Halálos játszmák

By Diana Urban

Játsszuk ezt:
24 órád van rá, hogy nyerj. Ha megszeged a szabályaimat, a lány meghal. Ha hívod a rendőrséget, akkor is meghal. Ha szólsz a szüleidnek, vagy akárkinek, a lány meghal.
Készen állsz?
Crystal Donavan üzenetet kap egy rejtélyes appon keresztül, és egy videót, amelyen a húga látszik betömött szájjal, megkötözve. Crystal belemegy az emberrabló játszmájába. Először bizarr feladatokat kell végrehajtania: el kell lopnia egy iskolai dolgozatot, és be kell tennie valakinek az öltözőszekrényébe. Brownie-t kell sütnie, telefonbetyárkodnia kell.
Crystal rájön, hogy a feladatok egytől egyig a barátai ellen irányulnak. De ha nem engedelmeskedik, az emberrabló megöli a húgát. Vajon azt akarja megakadályozni valaki, hogy a csapatuk indulhasson a gaming tornán? Vagy titokzatos ellenfele tudomására jutott egy régi titok, és most ezt akarja megtorolni rajtuk?
Crystalnek egyre lehetetlenebb helyzetekben kell választania a barátai és a húga között. Szólnia kell valakinek, de közben túl kell járnia az emberrabló eszén. Mielőtt túl késő lesz.
"A legtutibb pszichothriller!" - Seventeen Magazine
"Hátborzongató és lebilincselő történet." - Kirkus
"Hajmeresztő olvasmány! Le sem tudtam tenni a könyvet. Muszáj volt kiderítenem, hogy mi következik! És nekem elhihetitek - a rémület egy percre sem hagy alább!" - R.L. Stine, a Libabőr és a Fear Street szerzője Diana Urban első könyvéről
"Fordulatos krimi, melyben magas a tét, és az agyafúrt, zseniális fordulatok az utolsó oldalig megdolgoztatják az olvasó szürkeállományát. Diana Urban legújabb könyve letaglózott." - Jessica Goodman
"Igazi körömrágós krimi, telis-tele bonyolult barátságokkal, gonoszsággal és képtelen döntésekkel. A Halálos játszmák még sötétebb, még hajmeresztőbb és letehetetlenebb, mint a szerző előző könyve. Diana Urban ezúttal sem retten vissza attól, hogy halálra rémítse a szereplőit - és persze az olvasókat!" - Alyssa Raymond, a Copper Dog Books eladója
"Diana Urban ismét megcsinálta! A Halálos játszmákban már az első oldaltól fokozódik a feszültség, és Urban ügyesen tereli a rejtvényekkel teli cselekményt egy olyan bámulatos végkifejlet felé, amire még én sem számítottam. Az olvasók falni fogják a könyvet, ahogy együtt találgatnak Crystallel, miközben egyik képtelen kihívás a másik után következik, és a hősnőnk kénytelen versenyt futni az idővel, hogy megmentse a húgát. Óriási a tét, észbontó minden csavar, a Halálos játszmák önfeledt szórakozást nyújt!" - Tom Ryan
"Egy vérpezsdítő hajsza; csupa váratlan csavar, árulás és veszély. A Halálos játszmák egy kényelmetlen kérdést feszeget: vajon ki mindenkinek tudnál ártani azért, hogy megmentsd a húgod életét? Diana Urban a tőle megszokott, erkölcsileg komplex szereplőket és eseménydús cselekményt kínálja az olvasóknak; ha szereted a fordulatos thrillert, amit képtelenség letenni, nem hagyhatod ki a legújabb könyvét." - Sophie Gonzales
"A Halálos játszmák az izgalmas kezdetektől a döbbenetes befejezésig bravúros élményben részesíti az olvasót, melyből nem hiányzik a rejtély és a meglepetés. Ebben a feszült thrillerben egyetlen szereplőben sem lehet megbízni igazán; a végső csavar úgy meghökkentett, hogy padlót fogtam tőle." - Wendy Heard
Diana Urban nevét több sötét, fordulatos thriller is fémjelzi, ezek közé tartozik a Halálos játszmák. Ha épp nem a kitalált szereplőit kínozza, akkor startup vállalkozásoknak kölcsönzi a tudását a digitális marketing terén. Bostonban él a férjével és a macskájukkal, és rajong a jó könyvekért, a videójátékokért és a cuki állatkákért, sőt, biztonságos távolságból még a tengerpartért is. Ha szeretnél többet tudni Dianáról, látogass el a weboldalára (dianaurban.com), kövesd az Instagramon vagy a Twitteren (@DianaUrban).

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Nov 3, 2023
• ISBN: 9786156414274

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

Horváth M. Zsanett

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Diana Urban These Deadly Games

Copyright © 2022 by Diana Urban

All rights reserved.

Printed in the United States of America.

