Hat bíborszín darumadár

By Elizabeth Lim

Egy száműzött hercegnő, egy alakváltó sárkány, hat elvarázsolt darumadár és egy irtózatos átok... Ez a mesék és mítoszok világából merítkező fantasy elvarázsolja az olvasóit.Shiori'anma, Kiata hercegnője titkot őriz. Tiltott varázserőt birtokol. Rejtett képességére az eljegyzési ünnepség reggelén derül fény, mikor elveszíti az uralmát felette. Eleinte úgy tűnik, a véletlen a kezére játszik, hiszen lemondják az esküvőt, amit sosem akart, ám egyúttal magára vonja mostohaanyja, Raikama figyelmét is.Raikama, aki ugyancsak varázserővel bír, Shiroi bátyjait darumadárrá változtatja, s megtiltja a lánynak, hogy bárkinek is szóljon erről; ha csak egy szó is elhagyja a száját, egy testvére meghal.Shiroi magára maradva, némán és nincstelenül bátyjai felkutatására indul, s eközben fényt derít az összeesküvésre, amely a trónt fenyegeti. Csakis ő mentheti meg a királyságot, ám ehhez meg kell ajándékoznia bizalmával egy papírmadarat, egy szeszélyes sárkányt és a fiút, akivel frigyre kellett volna lépnie. És ez még nem elég: varázserejét, amelyet egész életében titkolt, fel kell szítania, bármibe is kerül...

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789635844784

Book preview

BorítóElizabeth Lim: Hat bíborszín darumadárMenő Könyvek

Text copyright © 2021 by Elizabeth Lim

Cover Illustration © Kelly Chong

Cover Design by Lydia Blagden © Hodder & Stoughton

Map art copyright © 2021 by Virginia Allyn

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with Random House Children’s Books, a division of Penguin Random House LLC.

Translation © 2023 by Herman Alexandra

Charlotte-nak és Oliviának, mert ők életem legnagyobb kalandja.

Ti vagytok számomra az öröm, a csoda és a szeretet.

dekordekor

1. fejezet

Atómedernek sár-, só- és bűntudatíze volt. A víz sűrűn kavargott, hogy csak kínszenvedéssel tudtam nyitva tartani a szemem, de a hatalmas isteneknek hála mégis sikerült. Különben nem vettem volna észre a sárkányt.

Kisebb volt, mint amilyennek a sárkányokat képzeltem. Körülbelül akkora, mint egy csónak, csillogó, rubinvörös szemmel és olyan zöld pikkelyekkel, mint a legtisztább jádekő. Egyáltalán nem hasonlított a legendák falu nagyságú vadállataira, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy egész hadihajókat egyben bekebelezzenek.

Olyan közel úszott hozzám, hogy végül már kerek szemében tükröződött a tekintetem.

Csak nézte, ahogy fulladozom.

Segíts!, könyörögtem. Elfogyott a levegőm, és alig egy percem maradt, mielőtt a világom ajtaja végleg bezárul.

A sárkány tollas szemöldökét megemelve vizslatta az arcomat. Egy pillanatig szinte elhittem, hogy segíteni fog. Ehelyett a nyakam köré tekerte a farkát, kiszorítva belőlem a még megmaradt levegőt.

És minden elsötétült.

•

Visszatekintve, valószínűleg nem kellett volna azt mondanom a szolgálólányaimnak, hogy belevetem magam a Szent Tóba. Csak azért mondtam ilyesmit, mert a hőség elviselhetetlen volt azon a reggelen. Olyan meleg volt, hogy még a krizantémbokrok is kókadoztak odakint, és a citromfák fölött köröző kányák is túlságosan kitikkadtak az énekléshez. Arról nem is beszélve, hogy a tóba ugrás a jegyesemmel való találkozás – vagy ahogy magamban hívtam, a jövőm szomorú vége – tökéletes alternatívájának tűnt.

A szolgálók sajnos elhitték, amit mondtam, és a hír gyorsabban eljutott apához, mint a démontűz. Perceken belül utánam küldte az egyik bátyámat egy csapat szigorú tekintetű őr kíséretében.

Így hát kísérettel vonultam végig a palota folyosóin az év legforróbb napján, egyenesen a jövőm szomorú vége felé tartva.

Miközben követtem a bátyámat egy újabb napsütötte terem felé, piszkálni kezdtem a ruhám ujját, majd úgy tettem, mintha megpróbálnék elfedni egy ásítást, miközben belestem a helyiségbe.

– Hagyd abba az ásítozást! – korholt Hasho.

Leengedtem a karomat, és újra ásítottam.

– Ha most kiengedem az összeset, nem kell majd apánk előtt ásítoznom.

– Shiori…

– Próbáld ki, milyen, ha hajnalban felkeltenek, hogy ezerszer kifésüljék a hajadat! – ellenkeztem. – Vagy hogy milyen az istenek kiengesztelésére brokátselyemben járni! – tettem hozzá, majd megpróbáltam felemelni a karomat, de a ruha ujja annyira nehéz volt, hogy szinte lehúzta. – Nézd ezt a sok réteget! Annyi vitorlát készíthetnének belőle, amennyivel egy hajó az egész tengert átszelhetné!

