Sehol

By Paul Hut

  Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen „mélységét”, és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón… Manu megpihent egyetlen pillanatra… majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan „nem akarom” mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt „csápja” felé…
  Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét…
  Ameddig csak lehetett.
  Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett „hajóhát” azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa „négykézlábasdit”… és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie… amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított „papucsokba”… majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert… hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen…
  És az űrhajó jótékony „fedezékéből” kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította!

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: May 1, 2023
• ISBN: 9786158213523

Book preview

Prológus

Mark Kanaman professzor fáradtan rogyott vissza a székébe a viszonylag rövid, pár évtizedet átívelő időtartamon belüli immáron ki tudja hányadik kudarc hallatán.

Lassacskán kezdte feladni a reményt:

− Már megint egy újabb sikertelen szimuláció! − legyintett dühösen. − Ugyanott tartunk mint hárminc évvel ezelőtt…

Több mint bosszúsnak érezte magát.

Majd szétvetette a düh.

A jelek szerint azonban csak őt idegesítette az ismételt kudarc:

− Mi van akkor − emelte fel mosolyogva a mutatóujját Dr. Peter McHollen −, ha kihagyjuk a szimulációt?!

A rajta kívül még a szobában tartózkodó másik tudóst szemlátomást egy cseppet sem aggasztották a lehangoló eredmények.

Márpedig ez a fajta felelőtlen flegmaság talán még a sorozatos kudarcnál is jobban idegesítette Kanamant:

− HOGY KÉPZELED?! − förmedt ingerülten a kollégájára. − EEMBERÉLETEKRŐL LEHET SZÓ!

− Kockázat mindig is lesz − vágott vissza amaz már-már rezignált nyugalommal. A vehemens kitörés szemmel láthatóan ugyanúgy nem hatotta meg, mint a sorozatos kudarcok. Illetve teljesen más hatással voltak rá a kontrollálatlanul ingerült szavak: − Talán keresned kéne magadnak egy kevésbé stresszes kutatási területet!

Ez már nyílt fenyegetés volt!

Ami kíméletlenül ráébresztette Kanamant, hogy tudományos alá- fölérendeltségi viszony ide, vagy oda, itt és most nem ő a főnök.

Sőt!

Ha megpróbálna McHollen útjába állni, az minden bizonnyal a karrierjébe is kerülhet…

Nincs menekvés?

Manu

Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen „mélységét, és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón… Manu megpihent egyetlen pillanatra… majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan „nem akarom mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt „csápja" felé…

Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét…

Ameddig csak lehetett.

Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett „hajóhát azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa „négykézlábasdit… és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie… amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított „papucsokba"… majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert… hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen…

És az űrhajó jótékony „fedezékéből" kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította!

Ösztönösen, teljes testtel félre fordulva próbálta elkapni a tekintetét a szó szerint fájdalmas látvány elől… miáltal az óvatlan mozdulat következtében a bal lába kicsúszott a tartóból… és Manu halálra váltan kapott a függőleges szerelőkorlát után…

Az inkább emlékezetből, mint tudatosan végrehajtott mozdulattal a leges-legutolsó pillanatban sikerült beakasztania a karabinert. Hajszálpontosan azelőtt, mielőtt a jobb lába is kicsúszott volna a rögzítőpapucsból.

S ezáltal pár pillanatig a halálfélelem kővé dermedt furcsa zászlajaként „lengedezett" a hajótest felett.

Miközben a perzselő hőség, meg az ijedtség együttese generálta verejték a bőre minden egyes pórusán kicsapódva elborította az egész testét… hogy a súlytalanságban az izzadságcseppek lassú méltósággal lebeghessenek bele a fülébe, az orrába, a rémült zihálástól félig nyitott szájába… valamint, fájdalmasan csípve a szemeibe…

Tehetetlen volt.

Még a verejték és a könny együttesétől elhomályosuló tekintetét sem tudta megtörölni.

Hirtelenjében az a rémisztő kényszerképzete támadt, szó szerint a semmiből, mintha hátrakötött kézzel dugták volna bele egy izzó kemencébe.

Az alig pár hónapja még a Föld azúrkék légkörének oltalmában oly kellemesen simogató napsugarak most valóságos purgatóriumi lángnyelvekként készültek elevenen, a saját levében megfőzni őt!

Az őrjítő gondolat szülte dermesztő pánik, a majd egy évtizedes „űrrutinja" ellenére képtelenné tette Manut még a szkafanderhűtés bekapcsolásához szükséges egyszerű mozdulatra is. És csupáncsak annyi volt a szerencséje, hogy a saját tehetetlensége az űrruha automatikáját egyáltalán nem befolyásolta.

Miáltal pár tizedmásodperccel később a hűtőmodul felzúgott… hogy kisvártatva az erős túlzással már-már elviselhetőnek nevezhető ötven fok körüli értékre csökkenhessen a forróság „odabent".

Manu mégsem mozdult.

Csak hosszú-hosszú percekig szoborként „lógott" a biztosítókötélen…

Mialatt lassacskán végre sikerült megnyugodnia.

