A vámpírlét elviselhetetlen könnyedsége

By Tamara Kenessey

Szőke Kisherceg élete finoman szólva abszurd. Nem elég, hogy annak idején engedték ilyen formában anyakönyvezni a keresztnevét, hét éve úgy döntött, vámpírként keresi tovább az élet értelmét. Amit egyelőre nem talál. A fiú csábdémonok, Nosferatuk, egy kísértet és egy nekromanta társaságában tölti az örökkévalóságot. Kedvenc barátnője Klárika, a hetvenes éveiben járó romantikus lelkű vámpírnéni, aki abban reménykedik, hogy egy napon Lugosi Béla viszonozza szerelmét. Másik bizalmasa Honória, aki annak idején lódoktornak állt Mátyás király udvarában és volt szerencséje kávézni a halállal (az öreg a 100% Arabicát kedveli, mézzel, és cukrozatlan tejszínhabbal, némi csokireszelékkel a tetején). Ki tudja, miért, Honóriát többen hercegnőnek szólítják. Egyetlen dolog zavarja a társaságot a balhés vérfarkasokon, a gyorsan fogyó paradicsomlén, és a közös szelfi-éhes halandókon kívül: egy csapatnyi hangtalan fekete lepel, amelyek egyre gyakrabban kergetik őket a sötétben. Kisherceg egy éjjel titokzatos levelet kap, elhívja magához minden vámpírok ura, Nyurnya, a borbély. Olyan feladatot sóz a nyakába, amitől a srác komolyan fontolgatja, hogy vesz egy repülőjegyet és beáll a cirkuszba a világ túlfelén.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2020
• ISBN: 9786156151216

Book preview

A vámpírlét elviselhetetlen könnyedsége

Történet egy csomó fura figuráról, akik nappalra homokozójátékká válnak a Balaton partján

Kenessey Tamara

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Borítókép: Joshua Coleman @ Unsplash

1.

A lépcsőn loholtunk a tető felé. Nagyon gyorsan futok, olyan gyorsan, hogy ilyet még biztos nem láttál az Olimpián sem. Sokasával szedtem a lépcsőfokokat, döngött mellettem a vaskorlát, ahogy bele-belemarkoltam, hogy rántsak magamon felfelé. Egy emelet két másodperc.

Klárikára, a kedvenc menekülőtársamra ez már nem annyira igaz. Ő nem élvezi új létformánk előnyeit, mert túl későn döntötte el, hogy beszáll a buliba. Fekete alakok üldöztek minket, olyanok, akár egy–egy elhanyagolt függöny, és úgy mozogtak, mintha rázná őket a szél valami hülye kísértetkastélyban. Ha olyanjuk támadt, ránk törtek az éjszaka közepén, és felkergettek minket a lépcsőn. Sokáig vártam, hogy kiderüljön, miért, neked annyira sokat nem kell.

Szóval, a tető felé tartottunk, amikor Klárika szokása szerint elájult a lépcső közepén, miután azt kiáltotta, hogy „a lumbágó!". Átváltozott, bár messze voltunk még a hajnaltól. Felkaptam kis sárga homokozólapát alakját, és örültem, hogy több esélyem lesz megúszni a balhét, ha ő a zsebemben lapul és nem mögöttem kullog. Így megy, nincs koporsó, csak a régiek találták ki, hogy könnyebb legyen elrejtőzni a vámpírvadászok elől. Mióta létezünk, használati tárgyakká változunk, ebből is egész jól látod egy vámpír korát. Egy ezer év körüli arc egész jól elbújhat például egy múzeumban valami honfoglalós lószerszámként.

A huszadik század vámpírjait már műanyag homokozójáték formájuk védi a nappaltól. Én személy szerint kék gereblye leszek, azt mondják. Magyarázhatom, ha akarod, de vérciki. Megesik, hogy valami kölyök felkap és a vödrébe tesz, amikor apa rászól, hogy ideje hazamenni. Nem veszed észre egészen addig, amíg alkonyatkor nem roppan szét a fejeden a vödör egy kombi csomagtartójában.

