Zeusz kora

By James Lovegrove

HARCRA ​FEL! A HALHATATLANOKNAK PUSZTULNIUK KELL!
Az olümposziak egy évtizeddel ezelőtt tértek vissza a Földre. Az ősi görög istenek élő megtestesülései ők, küldetésük, hogy állandósítsák a rendet és stabilitást a világban. Természetesen a saját elképzeléseik szerint. Minden ellenállás hasztalannak bizonyult, és azóta az emberiség a jótékony isteni elnyomás rabigáját nyögi.
Aztán a volt londoni rendőrnő, Sam Akehurst kap egy meghívást, ami túl csábító ahhoz, hogy visszautasítsa: csatlakozhat egy kisebb gerillacsapathoz, mely hipermodern fegyverek és testpáncélok segítségével kíván szembeszállni az olümposziakkal. Titánok, így nevezik magukat. És mindenre elszántan meg akarják dönteni a nagy hatalmú zsarnokok és szörnyszolgáik rémuralmát.
Az angol szerző Panteon-ciklusának kötetei egymástól független, párhuzamos világokban játszódnak, csak két dolog közös bennük: a háttér aprólékos kidolgozottsága és a nyaktörő iram. Nonstop akció és annyi információ a görög mitológiáról, hogy a jövőben egyetlen olvasóját sem lepheti meg az ősi istenek váratlan támadása!
„Az a fajta összetett, akcióközpontú SF, amit Dan Brown tudna írni… ha Dan Brown tudna írni.”
– The Guardian

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155859168

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

James Lovegrove

Age of Zeus

Solaris Books, 2010

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Tamás Dénes

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978 615 5859 16 8

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2010 by James Lovegrove

© Hungarian translation 2018, Tamás Dénes

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Ezt a regényt öt inspiráló angol nyelv és irodalom tanárnak ajánlom: Jill Danielnek, Chris Brownnak, Peter Holmesnak, Barry Webbnek és Michael Gearin-Toshnak.

Prológus: Korzika

A SZÖRNY VÉGRE CSAPDÁBAN VOLT.

Előbb kiugrasztották az erdőből, aztán lekergették a hegyről. Golyók kopogtak a sarkában, meg kétoldalt, a tölgyek és más lombos, hegyi fák törzsén. A golyózápor beterelte a faluba, végigűzte a keskeny utcákon. Végül afféle karámba került egy zsákutcában, melyet minden oldalról magas, ősrégi falak zártak körül.

A lihegő, verítékben úszó, sarokba szorított szörny megfordult.

Két üldözője a zsákutca nyitott vége felől közeledett. Fölötte a kőházak felső emeletein spaletták nyíltak ki, és falubeliek leskelődtek. Arcukon félelem, de egyben remény is látszott. A szörny hónapok óta tartotta rettegésben Korzika belső vidékeit, és kénye-kedve szerint gyilkolt. Most ő maga is rettegett. A falusiak alig várták, hogy megkapja a magáét. Már éppen ideje volt.

A bestia azonban még távolról sem volt veszélytelen. Attól, hogy csapdába esett, még nem vált védtelenné. Elvégre ő volt a Minótaurosz: több mint két méter magas testén kétszáz kiló túlfejlett, bőrrepesztő izomzat, s benne annyi erő, mint több igahúzó ökörben. A Minótaurosz lehajtotta a fejét, vérben forgó szemekkel méregette ellenségeit, és egyik lábával kapálni kezdte a földet. Orrlyukaiból zörögve, rövid, vaskos fújtatásokban áramlott ki a levegő.

– Téthüsz, itt Hüperión. Jelentkezz!

Sam nem vette le a szemét a Minótauroszról – különösen a hatalmas szarvakról, melyek most elefántcsont lándzsaként meredtek felé.

– Hüperión, itt Téthüsz. Mnémoszünével lőtávolságban vagyunk. A célpont rohamozni készül.

– Látod a célt?

– Igen.

– Tiszta a cél?

– Igen.

– Akkor meg mit tökölsz? Lődd le!

Sam fölemelte visszarúgásmentes, 45-ös kaliberű géppisztolyát. Zömök, mégis könnyű, lecsupaszított fegyver volt – ugyanakkor pusztítóan hatásos.

A Minótaurosz meglátta, és megértette a funkcióját. Ismerte a fegyvereket. Tudta, mire valók.

Vörös szemében Sam látta az értelem csillanását, és még valamit. Nem lehetett biztos benne, de mintha megadás lett volna.

De az lehetetlen. A Minótaurosz nem gondolkodó lény, csak tudattalan, pusztító erő. Abban a bikafejben nincs más, csak rosszindulat, és a túléléshez szükséges, minimális állati ravaszság.

Vagy legalábbis Sam eddig így hitte.

A Minótaurosz nem tudhatja, hogy meg fog halni.

Vagy mégis?

– Téthüsz? – érkezett Hüperión hangja. – Hallasz engem? Azt mondtam, lődd le a bestiát!

Sam ujja a ravaszra görbült.

A Minótaurosz lehajolt, teste megfeszült. Támadni fog, akárhogy is lesz. Még sosem találkozott ilyen páncélba öltözött ellenséggel. Tudja, hogy túlerőben vannak. A Minótaurosz életében most először néz szembe a vereséggel, és a vereség árnyékában a halállal. De nem fogja jámboran tűrni. Az nem az ő stílusa.

– Téthüsz? – szólalt meg Mnémoszüné. Gauss-puskáját a szörny tömegközéppontjára szegezte. – Sam? Mire vársz? Itt a lehetőség.

– Téthüsz! – harsant fel Hüperión hangja a kommunikációs csatornán. – Miért nem hallom a fegyverropogást?

A Minótaurosz készen állt. Sam látta a testtartásán. Még egy utolsó rohamra indul, hogy dacoljon a sorsával.

– Mnémoszüné – mondta –, szeretném élve elkapni, ha lehet.

– Mi? – kérdezte Mnémoszüné.

– Mi? – visszhangozta Hüperión. Sam érzékelője jelezte, hogy a társa már nem jár messze. A falu alacsonyabb utcáin közeledett. Már csak kétszáz méter. Sam tudta, hogy ezt el kell intéznie, még mielőtt ideér. Hüperión – Ramsay – egy percig se habozna, hogy megölje a célpontot. A küldetésük nem az volt, hogy élve elfogják. Hanem hogy kivégezzék.

– A sokkoló bokszerrel elkábítom – mondta Sam Mnémoszünének.

– Te megőrültél! Miért?

Sam nem tudta megmondani, miért. Ő sem volt biztos benne.

– Bízz bennem! Kérlek!

Mnémoszüné egy pillanatnyi szünettel érzékeltette a kételyeit.

– Rendben, csináld! – mondta végül. Aztán szorosabban fogta a Gauss-puskát. – De ezt végig célra tartom, hogy bármikor kilőhessem a dögöt.

– Kronosz nem véletlenül látott el minket bénító támadófegyverekkel – mondta Sam, miközben barázdált bokszert illesztett mindkét páncélkesztyűjére.

