Jáde város

By Fonda Lee

A jáde Kekon szigetének éltető eleme. Mindig is bányászták, adták-vették, csiszolták, lopták, öltek érte - de évszázadokon át csakis az olyan tiszteletre méltó Zöldcsont harcosok viselhették, mint a Kaul család tagjai, akik különleges adottságaik révén, a mágikus zöld kő erejét használva védelmezték a szigetet az idegen megszállóktól.

Mostanra a szabadságért vívott harc véget ért, és a Kaulok új generációja immár Kekon rohamtempóban fejlődő fővárosának uralmáért verseng. Mindent megtesznek, hogy megvédjék az övéiket, ellenőrizzék a jádekereskedelmet, és megóvják a területeiket. A klánok mindennapjait meghatározó ősi tradícióknak egyre kevesebb tér marad gyorsan változó világukban.
Amikor megjelenik a piacon egy rendkívüli drog, amely bárkit, még a külföldieket is képessé teszi a jádeviselésre, a Kaulok és a rivális Ayt család közti, régóta feszülő ellentét nyílt erőszakba csap át. A klánok háborújának kimenetele minden Zöldcsont sorsára hatással van a legöregebb pátriárkától a legutolsó motoros futárig, sőt az egész sziget jövőjét is meghatározza.
A Zöldcsont-saga a legjobbfajta urban fantasy; gengsztertörténetbe oltott mágikus kungfumese családról, becsületről és harcosokról, akik a vér és a jáde ősi törvényei szerint élnek és halnak.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 21, 2020
• ISBN: 9789635042722

Book preview

FORDÍTOTTA

Dranka Anita

Testvéremnek

1. FEJEZET

A Duplán Szerencsés

A két leendő jádetolvaj a Duplán Szerencsés nevű étterem konyhájában izzadt. Az étkező ablakai nyitva álltak, az este beálltával a vízpart felől feltámadó szellő lehűtötte a vacsorázókat, a konyhában azonban csak két mennyezeti ventilátor forgott, amelyek egész nap hiába próbálták enyhíteni a hőséget. Még csak az elején jártak a nyárnak, de Janloon városa máris olyan volt, mint egy kielégült szerető – lucskos és illatos.

Bero és Sampa tizenhat évesek voltak, és háromhétnyi tervezgetés után úgy döntöttek, ma este fog megváltozni az életük. Bero a pincérek sötét nadrágját hordta, fehér inge kényelmetlenül tapadt a hátára. Sápadt arca és cserepes szája merev volt a magába fojtott gondolatoktól. A mosogatóhoz vitte a piszkos poharakkal teli tálcát, és letette, majd beletörölte kezét egy konyharuhába, és összeesküvőtársához hajolt, aki leöblítette az edényeket, mielőtt a szárítóra tette volna őket.

– Most egyedül van – suttogta.

Sampa felpillantott. Tizenéves abukei volt, rézszínű bőrrel, sűrű, drótszerű hajjal és enyhén puffadt orcákkal, amitől némiképp kerubra emlékeztetett. Gyorsan pislogott párat, majd visszafordult a mosogató felé.

– Öt perc hátravan még a műszakomból.

– Most kell megtennünk, keke – mondta Bero. – Add ide!

Sampa inge mellrészébe törölte kezét, és apró papírborítékot vett ki zsebéből. Gyorsan Bero kezébe csúsztatta. Bero a köténye alá dugta a kezét, majd felemelte az üres tálcát, és kiment a konyhából.

A bárnál rumot kért a pultostól chilivel, lime-mal és jéggel – ez volt Shon Judonhru kedvenc itala. Elvette az italt, majd letette tálcáját egy üres asztalra a falnál, és föléhajolt, háttal az étkezőnek. Miközben úgy tett, mint aki egy ronggyal letörli az asztalt, a pohárba ürítette a papírtasak tartalmát. A por pezsegni kezdett, majd gyorsan feloldódott a borostyánszínű folyadékban.

Bero kiegyenesedett, és elindult a sarokban lévő bárpult felé. Shon Ju egyedül ült itt, hatalmas teste beleszorult az apró székbe. Nem sokkal korábban Maik Kehn is ennél az asztalnál ült, de Bero legnagyobb megkönnyebbülésére távozott, hogy visszaüljön a bátyja mellé a terem túloldalán lévő szeparéba. Bero letette a poharat Shon elé.

– A ház ajándéka, Shon-jen.

Shon elvette az italt és álmosan biccentett, anélkül hogy felnézett volna. Törzsvendég volt a Duplán Szerencsésben, és rengeteget ivott. Feje búbján a kopasz folt rózsaszínnek tűnt az étkező lámpáinak fényében. Bero tekintetét ellenállhatatlanul vonzotta a három zöld kő a férfi bal fülében.

Otthagyta, mielőtt Shon rajtakapta volna, hogy megbámulja. Nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen nagydarab, öregedő iszákos tényleg Zöldcsont. Igaz, Shon nem sok jádét visel, de bármennyire is kevéssé nyújt lenyűgöző látványt, előbb-utóbb valaki el fogja venni tőle, talán az életével együtt. És miért ne én lennék az? – gondolta Bero. Tényleg, miért is ne? Lehet, hogy csak egy kikötői munkás fattya, aki sosem fog harcművészeti oktatásban részesülni a Wie Lon templomiskolában vagy a Kaul Dushuron Akadémián, de legalább ízig-vérig kekoni. Merész és hidegvérű, megvan benne, ami ahhoz kell, hogy legyen belőle valaki. És a jáde teszi az embert valakivé.

Elhaladt a Maik fivérek mellett, akik egy harmadik fiatalemberrel együtt ültek az egyik szeparéban. Lelassított egy kicsit, hogy jobban megnézze őket. Maik Kehn és Maik Tar – na, ők igazi Zöldcsontok voltak, inas testű férfiak, ujjaik tele jádeköves gyűrűkkel, derekukon harci kések jádeberakásos markolattal. Elegánsan öltöztek: sötét, galléros inget viseltek, méretre készült, cserszínű zakót, fényes, fekete cipőt, sildes sapkát. Maikék közismerten a Nincs Csúcs klán tagjai voltak, amely a legtöbb városrészt uralta a városnak ezen az oldalán. Egyikük Bero felé pillantott.

A fiú gyorsan elfordult, és a tányérok leszedésével foglalta el magát. Arra vágyott a legkevésbé, hogy a Maik fivérek felfigyeljenek rá ma este. Ellenállt a késztetésnek, hogy odanyúljon és ellenőrizze, megvan-e még a kis pisztoly, amelyet a nadrágzsebébe dugott és a kötényével takart el. Türelem. Mire véget ér ez az éjszaka, ő már nem visel pincéregyenruhát. Többé nem kell kiszolgálnia senkit.

Bent a konyhában Sampa befejezte a munkát ma estére, és kijelentkezett. Kérdőn nézett Beróra, aki bólintással jelezte, hogy megtette, amit kellett. Sampa apró, fehér fogai kivillantak, majd alsó ajkába mélyedtek.

– Tényleg úgy érzed, hogy meg tudjuk tenni? – suttogta.

Bero közelebb tolta arcát a másik fiúéhoz.

– Nyughass, keke – sziszegte. – Már tesszük is. Nincs visszaút. Neked is el kell végezned a feladatod!

– Tudom, keke, tudom. Megteszem. – Sampa sértetten, savanyú arccal nézett rá.

– Gondolj a pénzre – javasolta Bero, és meglökte. – Most indíts!

