A csillagok dala

By Szemán Zoltán

Ez a novelláskötet kifejezetten azzal a célzattal íródott, hogy megkísérelje azok figyelmét felkelteni a sci-fi műfaj iránt, akik még nem ismerik, esetleg nem kifejezetten kedvelik. Az öt novella (három hosszabb és két rövidebb) inkább az emberi, érzelmi vonalra igyekszik koncentrálni, a bonyolult technikai kifejezések használata nélkül.

 

A faun álma: Egy a görög mitológiából ismert alak hirtelen a huszonharmadik században találja magát. Vajon mihez kezd a faun, aki az életerejét a szerelemből meríti, egy olyan világban, ahol az emberekből már szinte minden érzelem kihalt?

 

A látogató: Az emberiség már kapcsolatba lépett számos idegen fajjal, de a Föld vezetői szinte paranoiás módon rettegnek az idegenektől. Az emberek sokszor viszolyognak, tartanak más civilizációk képviselőitől, és csupán néhány földönkívülinek engedélyezik, hogy meglátogassa a kék bolygót. A kevesek egyikének útinaplójába olvashatunk bele ebben a történetben.

 

A per: A Fajok Galaktikus Tanácsa tudomást szerez az emberi civilizáció létezéséről. A kezdeti tárgyalások azonban hirtelen abbamaradnak, és a Tanács hosszú évekig nem reagál a Föld hívásaira. Majd egy szép napon az emberek kurta, minden magyarázatot mellőző üzenetet kapnak a nagyhatalmú szervezettől: Azonnal beszélni akarnak a Föld két megbízottjával.

 

Minna: Egy nyugdíjba vonult biológus-fizikus csillagjáró asszony és egy emberi érzésekre, érzelmekre szomjas mesterséges intelligencia furcsa kapcsolata, amire egy szokatlan haláleset árnyéka vetődik.

 

Pillangó: Történet egy különleges képességekkel rendelkező kisfiúról és a nyomtalanul eltűnt, immár évek óta halottnak nyilvánított édesapjáról.

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Feb 26, 2019

Book preview

A faun álma

A faun nagyot nyújtózkodva ropogtatta meg a csontjait. Sárgásan villanó szemmel pislogott körbe a szűk helyen. A házban, amelynek két vastag tartófala között aludta százéves álmát, csend honolt. Beleszimatolt a levegőbe, de csak korhadt fa, penészes falak és por szaga hatolt az orrába. Megesett az ilyen. Majd’ háromezer éve járta a Földet, és a negyven év ébrenlét után következő évszázados álomból sokszor ébredt arra, hogy elhagyták az emberek a helyet, ahova bevackolta magát.

Eszébe jutott az utolsó ébredése. Az országban, ahol éppen akkor élt, háború dúlt. Alig nyitotta ki a szemét, géppuska ugatása, bombák sivítása voltak az első hangok, amit meghallott. Alig tudott kimenekülni az összeomló épületből. Bár az istenek halhatatlansággal ruházták fel, de ha csak pillanatokra is, átsiklott volna az örök sötétségbe, mielőtt újra visszatér az élők közé. Ez még talán nem is lett volna akkora baj, de amíg az élet és halál között járt a lelke, a teste elveszítette emberi alakját. Tapasztalatai szerint, a halandók nehezen birkóznak meg egy patás lábú, kecskefejű, kék szőrrel borított teremtmény látványával. Még háborús időkben is.

A harcok hosszú évekig dúltak. Didergett, ázott, éhezett és menekült, mint akármelyik szerencsétlen halandó. Ereje fogyott, legszívesebben visszatért volna a hosszú álmába, de nem mert. Nem talált egyetlen biztonságos helyet sem, ahol átvészelhette volna az ágyúk és tankok lövedékeit, ahol ne kellett volna attól tartania, hogy esetleg lángok között ébred. Próbálta ő tenni, amivel az istenek megbízták. Igyekezett szerelmet kelteni, vágyat ébreszteni, de az elgyötört, rongyos férfiak és nők patak alján tompa fényű folyami kavicsként ülő szemében egy darab kenyér több vágyat keltett, mint ő. Márpedig a faun erejét a szerelem adja.

