Az Őrült Hold alatt

By Imre Viktória Anna

Milyen lehet az állandósult káoszban élni?

Mia hosszan mesélhetne erről, elvégre egész életét az éjszakánként átalakuló Nioba városában töltötte. Barátokat, családokat szakít el egymástól ez a különös, önálló akarattal bíró hely, és titkát még senkinek nem sikerült megfejtenie – legalábbis eddig.

Amikor Mia véletlenül belebotlik a mogorva, embergyűlölő tudósba, Lancasterbe, merész döntést hoz: az ismeretlent választja a férfi oldalán. Éppen csak arra nem számít, hogy az izgalmasnak ígérkező kutatás egy számára új, sötét világba vezet, amelyben a tudomány szorosan összefonódik a mágiával, az égitestek pedig nem egészen azok, aminek látszanak.

Imre Viktória Anna regényének második, javított kiadása, amely nemcsak 19 új illusztrációt és egy eddig sosem publikált novellát tartalmaz, de a szerző legújabb regényéből is egy részletet.

• Language: Magyar
• Publisher: Imre Viktória Anna
• Release date: Aug 22, 2020

Book preview

moondertaker

I

Vészesen közeledett az alkony. A hanyatló nap fénye narancsvörös lángolásba vonta az épületek körvonalait, mintha így próbálná figyelmeztetni az embereket, hogy ideje hazatérni. Az utcáról már csak elvétve hallatszott fel egy-egy kétségbeesett kiáltás vagy szapora cipőkopogás, de ahogy teltek a percek, elhalkultak ezek is, és egyre fojtogatóbbá vált a kinti csend.

Mia Robinson a szobája sarkában kuporgott az ágyon, és egyre növekvő félelemmel meredt az elfüggönyözött ablakra, amit a naplemente vörös téglalappá változtatott. Tizenhét éve bámulta esténként, és minden alkalommal halálra rémült tőle. Amikor rózsaszín lett az égbolt, szorongás kerítette a hatalmába. Ahogy a látóhatárt keretező hegyek nekiálltak felfalni a napkorongot, már mozdulni sem bírt a reszketéstől. Végignézte az alkonyatot a sötétítőfüggönyön átszűrődő fények játékán keresztül, és mire beállt az éj, jéghideggé fagytak az ujjai.

Nem az ő fejével volt baj. Ebben a városban az itt élőknek legalább a fele küzdött hasonló tünetekkel a nap végén. Az utcák elnéptelenedtek, a boltok bezártak, az emberek pedig csukott ajtók és spaletták mögött várták a hajnalt. Még a legengedetlenebb gyerekek is komolyan vették az éjszakát, mert tudták: aki kinn marad a három hold prédájául, az nem tér vissza.

Megborzongott, mert eszébe jutott, hogy aznap kis híján eltévedt az iskolából hazafelé menet. Az új barátaival beszélgetett, és figyelmetlenségében eltévesztette az egyik sarkot. Mire rájött, hogy vadidegen környéken bolyong, már hosszúra nyúltak az árnyékok, ő pedig pánikszerű bizonyossággal érezte, hogy soha többé nem látja viszont a szüleit. Vakon szaladt egyik utcától a másikig, mire végül észrevett egy ismerősnek tűnő bronzszobrot, ami alapján hazatalált. Anyja és apja felváltva ölelgették és üvöltöztek vele, amiért ekkora bajba keverte magát, de Mia igazat adott nekik. Ő is belátta, hogy ennyi idősen több esze lehetne.

Az ablak vöröse szép lassan szürkévé tompult: hivatalosan is beköszöntött az este, Mia hasában pedig felengedett a csomó. Az alkonyat mindig jobban megviselte, mint maga a változás; mintha a várossal együtt ő is kényszeresen visszatartotta volna a lélegzetét, amíg az utolsó fénypászmát is el nem nyelte a szürkület.

Most, hogy az ablak egy örökké éhes, tátogó szájnak tűnt a falon, a lány inkább felkapcsolta az ágy melletti kislámpát. A sötétet elviselte volna, de időközben megkezdődött az átrendeződést kísérő rémítő morajlás is odakint, és ez azért még egy tősgyökeres niobai idegeit is kikezdte. Mia a paplan alá bújt, de még így is érezte, hogy remegnek a ház falai. A konyhából behallatszott a tányérok és a poharak halk csörömpölése. Remélte, hogy ezúttal nem törik össze semmi.

A torkában dobogott a szíve. Gyűlölte az elalvás előtti időszakot, mert minden apró zaj felerősödött, a szoba árnyékai pedig fenyegetőbbé váltak. Ráadásul most még az ablak kilincse is nyikorgott; mintha pillanatokon belül kiszakadna a helyéről.

Valami hirtelen nekikoppant az üvegnek – talán egy fa nőtt a ház elé –, a következő pillanatban pedig egy szélroham feltépte az ablakszárnyakat. A nehéz függöny leszakadt a karnisról, és az ágyra repült. Mia összezavarodva és kicsit izgatottan lesett ki a takaró alól, hogy meglássa: semmi nem választja el a külvilágtól.

Az első reakciója pánik volt: mégiscsak belenevelték a szülei, hogy a sötétség veszélyes; hogy egy pillanat alatt elragadhatja az óvatlan gyerekeket, ha alkalmat adnak rá. Reszketve ült az ágyon, elfehéredő ujjakkal markolva a paplan szegélyét, és várta, hogy a nyitott ablakon át érte nyúljanak a fekete szörnykezek, majd magukkal rántsák az ismeretlenbe.

Az égvilágon semmi nem történt.