A tetőn belém kapott a parti szél (mindez Siófokon történt). Átugrottam volna a szomszéd háztetőre, nem akadt jobb ötletem. Néha megy, csak kell hozzá a telihold. Kapunk ilyenkor plusz erőt, hogy legyen esélyünk a vérfarkasokkal szemben. A baj csak az, hogy el szoktuk felejteni megnézni a holdállást. Nem érezzük mi azt mágikus módon, vagy ilyesmi. Lélekszakadva nekifutsz, és várod, hogy sikerül–e. Ha nem, beletelik néhány hétbe, amíg összeforrnak a ripityára tört csontjaid, de a többiek vigyáznak rád.

Aznap éjjel hamar kiderült, hogy újhold van. Láttam egy pillanatra a felhők közül előbukkanó szeletkét, maradt időm kiáltani egy durvább változatát annak, hogy „a teringettét neki hát", miközben elrugaszkodtam a tető pereméről. Klárika kibucskázott a zsebemből, és tompa puffanással ért földet négyemeletnyi zuhanás után. Hallottam, hiszen vámpír vagyok. Aztán a saját körmeim lassú csikorgását is, közelről, ahogy végigszántottak a szomszéd ház falán. Nincs sok értelme a kaparásnak, reflexszerűen próbálkoztam, hogy tompítsam a becsapódást. Nem vérzik, mert mi ennyitől nem szoktunk, de füstölt, ahogy eltűnt az ujjaim végéről a szaruréteg. Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy karmokat növeszthessek, kell néhány évtized, esetleg egy évszázad is, életstílustól függően.

A valagamra érkeztem, és egyből tudtam, hogy néhány létfontosságú szervem nincs a helyén. Még jó, hogy nekem már nem létfontosságúak. Krákogtam egy kicsit, hogy legyűrjem az egyre biztosabban feltörő hányingert. Felfelé bámultam, hátha észreveszem az üldözőinket, de csak a fekete ég nézett vissza. Belehunyorogtam a sötétbe, így látok ugyanúgy, mint ahogy az akciófilmekben a kommandósok az éjjellátó távcsövükkel. Most tisztán ki tudtam venni, ahogy a három alak átviharzik a háztetők között. Úgy suhantak a sötét égen, mintha szárnyuk volna, pedig szerintem azért az nincs. Vagy nem vettek észre, vagy már nem érdekeltem őket.

Elterültem a földön, akkor jutott eszembe, hogy mesélhetnék neked. Fiatal vagyok én ehhez a hajszához, nincs tíz éve, hogy bevámpírosodtam. Gondoltam, csak idő kell, és én is megtalálom az új létformám lehetőségeit. Ott tartottam, hogy már nem kaptam sikítófrászt, amikor valaki sikítófrászt kapott tőlem. Próbáltam kideríteni, mitől ijedeznek egyesek, de az megvan ugye, hogy a vámpír és a tükör…

Klárika szintén a fiatalabbak közé tartozik, bár erről megoszlanak a vélemények. Az ezerkilencszázötvenes években kertészeti és kézimunka szakkört vezetett Baranyában. Eleinte a takarója alatt olvasta Bram Stokertől a Drakulát lámpaoltás után, amikor a férje már aludt. Gyuri, a férj ki nem állhatta „azt a szennyet". Ő inkább Marxot olvasott, alig bírta rávenni a bőven nyugdíjas Klárikát, hogy tegye ugyanezt. Klárika eleinte igyekezett úgy tenni, mintha nem aludna el minden ötödik sor végén, ha kommunista filozófiát kellett olvasnia.

Aztán inkább nagy mosollyal ölébe fogta A tőke első kötetének nyolcszáz oldalas példányát, és abba rejtette először a Legenda vagyok nyugatról csempészett fordítását, aztán, mivel rosszat álmodott tőle, előszedte a Drakulát. Műszálas otthonkáján meggyűrődtek a muskátlik, gyöngyözött a bőre a nyolcszáz oldalnyi álca meg a valódi olvasmány súlya alatt, de nem adta fel.

Sok minden történt aznap, amikor a végére ért. Először is, menthetetlenül szerelmes lett. Másodszor, rájött, hogy örökké akar élni. Nem foglalkozott a ténnyel, hogy ezt általában előbb döntjük el, amikor még nem kínoz a reuma és nincsenek májfoltjaink, egyszerűen hátradőlt a rekamién, és elindította magának a vámpírosodási folyamatot. Közben azt álmodta, hogy tizenhét éves szűzlány, akinek hamvas bőrét maga Lugosi Béla kóstolgatja, és Klárika tulajdonképpen mosolyogva távozott az élők sorából.