Aztán véget ért a háború, de ő nem maradt az országban. Látott, hallott már annyit a világban, hogy tudja, az óceánon túl az embereket nem érték el a szörnyűségek, hát Jacob Montellier néven a legelső hajóval elhagyta a kontinenst.

Negyven éven át hol férfi, hol női testben szeretett és szerették. Csábított, igézett és elbűvölt. Ám közben egyre növekvő aggodalommal figyelte a világot. Nem tetszett neki, hogy az emberek egyre bátrabbak, egyre nyíltabbak lettek. Meghódították a levegőt, lementek a tengerek mélyére, és már a világűrben is jártak. A Holdraszállást az akkori kedvese házában, közösen nézték a televíziókészüléken. Hiába bújt hozzá társa, a faun borzongott.

„Ezt az istenek nem engedhetik! Ez az embereknek tilos! Ők ezt a földet, ezt a bolygót kapták, amit nem szabad elhagyniuk! Hol vagytok, istenek? Miért nem tesztek valamit?" – gondolta, kétségbeesetten bámulva a képsorokat, miközben keze szórakozottan simogatta a nő vállát. Nem kapott választ a néma kételyeire.

Alig tíz évvel később érezte, ismét itt az ideje az alvásnak. Megrendezte a saját halálát, és hasogató szívvel ugyan, de magában búcsút mondott az akkori társának. Nagyon szíven ütötték a férfi könnyei. A búcsú mindig is nehéz volt, de akkor úgy érezte, sötét, komor árnyék telepszik a várva várt pihenésére.

Hallgatózott egy darabig, majd miután úgy vélte, biztonságosan előbújhat, erőteljes lendülettel áttörte magát a vékony deszkafalon. A szoba láttán elszomorodott. Mikor utoljára látta, otthonos bútorokkal berendezett, napfényben fürdő helyiség volt. Száz év telt el azóta. Az odakintről belopakodó utcai fényekben a lakás rettenetes állapota még letargikusabbnak tűnt. A bútorok eltűntek, a tapéta már csak ritkás foltokban fedte a sok helyen bezúzott, furcsa ábrákkal telefirkált falakat. A törött ablaküvegen át befütyült a szél és szemetet görgetve maga előtt a padlón, tovanyargalt a leszakadt bejárati ajtó felé.

A faun elhúzta a száját. Nem szerette az ilyen ébredéseket, sokat elvett az erejéből. Mivel sejtelme sem volt az éppen aktuális divatról, kipillantott az utcára, hogy mintát vegyen a ruházkodásról.

Személyes dolgokra soha nem volt gondja. Pénztárcájában mindig akadt annyi pénz, amennyire szüksége volt, ruháját, haját, de akár a testét is, egy pillanat alatt olyanra alakíthatta, ami a kiszemelt halandó igényeinek tökéletesen megfelelt.

Az utcán parkoló furcsa, rozsdásodó járművek mellett egy lélek sem járt. Úgy tűnt, nem csak a házat, de az egész környéket sem lakják már. Valamerre keletre, ahol régebben a tizenhetedik sugárút vágta ketté a városrészt, erős fények verődtek vissza az alacsonyan szálló felhőkről.

„Ez így nehéz lesz! – gondolta elkeseredve. „Kénytelen leszek az utolsó formámban mutatkozni.

Kilépett a folyosóra, lesietett a veszélyesen omladozó lépcsőkön az utcára. Közelebbről sem nyújtott biztatóbb látványt a környék.

„Gyerünk a fények felé! Ahol világítás van, ott emberek is lesznek!" – határozta el. A nagyvárosokra oly jellemző mormoló zaj is abból az irányból hallatszott.

