A méhek titkos élete

By Sue Monk Kidd

Akik azt hiszik, hogy a halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.
A méhek titkos élete az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere: több mint száz héten át szerepelt a New York Times bestsellerlistáján, több mint hatmillió példányban kelt el az Egyesült Államokban, díjnyertes mozifilm és musical is készült belőle, és harminchat nyelvre fordították le.
1964, Dél-Karolina. Lily Owens tizennégy éves, édesanyját kiskorában vesztette el. Dajkája Rosaleen, aki nagyon szereti Lilyt. Rosaleen harcos kiállással védelmezi a feketék jogait, ezáltal összetűzésbe kerül a városban élő elvakult rasszistákkal. Lily kezdeményezésére elszöknek Tiburonba, a kisvárosba, amely anyja emlékét őrzi. Lilyt három lánytestvér fogadja be, akik méhészkednek, és beavatják a lányt a fekete Mária-kép történetébe.
Sue Monk Kidd 1948-ban született Georgiában. Első regénye A méhek titkos élete, amellyel rögtön óriási sikert aratott és minden idők egyik legkedveltebb szerzőjévé vált. További regényei - A sellő legendája, Szárnyak nélkül, szabadon, Vágyak könyve - egytől egyig New York Times bestsellerek lettek. Két gyermekük van, jelenleg Észak-Karolinában él férjével.
„Megrendítő első regény. Lily hiteles karaktere azonnal belopja magát az olvasó szívébe, a története pedig lebilincselően van elbeszélve. A méhek előre sejtetik Lily önelfogadás, hit és szabadság felé vezető útját, ami a regény legfontosabb mondanivalója.” - USA Today
„Inspiráló könyv. Sue Monk Kidd egyenes ági irodalmi leszármazottja Carson McCullersnek.” - Baltimore Sun
„Eredeti képzelőerővel megírt könyv... a történet homlokterében Lili anyakeresése áll, aki épp egy olyan helyen talál magának egyet, ahol csöppet sem számított rá." - New York Times
„A döbbenetes metaforák és az élethű karakterek annyira szívbe markolóak, hogy könnyet csalnak az olvasó szemébe.” - Library Journal
„Kidd regénye egy diadalmas felnövéstörténet, amely a szeretet iránti egyetemes szükségletről szól.” - New Orleans Times-Picayune
„A fejezetek...a »mágikus realizmus« határmezsgyéjén, azon a meseszerű és a hétköznapi különös elegyén táncolnak, ami könnyen ámulatba ejti az olvasót. Itt is ez történik.” - Richmond Times-Dispatch
„Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a megindító, eredeti, és csiszolt könyv egy első regény. Csodálatosan van megírva, erőteljes, szívbe markoló, humoros és jólesően különc. Feltétlenül olvassák el!” - Joanna Trollope
„Csodálatos regény anyákról, lányaikról és a szeretet transzcendens erejéről.” - Connie May Fowler
„Olyan, mintha Kidd finomságokkal telepakolt volna egy ételes dobozt, amire mi azt mondjuk, hogy ó, köszönöm, nem fogadhatjuk el, aztán a kocsiban hazafelé behabzsoljuk az egészet.” - Entertainment Weekly
„Egy anyátlan lány meséje annak a felfedezéséről, hogy mit is jelent a család valójában, s azokról a furcsa és csodálatos helyekről, amiket szeretünk.” - Washington Post

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635684120

Book preview

BorítóSue Monk Kidd: A méhek titkos élete21. Század Kiadó

Budapest, 2023

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees

Copyright © Sue Monk Kidd Ltd., 2002

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form.

This edition published by arrangement with Viking, an imprint of Penguin Publishing Group, a division of Penguin Random House LLC

Borítóterv © HEADLINE PUBLISHING GROUP

Illusztráció © Emma Ewbank

Hungarian translation © Barta Judit, 2023

© XXI. Század Kiadó, 2023

ISBN 978 963 568 412 0

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Előkészítés Tomka Eszter

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Fiamnak, Bobnak,

valamint Ann-nek és Sandynek

szeretettel

Az anya a közösség összetartó ereje; ha kiveszik a kaptárból, a dolgozók rögtön megérzik a hiányát. Pár óra múlva, vagy akár még hamarabb, az anyátlanság egyértelmű jeleit mutatják.