For information, address

St. Martin’s Publishing Group,

120 Broadway, New York, NY 10271.

Borítóterv @ Kerri Resnick

Borítófotó © Marija Savic/Stocksy

Borítóillusztráció © Philip Pascuzzo

Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2023

© Next21 Kiadó, 2023

ISBN 978 615 641 427 4

Next21 Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Helfrich Judit

Előkészítés Helfrich Judit

Ebook Hársfai László

Korrektúra Mandl Orsolya

ELSŐ FEJEZET

Meg akartam ölni Zoey-t.

Izzott a forróság a hasamban, amikor a háta mögé osontam. Fel sem tűnt neki a jelenlétem, csak nézett a kőerkélyről az erdő felé. Korhadó facsonkok hevertek alattunk a mezőn, de az árnyak közt senki sem lapult.

Itt volt a remek alkalom, hogy elintézzem.

Bizseregtek az ujjaim, ahogy közelebb húzódtam, és szétáradt a testemben a bosszúvágy. Hogyan csináljam? Lelökhetném az erkélyről, bár nem biztos, hogy belehalna. Nem voltunk elég magasan, úgyhogy csak azon múlna, hogy hol ér földet. Le is lőhetném, de félő, hogy a remegő ujjaimmal el sem találnám. Márpedig mindenképpen meg kell halnia.

Úgy beszélek, mint egy mániákus gyilkos, nem igaz?

Nos, én mondom, nem érdemel könyörületet. Főleg azok után, amit művelt.

Egy tőr lenne az igazi. Úgyis az a legkielégítőbb módszer, ha belemeríthetem a pengémet a hátába. Isten a tudója, már annyiszor hátba támadott engem, hogy ahhoz képest smafu, ha egyszer leszúrom.

Kezembe vettem a tőrt, és hangtalanul a háta mögé lopakodtam. Zoey mozdulatlanul állt, és a tájat fürkészte, hosszú, szőke fürtjei lobogtak a szélben. Koncentrált. Rendíthetetlen volt. Mi a francra várt? Nem számít – közelebb osontam, felemeltem a tőrt, és a hátába mélyesztettem.

– Az istenit, Crystal! – rikácsolt Zoey a puha fotelből. Lekapta a fejéről a rózsaszín gamerfejhallgatót, amely ugyanolyan árnyalatú volt, mint szőke hajának ombre végei, amikor a képernyőn megjelent az üzenet: „KristálySzilánk megölte TőrKirálynő29-et egy tőrrel." A macskám, Whiskers kipattant Zoey zoknis lábai közül, és feliszkolt az emeletre. Szegény kis szőrcsomó – nem elég, hogy az e-sport-csapatom hajnalok hajnalán betolakodott a territóriumába az alagsorunkban.

Összeszorítottam a számat, próbáltam elfojtani az önelégült vigyort, de sehogy sem sikerült. Nem tudtam eldönteni, mi tölt el nagyobb elégedettséggel: a tény, hogy én maradtam utolsóként életben ebben a körben, amiért ötven extra mortalbuck, azaz mortalduskos pont járt nekem a Zoey kinyírásáért járó tíz mellett, vagy mert ez volt Zoey utolsó esélye, hogy megszerezze a pontokat az országos MortalDusk Tourney előtt, ami vasárnap lesz.

Alig hittem el, hogy addig már csak két napunk maradt. Két nap múlva eldől, ki nyeri meg a tourney díját, egyénileg és csapatban; mindkettő kétszázötvenezer dolcsi. Két nap, és kiderül, ki fog indulni a jövő hónapban megrendezett éves MortalDusk Crownon New York Cityben a többi állami győztessel. Szinte már láttam magam előtt, ahogy a tourney pódiumán állunk a barátaimmal kosztümbe öltözve, és átvesszük a díjat az ujjongó tömeg és a villogó kamerák előtt – nem is beszélve a finanszírozott kiruccanásunkról a New York-i Crownra, meg a szponzorokról, akik kapkodni fognak utánam. A szponzorok, akikért ölni tudnék.

És említettem már, hogy a Crownon egyénileg és csapatban is hárommillió dolcsi a fődíj? Bizony. Három kibaszott millió dolcsi. El tudjátok képzelni, milyen lenne tizenhat évesen ennyi pénzt nyerni? Egy életre jól járnál. Mármint, persze, személy szerint esélyem sincs megnyerni az egyéni versenyt, és ha a csapatunk nyerne, ötfelé kéne osztanunk. De akkor is! Nem voltam egy matekzseni, de még én is tudtam, hogy ennyi pénz megváltoztatná az életemet.

Volt esélyünk csapatban megnyerni a tourney-t, és nem csak statisztikai értelemben, mivel Vermontban indult a legkevesebb versenyző. Hónapok óta az állami lista élén álltunk.