Sampa még egy, utolsó ideges pillantást vetett hátrafelé, majd kitárta a konyhaajtót. Bero utánanézett, és századszorra is azt kívánta, bár ne lenne szüksége erre a pufók, ostoba bűntársra. Máshogy azonban nem ment volna a dolog – csak egy tiszta vérű, jádéra immunis abukei őslakos tud a kezébe venni egy jádét és távozni egy teli étteremből anélkül, hogy lebukna.

Szüksége volt némi meggyőző erőre, hogy rávegye Sampát a dologra. Törzse legtöbb tagjához hasonlóan a fiú is a folyón kereste a szerencséjét, és hétvégéit azzal töltötte, hogy a víz alá merülve vadászott a jádekövekre, amelyek megszöktek a bányákból a folyó felsőbb szakaszán. Veszélyes játék volt – amikor a folyó megduzzadt az esőzésektől, az áradat jó pár szerencsétlen búvárt magával sodort már, és még ha szerencsével járt is az ember, és talált jádét (Sampa azzal hencegett, hogy egyszer öklömnyi darabra bukkant), akkor is elkaphatták. Ha mázlija volt, a börtönben töltött el némi időt, ha balszerencséje, a kórházban.

Ez a vesztesek játéka, mondogatta neki Bero. Mi értelme nyers jádét keresni, amit csak a feketepiacon adhatsz el a közvetítőknek, akik aztán csiszolás után kicsempészik a szigetről, neked pedig csak egy töredékét fizetik annak, amit később keresnek rajta? Egy ilyen okos, merész páros, mint ők ketten, többre is viheti. Ha jádéra hajtasz, mondta Bero, csináld nagyban. A feldolgozott kövek, amelyeket már megcsiszoltak és ékszerbe foglaltak – azok hozzák az igazi pénzt.

Bero visszatért az étterembe, és elfoglalta magát az asztalok leszedésével és megterítésével, de minden pár percben felpillantott az órára. Később, amikor megkapta, amit akart, majd lerázhatja Sampát.

———

– Shon Ju azt mondta, balhé volt a Hónaljban – jelentette ki Maik Kehn, és előrébb hajolt, hogy a háttérzaj leple alatt diszkréten beszélhessen. – Pár kölyök üzleteket ver szét.

Öccse, Maik Tar átnyúlt pálcikáival az asztalon, hogy a ropogós tintahalgombócokból csipegessen.

– Miféle kölykökről van szó?

– Alacsony szintű Ujjakról. Fiatal keményfiúk, alig egy-két jádéval.

Az asztalnál ülő harmadik férfi rá nem jellemző módon elgondolkodva ráncolta homlokát.

– Még a legkisebb Ujjak is klánkatonák. Az Öklöktől kapják az utasításokat, az Öklök pedig a Szarvaktól. – A Hónalj városnegyed mindig is vitatott terület volt, az azonban, hogy valaki közvetlenül megfenyegesse a Nincs Csúcs klánnal kapcsolatban álló létesítményeket, túl merész húzás volt ahhoz, hogy gondatlan huligánok műve legyen. – Úgy tűnik, valaki szórakozni akar velünk.

A Maik fivérek rábámultak, majd egymásra néztek.

– Mi a baj, Hilo-jen? – kérdezte Kehn. – Ma mintha nem lennél formában.

– Tényleg? – Kaul Hiloshudon a szeparé válaszfalának dőlt, és forgatni kezdte gyorsan melegedő sörrel teli poharát, majd szórakozottan letörölte a párát a pohár oldaláról. – Talán a hőség teszi.

Kehn intett az egyik pincérnek, hogy töltse újra a poharukat. A sápadt tizenéves fiú lesütött szemmel szolgálta ki őket. Vetett egy pillantást Hilóra, de úgy tűnt, nem ismerte fel; akik még nem találkoztak személyesen Kaul Hiloshudonnal, azok ritkán számítottak arra, hogy ennyire fiatalnak néz ki. A Nincs Csúcs klán Szarvát, akit rangban csak bátyja előzött meg, nyilvános helyen gyakran nem ismerték fel. Hilót ez néha bosszantotta, néha azonban hasznosnak találta.

– Még egy különös dolog – szólalt meg Kehn, miután a pincér távozott. – Senki nem látta Háromujjú Geet, és nem is hallottak felőle.

– Hogy a fenébe lehet szem elől téveszteni Háromujjú Geet? – kérdezte döbbenten Tar. A feketepiaci jádecsiszolót hatalmas termete éppannyira eltéveszthetetlenné tette, mint a fogyatékossága.

– Lehet, hogy kiszállt az üzletből.

Tar elvigyorodott.

– A jádeüzletből csak egyféleképpen száll ki az ember.

Egy hang szólalt meg Hilo füle mellett.

– Kaul-jen, hogy van ma este? Minden a megelégedésére szolgál? – Une úr jelent meg az asztaluk mellett azzal az ideges, aggályoskodó mosollyal, amelyet mindig fenntartott számukra.

– Minden kiváló, mint mindig – felelte Hilo, arcára varázsolva azt a nyugodt, féloldalas mosolyt, ami általában jellemezte.

A Duplán Szerencsés tulajdonosa összekulcsolta konyhai sérülések nyomaival teli kezét, bólintott, és alázatosan köszönetet mondott. Une úr a hatvanas éveiben járt, kopasz volt és húsos, régi vendéglátóscsaládból. A tiszteletre méltóan öreg éttermet nagyapja alapította, apja pedig sikeresen üzemeltette a háború éveiben és utána is. Elődeihez hasonlóan Une úr is a Nincs Csúcs klán hűséges Lámpása volt. Valahányszor Hilo betért, ő személyesen jelent meg, hogy lerója tiszteletét.

– Kérem, ha bármit hozhatok még, csak szóljon – erősködött.

Mikor Une úr megnyugodva távozott, Hilo arca ismét elkomolyodott.

– Kérdezősködjetek körbe. Derítsétek ki, mi történt Geevel.

– Miért érdekel minket ennyire Gee? – kérdezte Kehn, nem szemtelenül, csak kíváncsian. – Jó, hogy megszabadultunk tőle. Eggyel kevesebb vésnök csempészi ki a jádénkat a gyengéknek és az idegeneknek.

– Csak zavar, ennyi. – Hilo előrehajolt, és kiszolgálta magát az utolsó ropogós tintahalgombóccal. – Semmi jó nem származik abból, ha a kutyák elkezdenek eltünedezni az utcákról.

———

Bero idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Shon Ju már csaknem kiitta mérgezett italát. A szer elvileg ízetlen volt, és szagtalan, de mi van, ha Shon a Zöldcsontokra jellemző kifinomult érzékszerveivel valahogyan mégis észrevette? Vagy ha nem úgy hat, ahogy kellene, és a célszemély kisétál, elviszi a jádét onnan, ahol Bero meg tudja kaparintani? Mi van, ha Sampának mégis inába szállt a bátorsága? Bero kezében remegett a kanál, miközben letette az asztalra. Nyugalom. Légy férfi!

A sarokban lévő fonográf lassú, romantikus operadallamot nyekergett, alig hallhatóan az emberek szakadatlan cseverészésén át. A vörös asztalterítők felett lustán lebegett a cigarettafüst és a fűszeres ételek illata.

Shon Ju sietve talpra kászálódott. Az étterem hátulja felé tántorgott, és belökte a férfimosdó ajtaját.

Bero fejben lassan tízig számolt, majd letette a tálcát, és laza léptekkel a férfi után ment. Mikor belépett a mosdóba, kezét a zsebébe csúsztatta és megmarkolta az apró pisztoly markolatát. Becsukta az ajtót maga mögött, bezárta, majd a szemközti falnak simult.