Mia egy darabig farkasszemet nézett a négyszögletű fekete lyukkal, amely úgy ásított rá, mint a kárhozat kapuja, de végül legyűrte a félelmét. Óvatosan kimászott az ágyból, a viharos széllel dacolva az ablakhoz küzdötte magát, és életében először kitekintett az éjszakába.

A fát valószínűleg elsodorhatta a hömpölygő folyam, mert már nem állt ott, ahol a lány gondolta, és szabad kilátása nyílt a környékre. Észrevette például, hogy Nioba utcáit nedves, szurokfekete massza lepte el. Végigfolyt a járdákon és a házfalakon; baljósan lüktetett a három hold sápadt fényében. A sötét tengerben elmerültek, majd felszínre emelkedtek az épületek; más helyen és más formában, mint azelőtt. Az ég a fekete és a lila árnyalatainak szédítő egyvelegét vette fel, kísérteties hátteret kölcsönözve a metamorfózisnak.

Mia megbűvölten bámulta az eléje táruló látványt, amely egyszerre nyűgözte le és borzongatta végig a gerincét. A szél süvítése túltett még a változással járó mennydörgő robajon is, ám ez valahogyan elkerülte a figyelmét. Csak állt, a párkányt markolta, nehogy elvágódjon a ház mozgása közben, és teleszívta tüdejét a viharillatú levegővel.

Szóval ilyen az, ha az ember szembenéz a rémálmával, gondolta dobogó szívvel. Rettenetes és felszabadító érzés.

Sajnos a nagy nézelődésben azt sem vette észre, hogy a folyadék kitartóan csordogál be a nyitott ablakon, egyenesen a lábfejére.

Először csak az apró fehér folt tűnt fel neki a fekete tengerben. Ugyanúgy bukdácsolni látszott, mint a házak, ám eltörpült mellettük, ezért Mia első pillantásra szélben kavargó zsebkendőnek nézte. Ahogy közelebb ért – vagy az otthonuk vándorolt felé; ezt nem lehetett biztosan eldönteni –, a lány lélegzete elakadt: egy embert látott abban az eleven pokolban, ráadásul élőt!

A férfi nagyjából tízméteres távolságban tőle megállt egy alacsonyabb háztetőn, és elégedetten elvigyorodott, amikor pontosan előtte emelkedett ki egy bérház a masszából. Fehér ballonkabátot viselt, amit az éjszakai égbolt színével keveredő holdfény halványlilára festett. Világos haja vadul lobogott a szélben, és Mia még azt is ki tudta venni, hogy szemüveges. Legnagyobb meglepetésére a fekete lé nem hagyott nyomot az idegen makulátlan cipőjén. Mintha a teste taszította volna az anyagot.

– Jobb lesz, ha becsukja az ablakot! – kiáltott oda a lánynak vidáman. – Persze csak akkor, ha nem akar a massza részévé válni.

Mia összevonta a szemöldökét, és már-már visszakurjantott a férfinak, hogy inkább a saját épsége miatt kellene aggódnia – ám ekkor a lábfeje felől érkező melegség rádöbbentette, hogy már bokáig áll a folyadékban.

Ezúttal nem habozott: úgy becsapta az ablak szárnyait, hogy kis híján kitört az üveg. Egy határozott mozdulattal ráfordította a kilincset is – még véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy az éjszaka ismét betolakodjon a szobájába.

A fekete matéria azonnal beterítette kívülről az ablaküveget, ezért Mia hálát adott az éjjeliszekrényen égő kislámpáért. A sors azonban úgy döntött, még e kevéske megnyugvást sem érdemli meg: mialatt reszketve botorkált az ágya felé a ragacsos, langymeleg lében, a ház veszélyesen megbillent, ő megbotlott, a lámpa pedig a padlóra zuhant és kialudt.

Mia nyekkenve földet ért, a hálóinge eleje pedig rögtön megszívta magát nedvességgel. Ahogy ijedten odakapott, érezte, hogy a folt beborítja a szövetet, majd hajmeresztő sebességgel kúszik át a bőrére.

Teljes pánikban tépte le magáról a ruhát, és zihálva kezdte dörgölni vele a tenyerét, a kézfejét, a csuklóját, a karját – míg végül hisztérikus nyüszítés tört ki belőle, ami igazán megijesztette. Eldobta a használhatatlanná vált hálóinget, és beletoccsant a parkettát borító löttybe. Az orráig sem látott, fázott, és rettenetesen félt. Soha nem lett volna szabad kinéznie az ablakon és beengednie az éjszakát. Most valami szörnyűség fog vele történni a folyadék miatt, ebben biztos volt. Talán bele is hal.

Felhúzta a térdét és átölelte; apró gombóccá kucorodott a nedvesség közepén. Előre-hátra ringatózott, mintha ezzel összeszedhetné a bátorságát, és közben szégyellte magát, amiért annyi akaratereje sincs, hogy elkecmeregjen az ágyig, ahol meleg takaró várna rá.

A fehér kabátos férfira gondolt, aki olyan remekül szórakozott az egészen.

Ő legyőzte a félelmét. Lehet, hogy ezért nem hagyott rajta nyomot a massza.

Mély lélegzetet vett, majd kifújta.

Csak pár lépés, emlékeztette magát.

Fel sem kellett volna állnia hozzá, ám annyira nyomorultnak érezte magát a padlón kuporogva, hogy mindenképpen két lábon akarta megtenni az ágyig vezető utat. Enyhén remegve tápászkodott fel; nem mozdult olyan könnyedén a lábfeje, mint szerette volna. Néhány reszketeg lépést követően végül megtalálta az ágyat, és sietősen visszamászott rá.

A paplan tetőtől talpig beburkolta; jólesett az érintése meztelen bőrén. Pár perc után még melege is lett, de a világ minden kincséért sem dugta volna ki az orrát alóla. Hosszú órákig reszketett álmatlanul a történtek és a kinti morajlás miatt, és minden apró nyikorgásra összerezzent.

