A nővérek átka

By Lucy Strange

Küzdelmes az élet Willa, Grace, Freya és három húguk számára. A hat, anya nélkül maradt lány egy tanyán él és dolgozik rettegett apjuk és egy átok árnyékában.  Mikor megérkezik a vidékre a titokzatos Telihold vásár, a legidősebb lány, Grace végre egy kis vidámságot csempészhet az életébe, ám másnap, mikor a mutatványosok tovább vándorolnak, neki is nyoma vész. Willa utánaered, az Elveszett mocsáron át követve nyomait, ahol sűrű árnyak gyülekeznek. Ha sikerül közöttük átvergődnie, és egyesíteni családját, talán az apja által rejtegetett titkokra is fény derül, és szembenézhet legmélyebb félelmeivel...  Lucy Strange legendákat és mágiákat ötvöző kalandregénye.

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789635841943

Book preview

Bizony, az első lány jól házasodjon,

A második otthon mindent belakjon.

A harmadik kevés galibát csinál,

Ha a tanyán munkát talál.

A negyedik és ötödik, nekik muszáj férjet fogniuk,

Különben a hatodik hantol el,

s fényed örökre kihuny.

„A hat lány átka"

Népi mondóka Mocsárzugból

Télen a fény ridegen és laposan ül meg a vízen.

A lápi szittyót fagy díszíti, és ezüst burkolja

a bogáncsokat…

May Fernsby: „Az elveszett falu", A mocsár meséi

Első rész

Tél derekán

dekordekor

1.

Egy hatalmas, fehér ló szemébe nézek, Kova a neve. Fényes, barna szeme olyan, mint pocsolya a frissen hullott eső után, a szempillája hosszú és fekete. Utálom. Ezt a nagy, ostoba jószágot kaptuk a legidősebb nővéremért cserébe.

Silas Kirby hozta át a tanyánkra a kézfogót követő reggelen.

– Ez a ló jó lesz neked a szántáshoz, Nate Fernsby – mondta.

– Ez a ló bármire jó – felelte Apus, és a hideg napsütésben hunyorogva lebotorkált a lépcsőn. Megmustrálta a lovat, majd lenyűgözve biccentett. Azután azt mondta: – Nézd csak meg nekem, Willa!

Apusnak fogalma sincs az állatokról. Valójában ez még csak nem is az ő tanyája, hanem Nagyié. Amit a gazdálkodásról tudunk, azt mind tőle tanultuk. Apus szeret parancsolgatni, és úri gazdaként sétafikál a piacon, de az állat első felét nem tudja megkülönböztetni a hátsótól.

Kova csendesen ácsorgott az udvar fagyott piszkában, míg szemügyre vettem, végigsimítottam a nagy vállain és az erős hátán. Megugrott egy kissé, így aztán leleményesnek kellett lennem, hogy ellenőrizni tudjam a patáit. Hátrahőkölt, amikor meg akartam nézni a fogait.

– Te aztán élénk jószág vagy, nem igaz? – mormoltam, mire Kova büszkén felvetette a fejét.

Végre-valahára végeztem. Apus felé biccentettem, akinek zavart örömében tágra nyílt a szeme, amiért valaki ilyen pompás állatot ad az egyik komisz lányáért cserébe. Mintha csak egy zsák trágyát cserélt volna aranyra.

– Járasd meg egy kicsit, Willa! – mondta Apus, aztán csak nézte, ahogy Kova szakadatlan ide-oda kopog a macskaköveken.

– Ön is szemrevételezné Grace-t, Kirby uraság? – kérdeztem, és egyenesen a szemébe néztem. Apus rám meredt, de Silas felnevetett, a kishúgaim pedig el voltak ragadtatva.

– Grace! – kiáltott fel rögvest Dolly, és az ajtóhoz szaladt, Deedee pedig szorosan a nyomában. – Kirby uraságnak meg kell vizsgálnia a lábad!

Darcy, a hármasikrek közük a legfiatalabb, csak a szemét forgatta.