– De reméljük, nem is azért, hogy megöljük magunkat – felelte Mnémoszüné.

Sam mordult egyet. Valamivel több mint egy hónap telt el az első akciójuk óta, és két titán máris halott volt. És lehet, hogy ma egy újabb társuk követi őket a sorban, csakhogy ez most egyedül az ő hibájuk lesz. Sam hibája, hogy pontosak legyünk.

A Minótaurosz hirtelen rohamra indult.

Sam nekidurálta magát. Mnémoszüné ezalatt hátrébb lépett, és célzott.

Hüperión a fülükbe ordított:

– Ne legyetek hülyék! Öljétek meg! A kurva élet, öljétek már meg!

A szörnyeteg gyorsan közeledett. Úgy robogott, mint egy elszabadult teherfurgon.

Sam tudta, hogy ha ezt elbassza, mindennek vége.

Hát ne baszd el! – mondta magának, és futni kezdett a monstrum felé.

ELSŐ RÉSZ

Három hónappal korábban

1. A chicagói

KETTEN VÁRTAK A MÓLÓN: Sam és a férfi, akivel néhány órával korábban találkozott a vonaton. A férfi, akinél ugyanolyan meghívó volt, mint nála. Sam a büfékocsiban vette észre, amikor épp a saját kocsijába ment vissza a vécére tett kitérő után. A férfi sajtos szendvicset kért, és „egy pohár szódavizet. Afroamerikai. Magas. Jól összerakott. Szép, formás fenék. Olyan egyenes gerinccel állt, hogy hozzá képest mintha mindenki görnyedt lett volna. Chicagói akcentus? Igen, Chicago. Mintha rágná a magánhangzókat. Nagyon jóképű volt; Samnek különösen az orra tetszett. Orrlyuka természettől fogva kitágult, ami magabiztosságot és jó értelemben vett büszkeséget sugárzott. És amíg arra várt, hogy a pult mögött álló nő elkészítse a szendvicsét és kitöltse az italát, a pasas kivette a zsebéből a meghívót, hogy szemügyre vegye – láthatóan nem először. A meghívó ugyanolyan volt, mint ami Sam táskájában bújt meg: hófehér, sima papírra nyomtatták elegáns betűtípussal, mintha egy fényűző estély házigazdája küldte volna. A chicagói homlokát ráncolva, fejét csóválva futotta végig a sorokat, aztán újra zsebre rakta. Amíg a papírt böngészte, Sam odamehetett volna hozzá, előkaphatta volna a saját meghívóját, és mondhatott volna valami olyasmit, hogy „Lebuktál! vagy „Én már megmutattam az enyémet, most te jössz", vagy valami hasonlóan fanyarul szellemeset, hogy utána bemutatkozzon. De nem tette. Ehelyett csak elsiklott a férfi mellett, és visszament az üléséhez, a vonat pedig csak zakatolt tovább a végállomás felé, ahol Sam taxiba szállt, hogy elvitesse magát a tengerpartra, ebbe a kis, kőből épült kikötővárosba, erre a mólóra.

A chicagói most egy kikötői cölöpön üldögélt. Esőkabátja gallérját állig fölhúzta, és magába gubózva senyvedett a nyirkos, harapós szélben, mely a partot csapkodta. Hideg kora januári nap volt. A tenger és az ég mintha versenyzett volna egymással, melyikük a nyálkásabb és viharosabb. Sirályok lépkedtek a kikötői oromzat nedves kövein behúzott csőrrel, felborzolt tollal.

Sam távolabb állt a férfitól, egy rántott halas büfé bejáratának menedékében, mely az ajtóra kitett tábla szerint nyitva volt, de valójában feltűnően zárva. Sam tudta, hogy a chicagói már bemérte őt, és tudja, hogy ugyanazért van itt, amiért ő: mindketten ugyanarra a rejtélyes, szűkszavú meghívásra érkeztek. Samet elárulta a lábánál pihenő kis utazóbőrönd. A pasasnak is volt poggyásza: egy kerekeken guruló, kihúzható nyelű útitáska. De a chicagói a jelek szerint tiszteletben tartotta Sam igényét, hogy ne kezdeményezzen vele beszélgetést – legalábbis egyelőre.

Sam a szeme sarkából megpillantott egy csoportot, akik a kikötői főutca felől közeledtek. Újabb meghívottak? Nem, csak egy fiatal pár két gyerekkel, egyikük babakocsiban. Téli nyaralók. A felnőttek előregörnyedtek a szélben, míg a nagyobbik gyerek, egy nyolc-kilenc éves kisfiú arca állandó duzzogásba torzult: nem értette, miért vonszolják ki a szülei ilyen pocsék időben, amikor otthon ülhetne a melegben a tévéjével és a Nintendójával. A kisbaba ezzel szemben alaposan bebugyolálva, békésen aludt.

A móló csúcsa felé menet elhaladtak Sam mellett. A nő biccentett a szülők felé, és tudatosan nem nézett a gyerekekre. Különösen a kisbabára nem. A család hamarosan már visszafelé tartott, és az apa fanyar derűvel odaszólt Samnek:

– Micsoda idő! – Sam megint bólintott, és ezúttal tekintete akaratlanul is az alvó kicsire tévedt.

Csak egy gyerek. Valaki más gyereke.

De olyan kicsi. Olyan békésen szundikál. Olyan pufók és tökéletes.

Samnek összeszorult a torka. Görcsbe rándult a gyomra. Úgy érezte, mintha egy gyorsliftben zuhanna.

A terapeutája figyelmeztette, hogy mindig lesznek ilyen pillanatai. Bármennyi idő telik el, az érzései sosem tűnnek el teljesen, és néha váratlanul törnek majd rá. Egyszerűen el kell fogadnia, túl kell tennie magát rajta. Ez a pillanat is elmúlik, mint az összes többi.

Sam a hideg levegőre, a szél csípős illatára, a mögüle áradó, átható hal- és sütőolajszagra koncentrált. Amit most érzékel, a közvetlen környezetében, a valóságban, a jelenben.

A múlt már a múlté.

A légzése fokozatosan helyreállt, a szédülés alábbhagyott, a gyomrában feloldódott a görcs. Újra önmaga volt.

Apró, fából ácsolt halászbárka pöfögött be a kikötőbe. Lehorgonyzott a móló mellett, a kapitány pedig kilépett a hajópárkányra, és kikiáltott:

– Bleaney-sziget! Ki megy innen a Bleaney-szigetre?

Sam és a chicagói odamentek a hajóhoz, a kapitány pedig a fedélzetre segítette őket.

– Szóval, maguk az utolsó kettő – mondta. Pirospozsgás arcával, bozontos barkójával és hamiskásan csillogó szemével élő megtestesülése volt a vidám, vén tengerésznek.

– Ha maga mondja – szólalt meg a chicagói. – Hányan voltak előttünk?

– Összesen tízen. Ma háromszor tettem meg az utat oda-vissza. Hogy miért nem egyszerre jöttek, azt nem tudom. De mit érdekel engem? Megfizetnek a hajókázásért, mégpedig busásan!