Hasho ajkán mintha megjelent volna egy mosoly árnyéka.

– Az istenek hallanak téged, kishúgom. Ha tovább folytatod a panaszkodást, minden egyes tiszteletlen megjegyzés után megjelenik a jegyeseden egy szeplő.

A jegyesem. Bármi, amit róla mondtak, az egyik fülemen bement, a másikon ki, miközben az elmém sokkal kellemesebb dolgokkal volt elfoglalva, úgymint kihízelegni a palota szakácsától a vörösbabpüré receptjét, vagy ami még jobb, elrejtőzni egy hajón, és utazgatni a Taijin-tengeren.

A császár egyetlen lányaként sosem utazhattam sehová, főképp nem Gindarán, a fővároson kívülre. Egy év múlva már túlságosan idős leszek az ilyen kalandokhoz. És túlságosan házas is.

Az egész helyzet annyira megalázó volt, hogy hangosan felsóhajtottam.

– Akkor nekem végem! Förtelmesen fog kinézni!

A bátyám kuncogva próbált előretaszigálni.

– Gyerünk, elég a panaszkodásból! Már majdnem ott vagyunk.

A szememet forgattam. Hasho kezdett úgy beszélni, mintha tizenhét helyett vagy hetvenéves lenne. A hat bátyám közül őt szerettem a legjobban; egyedül neki vágott úgy az esze, mint nekem. De mióta elkezdte nagyon komolyan venni a hercegség dolgot, és csínytevések helyet sakkjátszmákra és hasonlókra pazarolta a gyors észjárását, már nem mondhattam el neki mindent.

Például azt sem, hogy mit rejtegetek a ruhám ujjában.

Az a valami csiklandozni kezdte a karomat, így megvakartam a könyökömet.

A biztonság kedvéért összecsippentettem a ruha ujján lévő széles nyílást. Ha Hasho megtudja, mit rejtegetek a hajtások között, sosem lesz vége a dorgálásnak.

Részéről, és apám részéről sem.

– Shiori – suttogta Hasho –, mi a baj a ruháddal?

– Azt hiszem, összepiszkoltam a selymet – hazudtam, miközben úgy tettem, mintha egy részt dörzsölgetnék a ruha ujján. – Annyira meleg van ma! – mondtam, majd jelentőségteljesen a hegyekre és a tóra néztem. – Nem lenne jobb odakint úszkálni, ahelyett hogy egy unalmas ünnepségen veszünk részt?

Hasho gyanakodva méregetett.

– Shiori, ne tereld el a témát!

A tőlem telhető legbűnbánóbban lehajtottam a fejemet, és titokban megigazítottam a ruhám ujját.

– Igazad van, bátyám. Ideje felnőnöm! Köszönöm, hogy… hogy…

Ismét mozgolódás támadt a ruhámban, így a könyökömre csaptam, hogy megpróbáljam elnyomni a hangot. A titkom kezdett nyugtalanná válni, és látható fodrozódásra kényszerítette az anyagot.

– …hogy elkísérsz, hogy találkozzam a jegyesemmel.

Sietve megindultam a fogadóterem felé, de Hasho elkapta a ruhám ujját, majd felemelte, és jól megrázta.

Egy apró, szitakötő méretű, fürge papírmadár röppent ki belőle. Messziről kis verébnek látszott tintás, vörös pöttyel a fején, és a karomról a bátyám fejéhez szökkent, vadul csapkodva gyenge szárnyaival, miközben az arca előtt lebegett.

Hashónak leesett az álla, és a szeme tágra nyílt meglepetésében.

– Kiki! – suttogtam sürgetőn, kinyitva a ruhám ujját. – Gyere vissza!

Kiki azonban nem engedelmeskedett. Hasho orrára telepedett, és szeretetteljesen cirógatni kezdte az egyik szárnyával. Éreztem, ahogy a testem ellazul. Az állatok mindig is szerették Hashót, és biztos voltam benne, hogy a madaram őt is leveszi a lábáról, ugyanúgy, ahogy engem.

Azután a bátyám az arca elé emelte a kezét, hogy elkapja.

– Ne bántsd! – kiáltottam.

Kiki felröppent, épphogy elkerülve a bátyám kezét. Az ablakok fából készült spalettáiba bele-beleütközve egyre csak szökellt a folyosón lefelé, remélve, hogy talál egy ablakot, ami nyitva van.

Utánaindultam, de Hasho megragadott, és addig húzott hátra, míg a papucsom talpa megcsúszott a sikamlós fapadlón.

– Engedd el! – suttogta a fülembe. – Majd később megbeszéljük.

Az őrök kitárták az ajtót, és apám egyik minisztere bejelentett:

– Shiori’anma hercegnő, Hanriyu császár és a néhai császárné legfiatalabb gyermeke és egyetlen leánya…

Odabent, a hatalmas terem végében foglalt helyet az apám és hitvese, a mostohaanyám. A helyiséget átjárta a türelmetlenség atmoszférája, miközben az udvaroncok ki-be hajtogatták nedves zsebkendőiket, hogy letöröljék a verejtéket izzadt homlokukról. Láttam a császár előtt térdeplő Bushian nagyúr és a fia – a jegyesem – hátát. Csak a mostohaanyám vett észre, míg mozdulatlanul álltam a küszöbön. Félrefordította a fejét, és világos szemével az arcomat vizslatta.

