vasárnap kifaggattam Mrs. Landet a Langley számolócsoportjának arról a korai időszakáról, amikor neki munkaköri kötelessége volt tudni, hogy melyik mosdóba mehetnek be a „színes" alkalmazottak. Alig egy héttel később pedig Katherine Johnson nappalijában ültem a kanapén egy bekeretezett amerikai zászló alatt, amely megjárta a Holdat, és hallgattam a nálam sokkal frissebb memóriával rendelkező kilencvenhárom éves asszonyt, aki szegregált buszokról, tanítással és családfenntartással töltött évekről, és John Glenn űrbéli röppályájának kiszámolásáról mesélt nekem. Meghallgattam Christine Darden történeteit, aki hosszú évekig dolgozott adatelemzőként, miközben arra várt, hogy mérnökként is bizonyíthasson.

Igaz, én már egy integrált világban élek és dolgozom, de éppen elég tárgyalóban és szalonban fordultam meg egyedüli fekete nőként ahhoz, hogy tudjam, milyen merésznek kellett lennie egy afroamerikai nőnek egy szegregált déli munkahelyen, hogy határozottan állítsa a főnökének: a számításai embert fognak küldeni a Holdra. Ezeknek a nőknek az útja megalapozta az én utamat; az pedig, hogy elmerültem a történetükben, segített megérteni az én történetemet.

Még ha a történet, amely az első öt fekete nővel kezdődött, akik a Langley szegregált nyugati részébe mentek dolgozni 1943 májusában – ők később a „nyugati komputerek" néven híresültek el –, velük véget is érne, akkor is meg akarnám örökíteni az életük történetét és körülményeit. Ugyanúgy, ahogy a szigetek – egyedülállóan változatos élővilággal rendelkező elszigetelt helyek – hatással vannak a világ többi részének ökoszisztémájára, a látszólag izolált és jelentéktelen emberek, illetve múltbéli események is meglepő összefüggéseket mutatnak a modern világgal. A tény, hogy a szegregáció ideje alatt fekete nőket alkalmaztak matematikusokként a NASA déli létesítményében, ellentmond a feltételezéseinknek, és megkérdőjelez bizonyos dolgokat, amelyeket az amerikai történelemről tudni vélünk. Ez egy remek történet, amelyet már csak ezért is érdemes elmesélni.

Kutatásaim korai szakaszában megosztottam bizonyos részleteket az űrügynökség történetének néhány szakértőjével. Úgy gondolták, hogy értékes adalékokkal tudok szolgálni a történet egészéhez, de páran megkérdőjelezték a sztori jelentőségét.

– Hány nőről beszélünk? Ötről? Hatról?

Mivel Hamptonban nőttem föl, már akkor tudtam, hogy ennél sokkal többről, de engem is meglepett, ahogy ez a szám egyre csak nőtt. Ezek a nők fényképeken és telefonkönyvekben bukkantak fel, a legtermészetesebb és a legváratlanabb helyeken egyaránt. A Norfolk Journal and Guide egyik eljegyzési bejelentésében például megemlítettek egy Langley-i állást. Az egyik első nyugati komputer lánya is jó néhány nevet felsorolt. A Langley személyzeti osztályának egyik 1951-es memója jelentést tesz a fekete alkalmazottak számáról és státuszáról, és ez a memó meglepő módon említést tesz egy fekete nőről is, aki kutatóként dolgozott, és a bértábla kilences fokozatánál szerepelt.¹ Felfedeztem egy 1945-ös dokumentumot, amely élénk matematikai tevékenységről tesz jelentést egy új épület egyik irodájában Langley nyugati felében, ahol huszonöt fekete nő csalogat ki számokat a számológépéből napi huszonnégy órában három fekete műszakfelügyelő ellenőrzése alatt, akik két fehér komputernek jelentenek.² Már az utolsó simításokat végzem a könyvön, de még mindig nincsenek pontos adataim. Körülbelül ötven fekete nőt tudok megnevezni, akik komputerként, matematikusként, mérnökként vagy tudósként dolgoztak a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumban 1943-tól az 1980-as évekig, de úgy gondolom, hogy ha tovább folytatnánk a kutatást, még legalább húsz nevet írhatnánk hozzá a listához.