Grace a lépcsőn futott össze Dollyval és Deedeevel; épp a konyhai maradékot vitte a tyúkoknak.

– Hát itt is van! – Apus még mindig félig be volt csiccsentve az előző esti eljegyzés után, a mosolya egy kivájt tarlórépa vigyorgására emlékeztetett. – Az én meseszép Grace-em! Hamarosan a maga meseszép Grace-e, ugye, Silas?

Silas Kirby elmosolyodott, és meghajolt Grace előtt.

A nővérem épp mellette haladt el a tyúkól felé menet, ahol a csirkék már verdesve tülekedtek a maradékért. Megvártuk, amíg visszatér, ám akkor nem Silashoz ment; helyette inkább a lóhoz lépett.

Hát ennyit érek, szemlátomást ezt gondolta Grace, és talán Kova is ezt gondolta. A ló a nővérem felé fordította a fejét, és egymásra néztek. Aztán Kova az orrát Grace nyitott tenyerébe nyomta. Ő megsimogatta, és meglapogatta a nyakát, és a maga szelíd, álmodozó módján elmosolyodott. Majd megdermedt. Az ujjbegyei olyasvalamire akadtak, ami eddig elkerülte a figyelmemet: egy vastag, fényes hegre, amelyet elfedett a ló sörénye.

Mindannyian Silasra néztünk.

– Még abból az időből való, amikor betörtem – morogta. – Ficánkol, mint egy kiscsikó… a kelleténél is pimaszabb… de most már sokkal nyugodtabb. Derék jószág lesz, ha szigorú kézzel fogják. Két nyárral ezelőtt született az Ezüst nevű szürke kancámtól… a legjobb tenyészkanca a mocsárvidéken…

Ám Grace már nem figyelt rá. Lehunyta a szemét, és homlokát Kováéhoz érintette.

Apus félretolta a legidősebb lányát. A Kova nyakán lévő sebre sandított.

– Ej! – mondta. – Vannak jószágok, amiknek az eszébe kell vésni, hogy ki az úr a háznál. Kárt nem tesz benne.

– Elnézést – mondta halkan Grace, és nem tudtam, hogy vajon hozzánk beszél-e, vagy a lóhoz. Az állat orrához dörgölte a sajátját, majd megfordult, hogy visszamenjen. – Meg kell raknom a tüzet.

Silas lassan elmosolyodott, és addig követte a tekintetével Grace-t, amíg a nővérem fellépdelt a konyhaajtóig. Azután kezet ráztak Apussal.

Aznap éjjel veszekedtünk Apussal – még a szokottnál is borzalmasabb volt.

– Te kiárusítottad a mi Grace-ünket! – sikítottam, miközben kilökött a konyhaajtón. – Lánykufár! – üvöltöttem a bűzös pocsolya közepén, amibe beleestem. – Te DISZNÓ!

Rettenetesen hideg volt az éjszaka, így aztán a tyúkólban kellett meghúznom magam. Ide-oda cikáztak a dühös gondolataim, zajosabbak és vadabbak voltak a téli szélnél. Ám a harag melegen tartott, legalábbis egy darabig.

Nagyon későre járt, és egész testemben reszkettem, mire a hármasikrek eljutottak a konyhaajtóig, és beengedtek. Dolly és Deedee kuncogva a szájukra tapasztották az ujjukat.

– Pszt! – Darcy a kandalló melletti szék felé intett, ahol Apus hortyogott; feje hátradöntve, szája tátva, a lábánál pedig egy üres grogosüveg hevert. Éreztem, ahogy visszaáramlik belém a harag: amíg én a tyúkólban, a piszkos szalmán kuporogtam, addig Apus a tűz mellett melengette a lábujjait, és ünnepelte a nyomorúságos kis megállapodását, ebben egészen biztos vagyok.

A kishúgaim feliramodtak a szobánkba. Belehuppantak az ágyba, majd Dolly és Deedee olyan magasra húzták a takaróikat, hogy csak a copfjaik látszódtak a párnán.

