A Mímes rend

By Samantha Shannon-Jones

Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították... Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát. Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Oct 31, 2015
• ISBN: 9789632934860

Book preview

cover.jpg

Samantha Shannon

A MÍMES REND

Samantha Shannon

A MÍMES REND

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © 2015 by Samantha Shannon-Jones

Hungarian translation © Bottka Sándor Mátyás, 2015

ISBN 978-963-293-486-0

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A tollal – és a nélkül – harcolóknak

Ezer isten-formáju báb

Súg-búg a szinpadon,

S ling-leng idébb-odább,

Jő, s puszta bábként megy vakon,

Amint formátlan odafönt

Nagy erők mozgatják a színt;

EDGAR ALLAN POE{*}

AZ ABNORMÁLIS UNIÓ TAGJAI

2059-ben

I. COHORS

1. Az alkirály Hétpróbás Hector és nagyra becsült jobbkeze, Füligszáj

2. Apátnő

3. Mary Bourne

4. Fehér Béklyózó

5. Ognena Maria

6. Rugólábú Jack

II. COHORS

1. Jimmy O’Goblin

2. Üveghercegnő

3. Vízi Zsivány

4. Ócskás

5. Véres Ököl

6. Kegyetlen Úrnő

III. COHORS

1. Hóhér

2. Iszaptúró Herceg

3. Beszélő Asszony

4. Ötödik Nővér

5. Verselő Tom

6. Fényes Lord

IV. COHORS

1. Piroska

2. Temetett Király

3. Gyöngyös Királynő

4. Arctalan

5. Úri Kofa

6. Pogány Filozófus

V. COHORS

1. Nyomorult Szilf

2. Hű Holló

3. Igazmondó Charley

4. Pasas

5. Kártyaél Kapitány

6. Révész

VI. COHORS

1. Zöld Látó

2. Mezei Nyúl

3. Kastély Úrnője

4. Bunyós

5. Zöldfogú Jenny

6. Tél Királynője

Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a londoni mímeslordok

és mímeskirálynők nagyra becsült jobbkezeinek jegyzéke

szintén megtalálható magánkönyvtárunkban.

Spiritusz Klub

I. RÉSZ

A LÁZADÓ

Hogy ne lennénk mi, abnormálisok mérhetetlenül felsőbbrendűek? Mi, kik a Társadalom Csontjait rágjuk, kik a csatornákban csúszunk-mászunk, kik koldulni kényszerülünk az ételért, mi vagyunk az élő Kapcsolat az e világ és a Túlvilág között! Mi vagyunk a Felsőbb Létezés élő bizonyítékai. Mi vagyunk a Végső Energia és az Örök Éter katalizátorai. Mi magát a Halált lovagoljuk meg, és kiütjük nyergéből a Kaszást!

ISMERETLEN SZERZŐ: Az abnormalitás erényeiről

MENEKÜLÉS

Egy történet ritkán kezdődik az elején. Ebbe a történetbe a vég kezdetén csöppentem bele, hiszen a Scion és a rephaiták kétszáz évvel születésem előtt kötöttek alkut. Márpedig a rephaiták számára egy emberöltő alig több egy szívdobbanásnyi pillanatnál.

Vannak forradalmak, melyek egy nap alatt váltják meg a világot. Mások egy évtized vagy egy évszázad alatt érnek be, és vannak, amelyek soha nem bontakoznak ki. Az én forradalmam egy pillanattal és egy döntéssel kezdődött. Egy titkos városban, a két világ határán nyíló virággal.

Most majd kiderül, ez a történet hogyan végződik.

Üdv újra Scionban!

* * *

2059. szeptember 2.

A vonat tíz kocsija egy-egy kicsi, guruló szalon volt: mélyvörös szőnyegek borították, csillogó rózsafa bútorok díszítették, az ülések süppedős kárpitján a horgony, Scion arannyal hímzett jele ragyogott. A rejtett hangszórókból halkan áradt a klasszikus zene.

Jaxon Hall, az I-4-es szektor mímeslordja, a londoni látóbandám vezére a mi kocsink végében ült. Két kezét sétapálcája gombján nyugtatta, és maga elé meredt.

A folyosó túlsó végében Nick Nygård állt, s a plafonról lógó fémkapaszkodót markolta. Hat hónapja nem láttam őt, kedves arca szinte egy régi emléknek tűnt csak. Karján kidagadtak az erek, tekintetével pedig az ablak előtt elsuhanó vészvilágítás lámpáit követte. A banda három másik tagja az ülésre roskadva hevert: Danica a fején sérült meg, Nadine-nak a keze volt véres, a bátyja, Zeke pedig a sebzett vállára szorította a kezét. Eliza, a csoportunk utolsó látója Londonban maradt.

Én távolabb ültem, és a mögöttünk semmibe vesző alagutat bámultam. Az alkaromon friss égésnyom éktelenkedett ott, ahol a Scion által a bőröm alá beültetett mikrochipet hatástalanította Danica.

Még mindig a fülemben csengett Arcturusnak, a Nagymesternek az utolsó parancsa: Szaladj, kis Álmodó! De ő vajon merre futott? Az állomás zárt ajtaját körülvették az ÉBER-ek. a Nagymester óriás létére olyan észrevétlenül mozgott, akár az árnyék, de azokon az őrökön még egy árnyék sem juthatott át! Nashira Sargas pedig, a jegyese és a rephaiták vezetője bármire képes lett volna, hogy elfogja.

Valahol a sötétség mélyén ott feszült az aranyfonál, ami összekötötte a lelkét az enyémmel. Hagytam, hogy átjárjon az éter, de a kötelék másik végéről nem jött válasz.

A Scion mostanra bizonyára tudomást szerzett a lázadásról. Valaki biztosan figyelmeztette őket a büntetőtelepről, mielőtt a felkelők hatástalaníthatták volna a kommunikációs berendezéseket. Egyetlen üzenet, egy mondat, akár egyetlen szó is elég volt, hogy riadóztassa a Sciont, és máris fluxszal és fegyverekkel várnak minket a vonat végállomásán. Számunkra pedig egy újabb börtön lesz a következő állomás.

De jöjjenek csak!

– Össze kell kapnunk magunkat! – felpattantam. – Mennyi idő múlva érünk Londonba?

– Úgy húsz perc – válaszolt Nick.

– Szerinted sem akarom tudni, hol van az alagút vége, ugye?

Nick egy vészjósló mosolyt küldött felém.

– Az Arkhónban. Közvetlenül alatta van az S-Whitehall nevű megálló.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Azt ne mondd, hogy az Arkhónon keresztül akartatok menekülni! Ez volt a terv?!