Beindította a hajómotort, megfordította a bárkát, és kisvártatva már a nyílt tenger felé pöfögtek.

A kormányosi fülkén kívül, melyben egyedül a kapitány fért el, nem volt más fedett rész a fedélzeten. Sam egy felfordított műanyag ládára ült, a chicagói meg zsebre dugott kézzel állt, és a látóhatárt fürkészte. Komfortosnak tűnt, a jelek szerint nem zavarta a bárka föl-le bukdácsolása. Lábát egy kissé behajlította, hogy könnyebben lovagolja meg a hullámokat.

Egy kis idő múlva Sam felé fordult.

– Ideje megismerkednünk – mondta. – Nem utazhatunk egymás mellett szó nélkül a végtelenségig. – Kezet nyújtott. – Rick Ramsay.

– Sam Akehurst.

Kezet fogtak. A pasas szorítása erős volt, göcsörtös.

– Már a vonaton észrevettem ám – mondta.

– Igazán? – Sam nem tudta leplezni a meglepetését.

– Nehéz magát nem észrevenni. – A chicagói tekintete elkalandozott, majd visszatért. – Amikor azt az átkozottul pocsék, kartonpapírból és radírgumiból készült szendvicset vettem. Hogy képesek maguk, britek megenni azt a vackot?

– Nem esszük – felelte Sam. – Csak a bamba turisták próbálkoznak vele.

Rick Ramsay megvillantotta ragyogó mosolyát.

– Ott a pont. Szóval, akkor láttam meg magát. Maga meg mindent megtett, hogy rám se nézzen.

– Álmodjon még, Casanova!

– Na mindegy. Szóval, mi folyik itt? Mit gondol erről az egészről?

Nem kellett pontosítania, mit ért „az egész" alatt.

– Fogalmam sincs – mondta Sam. – Én is csak annyit tudok, ami ebben áll. – Elővette a meghívóját, mely így szólt:

MISS Samantha Akehurst

Kérem, fogadja meghívásomat egy összejövetelre, melynek az ön számára előnyös kimenetele lehet.

Az ön személyes története jól ismert előttem.

Elérkezett az alkalom, hogy revansot vegyen.

A meghívón nem volt aláírás. A hátoldalán dátum, helyszín és javasolt útiterv szerepelt. A borítékban egy csekket is elhelyeztek, mely – bőségesen – fedezte az útiköltséget.

– Na ja – mondta Ramsay. – Puccos, mi? Meg kellett nézem a szótárban, mit jelent a „revans". Azt hittem, talán a pókerhez van köze.

Dehogy hitted – gondolta Sam. – Sokkal okosabb vagy, mint mutatod magad.

– Így vagy úgy, akkor is felkeltette a kíváncsiságomat – folytatta a chicagói. – Gondoltam, ha más nem, ingyen és bérmentve ellátogatok a jó öreg Angliába, hát miért ne jönnék? Túlesem rajta, aztán megkukkantom Stonehenge-et, és meglátogatom a királynőt is a Bökkinghem-palotában.

– Szóval maga nem az a típus, aki azonnal ugrik bármilyen rejtélyesen megfogalmazott, névtelen meghívóra, amit a lábtörlőjén talál?

– Általában nem. És, ha jól sejtem, Sam Akehurst, maga sem. És mégis itt vagyunk. Vajon mit mond ez el rólunk?

– Nincs életünk?

Ramsay mély hangon röhintett egyet, mintha esővíz gurgulázna az ereszcsatornában.

– Nagy igazság – mondta.

2. A Bleaney-sziget

A BLEANEY-SZIGET EGY lapos hátú földdarab volt, mely úgy emelkedett ki a tengerből, mint valami ősi leviatán vízen lebegő teteme. A csupasz, fekete kőgörgetegek közt itt-ott fű és haraszt nőtt, és jól látszottak a habarcs nélkül rakott kőfalak maradványai, melyek még most, évtizedekkel az utolsó szigetlakók távozása után is parcellákra osztották a földet. A meredek, kavicsos partról betonmóló nyúlt ki a tengerre, melynek végén egy kistermetű férfi állt görnyedten, nagy pufikabátban, hogy üdvözölje a bárkát és az újonnan érkezőket.

– Jolyon Lillicrap – mutatkozott be, tengeri permettől párás szemüvege mögül pislogva. – Elnézést kérek mindkét névért. Egyik sem az én hibám, de a maga módján mindkettő pirulásra ad okot. Fuller kapitány rádión jelezte, hogy úton vannak. Rick és Samantha, ugye?

– Sam – mondta Sam. – Utoljára a szüleim szólítottak Samanthának.

A halászbárka kitolatott, fordulót vett, és dízelfüst közepette elsuhant. Fuller kapitány búcsúzóul kettőt dudált a hajókürttel.

– Menjünk! – mondta megborzongva Lillicrap. – Mert megvesz minket az isten hidege. Erre! Jöjjenek csak, jöjjenek!

A mólóról egy ösvényre vezette őket, mely két, kissé kiemelkedő bucka között kanyargott tovább. Samnek és Ramsaynek alaposan ki kellett lépnie, hogy a nyomában maradjanak. Lillicrap tele volt felajzott energiával, hatékony fürgeséggel.

– Elnézést – szólalt meg Sam. – Mr. Lillicrap? Jolyon? Hová vezet minket? Maga küldte a meghívót?

– Kérdések – szólt hátra Lillicrap a válla fölött. – Nem válaszolhatok semmilyen kérdésre.

– Hát, azt hiszem, ez megválaszolja a második kérdésedet – dünnyögte Ramsay, hogy csak Sam hallja. – Ő az idomított majom, nem a harmonikás.

Az ösvény egy barlangszerű bejáratban végződött, mely a föld alá vezetett. Minden irányból beton vette körül, és nehéz acélajtók zárták el. Ahogy a trió közelebb ért, Lillicrap megnyomott egy távirányítót a zsebében, és az ajtók nehézkesen kinyíltak.

– Mi ez itt, valami kibaszott hobbitodú? – kérdezte Ramsay grimaszolva. – Személyesen Gandalffal fogunk találkozni?

– Inkább második világháborús bunker – mondta Lillicrap. – A Bleaney-sziget annak idején lehallgatóállomás volt, ahonnan a német haditengerészet rádióforgalmát és az északi-tengeri tengeralattjárók szonárjeleit figyelték. Egyben utolsó menedéknek is szánták, ha balul ütnek ki a dolgok. Churchill és a háborús kabinetje ide vonult volna vissza, hogy… tudom is én, hazafias beszédeket sugározzanak, amíg a nácik kitűzik a horogkeresztet a Parlamentre, vagy ilyesmi. A bunker teljesen néptelen volt nagyjából hét évvel ezelőttig, amikor elkezdtük itt a munkát. Ne aggódjanak, egészen élhető kis helyet varázsoltunk belőle. Központi fűtés, szellőzés, egyebek. A nyirkosság helyenként még gondot okoz, de ezt leszámítva teljesen civilizált lakhatást biztosít.

