Legenda születik

By Szemán Zoltán

Az emberi civilizáció hajnalán veszélyes vadállatokat szállító illegális űrhajó zuhan le a Földön. A
Csillagközi Vizsgálóhivatal
veszi az űrhajó vészjelzését és egy tisztjüket, Innurt küldik,
hogy nyomozza ki, mi történt. Innur a Földön reked
és rádöbben, hogy a teherűrhajó legénysége, csakúgy, mint a veszélyes állatok,
túlélték a katasztrófát.

Gwena, a fiatal varázslónő, Innur
tiltakozása ellenére, vállalkozik
rá, hogy a hatalmas termetű idegent elvezesse a hegyekbe, ahol sejtéseik szerint a túlélők menedékre találtak.  

Ezalatt az emberek egyik faluját
hatalmas, repülő szörny támadja meg. A falu varázslójára, egy
harcosra és egy ifjú vadászra hárul a feladat, hogy megkeressék és
elpusztítsák a fenevadat.

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Aug 20, 2018

Book preview

Névmutató

Prológus

Gunrand kapitány nagyot nyújtózkodva tápászkodott fel az üléséből. Vetett egy pillantást az ablakon túl elsuhanó csillagok fényeire, majd a szolgálatot átvevő elsőtiszthez fordult.

– A híd a tied, Namir. Semmi jelentenivaló nincs, minden a legnagyobb rendben.

Az elsőtiszt ciccegve megrázta szőke loboncos fejét.

– Ja, minden rendben, leszámítva a rakományt.

A kapitány égkék szeme dühösen elkeskenyedett a szavak hallatán.

– Ne kezdjünk erről vitát! Már százszor megbeszéltük, és nagyon utálom magamat ismételgetni! Még egyszer és utoljára elmondom: mint szabadúszó fuvarozóknak, nem sok választásunk van, hogy kinek dolgozunk. Jól megfizetnek minket ezért a szállítmányért, cserébe viszont mi nem teszünk fel kérdéseket. Ez, gondolom, világos, nem? Na, akkor ehhez tartjuk magunkat, és kész!

Namir borostás arcán látszott, nem tetszik neki a dolog, és ő igenis szeretne feltenni jópár kérdést. Például, hogy mi a fenének kell a galaxis legveszélyesebb teremtményei közül egy tucatot a fedélzetre venni? Jó, persze, állítólag a Maardan állatkert veszi majd át tőlük az élő rakományt, de akkor is! Erre megvannak a hivatalos csatornák, meg szakemberek. A Radnar ugyan egy megbízható, közepes méretű teherűrhajó, de nem vadállatok szállítására volt tervezve. Indulás előtt egy hétig csak rácsokat, erőtereket és extra biztonsági ajtókat szerelgettek a rakodóterekben. Az elsőtiszt igyekezett elkerülni Gunrand éles tekintetét.

– Persze, ezt én is tudom, de miért pont drahúnok? Tűzbiztos öltözet nélkül még a közelükbe sem lehet menni, és ha az erőterek nem lennének ott, hát nem tudom, a rácsok meddig tartanák őket vissza. Miért nem fagyasztjuk le az összeset, aztán majd a Maardanon kiolvasztják őket?

– Azért, te nagyon félresikerült példánya a gaant fajnak, mert a kriogenikus fagyasztás megölné őket! Az állatkertnek élve kellenek, nem döglötten! No meg aztán ki fizetné a fagyasztórendszert, ami befér a raktérbe és képes tizenkét drahúnt hibernálni? Talán te?

Az elsőtiszt mormogott valamit a foga között és lehuppant a parancsnoki székbe. A kapitány ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést és nagyot ásítva elindult, hogy végre kialudja magát.

Namir végigpillantott a három, hídra beosztott gaanton, és a tekintete összeakadt Freya, a kommunikációs tiszt, érdeklődő pillantásával. Futólag rámosolygott a lányra. Kedvelte ezt a fiatal, sötétzöld hajú, kicsit vadóc természetű nőt. Bár a fedélzeten nem volt helye párkapcsolatoknak, de a magánéletben szívesen kiderítette volna, mivel is tudná Freya szíveit megdobogtatni…

Gunrand szigorú szabályai miatt erre leghamarabb a Maardanon lesz majd lehetőség, addig pedig még két hét és három nap az út. Sóhajtott egyet, és inkább lekérte az aktuális navigációs adatokat.

Már a fél szolgálat letelt, amikor Sigmur a navigációs konzol mellől rápillantott az elsőtisztre.

– Namir, megnéznéd te is ezeket az adatokat? Valami nincs rendben a hosszú távú érzékelőkkel. Mintha teljesen megbolondultak volna.