És bár a matematikusként dolgozó fekete nők bújnak meg a háttér legsötétebb zugában a NACA (Nemzetközi Repülésügyi Tanácsadó Testület), illetve később a NASA munkatársai között, nincsenek egyedül ezzel: azoknak a fehér nőknek az ügynökség sikereihez való hozzájárulását sem különösebben ismerték el, akik a Langley számításokkal foglalkozó alkalmazottainak többségét alkották hosszú éveken keresztül. Virginia Biggins, a Daily Press Langley-i munkatársa annak 1958-as kezdete óta tudósított az űrprogramról.

– Mindenki azt mondta: „Ő tudós, ő pedig mérnök",³ és mindig csak férfiakat láttam – mondta egy 1990-es fórumon, amelyen Langley emberi számítógépeiről volt szó. Sosem találkozott a nőkkel. – Azt gondoltam, hogy biztosan mind titkárnő⁴ – mondta.

1935-ben öt fehér nő⁵ csatlakozott Langley első számolócsoportjához, 1946-ra pedig már négyszáz „lányt képeztek ki a repülésügy gyalogos katonájának. A történész Beverly Golemba egy 1994-es tanulmányában „több százra becsülte azoknak a nőknek a számát,⁶ akik emberi számítógépként dolgoztak Langley-ben. A számolás joga című könyvemhez végzett kutatásaim vége felé járva azt mondom, ez a szám az ezret is megközelítheti.

Első könyves íróként, történészi tapasztalatok híján kockázatos dolog volt belevágni egy olyan témába, amely gyakorlatilag hiányzik a történelemkönyvekből. Én igen érzékeny vagyok a „fekete matematikusnők a NASA alkalmazásában" kifejezés által keltett kognitív disszonanciára. A kezdetektől fogva tudtam, hogy nekem ugyanolyan, elemzéseken alapuló okfejtéseket kell használnom a kutatásaim során, mint amilyeneket ezek a nők használtak, mert hiába tartottam nagyon izgalmasnak egymás után föltárni a nevek mögött rejlő történeteket, ez még csak az első lépés volt. Az igazi kihívást a munkájuk dokumentálása jelentette. Már az is meglepő volt, hogy egy hagyományosan fehérnek és férfiasnak tartott szakmában milyen sok fekete és fehér nő dolgozott, az általuk elvégzett munka azonban még ennél is döbbenetesebbnek bizonyult.

Ott volt Dorothy Hoover, aki 1946-ban Robert T. Jonesnak dolgozott, és egy tanulmányt is publikált a férfi híres háromszög alakú deltaszárnyáról. Ott volt Dorothy Vaughan, aki a fehér „keleti komputerekkel" közösen tankönyvet írt az általuk folyamatosan használt mechanikus számológépeken alkalmazható algebrai módszerekről. Ott volt Mary Jackson, aki megvédte az elemzését John Beckerrel, a világ egyik vezető aerodinamikai szakemberével szemben. Ott volt Katherine Coleman Goble Johnson, aki kiszámította John Glenn utazásának orbitális röppályáját, és aki igazán úttörő jelentést írt 1959-ben, amelynek matematikája olyan elegáns, precíz és grandiózus volt, akár egy szimfónia. Ott volt Marge Hannah, a fehér komputer, a fekete nők első főnöke, annak a Sam Katzoffnak a társszerzője, aki a laboratórium vezető tudósa lett. És ott volt Doris Cohen, aki mindenki számára magasra tette a lécet, amikor 1941-ben – a NACA első női szerzőjeként – publikálta az első kutatási jelentését.