– „Teljesen civilizált" – visszhangozta Ramsay. – Vajon miért borsódzik a hátam, ha ezt a kifejezést meghallom?

– Mert nem vagy brit? – kérdezte Sam.

– Ez lehet az oka.

Az acélajtók elkezdtek összezárulni mögöttük. Ugyanekkor bekapcsolt a mennyezeti világítás, és feltárult előttük egy oszlopos, alacsony mennyezetű helyiség, mint egy parkolóház egyik emelete. A falakat megszáradt vízfoltok csíkozták. A padlót mintha nagy, vizes hólyagok borították volna: üledéklerakódások, kezdeti stádiumban lévő sztalagmitok.

Lillicrap fürge léptekkel átment az üres térségen, és megállt a túlsó végében egy ajtó előtt, melynek zárszerkezetét tenyérlenyomat-olvasó nyitotta. Sam egy ideje azon tűnődött, hogy Ramsayvel talán valami nagystílű átverés áldozatai, és ez a rozzant, föld alatti hodály nem tartogat többet, mint amennyit mutat. De a tenyérlenyomat-olvasó rácáfolt a gyanújára. Máris kézenfekvő lett számára, hogy a java még hátravan.

Egy tágas folyosón mentek tovább, elhaladva egy sor zárt ajtó előtt. Az egyik mögül rockzene dübörgött. Sam hálóhelyiségekre tippelt. A folyosó végén lépcső vezetett lefelé. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, úgy mélyült Sam nyugtalansága is. Mibe keveri magát? Úgy érezte, mintha valami elkerülhetetlen, visszavonhatatlan döntésbe szállna alá. Bármikor eltűnhet a föld színéről. Senki sem tudja, hogy idejött erre a szigetre. Nincs szemtanú, aki látta volna, hogy ideutazott, kivéve Fuller kapitányt, aki viszont az egész vállalkozás szervezőjének alkalmazásában áll. Ki venné észre, ha Sam eltűnne? Senki. Ez élete szomorú igazsága. Nincs családja, se közeli barátai. Nincs már senkije.

Bármilyen tragikus volt, ez egyben meg is nyugtatta. Bármilyen sors vár rá, az egyedül őt érinti. Sam Akehurst senkinek sem fog hiányozni. A hiánya nem hagy űrt senkinek az életében.

Rick Ramsay jelenléte is oldotta a feszültségét. Ha ez az egész valamilyen fondorlatos csapda, kíváncsi és óvatlan kalandoroknak szánt csalétek, a chicagói – úgy ítélte meg – egy percig sem fog habozni, hogy kiverekedje magát belőle. Ahogy Sam sem.

Lillicrap beterelte őket egy zsúfolt helyiségbe, melynek nagy részét egy széles asztal foglalta el. Tíz ember – férfiak és nők vegyesen – ült körülötte az unalom és az érdektelenség különböző fázisaiban. Az asztalon szendvicsek, sütemények, mártogatók tornyosultak – nagyrészt érintetlenül. Az egyik sarokban, egy zsúrkocsin kávé- és teakészítő alkalmatosságok várakoztak.

– Helyezzék magukat kényelembe! – mondta Lillicrap Samnek és Ramsaynek. – A többieknek pedig: szavamra, már nem kell sokáig várniuk.

– Semmi gáz! – mondta egy napbarnított férfi gunyoros ausztrál akcentussal. – Mondja meg a főnökének, hogy ráér! Más dolgom sincs, mint itt kotlani egész nap a tojásaimon.

Lillicrap felhúzott orral távozott, Sam és Ramsay pedig ott maradt tíz fürkésző tekintet kereszttüzében. Sam megpróbálkozott egy lefegyverző mosollyal, mely inkább erőltetettre sikerült. Ramsay egyszerűen csak annyit mondott:

– Ajánlom, hogy abban a kávéskannában ne az a felvizezett lóhúgy legyen, aminek látszik!

Valaki felnevetett, és a hangulat máris oldódott egy kicsit.

Sam leült az utolsó előtti szabad székre egy hegyes orrú, szőke nő és egy ázsiai férfi közé. Utóbbi szinte akcentus nélküli angolsággal bemutatkozott: Fred Tsang. A szőke nő nem méltatta többre Samet egy tartózkodó biccentésnél.

Ramsay letett egy kávét Sam elé. A nő hálás volt, noha nem kérte. A chicagói leült az utolsó fennmaradt székre, belekortyolt a saját kávéjába, és összeráncolt orral kijelentette, hogy tényleg felvizezett lóhúgy.

– Szóval – folytatta, miután a miheztartás végett azért felhajtotta az italt –, melyikünket fogják először meggyilkolni?

– Téged, te nyavalyás jenki – mondta derűsen az ausztrál.

– Csak mert… olyan Agatha Christie-hangulata van az egésznek – folytatta Ramsay, szándékosan figyelmen kívül hagyva a másik megjegyzését. – Tizenketten összezárva egy szobában. Elvágva a külvilágtól. Egy ismeretlen hívására. Hol van Miss Marple, amikor szükség lenne rá?

– Nem vagyunk elvágva – szólalt meg egy másik amerikai, egy Ramsaynél világosabb bőrű, gyaníthatóan kevert származású nő. Feltartott egy mobiltelefont. – Még nálunk van a telefonunk.

– Térerő?

A nő megnézte.

– Ó! Zéró.

– Sejtettem, lévén, hogy a föld alatt vagyunk. Szóval elvágva. New Orleans?

– Majdnem. Chalmette. Chicago?

– Orrvérzésig. South Side-i gyerek vagyok.

– Kayla – mondta a nő. – Kayla Sparks.

– Rick – biccentett Ramsay. – Ez a vörös szépség pedig, akivel együtt érkeztünk, a Sam névre hallgat. Angol a lelkem, úgyhogy nem beszél sokat.

– Ha nem muszáj – jegyezte meg Sam.

– Egyre megy – mondta Ramsay. – De lévén, hogy mi ketten érkeztünk utoljára, mindenki más meg már itt van egy ideje, szólnának pár szót magukról? Csak hogy képben legyünk. Hátha rájövünk, mi a közös tizenkettőnkben azonkívül, hogy ideinvitáltak minket, és kiokoskodhatjuk, mi folyik itt. Mit szólnak?

– Lemaradtam a szavazásról? – kérdezte kihívóan az ausztrál. – Vagy csak eldöntötted, hogy te leszel a főnökünk, amcsi?

– Nem, Krokodil Dundee. Nem döntöttem el semmit. De ha szeretnéd, hogy én legyek…

– Azt már nem, haver. Tizenhárom évig parancsolgattak nekem. Ennek vége.

– Kétlem, hogy azokat a parancsokat vakon teljesítetted volna.

– Erre ráhibáztál.

– Szóval, nem, nem a főnöki posztra pályázom – mondta Ramsay –, csak egy egyszerű kérés volt. Ahogy mondtam, Sammel szeretnénk képbe kerülni. Lehet róla szó?

Az ausztrál fontolóra vette.