A gond csak az, hogy a tourney-n egy csapatban csupán öten indulhatnak… és mind a hatan be akartunk jutni. Ezért úgy döntöttünk, hogy megvívunk érte: az első öt személy, akinek összejön a húszezer pontnyi mortalbuck, bekerül.

És nem akartam záptojás lenni.

– Na, Crystal nem kispályás – jegyezte meg Dylan, a legújabb tagunk. Törökülésben ültünk a kanapén, a térde pár centire az enyémtől… Nem mintha érdekelt volna. Nem tudom, a játékomnak szólt-e a bók, vagy arra célozgatott, hogy áruló vagyok… A szemembe nézett a teknőckeretes szemüveg fölött, és elvigyorodott, felvillantva az arcán a gödröcskéit. Irtó dögös… akarom mondani, dög nehéz volt kiismerni.

– Még semmi sem dőlt el…

– Gyertek már, srácok! – visított fel Zoey. Dylan volt az egyetlen, aki itt maradt nézőnek, miután kipurcant ebben a körben. – Kezdődik a következő kör!

– Sss! – förmedtem rá. – Még alszik a família!

Zoey éles vonásai megvetően legörbültek, újabban ilyen grimaszolással kommunikáltunk egymással. Mennyire utáltam ezt a versengést! De ha megnyerném a tourney-t, nem veszítenénk el az otthonunkat. A szüleim tavalyi válása gyorsan lezajlott – feltűnően gyorsan –, és azóta anya alig győzi fizetni a jelzálogot. Az én hibám volt, hogy apa olyan sietősen lelépett, úgyhogy muszáj megnyernem a fődíjat. Nem hagyhatom, hogy Zoey az utamba álljon. Elboldogulunk a fegyveres közelharcbeli készségei nélkül is, köszönjük szépen.

A legjobb barátnőm, Akira volt az első, aki lerohant a lépcsőn, keskeny arca olyan vörös volt, hogy tojást lehetett volna sütni rajta.

– Na, mi volt? – kérdeztem, ő azonban szótlanul lekuporodott a másik oldalamra, feltette a fejhallgatót hosszú, fényes, ébenfekete hajára, és az ölébe vette a laptopját. A MortalDuskban ő volt az első számú építész, a halál hírnöke, ha valaki eltévedt az építményeiben. Most viszont olyan képet vágott, mint aki legszívesebben befalazná magát, hogy az idők végezetéig rejtőzködhessen.

A fiúja, Randall követte a lépcsőn, röhögcsélve beletúrt laza, halványbarna fürtjeibe, amelyeknek a végét szőkére szívta a nap – ami hazugság, mivel sosem dugta ki a fejét a napra.

– Egyáltalán nem vicces! – csattant fel Akira.

– Dehogynem, kurva röhejes! – vágott vissza Randall, miközben odadobott neki egy müzliszeletet, és sápadt arcán kivételesen rózsás pír terült szét.

Megböktem Akira karját.

– Mi volt, Kiki?

Ő azonban válasz helyett csak visszabökött. Eközben Matty robogott le utolsónak a lépcsőn, diétás kólával a kezében, mézbarna szeme derűsen csillogott a hátrafordított, kék baseballsapka alatt.

– Rájuk nyitott a muterod, amikor a spájzban smároltak – magyarázta.

Randall játékosan meglökte:

– Ja, persze, haver. – Akira, ha ez lehetséges, még jobban elvörösödött, egészen az orra hegyéig.

– Jesszus! – Felkacagtam. – Nekiállt prédikálni, vagy ilyesmi? – Kinézném belőle.

– Á, jó fej volt – legyintett Randall.

– Akira feje meg mindjárt felrobban. – Matty visszaült apám régi, L alakú asztalához.

– Fogd be! – Akira az arcára tapasztotta a tenyerét.

Matty magában kuncogva görnyedt a laptopja fölé, és betöltötte a játékot. Olyan alkata volt, mint egy baseballjátékosnak – magas, széles vállú, karcsú –, de őt csak a pixelekből álló játékok érdekelték. Ragyogó, barna szemei, kerek arca és laza, barna pólója játék mackós külsőt kölcsönzött neki, amitől élesen elütött fenyegető mágusavatárja, amelynek a tűzköpés és a lángvetés volt a specialitása.

– Mi lesz, ha egyikőtök sem éri el a húszezret? – Randall témát váltott, és lehuppant Matty mellé. Randall volt a legjobb íjászunk, úgy célzott, hogy hozzá képest mindenki más teszetosza rohamosztagosnak tűnt. Nem is csoda, hogy már rég megszerezte a húszezer pontját, akárcsak Dylan. A rohadékok.

– Mi lesz, ha nem fogod be a kerepelődet? – vágott vissza Matty.