A nyomozásom már szinte a megszállottsággal határos; bármilyen ösvényen elindulok, amely valamelyik komputerhez vezethet. Elhatároztam, hogy igazolom a létezésüket és a tehetségüket, így soha többé nem veszhetnek el a történelem süllyesztőjében. Ahogy azonban a fotók, a memoárok, az egyenletek és a családi történetek hús-vér emberekké váltak, ahogy ezek a nők az életem részei lettek, megfiatalodtak, vagy visszatértek az élők sorába, már többet akartam annál, hogy pusztán megörökítsem őket. Olyan nagyszabású, lendületes elbeszélést akartam kerekíteni a történetükből, amilyet megérdemelnek, olyat, mint amilyen a Wright fivéreknek, az asztronautáknak, Alexander Hamiltonnak vagy Martin Luther King Jr.-nak jár. Nem különálló történetet akartam, hanem olyat, amely része az általunk ismert történelemnek, de amelynek ezek a nők a főszereplői, ők állnak a dráma középpontjában. És nemcsak azért, mert feketék, vagy mert nők, hanem azért, mert ők is részei a nagy amerikai eposznak.

A szülővárosom – a falu, amely 1962-ben „Űrváros USA"-nak⁷ nevezte magát – ma pontosan ugyanúgy néz ki, mint a modern Amerika bármelyik másik városa. A különböző rasszok és nemzetiségek képviselői szabadon keverednek Hampton strandjain és buszmegállóiban, a múlt csak fehérek tábláit már csak a helytörténeti múzeumban és a polgárjogi mozgalom túlélőinek emlékezetében lehet fellelni. A Mercury Boulevard többé már nem idéz fel emlékeket a névadó misszióról, amely az első amerikaiakat az atmoszférán túlra küldte, és Virgil Grissom emléke is napról napra halványul, hiába viseli egy híd a nevét. Az űrprogram visszafogása és a kormány évtizedes leépítései érzékenyen érintették a régiót; ma a számok nyelvén jól értő, ambiciózus frissdiplomások inkább egy startup vállalkozást vesznek célba a Szilícium-völgyben, vagy valamelyik, a tőzsdén is jól szereplő műszaki cégnél próbálnak meg elhelyezkedni a Washington DC-től nem messze található virginiai külvárosokban.

Mielőtt azonban a komputer szóval élettelen tárgyakat kezdtek illetni, és mielőtt a repülésirányító központot áthelyezték Houstonba; mielőtt a Szputnyik megváltoztatta a történelem menetét, és mielőtt a NACA-ból NASA lett; mielőtt a Brown vs. Board of Education-ügyben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a szegregáció nem egyenlőség, és mielőtt Martin Luther King Jr. „Van egy álmom"-beszéde felhangzott a Lincoln-emlékmű lépcsőjén, Langley nyugati komputerei mindent megtettek, hogy Amerika domináns szerephez jusson a repülésügyben, az űrkutatásban és a számítógépes technológia terén, közben pedig briliánsan helytálltak matematikusnőként és feketeként, illetve fekete matematikusként, egyben nőként is. Ezek az okos és ambiciózus afroamerikai nők, akik rendkívül szorgalmasan készültek a matematikai karrierre, és akiknek minden vágyuk az volt, hogy betörjenek a legnagyobbak közé, valószínűleg az univerzum közepének tartották a virginiai Hamptont.

Margot Lee Shetterly

A számolás joga

ELSŐ FEJEZET

Egy ajtó kinyílik

Melvin Butlernek, a Langley Repülésügyi Laboratórium személyügyi munkatársának komoly problémája akadt, amelynek méretére és természetére egy 1943 májusában kelt táviratból következtethetünk. „A létesítménynek sürgősen szüksége van⁸ körülbelül 100 pályakezdő fizikusra és matematikusra, 100 kisegítő komputerre, 75 laboratóriumi gyakornokra, 125 kisegítő gyakornokra, 50 gyors- és gépíróra" – áll a levélben. Minden reggel pontban hét órakor⁹ a csokornyakkendős Butler és munkatársai útnak indították a laboratórium kombiját¹⁰ a helyi vasútállomásra, buszmegállóba és kompkikötőbe, hogy elhozzák azokat a férfiakat és nőket – napról napra egyre több nőt –, akik a virginiai partszakasznak ezen a félszigetén akartak boldogulni. A kocsi Langley-be vitte őket, a laboratórium adminisztrációs központjába, ahol Butler embereinek segítségével elintézték a formaságokat: kitöltötték a megfelelő űrlapokat, lefotózták őket, és persze letették a hivatali esküt: Minden külső és belső ellenséggel szemben fenntartom és megvédem az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát… Isten engem úgy segéljen!¹¹