Már hajnalodott, mire legyűrte a kimerültség, és elaludt.

***

Nioba szemkápráztatóan gyönyörű város. A nap szünet nélkül cirógatja meleg sugaraival, mert itt soha nem esik az eső – legalábbis nappal biztosan nem, az éjszaka pedig nem számít. Házai az ég felé törnek oszlopokkal, tornyokkal és szobrokkal ékesen. Az utcák forgalmasak, de hívogatóak. Igaz, a legtöbb ember tanácstalanul bolyong az épületek között, és egyedül térképet nem lehet kapni egyetlen boltban sem, ám ezek csak apró kellemetlenségek.

Mia bosszúsan nekidőlt egy házfalnak, és belekotort az iskolatáskájába az ásványvizes üvegért. Imádta a napfényt, tényleg, de így nyár derekán egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Ugyan a járdák fölé csinos kis tetőket szereltek, hogy a gyalogosok meg ne főjenek, egy idő után már ez sem segített sokat. Ha az embernek naponta órákat kellett sétálnia, hogy megtalálja az úti célját, akkor nem sokat nyomott a latban az a kevéske árnyék, amit ezek a tetők nyújtottak. Időnként fel-feltámadt a szél, ám csak forróságot vágott az arcába, és ugyanolyan hirtelen elült, ahogy érkezett.

Még azt sem tudta biztosan, hogy Nioba melyik felére került hajnalra a házuk. Későn ébredt, amit először a rémálom számlájára írt, de aztán megtalálta a leszakadt függönyt és a feketére koszolódott, tönkrement hálóinget a szobája sarkában, és már semmit nem értett. A saját bőrén vagy a padlón nem látta nyomát a masszának, ezért végül arra jutott, alva járt az éjjel, és leöntötte magát valamivel.

Amúgy sem ért rá ilyesmiken töprengeni: öltöznie kellett, reggelizni és elindulni, hiszen Nioba hatalmas volt, az idő pedig gyorsan pergett. Már legalább három órája keresett egy gimnáziumot, és bár városszerte dél körül kezdődött a tanítás, tartott tőle, hogy még így is el fog késni.

Ivott, majd visszadugta az üveget a táskájába. Úgy döntött, még fél óráig próbálkozik, utána feladja a kutatást. Azért a tudásvágynak is vannak határai.

Elindult az utcán jobbra, gondosan az emlékezetébe vésve az irányt és a környezetét. Egy könyvesbolt, egy presszó, még egy könyvesbolt… iskola!

Mia diadalmasan elvigyorodott, és határozott léptekkel az épület felé vette az irányt az úttesten át. Menet közben a túloldalon sétáló férfira tévedt a tekintete.

Földbe gyökerezett a lába: a fehérbe öltözött alak volt az a rémálmából.

– Maga! – csúszott ki a száján hangosabban, mint tervezte.

– Hm? – A járókelő hátranézett a válla felett, majd felvonta a szemöldökét. – Maga is sajátos módját választotta az öngyilkosságnak.

Mia oldalra kapta a fejét, és elkerekedett a szeme: egy busz tartott egyenesen felé, a sofőr pedig legalább olyan rémültnek tűnt a szélvédő mögött, mint ő. Már hallotta is a fékcsikorgást, amit kivétel nélkül mindig a rettenetes becsapódás zaja követ…

Mielőtt megtörténhetett volna a tragédia, a lány ösztönei működésbe léptek: előrevetette magát, egyenesen az eseményeket figyelő úriember lába elé. Éles fájdalom cikázott végig a tagjain, és összekoccantak a fogai. A kín felhőjén keresztül még hallotta a vezető dühös káromkodását.

– Legközelebb használja a zebrát – jegyezte meg szárazon a férfi, és már fordult is, hogy elsétáljon.

– Várjon! – kiáltott utána hitetlenkedve a lány. – Csak így itt hagy?

Nem kapott választ, és mivel a fehér kabát egyre csak távolodott, kénytelen volt gyorsan cselekedni. Mia nyögve feltápászkodott, és odaügetett mellé.

– Mit akar tőlem? – sandított le rá a legkékebb szempár, amit valaha látott. Az ovális szemüveg egy kissé még fel is nagyította.

– Tegnap éjjel találkoztunk! – vágta rá izgatottan Mia. – Láttam magát odakinn, amikor… szóval, a változás közben.

– Akkor nézesse meg a szemét egy optikussal, mert én soha életemben nem találkoztam még magával. Békén hagyna végre?

Mia Robinson felszívta magát a nyilvánvaló hazugság hallatán, és megragadta a férfi kabátujját, hogy megállítsa. Esze ágában sem volt hagyni, hogy az idegen ilyen egyszerűen lerázza.

– Igenis maga volt az! – erősködött. – Figyelmeztetett, hogy csukjam be az ablakot, nem emlékszik?

Amaz megpördült, és kirántotta karját a lány kezéből, majd tetőtől talpig végigmérte őt. Mia viszonozta a pillantást, és megállapította, hogy az idegen nagyjából másfél fejjel magasodik fölé. Ősz haja ellenére – amelyet most összefogva viselt – meglepően fiatalnak látszott: nem többnek harmincnál. A bőre sápadtabb volt, mint Miáé, és ezt hófehér öltözéke csak kihangsúlyozta: árnyalatnyi különbség sem látszott a cipője, élére vasalt nadrágja és a kabátja színe között. Az egyik kezében egy viharvert, szürkére fakult esernyőt tartott.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Ha maga mondja – vont vállat ingerülten. – Nekem aztán édes mindegy. Elárulná végre, miért húzza az időmet?