Lugosi Béla olyan hatással volt rá, hogy kitanulta az éjjel nyíló rózsák kertészeti sajátosságait, mert mindig is hitt benne, hogy egyszer összefutnak az öreggel. Azt hiszem, Klárikára mondják, hogy romantikus lélek. Nem szereti az erőszakot, minden alkalommal elájul, ha rajtunk ütnek. Beáll a homokozólapát–állapot, és a támadó nem foglalkozik vele többé. Könnyű felkapni és magunkkal vinni, aztán a következő alkonyatkor másnaposan tér magához. Olykor még énekel is, a kedvenc dalában hatszor szerepel a „kis angyalom".

Itt tartottam az elmélkedésben, amikor maga alá gyűrt a szédülés. Később arra eszméltem, hogy valami nagyon büdös. Valaki a mieink közül a két lábamba kapaszkodott, és beljebb vonszolt egy sikátor mélye felé.

Van velünk itt a Balaton-parti vámpírok közt néhány arc, keményvonalas Nosferatu-rajongók. Beletelt némi idejükbe, amíg kihipnotizálták az éjjeli időpontot Dr. Sebestyénnél, a déli part sztárfogorvosánál, aki hosszabb szemfogakat készített nekik. A rongyaik is stimmelnek, és fogalmam sem volt, ők mivé válnak nappal, mert mindig eltűntek egy véletlenszerűen kiválasztott csatornafedél alatt. Egyiküket Töhötömnek hívták, de az is lehet, hogy Tohotomnak, csak mivel mindig úgy beszélt, mintha zsemle volna a szájában, nehezen lehetett megállapítani. Hiányzott a fél szeme, állítólag egy vérfarkas kaparta ki még 1589–ben, de a többiek a markukba röhögtek, amikor erről mesélt.

Maradék szeme vérben úszott ilyenkor és fröcsögött a nyál a szájából. Amikor a „hallottam, ahogy a bokrok alatt megmosszan valami" részhez ért, a testvére, Dömötör felnyüszített. Tovább nem is tudom a történetet, mert ekkor Töhötöm, vagy Tohotom nekiesett a testvérének, és otrombán végighemperegtek a part homokján. Itt általában vége szakadt a mesedélutánnak, és más elfoglaltság után néztünk. A szagból ítélve Dömötör húzott maga után.

– Haver, igazán köszi, de asszem menne magamtól is – mondtam, és felemeltem a fejem, éppen időben még mielőtt koppant volna egy kövön. Felmordult, hátra sem nézett, csak vonszolt tovább. Horzsolta a hátam a poros föld, és váratlanul eleredt az eső. Kövér cseppekben hullott az arcomra, és bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint a Nosferatu jóindulatának közelében.

– Állj már le, légy oly’ kedves, mielőtt kidobom a taccsot! – szóltam újra, valamivel határozottabban. Dömötör nem állt meg, csak némiképp lelassított. Folyamatosan a házfalakat figyelte, hátha észrevesz valamit, bár nem láthatott messzire az esőtől. Csak ketten voltunk, meg Klárika a zsebemben.

A sikátor végén, szolidan megbújva néhány kuka mögött, horpadt vasajtó vezet a föld alá. Berúgta fél lábbal, és még egyszer körülnézett, mielőtt egy erőteljes rántással áttaszajtott volna rajta. Viszonylag kezdetlegesek az anatómiai ismereteim, de úgy vélem, abban a pillanatban szakadt le a lépem. Soha nem fogom megtudni, mennyi időbe telt volna felépülni szimplán a zuhanásból.

Odabent sötét volt, persze mi legyen a föld alatt, éjjel. Letöröltem az esőt és a padló nyirkosságát a fejemről. Dömötört nem zavarta az orrunkba tapadó dohszag, én életemben asztmás voltam, és hiába mindegy már, jobban szeretem a száraz környékeket. Hagyta, hogy feltápászkodjak, és a falat támasztva végigoldalazzak a cuppogós folyosón. A dzsekim oldala új mintát kapott közben, és minden lépéssel éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Most nem a negédes érzelmekre gondolok, pedig akár hálás is lehettem volna, hogy életben vagyok. Úgy, ahogy.