Az ember és a rovarok

dekor

Első fejezet

Esténként az ágyamban feküdtem, és figyeltem a méheket, ahogyan keresztültuszkolják magukat a fal repedésein, és körbe-körbe cikáznak a szobámban, mintha valamiféle mutatványt hajtanának végre. Zzzzzzzz, zümmögtek magas propellerhangon, amit szinte a bőrömmel éreztem. Szárnyuk úgy csillogott a sötétben, mint a króm, és sóvárgás öntött el, ahogy figyeltem őket. Nem virágra repültek, hanem csak szálltak a szél hátán. Majdnem meghasadt tőle a szívem.

Napközben hallottam, ahogy alagutat fúrnak maguknak a szobám falában, közben zúgtak, akár egy rossz hullámhosszra állított rádió. Azt képzeltem, hogy a falból méhsejteket csinálnak, ahonnan kicsorog a méz, és én megkóstolhatom.

A méhek 1964 nyarán érkeztek. Ekkor lettem tizennégy éves, és az életem fenekestül felfordult, a szó legszorosabb értelmében. Így utólag szívesen mondanám, hogy a méhek nem maguktól jöttek, hanem valaki küldte őket. Szívesen mondanám, hogy úgy jelentek meg, mint Gábriel arkangyal Szűz Máriának, és számomra teljesen előreláthatatlan események láncolatát indították el. Bizonyára önhittnek hangzik, hogy az én jelentéktelen kis életemet az övéhez hasonlítom, de tudom, hogy nem venné zokon – később erről is szó esik. Most elég annyi, hogy dacára mindannak, ami azon a nyáron történt, a méheket továbbra is szeretem.

dekor

1964. július elsején az ágyamban feküdtem, és vártam, hogy felbukkanjanak a méhek, miközben Rosaleen szavai jártak a fejemben, akinek beszámoltam esti látogatóimról.

– A méhek rajzása halált jelent – mondta.

Rosaleen azóta dolgozott nálunk, hogy anyám meghalt. A barackosunkban volt gyümölcsszedő, onnan hozta el az apám, akit T. Raynek hívtam, mert az „apa" kifejezés sehogyan sem illett rá. Rosaleennek nagy kerek arca volt, hatalmas teste kutyasátornak is elment volna, és olyan fekete volt, mintha az éjszaka az ő bőre alól bújt volna ki. Egyedül élt a házikójában az erdő mélyén, nem messze tőlünk. Mindennap eljött főzni, takarítani, és ő lett a pótmamám. Rosaleennek nem volt saját gyereke, így az elmúlt tíz évben én voltam a kedvenc háziállata.

A méhek rajzása halált jelent. Rengeteg sületlenséget tudott összehordani, amit általában elengedtem a fülem mellett, de ezen az egyen kivételesen elgondolkodtam. Vajon a méhek az én halálom miatt jöttek? Nem mintha ettől megijedtem volna. Tőlem akár az összes méh rám szállhat, mint egy angyalsereg, és halálra is csíphet, nem ez lenne a legszörnyűbb dolog az életemben. Azok, akik azt hiszik, hogy a halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.

Négyéves voltam, amikor az anyám meghalt. Ezen nem lehetett változtatni, de ha valakinek beszéltem róla, az illető hirtelen a körmeit vagy a bőrkeményedéseit kezdte mustrálni, vagy csak bámult a semmibe, mint aki nem is hallja, mit mondok. Azért nagy ritkán akadt egy-két jólelkű ember, aki így szólt: – Verd ki a fejedből, Lily! Baleset volt. Nem szándékosan tetted.

Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, és a halálra gondoltam, meg arra, hogy a mennyországban majd együtt leszek anyámmal. Amikor találkozunk, azt fogom mondani neki, hogy „Anya, kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg!". Anyám pedig lyukasra puszilja a hasamat, és megnyugtat, hogy nem az én hibám volt. Ezt mondogatja majd az első tízezer évben.