Az egyik fülkéből fojtott öklendezés zaja hallatszott. Berónak felkavarodott a gyomra az alkoholos hányás undorító szagától. Odabent lehúzták a vécét, az öklendezés abbamaradt. Tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz test zuhant volna a padlóra, aztán beteg csend. Bero tett pár lépést előre, fülében érezve szívverését. Mellmagasságig emelte a kis pisztolyt.

A fülke ajtaja nyitva állt. Shon Ju nagydarab teste ernyedten hevert odabenn, végtagjait szanaszét vetette. Mellkasa halk, szuszogó horkantásokkal emelkedett és süllyedt. Szája sarkából vékony nyálcsík szivárgott.

Egy távolabbi fülkében megmozdult egy pár piszkos vászoncipő. Sampa kidugta a fejét a sarokból, ahol eddig lesben állt. Szeme elkerekedett, amikor meglátta a pisztolyt, de aztán odaosont Bero mellé, és mindketten lenéztek az eszméletlen férfira.

Szent egek, sikerült!

– Mire vársz? – Bero Shon felé intett a kis fegyverrel. – Gyerünk, szedd le!

Sampa tétován benyomakodott a fülke félig nyitott ajtaján. Shon Ju feje oldalra dőlt, jádéval díszített bal füle a vécéfülke falának lapult. A fiú elfintorodott, mintha feszültség alatt lévő vezetéket készülne megérinteni, és kétoldalról megfogta Shon fejét. Megállt, a fekvő férfi azonban nem mozdult. Sampa a másik oldalára fordította az ernyedt, tátott szájú arcot, majd reszkető ujjai közé csippentette az első jáde fülbevalót, és megszabadította a hátsó kapocstól.

– Tessék, tedd ebbe. – Bero a kezébe nyomta az üres papírtasakot. Sampa beledobta a jáde fülbevalót, és nekilátott, hogy eltávolítsa a másodikat. Bero szeme ide-oda cikázott: a jáde, Shon Ju, a fegyver, Sampa, megint a jáde. Tett egy lépést előre, és a fegyver csövével pár ujjnyira megközelítette a fekvő ember halántékát. A fegyver nyugtalanítóan kicsinek és hatástalannak tűnt – egy közember fegyvere. Nem számított. Shon Ju jelen állapotában nem lesz képes Acélozásra vagy Elhárításra. Sampa mindjárt kezébe kapja a jádét, kisétál a hátsó ajtón, és senki nem fog megtudni semmit. Bero végigdolgozza a műszakot, és később találkozik Sampával. A jó öreg Shon Jut még órákig nem fogja zargatni senki; nem ez volt az első alkalom, hogy részegen kidőlt a mosdóban.

– Igyekezz – mondta Bero.

Sampa két jádekövet már leszedett, és most a harmadikon dolgozott. Ujjai kotorászni kezdtek a férfi húsos fülének ráncaiban.

– Ezt nem tudom leszedni.

– Csak húzd le!

Sampa gyorsan megrántotta az utolsó, makacs fülbevalót, és kiszabadította a köré nőtt húsból. Shon Ju megrándult. Szeme kipattant.

– Francba! – mondta Sampa.

Shon torkából fülsiketítő üvöltés tört elő. Felkapta karját, hadonászni kezdett, és felfelé lökte Bero kezét, épp mikor Bero meghúzta a ravaszt. A lövéstől mindannyian megsüketültek, de a golyó messze célt tévesztett, és a mennyezet vakolatába fúródott.

Sampa botladozva menekült, és majdnem felbukott Shonban, ahogy a fülke ajtaja felé ugrott. Shon két karjával átölelte a fiú egyik lábát. Véreres szeme forgott a szédüléstől és a haragtól. Sampa a földre zuhant, és maga elé kapta kezét, hogy tompítsa az esést. A papírtasak kicsúszott markából, végigsiklott a padlócsempén, és megállt Bero két lába között.

– Tolvajok! – Shon Ju ajka vicsorogva formálta a szót, Bero azonban meg sem hallotta. Füle még csengett a lövés zajától, minden mintha némaságba burkolózott volna. Nézte, ahogy a vörös arcú Zöldcsont úgy rángatja a rémült abukei fiút, mint egy veremből előbúvó, embereket elragadó démon.

Bero lehajolt, felkapta a gyűrött borítékot, és az ajtó felé rohant.

Kiment a fejéből, hogy bezárta. Egy másodpercig ostoba pánikban lökdöste és rángatta az ajtót, de aztán elfordította a zárat, és kirontott a helyiségből. Az étteremben lévők hallották a lövést, több tucat döbbent arc fordult Bero felé. Volt annyi lélekjelenléte, hogy zsebébe dugja a fegyvert, és hátramutasson, a mosdó felé.

– Egy jádetolvaj van benn! – kiáltotta.

Végigfutott az éttermen az asztalokat kerülgetve, a két apró kő szúrta ökölbe szorított kezét a papíron át. Az emberek félreugrottak útjából. Elmosódott arcok suhantak el mellette. Bero fellökött egy széket, elesett, felugrott, rohant tovább.

Arca égett. Hirtelen különös, korábban sosem tapasztalt hő- és energialöket áramlott végig egész testén, mintha áram futott volna át rajta. Elérte a széles, ívelt lépcsőt, amely az emeletre vezetett fel, ahol a vacsoravendégek már felálltak és most a korlát mellől bámészkodtak lefelé, hogy lássák, mi ez a felfordulás. Bero felrohant a lépcsőn, pár ugrással megtette az egész távot, talpa alig ért a padlóhoz. A tömeg egyként szisszent fel. Bero meglepődött, majd elöntötte az eksztázis. Hátravetett fejjel nevetett. Ez csak a Könnyedség lehet.

Szeméről és füléről mintha hártya vált volna le. A széklábak csikorgása, az evőeszköz nyikordulása a tányéron, a levegő íze a nyelvén – minden borotvaélessé vált. Valaki utánanyúlt, hogy elkapja, de lassú volt, Bero pedig gyors, nagyon gyors. Könnyedén elkanyarodott előle, leugrott egy asztal lapjáról, tányérok szóródtak szét, sikolyok hallatszottak. Előtte farácsos tolóajtó vezetett ki a kikötőre néző teraszra. Bero gondolkodás nélkül, megállás nélkül tört át az akadályon, akár a rohamozó bika. A farácsok szanaszét törtek, Bero pedig őrült, ujjongó kiáltással botorkált át az emberméretű nyíláson, melyet teste tört az ajtóba. Fájdalomnak nyomát sem érezte, csak a vad, heves legyőzhetetlenséget.

Ez volt a jáde hatalma.

Arcába tolult az éjszakai levegő, és csiklandozni kezdte bőrét. Odalent ellenállhatatlanul hívogatta a messzeségbe nyúló, csillogó vízfelület. Ereiben hullámokban áradt szét a mámorító hőség. Az óceán oly hűsnek tűnt, oly frissítőnek! Olyan jó érzés lesz. Bero a terasz korlátja felé száguldott.

Kezek ragadták meg a vállát és állították meg durván. Bero teste úgy rándult hátra, mintha lánc végét érte volna el. Megpördült, és Maik Tarral találta szemben magát.

2. FEJEZET

A Nincs Csúcs Szarva

A fojtott lövés az étterem túlsó végében dördült el. Hilo egy vagy két másodperccel később már érezte: elméjében irányítatlan jádeaura sikoltott fel hirtelen, fülsértőn, mintha villát húztak volna végig az üvegen. Kehn és Tar megfordultak ültükben, és látták, hogy a tizenéves pincér kiront a mosdóból, majd a lépcső felé rohan.