Gyertyákkal világított terembe értünk. Egy sarokban jobb napokat látott pianínó állt, egy kalapos figura blues-t játszott rajta. Néhány billentyűt hiába nyekergetett, nem jött hang, ilyenkor megrántotta a vállát és a szomszéd félhanggal oldotta meg. A másik sarokban raklapokból eszkábált bárpult, körülötte néhány rozoga asztal meg sörösláda, széknek. Az egyiknél négyen ültek és kártyáztak.

– Azt a jó nénikédet! – csattant fel az egyikük. Foltokban borotvált feje volt, melegítőfelsőben feszített. Olyan sebességgel rúgta ki maga alól a ládát, hogy megnyekkent. Nem volt ebben semmi különös, messziről láttam, ahogy a vele szemben ülő a kézelőjéből előhúzza a pikk ászt.

– Te csak ne vedd a szádra Gróf Körtvélyessynét! Nem hagyom, hogy bemocskold Aranka néném nevét, te senkiházi! – csapta ki ládáját a kézelős is. Koszos zsabós ingéhez még monoklit is viselt, vagy hogyan is hívják azt az egyszemes üveget. Soha nem láttam még vámpírt, aki tényleg úgy nézett ki, mint egy vámpír. Gróf Körtvélyessyné hamiskártyás unokaöccse viszont mintha egy képes enciklopédiából lépett volna elő, egyenesen a „vámpír" címszó alól.

– Legalább háromszáz éve halott! Kit érdekel a vén szipirtyó? – hergelte a másik, és úgy szorította az asztal szélét, hogy belefehéredtek az ujjai. A beszólástól, mintha elvágták volna, abbamaradt a blues.

– Te szégyentelen puhány! Gróf Körtvélyessyné Linzenberger Aranka húsz éves korában hunyt el gyermekágyi lázban, 1804–ben! – kiáltotta a zsabós. Átugrotta az asztalt, egyenesen a másik torkának. Elvágódtak a nedves kőpadlón.

– Vond vissza, te gyalázatos! – kiabálta. Fogalmam sincs, vajon visszavonta–e volna, mert nem kapott levegőt. Kopasznak kidülledtek a szemei, úgy próbálta lefeszegetni a nyakáról a zsabós markát. Aztán nyöszörgött valamit, taktikát váltott és igyekezett lerúgni magáról a támadóját. Hiába.

– Vond vissza! – ordította a zsabós az arcába. Újabb nyöszörgés, még több szem, ekkor már látható erekkel. Nagyot nyeltem.

– Uram, már megbocsásson – léptem hozzájuk annak ellenére, hogy Dömötör megpróbált a dzsekimnél fogva visszarántani, – de ez a „szégyentelen puhány" nem tud magától bocsánatot kérni. A felbőszített vámpír ráncolt szemöldök alól meredt fel rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy engem is megtámadjon, vagy viszonozza az úri modort.

– Elszorítja a levegőjét – suttogtam közelebb hajolva hozzá. Még tölcsért is formáltam a tenyeremből, persze teljesen feleslegesen. Egy egér cincogását is meghallaná itt az összes, még ha technó dübörög is mellette. Kezdett lilára váltani a kopasz arca, mostanra ránk figyelt az egész kóceráj. Zsabós zavart mozdulatot tett, mintha legyet söpörne le a ruhájáról, aztán megköszörülte a torkát. Lazított a szorításon, áldozata fuldokolva kapott levegő után. Valaki vinnyogva felröhögött.

– Szóval, visszavonod? – kérdezte felhúzott orral, és olyan egyenes háttal, mintha lovon ülne, és a kopasz fickó nyaka volna a kantár. Most már három röhögés hallatszott, és beszállt a nyerítésbe a két maradék kártyás is. Zsabós pökhendi fejjel méregette a kopaszt, aki elterülve lihegett a földön. Azt hinnéd, hogy a pasas örült, hogy ennyivel megúszta, de ehelyett horkant egyet, majd még egyet, és a harmadik hangnál belőle is kitört a röhögés. Zsabós, mintegy mellesleg, elvette kezét a nyakáról, zavarodva rám nézett, majd a biztonság kedvéért pofán vágta a kopaszt, de az mintha meg sem érezte volna, még hangosabban vihogott. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a megszégyenült uraságot, de megvető pillantással válaszolt. Felállt a földről, látványosan egyedül, és végigsimított a ruháján.