– Szeretnék többet megtudni magáról – vágta rá a lány. Azonnal be is látta, hogy ez egy kissé tolakodónak hangzik, ezért hozzátette: – Ez az első alkalom, hogy másodszor látom ugyanazt az embert Niobában. Ki maga? Hogyan maradt életben azután, hogy odakinn töltötte az éjszakát?

– Melyik érdekli jobban? – billentette oldalra fejét egy kicsit megenyhülve a férfi.

– Mindkettő érdekel! – Mia gyomrát apró csomóba rántotta az izgalom: tehát mégsem álmodott!

A hosszas kutatás árán meglelt gimnáziumból az iskolai csengő hangja hallatszott. A járókelők egyre gyanakvóbban pillantgattak az utcán ácsorgó fiatal lányra, akinek nyilvánvalóan a tanintézmény falai között lett volna a helye, nem egy furcsa külsejű alak társaságában.

A férfi szótlanul bámulta egy percig, majd vállat vont.

– Ha tényleg választ akar a kérdéseire, akkor jöjjön velem.

Mia elgyötörten az iskolaépületre nézett, azután lemondóan sóhajtott.

Ennyi erőfeszítés a semmiért.

Megtehette, volna, hogy bemegy, és elfelejti az egészet, de az előző éjszaka rengeteg dolgot megváltoztatott. Először látta, mi történik, amikor mindenki álomra hajtja a fejét, és először beszélt olyan emberrel, aki visszatért onnan, ahonnan eddig senki. Elindult a férfi után – porosan, sajgó horzsolásokkal borítva.

Az útjuk egy parkon át vezetett. Színpompás virágágyások és zöldellő fák között haladtak el, majd egy festékszóróval összefirkált emlékmű körül padokra bukkantak. A fehérbe öltözött idegen leült az egyikre, az ernyőt pedig az ölébe fektette. Mia habozott egy pillanatig, aztán ő is letelepedett – a pad másik oldalára. Lehet, hogy ez a különös figura kétszer is megmentette az életét, ám egyelőre nem bízott benne.

Az előttük magasodó oszlop a mosellai csata hősi halált halt katonáinak állított emléket. Mia nagy összegeket tett volna rá, hogy Nioba egyetlen polgára sem hallott még a mosellai csatáról, és nem is fog soha. Mindazonáltal a rajta éktelenkedő graffitiktől zavarba ejtően valóságosnak és réginek látszott az obeliszk; mintha már évtizedek óta ott állna. Hihetetlennek tetszett, hogy másnapra valószínűleg írmagja sem marad majd.

– Csak ücsörögni fog, vagy a száját is kinyitja végre? – törte meg a csendet mellette a férfi.

Mia hitetlenkedő grimaszt vágott a goromba hangnemre. Fel nem foghatta, miért viselkedik úgy az idegen, mintha legalábbis a fogát készülnének húzni. Egy rövid beszélgetésbe még nem halt bele senki.

Legalábbis valószínűleg.

– Ki maga? – tette fel újra a kérdést. Eltökélte, hogy nem hagyja magát lerázni.

– Egy tudós. A nevem Gregory Lancaster. Gondolom, ez nem mond magának semmit.

– Tényleg nem – vont vállat a lány, majd, hogy tompítson a válasz élén, hozzátette: – De szép csengése van. Olyan… királyi.

Az immár névvel rendelkező úriember somolyogva bólintott, mint aki pontosan ezt a választ várta. Még a merevsége is oldódott kissé: kinyújtóztatta hosszú lábát a pad előtt.

– Ami azt illeti, én sem tudom a maga nevét – pillantott rá a lányra.

– Maria Robinson vagyok – mutatkozott be ő is. – Röviden csak Mia.

Mr. Lancaster hátradőlt a padon, könyökével a támlára támaszkodott, a kezét pedig lazán lelógatta. Valamiért nem illett ebbe a környezetbe, ám a lány hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, mi lehet a probléma vele – azt leszámítva persze, hogy ballonkabátot viselt a kánikulában.

Ja, meg hogy fene jóképű volt.

Eszébe jutott a látvány, ahogy a férfi a hullámzó fekete masszában lépkedett. Most megint álomszerűnek érezte az egészet.

– Hogyan volt képes életben maradni az éjjel? – kérdezte meg végül azt, ami leginkább fúrta az oldalát.

– Úgy, mint bárki más. Oxigénnel.

Mia türelme vészesen fogyott. Kezdett gyanakodni, hogy csak az idejét fecsérli Hófehérkével.

– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek! – forgatta a szemét. – A város minden éjszaka megváltozik, és tegnap azt is láttam, hogyan. Eddig senki nem tért vissza, ha kinn maradt sötétedés után, maga mégis itt ül mellettem. Hogy csinálta?

– Miss Robinson, a túlzott kíváncsiság nem vezet sok jóra – érkezett a kimért válasz. – Arról nem beszélve, hogy téved: a város lényegében ugyanaz marad.

– Már hogyan maradna ugyanaz?! – Mia felpattant a padról, és minden ízében reszketett a felháborodástól. – Ha nem változna semmi, maga szerint bolyonganék órákig, mire megtalálom az iskolát? Félnék attól, hogy barátokat szerezzek, tudván, hogy másnapra elveszítem őket?

A férfi megigazította a szemüvegét, és derűs pillantást vetett rá. Láthatóan szórakoztatta Mia kitörése.

A lány egy kanál vízben meg tudta volna fojtani érte.

– Szóval azt állítja, hogy nemcsak Nioba, de a lakói is átalakulnak az éjszakák folyamán? – érdeklődött Mr. Lancaster.