– Elérjük – mondtam. Ezért jöttünk össze ilyen korán reggel pénteken, suli előtt. Minden szabad percre szükségünk volt, hogy feltornásszuk a mortalbuckjainkat. Csak a közösen összegyűjtött pontokat számoltuk; nem mintha Randall tudott volna játszani, miközben kiszolgálja a vendégeket a Food Xpressben.

– Most is lezárhatjuk a versenyt – szólalt meg Zoey.

Persze hogy ezt mondta – alig valamivel több pontja volt Akiránál, aki e pillanatban az utolsó helyen állt. Szerencséje, hogy még egyáltalán volt esélye indulni a tourney-n. Ha nem tartottam volna a számat – ha mindenki tudta volna, mivel volt elfoglalva az elmúlt néhány hónap során –, egy szempillantás alatt kipenderítettük volna a csapatból. Remekül tudta adni az ártatlant.

Ami azt illeti, mind így voltunk ezzel. Kivéve Dylan. Őt nem nyomasztották olyan emlékek, mint minket. Emlékek, amelyekre még öt év után is sikoltozva ébredtem fel az éjszaka közepén.

– Inkább ne? – aggályoskodott Akira, s kérdő hangja visszarántott a jelenbe.

Zoey-ra bámultam.

– Mert szerinted igazságos lenne?

Megint grimaszolt.

– Csak mondtam…

Matty felkapott egy ceruzát az asztalról, és Zoey-hoz vágta, ám a közelébe sem ért a ceruza.

– Csak fogd be, vili? A szabály az szabály. – Rámosolyogtam, ő meg a szemeit forgatta Zoey-ra, de rózsaszín foltok jelentek meg az arcán.

Zoey még akkor is duzzogott, amikor a sárkányaink kitettek minket az új pályán. Gyakran viccelt azzal, hogy fapofája van – noha Akirával inkább baltás gyilkosnak hívtuk –, most azonban határozottan elkeseredettnek tűnt; lebiggyesztette telt, rózsaszín ajkát, és mély árkocska jelent meg két ívelt, szürkésbarna szemöldöke között.

Pár perc múlva Dylan oldalba bökött.

– Van egy rahedli életpontom.

– Kösz, nem kell – mondtam, miközben kifosztottam egy kincsesládát. – Találtam egy csomót.

Elvigyorodott.

– Nem is azért mondtam. – Erre felhorkantam. Olyan fene okosnak képzeli magát. Vagy helyesnek. És talán mind a kettő igaz volt. De az igazat megvallva Dylan miatt ültünk nyakig a szarban.

Nyáron jelentek meg az első pletykák a MortalDusk Discordon az éves bajnokságról. Arról írtak, hogy a márciusi tourney-k nem regionálisak, hanem államiak lesznek. Öt helyett hat versenyző indulhat egy-egy csapatban, írták. Több díjat osztanak ki, mint valaha. Az eddigi legnagyobb Crownt rendezik meg New York Cityben. Így azonban szükségünk volt még egy emberre, hogy indulhassunk. Ezért a suli első hetében kiírtunk egy versenyt az elsősöknek, és bevettük a csapatba Dylant, az új fiút a suliban. Mire a MortalDusk kihirdette a szabályokat – állami tourney-k, de ötfős csapatokban –, már nem rúghattuk ki csak úgy. Különben is növelte az esélyeinket. Veszedelmes mágus volt, fürgén zúdított mérget és varázsigét az ellenségeinkre, kiválóan célzott, gyorsak voltak a reflexei, markáns az álla, finom metszésű az arccsontja, gesztenyebarna haja zilált volt, és azok az acélkék szemek…

A fenébe! Püfölni kezdte a billentyűket, tűzharcba keveredett Randall-lel, aki szintén a szóközbillentyűt gyilkolta.

– Társaságunk van! – jelentette be Randall.

– Nyilván – okoskodott Matty. – Nem tudnál pontosabban fogalmazni?

– Halfej. – A francba! Jeremy Fischer, más néven Halfej évek óta a vermonti ranglista élén állt – legalábbis a közelmúltig.

– Á, ne már! Ilyen korán játszik? – Matty különösen szerette volna legyűrni az olyan pökhendi játékosokat, mint Halfej, akinek már úgyis kismillió követője és egy csomó pénze volt.

– Mikor nem játszik? – kérdezte Akira, és félresöpörte a frufruját.

Amióta Halfej rájött, hogy a szomszéd városban egy egész csapat vérbeli rivális éldegél, személyes küldetésévé tette, hogy felkutasson és elpusztítson minket. A nézői megőrültek érte. Ő is ott lesz vasárnap a tourney-n, de a csapattársai szerencsére a legjobb esetben is csak középszerűek voltak. Az egyéni versenyben azonban így is komoly fejfájást okozhat nekünk.

Zoey a telefonjára pillantott.

