Odin lándzsája: A "Legenda születik" folytatása

By Zoltán Szemán

A "Legenda születik" című mű második, befejező része.
Tizennyolc év telt el, amióta Innur elhagyta a Földet és azóta is a Nalla nevű jeges börtönbolygón raboskodik. Egyetlen célja, hogy megszökjön és viszontláthassa Gwenát. Bár sikerül megszöknie, de cseberből vederbe cseppen. Szabadulni vágyása  egyre erősödik, különösen, mikor megtudja, hogy tizennyolc éve fia született a Földön Gwenától: Odin.
Az ifjú Odin örökölte apja testalkatát és anyja mágikus képességeit. Vezérségről és dicső harcokról álmodik, de az őket befogadó nép egyik alvezérének árulása miatt őt és anyját elfogják, börtönbe vetik. Odinnak sikerül megszöknie, és északnak indul, hogy az óriások szövetségét kérje anyja kiszabadítására. Útközben találkozik egy mágussal, Lokival aki kísérőjéül szegődik.  

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Oct 29, 2018

Book preview

Névmutató

Prológus

Szélroham söpört végig a hóbuckák felett és a bolygó ikernapját szürkésfehér felhőtömeg takarta el. Nem mintha a napok bármi meleget adtak volna eddig. A Nalla túl távol esett a rendszer központjától, éppen a lakhatósági zóna külső határán keringett.

– Vihar lesz – morogta Kehi a kitartóan gyülekező felhőkre pillantva. – Igyekezzünk kicsit!

Innur fellökte sisakja fényvédőjét. A vakítóan ragyogó jég-, és hómező a napfény erejének csökkenésével veszített a sziporkázásból. A lassan félhomályba boruló környezetben az ultrafilterekkel ellátott lap csak akadályozta volna a látásban. Vetett egy kurta pillantást a közelben ácsorgó fegyveres robotra, majd a kiégett regulátor fölé hajolt.

– A fűtőegység kinyiffant, a kettes, és hármas szelep befagyott.

– A dobozban kell lennie tartalék fűtőelemnek – vetette oda Innurnak a góni, miközben az egység takarólemezét igyekezett leszerelni. – Cseréld ki, addig én megnézem az ionszabályozót.

Vastag, űrruhára emlékeztető vörös védőöltözékükben lassan haladtak a munkával. A távolból gurgulázó üvöltés hangzott fel. Kehi felkapta a fejét.

– Remek! Már csak ez hiányzott! Kész vagy, Innur? Nem akarok vacsora lenni!

– Csak visszakötöm az elosztót… – felelte a gaant-mar, majd az ütött-kopott robotra kiáltott. – Hé, őr! Végeztünk! A légcserélő ismét üzemel!

A biztonsági robot közelebb lépett. Izzó, narancssárga optikai szenzorjaival felmérte a munkájukat, majd bólintott.

– Fogvatartott 12447, és 65782, jó munkát végeztetek. Most visszatértek a kijelölt körzetetekbe. Induljatok!

A fegyveres gép elektro-mechanikus zajjal kísérte őket a hódombok közül kiemelkedő egyetlen, földszintes épület felé. Mielőtt még elérték volna a felszínt a bányabörtönnel összekötő lifteket rejtő zsilipházat, erősödő zúgás ütötte meg a fülüket. A két rab megtorpant, és felbámult a felettük alig pár tucat méterrel elhúzó, leszálláshoz készülődő teherűrhajóra.

– Mozgás! – lökte őket fegyverével hátba az őr.

A felvonók előtti teremben kínos lassúsággal kibújtak a védőruhákból, és visszatették a fal mentén felakasztva lógó többi, hasonló öltözet közé. A Nallán nem volt értelme sietni. Életfogytig tartó börtönre ítéltek dolgoztak a bányában, és nem telt gyorsabban az idő akkor sem, ha bármilyen feladattal is jobban igyekeztek a kelleténél.

A robot türelmesen megvárta, amíg az őrzésére bízott foglyok immár a szokásos barna rabruhában elé lépnek.