– Nem – felelte Mia kicsit összezavarodva. – De a város túl nagy, és ez az első alkalom, hogy másodszorra látom ugyanazt az embert.

– Tehát a szülei is elvesznek, Miss Robinson?

– Nem! Ők az egyetlen biztos pont az életemben.

Az a démonian kék szempár résnyire szűkült, Mr. Lancaster vigyora viszont kiszélesedett:

– Mitől olyan biztos ebben?

A lány gyomrát kényelmetlen csomóvá szorította a kérdés.

– Ők a szüleim! – nevetett fel idegesen. – Csak felismerem a saját apámat és anyámat!

Határozottan nem tetszett neki az irány, amerre a beszélgetés haladt – ugyanakkor ő volt az, aki válaszokat követelve ráakaszkodott egy vadidegenre. Hogy venné ki magát, ha most hátrálna meg?

– Hasonlít az édesanyjára? – kérdezte ekkor a férfi nyugodt hangon.

– Igen. De nem értem, miért…

– Mesélje el, hogy néz ki.

Mia pislogott. Most már végképp nem értett semmit, ráadásul rendkívüli módon idegesítette Mr. Lancaster kaján arckifejezése. Rámeredt, hogy lássa, komolyan gondolta-e a kérést, ám a férfi felvont szemöldökkel várta a válaszát. Mia sóhajtott, és belevágott:

– A haja gesztenyeszínű; árnyalatra megegyezik az enyémmel, csak rövidre van vágva. A szeme zöld, mint nekem… mit akar még tudni?

Gregory Lancaster előbb kuncogni kezdett, majd hátravetette a fejét, és eszelősen felkacagott. Az esernyő legurult az öléből, és szomorúan csattant a földön. Mialatt rázta a nevetés, a tudós a kabátja zsebéből előhalászott egy maroknyi tükröt, és a halálosan megdöbbent lány kezébe nyomta. Végül kitörölte a jókedv könnyeit a szeméből, hogy beszélhessen:

– Bármilyen meglepő, a város nem kiszámíthatatlanul változik. Kicsit rendbe szedi magát éjjelente, ó, igen, de ez minden. Élő, akárcsak a lakosai. Viszont, ami az embereket illeti… hé, el ne törje a tükrömet! Csak ez az egy van.

Mia kezében egyre jobban remegett a tükörképe egy lánynak, akit nem ismert – vagy legalábbis nem így. Az agya azt súgta, hogy minden rendben van, csak megártott a hőség, és ezért nem emlékezett, hogyan is néz ki pontosan az anyja, ám a lelke pont úgy didergett, mint alkonyatkor. Valami tényleg nem volt rendben ezzel a hellyel, és a tenyerében ott volt rá a bizonyíték: egy égővörös hajú, szürke szemű idegen bámult vissza rá egyre rémültebben.

***

A városközpontot a többi kerülettől elválasztó falon álltak, és a korlátra támaszkodva szemlélték a panorámát. Mia lecsillapodott egy kissé, bár még mindig úgy érezte magát, mint egy idegen testben rekedt lélek. A haját csavargatta, és igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy vörös.

– Nem attól van, hogy hozzáértem ahhoz a fekete löttyhöz, ugye? – kérdezte halkan.

Lancaster – aki erősködött, hogy a vezetéknevét jobban szereti – megrázta a fejét, majd ránézett. A tekintetében furcsa vidámság keveredett az izgalommal. A lány ezt kifejezetten udvariatlan reakciónak találta.

– Szeretne ilyen maradni? – érdeklődött a tudós. – Mármint a külsejére gondolok.

– Teljesen mindegy, hogy nézek ki – mormolta Mia csüggedten. – Valószínűleg legalább ezerféle arcom volt már; miért lenne bajom a jelenlegivel? A nagyobb probléma az, hogy ha ma hazamegyek, mintha mi sem történt volna, akkor holnapra megint más ember leszek, és lehet, hogy többé nem találkozunk.

– Hála az égnek, ez elég valószínű.

A lány csúnyán nézett rá, aztán sóhajtott, és inkább a két varjat tüntette ki figyelmével, ami épp károgva szelte át előttük a levegőt, majd szállt le a korlátra egy kicsit távolabb. Az egyik a csőrét kezdte fenni.

Azon töprengett, mitévő legyen. Ragadja meg ezt az egyedülálló alkalmat, hogy kiderítse, mi folyik Niobában, vagy hagyja, hogy minden visszatérjen az eredeti kerékvágásba? Vajon képes lenne-e elviselni a tudatot, hogy elszalasztott egy esélyt; úgy élni, hogy tisztában van vele: a szülei és ő is minden éjjel megváltoznak? Mindkét lehetőség legalább annyira csábította, mint amennyire tartott tőlük.

Lopva a tudósra sandított, hátha kisakkozhatja az arckifejezéséből a választ, ám Lancaster ügyet sem vetett rá, hanem a várost figyelte. A lágy szellő egy ezüstszín hajtincset emelgetett a vállán.

Mia nyelt egyet, és sürgősen visszafordult Nioba felé ő is. Nem lett volna szerencsés hagynia, hogy a döntésben befolyásolják a hormonok.

– Ha nem megyek haza, akkor a szüleimet veszítem el örökre, ugye? – kérdezte óvatosan.

– Nincs rá garancia, hogy valaha is látja őket újra – felelte tárgyilagosan a férfi. – Mondjuk, ha engem kérdez, nem nagy veszteség. Úgysem tudhatja ezek után, hogy valóban ugyanazzal a két emberrel élt-e együtt ennyi éven át, nem igaz?

Amint felfogta a szavak értelmét, Mia arcára ráfagyott a borzalom. Rá akarta vágni, hogy ez azért mégiscsak túlzás, de alig fél órája tapasztalta a saját bőrén a rémisztő igazságot.