– Tudtam, hogy láttam az értesítőt, hogy megjelent online.

– Kösz, hogy nekünk is szóltál, kisanyám – szólt Randall. Ő gondozta a csapatunk YouTube- és Twitch-csatornáit, bár Akira aznap nem akart élőben játszani ilyen pokoli kábán, és emlékeztette a fiút, hogy neki is minden hajszála más-más irányba mutat.

Besiettem az erdőbe.

– Hol vagytok, srácok?

Randall megvakarta szögletes, pelyhedző állát.

– A Sötét Tükör-tótól északra.

– Úton vagyok.

– De minek? – szólt Matty. Tudtam, hogy azt akarja, hogy több készséget szerezzek, és bebiztosítsam a helyemet a csapatban. De együtt könnyebben el tudjuk intézni Halfejt.

– Ha azonnal kinyírjuk, egyenként fog levadászni minket. – Az erdő túloldalán Akira tündeboszorkánya egy faerődítményt épített a Fekete-tó partján. Az én avatárom jobbágyszerelésben feszített – rengeteg játékos hitt kezdőnek, pedig veszedelmes gyilkos voltam, és mindig megleptem azokat, akik alábecsültek az észrevétlen lopakodásommal és a halálos célzásommal.

Matty már a tetőn volt, a botját töltötte.

– Megvan, haver?

– Fel van turbózva a pajzsa – jegyezte meg Randall. Ahogy egyik bokortól a másikig osontam, tűznyilak záporoztak Randall lovagja és Halfej halásza között. Halfej azonban előnyben volt, és nekiesett Randallnek.

„Halfej854 megölte Rendicseket egy lángszablyával."

– Ááá! – Randall beletúrt kócos hajába. – Utálom, amikor ezzel a középkori jedi szarsággal jön. Te meg hová tűntél, haver? – kérdezte Dylant.

– Több pajzspont kellett – válaszolta Dylan. Zoey is tartotta a távolságot, nyilván abban bízott, hogy mi majd elintézzük.

Matty egy jól irányzott villámmal levadászta Halfej egyik cimboráját.

– Elintézve. – Halfej azonban kivédte a támadást, és volt képe táncolni, amíg Matty újratöltött, hogy hergelje. – Nyavalyás seggfej.

Halfej mögé osontam.

– Megvan.

– Francokat! Az enyém! – kiáltott fel Matty. Pedig valaha hogy rajongott Halfejért! Azután minden megváltozott. Matty hirtelen felvonta vastag szemöldökét. – Pokolkeltője van!

– Futás! – kiáltott fel Akira. Kimenekültek az erődből, ahogy Halfej felgyújtotta, az utolsó pillanatban jutottak ki a fák menedékébe.

Matty elkáromkodta magát.

– A tiéd, Crys.

Még szép, hogy az enyém.

Fogtam a villámvetőmet, és becserkésztem Halfejt, ügyeltem, nehogy hozzáérjek a fákhoz, és észrevegyen. Háborgott a gyomrom – a tudat, hogy Halfej nézőközönsége figyel, szinte lámpalázat okozott. Amikor elég közel férkőztem hozzá, megcéloztam, bizseregtek az ujjaim, és…

Hangos csattanással kivágódott az alagsor ajtaja. Összerezzentem, és elvétettem a lövést, a villámlövedék épp csak súrolta Halfejt. Anya lerobogott a lépcsőn, közben laza kontyba fogta göndör fürtjeit.

– Nem láttad a kulcsaimat, Crystal?

– Ööö, anya…

– Sehol sem találom őket!

Halfej megfordult, és felrobbantott.

– A francba! – Megdörgöltem az arcomat. – Nincs a táskádban? – Akira mozdulatlanná dermedt, az arca megint lángvörös lett, nyilvánvalóan még a korábbi ügy miatt pironkodott.

– Nem, evidens, hogy nincs. – Anya a hanglejtésemet utánozta, majd nyelvet nyújtottunk egymásra, ahogy az nálunk szokás a mi tök normális anya-lánya kapcsolatunkban. A homlokán azonban mély barázdák jelentek meg.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Behívtak egy sürgős műtétre. Két másik nővér lebetegedett, úgyhogy két műszakot kell vállalnom, és előbb még suliba kell vinnem Caelynt.

– Nem mehetne busszal…? Ó, a fenébe! – mondtam, amikor eszembe jutott. – Frost Valley. – Március első péntekje volt, a húgomat két órával korábban kellett suliba vinni; hétvégi kirándulásra ment a nyolcadikos osztály, fel a hegyekbe, ahol szánkózás, drótkötélpálya és más ciki, csapatszellem-építő elfoglaltságok várják őket.

– Hát persze – bólintott anya. – Mindennek egyszerre kell összejönnie.

– Murphy törvénye – szólt megértően Randall.