– Köszönöm! – susogtam Darcynak, mire komolyan szalutált egyet, és eltűnt a saját takarója alatt. Fázósan, elgyötörten és fáradtan rogytam az ágyamra. A harag mindent szétzúzott bennem, szinte letaglózott. Lehúztam magamról a nyirkos ruhát, a hálóingembe bújtam, és elfújtam a gyertyát.

Hat ágy zsúfolódott össze egyetlen hideg szobában, akár a marhakarámok.

Hat nővér feküdt a sötétben, és a téli telihold a jeges ablakon keresztül figyelt bennünket.

A hármasikrek fészkelődtek még egy kicsit, az egyikük köhögött, de a légzésük végül alvássá szelídült.

– Grace? – suttogtam. – Ébren vagy? – Tudni akartam, mi történt, miután kizártak; tudni akartam, hogy jól van-e a nővérem.

– Aludj, Willa! – motyogta a szomszédos ágyon egy dudor. – Mára már elég bajt okoztál.

– Inkább te aludj, Freya! – sziszegtem. Újra megpróbáltam, ezúttal hangosabban: – Grace?

Egy párna puffant az arcomon.

– Aludj már! – zsémbelt Freya. Aztán: – Aú! – mikor egyből visszavágtam. – Remélem, te leszel a következő! – morogta. – Remélem, hogy Apus elad majd az öreg Grubbnak, a disznótenyésztőnek, és kapunk majd érted egy szép kövér malacot… legalább majd szalonnát reggelizhetünk.

– Te leszel a következő, Freya, és nem én – suttogtam. – Csupán egy évvel vagy fiatalabb Grace-nél, én meg csak tizenkettő vagyok. És különben is, nekünk itthon kell maradnunk, hogy gondoskodjunk a házról meg a tanyáról, ugyebár. Dollyt és Deedeet kell Apusnak legközelebb férjhez adnia, ahogy az átok is tartja. Habár még jó kilenc évig nem lesznek elég idősek hozzá…

– Ó, fogd már be, és aludj! – nyögte Freya, és a feje fölé emelte a párnát, hogy felém dobja.

Akkor kinyílt az ajtó, én pedig ledermedtem. Apus?

Megjelent egy gyertya, és a fénye leleplezett: az ágyamon térdeltem, és harcra készen egy párnát emeltem a magasba. A gyertyát egy kar követte, azután egy arc, amelyből gyűrött, öreg szem meredt rám.

Nem Apus. Hanem Nagyi.

– Te vagy az, Willa? – suttogta. – Látom, visszataláltál. Jól vagy?

– Minden rendben, Nagyi. Csak… próbálom kényelembe helyezni magam. – Látványosan felráztam a kezemben tartott párnát, visszatettem az ágyra, majd magamra húztam a szúrós takarót (a lószőrrel ma éjjel én voltam a soros). – Jó éjt, Nagyi!

– Jó éjszakát, Willa! – A gyertyafény ellibbent, miközben a nagymamánk szemrevételezte a szomszédos ágyon a dudort, amely úgy tett, mintha egy fejére szorított párnával aludna. – És jó éjszakát, Freya! – suttogta. – Aludjatok jól!

Miután ismét becsukódott az ajtó, megvártam, amíg Freya elbóbiskol, majd áttipegtem Grace ágyához, és megérintettem a vállát. Elakadt a lélegzete, és úgy mozdította a fejét, mintha álmában fuldokolna. Megsimogattam a haját, amelyet bronzszínűre festett a holdfény.

– Ne aggódj, Grace! – suttogtam. – Itt vagyunk. Gondoskodunk rólad. – Addig simogattam, amíg elcsendesedett. A régi altatót dúdoltam neki, amit akkor énekelt, amikor nem tudtunk aludni; Mamus egyik dala volt:

Egy lányka aludt a patak partján, egyre csak álmodott és álmodott.

Az ég sötét volt, fent a csillagok meg a viaszos hold ragyogott.