A következő tízezer évben a hajamat fésüli. Olyan csodálatos hajkoronát csinál nekem, hogy a menny összes lakója kiejti a kezéből a hárfáját ámulatában. Egy lány haján rögtön meglátszik, ha anyátlan, és az enyém mindig olyan volt, mint a szénaboglya. T. Ray persze nem vett nekem hajcsavarókat, úgyhogy éjszakára kénytelen voltam üres üdítősdobozokra tekerni a hajam, amitől alig bírtam elaludni. Nem volt más választásom: vagy rendesen alszom, vagy normálisan áll a hajam.

Úgy négy-ötszáz évet szántam arra, hogy elmeséljem anyámnak, milyen borzalmas volt T. Rayjel élni egy fedél alatt. Egész évben kiállhatatlan volt, főleg nyáron, amikor napfelkeltétől napnyugtáig a barackosban dolgozott. Többnyire kerültem. Egyedül Szimatot, a vadászkutyáját tűrte meg a közelében. Szimat az ágyában aludt, és T. Ray mindig megvakarta a hasát, ha hanyatt vágta magát. Még akkor sem dühöngött, amikor Szimat lepisilte a bakancsát.

Újra és újra fohászkodtam Istenhez, csináljon már valamit T. Rayjel. Negyven éve járt templomba, de egyre csak rosszabb lett. Ebből már Isten is levonhatta volna a tanulságot.

Lerúgtam a paplanomat. A szobában tökéletes nyugalom honolt, egyetlen méhet sem láttam. Percenként a szekrényemen álló órára néztem, és azon töprengtem, vajon miért nem jönnek.

Végül, úgy éjféltájt, mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, doromboló hangot hallottam a sarokból, halk volt, és vibráló, akár macskának is vélhette volna az ember. Pár pillanattal később árnyékok suhantak át a falon, mintha valaki festéket szórt volna rá. Ahogy elhaladtak az ablak előtt, rájuk esett a fény, és megláttam a szárnyaik körvonalát. A hang felerősödött a sötétben, végül az egész szoba lüktetett, még a levegő is megelevenedett, és összetapadt a méhekkel, akik körberepkedték a testemet. Mintha egy forgószél kellős közepébe kerültem volna. A hangos döngicséléstől még a saját gondolataimat sem hallottam.

A tenyerembe vájtam a körmömet, kis híján kiserkent a vérem. Ennyi méh akár félholtra is csípheti az embert.

Ám a látvány tényleg lenyűgöző volt. Hirtelen úgy éreztem, hogy valakinek meg kell mutatnom, még akkor is, ha T. Ray az a valaki. Ha pedig megcsípi néhány méh, hát istenem.

Óvatosan kibújtam a takaró alól, s a méhek közt utat törve az ajtóhoz rohantam. Próbáltam felébreszteni T. Rayt, először csak finoman ütögettem a karját az ujjammal, aztán egyre erősebben, végül már szinte döfködtem a húsát, és csodálkoztam, hogy milyen kemény.

T. Ray egy szál alsónadrágban pattant ki az ágyból. A szobám felé vonszoltam, ő meg ordított: – Ha hiába rángattál fel, ellátom a bajodat! – Szimat úgy csaholt a nyomunkban, mintha galamblövészeten lettünk volna.

– Méhek! – kiabáltam. – Egy méhraj van a szobámban!

De mire odaértünk, eltűntek a falban, mintha tudták volna, hogy T. Raynek nem érdemes bemutatni repülőmutatványaikat.

– A kutyaúristenedet, Lily, ez egyáltalán nem vicces!

Ide-oda járattam a szemem a falon. Még az ágy alá is benéztem, és könyörögtem az ágy tekercsrugóinak meg a rájuk telepedett pornak, hogy legalább egyetlen nyomorult méhet produkáljanak.

– Pedig itt voltak – mondtam. – Itt röpdöstek a szobában!

– Hogyne, meg egy mocskos bölénycsorda is velük jött, mi?

– Hallgasd csak! – vágtam közbe. – Még most is hallani a zümmögésüket.

Úgy tett, mint aki komolyan hegyezi a fülét. – Hát én nem hallok semmiféle zümmögést – mondta végül, és a halántékának nyomta az ujját, mutatva, hogy elment az eszem.