– Nem, ez a szinkronicitás – mondta Zoey.

– Senkit nem érdekel – vágott vissza Randall fapofával. Zoey dühödt pillantást vetett rá, Akira azonban felkuncogott, és sikerült ellazulnia egy kicsit. Randall kidüllesztette a mellét – szerette megnevettetni Kikit. Ezalatt a többiek bőszen dobálták jéglándzsákkal Halfejt, aki végre abbahagyta a diadalittas piruettezést a kinyuvasztott avatáromon.

Anya felsóhajtott.

– Mindenesetre szar ügy.

Újabban anyának alig maradt ideje a sok extra műszak mellett, amit kénytelen volt bevállalni, hogy fizetni tudjuk a számlákat. Mindenesetre az éjszakába nyúló veszekedések a részeg apámmal sokkal rosszabbak voltak. Meg kellett tanulnom elterelni Caelyn figyelmét. Amikor néhány éve elkezdődött a patália, a húgom mindig beosont a szobámba, bemászott mellém az ágyba, és tehetetlenül átöleltem sovány, vacogó kis testét, úgy hallgattuk az üvöltözést. De aztán rájöttem, hogy egyszerűbb, ha a fejére teszem a zajszűrő fejhallgatómat, és mariokartozunk, amíg le nem állnak az ősök.

A videójátékokra mindig számíthat az ember. Elterelik a figyelmet a fájdalomról. Felszárítják a könnyeket.

Anya csinos arca napról napra egyre beesettebb volt, lila félholdak éktelenkedtek a szeme alatt, mint a monoklik. Néha úgy éreztem, most sokkal stresszesebbnek tűnik, mint mielőtt apa lelépett. Az én hibám, az én hibám, az én hibám. Elszorult a szívem.

– Majd én elviszem Caelynt a suliba – ajánlottam fel.

A barátaim arca elkomorult. Lassan kifutottunk az időből, és kellettek azok a pontok.

Anya azonban megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Jaj, köszönöm, drágám. De még meg kell találnom a kulcsaimat… – Elindult fölfelé, majd megtorpant. – Ja, és Caelyn a szekrényében felejtette az inhalálóját. Szokás szerint ez az utolsó. Figyelj oda, hogy beszaladjon érte, mielőtt felszáll a buszra, oké?

– Oké.

Ahogy anya felrohant a lépcsőn, becsuktam a laptopomat, és lesimítottam kusza, gesztenyebarna fürtjeimet. A mortalbuckok várhatnak.

– Bocs, srácok. Attól még ma este és holnap egész nap…

– Folytathatjuk nélküled – jegyezte meg Zoey, s borostyánszínű szemével kérdőn nézett rám. Kihagynék fél órát. Micsoda mázli – neki.

– Tudod, mit? Úgyis Starbucksra vágyom – szólt Akira, amikor észlelte az arcomra kiülő nyugtalanságot. A Starbucks a suli szomszédságában volt. – Aztán találkozhatunk a számtechteremben, és játszhatunk az első szünetig.

– Nekem is jólesne egy kis Starbucks – tette hozzá Randall.

– De itt gyorsabb a net… – kezdte Dylan. Amíg nem figyelt, összeesett az avatárja. – Nem mintha számítana. – Becsukta a laptopját.

– Bocs… – kezdtem újra, és kihalásztam a telefonomat a kanapé párnái közül. A kézfejem hozzáért Dylan farmerjéhez, de szerencsére felpattant, mielőtt észrevette volna, hogy elvörösödtem.

– Ja, hogy képzeled ezt, Crystal? – grimaszolt Matty. – Kellett neked jó kislányt játszani.

– Uh, a jó kislányok a legrosszabbak – bólogatott Randall.

– Sőt, undorítóak – fokozta Matty.

– A pofád undorító – vágtam vissza.

Matty elvigyorodott.

– Talált, süllyedt. – Kinyújtózott, és majdnem elérte a mennyezetet. – Na jó, kiraklak titeket a Starbucksnál, aztán megyek zuhanyozni. – Tudtam, hogy ez csak kifogás, hogy ne kelljen bemennie a Starbucksba. Pár hónapja szójás Frappuccinót rendeltem, de véletlenül mandulatejjel adták. Matty belekortyolt, és, mondjuk úgy, nem volt jó napja. Rengeteg tű volt aznap a programjában. Nem hibáztatom, ha sokkot kapott. Még a nyomokban megjelenő mogyoró és olajos magvak is allergiás reakciót váltottak ki nála, és szörnyen rossz állapotba került tőlük.

– Pfuj! – Randall elfintorodott. – Ma nem akartál zuhanyozni?

– Mi van? – Matty beleszagolt a hónaljába. – Nem is vagyok büdös!

– Te mindig büdös vagy – vágott vissza Randall.

– Rózsaillatom van – makacskodott Matty.