– Végül is, miért ne?

– Remek. Akkor kezdjük veled! Ki vagy, és mi hozott a szerencse földjéről ebbe az isten háta mögötti zugba?

3. A Barrakuda

A FICKÓT DEZ „BARRAKUDA" Barringtonnak hívták, és az ittléte oka kézenfekvő volt. Harag és bosszúvágy tüzelte, a meghívó pedig a maga ficsúros, szépelgő módján pontosan ezt ígérte neki: hogy revansot vehet.

– Revansot? Miért?

– Erről nem szívesen beszélek.

– Mondanám, hogy „csak nyugodtan, barátok közt vagy" – jegyezte meg Ramsay –, de nem mondom, mert nem igaz. Úgyhogy megspórolom neked a nehezét azzal, hogy elárulom, mire gyanakszom.

Barrington széttárta két vaskos, rózsaszín kezét.

– Csak tessék, észkombájn! Ne kímélj!

– Az olümposziak. Az olümposziak követtek el ellened valamit.

Az „olümposziak" szó hallatán borzongás futott végig az asztal körül, hátak egyenesedtek ki, ajkak szorultak össze. Sam is érezte, hogy felkavarodik benne valami, mint mindenki másban. Önkéntelen reakció volt. Ha csak az olümposziak nevét hallotta, vagy találkozott velük az újságban, vagy megpillantotta őket a tévében, az egész teste megfeszült, gyakran olyannyira, hogy remegni kezdett. Ugyanolyan ösztönösen jött, mint másnak a cápáktól való félelem vagy a kígyóktól való viszolygás. És ezzel nem volt egyedül – pláne ebben a helyiségben nem.

– Szóval, már tudtad. – Barrington szavai egyszerre csengtek kérdésként és vádként.

– Honnan?

– Fogalmam sincs, lehet, hogy te vagy a faszi, aki iderángatott minket. Úgy viselkedsz, az fix.

– Én is ugyanúgy a sötétben tapogatózom, mint ti – mondta Ramsay. – Csak szeretnék valahogy kijutni a fényre. Szóval, az olümposziak kárt tettek valakiben, akit szeretsz. Vagy talán még rosszabb. Jól mondom?

Barrington magába zuhant, és komoran bólintott.

– Malc. A testvérem. A bátyám. A családom egyetlen tagja, aki egy lyukas fingot is ér. Nem nyuvadhatott meg a vadbarom apám. Vagy a részeges anyám, vagy a prosti húgom, aki minden jöttment patkánynak letolja a bugyiját. Malcolmnak kellett meghalnia. Az egyetlen embernek, akit valaha is tiszteltem ezen a világon.

– Sajnálom.

– Hát még én, haver!

– Hogy történt? Szándékos volt?

– Á, nem, Malc csak rosszkor volt rossz helyen. Héraklész épp hisztirohamot kapott, tört-zúzott Sydney belvárosában, autókat hajigált, épületeket vert szét. Azt hallottam, az egyik kedvenc fiúszeretője épp akkor dobta ki, mert elege lett belőle. Erre Héraklész, az Ész, az a nagy, benga állat, rombolni kezdett, ahogy szokott. Malc meg a George Street egyik irodaházában dolgozott, a harmadikon szerelte egy ügyvédi iroda hidegvíz-automatáját. Egy kurva Toyota kisteherautó berepült az ablakon, és azonnal megölte.

Barrington arca mélyebb, haragosabb vörös színt öltött. Hangja olyan volt, mint egy ökölbe szorult kéz.

– A rendőrségi jelentésben az állt: „elemi csapás". Inkább kibaszott istencsapása, ha engem kérdeztek. De négy ügyvéd is fűbe harapott, ami öröm az ürömben.

Az asztal körül ülők arcán együttérzés és sorsközösség tükröződött. Sam osztotta Barrington érzelmeit: a haragot, a fájdalmat, az igazságtalanság és a tehetetlenség érzését. Ramsay okos ember volt, ahogy Sam kezdettől sejtette. A chicagói azonnal ráhibázott a közös vonásra, mely tizenkettőjüket összekötötte. De ha Sam nem tévedett, nem ez volt az egyetlen közös vonásuk.

– Te is elvesztettél valakit? – kérdezte Barrington Ramsayt. – Erről van szó, igaz? Innen tudtad.

– A fiamat, Ethant. Hétéves volt. Jövő hónapban lenne tizenkettő. – Ramsay hangja tárgyilagos volt, és Sam sejtette, mennyire keményen kell dolgoznia, hogy megőrizze ezt a hangnemet, amikor erről beszél. – Egy nap sem telik el úgy, hogy ne gondolnék rá. Elképzelem, hogy nézne ki, miket mondana, mi érdekelné a világban. Szuper kiskrapek volt, jóképű, mint az apja, azzal a hatalmas, barna szemével, amilyen nincs még egy a világon… egy délután iskolában volt, kiment az udvarra a szünetben, a barátaival baseballkártyákat cserélgettek, képregényekről dumáltak, mint bármelyik gyerek… és a szörny elkapta.

– A szörny? – kérdezte Fred Tsang. – Melyik?

– A Lámia. Az a rohadt, vérszívó, gyerekgyilkos ribanc. Ethan iskolája a Michigan-tó partján volt. A Lámia kimászott a tóból, bement az iskolaudvarra, elkapott egyetlen gyereket, pont az én Ethanemet, magához húzta, és kiszívta belőle az életet ott, az összes osztálytársa szeme láttára. Aztán elhajította a kiszipolyozott testét, mint egy üres kólásdobozt, és már vissza is iszkolt a tóba, mielőtt bárki moccanni tudott volna.

– Én is elvesztettem a gyermekemet – szólalt meg egy kora negyvenes férfi, akinek sötét hajába ősz szálak vegyültek. A külseje és a kiejtése alapján valamikor egy brit bentlakásos iskola növendéke lehetett. Beoltották klasszikus műveltséggel, formára kalapálták a rögbipályán, lecsiszolták a személyiségét az igazgatói pálcával. – A lányomat. És a feleségemet is. Vakáción voltunk. Kréta szigetén. Poszeidón és Zeusz egymásnak esett valahol a part mentén, nem messze tőlünk. A szokásos összezördülésük, maguk is tudják, hogy megy ez náluk: Poszeidón megszégyenítve érzi magát, hogy a nagy osztozkodásban csak a tengert kapta, szárazföldet egy talpalatnyit sem, és emiatt újfent dührohamot kap, Zeusz pedig beolvas neki, hogy helyretegye. Poszeidón ezúttal nagy dérrel-dúrral elvonult, és úgy döntött, hogy egy szökőárral tesz pontot a vita végére. Én épp a szállodában aludtam, és fogalmam sem volt, mi zajlik néhány kilométerrel nyugatabbra. Debs, a feleségem lement a partra a lányommal, Megannel. Gyönyörű, napos idő volt. Aztán hirtelen iszonyú zúgást hallok, a tenger robaját. Mire kiértem az erkélyre, hogy kinézzek, a partnak már nyoma sem volt. Egyszerűen elmosta a víz, csak a csupasz sziklákat hagyta ott. Elsöpörte a homokot, és vele mindenkit, aki a parton volt. A nevem egyébként Chisholm. Nigel Chisholm. Régen pilóta voltam. Illetve ma is az vagyok, bár évek óta nem repültem.