– Fogvatartott 12447, és 65782 külső munkáról visszatér – jelentette be az őr. A biztonsági rendszer csilingelő hanggal visszaigazolta, majd fél perc múlva a lift dupla ajtaja széthúzódott előttük.

Kehi felpislogott Innur kék-zöld, véraláfutásos arcára.

– Miért védtél meg? Nem lett volna kötelességed.

A gaant-mar visszagondolt az étkezőben történt reggeli verekedésre, majd futó grimasszal vállat vont.

– Rájöttem, utálom a huurit. Nem bírom a gusztustalan csápjaikat.

– Csak ezért?

– Mondjuk – bólintott Innur.

– Ezzel vállaltad, hogy büntetőmunkára küldenek, velem együtt – töprengett el az apró termetű góni. – Gyere az asztalunkhoz a vacsora ideje alatt! Talán tudnánk egymásnak segíteni.

– Mégis miben? – szaladt fel Innur szemöldöke.

– Egy kis klímaváltozásban… – motyogta maga elé Kehi.

A gaant-mar elkapta a pillantását a társáról, és a lift málló festékű ajtajára bámult. Veszélyes dolog volt a Nallán szökésről beszélni. A rabok között keringő szóbeszéd azt tartotta, innen nem lehetett elmenekülni. A nyers ércért alkalmanként leszálló teherhajók jelentették az egyetlen kiutat a bolygóról. A bányából azonban nem volt közvetlen út a parányi űrkikötőhöz, kizárólag a két zsilipház valamelyikén keresztül, a felszínen lehetett volna az űrhajók közelébe jutni. De a rettenetes hideg, az odakint ólálkodó fenevadak, és a kikötőt körülvevő fegyveres biztonsági rendszer miatt lehetetlennek tűnt, hogy bárki is élve eljusson odáig.

Mély levegőt vett, igyekezett rezdületlen arccal kilépni a felvonóból. A robot őröket nem csak fegyverekkel, de finoman hangolt érzékelőkkel is felszerelték, amik a fogvatartottak alapvető életjeleit is megfigyelték.

Ám a gondolat, hogy esetleg a góninak van valami terve, és hogy talán újra láthatja Gwenát, felvillanyozta.

Idegesen haladt el az őket fürkésző négy fegyveres robot mellett. Megkönnyebbülésében nagyot fújva hagyta el a jól kivilágított ellenőrző csarnokot.

– Akkor, este… – intett búcsút Kehi, majd eltűnt az egyik oldalfolyosóban.

Innur reménykedve indult tovább a zárkája felé, és hirtelen nem is látta már olyan sötéten a jövőt.

Első rész

1.

A kunyhó ajtajában ácsorgó nő szeme fölé ernyőzött kézzel pillantott a házikótól kurta kőhajításnyira álló fészer felé.

A fatuskó előtt álló, félmeztelen alak újabb fahasábot helyezett a tönkre, majd fejszéjét magasra emelve, egyetlen suhintással kettészelte a jókora fadarabot. Gwena kis ideig figyelte a fiatal férfi verítéktől csillogó bőre alatt mozduló, tisztán kirajzolódó izomkötegeket, majd odakiáltott neki.

– Odin! Gyere vacsorázni!

A szőke fiatalember felpillantott a munkából.

– Mindjárt, anyám. Már csak pár darab van hátra, azt nem akarom holnapra hagyni.

A nő csak intett, hogy rendben, de a fia láttán, mint az elmúlt években oly sokszor, összeszorult a szíve. Odin még csak tavaly töltötte be tizenhetedik esztendejét, de már magasabbra nőtt, mint a legtöbb környékbeli férfi. Széles vállaival, hatalmas izmaival és kisfiús mosolyával fájdalmasan emlékeztette Gwenát a fiú apjára, Innurra.

Az asszony körül somfordáló két hatalmas kutya felkapta a fejét, és a házat körülölelő erdőn átszelő út felé bámulva morogni kezdtek. A közeledő dobogás vendéget jelzett.

Odin szekercéjét megragadva közelebb lépett anyjához, és csak akkor lazított kicsit harcra kész testtartásán, mikor a felismerte a közeledő alakot. Manne, Harwulf király jobbkeze ügetett nehéz lován a házikó felé. A szakállas, torzonborz férfi bőrmellényt, oldalán széles, durván megmunkált kardot viselt.