– Gondolom, abból a kakukkos órából bújtak elő, amit te agynak hívsz. Ha még egyszer felkeltesz, Lily, jön a kukorica, világos?

A kukorica egy sajátos büntetés volt, amit csakis T. Ray bírt kitalálni. Azonnal befogtam a számat.

A történteket viszont nem hagyhattam annyiban. Nehogy már T. Ray azt higgye, hogy csak azért találtam ki ezt a méhinváziót, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Az a remek ötletem támadt, hogy elkapok egy befőttesüvegre való méhet, T. Ray orra alá dugom, és azt mondom neki:

– Tessék! Na, ezeket is csak kitaláltam?

dekor

Anyámról az első és egyetlen emlékem az a nap, amikor meghalt. Sokáig próbáltam felidézni egy korábbi képet róla, bármilyen apróságot, mondjuk, ahogy betakargat este az ágyban, vagy felolvassa a Ficánka bácsit, vagy ahogy jéghideg reggeleken a radiátorra teszi a fehérneműmet. Még egy bokorról letépett vesszőnek is örülni tudtam volna, amivel a lábamra suhint.

1954. december 3-án halt meg. A kályha olyan meleget árasztott a hálószobában, hogy anyám kibújt a pulóveréből, és rövid ujjú trikóban rángatta az ablakot, amely beragadt a festéktől.

Végül feladta, és így szólt: – Hát, ez van, legalább szétsül ez a pokol.

Fekete és dús haja volt, vastag göndör tincsek keretezték az arcát. Minden egyébre élesen emlékszem, de az arcát sose tudtam magam elé idézni.

Kinyújtottam felé a kezem, ő felvett, és azt mondta, már nagylány vagyok ahhoz, hogy felvegyen, de azért nem tett le. Odabújtam hozzá, és egyszerre beborított az illata.

Ez az illat örökre belém vésődött, ugyanolyan jellegzetes volt, mint a fahéj illata. Volt, hogy nap mint nap bementem a Sylvan kereskedésbe, és végigszagoltam az összes parfümöt, hogy megtaláljam. A parfümös hölgy minden alkalommal úgy tett, mintha nagyon meglepődne azon, hogy ott lát. – Jé, nézd csak, ki van itt! – mondta, mintha nem éppen az előző héten szagoltam volna végig az egész parfümsort. Shalimar, Chanel 5, White Shoulders.

– Érkezett új parfüm? – kérdeztem.

Soha nem érkezett.

Hideg zuhanyként ért, amikor egy ötödikes tanárnőmön megéreztem azt a bizonyos illatot, és kiderült, hogy nem egyéb, mint egyszerű Ponds arckrém.

Aznap délután, amikor anyám meghalt, egy nyitott bőrönd hevert a földön, a beragadt ablak mellett. Anyám a gardróbszobából hajigálta a ruháit a bőröndbe, anélkül hogy összehajtogatta volna őket.

Utánamentem, beiszkoltam a ruhaszegélyek és a nadrágszárak alá, be a sötétbe, a porcicák és döglött ruhamolyok közé. Ellepett a szag, amit T. Ray gumicsizmája és az őszibarackok földdel keveredő szaga árasztott. Bedugtam a kezem egy pár fehér tűsarkú cipőbe, összekocogtattam a két cipő sarkát.

A gardrób alja mindig megremegett, ha valaki felfelé ment a lépcsőn, úgyhogy tudtam, hogy T. Ray jön. Hallottam, ahogy odafenn anyám leráncigálja az akasztókról a holmikat, hallottam a ruhák suhogását, a drótok zörgését. „Gyorsan!" – mondta.

Amikor T. Ray cipője a padlón dobbant, anyám felsóhajtott. Úgy szakadt ki belőle, mintha a tüdeje hirtelen összerándult volna. Ez az utolsó, amire kristálytisztán emlékszem – ahogy a lélegzete leereszkedik hozzám, akár egy apró ejtőernyő, és nyomtalanul szétoszlik a cipőhegyek között.

Nem emlékszem, miről beszéltek, csak a szavaikból áradó dühre, meg arra, hogy a levegőben olyan feszültség vibrált, hogy szinte éreztem a bőrömön. Így utólag olyanok voltak, mint a csapdába ejtett madarak, akik nekiverődnek a szoba ablakának, falának és egymásnak. Behúzódtam a gardrób mélyére, számban a hüvelykujjam ízével, amely cipők és lábak szagával keveredett.