Elindult a kihalt utcán. Sötét, zörgőre száradt bokrok rázták meg néha az ágaikat, papírdarabok ugrottak a levegőbe egy-egy fuvallatra. A faun ekkor döbbent rá, mi volt eddig is olyan furcsa. A levegő! Hiába járt odakint, a ház pora mintha még mindig a tüdőjében ült volna. Ráadásul kesernyés, fémes íz öntötte el a száját. Undorodva nyelt párat, de a rossz szájíz megmaradt.

„Valami van a levegővel… Sebaj, majd megszokom!"

Ugyan senkit sem látott, de igyekezett az árnyékban maradni az útja során. Egy huszonöt körüli nő, száz évvel azelőtti divatnak megfelelő ruhában mindenképpen feltűnésre számíthatott.

Repedezett, üres betonplacc mellett vezetett el az útja. A térdig érő gyom láttán elfacsarodott a szíve. Itt valamikor gyerekek labdáztak, esténként fiatalok gyűltek össze dugi dohányzásra, sörre. Szerelmesek bújtak össze a jókora betonlap szélére ültetett, mára már teljesen széthullott padokon…

A közeledő léptekre behúzódott egy házfal árnyékába. Vékony alak tűnt fel az utcán, egyenesen a faun felé tartott. A gyatrán pislákoló utcai lámpák fényében fiatal férfi, inkább csak nagyobb kamasz iparkodott a dolgára. A faun elcsodálkozott, de jól szemügyre vette a fiút. A srác a fejét egyik oldalon kopaszra borotválta, míg a másik oldalon leomló sötét haj söpörte a vállát. Természetellenesen fehér arcát átlósan fekete csík tarkította, mint valami sok száz évvel ezelőtt élt törzsi harcosét. A fülbevaló gyanánt hordott agyarra emlékeztető fémtüske is hasonló stílust idézet. Csapott vállain szinte lógott félhosszú, fekete kabátja, ormótlan bakancsa alatt csikorogtak a porladó beton apró kavicsai.

A faun megmozgatta kicsit a vállait, majd már jóképű, fiatal férfiként, a sráchoz hasonló öltözékben és hajviselettel kilépett a fényre.

– Jó estét!

– Mit akarsz? Nincs se pénzem, se drogom! – torpant meg gyanakodva a srác.

– Csak segítséget szeretnék kérni. Azt hiszem, eltévedtem.

– Aha, persze! Na, hagyjál békén, haver! Menj a dolgodra!

– Komolyan beszélek. Új vagyok a városban.

– Ja, és nem tudod, hogyan kerültél ide, mi? Kurva erős szert használhattál, vagy éppen nagyon pocsékat. Mondtam, hagyj békén, vagy megbánod! – húzott elő a fiú egy kékesen villogó pengéjű tőrt. – Ha nem akarsz búcsút mondani a fejednek, akkor takarodj az utamból, és nehogy követni merj!

– Rendben, megegyeztünk, csupán a dátumot áruld el!

– Baszki, te aztán nem vagy semmi, haver! Ennyire kiütötted magad? Na, figyelj ide! Megmondom, de aztán te mész délre, én északra! Stimm?

– Ó, persze – nyögte a faun. A nyelvvel néha bajba került, mert száz év alatt mindig is sokat változott. A zsargon, az egyszerű emberek beszéde pedig még többet.

– Oké, szóval 2234. február hatodika van. Na, most tűnés!

A faun döbbenten pislogott a srácra. Csupán hajszálon múlott, hogy meglepetésében fel nem fedte igazi mivoltát.

– Ez lehetetlen! Százötven évvel többet aludtam volna?

– Haha! Ez jó duma! Majd legközelebb én is ezt mondom a zsaruknak! Takarodj!

– Február? De hiszen meleg van…

– Ja, hát köszönd meg a szétcseszett klímának! Arrébb állsz végre, vagy tényleg lenyessem pár alkatrészedet?

A faun félrehúzódott a feszülten figyelő kölyök útjából.