– Ganur, Hari! Helyetekre! – parancsolt rá Odin a kutyákra.

Manne egyenesen Gwenához léptetett, és hátasa nyergéből kurtán szólt le a nőnek.

– Gwena! Harwulf király a fiaddal együtt elvár téged a holnap esti nagygyűlésre! Csillaggyúlásra legyetek a Nagy Hallban!

– Mért kellünk mi a királyodnak? – szaladt fel az asszony szemöldöke a homlokán.

– A király hadat üzent a Tavak Népének. Holnap, a lakoma során bejelentést tesz. Odin jó harcos, rá is szükség van. Hogy te miért kellesz, azt nem tudom pontosan – rázta meg a fejét elbizonytalanodva a férfi.

– A király háborúja nem a mi harcunk. Mi nem tartozunk a te népedhez. Te magad mondtad, alig egy holdtöltével ezelőtt, Augur ünnepén. Nem sokkal azelőtt, hogy megpróbáltál az ágyadba vonszolni.

A férfi elvörösödött a dühtől, és szégyentől.

– Részeg voltam, nem tudtam, mit teszek – tapintotta meg Manne önkéntelenül a nemrég begyógyult vágást az arcán. Eszébe jutott az ünnepség éjjele, amikor sörtől nehéz feje egy pillanat alatt kitisztult az asszony gyilkos tűzzel lobogó tekintetétől és villámgyors tőrétől. A férfi rántott egyet lova gyeplőjén, majd már fordultában vetette oda. – Ti is a király földjein éltek, a mi jóindulatunkból maradhattatok itt. Ha csak a jó időkből akarjátok kivenni a részetek, akkor nincs helyetek közöttünk!

Gwena bosszúsan pillantott az elvágtató lovas után. Az öregedő, pókhasú Harwulf királynak hívatta magát, holott csupán egyetlen falunak, alig kétszáz harcosnak parancsolt. A földjeit egyik határától a másikig még gyalogosan is alig két nap alatt át lehetett szelni. Igaz, megengedte nekik, hogy a tengerparti senkiföldjén letelepedjenek, de csupán azért, mert ezzel is a hatalmát, és hírnevét látta erősödni. Néhanapján a szomszédos vezérek valamelyike látogatást tett a király farönkökből ácsolt jókora házában. Ilyenkor Gwenának is meg kellett jelennie az eseményen, és Harwulf soha nem mulasztotta el megjegyezni az asszony mágikus képességeit. A vendégek általában hitték is, nem is a király szavait. A nőnek hát be kellett mutatni pár egyszerűbb tűzvarázst, amit az idegen vezérek ámulattal vegyes félelemmel, Harwulf pedig elégedett, öntelt pillantásokkal nyugtáztak. Gwena nem szerette ezeket az összejöveteleket, de tudta, ez az ára, hogy a falu megtűrje őket a környéken. A háború azonban más, a nyugalmuk ára ezúttal feljebb kúszott.

– Gyere enni Odin! Már amúgy is hűvösödik, hamarosan az orrodig sem látsz idekint – pillantott a nő a sziklaszirten túl. A nap mintha magába a láthatárig húzódó tengerbe szállt volna lassan alá.

Csendben eszegettek, csak a ház közepén égő tűzben pattantak néha az izzó fahasábok.

– Félsz a háborútól, igaz? – pillantott Odin a sültje felett az anyjára.

– Igen, de tudom, csak úgy válhatsz vezérré, ha csatába mész. Ezen még az istenek sem változtathatnak. De engem jobban aggaszt Harwulf. Öregkorára kiszámíthatatlanná, megbízhatatlanná vált.

– Fogahullott vén kutya az már, anyám – mosolyodott el az ifjú, megrázva hosszú szőke haját. Anyjának első mondatára nem felelt.

Amióta Odin elbírta a fegyvert, a nő időről-időre előhozakodott a vágyával, hogy fiából egyszer vezér, talán király legyen. Az ifjú eleinte tiltakozott a gondolat ellen, de ahogy cseperedett, úgy kezdte belátni: anyjának igaza van. Elvégre ő, Odin volt Yarl Drahún fia…

Gondolataiból Gwena hangja térítette vissza a vacsoraasztalhoz.