A frissen kinevezett köztisztviselők ezután szétszéledtek, hogy elfoglalják helyüket a kutatóintézet gombamód szaporodó épületeinek egyikében, amelyek már így is zsúfolásig megteltek. Amint Sherwood Butler, a laboratórium beszerzési vezetője használatba adott egy új épületet, a fivére, Melvin már meg is töltötte azt új alkalmazottakkal. Kamrák és folyosók, raktárak és műhelyek funkcionáltak hevenyészett irodákként. Valakinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy toljanak össze egymással szembe két asztalt, majd szereljenek rá egy lehajtható ülést,¹² így egy eredetileg kétszemélyes munkahelyre három embert lehet összezsúfolni. Azóta, hogy három évvel korábban Hitler csapatai lerohanták Lengyelországot – amióta az amerikai érdekek és az európai háború egy mindent elemésztő konfliktussá eszkalálódott –, a laboratórium alkalmazottainak létszáma ötszáz-egynéhányról¹³ csaknem ezerötszázra emelkedett. A hatalmas hadigépezetnek, amely beszippantotta és egészben lenyelte őket, semmi nem volt elég, még többre éhezett.

Az adminisztrációs központ a sarló alakú repülőtérre nézett. Egyedül a laboratóriumba, a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület (NACA) legrégebbi hídfőállásába igyekvő civil ruhás emberek áradata különböztette meg az ügynökség alacsony téglaépületeit azoktól, amelyeket az Egyesült Államok Légiereje használt. A két létesítmény együtt fejlődött: a légibázis Amerika katonai légierejének fejlesztését tűzte ki célul, a laboratórium pedig egy civil ügynökség volt, amely az aeronautika minél teljesebb tudományos megértésére törekedett, az eredményeit pedig a katonai és a civil szféra számára egyaránt elérhetővé tette. A hadsereg már egészen a kezdetektől megengedte, hogy a laboratórium a repülőtér területén működjön, így a mérnökök folyamatosan tudatában voltak annak, hogy az általuk elvégzett kísérleteknek közvetlen hatása van a való világra.

A dupla hangárt – két harminchárom méter hosszú, egymás mellett álló épületet – 1942-ben álcázó festékkel vonták be, hogy a célpontot kereső ellenséges kémeket megtévesszék, így az árnyas hodályok megvédhették a bennük sorakozó gépeket és azok karbantartóit az elemektől. A vászonoverallt viselő emberek teherautókon és dzsipeken mentek egyik repülőgéptől a másikhoz, és úgy dongták körbe őket, mint a rovarok a beporzásra váró virágot. Ellenőrizték, megtankolták őket, kicseréltek egy-egy alkatrészt, megvizsgáltak valamit, aztán eggyé váltak a géppel, és elindultak meghódítani az égboltot. A felszálló, repülő és leszálló gépek motorjának és propellereinek zaja pirkadattól alkonyatig dübörgött, a karbantartók fülének pedig pontosan olyan egyedi volt az egyes gépek hangja, mint egy anya fülének a gyermeke sírása. A motorok tenorjának hátterében folyamatosan zúgott a laboratórium szélcsatornáinak basszusa, amely csatornák bármikor készek voltak szélviharnak kitenni a gépeket – alkatrészeket, repülőgépmodelleket és teljes életnagyságú repülőgépeket egyaránt.

Mindössze két évvel korábban, amikor a viharfelhők még csak gyülekezőben voltak, Roosevelt elnök azt szorgalmazta, hogy ötvenezerrel emeljék meg az évente legyártott repülőgépek számát.¹⁴ Ez a feladat akkor kivitelezhetetlennek tűnt, mivel az iparág 1938-ban mindössze havi kilencven új gépet¹⁵ tudott biztosítani a légierőnek, mostanra azonban megtáltosodott, és több mint a felével teljesítette túl Roosevelt célkitűzését. Ez lett a világ legnagyobb,¹⁶ legproduktívabb és legkifinomultabb ágazata, amely a német termelésnek több mint a háromszorosát, a japánénak pedig több mint az ötszörösét tudta nyújtani. Egy dolog minden hadviselő fél számára világos volt: a végső győzelem az égből jön majd.