Mikor néztem meg őket utoljára úgy igazán? kutatott az emlékei közt – eredménytelenül. A képzeletében máris idegenek egész sora mesélt neki esti mesét, főzte a vacsoráját, ölelte magához…

Megrázta a fejét. Most nem eshetett pánikba. Egyelőre csak a férfi megjegyzése szólt amellett, hogy az egész eddigi élete hazugság és illúzió volt, márpedig róla aztán az égvilágon semmit nem tudott a nevét és a foglalkozását leszámítva.

Ó, meg azt, hogy bizonyítottan szemernyit sem változik.

– Szóval? Visszamegy vagy sem? – kíváncsiskodott Lancaster az esernyőjét pörgetve, amikor elunta a lány némaságát. A jelek szerint az a legkisebb mértékben sem érdekelte, milyen hatást váltottak ki a szavai.

A lány nagyot nyelt: most már kristálytisztán látta maga előtt a lehetőségeit. Vagy folytatja az eddigi bizonytalansággal és rettegéssel töltött életét két olyan ember mellett, akik vele együtt kicserélődnek napfelkeltekor, vagy pedig belevág az ismeretlenbe egy vadidegen férfi oldalán, aki talán fellebbentheti a fátylat Nioba rejtélyéről.

Szeretett volna egy kis időt, hogy végiggondolhassa, de tartott tőle, hogy a tudós faképnél hagyja, ha sokáig tépelődik. Olyan embernek tűnt, aki nem bírja a tétovázást.

Most vagy soha, gondolta, és mély levegőt vett.

– Veled maradok – jelentette ki eltökélten.

– Sejtettem, hogy maga is inkább a békés birkalétet vála… hogy micsoda?! – Lancaster ordítása felzavarta a tollászkodó varjakat. A tudós maga úgy megrökönyödött, hogy kis híján átszédült a korláton, és a délután folyamán másodszor ejtette el öreg esernyőjét. Amint visszanyerte az egyensúlyát, lekapta a szemüvegét, és viharosan törölgetni kezdte. – Mégis mi az ördögöt képzel?! Egy szóval sem mondtam, hogy hozzám csapódhat, mint valami kóbor macska!

– Nem is volt rá szükség – vágta rá Mia. – Épp elég volt, hogy felnyitottad a szemem, és olyan dolgokat tudtam meg tőled, amikről álmodni sem mertem volna. Részesülni akarok a teljes igazságban!

– Én sem tudok még mindent. Sőt! Mondhatni sötétben tapogatózom! – A férfi látványosan igyekezett, hogy eltántorítsa a tervétől. Lehajolt az ernyőért.

A lány bizalmasan közelebb hajolt hozzá.

– Ketten talán gyorsabban megfejthetjük az összes titkot – kacsintott rá. – Segítek neked!

Lancaster egy percig meredten bámulta, azután felegyenesedett, és elhúzta a száját.

– Nincs szükségem asszisztensre – jelentette ki. – Egyedül dolgozom.

– Akkor miért álltál szóba velem egyáltalán? Faképnél hagyhattál volna az utcán ahelyett, hogy előadást tartasz Nioba természetéről.

Látta, hogy a megjegyzése telibe talált: a férfi válaszra nyitotta a száját, majd némi töprengést követően becsukta. Az arcára kiült az ingerültség, de valószínűleg a saját meggondolatlansága miatt, ugyanis végül beletörődve sóhajtott egyet, és így szólt:

– Rendben van. De kizárólag kísérleti alany gyanánt szegődhet mellém.

Mia diadalmasan a levegőbe öklözött, majd vigyorogva körbetáncolta a megrendült tudóst. Sejtette, hogy elsősorban a megkönnyebbülés dolgozik benne, amiért nem esett két szék közt a pad alá, de belekapaszkodott a vidámságba, akárcsak korábban Lancaster kabátujjába, és nem eresztette – máskülönben félő, hogy maga alá gyűrte volna a pánik.

Napról napra változik a külsőm, tolakodott az agyába a gondolat. Ki tudja, holnap hogy fogok kinézni?

A férfi megelégelte az örömtáncot, és egyenesen a városközpontba vezető ódon lépcső felé vette az irányt. Mia a sarkában loholt, nehogy véletlenül szem elől tévessze. Ahogy elsuhant mellettük egy falka indokolatlan vízköpő, hallotta Lancaster fojtott szitkozódását.

– Most átkozod magad, hogy megszólítottál az éjjel, mi? – kérdezte tőle kajánul. Amíg a tudóst cukkolta, addig sem kellett arra gondolnia, hány különböző arcot viselt már.

Lancaster az orra alatt morgott valamit holmi idegesítő, kotnyeles tinédzserekről, majd a lépcső tövében megtorpant, mint akinek hirtelen szöget ütött a fejébe egy gondolat.

– Nem kellene hazamennie a legszükségesebb holmikért, Miss Robinson? – kérdezte reménykedve.

Legnagyobb csalódására Mia átlátott a csapdán:

– Persze, aztán mire visszaérek, se híred, se hamvad. Nyugodj meg, tudok gondoskodni magamról.

A férfi elkínzott arcot vágott, és folytatta útját a főtéren keresztül. Az esernyője gombja dühös koppanásokkal nyomatékosította minden egyes lépését. Lerítt róla, hogy legszívesebben az első adandó alkalommal megszabadulna újdonsült kísérleti egerétől, és épp azon agyal, hogyan is vigye ezt véghez.

Mia belátta, hogy ez nem mehet így tovább. Ha vele akart maradni, akkor először is el kellett érnie, hogy Lancaster ne a koloncot lássa benne, hanem egy hasznos, intelligens munkatársat.