Puhán esett az eső, a nap felkelt, és a tél közelgett.

Ám a lányka csak álmodott és álmodott, az átok szerint tán örökre…

Megpusziltam Grace haját, és visszaosontam a saját kis hideg ágyamba.

Ahogy a rettenetes, szúrós takaró alatt feküdtem, a megállapodáson járt az eszem, amit aznap reggel ütöttek nyélbe az udvarunkon: egy lovat egy lányért cserébe. Silas Kirbyre gondoltam: a férfire, aki kétszer annyi idős, mint Grace, akinek ostortól rettegő kutyái a lábuk közé húzzák a farkukat… Grace pedig olyan nyugodtan viselte, olyan méltóságteljesen.

Mindig is engedelmes volt, gondoltam. A halk szavú, kedves természetű Grace: mindig is tartott attól, nehogy elrontsa Apus jó kedélyét, közben pedig álarcot viselt, hogy elrejtse a saját félelmét.

Ám úgy hiszem, a maszk most félelemnél többet rejtett. Úgy hiszem, Grace már azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna: hogyan menekülhetne meg mindörökre Silas Kirbytől, Apustól és Mocsárzugból.

dekor

2.

Apus másnap későn ébredt.

Kovát a régi tanyasi lovunk, Jet mellé kötöttem az istállóban, és amíg a gőzölgő trágyát vasvilláztam, Apus az istállóajtónak dőlve, szájtátin csodálta pompás új lovát. Láttam rajta, hogy azt gondolja: Egészen úriemberes leszek Kova hátán, egészen úriemberes! Olyan úriember, amilyenről mindig is álmodozott. Majd felkerekedett, hogy Silasszal találkozzon a sörházban, és ugyanazt az áporodott ruhát viselte, amiben múlt éjjel aludt.

A kapuban álltunk a hármasikrekkel, és néztük, ahogy az alakja egyre töpörödik a reggeli verőfényben. Amint eltűnt a ragyogásban, ők hárman egymásra, majd pedig rám néztek – három csintalan mosoly a három fényes arcon. Egyetlen szó nélkül átvágtunk az udvaron, átszökelltünk a tócsákon, fel a lépcsőn, és az ajtót kitárva a konyhába rontottunk.

– Elment! – süvöltötte Deedee, Dolly meg a lépcső aljához szaladt:

– Nagyi! Apus elment a sörházba!

– Hát akkor gyertek fel!

Ők pedig feldübörögtek a lépcsőn.

– Bakancs! – kiáltotta Freya, anélkül hogy hátrafordult volna. A tűz mellett térdelt, és répát szeletelt a vastag falú serpenyőbe. A hat sáros bakancs egyesével gurult vissza a lépcsőn. Felemeltem és az ajtóhoz állítottam őket. Majd feltöröltem a sarat, amíg Freya vizet öntött a serpenyőbe, amit egy vasakasztóról leemelve lendített a parázsló tűz fölé. Egy tőzegrögöt dobtam rá, hogy tovább izzon.

– Meglehetős’ jó munka, Willa – dünnyögte Freya (ez állt a legközelebb ahhoz, hogy valami kedveset mondjon nekem vagy a kicsiknek).

Elvigyorodtam.

– Majd hiányzom neked, ha eladnak a disznótenyésztő öreg Grubbnak.

– Hát persze – ismerte el. – De csak egy kicsit. – Azzal a lépcső felé lökött. – Gyere, menjünk fel!

– Hol van Grace?

– Gondolom, már Nagyinál…

Mikor benyitottunk Nagyi szobájába, Grace már ott volt, a széles párkányon ült, karját a térde köré fonta. Elfordult, és a reggeli ragyogásban úszó lápot bámulta. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon beszélgetett-e Nagyival a kézfogóról.

A hármasikreknek fogalmuk sem volt, mi vár a legidősebb nővérükre: csillogó szemmel, törökülésben várakoztak Nagyi ágyán.