– Nem. Korábban megállítjuk a vonatot, és keresünk más kiutat – magyarázta. – Biztosan van több állomás is. Danica szerint, a szervizalagutakon keresztül talán még a metróhálózatba is átjuthatunk.

– És mi van, ha a szervizalagutakban hemzsegnek a járőrök?! – Danicához fordultam. – Biztos vagy te ebben?

– Ezeket nem őrzik. A mérnökök használják csak – nyugtatott meg a lány. – Bár a régebbi járatokkal nem tudom, mi a helyzet. Szerintem ott soha senki nem járt még a SciTER-ből.

A SciTER a Scion műszaki tervezéssel és robotikával foglalkozó szervezete volt. Ha valaki, hát ők ismerték ezeket a járatokat.

– Kell, hogy legyen másik kiút! – erősködtem. Még ha el is jutnánk a metróhálózatba, a kapuknál biztosan letartóztatnak minket. – Nem lehet eltéríteni a vonatot? Van valamilyen feljárat a felszínre?

– Az automatikus irányítást nem lehet felülírni. És még ők sem annyira hülyék, hogy a felszínről elérhetővé tegyék ezt a vonalat – Danica leemelte a fejéről a rongyot, és megnézte, mennyi vért itatott fel vele. Úgy tűnt, mintha vért markolna. – A vonatot arra programozták, hogy egyenesen az S-Whitehallba menjen. Beindítjuk a tűzjelzőt, és az első utunkba akadó állomáson keresztül menekülünk tovább.

Rothadást árasztó, vaksötét alagútrendszeren átvezetni egy nagy embercsoportot továbbra sem tűnt épelméjű ötletnek. Mindenki gyenge, éhes és kimerült volt, pedig gyorsan kellett volna haladnunk.

– A Tower alatt is lennie kell egy megállónak – vetettem fel. – Kizárt, hogy a látó foglyokat és a Scion személyzetét egyazon útvonalon szállítsák.

– Jó hosszú sétát kockáztatnánk a megérzésed miatt – szólt közbe Nadine. – A Tower több kilométerre van az Arkhóntól.

– De hát ott tartják fogva a látókat. Logikus, hogy legyen alatta megálló!

– Ha tényleg van, és ott akarunk megállni, nagyon jól kell időzítenünk a tűzriasztást – jelentette ki Nick. – Dani, van ötleted?

– Mire?

– Hogy valahogy megállapítsuk, hol vagyunk.

– Mondtam már, hogy nem ismerem ezt az alagútrendszert.

– Hát tippelj!

A lány hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. A szeme körül zúzódások tarkállottak.

– Talán a falakon vannak jelzések, amik útbaigazítják a munkásokat. A Scion alagútjaiban szoktak ilyenek lenni. Táblákra írják, merre és milyen messze van a legközelebbi állomás.

– De ezeket csak akkor látjuk, ha leszállunk a vonatról.

– Pontosan. És csak egy esélyünk van, a szerelvényt csak egyszer állíthatjuk meg.

– Oldd meg! – mondtam. – Addig keresek valamit, amivel beindíthatjuk a tűzjelzőt.

Magukra hagytam őket, hadd vitázzanak, és elindultam a következő kocsi felé. Jaxon elfordította a fejét, amikor megálltam előtte.

– Jaxon, van nálad öngyújtó?

– Nincs – bökte oda.

– Rendben.

A vonat kocsijait tolóajtó választotta el egymástól. Nem lehetett bezárni őket, és az üvegük sem volt golyóálló. Ha ezen a szerelvényen rajtunk ütnek, nincs menekvés.

Egy sor arc fordult felém: az összebújt látók tömege. Reméltem, hogy Julian is a túlélők között van, s hogy vonatra szállt, amikor nem figyeltem oda; de nem láttam őt sehol. A szívemet elöntötte a gyász. A lázadást szervező társam és harlekin barátaik az éjszakát talán túlélték még, de hajnalra Nashira biztosan elvágatta a torkukat.

– Hová megyünk, Paige? Londonba? – kérdezte Lotte, az egyik komédiás. Még mindig a bicentenáriumi előadási jelmezét viselte. Hát, ezt a történelmi rendezvényt jól elrontottuk a szökéssel.

– Igen – vágtam rá. – Figyu, meg kell állítanunk a vonatot útközben, és gyalog kell mennünk a következő állomásig. Mert az Arkhón a végállomás.

A többiek felszisszentek, és idegesen pillantottak egymásra.

– Veszélyesnek tűnik – jegyezte meg Felix.

– Nincs más lehetőségünk. Van köztetek valaki, aki ébren volt, mikor vonaton a Sheol I-be szállították?

– Én ébren voltam – szólalt meg egy augur.

– Van az alagútnak kijárata a Tower alatt?

– Igen, van. A cellákból egyenesen az állomásra vittek bennünket. De ugye nem arra akarunk menekülni?!

– Ha nem találunk más állomást, akkor igen.

A menekültek sustorogni kezdtek egymás között, közben lopva megszámoltam őket. Rajtam és a bandán kívül huszonketten voltak. Ők vajon hogyan lesznek képesek életben maradni odakint az után, hogy évekig állatokként tartották őket? Néhányan közülük már valószínűleg nem is emlékeznek London citadellájára, és a bandájuk is biztosan elfelejtette őket. Elhessegettem a gondolatot, és letérdeltem a csoporttól néhány ülésnyire gubbasztó Michaelhez. A kedves és jóságos Michael! Az egyetlen ember, akit rajtam kívül a Nagymester a szárnyai alá vett.

– Michael? – megérintettem a vállát. Az arca puffadt volt és könnytől fénylett. – Michael, figyelj rám! Tudom, hogy mindez riasztó neked, de nem hagyhattalak a Magdalen-rezidencián. Érted?

Bólintott. Nem volt néma, csak nagyon óvatosan bánt a szavakkal.

– Megígérem, hogy nem kell visszamenned a szüleidhez. Megpróbálok majd otthont találni neked – lesütöttem a szemem. – Már ha kijutunk innen.

Michael szürke kabátja ujjával megtörölte az arcát.

– Nálad van a Nagymester öngyújtója? – kérdeztem halkan.

A zsebébe túrt, és előhúzta az ismerős, szögletes szerkezetet. Elvettem tőle.

– Köszönöm.

Volt még egy túlélő, aki a többiektől távol, magányosan ült: Ivy, a tenyérjós. A kopaszra borotvált hajú, beesett arcú lány maga volt a rephaiták könyörtelenségének megtestesülése: az ura, Thuban Sargas gyakorlatilag bokszzsáknak használta. Rángatózó ujjain és remegő állának láttán úgy éreztem, jobb, ha hosszabb időre nem hagyjuk magára. Leültem vele szemben, és végigmértem a bőrén áttetsző zúzódásokat.