− Inkább bányásznék a Plútón − tornázta óvatos mozdulatokkal vissza a lábait a „papucsokba"…

Miközben Bryan aggodalommal átitatott hangja ráébresztette, hogy amit ő csak gondolni vélt, azok bizony kimondott szavak voltak:

− Nem értem, ismételd!

− Nem érdekes… mindjárt megbuherálom ezt a nyavalyás vitorlát…− vágta rá zavart-sietve.

Holott semmi jelentősége sem lett volna annak sem, ha megismétli az iménti „hangos gondolatot".

Ő mégis inkább terelt.

Amit Bryan McNolen kapitány, még ha észre is vett, nagyvonalúan átsiklott felette:

− Rendben. Igyekezz! Nem szeretnék több időt elpazarolni! Mostanra nemhogy a Merkúr pályáját, de kis túlzással már a Nap-rendszert is el kellett volna hagynunk! − sürgette inkább a további kérdezősködés helyett.

Igaz még ezt sem tette túl vehemensen.

A szavai viszont, a nyilvánvaló nagyzolása ellenére is hordoztak magukban némi igazságot.

Manu tisztában volt vele, hogy igyekeznie kell, hiszen az örök mozgásban lévő univerzumban minden elvesztegetett idő végzetesen befolyásolhatta a gondosan megtervezett, és jó előre kiszámított pályájukat.

Egyszóval, még ha nem is pont a felszólítás miatt, de sietve hozzálátott a javításhoz… hogy már egyáltalán nem törődve a végletekig terhelt kondirendszer dacára a tekintetét még mindig elhomályosító verejtékkel, alig húsz perc alatt kicserélje a napvitorla vezérlőmodulját.

− Kész vagyok! Bemegyek− kiáltott bele megkönnyebbülten a sisakmikrofonba.

Majd a maró izzadságcseppektől mostanra szó szerint már semmit sem látva, majdhogynem vak tapogatózással végigvonszolta magát a szerelőkorlát mentén a zsilipkamráig…

Amely a vákuumban furcsa némafilmet játszva hangtalanul, előbb kinyílt előtte… majd ugyanolyan csöndben be is zárult mögötte…

***

És egy őrjítően hosszúra nyúlt fél perc után végre levehette a sisakot… de úgy tűnt, csakis azért, hogy a hermetikusság megszűntével szinte azonnal megrohanhassa a benti huszonkét Celsius fok „dermesztő hidege".

Melyet „előrelátóan" a szkafander alatt mindösszesen viselt, az izzadságtól csuromvizes trikó és bugyi csak még elviselhetetlenebbé tett…

Manu reszketeg mozdulatokkal kibújt a szükségtelenné vált védőruhából…

Átlépett a belső zsilipen… és bármennyire fázott, megszabadult a csuromvizes alsóneműitől is… hogy, miközben legszívesebben a forró zuhany alá állt volna be, nagyjából szárazra törölve a testét, visszabújhasson a kifelé menet itt hagyott overalljába…

És a belső kommunikációs rendszeren keresztül szinte azonnal felcsendült Bryan hangja:

− Ezt lehetne még egyszer?! − értékelte incselkedve a „műsort".

Egyáltalán nem hozva zavarba Manut.

Elvégre már nem az első útja volt Bryan McHolly-val.

Amelyek közül még a legrövidebb is több mint két évig tartott.

Miáltal már rengetegszer láthatták meztelenül a másikat.

Egyszóval lényegében csak szórakoztatta a dolog:

−Az tetszene mi?! − mosolygott bele a legközelebbi kamerába.

Az igazat megvallva el is várta, hogy a férfi végignézze a „műsort".

Amit, csak most tudatosult benne, neki csinált!

A párjának!

Elvégre az ilyen, Kerubion -féle hosszú távú expedíciókra kifejlesztett két fős mély űri kutatóhajóknak ez volt a sajátosságuk: a gondosan kiválasztott legénység egyfajta házasságként élte meg a küldetést.

A szociológiai felmérések eredményei is ezt az ideális létszámot hozták ki, mint a legkevesebb konfliktust eredményező felállást. Legyen szó akár féltékenységről, akár hatalmi kérdésről.

'A Paradicsomban sem véletlen voltak csak ketten!' − csalt mosolyt Manu arcára az egyszer, ebben a témában elhangzó „Bryan-bölcsesség" felbukkanó emlékképe.

Kedvelte a férfit. Persze ebben semmi meglepő sem volt, hiszen a minél hatékonyabb együttműködés érdekében a kutatópárokat már eleve a nemi identitásuk és az egymás iránti lehetséges vonzalmuk alapján válogatták össze. Elvégre egy-egy ilyen küldetés során a két embernek végtelennek tűnő napokat kellett összezárva eltöltenie.

Márpedig ezt a nagyon-nagyon hosszú időt csak úgy volt esélyük elviselni, ha a kapcsolatuk, túlnyúlva a munkán, minden más igényüket is kielégíti.

És ez, Manu határozott véleménye szerint, az ő esetükben tökéletesen működött.

− Mindjárt fent vagyok − fordult el mosolyogva a kamerától.