Végigfutott a gerincemen a hideg. Hirtelen eluralkodott rajtam a félelem; rettegtem, hogy ha végigcsinálom a szertartást, úgy végzem, mint ő: hideg leszek, szomorú és magányos. Ráadásul, ami még rosszabb, ha valaki megtalálja Kikit, apám fülébe juthat a titkom…

…hogy mágia segítségével életre keltettem egy papírmadarat.

Tiltott mágia segítségével.

Gyorsan megfordultam, és elsiettem Hasho mellett, aki túlságosan meghökkent ahhoz, hogy megállítson.

– Shiori hercegnő! – kiáltották az őrök. – Hercegnő!

Miközben Kiki után eredtem, megszabadultam az ünnepi kabáttól. Maga a hímzés is olyan nehéz volt, mint egy őrszem páncélja, és ahogy megszabadítottam a vállam és a karom a súlyától, úgy éreztem, mintha szárnyam nőtt volna. Ott hagytam a selyemkupacot a folyosó közepén, majd kiugrottam az egyik ablakon.

Erősen tűzött a nap, így hunyorogva próbáltam Kikin tartani a szemem. Keresztülcikázott a cseresznyefákon, majd a citrusokon. Vad repkedése nyomán kirepültek az ágak közül a kányák.

Úgy terveztem, hogy a szobámban hagyom Kikit, egy ékszerdobozba rejtve, de olyan erősen csapkodta a szárnyát és verdeste a testét börtöne falához, hogy attól féltem, egy szolga rátalál, miközben zajlik a szertartás.

Az lesz a legjobb, ha magamnál tartom, gondoltam.

– Megígéred, hogy jó leszel? – kérdeztem tőle.

Ő csak biccentett, amit igennek vettem.

Tévedtem.

A démonok szerelmére, most már biztos, hogy én vagyok a legnagyobb idióta Kiatában! Azért azonban nem hibáztatom magam, hogy van szívem, még akkor sem, ha egy papírmadárért dobog!

Kikiért, az én papírmadaramért. Mióta a bátyáim idősebbek lettek, folyton lefoglalták őket a hercegi teendők, így mindig magányos voltam. Kiki viszont meghallgatott, megőrizte a titkaimat, és megnevettetett. Mindennap egyre élőbbé vált. A barátom volt.

Tudtam, hogy vissza kell őt szereznem.

A papírmadaram leszállt a Szent Tó közepére, és rendíthetetlen nyugalommal lebegett sima felszínén, mintha nem most forgatta volna föl az egész reggelemet.

Mire odaértem, alig kaptam levegőt.

A ruhám még a külső réteg nélkül is olyan nehéz volt, hogy csak zihálva tudtam lélegezni.

– Kiki! – kiáltottam, majd egy kavicsot dobtam a vízbe, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de ő egyszerűen csak távolabb lebegett. – Most nincs időnk játszadozni!

Nem tudtam, mit tehetnék. Ha felfedezik, hogy akár csak elenyésző tehetségem is van a varázsláshoz, örökre száműznek Kiatából, és ez sokkal rosszabb, mint feleségül menni egy harmadikrend-beli, arctalan nagyúrhoz.

Gyorsan lerúgtam magamról a papucsot, és még azzal sem fáradoztam, hogy megszabaduljak a ruháimtól.

Beleugrottam a tóba.

Egy olyan lányhoz képest, akinek folyton odabent kell gyakorolnia a kalligráfiát és a citerázást, elég jó úszó voltam. Ezt a bátyáimnak köszönhettem: amikor fiatalabbak voltak, gyakran kisurrantunk a Szent Tóhoz egy kis nyáresti mártózásra. Jól ismertem azt a tavat.

Miközben Kiki felé úsztam, a nap melege égette a hátamat, a madárkám azonban egyre mélyebbre süllyedt. A ruhám rétegei szorosan a testem köré tekeredtek, a szoknyáim pedig minden egyes rúgásnál a lábamhoz tapadtak. Egyre jobban kimerültem, és eltűnt fölöttem az ég, miközben a tó magába húzott.

Fulladozva, csapkodva próbáltam feljutni a felszínre. Minél jobban küzdöttem, annál mélyebbre süllyedtem. Hosszú, fekete hajam csigavonalai viharként örvénylettek körülöttem. Rettegés szorongatta a gyomromat, égett a torkom, és a szívverésem vadul visszhangzott a fülemben.

Kioldottam a ruhám arany selyemövét, és a szoknyáimat rángattam, de a súlyuk egyre lejjebb és lejjebb húzott, egészen addig, amíg a nap végül már csak halványan fénylő gyöngyként pislákolt, messze fölöttem.

Végül sikerült eltépnem a szoknyáimat és felfelé lendülnöm, de már túlságosan mélyre süllyedtem. Biztos voltam benne, hogy nem jutok fel a felszínre, mielőtt elfogy a levegőm.

