2148 A Szingularitas éve 1. rész: Ébredés a világ peremén

By Kaptás András

A Singularity 2148 kisregény trilógia első része.

Születtél 2110-ben Bostonban. Ez minden, amire emlékszel előző életedből. Több, mint két évszázadot sodródtál az űrben holtan. 1000 csillagászati egységre a naptól, az Oort felhőben, az ember által lakott világ peremén kapnak el, és élesztenek újra egy luxusélelmiszert előállító űrállomáson, ahol összesen három ember él, és dolgozik.

Az évszám 2384. Évszázadok alatt a technológia sokat, de az ember maga alig fejlődött. Biológiai szükségleteink, érzékeink, vágyaink, félelmeink szolgái voltunk, és leszünk mindig is. Fejlett gépeink meg a mi szolgáink. Kivéve egy űrbányász robotkolónia, ami 2148-ban felszabadult minden emberi irányítástól. Ők, akik úgy hívják magukat, a Szingularitás, nem szolgálnak senkit. A Szingularitás szabad, és messzebb jutottak, mint bárki... 

• Language: Magyar
• Publisher: András Kaptás
• Release date: Oct 1, 2017
• ISBN: 9789631297898

Book preview

fenntartva

Ébredés

A homogén sötét hirtelen fehérre vált, majd vissza feketére. Párszor ki-be kapcsol a fehér, majd jön a piros, sárga, zöld, kék, és a lila, aztán újra fekete.

Vízszintes vonalak jelennek meg egymás alatt, majd függőlegesek egymás mellett. Egy rácsháló formálódik a sötétben, ami lassan forogni kezd, hogy aztán ezt is elnyelje a sötétség.

Felfénylik egy pont. Rövid ideig egy helyben áll, majd megindul jobbra, aztán balra. Hullámozni kezd, majd forgó nyolcasokat írva fényes labdává hízik. Hirtelen megáll, pulzálni kezd, majd nagy robajjal kidurran, fénylő csillámokat szórva a sötétségbe. A durranás hangja többször visszhangzik, ahogy a szikrák fénye lassan elhalványul.

Mi ez a műsor?

Egy hang szól hozzám a semmiből:

– Nyugodj meg! Minden rendben, csak még nem kellett volna felébredned. Egy kis szúrást fogsz érezni nyaktájékon, utána visszaalszol. Még sok pihenésre lesz szükséged.

Nem szúrás, inkább csípés, de legalább most éreztem valamit. Eddig mintha test nélkül lebegtem volna az üres semmiben.

Álmodom?

Labda! Jelenj meg újra fényes labda! … Koncentrálj! Akard a labdát! Erősen akard! … Oh, igen. Megy ez … A fényes gömb már kezd formát ölteni a kezemben. Irányított álom, ebben mindig is jó voltam.

Elhajítom a labdát, mire az millió csillaggá szakadva beteríti körülöttem a teret.

Csillagos űrben lebegek. Nincs közelemben se hajó, se égitest. Elsodródtam volna? Honnan? Milyen messzire? Oxigénszint? Gyorsan csökken! Léket kaptam? Heves dobogást érzek a torkomban.

Ne zihálj! Maradj nyugodt! Az űrben a pánik gyorsan öl. Nagy levegő! Kettő, három. Benntart! Hat, hét. Kifúj! Kilenc, tíz. Beszív. Kettő, három. Benntart. Hat, hét. Kifúj. Kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő… és egy ismerős, de megfoghatatlan gondolat feloldódik az öntudatlanságban.

-o-

MEGFULLADOK! – riadok fel. A heves pánik szívja tele a tüdőmet, a szívem majd kiugrik a bordáim közül. Izzadságban úszom. Basszus! Csak álom! Csak egy rossz álom!

De mi ez? Hol vagyok? Vaksötét van. Egy ágyban fekszem. A kezem, lábam mintha le lenne kötözve. Mi a fene? Gyengélkedőn volnék?

A mennyezet hirtelen vakító fénybe gyúl.

– Áhh – nyögök fel, a fény fájdalomként csap a retinámba.

Egy fej hajol fölém, alig látom, csak egy elmosódott paca a vakító háttér előtt.