Amikor kiráncigáltak a gardróbból, hirtelen nem is tudtam, melyikük nyúlt be értem. Aztán anyám karjaiban találtam magam, beborított az illata. Megsimogatta a hajamat. – Semmi baj – mondta, de T. Ray kitépett a karjából. Az ajtóhoz vitt, és lerakott az előszobában. – Eriggy a szobádba! – kiabálta.

– Nem akarok! – sírtam. Megpróbáltam félretolni az útból, és visszamenni anyámhoz.

– Azonnal mars a szobádba! – üvöltött, és odébb taszított. A falnak csapódtam, aztán leestem a földre. Felemeltem a fejem, és láttam, ahogy anyám átrohan a szobán, és nekiront T. Raynek. – Hagy-gyad-bé-kén! – kiabálta.

Lekuporodtam a földre, az ajtó mellé, és a levegő, amin át néztem anyámat, mintha össze lett volna karistolva. Láttam, ahogy T. Ray megragadja a vállát és rázza, anyám feje meg előre-hátra billen. Láttam, ahogy T. Ray ajka elfehéredik.

Aztán – innentől fogva már homályosan emlékszem az eseményekre – anyám kitépte magát T. Ray szorításából, a gardróbba ugrott, és a felső polcon kezdett matatni.

Amikor megláttam a kezében a puskát, bukdácsolva odaszaladtam hozzá. Meg akartam menteni őt, mindnyájunkat.

Itt bezárul a múlt. A többi szétesett puzzle-ként maradt meg a fejemben. A puska, amely úgy csillog anyám kezében, akár egy játékszer. Felkapja, és hadonászik vele. A puska a földre esik. Lehajolok, hogy felvegyem. Hatalmas dörrenés.

Ennyire emlékszem. Én csak őt akartam. És én vettem el.

dekor

T. Ray és én Dél-Karolinában laktunk, Sylvan külvárosában. Háromezer-egyszáz lelket számláló település őszibarack-kereskedőkkel és baptista templomokkal, nagyjából ez minden, amit tudni kell róla.

A farmunk bejáratánál egy nagy fatáblán a lehető legocsmányabb narancsszínű festékkel ez állt: OWENS ŐSZIBARACK-ÜLTETVÉNY. Utáltam ezt a táblát. De ez semmi sem volt ahhoz az óriási őszibarackhoz képest, amely a kapu mellett egy kétméteres rúd tetejére volt felszúrva. A suliban mindenki csak „óriásvalagként" emlegette, hogy finoman fejezzem ki magam. A hússzínről, nem is szólva a bevágásról a közepén, mindenkinek egy nagy fenék jutott az eszébe. Rosaleen szerint T. Ray így mutatott fügét az egész világnak. Ez volt T. Ray.

T. Ray elvből ellenezte az ottalvós bulikat és a táncos partikat, amit különösebben nem bántam, mert úgysem hívtak meg soha egyikre sem. Viszont focimeccsekre sem vitt el drukkolni, sem az Autóklub szombatonkénti kocsimosásaira. Nem érdekelte, hogy magam készítette ruhákban járok, kézimunkaórán batikolt blúzokban, girbegurba cipzárakkal, térd alá lógó szoknyákban, amilyeneket csak a pünkösdista lányok hordtak. Ennyi erővel akár ki is írhattam volna a hátamra: NEM TETSZEM SENKINEK, ÉS NEM IS FOGOK SOHA.

Számomra a divat jelentett mindent, mert nekem soha senki nem mondta, hogy „Lily, nagyon szép kislány vagy", kivéve Miss Jenningset a templomból, de ő köztudottan vak volt.

Nemcsak a tükörben néztem meg magam, de a kirakatokban és a tévé képernyőjében is, ha éppen nem volt bekapcsolva, hogy ellenőrizzem, rendben van-e a külsőm. A hajam fekete volt, mint anyámnak, de összevissza állt, és nem tetszett, hogy kicsi az állam. Mindig abban reménykedtem, hogy ha majd megnő a mellem, az állam is meg fog nőni, de nem így történt. Viszont szép szemem volt, olyan, mint Sophia Lorennek, de még azok a fiúk sem vettek észre, akik zselével punkosra állították a hajukat, és az ingzsebükben fésűt hordtak, pedig ők aztán szinte bárkivel összejöttek volna.