– Ivy?

Alig észrevehetően bólintott. Koszos, sárga tunika lógott a válláról.

– Azt tudod ugye, hogy kórházba nem vihetünk – mondtam –, de tudni szeretném, biztonságos helyre kerülsz-e. Van bandád, aki majd gondoskodik rólad?

– Bandám nincs – válaszolt rekedt, elhaló hangon. – Utcagyerek voltam… Camdenben. De oda nem mehetek vissza.

– Miért nem?

Csak a fejét rázta. A II-4-es szektor egyik kerületében, Camdenben élt a tisztánlátók legnagyobb közössége. A nyüzsgő piac a Grand Canal csatorna mentén húzódott.

Letettem az öngyújtót a csillogó asztalkára. A körmeim alatt félhold alakban feketéllett az összegyűlt kosz.

– Nincs ott senki, akiben megbízhatnál? – kérdeztem halkan. Azt kívántam, bárcsak felajánlhatnék neki egy lakóhelyet, de Jaxon nem tűrt idegent a bandánk búvóhelyén. Különben sem akartam oda visszatérni vele. Csakhogy ezek a látók nem húznák sokáig az utcán.

Ivy a tenyerébe mélyesztette az ujjait, egyszerre simogatta és marta a bőrt. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg.

– Egyvalaki lenne. Agatha. Egy butikban dolgozik, a piacon.

– Mi a hely neve?

– Egyszerűen csak Agatha Butikja – vér szivárgott az alsó ajkából. – Jó ideje nem találkoztam már vele, de ő befogad majd.

– Rendben – álltam fel. – Elküldök veled valakit.

A lány a fülke ablaka felé fordította mélyen ülő szemét. A gyomrom is felkavarodott a tudattól, hogy rephaita gazdája él és virul.

A kocsi ajtaja kinyílt: öt társam érkezett. Fogtam az öngyújtót, és elindultam eléjük a vörös szőnyegen.

– Ez a Fehér Béklyózó – suttogta valaki. – Az I-4-ből.

Erősen markoltva a pengés sétapálcáját, Jaxon megállt a kocsi hátuljában. Hallgatása félelmetes volt.

– Honnan ismeri őt Paige? – hallatszott egy újabb, fojtott hang. – Csak nem ő a…

– Készen állunk, Álmodó.

A nevem hallatán beigazolódott a sejtésük. Amennyire erőm engedte, az éterre összpontosítottam, és megéreztem a környéken nyüzsgő álomplánokat. Akár egy zsibongó kaptár. Közvetlenül London alatt voltunk.

– Tessék! – dobtam oda Nicknek az öngyújtót. – Ha lennél olyan szíves.

A panel alá tartotta, és felcsapta a tetejét. A tűzjelző néhány másodperc múlva vörösen villogni kezdett.

– Vészhelyzet! – harsant fel Scarlett Burnish hangja. – Tüzet észleltünk az utolsó vasúti kocsiban. Lezárjuk az ajtókat – a szerelvény ajtajai bezáródtak, s a vonat mély, zúgó hangot hallatva megállt. – Kérem, menjenek át az első kocsiba, és üljenek le! Egy mentőcsapat már elindult önök felé, kérem, várják meg őket! Ne próbálják meg kinyitni az ajtókat vagy az ablakokat! Ha több levegőre van szükségük, használják a tolószerkezeteket!

– Sokáig nem tudjuk megtéveszteni a rendszert! – figyelmeztetett Danica. – Amint észleli, hogy nincs füst, a vonat továbbindul.

A szerelvény végében egy szűk, korláttal körbezárt plató nyúlt hátrafelé. Átlendítettem a lábam a korláton.

– Add a lámpát! – szóltam Zeke-nek. Amint a kezemben volt a zseblámpa, fényét a vágányra irányítottam. – Elférünk a sínek mellett! Fúria, ki lehet valahogy kapcsolni a síneket? – Könnyedén váltottam vissza Danica szindikátusbeli nevére, hiszen azelőtt is így maradtunk életben Londonban.

– Nem – vágta rá Danica. – Annak viszont elég nagy a valószínűsége, hogy megfulladunk idelent.

A harmadik sínt kikerülve óvatosan leugrottam a kőzúzalékra. Zeke fentről segítette le a menekülőket. Libasorban indultunk el, a lehető legnagyobb távolságot tartva a sínektől és a talpfáktól. Mocskos fehér cipőm alatt csikorgott a kő. Az alagút hideg és kongóan tágas volt, mintha a végtelenbe nyúlt volna, s a biztonsági lámpák közötti vaksötét foltok keservesen hosszúnak tűntek. Öt zseblámpánk volt összesen, egynek pedig lemerült az eleme. Minden lélegzetvételem zúgott a fülemben, egész testem libabőrös volt. Tenyeremet a falra tapasztottam, és így összpontosítottam, hogy mindig a megfelelő helyre lépjek.

Tíz perce meneteltünk, amikor megremegett mellettünk a sín, mi pedig a falhoz simultunk. Az üres vonat, amivel a telepről megszöktünk, fény- és acélzuhatagként zúgott el mellettünk az Arkhón felé.

Mire az első zöld lámpával megvilágított kereszteződésbe értünk, már remegett a lábam a kimerültségtől.

– Fúria! Tudod, mi van rájuk írva? – kérdeztem a falon lévő jelre mutatva.

– Azt jelenti, előre szabad a pálya, és a szerelvény a programozása szerint a második lehetőségnél forduljon le jobbra – magyarázta Danica.

A bal oldal le volt zárva.

– Akkor mi az első lehetőségnél forduljunk le?

– Van más választásunk?

A sarkon túl a járat kiszélesedett, mi pedig futásnak eredtünk. Nick a karjában hozta a szinte magatehetetlen Ivyt; csodálkoztam, hogy egyáltalán eljutott a vonatig.

A második jobbra vezető sínpárt fehér lámpák világították meg, az egyik talpfára csavarozott táblán ez állt: WESTMINSTER, 2500 M. Az előttünk tátongó másik alagút vaksötét volt, az irányjelző táblájára pedig ezt írták: TOWER, 800 M. Az ajkamhoz emeltem a mutatóujjamat: ha a westminsteri állomáson várnak minket az ÉBER-ek, mostanra már bizonyára átkutatták az üres szerelvényt, és talán már az alagútban járnak.

Egy kövér és barna patkány szaladt át a lábaink között. Michael összerezzent, de Nadine az állat után világított.

– Ezek vajon mit esznek idelent?

Persze gyorsan rájöttünk. Ahogy továbbhaladtunk, a patkányok egyre többen lettek, az alagút falain visszhangzott a sipítozásuk és a fogaik csattogása. Zeke kezében megremegett a lámpa, amikor a fény a hullára vetült: az utolsó húsfoszlányokat rágták le róla a patkányok. Az alakot a harlekinek jellegzetes, koszlott ruhája borította. A vonat láthatóan már többször áthaladt a mellkasán.

