2148 A Szingularitás éve 3. rész: A tudás fénye örök

By Kaptas Andras

A Singularity 2148 trilógia befejező része.

A robot tudta hova kell szúrni. A parancsnok szinte percek alatt elvérzett. Az orvosi gép még életben tartja őt, de ki tudja meddig … ki tudja magához tér-e valaha ... Susan a drogokhoz nyúl, Charlotte a veled töltött pillanatokba kapaszkodik, míg te a közös jövőtök álmába. Közben JOS, a vörös bohóc digitális szellemként kísérti az állomást. Míg a 250 éves szkafanderedből kiszerelt computer múltadról olyan titkokat fed fel, ami alapjaiban borít fel mindent.

• Language: Magyar
• Publisher: András Kaptás
• Release date: Jan 18, 2018
• ISBN: 9786150011493

Book preview

fenntartva

A Szingularitás napja

Na, még egy hosszt! A parttól a falig oda-vissza 100 méter. Lassan savvá válik ereimben a vér. Utálok úszni, és biztos, hogy nem most fogom megszeretni, de valami megszállottság hajt.

Épp a vért mostam a kezeimről, mikor rám tört az úszhatnék. Utána még majdnem két órát forgolódtam Chéry mellett az ágyban. Míg ő álomba sírta magát, az én fejemben csak ez pörgött: Úszni akarok. Mint egy fülbe ragadt dallam, amitől nem tudsz szabadulni.

Alig egy liter vére maradt, mire gépre tettük. Az a kibaszott robot tudta hova kell szúrni, hogy szinte azonnal elvérezzen… Basszus, ennyi vért! … Már a liftben rátekertünk minden ruhát a sebekre, amink csak volt. Charlotte leszaggatott overállban, csurom véresen küzdött az életéért. Negyed órát volt oxigénhiányos állapotban az agya, mire a gép újraindította a keringését… Hogy ez sok-e, lehet-e számítani rá, hogy még magához tér? … Erre Charlotte se tudott mit mondani.

Basszus, nem emlékszem, mikor elértem a falig, de már visszafelé úszom. Az előbb meg még mélykéken derengő plafon borult a víz fölé, most meg már élénk sárgás fényben úszik felettem az ég… Nem rémlik, hogy lett volna átmenet, de biztos feltűnt volna, ha hirtelen felkapcsolták volna a villanyt… A fene tudja hány hosszt úsztam le, mire így rám pirkadt… Az agyam már kihagy… A karom, a lábam alig mozog.

Az utolsó pár tempót már háton teszem meg a plafon fényébe bámulva, végül a hullámokkal úsztatom fel magam a homokos partra. A fülem vízbe ér, a kezeim lebegnek; így fekszem a part sekély vizében behunyt szemmel. A szapora lihegés mellett csak a hullámok halk surrogása hallatszik. Lehunyt szemem mélyvörös vásznán zöldes-sárga derengés úszkál véletlen mintákban, majd lassan minden foltot elnyel a sötétség.

-o-

Érzem, valaki a mellkasom cirógatja. Kinyitom a szemem. Egy meztelen férfi ül mellettem a vízben… Persze, hogy JOS, ki más… Felpattannék de a tagjaim nem mozdulnak.

– Tudod Ben, a világ egyik legnagyobb kicseszése, hogy egy kicsit se vagy meleg – mondja színtelen hangon. Vizet mer a mellkasomra, majd tenyérrel szétsimítja. – Kellő puhítás után még azt a fatökű Reiner is beadja a derekát… De te? – rázza meg gumi fejét. – Téged sehogy se tudlak becserkészni.

Francokat! Nincs rajtam mobAR! … Levettem úszás előtt, anélkül meg nem lehet itt ez a vörhenyes geci! ... Álom, basszus… Ez is csak egy álom!

JOS teste apró fekete fullánkokká esik szét. Már falnának fel, de egy hirtelen rúgással sikerül átugranom a valóság túlsó partjára. A gumibabafejű eltűnt, de a fullánkok karcos zsibbadását még itt érzem a bőrömön.

Feltápászkodom a homokból. Elbotorkálok a törölközőmig. Úgy mozgok, mint egy ócska droid; minden izmom be van durranva.

Felteszem a mobAR-t és elterülök. Nem jelez nem fogadott hívást, vagyis Chéry még biztosan alszik.

– Navi! Hívd Susant! – mondom kábán, és hosszan kifújom a levegőt.

Negyedik csengésre veszi fel:

– Ben? – szól bele a vonalba halkan.

– Halló Susan… Őh – nem igazán tudom miért is hívtam… Csak úgy éreztem, beszélnem kell valakivel – Hogy vagy? – kérdem tétován.

– Értem ne aggódj! – mondja elgyötört hangon.

– Aludtál bármit az éjjel?

– Dehogy… És ti? – kérdez vissza – Úgy hallom lihegsz.

– Feljöttem úszni pár hosszt, egyedül…

– Egyedül? … Úszni? – lepi meg a válasz – Az meg, hogy jött rád?

– Nem tudom – felelem, és sóhajtok egy nagyot –, de mélyről jött a vágy.

– Talán mélyebbről, mint hinnéd… A víz az ember legősibb archetípusa, a kollektív tudattalan legerősebb eleme.