A légierő pilótái számára a repülőgépek olyan szerkezetek voltak, amelyek segítségével csapatokat lehetett szállítani a harcmezőre; vagy fegyverrel felszerelt szárnyak, amellyel üldözni lehetett az ellenséget; vagy éppen olyan légi kilövőállások, amelyekről bombát lehetett dobni az ellenséges hajókra. Mielőtt a levegőbe emelkedtek velük, mindig alaposan átvizsgálták őket. A szerelők figyelme egyetlen percre sem lankadhatott, mert egyetlenegy törött szelepen, nem megfelelően rögzített vállhevederen vagy kiégett üzemanyagszint-jelző lámpán emberéletek múlhattak. Mielőtt azonban egy gép a pilótája gondjaira lett bízva, finomra kellett hangolni a természetét, ha úgy tetszik, a DNS-ét – a szárnyai alakjától kezdve a motorháza kialakításáig –, ez pedig a szomszédban dolgozó mérnökök feladata volt.

Mielőtt a repülőgépgyártók belekezdtek volna egy újonnan kifejlesztett modell sorozatgyártásába, küldtek belőle egy működő prototípust a Langley laboratóriumba tesztelésre. Az Egyesült Államok által gyártott nagy teljesítményű repülőgépek szinte mindegyike megfordult Langley-ben, hogy minimalizálhassák a légellenállását: a mérnökök bevitték a gépeket a szélcsatornába, aztán megfigyeltek minden, a légellenállást növelő felületet, valamint a géptörzset, illetve a szárnygeometria esetleges szabálytalanságait. Egy öreg háziorvos alaposságával vizsgálták meg a gép körül áramló levegőt, és gondosan feljegyeztek minden eredményt. A NACA tesztpilótái – időnként egy-egy mérnök kíséretében – próbarepülésre vitték a gépeket. Kiszámíthatatlanul gurul? Túlhúzódik? Olyan nehéz irányítani, mint egy bevásárlókocsit, amelynek rossz az egyik kereke? A mérnökök különböző teszteknek vetették alá a gépeket, kielemezték az eredményeket, aztán pedig kisebb-nagyobb változtatásokra tettek javaslatot. A megtett kilométerek által többszörösen felértékelt legkisebb módosítások is képesek lehettek akkora különbséget okozni, amely hosszú távon a Szövetségesek oldalára billenthette a mérleget.

„Győzelem a levegőből! – biztatta a munkatársait Henry Reid, a Langley laboratórium főmérnöke, ezzel a jelszóval emlékeztetve őket arra, hogy a háború kimenetele szempontjából milyen fontosak a repülőgépek. „Győzelem a levegőből! – ismételgették egymásnak a NACA dolgozói, miközben a pontosságra kínosan ügyelve látástól vakulásig differenciálegyenletek vagy éppen nyomáseloszlási táblázatok fölé görnyedtek. A kutatási csatában maguknak követelték a győzelmet.