– Tar! – szólalt meg Hilo, de nem volt rá szükség: már mindkét Maik fivér mozgásba lendült. Kehn a mosdóba ment, Tar pedig felugrott a lépcsősor tetejére, elkapta a tolvajt a teraszon, és visszalökte testét a törött rácsos ajtón át. A vacsoravendégek felszisszentek, páran fel is sikoltottak, mikor a fiú visszarepült az épületbe, a földre zuhant és a lépcső tetejéig csúszott.

Tar visszalépett utána az épületbe, közben lehajolt, hogy ne ütközzön az ajtó roncsaiba. Mielőtt a fiú feltápászkodhatott volna, Tar rátenyerelt a fejére és visszanyomta a padlóra. A tolvaj a fegyveréért nyúlt, egy kis pisztolyért, Tar azonban kitépte a kezéből, és kihajította a törött teraszajtón át a kikötőbe. A fiú sikolyát elfojtotta a szőnyeg, mikor a Zöldcsont térde az alkarjára nehezedett, és a papírtasakot kitépték elfehéredett szorításából. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a bámészkodók nagy része nem is látta.

Tar felállt, lábánál a tizenéves fiú nyöszörgött és rángatózott, ahogy a bizsergő jádeenergia távozott testéből, és vele a dühödt zümmögés is Hilo koponyájából. Az ifjabb Maik a pincéring hátánál fogva talpra rángatta a tolvajt, és levonszolta a lépcsőn a földszintre. Az izgatott vacsoravendégek, akik korábban otthagyták asztalukat, némán kihátráltak útjából. Kehn előjött a mosdóból, karjánál fogva húzott magával egy csendesen nyöszörgő abukei fiút. Térdre kényszerítette, Tar pedig odalökte mellé a tolvajt.

Kehn mögött Shon Judonrhu is elővánszorgott, menet közben a székek támlájába kapaszkodva. Úgy tűnt, nem teljesen biztos abban, hol van és hogy került ide, ahhoz azonban elég éber volt, hogy dühöngjön. Kifejezéstelen szeme kidülledt koponyájából. Egyik kezét a fülére szorította.

– Tolvajok – nyögte elmosódott hangon, majd zakója alá nyúlt, és a vállára vetett fegyverövbe dugott harci késének markolata után tapogatózott. – Kibelezem mindkettőt!

Une úr odarohant hozzá, és tiltakozón hadonászott karjaival.

– Shon-jen, kérem, ne az étkezőben! – Reszkető kezét könyörgőn emelte a férfi elé, lógó pofazacskójú arca elfehéredett a hitetlenkedéstől. Már az is épp elég borzalmas volt, hogy a Duplán Szerencsés ennyire megszégyenült, hogy az éttermi konyha jádetolvajokat rejtegetett, de ha a két fiút nyilvánosan lemészárolják itt, a desszertes svédasztal mellett – ekkora balszerencse bélyegét egy étterem sem tudná lemosni magáról. A tulajdonos félelemmel teli pillantást vetett Shon Ju fegyverére, aztán a Maik fivérekre és a mozdulatlanná dermedt vendégekre, akik minden irányból nézték. Szája végre megmozdult. – Rendkívül felháborító, ami történt, de, uraim, kérem…

– Une úr! – Hilo felállt asztala mellől. – Nem is tudtam, hogy élő szereplős műsorral is gondoskodik a szórakoztatásunkról. – Minden szem Hilo felé fordult, ahogy a férfi áthaladt a termen. Érezte, hogy a tömegen végigsuhan a megértés. A hozzá legközelebb lévő vendégek észrevették, amit Bero első, felületes pillantása nem: Kaul Hilo füstszínű sportzakója és égszínkék ingének kigombolt felső két gombja láttatni engedte a kulcscsontjába ágyazott apró jádekövek hosszú sorát; olyan volt, mint egy, a bőrével összeforrt nyaklánc.

Une úr odasietett és Hilo mellett haladt, miközben kezét tördelte.

– Kaul-jen, ennél jobban már nem is szégyellhetném, hogy megzavarták az estéjét. Nem tudom, hogy férkőzött be a konyhámba ez a két kis semmirekellő, szarházi tolvaj. Ha tehetek bármit, amivel jóvá tudnám tenni… Bármit. Természetesen amennyi ételt és italt csak kíván…

– Megtörténik az ilyesmi. – Hilo lefegyverző mosolyt villantott rá, az étterem-tulajdonos azonban nem nyugodott meg, sőt mintha még idegesebbnek is tűnt volna, ahogy bólogatott és izzadt homlokát törölgette.

– Tedd el a harci késed, Ju bácsi – mondta Hilo. – Une úrnak így is épp eleget kell eltakarítania, ne legyen még a szőnyege is véres. Abban is biztos vagyok, hogy ez a sok ember, aki mind fizetett a kellemes vacsoráért, nem szeretné, ha elmenne az étvágya.

Shon Ju habozott. Hilo bácsinak szólította, tisztelettel beszélt vele egyértelmű, nyilvános megaláztatása ellenére is. Ez azonban láthatóan nem volt elég ahhoz, hogy lecsillapodjon. Bero és Sampa felé bökött késével.

– Ezek jádetolvajok! Jogom van elvenni az életüket, senki nem mondhatja, hogy nem így van!

Hilo kinyújtotta a kezét Tar felé, aki odaadta neki a papírtasakot. Kirázta a két követ a tenyerébe. Kehn odaadta neki a harmadik fülbevalót. Hilo tűnődve forgatta tenyerén a három ékkövet, majd Shonra nézett, a helytelenítéstől összeszűkült szemmel.

Shon Ju arcáról eltűnt a düh, helyét zaklatottság vette át. A jádeköveire meredt, melyek most egy másik férfi markában hevertek, erejük Kaul Hilo testében keringett, nem az övében. Shon megdermedt. Senki más sem szólt, a csend hirtelen megtelt feszültséggel.

Shon hangosan megköszörülte a torkát.

– Kaul-jen, nem állt szándékomban szavaimmal tiszteletlenséget mutatni Szarvként betöltött pozíciód felé. – Ezúttal olyan alázattal beszélt, mintha idősebb emberhez szólna. – Természetesen minden, igazságszolgáltatással kapcsolatos ügyben engedelmeskedem a klán ítéletének.

Hilo mosolyogva megfogta Shon kezét, és tenyerébe ejtette a három drágakövet, majd gyöngéden rájuk hajtotta az öreg ujjait.

– Nem történt komoly baj. Szeretem, ha van, ami edzésben tartja Kehn és Tar éberségét. – Úgy kacsintott a két fivérre, mintha tréfálkozó iskolás fiúk lennének, mikor azonban visszafordult Shon Ju felé, arcán nem látszott jókedv. – Bácsikám, talán ideje lenne kicsit kevesebbet innod, és jobban ügyelned a jádéidra.

Shon Ju markába szorította a visszakapott ékköveket, és megkönnyebbülten emelte mellkasa elé kezét. Vaskos nyaka elvörösödött a felháborodástól, de hallgatott. Még ebben a ködös, félig kábult állapotában sem volt ostoba: megértette, hogy figyelmeztetést kapott, és a ma esti, szánalmas hibája után csak azért maradt továbbra is Zöldcsont, mert Kaul Hilo így rendelkezett. Alázatosan meggörnyedve elhátrált.

Hilo megfordult és intett a megbűvölt tömeg felé.