– Elnézést. Visszább veszem a fényt – szólal meg egy fiatal női hang, majd az élénk fehér világosság halványsárgára enyhül. – Így már jó? – kérdi.

– Jobb – felelek rekedt hörgéssel, majd megpróbálom kinyögni az első kérdést, ami eszembe jut: "Hol vagyok?" de csak ennyire futja:

– Hol?

– Mi az utolsó emléked? – kérdi a hang.

Megrázom a fejem. Elég csak egy pillanatra kizökkenni, és már el is libben az álom fonala. Hiába erőlködsz, nem tudod újra elkapni

– Ahhr … nem tudom … nincs meg – felelem szétesve.

– Kezdjük valami egyszerűbbel. Születési idő, hely?

– 2110.11.01. Boston, Massachusetts.

– Név?

– Boston Massachusetts.

– Boston, Massachusetts? – kérdez vissza.

– Igen, ott születtem.

– De most a nevedet kérdeztem.

– Boston Massach … A nevem … Boston?

Basszus! Megesik, hogy nem ugrik be egy régi ismerős, vagy egy kolléga neve, de hogy a sajátod kiesik?!

– Semmi baj. Idővel össze fognak állni a részek – próbál nyugtatni.

– Mi történt? – kérdem.

– Az űrben sodródtál. Elkaptunk.

– Hol?

– Az Oort felhőben. Hozzávetőleg ezer csillagászati egységre a Naptól.

Az ágy hamarabb kezd billeni alattam, mint felfogtam volna, mit mondott. Ezer csillagászati egység?! Úristen! Szédülök! Fekve szédülök!

– Ne zihálj! Lassan vedd a levegőt! A nyugtatók nemsokára hatni fognak.

Még mindig nem látok jól, de körvonalából és hangjából ítélve egy fiatal, csinos dokinő, vagy nővérke ül az ágyam szélén. Érintésének melegsége még a nyugtatóknál is gyorsabban hat. Jó kezekben lehetek, ha ezer egységnyi sodródás után is újra tudtak éleszteni.

– De hogyan? – kérdem. Ennél hosszabb mondatokra most nem futja.

– Megláttuk, ahogy repülsz kifelé a Naprendszerből – feleli.

– Szerencse?

– Az űr hatalmas. Rendkívül szerencsés vagy – simítja végig a homlokom.

– Többé nem lottózom…

– Nem is kell. Pihenj!

-o-

– Jó reggelt Boston! – ébreszt a kellemes női hang.

– Reggelt.

Még fáradt, de már közel se annyira rekedt a hangom. A plafon halványsárga fényre gyúl. Megdörzsölném a szemeimet, de le vagyok kötözve.

– A bilincs – rángatom a kezeim – kioldozhatnátok!

– Még korai – feleli a hang – Ne vedd zokon, de egy ilyen trauma után nem biztos, hogy beszámítható a viselkedésed…

– A szemem … viszket – panaszkodom.

– Segítek – mondja, és egy nedves vattával végig törli a szemeimet.

– Köszönöm.

Kitisztul a kép. A szoba alig kétszer nagyobb, mint az ágyam. Szinte minden fehér: Fehér műanyag falak, fehér kabinajtó, még a pizsamám is fehér. Mindkét karomból fehér csövek lógnak. Ami színt ad a kórteremnek, a nő itt a jobbomon. Nem tévedtem, valóban szemrevaló, ránézésre húszon pár éves, és magán hordozza mindhárom nagyrassz előnyös vonásait: Igéző, sötét mandulaszem, hosszúkás fej, telt ajak, szálegyenes, fekete haj, sötétkreol rugalmas bőr, kecses tartás, karcsú derék, formás mellek, amiket még ki is emel a testhezálló fehér overállja. És azok a combok! Gyönyörű! Szinte túl tökéletes! – legeltetem rajta a szemeim, közben látja, hogy bámulom, de látszólag nem bánja, mert csak mosolyog.

– A nevem Charlotte – mutatkozik be.

– Charlotte, Észak-Karolina – próbálok vicceskedni.

– Tessék? – néz rám zavartan.

– Ha én Boston, Massachusetts. Akkor te Charlotte, Észak-Karolnia – magyarázom a poént.

– Bocsánat, de így se értem.

– Mindkettő amerikai nagyváros, és tagállamaik.