***

Igaz a „parancsnoki híd elnevezés helyett, miután azt eredetileg a több tíz, száz, esetleg ezer fős legénységgel bíró űrnaszádok vezérlőtermének megjelölésére használták, mint olyan, itt már réges-rég elvesztette a valódi szerepét, és a csupán két ember „lakta kutatóhajón igazából a központi helyiség meghatározás találóbb lett volna, de a kis létszámú személyzet dacára is hatalmas méretek miatt a titulus mégis megmaradt.

Így Manu, akárcsak ezer évvel ezelőtt, most is a parancsnoki hídra lépett be:

− Na, indulhatunk! − húzta ki magát büszkén. − Ugye mondtam, hogy megcsinálom?!

− Szuper csajszi vagy! − válaszolt Bryan úgy, hogy közben még csak fel sem pillantott az „asztali" kijelzőről. − Ezalatt mi Reával kiszámoltuk a részleteket… szóval, tényleg indulhatunk…

Manu, habár külön-külön minden szót értett, tanácstalanul bámult a férfira… és el kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájött, ki is az a REA.

Jobban mondva mi:

Rea, vagyis igazából MIREA, Mutiplatform Intelligent Realtime Entity Association, a két fős legénységük „harmadik tagja, egy több munkakörnyezetes önfejlesztő számítógép, lényegében kísérleti jelleggel, először vett részt éles „bevetésen.

'Igaz ekkor rögvest a csupa nagybetűs ISMERETLENBE!' − hasított bele Manuba immáron ki tudja hányadszorra, a küldetésük ijesztő mivolta.

És szó szerint összerándult a gyomra az ideges feszültségtől.

Amit képtelen volt magában tartani:

− Bryan, te nem félsz? − tört „felszínre a szó szerint a lelkét marcangoló határtalan aggodalma. − Az egy dolog, hogy a sok okos prof papíron kiszámolt „valamit − rajzolt idézőjelet a levegőbe −, de mi van, ha tévednek?!

Nem akart vészmadárnak tűnni, de egyszerűen képtelen volt továbbra is magába fojtani a gondolataiban az elindulásuk óta folyamatosan ott motoszkáló kételyt.

Az iránt küldetés iránt, amit még soha senki nem csinált végig előttük!

Azt, ahol a Merkúr pályájától elindulva egyszerre akarták befogni a Napszelet, és meglovagolni az égitestek gravitációs mezejét azért, hogy a fénysebesség közel harminc százalékáig gyorsulva elhagyhassák a Naprendszert, és elsőként jussanak el oda ahol még nem járt ember.

AZ ALFA CENTAUIRA!

Abba a hármas csillagrendszerbe ahonnan számukra már nincs visszaút!

Hiszen ezt az űrhajót kizárólag egy útra tervezték.

'CSAK ODA!'

A rémisztő gondolat hirtelenjében rádöbbentette Manut, milyen különös gonddal választották ki kettejüket erre a feladatra.

És a helyére kerülő mozaikdarabok egyértelművé tették amit tudat alatt eddig is sejtett:

'Egyáltalán nem a véletlen műve volt, hogy az elmúlt pár alkalommal következetesen Bryan mellett kaptam beosztást' − „ocsúdott" fel gondolatban. − 'A kettőnk közötti kémiát erősítették.'

Mindazonáltal a szíve mélyén nagyon is érezte, hogy mindez működött!

És Manu mostanra már valódi társként szerette a férfit…

Mégis elbizonytalanodott:

'Vajon képes leszek csak vele leélni a hátralévő életemet?'

Ezek az egymást kergető gondolatok mindössze az alatt a néhány pillanat alatt cikáztak végig az elméjén, amíg Bryan válaszát várta…

Aki végre felnézett rá:

− Persze, hogy félek − vallotta meg már-már veszélyesen őszintén. − Viszont gondolj csak bele, ha ezt megcsináljuk, híresebbek lehetünk mint előttünk bárki más! − kiáltott fel lelkesen… de hiába! A nagy szavak ellenére az egész lényéről lerítt, hogy nem csak Manut, hanem saját magát is ugyanúgy győzködnie kell:− Még a huszadik század végén útnak indított szondákat is megelőzzük… és igaz, mire az általunk szerzett információkat felhasználva megérkezhetnek az első igazi „telepesek", akár harminc, negyven, vagy ötven év eltelik, a lényeg az, hogy nem maradunk örökre egyedül! − válaszolt önkéntelenül Manu legrejtettebb félelmére is.

És ő készségesen elfogadta az érvelését.

Egyszerűen azért mert hinni akar neki!

Elvégre a több milliárd éves univerzum távlatában a csupán röpke pillanatnak tűnő emberi élet csapdájában „vergődve" ő maga is ugyanúgy áhította a hírnév nyújtotta mesterséges halhatatlanságot, mint a férfi.

− Rendben van − szabadult meg egyetlen mozdulattal az épphogy csak az imént magára húzott ruhadarabjától… és guggolt le Bryan mellé −, de előtte szeretkezni akarok veled!

Nem tehetett róla. Hirtelenjében ellenállhatatlan kényszert érzett egy igazi stresszoldó szexre.

És minden