– Meglehet, de akkor is kétszáz fegyver mozdul a szavára, és az ő kegyének köszönhetjük, hogy itt lehetünk.

– Azt hiszed, a sok tucat beteg, és sebesült, akiket az évek során meggyógyítottál, nem számít? Ha így van, akkor tévedsz, anyám! Te nem jársz be annyit a faluba, mint én, te nem hallod az embereket. Félnek tőlünk, de tisztelnek is.

– Fiam, itt nem erről van szó! Harwulf öreg, és olyan betegség gyötri, amire még én sem ismerem az ellenszert. Ha meghal, ki veszi át a helyét a vezéri székben? Fiú utód nélkül távozik majd az őseihez, és ha Manne megszerzi a királyi címet, akkor menekülnünk kell. Soha nem bocsájtja meg, hogy nem háltam vele. Azt pedig még annyira sem, hogy egy szál tőrrel legyőztem. Harwulfnak nincs már sok ideje hátra. Talán egy, esetleg két tavasz. Úgy hiszem, ezért is vonul hadba: hogy még az utolsó hódítással biztosítsa a helyét odaát, a Harcosok Csarnokában.

Az ifjú szájában megállt a falat.

– A király beteg? Nem tudtam…

– Senki sem tudja, talán még ő maga sem, de én láttam a halált a szemében.

Odin elgondolkodva törölte meg a pecsenyezsírtól fénylő ajkait.

– Akkor fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– Nem! Inkább igyekezz a csatákban kitűnni, hogy a harcosok elismeréssel adózzanak neked. Ha pedig arra kerül a sor, téged emeljenek a pajzsaikra, ne Mannét. Ez az egyetlen út.

– Úgy lesz, anyám – bólintott az ifjú, de az asszony látta, Odin gondolatai már messzire járnak.

– Mi a baj? Min töprengsz?

– Furcsa álmom volt a múlt éjjel…

– Ismét? Ez már a negyedik az elmúlt tíz napban. Meséld el!

– Nem hiszem, hogy segítene. Hiába van erőd, az álmokhoz csak annyit értesz, mint én.

Gwena kicsit megsértődött, bár igazat kellett adjon a fiának. Az asszony a tűznek ugyan tudott parancsolni, de az álomfejtés, mikor a lélek az istenek birodalmának határán jár, messze túlmutatott a képességein.

– Attól még elmondhatod.

– Rendben – egyezett bele rövid habozás után az ifjú. – Álmomban szarvast üldöztem az éjszakai erdőben, amikor hirtelen egy tisztásra értem. A füves mező közepén fémből készült, kör alakú ház emelkedett, ami tán még húsz lándzsahossznál is magasabb volt. Furcsa, erős fények törtek elő az ablakokból, és az épület kapuja lassan kinyílt. Apró, törékeny testű teremtmények sorakoztak ki belőle. Fehér volt a bőrük, mint a kikészített vászon, nagy fejükben hatalmas, fekete szemek villogtak. Hideg tekinteteik merően rám szegeződtek. Féltem, reszkettem. El akartam futni, de a lábaim mintha nem az én akaratomnak engedelmeskedtek volna, mégis közelebb vittek hozzájuk. A következő, amire emlékszem, hideg asztalon feküdtem, és képtelen voltam megmozdulni. Két teremtmény hajolt fölém, és bár apró szájuk meg sem mozdult, mégis beszéltek hozzám. Azt mondták, ne féljek, nem akarnak ártani nekem. Nem hittem nekik. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rájuk néznem. Kéklő vízzel teli átlátszó dobozban egy mozdulatlan embert pillantottam meg. Halottnak tűnt, mégis, valahogy tudtam, nem az. Mintha…

Odin a szavakat keresve elhallgatott.

– Igen? Folytasd!

– Mintha egy test lett volna, ami még életre várt. Nem tudom, miként öntsem jobban szavakba!

– Ez így nagyon is rendjén volt, fiam. Még mi történt?

– Ismeretlen, csillogó tárgyak mozdultak körülöttem, és