– Te hétszilvafás csaló, te, megint hülyét csináltál magadból – visított a kopasz, akinek esze ágában sem volt feltápászkodni. Az egyik kártyás eldőlt mellette, a harmadik meg hozott egy korsó sört, és melléjük ült röhögni. Dömötör rántott egyet rajtam, attól magamhoz tértem.

– Gyere, nem érek rá egész éjjel itt bambulni – morgott az arcomba. A leheletéből ítélve savanyított káposztát vacsorázott. Elindult egy másik ajtó felé a kocsma túloldalán, és kivágta maga előtt.

– Ezért még elbeszélgetünk mi ketten – sziszegte a fülembe zsabós. Belém karolt, mintha kedélyesen cseverésznénk délután a parkban.

– Ó, valóban? – pislogtam az arcába. – Rögtön visszatérek, csak előbb összeforrasztom a törött csontjaimat. Ha már itt tartunk, az a kar, amelyet szorít éppen, nagyon fáj.

– Fiatal kis semmirekellők. Leisszátok magatokat, aztán legurultok az első lépcsőn – morgott rám. Nem álltam meg elmagyarázni neki, hol szereztem a valamivel összetettebb sérüléseimet. Szépen kihúztam a karom az övéből, és rávillantottam hatvankét piraja tüskémet. Mondtam már, hogy még ezzel is megvert minket a sors? Hegyes szemfogak helyett ez jutott.

– Kedvelem a jól megalapozott álláspontokat uram, de ezt az eszmefuttatást majd a lépem helyére kerülése után folytassuk – mondtam. Azért beszéltem ilyen választékosan, mert majdnem egy évtizednyi időm volt megtanulni, miből értenek az öregeink. Elbénáztam az ajtóig, ő meg maradt sután a kocsma közepén. Dömötör tartotta előttem az ajtót, és nyomatékosan rávágott egyet. Nem méltattam, becammogtam a régi pince következő nyirkos helyiségébe, a vámpírlábadozóba.

Számunkra már igazán nem alapkövetelmény a higiénia. Aki meghalt, annak tök mindegy egy kis penész vagy baktérium, de állítom szívritmus ide vagy oda, lassabban gyógyulsz egy olyan helyen, ahol vizes úszócuccszag terjeng. Anélkül, hogy bárkin volna ilyesmi. A Nosferatu-arcok könnyen megszokják ezt a pincét, de ha pár éve még ágyban aludtál, és ismered a porszívót, nehéz. Bár, ha optimista alkat vagy, még mindig felfoghatod vadkempingezésnek.

A vámpírlábadozót, vagy ha úgy tetszik, vámpírkórházat, a második világháború alatt összelopkodott kórházi ágyak töltik zsúfolásig, hiába nincs itt egy-két szerencsétlennél több egyszerre. A vámpír viszonylag gyorsan gyógyul, csak a súlyosabb esetekhez kell hosszabb idő. Mint például egy zuhanáshoz a negyedikről. Aki összepakolta ezt a termet, talán arra számított, hogy harcolni fogunk minden hús-vér alakban töltött percünkben, és folyamatosan csúcsra járatjuk a kapacitását.

Mindenre gondolt. Voltak behűtött vértasakok abszolút vészhelyzet esetére (nagyon értékes dolog), paradicsomlé a nem túl súlyos bajok ellen. Egész szekrénnyi halotthűtő rekesz sorakozott a plafonig, hidraulikus emelőkkel a rozsdamentes tálcák számára. Elnyúlt az arcom, amikor megláttam. Jártam már itt, de soha nem vettem észre, aminek annyi az oka, hogy máskor nem voltam eszméletemnél.

– A norvég orvosvendégeink miatt hozattuk őket ‘972–ben, nem bírták jól a meleget – csicsergett felém egy hang az egyik sarokból. Egy köpenyes nő állt háttal nekem, és valamit matatott egy fémasztalon. – Néha szusszantak itt egyet hajnalban, feltöltöttem nekik jéggel.