– Te be vagy tépve – mondom ki a nyilvánvalót.

– Az első gondolatom az volt, hogy tönkre iszom magam – mondja, és hallom, ahogy a hangját a sírás szorongatja –, de részegen nem tudnék dolgozni.

– Az állomás rendszereit ellenőrzöd?

– Azt hát…

– És van már tipped, mi a franc volt ez?

– Van egy őrült elméletem…

– Nem lehet őrültebb, mint ami történt. Érdekelne mire jutottál.

– Ezt jobb lenne személyesen… Gyere át!

-o-

A kabinajtó még szinte ki se nyílt, máris arcon csap a rettentő fűszag.

– Szia – lépek be a füstös félhomályba. – Hogy vagy?

Ő nem felel, mert éppen egy fekete csőbe nyomja a száját, ami bugyogó hangot ad, amit beleszív. Lent tartja egy kicsit, majd füstöt hány, mint egy gyárkémény. Köhint párat.

– Szerinted hogy vagyok? – kérdi rekedten, szétcsúszott fejjel, majd rátör a kényszeres vihogás.

– Az meg mi a franc? – mutatok a szerkezetre, amibe az előbb beleszívott.

– Ez, fiam, egy bong – feleli vihogva – Vizipipa a gyengébbek kedvéért… A francnak van kedve, meg ideje ilyenkor cigiket tekerni – dörzsöli a szemét, majd bő fél percig köhög és vihog felváltva.

Borzalmas látvány, én meg állok itt tétován a kabinajtóban egy szál gatyában, nyakamban törülközővel.

– Gyere beljebb úszóbajnok! – szól hozzám, amint kicsit leülepedett benne az óriási slukk – Üljél le! – mutat a kanapéra.

– Még vizes a gatyám – mondom egy helyben topogva.

– Víz víz víz – mondogatja, majd beleszív még egyet a bongba. – Tudod mi lesz, ha a víz találkozik a tűzzel? – kérdi a lent tartott levegőtől eltorzult hangon, majd hosszan kifújja: – Fhüüüsttthhhh…

– És azt tudod-e fiam, hol vált el az ember evolúciója a csimpánzétól? – szólal meg Susan nagyjából egy perc hallgatás után.

– Gondolom valahol Afrikában – válaszolom.

– Persze, hogy Afrikában, de mitől lettünk ilyen furcsa, csupasz majmok? – forgatja a kézfejét a szeme előtt.

– Talán mert ruhát kezdtünk hordani? – tippelek.

– Mert olyan hideg lett volna az az Afrika? … Nem, fiam… A víz válasz… Az ember egy vízközeli életformához adaptálódott majomfaj… Bizony! … Vizimajmok vagyunk fiacskám…

– Hát, én elég rosszul úszom – vallom be férfiasan.

– Tetőtől talpig szőrösen szerinted jobban menne?

– Ahh… Amúgy mi most mi a francról beszélgetünk? – kérdezem feszengve.

– Nem tudom – temeti az arcát a tenyerébe. – Eszméletlenül be vagyok tépve! – mondja torzult hangon, fejét rázva.

– És ez most jó nekünk? – kérdem némi megvetéssel.

– Hé! – emeli fel a kezét – Én vagyok a parancsnokhelyettes – tiszteleg magának egyet hanyagul – Ha nincs itt az öreg, csakis én szólhatok be magamnak… Értve vagyok kicsi hadnagyom? – kérdi, majd hisztérikus vihogásban csapkodni kezdi a pultot. – Hjíí… te csupasz szexi vizihadnagyom…

– Susan, szerintem aludj egyet… Szükség lenne a józan eszedre…

– Mikor vagyok én józan fiam? – néz fel szétcsúszott arccal – De te csak ne féltsd az én eszemet… Ha kell, bármikor penge vagyok – mondja, majd ezt demonstrálva eltolja magát a pulttól, és normális testtartást erőltet magára – Van egy elméletem – mondja meglepően tiszta hangon.

– JOS-ról? – kérdem.

– Róla – feleli. Próbálja elnyomni, de tekintetét áthatja a belső gyötrődés. – Ha nem lett volna ilyen rohadt sok meló, már rég fülön csíptem volna – mondja elcsukló hangon.

– Mert, mi ő? Valami vírus?

– Inkább egy szellem… Maga Joseph B. A. Uchrin kísért…

– Susan, inkább aludj egyet! – vágok a szavába.

– Nem hiszel nekem? – kérdi felháborodva.

– Kérlek, ne kelljen felébresztenem Chéry-t, hogy leszedáljon téged – kérem őt szép szóval, de erre dühösen a pultjára csap:

– Szidáljon le ő téged édes fiam! Bő nyállal! Engem meg hagyjatok dolgozni! – fakad ki, majd dühösen pötyögni kezd a pulton, közben dünnyög: – Meg kell védenem az állomást egy szellemtől… Ki tudja, legközelebb mivel támad ránk…

A hirtelen kirohanástól összehúzom magam.

– Tudok segíteni valahogy? – kérdem megszeppenve.

– Mondjuk, előbb megpróbálhatnád nem hülyének nézni a jó öreg Susan nénédet! – rázza felém az ujját.

– Bocsánat – sütöm le a szemem.

– Akkor végighallgatsz? – kérdi ingerülten.

– Hallgatlak…

– Na –