– Vége a műsornak, emberek. A ma esti szórakozásért nem kell fizetniük. Rendeljenek még Une úr ínycsiklandó ételeiből, igyanak még egy italt!

Az éttermen ideges nevetés hullámzott végig, és az emberek engedelmeskedtek, visszafordultak tányérjaikhoz és társaikhoz, bár továbbra is vetettek lopott pillantásokat Kaul Hilo, a Maik testvérek és a padlón kuporgó két szerencsétlen tizenéves felé. Nem fordult elő gyakran, hogy a hétköznapi, jáde nélküli polgárok ilyen drámai bemutatóban részesültek a Zöldcsontok képességeiből. Mikor hazamennek, beszámolnak majd barátaiknak mindarról, amit láttak: arról, hogy a tolvaj gyorsabban futott, mint bármely normális emberi lény, és egy faajtót is áttört, arról, hogy mégis mennyivel gyorsabbak és erősebbek voltak a Maik fivérek, és arról, hogy még ők is meghajoltak az ifjú Szarv akarata előtt.

Kehn és Tar felemelték a tolvajokat, és kivitték őket az épületből.

Hilo utánuk indult. Une úr még mindig a nyomában volt, és halkan hebegett.

– Ismét elnézését kérem. Mindig gondosan válogatom meg a pincéreimet, fogalmam sem volt…

Hilo a vállára tette a kezét.

– Nem a maga hibája; nem lehet mindig előre megmondani, melyik lesz az, amelyiket elkapja és rossz útra téríti a jádeláz. Odakint majd elintézzük.

Une úr megkönnyebbülten, hevesen bólogatott. Arca olyasvalakié volt, akit a busz majdnem elütött, az utolsó pillanatban azonban kitért előle, és egy pénzzel teli bőröndöt dobott a lába elé. Ha Hilo és a Maik fivérek ma este nem lettek volna itt, akkor most két halott fiú és egy nagyon dühös, részeg Zöldcsont ügyét kellene megoldania. A Szarv azonban nyilvánosan kiállt mellette, a Duplán Szerencsést így elkerülte az a sors, hogy katasztrofálisan rossz hírbe kerüljön, ehelyett emelkedett az ázsiója. A ma esti események híre elterjed majd, és a hírverés jó ideig meg fogja tölteni az éttermet.

Hilo jobban érezte magát ettől a gondolattól. A Duplán Szerencsés nem az egyetlen vállalkozás volt a környéken, ami a Nincs Csúcshoz tartozott, de ez volt a legnagyobb és legjövedelmezőbb; a klánnak szüksége volt a védelmi pénzre, amit fizetett. Ami még fontosabb volt: a Nincs Csúcs nem engedhette meg magának az arcvesztést, ami azzal járt volna, ha az üzlet csődbe megy vagy átveszi valaki más. Ha egy olyan hűséges Lámpás, mint Une úr, elveszítette volna a megélhetését vagy az életét, az Hilo felelőssége lett volna.

Bízott Une úrban, de az emberek akkor is csak emberek: a hatalmasok mellé állnak. Lehet, hogy a Duplán Szerencsés ma a Nincs Csúcs étterme, ha azonban megtörténik a legrosszabb, és a tulajdonos rákényszerül, hogy feláldozza hűségét, mert csak így tudja megtartani a családi vállalkozást és a nyakán a fejét, Hilónak nem voltak illúziói afelől, akkor hogyan fog Une úr dönteni. Elvégre a Lámpások jáde nélküli civilek voltak csupán; a klánhoz tartoztak ugyan, és létfontosságú szerepet játszottak a működésében, meghalni azonban nem lettek volna hajlandóak érte. Ők nem voltak Zöldcsontok.

Hilo megállt, és a tönkrement rácsos ajtóra mutatott.

– Küldje el a számlát a javításról. Majd én elintézem.

Une úr pislogott, majd összekulcsolta két kezét és többször is homlokához érintette, a tiszteletteljes hála jeleként.

– Túl nagylelkű hozzám, Kaul-jen. Erre semmi szükség…

– Ne butáskodjon – mondta Hilo, és szembefordult Une úrral. – Mondja csak, barátom, volt bármiféle más probléma is itt mostanában?

Az étteremtulajdonos tekintete ide-oda szökellt, mielőtt nyugtalanul visszatért Hilo arcára.

– Milyen problémára gondol, Kaul-jen?

– Más klánok Zöldcsontjaira – felelte Hilo. – Ilyesféle problémára.

Une úr habozott, majd félrevonta Hilót és lehalkította hangját.

– Nem, itt, a kikötőben még nem. De az unokaöcsémnek van egy barátja, aki a Táncosnőben dolgozik pultosként, a Hónalj negyedben. Ő mondta, hogy minden este lát ott embereket a Hegy klánból. Oda ülnek le, ahová kedvük tartja, és elvárják, hogy ingyen kapják az italt. Azt mondják, az a védelmi pénz része, és hogy a Hónalj a Hegy területe. – Une úr hirtelen tett egy lépést hátra, mert Hilo arckifejezése megijesztette. – Lehet, hogy nem több szóbeszédnél, de ha már kérdezte…

Hilo megveregette a karját.

– A szóbeszéd sosem csak szóbeszéd. Tudassa velünk, ha bármi mást is hall, jó? Hívjon, ha mondanivalója van.

– Természetesen, Kaul-jen. Természetesen – felelte Une úr, és ismét megérintette két kezével a homlokát.

Hilo még egyszer, határozottan megveregette a tulajdonos vállát, majd elhagyta az éttermet.

———

Odakint Hilo megállt, hogy kivegyen a zsebéből egy csomag cigarettát. Drága espeni cigaretta volt; a gyengéje. Egyet a szájába vett és körülnézett.

– Ott jó lesz – javasolta.

A Maik fivérek elvonszolták a két tizenévest a Duplán Szerencséstől, és lelökdösték őket a kavicsos lejtőre a víz szélén, oda, ahol már nem látszottak az út felől. A kövérkés abukei fiú egész úton sírt és küzdött ellenük, a másik ernyedt volt, és néma. A két Maik a földre taszította a tolvajokat, és verni kezdte őket. Nehéz ütések záporoztak ütemesen a testükre, a bordáikra, a gyomrukra, a hátukra. Az arcukra is, amíg a fiúk arcvonásai felismerhetetlenné nem váltak a duzzanatoktól. A létfontosságú szerveket, a nyakat, a koponya hátulját nem érte ütés. Kehn és Tar jó Öklök voltak, nem cselekedtek óvatlanul, és nem sodorta magával őket a vérszomj.

Hilo szívta a cigarettát, és figyelt.

Mostanra teljesen leszállt az éj, de sötét nem volt. A vízpart mellett végig utcai lámpák égtek vakító fénnyel, az elhaladó autók reflektorai lüktető ritmusban árasztották el fehér fénnyel az utat. Messze kinn a vízen a teherhajók lassan úszó fényeit foltokká mosta el a tengeri köd és a város szennyezettségtől homályos légköre. A levegő meleg volt, és szagokkal teli, a túlérett gyümölcs édessége keveredett benne kilencszázezer izzadó városlakó bűzével.