– Nem változnak műanyaggá?

– Ahhoz túl öregek. Ha jól emlékszem, fáskosár, gyapjúpulcsi, és ivókupa lett belőlük. Nagyon hálásak voltak a hidegért, tőlük kaptam ezt – fordult felém, és majdnem az orromnak nyomta a karjára tekert gyöngykarkötőt.

– Szép gyöngyök – mondtam, mert ez tűnt idevalónak. De a nő felhúzta az orrát.

– Hány éves vagy?

– Őőő... halálom óta?

– Persze, a többit látom.

– A többit?

– Hogy hány éves voltál, amikor bevámpírosodtál.

– Aha, vagy úgy. Hét leszek.

– Akkor ideje iskolába menned – horkant fel, és megint az orrom alá nyomta a csuklóját. Hülyén néztem rá, ő meg tanárnénis hangon folytatta:

– Nézd meg jobban, köze nincs a gyöngyhöz. Úgy nézek én ki, mint valami politikusfeleség?

– Nem, nem egészen – mondtam, és a kezembe fogtam a csuklóját, hogy ne zizegjenek a szemem előtt a fehérkés akármik. Közelebb húztam, és akkor vettem észre, hogy sárgás a színük, néhol fekete.

– Mi a frász ez? Csont? – fanyalogtam.

– Te tényleg baromi zöldfülű vagy, öcsém. Életemben nem láttam keményebb lemmingfogakat – vetette oda. A hangsúlyából ítélve úgy tűnt, akár fel is foghatnám a lemmingfogak jelentőségét, de szőrös rágcsálók lebegtek lelki szemeim előtt, nem éppen fogkrémreklámba passzoló fogsorukkal, és nem láttam bennük semmi jelentőset. Szerintem az arcomra volt írva, mert a nő csak ráncolta a homlokát, aztán kioktatott, valahogy így:

– A norvég vámpírok azért olyan piszok gazdagok, mert a fajtánk és a hozzánk hasonlók nagyra értékelik a lemmingfogakat. Ritkák, és ne mondd, hogy nem gyönyörűek, jobbak a gyöngynél.

– Lemmingekre vadásznak? – csodálkoztam.

– Dehogy vadásznak. Miért kéne rájuk vadászni?

– Önként adnak fogat? – kérdeztem. Teljesen összezavart, de csak a szemét forgatta és hangosan caffogott.

– Használd az eszed. Ismerik a helyeket, ahol tömegesen lesznek öngyilkosok, és odamennek... szüretelni.

– De akkor miért ritkák? Ha tömegesen döglenek a szőrmókok, éppen hogy olcsó lehetne, nem? – értetlenkedtem.

– Te tényleg nagyon új vagy. Mi történik ott, ahol sok élőlény pusztul el?

– Jobban keres az erdészet és a temetkezési vállalkozó? Nem tudom – vontam meg a vállam.

– Hemzsegnek a szellemek egy ilyen helyen. Te szereted, ha kísértetállatok használnak utazókosárnak?

– Fogalmam sincs, sosem próbáltam.

– Elég hülye érzés, de a norvégok bevállalják az üzlet kedvéért. Fifi után én nem merném – mondta, és megborzongott.

– Fifi?

– A szomszédom kutyája volt, egy darabig ugattam tőle álmomban. De nem tartozik rád. Miért jöttél? – váltott hivatalosra.

– Leestem egy háztetőről – mondtam olyan szenvtelenül, ahogy tőlem telt. Csak nem fogok sírni vámpír létemre, pedig lett volna elég okom rá. Mondjuk, az a tortazselére hasonlító érzés a vesém helyén, vagy a lüktető szurkálás a szegycsontom mögött.

– Le...leestél? Milyen magasról?

– Négy emelet. Ha telihold volna, akkor...

– Ne, ne folytasd, feküdj le ide – mutatott egy olyan fémasztalra, amilyenen a filmekben boncolni szoktak. Nem szóltam semmit, csak elnyúltam a hideg és kemény cucc tetején. Nyomta a lapockám és a csípőm, de ezt nem vallottam be. Kemények vagyunk, én akár a puding.

Nekilátott, hogy levágja rólam a