Persze ez csak akkor lehetséges, ha Melvin Butlernek sikerül új emberekkel feltöltenie a heti hat napra, napi három műszakra leosztott pozíciókat. Az egy dolog, hogy voltak mérnökök, csakhogy minden egyes mérnöknek további munkatársakra volt szüksége: mesteremberekre, akik megépítik a szélcsatornákban használt repülőgépmodelleket, szerelőkre, akik karbantartják a csatornákat, valamint élénk észjárású számolózsonglőrökre, akik feldolgozzák a kutatás által folyamatosan ontott adathalmazt. Felhajtóerő és magasságvesztés, súrlódás és áramlás. Mi egy repülőgép, ha nem csupa fizika? A fizika természetesen matematikát is jelentett, a matematika matematikusokat, a matematikusok pedig az előző évtized közepétől nőket. Langley első női számolócsoportja 1935-ben állt munkába,¹⁷ és hatalmas felzúdulást keltett a laboratóriumban dolgozó férfiak körében. A női elme ugyan hogy lenne képes olyan precíz dolgot feldolgozni, mint a matematika? Kifizetnek ötszáz dollárt¹⁸ egy számológépre, hogy egy lány használja! A „lányok azonban jók voltak, nagyon jók – a számolásban még sok mérnököt is túlszárnyaltak, amit a férfiak végül fogcsikorgatva bár, de kénytelenek voltak elismerni.¹⁹ Mivel a matematikusi címet – amely a kezdő férfi munkatársakkal egy szintre helyezte őket – csak néhány lány nyerte el, a tény, hogy a legtöbb emberi komputert alacsonyabban fizetett „szubprofesszionális munkatársnak minősítették, jelentős megtakarítást jelentett a laboratórium költségvetésének.²⁰

1943-ban azonban egyre nehezebb volt lányokat találni. Virginia Tucker, a Langley fő számolója sorra járta a Keleti Part iskoláit olyan diákok után kutatva, akikbe legalább valamennyi analitikai vagy mechanikai tehetség szorult, hátha a megfelelő képzés elvégeztetése után be tudja tölteni velük a több száz komputeri, tudományos segédmunkatársi, modellépítői, laboratóriumi asszisztensi, és igen, matematikusi állást. A saját, észak-karolinai alma materjéből, a Greensboro College for Womenből (Greensboro-i Női Főiskola ) szinte egy egész évfolyamnyi matematika szakos végzőst sorozott be, de olyan iskolákat is felkeresett, mint a Sweetbriar Lynchburgben, vagy az Állami Tanárképző Főiskola Farmville-ben.

Melvin Butler az Egyesült Államok Közalkalmazotti Tanácsára és a Háborús Munkaerő-bizottságra támaszkodott, hogy a laboratórium elsőbbséget élvezzen a meglehetősen kevés magasan képzett jelentkező elosztásakor, ezenkívül a helyi újságban, a Daily Pressben is hirdetett: „Csökkentse a háztartási terheit!²¹ Azok a nők, akik készek feltűrni az ingujjukat, hogy olyan munkát végezzenek, amilyet eddig csak férfiak szoktak, hívják a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumot" – írta az egyik hirdetés. A személyzeti osztály a cég folyóiratában, az Air Scoopban is közzétett egy kétségbeesett felhívást: „Vannak olyan családtagjai vagy ismerősei, akik szeretnének résztvenni a légi fölény kivívásáért folytatott küzdelemben? Van olyan férfi vagy női ismerőse, aki kész fontos munkát végezni annak érdekében, hogy lerövidítsük és megnyerjük a háborút?"²² A férfiak jó részét beszippantotta a katonai szolgálat, a női munkaerő iránt pedig már most kielégíthetetlennek bizonyult a kereslet, ezért aztán a munkaerőpiac pontosan olyan kimerültnek tűnt, mint maguk a háborús munkások.

A megoldást mások problémája jelentette. A. Philip Randolph, az ország legnagyobb fekete szakszervezetének vezetője azt követelte Roosevelttől, hogy a néger jelentkezők előtt is nyissa meg a meglehetősen jól jövedelmező háborús állásokat. 1941 nyarán azzal fenyegette meg az elnököt, hogy ha nem tesz eleget a kérésének, akkor tiltakozásképpen százezer fekete fog fölvonulni a fővárosban. „Ki az ördög ez a Randolph?"²³ – füstölgött Joseph Rauch, az elnök egyik segítője.