Tudtam, hogy meg fogok halni.

Vadul rugdosva próbáltam levegőhöz jutni, de hiába. Próbáltam nem pánikba esni. Tudtam, hogy a pánik csak még mélyebbre húzna.

Elképzeltem, hogy Sharima’en nagyúr, a halál istene hamarosan eljön értem. Ő majd enyhíti az égő fájdalmat az izmaimban és a torkomban lüktető sajgást. A vérem lassan megfagyott, a szemhéjam lecsukódott…

És akkor megláttam a sárkányt.

Először kígyónak hittem. Már évszázadok óta senki nem látott sárkányt, és messziről úgy nézett ki, mint a mostohaanyám háziállatai. Legalábbis addig, amíg meg nem pillantottam a karmait.

Felém siklott, és olyan közel úszott hozzám, hogy szinte megérintettem a bajuszát, amely hosszú volt, és vékony, mint egy ezüstös ecsetvonás.

Kinyújtotta a mellső lábát, és két karma közé szorítva ott volt Kiki.

Egy pillanatra felpezsgett bennem az élet. Rúgtam egyet, és megpróbáltam előrelendülni. De semmi erőm nem maradt. És levegőm sem. A világom összezsugorodott, a színek elmosódtak.

A sárkány pajkos csillogással a szemében összezárta a lábát. Azután a hátam mögé emelte, majd a nyakam köré tekerte a farkát.

A szívem pedig dobbant egy utolsót.

dekor

2. fejezet

Egy… kígyó – hebegte Hasho. Sosem tudott igazán jól hazudni. – Egy kígyó volt az.

– És emiatt futott egész a tóig? Ennek semmi értelme!

– Hát… – válaszolta elbizonytalanodva Hasho –, tudod, mennyire utálja a kígyókat. Attól félt, hogy megharapja.

A fejem úgy fájt, mintha vihar tombolna benne, de félig kinyitottam a szemem, és titokban az ágyam mellett álló két, legidősebb bátyámra, Andahaira és Benkaira pillantottam. Hasho a szoba végében állt, az ajkát harapdálva.

Becsuktam a szemem. Arra gondoltam, talán ha azt hiszik, hogy még mindig alszom, mind elmennek.

Az az átkozott Hasho viszont észrevette.

– Nézzétek, megmozdult!

– Shiori – mondta Andahai szigorúan, miközben hosszúkás arcával fölém tornyosult. Megrázta a vállamat. – Tudjuk, hogy ébren vagy, Shiori!

Köhögni kezdtem, mire a testem teljesen összegörnyedt a fájdalomtól.

– Elég lesz, Andahai! – mondta Benkai. – Elég!

A tüdőm még mindig égett, és mohón kapkodtam levegő után, a számnak pedig föld- és sóíze volt. Mohón kortyolni kezdtem a Hasho által felém nyújtott vizet, majd erőltetetten a testvéreimre mosolyogtam.

Egyikük sem viszonozta.

– Lemaradtál az eljegyzési szertartásodról – dorgált Andahai. – A parton találtunk rád, félholtan.

Csakis a legidősebb bátyám lehet képes azért leszidni, mert majdnem meghaltam.

Majdnem meghaltam, ismételtem meg magamban, majd a nyakamhoz emeltem a kezem. A sárkány rátekerte a farkát, mintha meg akarna fojtani. De sem sebek, sem kötések nem voltak rajta. Vajon a sárkány megmentett? Az utolsó két dolog, amire emlékeztem, az a rubinvörös szempár és a ravasz mosoly volt. Nem tudtam felidézni, hogy jöttem fel a felszínre, és biztos voltam benne, hogy magamtól nem lettem volna képes felúszni…

Hirtelen szárnycsapkodást éreztem a hüvelykujjamon. Csak akkor tudatosult bennem, hogy a másik kezemet még mindig a takaró alá rejtem.

Kiki!, kiáltottam fel magamban. Hála az Örökkévaló Bíráinak! A madárkám egy kicsit elázott, mint én. De életben volt.

– Mi történt, Shiori? – nógatott Andahai.

– Adj neki egy kis időt! – mondta Benkai. Az ágyam mellé telepedett, és a hátamat paskolta, miközben ittam. A mindig szelíd és türelmes Benkai lett volna a kedvenc bátyám, ha nem látom annyira keveset. Apánk arra képezte ki, hogy ő legyen Kiata hadseregének parancsnoka, Andahainak pedig a trónörökös szerepe jutott. – Aggódtunk érted, húgom! Gyerünk, mondd el a jó, öreg Benbennek, hogy mire emlékszel!

Hátrahajtottam a fejemet, és nekitámasztottam az ágyam rózsafa keretének. Hasho már elmondta nekik, hogy azért futottam el, mert láttam egy kígyót. Tényleg ragaszkodnom kéne ehhez a gyalázatos hazugsághoz?

Végül döntésre jutottam: Nem! Andahai és Benkai csak még többet kérdezne, ha hazudok. De akkor sem mondhatom el nekik az igazságot. Nem tudhatnak Kikiről.