– A férjem – mondta a Sam mellett ülő, szőke nő. Németes akcentusa volt azzal a kis amerikai beütéssel, mely annyira jellemző az európaiakra, akik hollywoodi filmekből tanulnak meg angolul. – Dietrich. Katonatiszt. Hat és fél éve halt meg, amikor a hazám még egy utolsó, esztelen kísérletet tett, hogy kiálljon az olümposziak ellen.

– A müncheni mészárlás – mondta Ramsay.

– Az – hagyta helyben a nő. – Kilencezer katonánk és majdnem ugyanannyi civil esett áldozatul, csak hogy a kancellárunk megmutathassa, nagyobb a farka, mint a kisujjam. Dietrich csak egy volt a kilencezerből. Csak egy törtszám, statisztikailag jelentéktelen. De a férjem volt. A lelki társam. A nevem egyébként Kerstin, ha tudni akarják. Kerstin Harryhausen.

– Hogy micsoda? – kiáltott fel Ramsay. – Hülyéskedik velem.

– Nem hülyéskedem – mondta Harryhausen. – Miért, talán viccesnek találja a nevemet?

– Nem, csak… hogy is mondjam… ironikus.

– Ironikus? A Kerstin?

– A Harryhausen. Azt akarja mondani, hogy nem hallott… – Ramsay elhallgatott. – Ó! Már értem. Csak húzza az agyam, igaz?

– Csak húzom az agyát, Mr. Ramsay – mondta a német fahangon. – Természetesen hallottam a Harryhausenről, akire céloz. A legendás stoptrükk-bábanimátor, igaz? Nem maga az első, aki szóvá teszi, és bizonyára nem is az utolsó.

– Elnézést, hogy ilyen kiszámítható vagyok. Lépjünk is tovább… – Ramsay Kayla Sparkshoz fordult. – Mi a helyzet magával, Ms. Sparks? Magának mi a története?

– A nagyanyám – mondta a nő. – A nagynéném. A nagybátyám. – Ujjával egy kis aranykereszten matatott, mely láncon lógott a nyakában. – A Hidra kapta el őket néhány évvel ezelőtt.

– És maga? – kérdezte Ramsay Fred Tsanget.

– A családom, a rokonaim többsége, a barátaim… lényegében mindenki, akit valaha ismertem.

– Hongkong, igaz?

Tsang bólintott.

– A Nagy Pusztítás. A legelején, amikor az olümposziak még csak ízlelgették a hatalmukat. Épp kínai kiküldetésen voltam, egy pekingi férfit kísértem haza, aki óvadékkal szabadlábon volt, de megszökött. Talán nem árt, ha megemlítem, hogy a hongkongi rendőrség Taktikai Csoportjának főnyomozója voltam. Az olümposziak, mint tudják, úgy döntöttek, hogy példát statuálnak egy várossal. Megmutatják, mire képesek, hogy senki se merjen többé packázni velük. Hongkongot választották. És Hongkong…

– Nincs többé.

– Pontosan, Mr. Ramsay. Hongkong nincs többé. A házakból, a felhőkarcolókból, az emberek millióiból… csak romhalmaz és porfelhő maradt. Én vagyok az egyik utolsó élő hongkongi.

Tsang arca nyugodtnak tűnt, de nem lehetett nem észrevenni szemében a kínlódást.

– Éjszakánként még mindig ébren hánykolódom – folytatta. – Főleg a bűntudat gyötör. Sokszor azt kívánom, bárcsak ott lettem volna akkor, és én is meghaltam volna mindenki mással együtt. Bizonyos fokig így is történt. Egy részem halott azóta.

Sam mellkasába fájdalom hasított. Tsang szavakba öntött valamit, amit ő maga is régóta érzett.

– Jómagam nem veszítettem el a rokonaimat – szólalt meg egy komoly arcú, kopaszodó férfi. Sam skandináv akcentust hallott ki a szavaiból. – Csak az embereimet. A katonáimat, akiket a gondjaimra bíztak. Anders Søndergaard. A dán Jydske Dragonregiment, a jyllandi dragonyosezred tankparancsnoka voltam. A századomat megsemmisítették a sjællandi csatában, mint annyi más egységet. A tankomat, egy Leopard 2-est, maga Arész pusztította el, benne a kitűnő, háromfős legénységgel. Én csodával határos módon éltem túl, habár ez a csoda hat hónapra kórházba juttatott. Még ma is viselem a nyomait.

Felhúzta az egyik ingujját, hogy megmutassa a karját, melyet csuklótól könyékig összeugrott, viaszos bőr borított: másodfokú égési sérülések hegei.

– És higgyék el nekem, ez még csak nem is a legrosszabb – tette hozzá, miközben a mandzsettáját gombolta. – Hogy utálom-e az olümposziakat? Enyhe kifejezés. Gyűlölöm őket.

A vallomások folytatódtak. Egy Soleil Eto’o nevű kameruni nő – akinek kerek arca volt, szoros, rövid afrofonatai, és már-már kékbe hajlóan fekete bőre – a szülőfalujában nézte végig, ahogy a szülei halálra égnek az olümposziak egyik bosszúhadjárata során, melyet az országban működő ellenállási mozgalom leverésére indítottak. Soleil ezután rögtön maga is csatlakozott az ellenálláshoz, és azóta egész Afrikában gerillaakciókban vesz részt az olümposziak ellen.

Egy manchesteri muszlim nő, Zaina Mahmoud két bátyját veszítette el, amikor Mekkába zarándokoltak. Egy csapat olümposzi rátámadt a Kába-kő körül köröző zarándokokra, csak hogy bebizonyítsák, nincs rajtuk kívül dicsőítésre érdemes istenség. Ironikus módon sem Hamid, sem Aasif, Zaina egyik testvére sem volt különösebben mélyen hívő muszlim. Csak kedvük támadt elutazni, hogy megnézzék, mi ez a nagy felhajtás Mekka körül.

Egy szép arcú, kemény külsejű québeci nő, Thérèse Hamel egy kedves barátját vesztette el, természetesen az olümposziak hibájából. Nem árult el részleteket, de már nem is volt rá szükség. A tragikus történetek kezdtek banálissá válni; a felgyülemlő gyász és veszteség szinte rutinjelleget öltött.

Tizenkettőjük közül már csak ketten nem mondták el a történetüket. Az egyik Sam volt. A másik egy sápadt bőrű, menyétképű pasas, aki mindeddig kevés érzelmet mutatott. Körüllengte valami, amit Sam felismert: valamilyen zárkózottság és befelé fordulás, mintha a fickó megtanulta volna, hogyan fogja be a száját és tartsa magában a legbelső gondolatait. Olyasvalakinek tűnt, aki ismeri a hallgatás értékét. Sam előző életében – amikor még volt élete – számtalan ilyen emberrel találkozott. Az egész figuráról sütött, hogy nem egyenes úton jár, és minden bizonnyal élvezte már egyszer-kétszer őfelsége, a királynő vendégszeretetét.