Hilo huszonhét éves volt, de még ő is emlékezett arra az időre, amikor az autó és a televízió újdonságnak számított Janloonban. Most már ott voltak mindenhol, ahogyan az egyre több ember, az új gyárak, meg az utcai büfék olyan, idegenek ihlette falatjai is, mint a húsgombóc tempura és a csípős túró. A metropolisz széthasadni készült a varratainál, és úgy érződött, mintha mindenki, a Zöldcsontok is, pattanásig feszültek volna vele együtt. Hilo úgy érezte, a felszín alatt mintha kissé veszedelmes sebességgel futna folyamatosan minden, mintha a város megolajozott, új gépezet lenne, amit a legmagasabb fokozatra állítottak, és hajszál választaná csak el attól, hogy elszabaduljon és felborítsa a dolgok természetes rendjét. Mivé fog válni ez a világ, ha pár kétbalkezes, kiképzetlen kikötői kölyök képes rájönni, hogyan tud jádét lopni egy Zöldcsonttól – és csaknem sikerrel is jár?

Tulajdonképpen Shon Judonhrura ráfért volna, hogy elveszítse a jádéját. Hilo megtarthatta volna a három ékkövet magának, büntetésképpen Shon alkalmatlanságáért. El kellett ismernie, hogy csábította az energia, ami folyékony melegként áradt szét ereiben, mikor kezében görgette a köveket.

Abban azonban semmi dicsőség nincs, ha elvesz pár ékkövet egy szerencsétlen öregembertől. Ezt nem tudta felfogni a két tolvaj: hogy a jáde önmagában még senkit nem tesz Zöldcsonttá. A vér, a kiképzés és a klán tesz valakit jádeharcossá – ez mindig is így volt. Hilónak folyamatosan ügyelnie kellett arra, hogy őrizze saját maga és klánja hírnevét. Shon Judonhru részeges, vén bolond volt, egy Zöldcsont röhejes karikatúrája, de akkor is Ujj volt a Nincs Csúcs alkalmazásában, és így Hilónak foglalkoznia kellett az őt ért sérelemmel.

Eldobta cigarettáját és eltaposta.

– Elég.

Kehn azonnal hátralépett. Tar, aki mindig is az iparkodóbb volt kettejük közül, még adott egy-egy utolsó rúgást mindkét fiúnak, mielőtt ő is engedelmeskedett. Hilo alaposabban is szemügyre vette a két tizenévest. A pincéringesnek klasszikus Kekon-szigeti külseje volt – sovány, hosszú karú, sötét hajú, sötét szemű. Félholtan feküdt a földön, bár nehéz lett volna megmondani, hogy a jáde utóhatása vagy a verés ütötte ki jobban. A kerek arcú abukei fiú csendesen zokogott, s közben ömlött belőle a könyörgés.

– Nem az én ötletem volt, nem az enyém, én nem akartam, kérem, engedjen el, esküszöm, hogy soha, soha…

Hilo agyában megfordult a lehetőség, hogy a fiúk talán nem is olyan ostobák, mint amilyennek tűnnek; lehet, hogy kémek vagy fizetett bűnözők, akik a Hegynek vagy esetleg valamelyik kisebb klánnak dolgoznak. Végül úgy döntött, ennek kicsi az esélye. Leguggolt, és félresöpörte a hajat az abukei fiú nedves homlokáról. A fiú rémülten húzódott el tőle. Hilo megrázta a fejét, és sóhajtott.

– Mit képzeltetek?

– Azt ígérte, sok pénzre tehetünk szert! – A kamasz fiú zokogott, mint akit jócskán átvertek. – Azt mondta, az öreg olyan részeg, hogy észre sem fogja venni. Azt mondta, ismer egy vevőt, aki megbízható, és a lehető legtöbbet fizeti a csiszolt jádéért, de nem tesz fel kérdéseket.

– Te meg hittél neki? Aki elég őrült ahhoz, hogy jádét lopjon egy Zöldcsonttól, az nem fogja eladni. – Hilo felállt. A kekoni fiúért nem tudott mit tenni. A dühös fiatalok könnyen áldozatul estek a jádeláznak. Hilo számtalanszor látta, hogy a szegény, naiv, vadállati energiával és ambícióval teli fiúkat úgy vonzza a jáde, mint hangyákat a méz. A végsőkig idealizálták a legendás hős-bandita Zöldcsontokat, akiknek kalandjairól számtalan képregény és film számolt be. Feltűnt nekik, hogy mindenki tisztelettel és némi félelemmel ejti ki a jen szót, és ők is részesülni akartak ebből. Nem érdekelte őket, hogy a harcosok többéves, kemény kiképzése nélkül nem képesek irányítani az erőket, amelyeket a jáde rájuk ruház. Fellángoltak, megőrültek, elpusztították magukat és másokat.

Nem, azon a fiún már nem lehetett segíteni.

Az abukei fiú azonban csak simán ostoba volt. Talán végzetesen? A hozzá hasonlóknak azt meg lehetett bocsátani, hogy a folyóban búvárkodva kísértik a sorsot; a klán elleni hatalmas vétekért azonban nem járt bocsánat.

Mintha csak megérezte volna Hilo gondolatait, a kamasz szavainak áradata felgyorsult.

– Kérem, Kaul-jen, ostoba voltam, tudom, hogy ostoba voltam, soha többé nem teszem, esküszöm! Eddig mindig csak a folyóból hoztam jádét. Ha az új faragó nem tünteti el Geet, még csak nem is gondoltam volna arra, hogy bármi mással próbálkozom. Megtanultam a leckét, nagyanyám sírjára esküszöm, soha többé nem nyúlok jádéhoz, ígérem…

– Mit mondtál az előbb? – Hilo visszaguggolt mellé, és közelebb hajolt. Szeme összeszűkült.

A fiú zavart rettegéssel nézett fel.

– Hogy mit…

– Az új faragóról – mondta Hilo.

A fiú meghunyászkodón húzta össze magát Hilo átható tekintete láttán.

– A… amit a folyóban találtam, mindig Háromujjú Geenek adtam el. Készpénzben, azonnal fizetett a nyers jádéért. Nem sokat, de eleget. Gee volt az a faragó a városnak ezen a részén, akihez a legtöbben…

– Tudom, ki az – vágott közbe Hilo türelmetlenül. – Mi történt vele?

A fiú tekintetébe lassanként ravasz remény költözött, amikor rádöbbent, hogy olyan információval rendelkezik, amivel a Nincs Csúcs klán Szarva nem.

– Geenek annyi. Az új faragó a múlt hónapban jelent meg, és azt mondta, annyi jádét vásárol fel, amennyit csak vinni tudunk neki, akár nyers, akár csiszolt, ő nem kérdez semmit. Felajánlotta, hogy társuljanak Háromujjú Geevel, de Gee nem látta értelmét annak, hogy egy újoncot vegyen társnak maga mellé. Így aztán az új pasas megölte. – A fiú ingujjába törölte orráról a taknyot és a vért. – Azt mondják, telefonzsinórral fojtotta meg Geet, aztán levágta a maradék ujjait, és figyelmeztetésképpen elküldte őket a többi faragónak a városban. Most ő vásárol fel mindent, amit a folyóban találunk, és csak a felét fizeti annak, amit Gee fizetett. Ezért akartam abbahagyni a merülést…

– Láttad már ezt az embert? – kérdezte Hilo.

A fiú habozott, próbált rájönni, melyik válasz menti meg az életét és melyikkel öleti meg magát.

– I… igen. De csak egyszer.

Hilo váltott egy pillantást a két Ököllel. Az abukei fiú megoldott számukra egy kínzó rejtélyt, de egyből újabbal is szolgált. Háromujjú Gee feketepiaci faragó volt ugyan, de legalább ismerős, megszokott arc; kóbor kutya Hilo udvarában, aki lopott ugyan a szemeteskukából, de annyira azért nem volt zavaró, hogy megöljék. Amíg tevékenysége arra korlátozódott, hogy nyers jádét vásárol az abukeiktől, addig a klánok békén hagyták a kis csempészüzletét, és nem kértek mást, csak néha egy fülest, amivel elkaphatták a nagyobb halakat. Ki lehetett olyan merész, hogy szembeszegül a Nincs Csúcs tekintélyével, és megöli Geet?