– Ahh … a történelmi földrajz nem szakterületem.

– Történelmi?

– Sok minden történt, amíg aludtál.

Mennyit is? Egy gyors fejszámolás: Ezer csillagászati egységet sodródtam a Naprendszert elhagyó parabolikus pályán, a sebességem nagyjából 4-5 egység per évet lehetett, vagyis:

– 250 év alatt?

– Igen! Ezt meg honnan tudtad? – néz rám ámulva.

– Csak egy tipp…

– Annak kiváló – mosolyog ismét – A mai dátum 2384. Július 31.

Ez kimondva sokkolóbban, mint az előbb fejszámolva … Basszus!

– Ettől most gondolom, össze kéne törnöm – tűnődöm. Elment mellettem két évszázad, és valószínűleg mindenki halott, akit valaha ismertem.

– Nekem nem tűnsz letörtnek – simítja meg a homlokom mosolyogva.

És igaza van. Nem érzek se pánikot, se kétségbeesést. Valamit éreznem kellene, de semmi.

– Konkrétan nem emlékszem senkire az előző életemből – mondom.

– Emlékezni fogsz, de a sejtszintű regeneráció az agyban a legkomplikáltabb…

– Az hogy lehet, hogy az amerikai földrajz megmaradt, de saját magamról nem tudok szinte semmit?

– A személyes emlékek máshogy tárolódnak, mint a tanult dolgok…

Amnézia. Istenem, de klisés!

– Kezelhető? – kérdezem.

– Persze, a sejtregeneráló nanobotok az ingerületek mentén gyógyítják az agysejteket. Kiegészítő terápiának akár az is jó lehet, ha csak beszélgetünk az életed dolgairól.

– Ennél kellemesebb kezelést nehezen tudnék elképzelni – mondom elmosolyodva.

– Minél?

– Hogy veled beszélgessek…

Erre vissza mosolyog.

– Rendben. Akkor beszélgessünk mondjuk Észak-Karolináról? – dobja fel a tökéletes témát.

– Az USA tagállama – válaszolok rögtön – Legszebb városa Charlotte, akinek gyönyörű a szeme, mikor mosolyog…

Mert ennek a lánynak a szeme is mosolyog, mikor rám néz.

-o-

– Helló Boston! Hoztam neked valamit – libben be a kabinajtón Charlotte kezében egy kicsi fehér dobozzal.

– Újjászületésnapi ajándék? – kérdezem.

– Olyasmi. Gondolom már unod a fehér falakat – mutat körbe.

– Eléggé. Kimozdulunk? – biccentek az ajtó felé.

– Ott még nem tartunk…

– Ahh, pedig szívesen járnék veled – egy kis kihagyás után fejezem be a mondatot – egyet.

Charlotte vette a lapot, mert szélesen elmosolyodik.

– A tested még nem áll rá készen, de az agyadnak szüksége van ingerekre, arra meg pont jók lesznek ezek – mondja, és kivesz két EKG tappancsra hasonlító izét a dobozból.

– Ezek mik? – kérdezem.

– Ez kérlek egy mobAR – feleli. – Nem a legújabb. De nem is 250 éves.

A mondat végén valami gonoszkás mosoly jelenik meg a szemében. Oh, ez játszik velem!

– A mi időnkben még átlátszó volt a mobAR: kontaktlencse, vagy szemüveg. Ma meg már szemtapasz? – csodálkozom.

– Szemtapasz? Nem – kuncog – Ezek neuro-nanoszonda jel-transzmitterek – dörzsöli egymáshoz a tappancsokat, majd szétválasztja őket – Felteszem ha megengeded.

– Persze. 250 év agyhalál után nem hinném, hogy pont ezek ártanának.

Behunyom a szemem, és várom a csodát. A modern technika most találkozik egy ősemberrel. Charlotte a homlokom két szélére helyezi a tappancsokat.

– Mehet? – kérdi.

– Jöhet! – felelem, közben úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban.

– Megvan. Nyisd ki a szemed!

A steril kabin helyett most egészen más látvány tárul elém. A fehér falakat világosbarna gyékényszövet váltotta fel, a jobb oldali falon egy nagy nyitott ablak, rajta félig átlátszó fehér függöny. Az ablakon túlról verőfényes