– Ne haragudj, de tényleg meglepődtem. Már csak egyetlen kérdésem van: hol találok egy bárt? Úgy érzem, muszáj innom valamit!

– Az utca végén balra – bökött a fejével egy irányba a srác. Gyanakvó tekintetét a faunon tartva tovább indult. Pár lépés után azonban megtorpant, majd visszafordult, és merően bámult. – Hol van a nő?

– Milyen nő? – lepődött meg a faun.

– Egy nőt láttam beiszkolni az árnyékba, de te jelentél meg. Hol a nő? Megölted?

– Nem tudom, miről beszélsz – hazudta a faun.

– Oké, nem az én dolgom – vont vállat a srác. – Nem is láttalak, tudom. Na, csussz!

A faun figyelte a távolodó alakot, de közben kétségbeesetten törte a fejét, mi történhetett? Még soha nem aludt sem többet, sem kevesebbet, mint száz év. Néha kénytelen volt megszakítani az álmát, mikor ösztönei közeledő veszélyt jeleztek, de ilyen ritkán fordult elő.

„Lehet, hogy a fiú hazudott?" – jutott eszébe a mentő gondolat.

Lassan baktatott a bár felé. Mivel férfialakot öltött, remélte, talál majd nőt, akit boldoggá tehet. Egy órára, egy napra, egy hétre… Mindegy.

Vakító fény csapott le az utcára. A faun rosszat sejtve ugrott be a közeli romos épület kapualjába. Óvatosan felpislogott, és meghökkenve figyelte a lassan elhúzó repülő járművet. Látott már repülőgépet, hiszen 1980-ban hajtotta álomra a fejét, de az a valami, ami villogó fényekkel, halk zümmögéssel korzózott végig a házak felett, inkább jókora repülő autóra emlékeztette.

„Talán mégsem hazudott a srác" – tűnődött a lassan haladó, fényszóróival a felszínt pásztázó járművet bámulva. Megvárta, amíg tisztes távolba ér tőle, majd továbbindult a bár felé.

Az utca végén már találkozott pár emberrel. A szórakozóhely színes fényeiben fürdő bejárata körül ácsorogtak, beszélgettek. A faun csak óvatosan közeledett. Nem lehetett tudni, ki barát és ki ellenség, de a környéket figyelembe véve, inkább nem kockáztatott. Az erőszak nem volt jellemző a fajtájára, faun még soha nem győzött sem fegyveres-, sem ökölharcban.

Amint közelebb ért, az ácsorgók egyike-másika megnézte őt magának, de úgy tűnt, senki sem találta elég érdekesnek. A faun szó nélkül siklott el a furcsa hajú, telepingált arcú alakok mellett. Igyekezett feltűnés nélkül szemügyre venni az embereket. Közülük páran zavarba hozták, mert nem tudta volna határozottan eldönteni róluk, melyik nemet képviselik. Ez pedig baj, mert, ha a faun bizonytalanná válik, akkor hogyan szerezhet örömet? Ha pedig nem tud örömet adni, akkor kapni sem, és így erejét vesztve könnyen lelepleződhet.

Megkönnyebbülten lépett be a közeledtére automatikusan nyíló ajtón, majd meglepetten nézett körbe.

A bárpult mögött megtermett férfi piszmogott. Félmeztelen felsőtestén viselt kötényszerű ruháján még nem is csodálkozott volna, de a jobb szeme helyén csillogó, fényképezőgép optikai lencséjéhez hasonló valamin már annál inkább eltátotta a száját. A helyiségben uralkodó tompított fényekben is jól kivehetők voltak a kör alakú, hat-nyolcszemélyes asztalkák. A késői idő ellenére is csupán alig tucatnyi vendég ücsörgött a bárban, legtöbben a jól elkülönített, egymástól alacsony fallal elválasztott asztaloknál. A faun álmélkodva figyelte, hogy bár mindegyik ember előtt ital állt, alig nyúlnak hozzá. Csak ültek, alig mozdulva, fejükön a szemüket is eltakaró sisakot viseltek.