A válasz egyszerű volt. Ha a hazugság nem működik, marad az elterelés.

– Egy sárkány mentett meg – válaszoltam.

Andahai ajka fintorba görbült.

– Egy sárkány. Igazán?

– A fajtájához képest elég kicsi volt – folytattam –, azt hiszem, azért, mert még fiatal. De okos szeme volt. Még Hashóénál is okosabb.

Pajkosan mosolyogtam, remélve, hogy felvidíthatom őket, de a bátyáim csak még jobban ráncolták a szemöldöküket.

– Most nincs időnk a mesékre, Shiori! – mondta határozottan Andahai. A bátyáim közül neki volt a legszegényesebb fantáziája. Összekulcsolt kézzel állt az ágyam fölött. A ruhája hosszú ujja ugyanolyan kemény volt, mint viaszolt, fekete haja. – Minden nap közül a Bushian nagyúr fiával közös szertartásod napját választottad, hogy a tóhoz szökj.

Teljesen megfeledkeztem a jegyesemről. Bűntudat bugyogott fel a mellkasomban, és a mosolyom gyorsan elhalványult. Apánk biztosan tombol miattam, gondoltam.

– Apánk nemsokára megérkezik – folytatta Andahai. – Most nem lesz elég, hogy te vagy a kedvence.

– Ne légy már vele ilyen kemény! – mondta Benkai, majd nyugodtabb hangon hozzátette: – Lehetett akár támadás is.

Most már én is a szemöldökömet ráncoltam.

– Támadás?

– Felkelésekről pletykálnak – magyarázta a második legidősebb bátyám. – Sok nagyúr ellenzi a házasságodat Bushian nagyúr fiával. Attól félnek, hogy a családjuk túlságosan erőssé válik.

– Nem támadtak meg – nyugtattam meg őket. – Láttam egy sárkányt, aki megmentett.

Andahai elvörösödött mérgében.

– Elég a hazugságokból, Shiori! Miattad Bushian nagyúr és a fia elhagyta Gindarát, teljesen megszégyenülve.

Ezúttal azonban nem hazudtam.

– Ez az igazság. Láttam egy sárkányt – ismételtem meg.

– Ezt fogod mondani apánknak?

– Mit fog mondani nekem? – hangzott fel egy hang, bezengve az egész szobát.

Nem hallottam, hogy kinyílt volna az ajtó, de most megzörrent, miközben apám és a mostohaanyám belépett rajta. A bátyáim mélyen meghajoltak, én pedig úgy lehajtottam a fejem, hogy szinte a térdemet súrolta.

Andahai emelkedett fel először.

– Apám, Shiori…

Apám egy mozdulattal elhallgattatta. Sosem láttam még ennyire dühösnek. Általában elég volt rámosolyognom, és máris felolvadt a keménység a szívében, de tudtam, hogy ezúttal ez sem fog működni.

– Az ápolónőtől tudjuk, hogy nem sérültél meg – mondta. – Ennek örülök. De amit ma tettél, az teljességgel megbocsájthatatlan.

Mély hangja, ami még az ágyam fakeretét is megrezegtette, most dühtől és csalódottságtól remegett.

– Sajnálom – mondtam. – Én nem akartam…

– Illendő bocsánatkéréssel készülsz majd Bushian nagyúr és a fia számára – szakított félbe apám. – Mostohaanyád javaslatára készítesz egy hímzést, hogy eltüntesd a szégyent, amit a családunkra hoztál.

Akkor felnéztem.

– De, apám! Az hetekig is eltarthat!

– Talán más dolgod van?

– Mi lesz az óráimmal? – kérdeztem kétségbeesve. – A kötelességeimmel, a délutáni imákkal a templomban…

Apámat azonban nem hatották meg a szavaim.

– Eddig sosem érdekeltek a kötelességeid. Felfüggesztjük őket, amíg befejezed a hímzést. Azonnal elkezdesz rajta dolgozni a mostohaanyád felügyelete alatt, és addig nem hagyod el a palotát, amíg el nem készül.

– De… – kezdtem volna, ám észrevettem, hogy Hasho megrázza a fejét. Tétováztam, pedig tudtam, hogy igaza van. Hogy nem kellene vitatkoznom és ellenkeznem… A szavak azonban sajnos mégis kicsúsztak a számon: – De hát két hét múlva lesz a Nyári Fesztivál…

Az egyik bátyám oldalba bökött. Gyorsan becsuktam a számat.

Apám tekintete egy pillanatra ellágyult, ám amikor megszólalt, a hangja még mindig szigorú volt:

– Minden évben van Nyári Fesztivál, Shiori. Jót fog tenni neked, ha megtanulod, hogy a viselkedésed következményekkel jár.

– Igen, apám – suttogtam a mellkasomra telepedő fájdalom mögül.

Apámnak igaza volt abban, hogy minden évben van Nyári Fesztivál, de ez lett volna az utolsó, amit a bátyáimmal tölthetek, mielőtt tizenhét éves leszek, és férjhez megyek – azaz „száműznek", hogy a jövőbeni férjemmel éljek.

És én elrontottam.