Az elsőtiszt felmordult és kelletlenül odalépett Sigmur mellé. Semmi más nem hiányzott, mint egy rendszerhiba. Nem vallotta volna be senkinek, de ő bizony azóta nem aludt egy jót, amióta a drahúnokat a fedélzetre hozták. Tűhegyes, hatalmas fogak, pikkelyes vastag bőr, tüskés, izmos farkak és gyűlölettől izzó sárga szemek kísértették minden álmában. Nagyon szerette volna ezt az egész fuvart minél hamarabb letudni, de ha a szenzorok beadták a kulcsot, akkor ki kell lépniük a hipertérből, és alig fénysebességgel cammoghatnak tovább, amíg a hibát ki nem javítják.

Elmélyülten figyelte a kijelzők adatait és egy perc múlva a fajára amúgy is jellemző fehér bőre szinte áttetszővé sápadt. Sigmur ijedten nézett Namirra, mert még nem látta őt ennyire rémültnek.

– Ez nem szenzorhiba. Keltsétek fel a kapitányt, de azonnal!

– Namir, mi a baj? Mi ez?

Az elsőtiszt felegyenesedett és szemét továbbra is a folyamatosan változó számokon tartva felelt.

– Ez barátom, egy ionvihar. Méghozzá a lehető legnagyobb, amit a hetven éves pályafutásom ideje alatt láttam. Ha jól sejtem, kilences kategóriájú lehet.

A vezérlőterembe éppen akkor belépő Gunrand is hallotta az utolsó szavakat és eddigi kissé álomittas mozgása felgyorsult. Kurtán biccentett az elsőtisztnek, és a parancsnoki ülésbe dobta magát, hogy a saját konzolján is ellenőrizze az adatokat. Pár pillanatig hitetlenkedve meredt a képernyőre.

– Freya, Sigmur! Keressetek egy bolygót a közelben, aminek vastag atmoszférája, lehetőleg ózonpajzsa van és ne legyen messzebb, mint két fényév.

A kezelőszemélyzet riadt, kérdő tekintetére csupán pár szóval igyekezett felelni.

– Namirnak igaza van. Ez egy ionvihar, méghozzá akkora, hogy sem mi, sem az űrhajónk nem élné túl. Túl gyorsan közeledik, nem tudunk előle megszökni, de ha leszállunk egy megfelelő bolygón, akkor ott átvészelhetjük, amíg a vihar elvonul.

Lázasan fordultak vissza a műszereikhez és néhány perc múlva Freya izgatottan kiáltott fel.

– Kapitány, találtam egy ilyen bolygót, de kicsit messze van. Úgy két és fél fényévnyire vagyunk tőle.

– Ha biztos, hogy nincs semmi közelebb, akkor irány az a planéta, teljes sebességgel! – adta ki a parancsot Gunrand.

A Radnar fém teste szinte felnyögött a hirtelen irányváltástól és gyorsítástól. A hajtóművek a maximális teljesítményükkel dübörögtek és a finom remegések, amik az egész űrhajót meg-megrázták, aggodalmas pillantásokat váltottak ki mindenkiből. Lélegzet-visszafojtva figyelték az egyre csökkenő számokat, amik a köztük és az ionvihar pereme közötti távolságot jelezték.

– Mennyi idő még, mire elérjük azt a nyavalyás bolygót?

– Még egy óra…

Gunrand elmorzsolt egy káromkodást, de hogy a hídon egyre növekvő feszültséget oldja, Hillafhoz, a tudományos tiszthez fordult.

– Mit tudunk arról a bolygóról?

A sovány gaant már várhatta a kérdést, mert egy pillanat múlva darálta is, amit az adatbázisból előhalászott.

– Csak kódja van, 7854FE. Még nem lett rendesen feltérképezve, de azt tudjuk, hogy az őslakos faj értelmes. Igaz, a civilizációjuk eléggé primitív, alig érték el a fémek durva megmunkálási szintjét. Amúgy, maga a faj, külsőre nagyon hasonlít hozzánk, azt leszámítva, hogy sokkal alacsonyabbak nálunk. Két lábúak, elevenszülők, két karjuk van és egy fejük. Szórványos, apró településeken élnek, így könnyen találunk majd olyan helyet, ahol leszállhatunk és nem avatkozunk bele a természetes fejlődésükbe…

– Hillaf, jelen pillanatban egy esetleges idegen kultúra befolyásolása a legutolsó gondom! – csattant fel a kapitány. – Ha a bolygó közelébe érünk, akkor már legyenek adatok a lehetséges leszállóhelyekről a konzolomon, mert nem akarok az utolsó pillanatban iránykorrekciókkal bajlódni!

A nevenincs bolygó holdja mellett léptek ki a hipertérből. Általában sokkal messzebb kellett volna ezt megtenni, de Gunrand inkább kockáztatott. Még csak félúton jártak a hold és a bolygó között, amikor az ionvihar utolérte őket. A Radnar megperdült és a pajzs vezérlő terminálja egy hatalmas villanással felrobbant. Az űrhajó teste fémes csikorgással tiltakozott a borítólemezeknek csapódó ionszemcsék ellen. Rémülten kiáltottak fel, amikor a hajtómű plazma injektoraiba behatoló szupertöltött részecskék darabokra tépték jóformán az egész hajtóműkamrát, és a Radnar irányíthatatlanná válva, pörögve lépett be a kék bolygó légkörébe. Gunrand elkeseredetten küzdött, hogy legalább a manőverező és leszálló hajtóműveket életben tartsa. Szabályozatlan zuhanásukat a fedélzeti számítógép rángatva, hatalmas bakugrásokkal ugyan, de sikeresen lassította. Bár még mindig túl meredeken vágtattak a felszín felé, de a remény, hogy talán nem csapódnak meteoritként a talajba, ismét feléledt bennük.