– A keze a harmadik sínen van – jegyezte meg Nick. – Szerencsétlen biztosan lámpa nélkül jött.

Az egyik látó a fejét csóválta.

– Egyedül mégis hogy jutott ilyen messzire?

Valaki halkan felzokogott. Ez a komédiás megszökött a fogságból, és már olyan közel járt a szabadsághoz!

A zseblámpa fényében végre felsejlett a megálló peronja. Átléptem a síneken, és felhúztam magam a platformra, a karom lüktetett, ahogy szemmagasságba emeltem a lámpát. A sötétséget kettémetsző fényben fehér kőfalakat láttam, egy vízsugaras tisztítógépet meg egy tárolót tele hordággyal. Az állomás a fogadó oldal tökéletes mása volt, a hidrogén-peroxid bűze marta a szemünket. Vajon minden alkalommal, amikor a vonatba pakolták a foglyokat, fertőtlenítették a kezüket, nehogy elkapják tőlük a tisztánlátást?! Elképzeltem magamat két fehér köpenyes orvos között a hordágyon elnyúlva, látomások fogságában.

Bevilágítottunk minden sarokba, de őröknek nyomát sem láttuk, csak a falra szerelt táblát, amin egy kék vonallal félbevágott, vörös gyémánt állt, felette pedig nagy, fehér betűkkel az állomás neve:

TOWER

Térkép nélkül is biztos voltam benne: ez nem egy nyilvános metrómegálló.

A tábla alatt kisebb feliratot vettem ki. Lefújtam a port a dombornyomásos betűkről: ÖTÖS VONAL. A térkép öt titkos megállót jelölt a citadella alatt, az apró betűs szövegből pedig kiderült, hogy a járatot a Metropolitan Railway, a londoni metró ősének építése idején létesítették.

Nick állt meg mellettem.

– Hogy hagyhattuk, hogy ilyesmi megtörténjen? – kérdezte morogva.

– Van, akit évekig a Towerben tartanak, mielőtt lehoznák ide.

Finoman megszorította a vállamat.

– Te emlékszel arra, hogyan szállítottak?

– Nem. Kiütött a flux.

A szemem előtt apró foltok villantak, ujjaimat a halántékomra szorítottam. A Nagymestertől kapott amaránt nagyjából helyrehozta az álomplánomat, de a fejemben még mindig zúgott valami tompa, rossz érzés, és időről időre a látásom is kihagyott.

– Haladnunk kell! – jelentettem ki, miközben az állomásra érkezőket figyeltem.

Két kijárat nyílt innen, egy tágas lift, amiben egyszerre több hordágy is elfért egymás mellett, és egy nehéz acélajtó VÉSZKIJÁRAT felirattal. Nick kinyitotta az ajtót.

– Úgy tűnik, lépcsőzünk – jegyezte meg. – Ismeri valaki belülről a Tower épületegyüttesét?

Csak egy épületét láttam már azelőtt, a Fehér Tornyot, a börtönkomplexum központját, amit a Különleges Őrség tagjai védtek. Ezeket a fekete ruhás, kegyetlen kínzások egész tárházát ismerő és használó ÉBER-eket a szindikátusban csak Varjaknak neveztük.

– Én ismerem – emelte fel a kezét Nell. – Egy részét legalábbis.

– Hogy hívnak? – kérdezte Nick.

– 9. Azaz… Nell – eléggé hasonlított Liss barátnőmre ahhoz, hogy jelmezben és álarcban megtévessze a Felvigyázójukat; ugyanolyan hullámos fekete haja és kecses termete volt, de az arcvonásai élesebbek s határozottabbak. Bőre sötét, olívaszínű, de míg Liss szeme apró és nagyon fekete volt, Nellé áttetsző zöldeskék.

Nick hangja ellágyult.

– Mondd el, mit tudsz!

– Tíz éve jártam itt utoljára. Azóta át is építhették.

– A régi infó is jobb a semminél.

– Volt, akit nem lőttek be fluxszal; én eszméletlennek tettettem magam, úgy úsztam meg. Ha ez az a lépcsőház, aminek a kijárata a liftajtó mellett van, akkor éppen az Árulók Kapuja előtt lyukadunk ki. De zárva lesz.

– A zárat majd elintézem – Nadine álkulcsokkal teli erszényt emelt a magasba. – És a Varjakat is, ha bunyózni akarnak.

– Ne harciaskodj! El akarjuk kerülni a csatát – Nick az alacsony plafonra pillantott. – Hányan vagyunk, Paige?

– Huszonnyolcan – válaszoltam.

– Kis csoportokban induljunk! Mi Nell-lel előremegyünk. Béklyózó, Gyémánt, ti vigyáznátok a…

– Nagyon remélem – szólalt meg Jaxon –, nem áll szándékodban parancsokat osztogatni nekem, Vörös Látomás!

Az alagút- és peronmászás forgatagában szinte meg is feledkeztem róla. Az árnyak közé húzódva állt pálcával a kezében, mereven, de sugárzóan, akár egy izzó gyufaszál.

Pillanatnyi csend után Nick elernyesztette megfeszített állkapcsát.

– A segítségedet kértem – mondta.

– Itt maradok, megvárom, amíg te megtisztítod az utat – húzta fel az orrát Jaxon. – Tépd csak meg te a Varjakat, én be nem piszkolom a kezemet!

Belekaroltam Nickbe.

– Hát persze hogy nem piszkolod – morogta úgy, hogy Jaxon ne hallja.

– Majd vigyázok rájuk – szólt Zeke. Egész utazás alatt most először szólalt meg. Egyik kezét a sérült vállára tapasztotta, a másikat görcsösen ökölbe zárva a testéhez szorította.

Nick nagyot nyelt, majd intett Nellnek.

– Mutasd az utat!

Hárman indultunk a lány után a meredeken kanyargó lépcsőn. Nell gyorsan haladt, könnyedén lépkedett, akár egy madár, nehezen tudtam csak lépést tartani vele. A lábam minden izma égett a fáradtságtól. Lépteink zaja nagyon hangos volt, visszhangzott tőlünk a lépcsőház. Nick dübörgő bakancsában megbotlott mögöttem, Nadine kapta el a könyökét.

Nell a lépcső tetején lassított, és óvatosan, résnyire kinyitott egy ajtót. A lakossági védelmi szirénák üvöltése betört a lépcsőházba. Amint észreveszik, hogy eltűntünk, csak idő kérdése volt, hogy rájöjjenek, hol keressenek.