– Rohadt rózsa – csatlakozott Dylan. Randall felröhögött, és felemelte az öklét egy ökölpacsira. Dylan hamar belejött ebbe az ugratásba, noha a többiek esetében mindig tudtam, hogy csak viccelnek. Dylanben sosem lehettem biztos.

Mire felvonultunk az alagsorból, anya már elment – megtalálhatta a kulcsait –, a húgom, Caelyn pedig a kabátosszekrény előtt várt, és a kézzel készített, villám alakú medáljával babrált, amely ugyanolyan volt, mint az enyém.

– Mizújs, süsü? – Felrángattam a lábamra a bakancsomat. – Te aztán jó kis bajkeverő vagy, mi?

Mélyen hallgatott, rá sem nézett a barátaimra, akik kiözönlöttek a bejárati ajtón, még akkor sem, amikor Akira barátságosan oldalba bökte. Caelyn sebtiben befont, gesztenyebarna haja rozsdaszínű glóriát vont a feje köré a hajnali fényben, vastag, lila keretes szemüvege pedig felnagyította hatalmas, mogyoróbarna szemeit, amelyek ugyanolyanok voltak, mint nekem, leszámítva, hogy ő csak homályos foltokat látott. Régóta könyörgött anyának, hogy kontaktlencsét hordhasson, anya azonban leszögezte, hogy erre várnia kell tizenhat éves koráig. Nem mintha lezuhanna a kontaktlencsék ára, mire betölti a tizenhatot.

– Menjünk! – Be sem cipzáraztam a kabátomat, kisiettem a kocsimhoz, a tízéves Priushoz, amelyet apa hagyott itt nekem búcsúajándék gyanánt – na jó, valójában kizsaroltam belőle –, mielőtt Las Vegasba költözött. Caelynnel azóta sem hallottunk felőle, amit egyikünk sem bánt.

Amíg Akira és Randall beszálltak Matty kocsijába, Zoey hazaszaladt a szomszéd házba.

– Most meg mi a fenében mesterkedik? – dünnyögtem, és rádöbbentem, hogy elfelejtettük egyeztetni a mortalbuckjainkat. Csak nem akar ellógni, hogy stikában feltornássza a pontszámait?

Dylan felröhögött; a Jeep mellett várt, mivel Matty kocsija elállta előle az utat, bedugta a kezét kék-fehér kockás dzsekije zsebébe.

– Mi olyan vicces? – szóltam oda neki.

– Te. Baromi paranoiás vagy.

Grimaszoltam. Könnyen beszélt – neki már garantált volt a részvétele a tourney-n. De igaza lehetett. Zoey biztos csak benézett a szuperszigorú szüleihez. Egyedül azért hagyták, hogy átjárjon hozzánk, mert azt hitték, hogy az e-sport-csapatunk valójában tanulni ül össze.

Amikor fogtam Caelyn sporttáskáját, és bedobtam a hátsó ülésre, a húgom azt motyogta:

– Bocs.

– Miért bocs? – Becsaptam az ajtót.

– A bajkeverésért… Dolgod volt…

– Ugyan, csak vicceltem. Ez nem a te hibád. De azért siessünk, oké? – Beültem a volán mögé, és csettintettem a nyelvemmel, megvártam, hogy Caelyn bekösse magát, majd letolattam a kocsifelhajtóról. Mivel üres volt az utca, átléptem a sebességhatárt, szerettem volna minél gyorsabban végezni. Több győzelem kellett – legalább annál több, mint amennyi Zoey-nak volt. De hamarosan belefutottam egy piros lámpába. A franc egye meg! Ezt a KRESZ-szabályt még én sem voltam hajlandó áthágni. A kormányon doboltam az ujjaimmal, és Caelynre sandítottam. Rózsaszín volt az orra, ami azt jelentette, hogy a sírás határán egyensúlyozik. Nem kéne izgatottnak lennie? Komolyan azt hitte, hogy haragszom rá? – Tényleg nem haragszom – mondtam.

– Tudom – dünnyögte. Mégis folytatta a pityergést.

Megesett rajta a szívem. Nem kellett volna süsünek hívnom. Csak vicceltem. Igaz, hogy Caelyn néha az agyamra ment, de imádtam a kis szarost. Mindig fel tudott vidítani a kifogyhatatlan energiájával, mindig mutatott valami habókos, új divatkreálmányt, mindig benne volt a játékban, ha ellenfél kellett. Gyűlöltem apát, amiért elfojtotta benne a szikrát, valahányszor a húgom elcsendesült, és meghúzta magát miatta. Miután lelépett, Caelyn újra kivirult, hála a magasságos égnek. Most viszont irtó furán viselkedett.

– Hékás! – megpaskoltam a karját. – Mi a baj?

Elvörösödött, már az egész arca rózsaszín volt.

– Semmi.