„Egy magas és elegáns fekete férfi Shakespeare-i stílussal és egy sas tekintetével."²⁴ Asa Philip Randolph, Eleanor Roosevelt közeli barátja a 35 000 tagot számláló Hálókocsi-kalauzok Testvérisége (Brotherhood of Sleeping Car Porters) nevű szervezet vezetője volt. A szervezet tagjai az ország szegregált vonatain szolgálták ki az utasokat, így nap nap után kénytelenek voltak elviselni a fehér utasok előítéleteit és megalázó viselkedését. Mindennek ellenére ez a munka nagyon is vonzónak számított a fekete közösségen belül, mivel meglehetős anyagi stabilitással és társadalmi státusszal járt. Randolph hitt abban, hogy a polgárjogok elválaszthatatlanul összefonódnak a gazdasági jogokkal, ezért fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a néger amerikaiak egyenlő mértékben részesülhessenek annak az országnak a gazdagságából, amelyet segítettek felépíteni. Húsz évvel később Randolph egy újabb washingtoni menet során szólította meg a sokaságot, aztán átadta a terepet egy fiatal és karizmatikus atlantai tiszteletesnek, Martin Luther King Jr.-nak.

A későbbi generációk King nevével azonosítják a fekete polgárjogi mozgalmat, 1941-ben azonban, amikor az Egyesült Államok harminc éven belül immár másodszor vetett alá mindent a háborús erőfeszítéseknek, Randolph víziója és egy soha meg nem történt menetelés szelleme volt az, amely felfeszítette a polgárháború vége óta hermetikusan lezárt ajtót. Roosevelt mindössze két tollvonással – a 8802-es számú elnöki rendelettel, amely megtiltotta a szegregációt a hadiüzemekben, illetve a 9346-os számú elnöki rendelettel, amely létrehozta az egyenlő foglalkoztatási gyakorlatot szorgalmazó, és azt ellenőrző bizottságot (Fair Employment Practices Committee) – új munkások tömegét vonta be a meglehetősen feszes termelési folyamatba.

Majdnem két évvel Randolph 1941-es erődemonstrációja után a laboratórium személyzeti osztályának igénylése elérte a közszolgálatot, az adminisztrációs központba pedig egymás után érkeztek be a képzett néger nők jelentkezési lapjai. Fényképet nem kellett mellékelni – ez a követelmény Woodrow Wilson elnöksége alatt honosodott meg, de a Roosevelt-kormányzat a diszkrimináció ellehetetlenítésének jegyében eltörölte. Persze mindent elárult, hogy a jelentkezők melyik iskolákba jártak: a Nyugat-Virginiai Állami Egyetem, a Howard, az Arkansas Agricultural, Mechanical & Normal College, a Hampton Intézet a város másik oldalán – csupa néger iskola. A jelentkezési lapokon semmi más nem szerepelt, csak az, hogy az illető miért alkalmas az adott munkára. Ha volt is valami különbség, akkor az az volt, hogy a fekete nők sokkal több tapasztalattal érkeztek fehér társaiknál, és a matematikai vagy természettudományos diplomát több éves tanítási gyakorlat követte.

Melvin Butler tudta, hogy a csoportnak szüksége lesz egy elkülönített helyre, aztán pedig ki kell nevezni az élére egy tapasztalt lányt – természetesen fehéret –, akinek megfelelően érzékeny a jelleme ehhez a feladathoz. A raktárépület, amely akkoriban készült el a laboratórium telkének nyugati, még inkább egy vadonra emlékeztető felén, éppen megfelelőnek tűnt. Sherwood Butler csapata már odaköltözött,²⁵ ahogyan a személyzeti osztály több tagja is, és mivel a hangárban sorakozó repülőgépek mind mihamarabbi tesztelésre vártak, elkelt a segítség. A mérnökök jó része északról érkezett, így őket kevésbé érdekelték a faji kérdések, a matematikai tehetséget viszont őszintén elismerték.

Melvin Butler az öböl másik felén fekvő Portsmouth-ból származott.²⁶ Nem volt szüksége túl nagy képzelőerőre ahhoz, hogy kitalálja, mit fog gondolni a legtöbb virginiai arról az ötletről, hogy néger nőket integráljanak Langley irodáiba, az ördög vigye a „jöttmenteket" (ahogyan a tősgyökeres virginiaiak az újonnan érkezetteket hívták), és az ő furcsa szokásaikat. Persze a laboratóriumban mindig is dolgoztak négerek – portásként, szerelősegédként vagy éppen kertészként, de hogy egyenrangú szakmabeliként is beléphessenek az ajtón, az valami egészen új