– Tiszta a levegő – suttogta Nell.

A hátizsákomból elővettem a vadásztőrömet. Ha elsütném a pisztolyt, azzal felriasztanám az összes Varjat az épületben. Nick a hátam mögött apró, ezüstszínű készülékén egy számsort ütött be.

– Gyerünk már, Eliza! – morgott. – Jävla telefon…

Hátrapillantottam.

– Küldj neki egy látomást!

– Már küldtem. De tudnunk kell, mikor ér ide.

Az ajtó, ahogyan Nell gondolta, valóban az üzemen kívüli lifttel szemben nyílt. Jobb felől hatalmas kövekből épített fal magasodott, balra pedig a széles boltív alatt a rácsos tetejű, komor, fekete Árulók Kapuja állt. A királyság idején bejáratként használták. Az őrtornyokból nem láttak ide, ahhoz túl mélyen voltunk. A kapu túloldalán mohával benőtt kőlépcső vezetett felfelé, mellette szűk rámpa a hordágyaknak.

A holdfényben megláttam a Fehér Torony egy apró részletét. Magas fal húzódott a bástya és a kapu között, mögötte elbújhattunk. Az egyik őrtoronyból reflektor pásztázta a környéket, a súlyos vészhelyzetet jelző sziréna pedig folyamatosan harsogott.

– Ott laknak az őrök – mutatott Nell a torony felé. – A látókat a Véres Toronyban tartják fogva.

– Az a lépcső hová vezet? – kérdeztem.

– A legbelső toronyhoz.

Ekkor a kapuval szemközti úton egy csapat Varjú jelent meg. A falhoz simultunk, és reméltük, még ha látják is az érintetlen kaput, nem ellenőrzik közelebbről. Nick homlokán egy csepp izzadság gördült végig.

Szerencsénk volt, a Varjak elmentek mellettünk. Amint eltűntek, remegő kézzel felhúztam magam a falra, át a túloldalára. Nell halkan káromkodva csúszott le mellém.

A menedékünk felett újabb szirénák csatlakoztak az előzőhöz. Megpróbáltam kinyitni a kaput, de hiába, a láncot lakat fogta össze. Nadine félrelökött az útból: egy apró, lapos végű csavarhúzót dugott a zár alsó részébe, majd egy ezüstszínű, kampós drótot a felső végébe.

– Ez eltart egy darabig – alig hallottuk a hangját a szirénáktól. – Rozsdásnak tűnik a zár.

– Nincs időnk!

– Inkább hozd a többieket! – s közben le sem vette a szemét a lakatról. – Jobb, ha együtt maradunk.

Nick a füléhez emelte a telefont, és suttogva szólt bele.

– Múzsa? – fojtott hangon beszélt Elizával, majd amikor befejezte, hozzám fordult. – Itt lesz, amint tud. Rugólábú Jack már elküldte az útonállóit, hogy segítsenek nekünk.

– Mikor ér ide?

– Tíz perc. Az útonállók kicsit hamarabb.

Tíz perc az túl hosszú idő!

Közben a reflektor végigpásztázta felettünk a legbelső torony környékét. Nell elhúzódott a fény elől, a sarokba bújt, és összekulcsolta maga előtt a karját. Az orrán át lélegzett, s hunyorgott az erős fénytől.

A két fal között járkáltam fel és alá, és szemügyre vettem minden követ. Ha a Varjak körben haladnak, akkor nemsokára visszaérnek ide. Addigra muszáj kinyitnunk a kaput, aztán el kell tüntetnünk a szemük elől a menekülőket, végül vissza kell akasztanunk a helyére a lakatot. Nekiálltam kikaparni a két liftajtó közötti hézagot, hátha fel tudom feszíteni a két szárnyat, de azok meg sem mozdultak.

Tőlem néhány méterre Nadine egy harmadik kampót húzott elő az övéből. Mivel a lakat a kapu túloldalán lógott, kifacsart karokkal, de finoman és pontosan mozgó ujjakkal dolgozott. A lépcsőház ajtajában Zeke jelent meg, nyomában egy csoportnyi riadt szemű szökevénnyel. Intettem neki, és a fejemet ráztam, hogy maradjon ott, ahol van.

Nadine-nak végre sikerült kinyitni a lakatot. A vastag rácsok közül óvatosan kihúztuk a nehéz láncot, majd kitártuk az Árulók Kapuját. Csikorgott a salak, a rozsdás pántok nyikorogtak, de a szirénák zaja szerencsére elnyomott minden más zajt. Nell felszaladt a lépcsőn, és intett, hogy kövessük.

– Biztosan lezárták az összes kijáratot – mondta, mikor mellé értem. – Ez a lakat volt az egyetlen gyenge pont. De át kell másznunk a déli falon.

Mászni? Abban jó vagyok!

– Látomás, hozd a többieket! – szóltam. – Készüljetek: futni kell!

Lapulva, egy-egy revolverrel a kezemben felfelé indultam a lépcsőn. Hamarosan egy másik lépcsősorhoz értem, ami a kapu feletti boltív két oldalán álló bástya egyikének a tetejére vitt. Onnan egy ugrással a szomszédos fal lőrésére juthattunk, az a fal pedig egyáltalán nem volt olyan magas, mint gondoltam. Scion nyilván nem számított rá, hogy egy szökevény ilyen messzire juthat a Véres Toronyból. Jeleztem Nicknek, hogy hozza a többieket, majd az árnyak közé húzódva, sietve elindultam felfelé a második lépcsőn. A látványtól, ami a lőrésben elém tárult, megdermedtem.

Ott volt hát.

London.

A fal túloldalán meredek partszakasz bukott a Temzébe, bal felől a Tower-híd húzódott. Ha jobbra indulunk, az épületegyüttest megkerülve eljuthatunk a főútra. Nick előhúzott egy szütyőt, és krétaport dörzsölt a tenyerére.

– Megyek előre – mondta. – Te segítsd le a többieket! Eliza azon az úton vár ránk.

Felpillantottam a hídra, mesterlövészeket kerestem. Egyet sem láttam, de megéreztem három álomplán jelenlétét.

Nick fellépett a lőrésre, arccal a falnak fordulva, két kezével megkapaszkodott az oldalsó kiszögelléseken, és leereszkedett. Miközben kapaszkodót keresett a lábával, apró faldarabokat rúgott a mélybe.

– Óvatosan! – figyelmeztettem, de tudtam, hogy feleslegesen szólok, mert Nick jobban tudott falat mászni, mint járni. Egy mosolyt villantott felém, és lejjebb ereszkedett, majd néhány méterről leugrott, és guggolva ért földet.

Kellemetlen érzés volt, hogy egy fal került közénk.