Apám csendben tanulmányozta az arcomat, mintha arra várt volna, mikor kezdek el enyhítésért könyörögni vagy kifogásokat keresni, hátha meggondolja magát. Kiki szárnycsapkodása a tenyeremben azonban arra kényszerített, hogy csendben maradjak. Tudtam, mi lenne a következménye, ha tudomást szereznének róla, és hogy sokkal rosszabb lenne, mint a fesztivál elmulasztása.

– Túl engedékeny voltam veled, Shiori – mondta csendesen apám. – Mivel te vagy a legkisebb gyermekem, túl nagy szabadságot adtam neked, és hagytam, hogy vadul rohangálj a bátyáid között. De már nem vagy gyerek. Te vagy Kiata hercegnője, a birodalom egyetlen hercegnője. Itt az ideje, hogy a címedhez méltó hölgyként viselkedj. A mostohaanyád felajánlotta, hogy segít neked.

A rettegés kavargott a gyomromban, miközben felnéztem a mostohaanyámra, aki azóta sem mozdult el az ablak elől. El is felejtettem, hogy ott van, ami lehetetlennek tűnt, miután ránéztem.

A szépsége rendkívüli volt, az a fajta szépség, amit a költők versekben örökítenek meg. Anyámat Kiata legszebb nőjének tartották, és a róla készült festmények alapján, amiket láttam, ez nem is volt túlzás. A mostohaanyám viszont nagy valószínűséggel a legszebb nő volt a világon.

Szeme különleges opálfénnyel csillogott, az ajka olyan volt, mint egy bimbódzó rózsa, ragyogó, ébenfekete haja pedig szinte szaténlepedőként simult a hátára. De a legkülönlegesebb mégis az arcát keresztező, átlós sebhely volt. Bárki máson talán riasztó lett volna, és mindenki más megpróbálta volna elrejteni. Ő azonban nem, és ez valahogy tovább növelte a vonzerejét. A divattal ellentétben nem púderezte az arcát, és viaszt sem kent a hajába, hogy csillogóbb legyen. Bár a szolgálólányai morgolódtak, hogy nem használ kozmetikumokat, senki sem vitatta a mostohaanyám természetes szépségének hatalmát.

Mindenki Raikamának hívta a háta mögött. „A Névtelen Királynő". Egykor volt neve, az otthonában, Kiatától délre, de azt csak apánk és néhány bizalmas hivatalnok tudta. Sosem beszélt róla, ahogy a régi életéről sem, amit azelőtt élt, mielőtt hozzáment volna a császárhoz.

Igyekeztem kerülni a tekintetét, és a kezemet bámultam.

– Őszintén sajnálom, ha szégyenbe hoztalak, apám! És téged, mostohaanyám. Nem állt szándékomban.

Apám megérintette a vállamat.

– Azt akarom, hogy többé ne menj a tó közelébe! Az orvos azt mondta, majdnem megfulladtál. Egyáltalán hogy gondoltad, hogy elfutsz a palotából?

– Én… – próbálkoztam a válasszal, de a szám teljesen kiszáradt. Kiki a szárnyát csapkodta a tenyeremben, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy ne mondjam el az igazat. – Igen, én… azt hittem, hogy láttam egy kí…

– Azt mondta, látott egy sárkányt odabent – mondta Andahai olyan hangnemben, ami egyértelművé tette, hogy nem hisz nekem.

– Nem a palotában! – kiáltottam. – A Szent Tóban!

A mostohaanyám, aki addig olyan csendesen és mozdulatlanul álldogált az ágyam mellett, hirtelen láthatóan feszültté vált.

– Láttál egy sárkányt? – kérdezte.

Ijedten pislogni kezdtem: meglepett a kíváncsisága.

– Én… igen, igen, láttam.

– Hogy nézett ki?

Valami a halvány, merev tekintetében megakadályozta, hogy én, aki olyan jól tudtam hazudni, elhallgassam az igazságot.

– Kicsi volt – mondtam –, smaragdpikkelyekkel és olyan szemmel, mint a vörös nap.

A következő szavakat nehéz volt kiejtenem:

– Biztosan csak képzeltem.

Raikama válla egy egészen kicsit leereszkedett, majd ismét óvatos higgadtság terült el az arcán, mint egy maszk, ami egy pillanatra akaratán kívül lekerült róla.

Halványan rám mosolygott, majd így szólt:

– Apádnak igaza van, Shiori. Jót tenne neked, ha több időt töltenél idebent, és nem kevernéd össze a fantáziát a valósággal.

– Igen, mostohaanyám – motyogtam.

A válaszom kielégítő volt apám számára, aki mormogott valamit a feleségének, majd elhagyta a szobámat. A mostohaanyám azonban ott maradt.

Ő volt az egyetlen ember, akin nem tudtam kiigazodni. A szemeit arany pöttyök szegélyezték, és azok a szemek csapdába csaltak a fagyosságukkal. Nem voltam benne biztos, hogy a bennük rejlő mélység üres, vagy egy kimondatlan történetet rejt.

Amikor a bátyáim ugrattak amiatt, hogy félek tőle, azt mondtam:

– Csak a kígyószemeitől félek.

Legbelül azonban tudtam, hogy ennél többről van szó.