Ramsay most hozzá fordult.

– És maga, uram?

A férfi felpillantott, látszólag meglepetten, mintha egyáltalán nem követte volna az egész eddigi beszélgetést.

– Én? – kérdezte.

– Igen, maga – mondta Ramsay. – Hogy passzol közénk?

– Hogy őszinte legyek, sehogy. Mert, szemben magukkal, nekem nincs miért rinyálnom. Az asszonyt csinálták ki. A volt nejemet, majdhogynem. Már elváltunk. Illetve, válófélben voltunk. És megmondom kereken, csak szívességet tettek vele. Az a rohadt spiné csak azt kapta, amit megérdemelt, és a világ jobb hely lett nélküle.

Egyből kínos csend állt be az asztal körül. Néhányan felhúzták a szemöldöküket. Mások zavart pillantásokat váltottak.

– A javadra írom, komám – törte meg a csendet Barrington –, hogy ami a szíveden, az a szádon. Egy halvérű angolnál ez olyan ritka, mint a mosakodás. Van neved?

– Darren.

– Darren…?

– A Darren most megteszi.

– Hát akkor, Darren Most Megteszi, csapj bele! – nyújtott kezet Barrington.

A másik férfi az ausztrál kezére meredt.

– Vagy ne – húzta vissza a mancsát Barrington. – Bánom is én.

– Tizenegy megvan, már csak egy hiányzik – mondta Ramsay. – Sam, rajtad a sor.

Sam kérlelő pillantást vetett felé.

– Ugyan már – korholta kedvesen a chicagói. – Nem olyan nehéz. Hallottad a többieket. Mind tudjuk, milyen érzés… talán csak Darren nem. Ki vele! Add ki magadból!

– Én nem…

Samet a nyíló ajtó zaja mentette meg. Az összes szempár odafordult, ahogy egy férfi lépett be a helyiségbe. A karcsú, tipp-topp, nem túl magas úriembernek ezüst haja, hegyes szemöldöke és rövidre nyírt kecskeszakálla volt. Méretre szabott, grafitszürke öltönyt viselt, és összességében olyan hatást keltett, mint valaki, akinek bőven van mit a tejbe aprítania, és ezt nem is szégyelli. A vagyon úgy passzolt hozzá, mint az öltönye: könnyedén és elegánsan.

– Elnézésüket kérem, amiért megvárattam magukat – mondta a férfi, aki nem lehetett más, mint a vendéglátójuk, aki miatt mindannyian itt voltak. – Az utolsó pillanatban közbejött valami halaszthatatlan elintéznivalóm. Bízom benne, hogy így alkalmuk nyílt megismerni egymást. A nevem Regis Landesman. Bizonyára tudni akarják, ki vagyok, miért hívtam ide magukat, és mit tudok maguknak ajánlani. Ugyanakkor a valódi kérdés az, hogy maguk mit tudnak ajánlani nekem. Hamarosan tisztázom, hogy mire is gondolok. De előbb, ha türelmük engedi, szólnék néhány szót.

4. Regis Landesman

BIZONYÁRA – kezdte Regis Landesman – egyikük sem hallott még rólam. Ez így is van rendjén. Sokakkal ellentétben, akik jelentős világi javakra tettek szert, én kerülöm a reflektorfényt. Sosem állt szándékomban népszerűsíteni magamat. Nem támogatok jótékony kezdeményezéseket, mint sokan teszik, hogy emberbaráti fényben tüntessék fel magukat, ami, meglátásom szerint, fölösleges és képmutató időpocsékolás.

Ötven-egynéhány évem nagy részében – folytatta – egyszerű üzletember voltam, régivágású nagytőkés, akit kizárólag a profit érdekelt, a nyereségvágy hajtott, a haszonkulcs motivált. Ezt nincs okom titkolni. Jó szolgálatot tett nekem. Jelentős vagyont halmoztam fel, akár azt is mondhatnánk, több vagyont, egy olyan üzletágban, melyet sokan viszolyogtatónak találnának. A foglalkozásom nem olyanoknak való, akikben túlteng a lelkiismeret. Egyszerűen szólva, fegyverkereskedő vagyok. A vállalatom, a Daidalosz Művek, lövedékektől vadászrepülőkig, taposóaknáktól páncélozott harci járművekig bármilyen fegyverrel ellátott bármilyen országot, amelyik hajlandó volt fizetni érte… értve ezalatt természetesen minden országot. Összességében a világon rendelkezésre álló muníció és harci kapacitás tíz százaléka a Daidalosz és leányvállalatai gyáraiból került ki. Tekinthetnek rám úgy, mint a halál vámszedőjére, minden szenvedés okozójára, vagy akár egy tömeggyilkosra. Életem során valamennyi címkét rám aggatták, néha még rosszabbakat is. Egy cseppet sem bánom. Valakinek fegyvereket is gyártania kell. Ha én nem csinálnám, csinálná valaki más. Az én szememben ez ennyire egyszerű.

– De, ha jól sejtem, az utóbbi időben nem megy olyan jól a bolt – jegyezte meg Ramsay. – Mióta az olümposziak a képbe kerültek.

– Jól sejti, Mr. Ramsay. Vagy hívhatom Ricknek?

Ramsay megvonta a vállát.

– Az elmúlt években arra kényszerültem, hogy a gyáraim közel felét bezárjam – mondta Landesman. – Több ezer dolgozót bocsátottam el. Még ma is adódnak üzleti lehetőségek, de jóval kevesebb, mint azelőtt, és gyakran azok is kevésbé kívánatos ügyfelekkel. Most, hogy valamennyi ország hadseregét tövig visszanyesték, az állami megrendelések szórványosak, és egymást öljük értük a versenytársakkal, ami jelentős áresést eredményez, így a nyereség alig fedezi az üzemeltetési költségeket. Nem derűs a helyzet. A részvényárfolyamunk árnyéka régi önmagának, és néhány elmés bróker rákapott, hogy a vállalatot „Jajderossz Művek" néven emlegesse. Ugyanakkor megnyugtathatom magukat, hogy mindez az én jövedelmemre a gondos gazdálkodásnak és az értékálló befektetéseknek köszönhetően semmilyen kihatással nincs.

– Üssenek agyon, maga ezt frankón csinálja? – kérdezte Barrington. – Totál úgy beszél, mintha valami Jane Austen-regényből mászott volna ki.

– Ezt bóknak veszem, Mr. Barrington.

– Vegye, ahogy akarja, haver!