Kinyújtottam a kezem hátrafelé, az első menekülőért. Michael és Nell állt ott, karjukon Ivyval. A könyökénél fogva felsegítettem a lányt a lőrésbe.

– Így, ide fel, Ivy! – kibújtam Nick kabátjából, és a vállán átdobva begomboltam a nyakán. Rajtam csak a fehér ruhám foszlányai maradtak. – Add a kezed!

Michael segítségével leeresztettem Ivyt a falon. Vékony derekánál fogva Nick elkapta, és lesegítette a fűre.

– Michael, hozd gyorsan a sérülteket! – adtam ki az utasítást a kelleténél talán kicsit durvábban. Lement, hogy felsegítse a sántító Felixet.

Aztán a többiek is lemásztak a falon. Ella, Lotte, majd a zavart kristályjós, aztán a törött csuklójú augur. Egyik sem távolodott el Nick és pisztolya biztonságos közeléből.

Michael felé nyújtottam a kezem, de Jaxon félrelökte a fiút, és könnyedén felugrott a lőrésbe. Előredobta a pálcáját, majd lehajolt, és a fülembe súgta:

– Adok neked még egy esélyt, édes tubicám. Gyere vissza a Dialsbe, és elfelejtem, amit a Sheol I-ben mondtál nekem!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Köszönöm, Jaxon.

Olyan elegánsan és könnyeden ugrott le a falról, mintha siklana a levegőben. Michaelre néztem. Arcáról nyakára folyt a vér, le az ingére.

– Indulj! – elkaptam a csuklóját. – Csak ne nézz le!

Egyik lábát már átlendítette a falon, amikor ujjai a karomba vájtak. Nell torkából halk nyögés tört fel. A nadrágja szárán vörös folt terjedt szét, és véresre festette az ujjait. Rám meredt, szeme tágra nyílt a félelemtől. Mintha villám csapott volna belém:

– Le a földre! – ordítottam versenyt a szirénákkal. – A földre, most azonnal!

De már senkinek sem volt lehetősége engedelmeskedni, mert a lépcsőn várakozó szökevényekre golyózápor zúdult. Testük hangtalanul összerándult. Éles sikoltás hallatszott. Michael csuklója kicsúszott a kezemből. Levetettem magam a mellvéd mögé, és a karommal védtem a fejem.

Az elsődleges céljuk nyilvánvalóan a megállításunk volt, vagyis kérdés nélkül ölni kell.

Nick a nevemet ordította odalentről, biztatott, hogy mozduljak, ugorjak, de engem megdermesztett a félelem. Az érzékeim beszűkültek, már csak a szívverésem és a lélegzetvételem neszeztek a fülemben, a távolból pedig a puskák ropogása szűrődött a tudatomba. Valaki megragadott, átemelt a falon, én pedig zuhanni kezdtem.

A talajnak csapódtam, merev térddel zuhantam előre. Nell tompa puffanással és fájdalmas nyögéssel zuhant mellém. Fogcsikorgatva a falhoz csúszott, felállt, és sántikálva elindult. Utánamásztam, de Nick a karomnál fogva felhúzott a földről. Kifordultam a szorításából.

– Meg kell mentenünk őket…!

– Paige! Indulás!

Nadine átjutott a falon, de Danica és Zeke még mindig a bástya falát mászták. A Fehér Toronyból lezúduló sortűz miatt minden túlélő menekülni kezdett, amerre látott. Danica és Zeke sziluettje élesen kirajzolódott a ragyogó holdfényben, ahogy kiugrottak a lőrésből.

Megéreztem magunk felett a mesterlövész jelenlétét. Az épp előttünk menekülő világtalan lány a földre zuhant, a feje úgy repedt szét, akár egy érett gyümölcs. Michael majdnem felbukott benne, mikor a mesterlövész őt vette célba.

A testem minden idegszála megfeszült. Kitéptem a karom Nick kezéből, és egy végső erőfeszítés árán kitaszítottam a lelkemet a testemből, egyenesen neki a lövész álomplánjának. A lelkét az éterbe löktem, a teste pedig lebukott az oromról. Amikor a hullája a földbe csapódott, Michael kivágódott a partszakaszra, és eltűnt. A szirénák harsogását túlkiabálva ordítottam utána, de hiába.

Sebesebben száguldottam a gondolataimnál. Az álomplánom repedései kitágultak, akár a frissen felszakított sebek.

Már olyan közel jártunk az úthoz, mindjárt odaérünk! Utcai lámpákat láttam. A toronyban bömböltek a fegyverek. Felbőgött egy kocsi motorja, kék fényszórók villantak. Bőrülést éreztem a tenyerem alatt, közben újra gázt adtak, s kattogtak a fegyverek. Egy monoton, magas hangot vettem ki. Aztán egy kanyar után átrobogtunk a hídon. Magunk mögött hagyva a szirénazúgást, felszívódtunk a citadellában, akár a homokban a víz.

HOSSZÚ TÖRTÉNET

Pontban reggel hatkor jelent meg. Mint minden reggel.

Az asztalon heverő revolverem után kaptam. A ScionEye főcímzenéje szólt, a Big Ben tizenkét harangjának kongását feldolgozó, színpadias muzsika. Vártam.

És ott volt: Scarlett Burnish, London Főkommunikátora. Fekete ruhájának nyakából fehér csipke bugyogott elő. Természetesen mindig ugyanúgy festett; akár egy pokoli gépember, de néha, amikor egy szegény világtalant megölt vagy megtámadott egy gonosz látó, igazán hitelesen tudott aggodalmat közvetíteni. Ma azonban mosolygott.

– Jó reggelt, köszöntök mindenkit Scion Londonban ezen az új napon. Jó híreim vannak: a Bűnelhárító Céh bejelentette, hogy ötven fővel növeli a Nappali Bűnelhárító Részleg létszámát. Az NBER-ek hétfő reggel teszik le az esküt. A Céh Vezetője szerint az új év új kihívásokat is hoz a citadella számára, és a mostani vészterhes időkben különösen fontos, hogy London polgárai összefogjanak…

Kikapcsoltam.

Nem voltak rendkívüli hírek. Semmi különös, gondoltam újra meg újra. Nem mutattak arcokat, sem akasztásokat.

A fegyver csörömpölve hullott vissza az asztalra. Az egész éjszakát a kanapén töltöttem, s a legkisebb neszre is azonnal felpattantam. Izmaim sajogtak, merevek voltak és begörcsöltek, nehezemre esett még felállni is. Ahányszor csak megszűnt a fájdalom a testem egyik pontján, valahol máshol nyilallt újra belém, mert megnyomtam egy zúzódást, vagy épp meghúztam egy ficamot. Ideje lett volna lefeküdni – hajnalban szoktam –, de muszáj volt felkelnem, még ha csak egy percre is: jót tesz majd, ha láthatom a napot.