A nyakamtól lefelé minden rendben volt, nem mintha bárhol is dicsekedhettem volna vele. Akkoriban divatos volt a kasmírfelső és a combközépig érő skót szoknya, de T. Ray hallani sem akart ilyesmiről. – Vagy talán te is teherbe akarsz esni, mint Bitsy Johnson, akinek épphogy eltakarja a seggét a szoknya? – kérdezte. Hogy honnan tudott Bitsyről, az rejtély, de tény, hogy miniszoknyát hordott, és babát is várt. Szerencsétlen egybeesés, semmi több.

Rosaleen még T. Raynél is járatlanabb volt a divat dolgaiban, és amikor hideg volt, a pünkösdista ruha alá képes volt még egy térdnadrágot is felvetetni velem.

A legszörnyűbb az volt, amikor a lányok összebújva sugdolóztak, de amint a közelükbe értem, elhallgattak. Először elkapartam a sebeimet, aztán mikor elfogytak, áttértem a körömrágásra, és olyan szintre fejlesztettem, hogy végül már véres cafatokban lógott a bőr az ujjaimon. Annyira aggódtam a külsőm miatt, és annyira igyekeztem mindent jól csinálni, hogy úgy éreztem, már csak játszom egy lányt, de az nem én vagyok.

Azt hittem, hogy a Nőegylet szakköre a csábítás művészetéről majd mindent megváltoztat. Tavaly tavasszal lehetett beiratkozni a hathetes, péntek délutánonkénti tanfolyamra, de elutasítottak, mert nincsen anyám vagy nagymamám, de még egy nyamvadt nagynéném sem, aki a záróünnepségen átnyújthatná nekem a fehér rózsát. Rosaleen nem adhatta oda, mert az ellenkezett volna a szabályokkal. Olyan hevesen zokogtam, hogy a végén belehánytam a mosogatótálcába.

– Így is pont elég csábos vagy – mondta Rosaleen, miközben kimosta a tálcát. – Semmi szükséged erre a flancos szakkörre.

– De igenis van! Ott mindenre megtanítanak. Hogyan kell járni és fordulni, hogyan kell összezárni a bokád, ha leülsz, hogyan kell beszállni egy autóba, kiönteni a teát, levenni a kesztyűd…

Rosaleen megvetően fújt egyet. – Atyavilág! – mondta.

– Hogyan kell elrendezni a virágokat a vázában, beszélgetni a fiúkkal, kicsipkedni a szemöldöködet, leborotválni a lábad, kirúzsozni a szád…

– És a mosogatótálcába hányni? Arra is megtanítanak, hogyan kell csábosan hányni? – kérdezte.

Néha tiszta szívemből gyűlöltem Rosaleent.

dekor

Másnap reggel, azután, hogy éjjel felébresztettem T. Rayt, Rosaleen állt meg a szobám ajtajában, és nézte, ahogy egy befőttesüveggel egy méhet kergetek. Annyira eltátotta a száját, hogy még a rózsaszín nyelvcsapját is láttam.

– Mit csinálsz azzal az üveggel? – kérdezte.

– Méheket fogok, hogy megmutassam T. Raynek. Azt hiszi, hogy csak kitalálom őket.

– Istenem, adj erőt! – Rosaleen éppen vajbabot pucolt a verandán, és a homloka körüli pihéken izzadságcseppek gyöngyöztek. Megigazgatta a ruháját, hogy egy kis levegő áramoljon be a melle fölött, amely olyan nagy és puha volt, mint a kanapé párnái.

A méh landolt a falon az Egyesült Államok térképén. Végiggyalogolt Dél-Karolina partjain, a festői szépségű 17-es főúton. A falnak szorítottam az üveg száját, és a méhet épp Charleston és Georgetown között ejtettem csapdába. Amikor rácsavartam a fedelet, örvényvonalban kezdett repülni, és nagyokat puffanva újra és újra nekiverődött az üveg falának. Mintha jégeső kopogott volna az ablakon.