– Hazudós, hazudós! – Fel sem horkant. Zöldre váltott a lámpa, és beletapostam a gázba, mire mindketten belesüppedtünk az ülésbe. Hoppá. – Bocs. Nem is izgulsz, hogy Frost Valley-be mehetsz?

– Nem akarok elmenni erre a hülye kirándulásra.

Leesett az állam.

– Bocs, de mi van? Egy pizsamaparti százhatvan kilométerre a legközelebbi szülőtől gyakorlatilag minden tizenhárom éves vágyálma. – Vállat vont, ezért folytattam: – Lesz szánkózás! És drótkötélpálya!

Caelyn megborzongott.

– Tériszonyom van.

– Mióta? – Tavaly nyáron ő rángatott el engem az összes hullámvasútra a Six Flags vidámparkban. Rémálmaimban azóta is kísértett, ahogy a kék ég előtt lebegtek a lábaim, és ahogy liftezett a gyomrom a lejtőkön. Mégis vállaltam, hogy boldoggá tegyem. Most viszont csupa könny volt a szeme. Valami határozottan aggasztotta… és tutira nem a kötélpálya volt a ludas. – Miről van szó valójában? – Bevettem egy kanyart, és a lelki szemeim előtt megjelent Zoey, ahogy önelégülten ropogtatja az ujjperceit, amikor újabb pontokat zsebel be.

Caelyn megrázta a fejét.

– Nem akarok ebbe belemenni.

– Á, ugyan már, Cae! Nekem bármit elmondhatsz.

Megdörzsölte a szemét és felsóhajtott.

– Tessa és a barátnői rám fognak szállni. Tudom.

Hát itt van a kutya elásva. Tessa a szemét picsák főkolomposa volt Caelyn osztályában. Caelyn már annyira várta, hogy betöltse a tizenhármat, és Instagram-fiókot nyithasson – arról álmodozott, hogy influenszer lesz a bohó, kézzel készült alkotásaival –, Tessa azonban rögtön beleszart az álmaiba, minden képét kigúnyolta, és sértések áradatát zúdította rá.

Egy újabb szikraoltogató. Hemzsegett a fajtájuk a világban.

– Hallottad, hogy terveznek valamit? – kérdeztem.

– Azt nem…

– Akkor csak paranoiás vagy. – Pont, mint én Zoey-val. – Ne izgulj Tessa miatt! Maradj Deja és Suki mellett! – Ovi óta elválaszthatatlan volt a trió.

– Ők jövő héten indulnak.

– Ó, a csudába! – Mivel Frost Valley olyan hatalmas hely volt, három csoportra osztották a nyolcadikosokat, akik három, egymást követő hétvégén mentek. – Kérted, hogy csoportot cserélhess?

Caelyn bólintott.

– Aha. De nem engedték. Mert akkor mindenki cserélni akarna.

Beletapostam a gázba, hogy átjussak a sárgán. Már csak kétsaroknyira voltunk Caelyn sulijától.

– Hát, ha Tessa megpróbálkozik valamivel, csak nevess rajta!

Caelyn felvonta a szemöldökét.

– Micsoda?

– Komolyan. Tekintsd játéknak az egészet! Minél jobban felzaklat, annál több pontot szerez…

– Jaj, ne már!

– De tényleg! És minél több pontot szerez, annál gonoszabb lesz. Viszont ha látja, hogy leszarod az erőlködését, nem szerez pontokat, végül megunja, és valaki mással próbálkozik.

– Ez nem játék! – Megremegett a hangja, és letörölte a könnyeit. – Mindig engem piszkál.

– Na igen, nyilván látja az arcodon, hogy mit érzel. Ha megbántódsz, rögtön elvörösödsz, és elbőgöd magad. Az egy rahedli pontot ér.

– Fogd be!

– Komolyan mondom, Cae. Ha megint ezt csinálja, csak nevess a képébe, és fordíts hátat neki!

– Nem tudok! – Caelyn felemelte a hangját.

Megálltam egy stoptáblánál a suli melletti utcában.

– De miért nem?

– Mert én nem bírom csak úgy lerázni magamról. Nem minden játék az életben! Olyan gonosz, a barátnői meg folyton hergelik. Lehet, hogy te jó színésznő vagy. Lehet, hogy te el tudod játszani, hogy minden oké, amikor nem oké. De én nem. – Elakadt a lélegzetem, és kővé dermedve bámultam a húgomra.

Vajon tudja? Honnan tudná? Csak nyolcéves volt, amikor történt, és senkinek sem mondtam el az igazat, egy árva léleknek sem.

– Nemsoká elköltözünk – folytatta –, te is tudod. Hallottam, amikor anya elárulta neked. Ha egyszer nem fizetünk időben, a bank elveszi a házat, és át kell cígölnünk Rose nagyihoz.