– Szaporán, lányok! – mondta Nagyi nekem és Freyának.

– Siessetek! – nyafogott Deedee.

Freya Nagyi ágyvégébe telepedett, én pedig leültem a padlón heverő báránybőr szőnyegre.

– Készen álltok? – kérdezte végül Nagyi.

Készen álltunk.

Nagyi kinyitotta a nagyszekrény ajtaját. Kiemelt több kupac takarót, flanel alsószoknyát és a hosszú, téli fehérneműket, majd arrébb tolta az akasztóról lógó ruhákat, mintha csak függönyt húzott volna félre, hogy felfedje a mögötte rejlő kincset.

Nagyi titkos könyvtárát.

Az ablakon besütött a nap, amely tűzként ragyogott, és megvilágította a könyvek arany gerincét. Megvilágította a pókhálókat, amelyek porosan lógtak a fejünk feletti fekete gerendákról. Nagyit is megvilágította – a mi kedves Nagyinkat –, aki apró volt, erős, kendőkbe burkolózó, ősz haja vaskos fonatban lógott a vállára, borostyánszeme pedig huncutul csillogott.

– Jó rég volt az utolsó alkalom, lányok – mondta Nagyi –, emlékeztessetek, hogy ki mit olvasott!

Igazából nincs megtiltva az olvasás és az írás a falunkban, de a legutolsó nőt, akit olvasáson kaptak, merítőszékre kötözték odalent, a Szürke fivérek tavánál – hússzor fel és alá: placcs, LEVEGŐ, placcs, LEVEGŐ, míg csak ki nem mosták belőle a tanultakat. Nagyi azt mondta, régen még rosszabb volt. Nell nevű barátnőjének volt egy dédnagymamája, akinek könyvei voltak, a népek pedig azt tartották róla, hogy boszorkány. Az egyik évben a rossz termésért okolták, és a végén meg is égették miatta. A férfiak közül néhányan tudtak valamicskét olvasni – épp eleget ahhoz, hogy boldogulni tudjanak a piacon vagy a parthoz érkező csempészhajókkal. De egy lélek sem hivalkodna vele, máskülönben az emberek ferde szemmel néznének rá, az pedig csak bajt hozna a fejére.

Így aztán senki sem sejtette rólunk, hogy tudunk olvasni. Még Dolly is titokban tudta tartani, pedig ő egy buta liba.

Egyesével választottuk ki a könyveket. Jól ismertük Nagyi könyvtárát. Sok könyv házilag készült – Mamus és Nagyi kézzel írták őket, ahogy Nagyi édesanyja is –, néhány könyvet pedig megörökölt, vagy hátsó szobákban, lámpafénynél vásárolta őket. Az évek során titokban gyűjtötte össze ezeket a kincseket, és nekünk rejtegette.

Freya egy kalózos könyvet olvasott – jó sok izgalmas fordulat lehetett benne, mert időről időre lilává vált, ahogy visszatartotta a lélegzetét. A hármasikrek egy olyan könyvet olvastak, amit Mamus írt, A mocsár meséit (ami azt illeti, Darcy olvasta fel rekedtes suttogással, Dolly és Deedee pedig mozdulatlanul ültek, és szájtátva hallgatták a mocsári trollokról és lápi sellőkről szóló történeteket).

Grace a fejét rázta, amikor Nagyi felé nyújtotta az általa olvasott könyvet.

– Ma nincs hozzá kedvem, Nagyi – mondta halkan. – Majd figyelem Apust. – Azzal visszafordult az ablakhoz.

– Tessék, Willa! – mondta Nagyi, és nekem adta Grace könyvét. A nővérem már mesélt róla, amikor legutóbb együtt olvastunk: egy olyan hercegnőről szólt, aki egyáltalán nem akart hercegnő lenni, hanem inkább táncos. Annál a képnél nyitottam ki a könyvet, ahol a lány a királyi bálon táncol, ruhája pörög a levegőben, piros és arany a színe, akár a lemenő napnak. Ez Grace-nek