A befőttesüveget igyekeztem szépen kidekorálni, tettem bele filcszirmokat, jól meghintettem virágporral, még a fedőt is kilyukasztgattam, nehogy megfulladjon a méh, mert tudomásom szerint az ember annak a képében tér vissza, amit megölt.

Az orrommal egy vonalba emeltem az üveget. – Nézd csak, hogy küzd! – mondtam Rosaleennak.

Amikor a szobába lépett, megcsapott az illata, nehéz és fűszeres, mint a tubák, amit rágott. Egy kis csuprot tartott a kezében, a csupor szája akkora volt, hogy egy érme éppen átfért rajta, oldalán egy fül, amin átdugta az ujját. Az állához nyomta a csuprot, az ajkai virágként szétnyíltak, és a csuporba köpött egy fekete nyálkarikát.

Szemügyre vette a méhet, és megcsóválta a fejét. – Ha megcsíp, nekem ne gyere nyafogni – mondta. – Engem aztán nem érdekel!

Ez persze nem volt igaz.

Ha valaki, hát én jól tudtam, hogy goromba nyelve ellenére a vajnál is puhább szíve van, és kimondhatatlanul szeret engem.

Erre nyolcéves koromban jöttem rá, amikor vett nekem a piacon egy kiscsirkét, aminek húsvétra színesre festették a tollát. A ketrec sarkában remegett, amikor megláttam: bordó szőlőszíne volt, és szomorú szemével az anyját kereste. Rosaleen megengedte, hogy hazahozzam, és akkor sem szólt egy szót sem, amikor a nappaliban kiszórtam neki egy doboz búzapelyhet. A csirke egy csomó bordó bogyóval szórta tele a lakást, gondolom, azért, mert a festék beleivódott törékeny kis testébe. Éppen nekiláttunk feltakarítani, amikor betoppant T. Ray, és elkezdett fenyegetőzni, hogy a csirkét megeszi vacsorára, Rosaleennak meg kiteszi a szűrét, amiért ennyire hülye. Már nyúlt is a kiscsirke felé a traktortól olajos kezével, de Rosaleen úgy állt előtte, akár egy betonoszlop. – Vannak ebben a házban rosszabb dolgok is, mint a csirkeszar! – mondta, és tetőtől talpig végigmérte T. Rayt. – Ehhez a csirkéhez nem nyúl maga egy ujjal se!

T. Ray vesztesen trappolt át az előszobán. Én pedig rájöttem, hogy Rosaleen szeret engem. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzemenő következtetésre ragadtattam magam.

Rosaleen korát titok övezte, mivel nem volt születési bizonyítványa. Nekem néha azt mondta, hogy 1909-ben született, néha meg azt, hogy 1919-ben, attól függően, hogy épp milyen öregnek érezte magát. A szülőhelyét illetően viszont nem voltak kétségei: McClellanville-ben, Dél-Karolinában látott napvilágot, ahol az anyja fűzfavessző kosarakat font, és az út mentén árulta őket.

– Ahogy én őszibarackot – mondtam neki.

– A fenéket! – mondta. – Neked nincs hét gyereked, hét éhes szájjal.

– Neked hat testvéred van? – Mindig úgy gondoltam rá, mint akinek rajtam kívül senkije sincs.

– Volt, de ma már egyikükről sem tudom, merre vannak.

A férjét háromévnyi házasság után kirúgta, mert ivott. – Ha az agyát kicseréltem volna egy madáréval, a madár hátrafelé kezdett volna repülni! – mondogatta. Gyakran eltöprengtem azon, vajon Rosaleen agyával mit kezdett volna az a madár. Valószínűleg először az emberek fejére piszkított volna, aztán pedig elhagyott fészkekbe telepedett volna széttárt szárnyakkal.