– Az előbb azt kérdezted, szeretnék-e így maradni – szólalt meg habozva. Sehogy sem állt rá a nyelve, hogy „Lancasternek" szólítsa a tudóst, ezért egyelőre inkább nem is próbálkozott vele. – Ez azt jelenti, hogy lenne rá mód?

– Természetesen – vágta rá foghegyről a férfi. – Én sem változom, nem igaz?

A lány szíve hevesebben kezdett dobogni a biztató válasz hallatán. Azok után, amit megtudott, szinte eszelősen vágyott egy szilárd kapaszkodóra az ő cseppfolyós életében. Micsoda kiváltság is lenne, ha minden reggel ugyanaz az arc nézne vissza rá a tükörből!

– Szeretném, ha segítenél benne – mondta, reményei szerint nem túl mohón.

– Nem értem, miért van erre szükség – húzta el a száját Lancaster. – Maga mondta az imént, hogy nem érdekli, hogy néz ki.

Mia nem hagyta magát.

– Nem tetszem neked, igaz? – A férfi elé került a járdán, és karba tett kézzel sétált előtte hátrafelé. – Vársz néhány napot, hátha szőkébb leszek, nagyobb mellekkel. Vagy a feketékre buksz?

Lancaster megállt, a kezébe temette az arcát, és mély lélegzetet vett – valószínűleg azért, nehogy felüvöltsön.

– Ha ma éjjel véglegesítjük a jelenlegi külsejét, felhagy végre a nyavalygással? – reccsent rá végül a lányra. Csak úgy szikrázott a szeme mérgében.

Mia ádáz vigyorral bólintott: szerette, amikor elérte, amit akart. Visszacsapódott a tudós mellé, és belekarolt.

– Most hová megyünk? A titkos laboratóriumodba?

Lancaster tett egy meddő kísérletet, hogy kiszabaduljon, ám a vékony karok meglepően erősnek bizonyultak. Nem csoda, hogy nem volt túl közlékeny:

– Semmi köze hozzá. Örüljön, hogy velem jöhet.

Néhány járókelő megbámulta a különös párost, de nem tettek megjegyzést. A felismerés, hogy egyeseknek a megszállott útkeresésen kívül arra is van idejük, hogy egymással foglalkozzanak, kétségkívül beléjük fojtotta a szót.

Mia ugyan nem szorította a férfi karját, de elég határozottan fogta ahhoz, hogy tudatosítsa benne: nem szabadulhat meg tőle egykönnyen. Kezdeti bizalmatlansága abban a pillanatban elpárolgott, amikor rájött, hogy a mégoly összeszedettnek és magabiztosnak tűnő Lancasternek is van gyenge pontja: az emberiség többi tagja. Mint ahogy a macska is annak az ölébe mászik a legtöbbször, akiről tudja, hogy ki nem állhatja, úgy Mia is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a férfi tűrőképességét tesztelgesse. De nem csak ez volt az oka.

Ha elfogadta a tényt, hogy senki nem az, akinek látszik – még a szülei sem –, akkor csak Lancaster maradt neki. Biztos akart lenni benne, hogy az egyetlen, akibe kapaszkodhat, nem csupán a képzeletének szüleménye, hanem valóságos, hús-vér emberi lény. Márpedig reményének tárgya épp elég valóságosan dühösnek látszott ahhoz, hogy komolyan lehessen venni a létét, és ez megnyugtatta. Tartani már egy cseppet sem tartott tőle.

A nap lefelé tartott az égbolt félgömbjén, és bár még magasan járt, a kezdődő nyugtalanság már érződött a levegőben. A boltokban egyre türelmetlenebbül szolgálták ki a vásárlókat; az emberek hazafelé igyekeztek – már ha tisztában voltak az útvonallal. Voltak, akik kétségbeesetten kapkodták jobbra-balra a fejüket, pánikba esve az ismeretlen környezetben, és rettegve, hogy többé nem látják viszont a családjukat. Párszor Mia is megtapasztalta ezt a félelmet – legutóbb előző nap –, ezért tudta, mit élnek át.

– Úgysem tud segíteni nekik – vetette oda Lancaster, amikor észrevette a szánakozó kifejezést a lány arcán. – Maga is tudja, hogy nem lesz bajuk. Az eltévedt kinn rekedteknek mindenki hajlandó kinyitni az ajtót egy éjszakára.

– Ez igaz, de… talán…

– Jobb lesz, ha most eldönti, hogy velem akar maradni, vagy a tudatlan tömeggel, Miss Robinson – vágott a szavába keményen a férfi. – Nincs szükségem olyan segédre vagy kísérleti alanyra, aki felesleges figyelmet pazarol lényegtelen dolgokra.

Mia megtorpant, és végre elengedte Lancaster karját. Az ominózus testrész tulajdonosa meglepetten megfordult. Valószínűleg azt hitte, örökre fél sziámi iker lesz belőle.

– Veled maradok, hiszen eldöntöttem – nézett rá a lány. – De nehéz megszabadulni a berögzült szokásoktól. Ha bajba jutott embert látok, akaratlanul is segíteni akarok neki. Nem kapcsolhatom ki magamban egyik pillanatról a másikra az „empátia" részleget.

– Miért nem? – kérdezte őszinte döbbenettel Lancaster.

Mia hitetlenkedve pislogott, aztán tudatosította magában, kivel is beszélget.

Lefogadom, hogy belőle a tervezésnél kifelejtették az együttérzést.

Néhány pillanatig kereste a választ, majd feladta.

– Csak arra kérlek, legyél velem egy kicsit türelmes – sóhajtotta.

– Még tegyek is szívességeket.