Kinyújtottam a lábamat, és bekapcsoltam a sarokban álló zenelejátszót. Billie Holiday zenéje áradt a hangszóróból, a Guilty. A felvételt néhány másik, tiltott zenével együtt Nick hozta munkába menet. Itt hagyta nekem az összes félretett pénzét, és egy köteg könyvet, amikhez még hozzá sem nyúltam. Ráébredtem: hiányzott a Nagymester gramofonja. Az ember könnyen hozzászokik ahhoz, hogy a szabad világ szentimentális sanzonjai ringatják álomba.

Három nap telt el a szökés óta. Új otthonom egy sivár átmeneti szállás lett az I-4-ben, a Soho sikátorainak egyik zsúfolt nyomornegyedében. A látókat kiszolgáló helyek többsége lakásnak majdhogynem alkalmatlan, ütött-kopott nyomortelep volt. Ez a háziúr viszont – aki valószínűleg csak azért nyitotta az átmeneti szállását, hogy egész életében fontoskodva csöröghessen a kulcsokkal – tisztán tartotta az épületet: nem voltak rovarok, se rágcsálók. A nyirkossággal azonban ő sem tudott mit kezdeni. Fogalma sem volt, ki vagyok. Azt mondtuk neki, hogy el kell rejtőznöm, mert egy ÉBER csúnyán összevert, és valószínűleg még most is keres.

Hetente új bérelt szobába kellett költöznöm, amíg Jaxonnal meg nem beszéltük a dolgainkat. A szállás egy vagyonba került, de csak így tudtam elbújni a Scion elől, s egyelőre Nick pénze elég volt.

A lehúzott redőnyökön keresztül egyetlen napsugár sem jutott be a szobába. Résnyire félretoltam a sötétítőt. Az aranyló napfény bántotta a szememet. Alattam, a szűk utcán két világtalan haladt sietve, a sarkon egy jövendőmondó vadászott a látó kliensekre, hátha valaki gyorsan jósoltatni akart magának. Ha nagyon megszorult, talán még egy-egy világtalant is megkörnyékezett. Volt, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését, és volt, hogy besúgókra akadt: a Scion már régóta ügynökökkel csalta tőrbe a ripacskodó látókat.

Visszahúztam a függönyt, s újra sötétség borult a szobára. Hat hónapig éjszakai életet éltem, az alvási szokásaim idomultak rephaita gazdám rendjéhez – egyik napról a másikra ezen nem lehetett változtatni. Lerogytam a kanapéra, fogtam az asztalon álló teli vizespoharat, és két kék altatóbogyóval együtt megittam.

Az álomplánom még mindig sérülékeny és gyenge volt a színpadi összecsapás után, amikor Nashira a Scion előkelő küldöttei szeme láttára próbált megölni. Az őrangyalai hajszálrepedéseket hagytak rajta, ezeken keresztül emlékek szűrődtek át az álmaimba. Felderengett a kápolna, ahol Seb meghalt. A hálókamra a Magdalenben. A nyomornegyed és Duckett boltja, ahol az arcom eltorzult és óriásira dagadt, az állkapcsom pedig eltört, mintha csak törékeny porcelánból lenne.

Azután Lisst láttam; száját aranyfonállal varrták be, úgy vonszolták a telep körüli erdőkbe, az emiták elé. Hét véres kártyalap kavargott mögötte a levegőben. Utánuk nyúltam, hogy megnézzem a hetedik lapot, a sorsom beteljesedését, a jövőmet, de amint megérintettem, a kártya lángnyelven visítani kezdett. Hirtelen felriadtam. Alkonyodott. A testem csatakos volt az izzadságtól, az arcom nedves és forró, az ajkam sós.

Tudtam, azok a kártyalapok még sokáig kísérteni fognak. Liss hat lépcsőben jósolta meg a jövőmet: a Kelyhek Ötös, a Botok Királya fejjel lefelé, az Ördög, a Szeretők, a Halál fejjel lefelé és a Kardok Nyolcas. De nem tudta befejezni a jóslatot.

A fürdőbe botorkáltam, és Nick készletét megdézsmálva bevettem néhány fájdalomcsillapítót. A nagy szürke nyugtató lehetett a remegés és a gyomorgörcs ellen, mert megakadályozta, hogy felkapjam a revolveremet, és soha többé ne engedjem el.

Halkan kopogtak a bejárati ajtón. Felkaptam a fegyvert, ellenőriztem, hogy töltve van-e, aztán a hátam mögé rejtettem, és a szabad kezemmel résnyire nyitottam az ajtót.

A háziúr volt az, teljesen felöltözve, nyakában a csillogó vaskulccsal, amit soha nem vett le.

– Jó reggelt, hölgyem – szólt.

Sikerült rámosolyognom.

– Hát ön soha nem alszik, Lem?

– Ritkán. A vendégek mindig ébren vannak. Odafent szeánszt rendeznek – folytatta bizonytalanul. – Az asztaltáncoltatás sajnos elég nagy zajjal jár. Ha szabad megjegyeznem, ma már sokkal jobban fest, hölgyem.

– Köszönöm. A barátom telefonált?

– Ma este kilenc körül érkezik. Kérem, csak csengessen, ha szüksége van valamire!

– Kösz. Szép napot!

– Önnek is, hölgyem!

Furán segítőkész volt ahhoz képest, hogy csak egy átmeneti szállás háziura. Becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat.

A fegyver hirtelen kicsúszott a kezemből. Összeroskadtam, és a két térdem közé temettem az arcomat.

Percek múlva álltam csak fel, és mentem vissza a szűk, levegőtlen fürdőszobába. Lehámoztam magamról a pizsamafelsőmet, és szemügyre vettem a sérüléseimet. A szemem feletti, mély, összevarrt vágás és az arcomon éktelenkedő, íves, felületi seb tűnt a legfeltűnőbbnek. Minden porcikám sajgott, sovány és gyenge voltam. A körmeim elvékonyodtak és megrepedeztek, betegesen sápadt bőröm ráfeszült a bordáimra és a medencecsontomra. A háziúr bizalmatlanul mért végig, amikor először enni hozott nekem, alaposan szemügyre vette a szétszabdalt kezemet és a véraláfutásos szememet. Nem ismert rám, a sebek alatt nem látta meg a Sápadt Álmodó, a szekciója mímeslordjának jobbkezét, a Fehér Béklyózó védencét.

A szemem előtt elsötétült minden, amikor beléptem a zuhanyzóba, és megnyitottam a csapot. Forró víz ömlött a vállamra, ellazítva az izmaimat. Ajtócsapódást hallottam.