Bár sosem mondta vagy mutatta ki, tisztában voltam vele, hogy Raikama gyűlöl engem.

Azt azonban nem tudtam, hogy miért. Megfordult a fejemben, hogy azért, mert anyámra emlékeztetem apámat, „a fényre, amely meggyújtotta a lámpását, „a szíve császárnéjára. Amikor meghalt, templomot emeltetett, amely a nevét viselte, és minden reggel ott imádkozott. Érthető lett volna, ha a mostohaanyám neheztel rám, amiért egy elérhetetlen riválisra emlékeztetem apámat.

Mégsem hittem igazán, hogy ez lenne az oka. Egyszer sem panaszkodott, amikor apám tiszteletét tette anyám emléke előtt, és sosem kérte, hogy császárnénak nevezzék hitves helyett. Úgy tűnt, jobban szereti, ha békén hagyják, és gyakran arra gondoltam, vajon jobban örülne-e neki, ha Névtelen Királynő lenne a hivatalos megszólítása, a szépségére és címére utaló őfényessége helyett.

– Mi az ott a kezed alatt? – kérdezte a mostohaanyám. A madaram majdnem az ágyam széléhez araszolt, és csak akkor tudatosult bennem, milyen furcsán nézhetek ki, ahogy megpróbálom eltakarni.

– Semmi – válaszoltam gyorsan.

– Akkor tedd a kezed az öledbe, ahogy egy kiatai hercegnőhöz illik!

Azután csak várt, én pedig nem tehettem mást, mint hogy engedelmeskedem.

Maradj nyugton, Kiki! Kérlek!, könyörögtem némán.

Ahogy fölemeltem a kezemet, Raikama kihúzta Kikit a takaróm alól. Kiki azonban szerencsére nem mozdult. Csupán egy darab papírnak látszott.

– Ez micsoda?

Erre felugrottam.

– Semmi. Csak egy madár, amit hajtogattam. Kérlek, add vissza!

Hiba volt.

Raikama felvonta a szemöldökét. Most már tisztában volt vele, hogy Kiki jelent nekem valamit.

– Az apád elhalmoz a figyelmével és a szeretetével. Elkényeztet téged. De te hercegnő vagy, nem egy falusi lány. És túlságosan idős ahhoz, hogy papírmadarakkal játssz. Itt az ideje, hogy megtanuld, milyen fontos a felelősség, Shiori.

– Igen, mostohaanyám – mondtam halkan. – Többet nem fordul elő.

Raikama felém nyújtotta Kikit. A mellkasomban fellobbant a remény, és kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem őt. De ahelyett, hogy visszaadta volna, a mostohaanyám félbe-, majd újra félbetépte Kikit.

– Ne! – kiáltottam, a madár felé lendülve, de Andahai és Benkai lefogott.

A bátyáim erősek voltak. Nem küzdöttem ellenük, miközben rázni kezdett a zokogás. Teljesen a hatalmába kerített a bánat. Azoknak, akik nem tudták, mit jelent számomra Kiki, talán túlzásnak tűnhetett a reakcióm.

Raikama kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rám: szorosan összezárta a száját, és hideg szemei két apró nyílássá szűkültek össze. Végül szó nélkül a padlóra hajította Kikit, majd elment.

Andahai és Benkai követte, de Hasho ott maradt.

Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, azután leült az ágyam mellé.

– Meg tudod javítani? – kérdezte halkan. – El tudod érni, hogy újra repüljön?

Sosem akartam életre kelteni Kikit. Csak papírmadarakat akartam hajtogatni – darvakat, mert szerepelnek a családi címerünkön –, hogy az istenek meghallgassanak. Minden kiatai ismerte a legendát, miszerint ha papírból vagy akár fából ezer madarat készítesz, üzenetet küldhetsz velük a mennybe.

Hetekig egyedül dolgoztam, még Wandeitól sem kérdeztem meg, hogyan kell papírdarvat készíteni, pedig a bátyáim közül ő értett a legjobban a kirakókhoz és mindenféle szerkezethez. Kiki volt az első madár, akit sikerült meghajtogatnom, bár őszintén szólva jobban hasonlított egy hosszú nyakú varjúra, mint egy darura. Az ölembe ültettem, és festettem egy bíborszín foltot a fejére, hogy jobban hasonlítson a ruháimra hímzett darumadárra, majd azt mondtam:

– Milyen kár, hogy nem tudsz repülni!

Erre Kiki verdesni kezdett papírszárnyaival, majd lassan, tétován a levegőbe emelkedett, mint egy bizonytalan fióka, aki épp most tanul repülni. A következő hetekben, amikor az óráim véget értek, és a bátyáim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy meglátogassanak, titokban segítettem neki a gyakorlásban. Kivittem a kertbe, hogy a megmetszett fák és kőszentélyek között repkedhessen, éjszaka pedig történeteket meséltem neki.

Annyira örültem, hogy lett egy barátom, hogy nem is gondoltam a varázslás következményeire.

És most nincs többé.

– Nem – suttogtam végül, Hasho kérdésére válaszolva –, nem tudom, hogyan kell.