Újra a fiú felé fordult.

– Le tudnád írni nekem ezt az új faragót?

Ismét a habozás.

– Igen. Azt… azt hiszem.

Mikor a fiú hebegve leírta neki a faragót, Hilo felállt.

– Hozzátok a kocsit – mondta Kehnnek. – Elvisszük ezeket a fiúkat a Pillér elé.

3. FEJEZET

Az álmatlan Pillér

Kaul Lanshinwan nem tudott aludni. Régebben mindig könnyedén elnyomta az álom, az elmúlt három hónapban azonban hetente legalább egyszer előfordult, hogy nem volt képes álomba szenderülni. Hálószobája, amelyik a Kaul-birtokon álló főépület emeletének keleti oldalán helyezkedett el, obszcén módon nagynak és üresnek tűnt, ahogyan ágya is. Éjszakánként néha addig bámult ki az ablakokon, amíg a hajnal fénye lustán végig nem kúszott az elé táruló város ég felé törő épületein. Megpróbált meditálni, hogy megnyugodjon lefekvés előtt. Gyógyteát ivott és sós fürdőt vett. Megfordult a fejében, hogy konzultálnia kéne egy orvossal. Talán egy Zöldcsont orvos meg tudná állapítani, milyen energia-egyensúly borult fel a szervezetében, fel tudná oldani az elakadásokat, és előírná neki a megfelelő étrendet, ami helyreállítja az egyensúlyt.

Ellenállt a kísértésnek. Harmincöt évesen a legjobb egészségnek kellett örvendenie, hatalma csúcsán kellett állnia. Hiszen ezért egyezett végül bele a nagyapja, hogy átadja neki a klán vezetését, és ezért fogadta el a Nincs Csúcs többi tagja, hogy a hatalom átkerül a legendás, de idős és betegeskedő Kaul Seningtun válláról az unokájáéra. Ha híre megy, hogy a klán Pillére egészségi problémákkal küszködik, az nem vet jó fényt rá. A gyanút még egy olyan hétköznapi baj is felkeltheti, mint az álmatlanság. Vajon megbomlott az elméje? Nem képes jádét hordozni? Ha gyengének tűnik mások szemében, az végzetes lehet.

Lan felkelt, magára kapott egy inget, és lement a földszintre. Cipőbe bújtatta lábát, kiment a kertbe. A szabad levegőn egyből jobban érezte magát. A családi birtok közel feküdt Janloon szívéhez – az emeleti ablakokból látni lehetett a Királyi Tanács épületének vörös tetejét és a Győzelmi Palota többemeletes, kúp alakú csúcsát –, a Kaul-birtok épületei és gondozott kertjei azonban ötholdas területet foglaltak el, melyet a magas téglafalak teljesen elszigeteltek a környező város zajától. Egy Zöldcsont számára nem volt ugyan csend – Lan hallotta egy egér motozását a fűben, egy apró rovar zümmögését a tó felett, az ösvény sima kavicsainak ropogását talpa alatt –, de a város örök, monoton zaja alig hallatszott ide. A kert a béke oázisa volt. A természetnek ebben az apró szeletében, távol a többi jádeaura kavargásától kipihenhette magát.

Leült egy kőpadra, és lehunyta a szemét. Szívverése és légzése ritmusára összpontosított, az ereiben folyamatosan keringő vérre, és minden sietség nélkül felmérte környezetét. Követte a feje fölött repkedő denevér szárnycsapásait, ahogy hol erre, hol arra vetődött, és apró rovarokat kapkodott el a levegőben. Érzékelte a virágok illatát a tavacska felől fújó szellőben: narancs, magnólia, lonc. Az előbb észlelt egér után kutatott a fűben, és rátalált – lüktető élet forró foltja, erősen és élesen üt el a gyep sötétjétől.

Amikor a Kaul Dushuron Akadémián tanult, egy éjszakát a hatalmas, éjfekete föld alatti teremben töltött három patkánnyal. Az egyik Érzékelés-próba része volt ez, melynek tizennégy éves korban vetették alá a beavatottakat. Vakon tapogatózott a hideg kőfalak mentén, és fülelt, hogy meghallja az apró karmok észrevehetetlen kaparászását; a vér melegét kereste, akár a kígyó, és pontosan tudta, hogy a vizsga akkor – és csak akkor – ér véget, ha elkapja és puszta kézzel megöli mind a három éles fogú patkányt. Lan hátának izmai megfeszültek az emlék hatására.

Tudata peremén apró bökést érzékelt. Doru közeledett a kerten át; a láthatatlan, de jellegzetes jádeaura, amely körülvette, úgy választotta ketté az éjszakát, mint vékony, vörös fénycsík a füstöt.

Lan kifújta a levegőt és kinyitotta a szemét; ajka fintorgó mosolyra húzódott. Ha Doru rajtakapja, hogy éjjel egerekre vadászik a kertben, az sokkal inkább utalna bomlott elmére, mint a szimpla álmatlanság. Ugyanakkor idegesítette, hogy megzavarták magányában, és nem kelt fel, hogy köszöntse a férfit.

Yun Dorupon hangja halk volt, és reszelős. Orvosságszag áradt belőle, és Lannak serpenyőben rázogatott kavicsok jutottak eszébe róla.

– Idekint üldögélsz, egyedül? Valami baj van, Lan-se?

Lan a homlokát ráncolta a családias kedveskedés hallatán – ezt a megszólítást gyermekekkel és idősekkel használták, nem a feljebbvalókkal. Egy Időjóstól kisebb fegyelmezetlenségnek minősült ez a hangnem a Pillérével szemben. Lan tudta, hogy Doru nem akart tiszteletlen lenni vele, csak nehéz volt felhagynia régi szokásával. Doru kisfiú kora óta ismerte, és, ameddig csak Lan vissza bírt emlékezni, mindig is a klán és a Kaul-ház része volt. Most azonban a stratéga és a bizalmas tanácsadó szerepét töltötte be, nem a gondoskodó nagybácsipótlékét.

– Nincsen – felelte Lan. Felállt és Doru felé fordult. – Szeretek idekinn, a kertben lenni esténként. Néha fontos, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal. – Ezt enyhe dorgálásnak szánta a zavarásért.

Doru mintha észre sem vette volna.

– Biztos vagyok benne, hogy van min gondolkodnod. – Az Időjós vékony alkatú férfi volt, tojásforma fejjel és csapott állal; mindig gyapjúpulóvert és sötét zakót viselt, ami kipárnázta testét még a fülledt nyári melegben is. Feszes modora tanárra utalt, a látszat azonban nagymértékben csalt. Doru évtizedekkel korábban hegyi ember volt – egyike a megfélemlíthetetlen lázadóknak, akik Kaul Seningtun és Ayt Yugontin vezetésével ellenálltak és végül véget vetettek az idegen megszállásnak Kekon szigetén. Doru a Nemzetek Háborújának utolsó évét egy shotariai börtönben töltötte, és a szóbeszéd úgy tartotta, igénytelen öltözéke alatt csípőfogónyi húsok hiányoznak lábából és karjából, ahogy mindkét heréje is hiányzik.

Most megszólalt.