A szappantálca mellé rejtett pengéért kaptam, és egy hirtelen mozdulattal kiugrottam a zuhanykabinból. Vizes testtel, a szívem fölé szorított pengével az ajtó mögé simultam. A fülemben dübörgött a vérem, a testemet elöntötte az adrenalin.

A szívverésem csak néhány perc múlva lassult le, amikor lefejtettem a testemet a síkos és hideg, csempéről. Semmi baj. Nincs semmi baj. Csak a szeánszasztal dübörgött odafent.

Remegve a mosdókagyló fölé hajoltam, a hajam nedves, töredezett, fénytelen csimbókokban hullott az arcomba. A tükörképem szemébe néztem. A telepen a testemet tulajdonként kezelték, lökdösték és verték a rephaiták és a rőtkabátosok. Hátat fordítottam a tükörnek, és ujjaimmal végigsimítottam a vállamon dudorodó seben. XX-59-40. Ez a billog már rajtam marad, amíg csak élek.

De még élek! A blúzomat a sebre húztam. Túléltem, és ezt a Sargas-család is megtudja majd!

* * *

Amikor két nap múlva ajtót nyitottam Nicknek, egy öleléssel köszöntött. Vigyázott, nehogy megszorítsa a sérüléseimet. Rengetegszer láttam őt a Nagymester numenjei által életre hívott emlékekben, de azok a képek meg sem közelítették a valódi Nick Nygårdot.

– Helló, sötnos!

– Szervusz.

Szótlanul s kimérten egymásra mosolyogtunk, aztán Nick megterített és kipakolta az asztalra az ételt. Kinyitottam a szűk erkélyajtót: a szél behozta az őszi Scion bűzét, a ripacsok éjjeli tüzeinek benzin- és füstszagát, de az ételesdobozokból áradó illat olyan csodás volt, hogy még ezt sem bántam. Igazi lakomát tálalt fel: apróra vágott csirkehússal és sonkával töltött csípős tésztát, frissen sült kenyeret, sóval és borssal megszórt aranybarna sült krumplit. Egy étrend-kiegészítő kapszulát is elém tolt.

– Egyél csak! De ne túl gyorsan!

A tésztán olvadt vaj csillogott, a belsejéből pedig sűrű szósz ömlött a tányérra. Kötelességtudóan lenyeltem a kapszulát is.

– Hogy van a karod? – Nick két tenyerébe fogta, és alaposan megnézte a kör alakú égett sebet. – Fáj még?

– Már nem.

Különben is minden fájdalmat megért, hogy megszabadulhattam attól az átkozott mikrochiptől.

– Azért figyelj még rá! Tudom, hogy Daninak jó keze van, de azért mégsem orvos – a homlokomra tapasztotta a tenyerét. – Fejfájás?

– Csak a szokásos – apró darabokra tépkedtem a kenyeret. – Még mindig nincs semmi a ScionEye-on.

– Eltussolják. Nagyon nagy a csend.

Mi is hallgattunk. A szeme alatti árkok átvirrasztott éjszakákról tanúskodtak, áttöprengett és várakozással teli éjszakákról. Megmarkoltam a kávésbögrét, és kinéztem az ablakon a citadellára, a magasba nyúló, üveg és acél hadszíntérre, ami látszólag a végtelen égbe veszett. Michael odakint volt valahol, talán egy híd alatt gubbasztott vagy egy kapualjba húzódott be. Ha sikerült összekaparnia némi pénzt, meghúzhatta magát egy átmeneti szálláson, bár mielőtt este visszatértek volna az állomáshelyükre, az ÉBER-ek azokat mindig átfésülték, hogy teljesítsék a napi letartóztatáskvótájukat.

– Ezt neked hoztam – azzal egy mobiltelefont tett az asztalra, ugyanolyat, mint amilyet a Towerben használt. – Nem regisztrált. Folyamatosan cserélgesd rajta az azonosító modult, és akkor nem tudnak lehallgatni.

– Honnan szerezted? – Scionban nem is gyártottak ilyet, külföldi lehetett.

– Egy barátomtól, az Old Spitalfield vásárcsarnokból. A legjobb az lenne, ha az egészet eldobnád, de a kereskedők egy csomót kérnek az alapkészülékért – azzal átnyújtott egy kisebbfajta dobozt. – Ezek arra nem jók, hogy hívásokat fogadj, hiszen mindegyiknek más a telefonszáma, de te telefonálhatsz. Csak vészhelyzet esetén használd!

– Nyilván – zsebre vágtam a telefont. – Hogy megy a munka?

– Jól. Azt hiszem – végigsimította borostás állát. Gyakran csinálta ezt, amikor ideges volt. – Ha valaki meglátott, amikor felszálltam arra a vonatra…

– Nem látott senki.

– De hát Scion egyenruhában voltam!

– Nick, a Scion hatalmas szervezet! Minimális az esélye annak, hogy a köztiszteletben álló dr. Nicklas Nygårdot bárki is a büntetőtelephez kösse – megvajaztam egy szelet kenyeret. – Ha nem mész vissza dolgozni, az persze sokkal gyanúsabb lett volna.

– Tudom. És nem azért tanultam évekig az egyetemükön, hogy félúton feladjam – megpillantotta az arckifejezésemet, és kényszeredetten elmosolyodott. – Mire gondolsz?

– Nagyon sok embert vesztettünk a Towerben – teljesen elment az étvágyam. – Pedig mindegyiküknek megígértem, hogy hazajuttatom.

– Ne csináld ezt, Paige! Komolyan mondom, tönkreteszed magad az ilyen gondolatokkal. Scion a felelős, nem te.

Nick a székem mellé térdelt a padlóra.

– Édesem, nézz rám! Nézz rám! – felemeltem a fejemet, de szomorú és fáradt tekintetétől csak nőtt a bennem sajgó fájdalom. – Ha bárki tehet erről, akkor az a rephaita. Ő javasolta, hogy vonattal meneküljünk, nem igaz? Ő engedett el téged is. Meg fogjuk találni a többi szökevényt! – ígérte, s megölelt.

Jó hosszú ideig így maradtunk. Igaza volt, hát persze hogy igaza volt. De talán volt valaki, akit vádolhattam a történtekért. Valaki Scion fátyla mögött.

Lehetséges, hogy a Nagymester tudta, hová megy a vonat? Hogy a szörnyeteg gyomrába, a Westminsterbe küld minket? Képes lett volna elárulni engem az utolsó pillanatban? Elvégre rephaita volt, szörnyeteg, és nem ember – de hinni akartam abban, hogy mindent megtett, ami csak tőle telt.

Nick épp elpakolta a maradékot, amikor kopogtak. A fegyverem után kaptam, de nyugalomra intett.

– Semmi baj – ajtót nyitott. – Meghívtam