„Majd a csapostól megkérdezem, mi ez" – gondolta.

A helyiség távolabbi végében kialakított, jól megvilágított pódiumon karcsú táncosnő vonaglott a halk, idegenül csengő dallam ritmusára.

A faun a pulthoz lépett, és a felé forduló pultos gépszemébe bámult.

– Mindegy, mit ad, csak sok, erős és hideg legyen!

– Aha, aztán fizetni tudsz-e? Mert hitel nincs! – tette le a huszonhatodszorra is eltörölt poharat a férfi.

– Van pénzem – vette elő a faun a pénztárcáját.

Magabiztosan nyitotta ki az időrágta fekete tárcát, majd meghökkenve meredt az üres rekeszekre. Egyetlen bankó sem sorakozott a máskor oly lelkiismeretesen újra és újra feltöltődő erszényben.

A csapos felröhögött.

– Süti vagy, haver? Ki használ manapság igazi pénzt? Amúgy sem tudnék vele mit kezdeni, mert nem tudok visszaadni. Ha van kredit a chipeden, akkor ihatsz, másként, kívül tágasabb!

A faun sápadtan tette el az áruló pénztárcát. Már azon volt, hogy szégyenszemre elkullog, mikor égető fájdalom hasított a kézfejébe. Sziszegve kapta a szeme elé kezét, majd a fájdalom elmúltával a szemöldöke felszaladt a homlokán. A kézfején fényes fémlapocska jelent meg, ami úgy tűnt, mintha szerves része lenne a bőrének.

– Na, erről beszélek! – bólintott a csapos.

Ismeretlen kéziműszert kézbe kapva a lapocska fölé emelte, majd elvigyorodott.

– Oké, haver! Mit iszol?

– Bármit, ami…

– Jó, vettem már elsőre is! – bólogatott a férfi, és már perdült is távolabb, hogy egy jókora poharat megtöltsön.

A faun nagyot kortyolt a színtelen, pocsolyaszagú löttyből, majd fintorogva pislogott bele a poharába. A pultos látta a reakciót, dühösen felmordult.

– Reklamációt nem fogadok el! Ha igazi italt akarsz, nem ezt a szintetikus műpiát, menj a belvárosba! Feltéve, ha a biztonsági rendszer átenged a határon – pillantott végig a férfi a faunon.

– Jó lesz ez, csak szokni kell az aromáját…

A csapos ismét felröhögött.

– Na, ez jó szöveg! Majd kiírom szlogennek!

– Velük mi történt? – bökött a faun az asztalnál ücsörgő, majdhogynem mozdulatlan alakok felé.

– Semmi – vont vállat a férfi, és újabb poharat kezdett el törölgetni. – Tudják, hogy nem bírom, ha valaki ordítva kéjeleg. Azt kivágom a francba, és be nem teheti ide a lábát többet.

A faun ettől a választól sem lett okosabb, hát poharával a kezében közelebb húzódott a pult végében tekergő táncosnőhöz. Szüksége volt a szerelemre, mert a szokatlanul hosszú alvás jelentősen megcsappantotta az erejét. Anélkül pedig megszűnik a halhatatlansága…

Eddigi tapasztalatai szerint a lebujok táncos hölgyeményei jó pénzért, de néha akár ingyen is kaphatók voltak a szerelemre. No nem az igaz, eget-földet megrázó érzelmekre, de már egy egyéjszakás kaland is nagyot dobott volna az életenergiáján.

Miközben letelepedett a táncosnő mellett, kéjsóvár tekintettel figyelte annak kígyózó, buja mozdulatait.

– Maga igazán tehetséges…

A nő tudomást sem vett a faunról.

– Ne haragudjon, nem szeretnék tolakodó lenni, de ha szünete lesz, meghívhatom egy italra?

– Hé, öreg! Ha azt akarod, hogy többet is mutasson a kicsike, akkor használd a chipedet! – szólt oda a pultos vigyorogva.

A