Lancaster olyan felháborodott arcot vágott, hogy a lány nem bírt elfojtani egy mosolyt. Kicsit megkönnyebbült a lelke, és már nyúlt is a férfi keze után, ám az elrántotta előle.

– Megkérném, hogy ne érjen hozzám. Idegesít – magyarázta. – Cserébe hajlandó vagyok megígérni, hogy türelmes leszek, amennyire tőlem telik.

Egy bólintást kapott válaszul, majd Mia elindult mellette, és többé ügyet sem vetett az eltévedt járókelőkre.

Lancaster meg fogja mutatni neki, hogyan cselezheti ki Nioba misztikus hatalmát és maradhat önmaga. Úgy érezte, ez megéri az árat, hogy egy kicsit kevésbé legyen segítőkész az embertársaival.

***

A nap már félig eltűnt a hegyek mögött, mire Lancaster végzett az előkészületekkel.

Mia a városnak egy számára addig ismeretlen pontján állt, és gyanakodva nézte a reszketeg krétakört, amelyet a férfi hosszas becslések és számítások után rajzolt a földre. Körülöttük félig leomlott falak álltak, és mindent belepett a kúszónövények áthatolhatatlan szövevénye. A legközelebbi lakott épület legalább fél kilométerre magasodott tőlük, ettől pedig a hely magánya még kísértetiesebbnek tűnt.

– Álljon bele a körbe – utasította a férfi, miután végzett. – Csak arra ügyeljen, hogy egyetlen porcikája se lógjon ki a vonalából.

Mia engedelmeskedett, de nem értette, miért kellene annyira figyelnie: ha középen állt, kétméternyire húzódott tőle a kör vonala. Akár kánkánt is lejthetett volna benne úgy, hogy egyetlen hajszála se kerüljön veszélybe. Apropó, veszély…

– Pontosan miért is kell vigyáznom? – érdeklődött.

– Sejtésem szerint letaglózza majd, amikor a végtelen mennyiségű fekete massza megpróbálja elmosni a törékeny kis testét, és esetleg megpróbál elmenekülni. Ne tegye, különben tényleg belefullad.

A lány szeme elkerekedett.

– Egy egyszerű krétakörrel akarsz megvédeni? – meredt rá a férfira.

– Nézzen körül – sóhajtotta fáradtan Lancaster. – Nioba egyetlen olyan pontján vagyunk, amely sohasem alakult át.

– Azt mondtad, a város nem változik.

– Nem úgy, ahogy az emberek. Ha túléli a ma éjszakát, akkor majd megérti. Egyelőre elég annyit felfognia, hogy itt az utolsó kődarab is pontosan ugyanolyan évtizedek vagy talán évszázadok óta. Ezen a helyen megállt az idő.

Miát elfogta a reszketés – részben az alkonyat, részben a közelgő megpróbáltatás miatt. Egy gonosz hangocska azt duruzsolta a fülébe, hogy Lancaster hazudott, és így próbál örökre megszabadulni tőle.

Talán még hazaérnék sötétedés előtt, futott át az agyán. Anya felpofoz, apa pedig szíjat hasít majd a hátamból, de legalább…

Legalább micsoda? Továbbra is úgy tehetek, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és nem változnánk minden éjjel valaki teljesen mássá? Akkor már be is kéredzkedhetnék egy idegen házba; ugyanazt érném el vele.

Feltámadt a szél, és keresztülfújt a vékonyka ruháin. A nappali kánikulához képest máris jó pár fokkal csökkent a hőmérséklet, a levegő pedig úgy nehezedett rá az érzékeire, mint amikor vihar készülődik. Mia fázósan átölelte magát.

– Itt hagyom az ernyőt, ha netán eleredne az eső – tette le a viharvert célszerszámot a lány lába elé Lancaster. – Ha megijed, sikítson bátran. Úgysem hallja senki. Még én sem.

– Csak így itt hagysz?! – fakadt ki Mia. – Hadd fulladjak meg abban a löttyben, amíg te vígan sétálgatsz rajta? Miféle perverz, kegyetlen…

– Mondtam, hogy kölcsönadom az esernyőmet – vonta fel a szemöldökét meglepetten a férfi. – Gondolja, magára bíznám anélkül, hogy biztos lennék benne, hogy visszakapom?

Mia elhallgatott, és nyelt egyet. Pillantása az ernyőre tévedt és annak feslett szegélyére, meghajlott bordáira, valamint a fél tucat különböző színű és alakú foltra, amivel újra és újra visszahozták a halál küszöbéről. Tipikusan olyan holmi volt, ami bármelyik szemétdombnak szégyenévé vált volna, ám a jelek szerint a tudós ragaszkodott hozzá.

Egy hangyányit csökkent az idegessége, bár a tagjaiban azért megmaradt a remegés. Komoly tekintettel a férfi szemébe nézett, és bólintott. Csak remélni merte, hogy Lancaster megérti: ezzel a mozdulattal a kezébe adta az életét. Ha visszaélt a bizalmával, akkor ez volt Mia Robinson utolsó napja a világon.

Lancaster odaadta neki a válltáskáját.

– Ha a körön kívül marad, búcsút mondhat ennek is – magyarázta. – Csak azokat a dolgokat tarthatja meg eredeti állapotukban, amelyeket a változás pillanatában magában foglal a védőmágia.

– Szóval ez egyfajta varázskör? – érdeklődött egy csipetnyi gúnnyal a hangjában a lány. – Azt hittem, tudós vagy.

Mint minden józan gondolkodású embert, Miát is hidegen hagyta a mágia, elvégre nem létezett gyakorlati haszna, s csak egy maroknyi elvakult bolond foglalkozott vele. Nem hitte volna, hogy a férfi is közéjük tartozik.

– Az okkultizmus a szakterületeim egyike – felelte Lancaster hűvösen. –