A raktérben a drahúnok is érezték a bajt, és bömbölve, tüzet fújva tiltakoztak a hánykolódás és az időnként felhangzó robbanások, csattanások ellen. A legnagyobb drahún – egy hatalmas, fekete hím – meglengette a szárnyait. Elkeskenyedő sárga szemeit a ketrecét körülvevő, egyre gyengülő, zöldes energiapajzsra szegezte, és amikor a rázkódás csillapodásával az energiamező végleg megszűnt, fogakkal teli pofáját előre lökve, tépni, szaggatni kezdte a rácsokat.

Első rész – A földre hullott csillag

1.

Weylyn szerette az erdőt. Sokkal inkább otthon érezte magát a zöldellő tengerre emlékeztető lomboronák alatt, mint a faluban. Egyszer Arela, a kovács lánya, nevetve meg is jegyezte neki, nagyon találó nevet kapott.

Weylyn – a farkas fia – még csak húsz tavaszt látott, de már a környéken mindenki úgy emlegette őt, mint a legjobb vadászt és nyomkövetőt.

A nap már az utolsó sóhajait küldte a világnak, amikor az ifjú férfi vállára kapta az íját, és nyílvesszőit magához véve csendesen nekiindult a lassan sötétbe boruló vadonnak.

– Csak vigyázz, ne kerülj Eolande szeme elé! Ha egyszer megbabonáz, akkor soha nem jössz elő az erdőből!

Hátrafordult a szóra, és az öreg Fiachra hajlott hátú alakjára esett a pillantása. A varázslónak megvolt az a rossz szokása, hogy kisebb-nagyobb ijedelmet okozva, a legváratlanabb helyeken és időkben bukkant fel. Azonkívül szerette az embereket tündérekkel, manókkal és más, sötétebb teremtményekkel rettegésben tartani.

Weylyn egy pillanatig elnézte az idős férfi ráncos arcát, fehéres, hosszú hajába kötött kis csontocskákat, kabalákat. Ugyan magában mosolygott az intésen, mert amióta az eszét tudta, még egyszer sem találkozott Eolandéval, az erdőtündérrel, aki állítólag sokszor egy gyönyörű virág képében igyekszik elcsábítani az erdőjárót, de tiszteletteljes hangon így szólt.

– Ígérem, óvatos leszek, Fiachra, és köszönöm a figyelmeztetést.

– Talán jobb lenne, ha ma éjjel nem mennél vadászni, farkasfi. Rossz jeleket látok egész délután. Nagyon nagy baj közeleg…

Az ifjú erre inkább csak intett egyet búcsúzóul és már indult is tovább. Köztudott volt, hogy Fiachra előszeretettel látott rossz jeleket még akár az elé tett vadkanpecsenyében is. Különösen, ha még ivott is hozzá pár kupával az öreg.

Weylyn felkapaszkodott a falu melletti kis dombra és vissza se pillantva beváltott az erdőbe. A fák ismerősként üdvözölték, és ő visszaköszönt nekik. Igen, ez az ő birodalma, itt őt baj nem érheti.

Kényelmesen ballagott a közeli sekély folyó irányába. Gondolta, lesben áll egy kicsit és ha szerencséje lesz, talán sikerül elejtenie egy-két szomjas állatot. Igazából azt remélte, az útjába akad egy hiúz. Veszélyes dolog volt a nagymacskával kikezdeni, de bízott az erejében és ügyességében. Az állat bundáját szépen kikészítené és Arelának adná. Akkor talán a lány apja sem nézne rájuk olyan dühösen, mikor alkalmanként rajtakapja őket a kunyhók árnyékában, összebújva. Kérte ő Lawrumot, nem is egyszer, adja neki a lányát. A kovács a legutolsó beszélgetésük alkalmával, ami alig három nappal ezelőtt történt, sötét arccal csóválta a fejét.

– Válassz magadnak tisztességes munkát és viheted. Ha csak az erdőt járod éjjel és nappal, Arela hamar özvegyen találja magát. Az öreg Kilnur felfogadna segédjének. Már amúgy sem sokáig lesz képes forgatni a szekercét.

– Engem a fa csak addig érdekel, amíg él. Nem vagyok én építőnek való – tiltakozott Weylyn.

– Akkor pedig a lányom sem lesz a tied. Ne is gyere többet hozzám ezzel a kéréssel, amíg nem találsz becsületes munkát – fordult vissza a nagydarab férfi