A bátyám mély levegőt vett, majd így szólt:

– Akkor így lesz a legjobb. Nem kellene a varázslással kontárkodnod, ha nem tudod irányítani. Ha valaki megtudja, örökre elűznek Kiatából.

Hasho felemelte az államat, hogy letörölje a könnyeimet.

– És ha elküldenek, messze az otthonunktól, ki fog rád vigyázni, kishúgom? Ki őrzi majd a titkaidat, és ki keres kifogásokat a csínytevéseidre? Én biztos nem – mondta halvány, szomorú mosollyal. – Szóval légy jó, rendben?

– Így is elküldenek – jelentettem ki, majd elfordultam tőle.

Térdre hullva felszedegettem a papírdarabokat, amiket a mostohaanyám a földre hajított. A szívemhez szorítottam Kikit, mintha ez képes lenne életre kelteni őt.

– A barátom volt.

– Egy darab papír volt.

– Igazi daruvá akartam változtatni – mondtam remegő hangon. A torkom összeszorult, ahogy az elkészült papírmadaraimra néztem. Majdnem kétszázan voltak, de Kikin kívül egyikük sem kelt életre.

– Ne mondd, hogy hiszel a legendákban, Shiori! – mondta gyengéd hangon Hasho. – Ha annak, aki meghajtogat ezer madarat, lehetne egy kívánsága, mindenki azzal töltené a napjait, hogy papírverebeket, -baglyokat és -sirályokat hajtogat, és rizs- és aranyhegyeket, na meg éveken át jó termést kíván magának.

Nem mondtam semmit. Arra gondoltam, hogy Hasho nem értheti. Megváltozott. Mindegyik bátyám megváltozott.

Hasho felsóhajtott, majd így szólt:

– Beszélek apánkkal, hogy engedjen el a Nyári Fesztiválra, ha engedékenyebb kedvében lesz. Attól jobban éreznéd magad?

Azután, ami Kikivel történt, semmitől sem éreztem volna jobban magam, de azért aprót bólintottam.

Hasho letérdelt mellém, és megszorította a vállamat.

– Talán ez a néhány hét a mostohaanyánkkal jót fog tenni neked.

Leráztam a kezét a vállamról. Mindenki folyton Raikama pártját fogta. Még a szolgák sem mondtak róla soha semmi rosszat, annak ellenére, hogy a háta mögött Névtelen Királynőnek hívták. Ahogy a bátyáim sem. Vagy az apám. Főleg az apám.

– Ezt sosem bocsájtom meg neki. Soha.

– Shiori… nem a mostohaanyánk hibája, ami történt.

„Hanem a tiéd", tettem hozzá magamban; tudtam azonban, hogy Hasho túl bölcs ahhoz, hogy kimondja.

Tisztában voltam vele, hogy igaza van, de sosem ismertem volna be. Volt valami a mostohaanyám arckifejezésében, amikor meghallotta, hogy találkoztam egy sárkánnyal, és ez nem hagyott nyugodni.

– Nem lehet könnyű neki, ilyen messze az otthonától. Nincsenek itt barátai. És családja sem.

– De ott van neki apa.

– Tudod, hogy értem – mondta a bátyám, majd leült mellém, és keresztbe tette a lábát. – Békülj ki vele, rendben? Ha más nem, legalább segíthet, amikor megkérem apát, hogy engedjen el a fesztiválra.

– Jó, de ez nem jelenti azt, hogy beszélni fogok vele – mondtam fogcsikorgatva.

– Muszáj ilyen dacosnak lenned? – nyaggatott a bátyám. – Ő törődik veled.

Szembefordultam vele, és jól szemügyre vettem összeráncolt szemöldökét és remegő bal szemét. Minden jel arra utalt, hogy tényleg dühös rám. Halkan megkérdeztem:

– Nem hiszel nekem, ugye? A sárkánnyal kapcsolatban.

Hasho túl sokáig várt a válasszal.

– Dehogynem.

– Nem igaz. Tizenhat vagyok, már nem gyerek. Tudom, mit láttam.

– Bármit is láttál, felejtsd el! – mondta. – Felejtsd el Kikit, felejtsd el a sárkányt, felejtsd el minden tettedet, ami miatt mindez megtörtént!

– Nem tettem semmit. Egyszerűen megtörtént.

– Békélj meg a mostohaanyánkkal! – ismételte meg Hasho. – Ő az anyánk.

– Az enyém nem – mondtam, de a hangom ismét megremegett.

Volt idő, mikor anyámként gondoltam rá. Évekkel azelőtt, amikor apánk hazahozta Raikamát, én fogadtam el először, és akkoriban ő is szeretett engem. Mindenhová követtem, ahová csak ment. Olyan titokzatos volt! Mindent tudni akartam róla.

– Hol szerezted a sebedet? – kérdeztem tőle egy napon. – Miért nem választasz nevet?

Erre elmosolyodott, és megveregette a fejem tetejét, majd kiegyenesítette a selyemövet a derekamon, és szép, szoros masnit kötött rá.

– Mindenkinek megvannak a saját titkai. Egy napon, Shiori, neked is lesznek majd.

Varázslat. Az én titkom