Régen arról ábrándoztam, hogy Rosaleen fehér, T. Ray feleségül veszi, és ő lesz az igazi anyukám. Máskor meg néger árva voltam, akit Rosaleen megtalál egy kukoricamezőn, és örökbe fogad. Néha meg egy idegen országba képzeltem magunkat, mondjuk, New Yorkba, ahol az örökbefogadás mellett mindketten megőrizhettük természetes színünket.

dekor

Anyámat Deborah-nak hívták. Szerintem ennél szebb név nem is volt a világon, T. Ray viszont soha nem vette volna a szájára. Ha véletlenül kimondtam, kis híján kirohant a konyhába, hogy ledöfjön valamit. Egyszer megkérdeztem tőle, mikor van az anyám születésnapja, és hogy mi volt a kedvenc tortája, mire rám förmedt, hogy fogjam be a számat. Amikor másodszorra is megkérdeztem, felkapott egy szederlekváros üveget, és a konyhaszekrénynek vágta. Még ma is látszanak a szekrényen a kékeslila foltok.

Azért néhány információt sikerült kiszednem belőle, például azt, hogy anyámat Virginiában temették el, ahonnan a családja származott. Ezen nagyon belelkesedtem. Gondoltam, hátha találok ott egy nagymamát. De T. Ray közölte velem, hogy anyám egyedüli gyerek volt, s az anyja már évekkel ezelőtt meghalt. Na persze. Egyszer T. Ray eltaposott egy csótányt a konyhában, és akkor mesélte, hogy az anyám több órát volt képes eltölteni azzal, hogy pillecukor-darabkákkal meg kekszmorzsákkal kicsalogassa a csótányokat a házból – egészen elborult az agya, ha egy bogár megmentéséről volt szó.

A legfurcsább dolgok miatt hiányzott nekem. Ilyen volt például a melltartó. Kitől kérhettem volna tanácsot? Vagy: ki más érthette volna meg, mennyire fontos lett volna, hogy bevegyenek pomponlánynak. Mert T. Ray nem fogta fel, az tuti. De tudják, mikor hiányzott a legjobban? Aznap, amikor tizenkét évesen arra ébredtem, hogy egy barnáspiros folt virít a bugyimon. Szörnyen büszke voltam rá, de Rosaleenen kívül senkinek sem tudtam megmutatni.

Nem sokkal ezután történt, hogy a padláson találtam egy gemkapoccsal összetűzött papírzacskót. Abban fedeztem fel az utolsó nyomokat anyámról.

Volt benne egy fénykép, amelyen egy nő mosolyog kihívóan egy régi kocsi előtt. Világos színű, válltöméses ruhát visel. Olyan arcot vág, mint aki haragszik, amiért lefényképezik, de látszik rajta, hogy egyúttal örül is neki. El sem tudod képzelni, mennyi mindent olvastam ki abból a képből. Például azt, hogy a lökhárító mellett várja, hogy eljöjjön érte a szerelem, méghozzá minél hamarabb. A nyolcadikos fényképem mellé állítottam, és megvizsgáltam minden lehetséges hasonlóságot. Neki sem volt nagyobb álla, de az átlagosnál szebb volt, ami a jövőre nézve reménnyel töltött el.

A táskában volt még egy pár fehér pamutkesztyű, amely kicsit beszürkült az idők során. Ahogy kivettem, arra gondoltam, hogy az ő keze volt benne. Ma már nevetségesen hangzik, de egyszer kitömtem vattával, és egész este fogtam.

A táska legnagyobb rejtélye egy fából faragott kis kép volt Szűz Máriáról. Felismertem, bár a bőre fekete volt, csupán egy árnyalatnyival világosabb, mint Rosaleené. Mintha valaki kivágott volna egy fekete Mária-képet egy könyvből, ráragasztotta volna egy kábé ötször öt centis lesmirglizett fadarabra, és lelakkozta volna. A hátán ismeretlen kézírással ez állt: „Tiburon, D. K."

Ezeket a kincseket már két éve egy bádogdobozban tartottam, amit elástam az egyik gyümölcsösben. A fák hosszú sorai közt volt egy különleges hely, amiről senki sem tudott, még Rosaleen sem. Akkor kezdtem odajárni, amikor még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni. Eleinte csak egy zug volt, ahová elbújhattam T. Ray gonoszságai elől, vagy annak a délutánnak az emléke elől, amikor a puska eldördült. De később többször kilopakodtam, néha azután is, hogy T. Ray lefeküdt, egyszerűen csak azért, hogy