– A KJSZ a hónap végére dönt az exporttal kapcsolatos javaslatok legújabb köréről. Eldöntötted már, támogatod-e őket jóváhagyásoddal az utolsó szavazás során? – A Kekoni Jádeszövetségben egész tavasszal arról zajlott a vita, növeljék-e az országos jádeexport mértékét az idegen hatalmak – név szerint Espenia és szövetségesei – felé.

– Ismered a véleményemet – felelte Lan.

– Beszéltél már erről Kaul-jennel? – Doru természetesen Kaul Seningtunt értette ezalatt. Hiába élt három ifjabb Zöldcsont is a családban, Doru számára egyetlen Kaul-jen létezett.

Lan nem mutatta bosszúságát.

– Nem kell fölöslegesen zaklatni. – Nem Doru volt a Nincs Csúcs egyetlen tagja, aki azt várta Lantól, hogy nagyobb döntései előtt kérje ki nagyapja véleményét, de ez nem mehetett így tovább. Épp ideje volt már jelét adni, hogy Pillérként egyedül az övé a felelősség. – Az espenik túl sokat kérnek. Ha mindig megadjuk magunkat, valahányszor akarnak valamit tőlünk, akkor nem kell sok idő, és a sziget minden kis jádekavicsa egy espeniai katonai raktárban köt ki.

Az Időjós egy pillanatig hallgatott, majd oldalra hajtotta a fejét.

– Ahogy akarod.

Lan agyába akaratlanul is egy gondolat tolakodott. Doru öregszik, túl idős már a változáshoz. Nagyapám Időjósa volt, és még mindig akként gondol magára. Hamarosan le kell váltanom. Elterelte gondolatait a nemkívánatos vágányról. Az Érzékeléshez való tehetségtől egy Zöldcsont nem lett ugyan képes a gondolatolvasásra, de aki kifinomult képességekkel rendelkezett, az észlelni tudta az apró testi változásokat, felfedve az érzelmeket és szándékokat. Dorun semmi zöld nem látszott a két hüvelykujján lévő, egyszerű gyűrűkön kívül, de Lan tudta, hogy az öreg a legtöbb jádéját rejtve hordja, és sokkal jobb képességekkel rendelkezik, mint azt mutatja; még akkor is érzékelheti a Lan agyába hirtelen betolakodó gondolatokat, ha arcára semmi nem ül ki belőlük.

A türelmetlenség jelének álcázta az esetleges megingást.

– Nem azért jöttél ide, hogy a KJSZ ügyeivel abajgass. Miről van szó?

A kapu reflektorfényei kigyulladtak, a ház homlokzata és a hoszszú kocsibehajtó sárga fényben fürdött. – Hilo az előbb érkezett – mondta Doru. – Azonnali találkozót kér.

Lan átvágott a kerten, és Hilo messziről felismerhető, hatalmas fehér szedánja felé sietett. Öccse egyik embere, Maik Kehn a Duchesse Priza sofőroldali ajtajának dőlt, és az óráját nézte. Maik Tar kicsivel arrébb állt Hilóval. Lábuk előtt két formátlan valami hevert. Közelebb érve Lan látta, hogy két tizenéves fiú az; térdre borulva hevernek, homlokuk az aszfaltot érinti.

– Örülök, hogy elcsíptelek, mielőtt aludni tértél – ugratta Hilo. Az ifjabb Kaul fivér gyakran hajnalig portyázott az utcákon; azt állította, egy jó Szarvnak ez kötelessége, mert éjjeli jelenléte visszafogja a bűn ügynökeit, akik a klán területén folytatták üzelmeiket, mikor leszállt a sötétség. Senki nem állíthatta, hogy Kaul Hilo nem végzi elég elkötelezetten a munkáját, főleg ha ételről, italról, csinos lányokról és hangos zenéről, bárokról és szerencsebarlangokról, az időnként fel-fellángoló erőszakról volt szó.

Lan nem foglalkozott az ugratással. Lenézett a két fiúra, és látta, hogy mindkettőt durván megverték, mielőtt kocsival idehozták és az aszfaltra dobták volna őket.

– Mi ez az egész?

– Az a részeges, vén Shon Ju ennek a két bohócnak köszönhetően majdnem elvesztette azt a szánalmasan kevés jádéját – felelte Hilo. – Kiderült azonban, hogy ez itt… – lábával megbökte a zömökebb fiút – tud pár érdekes hírt, amit szerintem személyesen kellene hallanod. Gyerünk, fiú, mondd el a Pillérnek, amit tudsz!

A kamasz fiú felemelte a fejét. Mindkét szeme körül fekete monokli éktelenkedett, ajka felhasadt. Orra eldugult a vértől, így náthás hangon adta elő Lannak, amit Háromujjú Gee nyersjáde-kereskedelmének hirtelen hatalomátvételéről tudott. – Nem tudom a pasas nevét. Mi csak a Faragónak hívjuk.

– Abukei az illető? – kérdezte Lan.

– Nem – felelte a fiú. Feldagadt ajkain át elmosódottan jött a szó. – Idegen kőszemű. Ygutani stílusú kabátot hord, meg olyan négyszögletes kalapot. – Idegesen pillantott társára, aki megmozdult és nyöszörgött.

– Mondd el, hogy néz ki a Faragó! – parancsolta Hilo.

– Csak egyszer láttam, és akkor is csak pár percig – szabadkozott a fiú, akit újra megrémített Hilo éles hangja. – Alacsony, kicsit testes. Bajusza van, az arca foltos. Ygutani módra öltözik és fegyvere is van, de akcentus nélkül beszéli a kekonit.

– Melyik területen dolgozik?

Az abukei fiú izzadni kezdett a vallatástól. Véraláfutásos szemét könyörgőn emelte Lanra.

– Nem tudom biztosan. A Kohó nagy részén. Pau-Pau és a kikötő egyes részein. Lehet, hogy a Pénzmosodában és a Halvárosban is. – Homlokát újra a földre nyomta, hangja nyüszítővé vált. – Kaul-jen! Pillér! Én semmi vagyok magának, semmi, csak egy ostoba kölyök, aki elkövetett egy ostoba hibát. Mindent elmondtam, amit tudok.

Mostanra a másik fiú is magához tért, de néma maradt, csak nehézkes légzése hallatszott.

– Nézz rám! – szólalt meg Lan.

A fiú felemelte a fejét. Szeme fehérje vöröslött az elpattant hajszálerektől. Arca beesett, űzöttnek tűnt – nem egy fiatal fiú arca volt, már nem, hanem olyasvalakié, aki a rossz módon ízlelte meg a jádét, és tönkrement bele. Borzalmas fájdalmak gyötörhették, de még így is sugárzott belőle a belső harag, úgy égett, mint a gázlámpás fénye.

Lan érezte, hogy belehasít a szánalom apró nyilallása. A fiú a zavaros idők áldozata volt. Régen egyértelműek voltak a természet törvényei. Az abukeik immunisak voltak a jádéra, a legtöbb idegen azonban túl érzékeny volt rá: még ha képes is lenne egy shotar vagy egy espeni megtanulni a fizikai és mentális erő irányítását, a Viszketés minden bizonnyal végez vele. Csak a kekonik, ez az elszigetelt nép, amely az abukeik és a sziget ősi tuni telepesei keveredéséből jött létre az évszázadok során, csak ők rendelkeztek azzal a veleszületett képességgel, hogy uralmuk alá hajtsák a jáde hatalmát, és még ők is csak többévnyi alapos felkészülés után.

Ezekben a napokban sajnos rengeteg történet keringett állítólagos idegenekről, akik maguktól megtanulták uralni a jádét, és ezek bogarat ültettek a