– Akár neheztelhetnék is az olümposziakra, beleértve az egész Panteont – folytatta Landesman –, amiért ilyen jelentős visszaesést okoztak egy valaha kiemelkedően sikeres és nyereséges cégbirodalomban. Neheztelnem is kéne. És bizonyos értelemben neheztelek is. Ők azok, akik uralmukkal önhatalmúlag békét kényszerítettek az egész világra, és ezzel kihúzták a talajt a háborús biznisz alól. Ám kicsinyesség lenne részemről nem belátni, hogy hatalomra kerülésük olyan globális stabilitást hozott magával, amihez hasonlóra még nem volt példa. Ezt a tényt mindannyiunknak be kell látnia. Az arcukra van írva, hogy nem értenek egyet velem, de azt maguk sem vitathatják, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben a bolygónkon nem fordult elő nagyobb fegyveres konfliktus, de még kisebb összetűzés sem. A történelem során most először egyetlen olyan térség sem akad, ahol az emberiség pártos belvillongást, polgárháborút, vallási ellentétekből vagy erőforrásszükségletekből fakadó harcot, vagy akár nagyszabású erőszakos cselekményeket folytatna. A hatalmi tömbök többé nem fitogtatják az erejüket. A terroristák többé nem fenyegetnek civileket sem öngyilkos, sem másfajta merényletekkel. A területi viták kora leáldozott. És mindezt kinek köszönhetjük? Zeusznak és társainak. Lehet, hogy nem tetszik, de akkor is így van.

– De hát gyilkosok! – szólalt meg Anders Søndergaard. – Gyilkoltak, hogy elérjék a céljukat, és ma is gyilkolnak, válogatás nélkül, gyakran szándékosan!

– És nem tartja ezt az egy-két szórványos halálesetet elfogadható árnak az általános békéért? Nem gondolja, hogy ez a dolgok nagy rendszerében igazságos kompromisszum?

– Nem – mondta Søndergaard, és a véleményét láthatóan az asztal körül ülők is osztották.

– De gondoljanak csak bele! – folytatta Landesman. – Az olümposziak leszámoltak az összes létező veszélyes vallási fundamentalista vezetővel. Kiiktattak minden egyes zsarnokot és felfuvalkodott diktátort, nem utolsósorban azokat, akiknek nukleáris törekvéseik voltak. A háborús héják, az elnyomók, a szélsőséges politikai csoportok, a despoták, a felkapaszkodott félkatonai elmebetegek: mind eltűntek. Levadászták, felszámolták őket. Ma már csak demokratikusan megválasztott politikusok birtokolják a hatalmat, és ők túlságosan meghunyászkodnak, hogy bármi bajt okozzanak, mert tudják, hogy magukra szabadítanák a Panteon haragját. Még a világ nukleáris arzenáljainak kulcsát is átadták az olümposziaknak, így a kölcsönösen garantált megsemmisítés, vagy akár egy korlátozott nukleáris csapásváltás réme sem lebeg már fölöttünk. Az eredetileg haderőfejlesztési célokra elkülönített összegeket ráadásul most iskolákra, kórházakra, gondozóotthonokra, infrastruktúrára és megújuló energiaforrások kutatására fordítjuk, pont ahogy a zöldek és a békeharcosok követelik időtlen idők óta. Nem ilyen társadalomért küzdöttünk elvben mindig is? Nem ez az emberiség fejlődéstörténetének végállomása? Harmónia az államok között. A szakadár csoportok megregulázva. Globális enyhülés. Okosabb sáfárkodás a természeti erőforrásokkal. Hát mi ez, ha nem a paradicsom? Utópia? Ma istenek uralkodnak fölöttünk. Nem kívánatosabb ez, mint kiszolgáltatva lenni közönséges, esendő emberek szeszélyének?

– Ezek nem istenek – szólt közbe heves fejmozdulat kíséretében Sparks.

– Úgy gondolja, Miss Sparks? – húzta fel a szemöldökét Landesman. – Nekem nagyon is annak tűnnek. Az ókori görög Panteon testet öltött isteneinek.

– Valahol azt olvastam, hogy idegenek – mondta Mahmoud.

– És maga szerint?

– Egyesek ezt állítják. Nemcsak a hangyások, hanem komoly tudósok is. Azt mondják, az idegenek az űrből érkeztek hozzánk, számunkra értelmezhető humanoid alakot öltöttek, és arra használják az erejüket, hogy megmentsenek minket magunktól.

– Vagy nincs is saját erejük – szólt bele Harryhausen. – Csak elképesztően fejlett technológiájuk, amit isteni erőnek álcáznak.

– Van egy másik elmélet is – mondta Tsang. – Mégpedig az, hogy az olümposziak a Földanya teremtményei. A kollektív tudatunkból pattantak ki. Nem emlékszem pontosan, de mintha lenne erre egy kifejezés.

– Avatárok – mondta Chisholm.

– Ez az. A természet avatárjai. Maga is hallott róla?

– Hát persze – bólintott Chisholm. – Alaposan tanulmányoztam az olümposziakat. Mondhatni, a hobbimmá váltak. Mindent elolvastam, ami az interneten, könyvekben, újságcikkekben fellelhető, és megnéztem az összes dokumentumfilmet. Amiről maga beszél, azt úgy hívják, „Gaia önvédelmi mechanizmus"-elmélet. Lényegében azt takarja, hogy az olümposziak megjelenése a bolygó ökoszisztémájának válasza az emberiség telhetetlenségére és rombolására, a természet afféle biztosítéka ellenünk. A Panteon alakjai a kollektív álomvilágunkból öltöttek testet, és a már létező archetípusainkhoz igazodnak. A céljuk pedig, hogy féken tartsák erőszakos hajlamainkat, és letérítsenek minket az útról, ami az önmegsemmisítéshez vezet. – Chisholm tompán felnevetett. – Ami engem illet, szerintem badarság az egész. De magától értetődik, hogy ilyen elvadult feltevésekbe bocsátkozunk. Amíg nincs kézzelfogható információnk az olümposziakról, szinte elkerülhetetlen, hogy a megszállottak előálljanak a maguk hajmeresztő ötleteivel.

– Akkor magának is van róluk valami elképzelése? – kérdezte Barrington. – Ha már ilyen alapos kutatást végzett, biztos kiagyalt valamit.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nincs. Őszintén szólva, fogalmam sincs, kik vagy mik ők. És nem is hiszem, hogy lényeges. Ha tudnám, honnan származnak az olümposziak, az egy cseppet sem változtatna az irántuk érzett megvetésemen. És, gondolom, ezzel maga is így van.

– Szóval, úgy fest, hogy mindannyian gyűlöljük az olümposziakat, Mr. Landesman – mondta Thérèse Hamel. – Mind, kivéve magát. Mi a terve, meg akar téríteni minket? Erről szól ez az egész? Maga valamiféle követ? Igehirdető? Segíteni akar, hogy kigyógyuljunk az utálatunkból?

– Mondtam én egy szóval is, hogy az olümposziak oldalán állok, Miss Hamel?

– Nem, de nagyon úgy tűnik.

– De az is lehet, hogy csak mellettük érvelek azzal, hogy kedvező színben tüntetem fel az eredményeiket, és demonstrálom, hogy az érkezésüknek és a beavatkozásuknak kétségtelenül van pozitív hozadéka. Elvégre a vállalt küldetésük mindig is a közönséges