A király útja I. – A hadúr felemelkedése

By János Demeter

Miközben a tíz esztendővel ezelőtt elbukott fekete-ork Hadúr visszatér, és újra felégeti a Nagy Kontinenst, a sötét istenség is ébredezik börtönében, melybe évezredekkel ezelőtt zárták.
A világ lassan káoszba fordul, amit minden oldalról csak háború tépáz. Két ifjú olyan útra lép, amelynek a végkifejlete lehet Syrasil – a napisten – győzelme és a sötét istenség ébredése is.
A háború véres valósága tárul fel előttünk, ahogy végig követjük egy felemelkedő fekete-ork Hadúr hadjáratát, és megismerhetjük azokat a fiatalokat, akik nem sejtik, hogy a felélesztett Nagy Háború csak egy apró szelete annak, aminek ők a főszereplői lesznek.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9786156164346

Book preview

A Király Útja

I.Rész

A Hadúr Felemelkedése

Demeter János

2016

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

1. Fejezet

Közelgő vihar

Másod Időszámítás 1131 tavasza.

Hatalmas esőfelhő borította éjszakai sötétbe Bhaltador déli részét. Hosszú szemekben esett a kopár földre, amelytől vékony sárréteg dagadt a tetején.

Vadkan paták verték fel a sarat a hátukon lovaglók fekete köpenyére. Nyílhegy alakzatban vágtattak, alig voltak tízen, így legalább arcukat nem lepte el a dagonya. Izzó szemek szegeződtek az előttük tornyosuló hegyekre, melynek tetején ott állt Feketevár, Bhaltador fővárosa.

A dagonyát felváltotta a csatok és láncok csattogása és a paták alatt pattogó kavicsok zöreje. A hegynek felfelé haladva, az útszélen megjelentek a fáklyák és lobogók, melyek jelezték, hogy közelednek céljuk felé.

A lovasok lelassítottak, majd megálltak ötven lépéssel a kapuk előtt. Hatalmas, feketére festett kövekből épült fal meredezett előttük. Két vaskos bástya őrizte a bejáratot, köztük fedett falrész, ami alatt fekete-ork őrök figyeltek a fáklyák fényénél.

A fekete-ork hatalmas termetű volt, tán egy fejjel is nagyobb az embernél. Hosszú fekete hajukat és szakállukat fonták. Bőrük színe a sötétzöld és a barna keveréke volt, mely már-már feketének hatott. Innen az elnevezésük.

- Ki vagy? – üvöltött le az egyik széleshátú őr.

- Grotar a Fekete Vezér! – dörömbölte az elöl álló.

Értetlen morgás hallatszott a falon lévők felől, aztán a széleshátú őr betrappolt az egyik bástyába. A kint maradtak hunyorogtak a vadkan lovasai felé és egymás közt susmogtak. Valóban a Vén Vezér tért volna vissza? De hát annak már több tele, hogy a vesztes csatából nem tért haza! Már évek óta mindenki halottnak hitte.

- Nyissatok kaput bolondok! – üvöltött valaki ki a bástyából.

Néhány pillanattal később az őrkapitány lépett ki a falra és a széleshátú őr.

- Bocsáss meg nekik uram! – kiáltott le a falról az őrkapitány. – Nem tudták a hírt a hazatértedről!

A duplaszárnyas, fekete vaskapu megnyílt. A szárnyak mögött álló néhány őrön is vastag mellvért volt, hátukon köpeny. Sisakot nem hordtak a fekete-orkok, bár az emberekéhez és törpökéhez hasonló civilizált királyságban éltek, az ő világuk mégis kissé vadabb volt.

Ahogy Grotar és kísérete megindult az őrök csak bámulták, és a hozzá közelebb állók még kissé hátrébb is léptek. Sokuk még ifjú törtető volt még, mikor a Vén Vezér eltűnt. Számukra amolyan legenda volt.

A falak mögött hatalmas ork város terpeszkedett egészen fel a hegy csúcsáig, ahol ott állt a Fekete Kastély. Magányosan, de diadalmasan, fölötte mindennek messze vidéken. Mégis baljósnak hatott ezen a borús délutánon, melyről nehéz volt eldönteni valójában éjszaka-e. Olyannyira baljós volt, akár a kastély kapujához érkezők.

A vadkanokról leszálltak és a díszes ajtóhoz léptek, ami szintén feketére volt festve, mint olyan sok dolog ebben a városban. Aranyból öntött csatajelenetek díszítették a szárnyak széleit, amik megnyíltak előttük. Talán már messziről látták az érkezőket.

Hosszú, oszlopokkal szegélyezett folyosó nyílt meg előttük. Az oszlopok közt széles edényekben tűz lobogott. A sártól dagadó csizmák, ritka értékes, bíbor szőnyegen trappoltak végig.

A folyosót követve ajtók nyíltak jobbról és balról, de az érkezők a szemközti, a legnagyobb ajtó felé vették az irányt, amit az őrök már nyitottak is.

A terem közepén, melybe beléptek, hosszú asztal állt, szélén székekkel. Három ork állt ott, díszes ruhában.

Grotar megállt az asztal előtt és amúgy is szúrós szemében láng gyúlt.

- Hol a térképem? – tört ki belőle, dörgő hangja betöltötte a termet.

- Üdvözöllek atyánk! – szólt az asztalfőnél álló.

Ő Margulg volt, a legidősebb a Vén Vezér fiai közül. Haja kiegyenesítve – ami szokatlan volt – lepte el vállát, testén lila és kékszínű selyemöltözet tekeredett. Fején korona éktelenkedett, legalábbis a Vén Vezér undorral tekintett e csicsás ékszerre.

- Sok minden megváltozott, míg távol tartózkodtál – folytatta Margulg. – Többek közt az asztalod is elkerült innen, Valthurg, a hadúr termébe.

Valthurg, kit a Vaskarú néven is ismertek, ott állt Margulg jobbján, közel hozzá. Látszott, hogy nemcsak hadúr, hanem a király testőre is. Ez a szó nem igazán volt ismert a harcos fekete-orkok között, hiszen mindegyikük oly erős kellett legyen, hogy megvédje magát, különben nem érdemelte ki, hogy elfogadják. Valthurg volt a legmagasabb, középső fiú és a legerősebb. Aranydíszes, fekete mellvértjére kékszegélyű szintén éjfekete köpenyt terített, amit csupán bal vállán takarta, jobb kezét más fedte. Amiről a nevét kapta, Valthurg jobb karját teljes egészében acélból öntött páncél borította, mely a kézfejénél – ami hiányzott – két hatalmas karomban végződött. Úgy ölt ezekkel a karmokkal, mint mielőtt elvesztette kézfejét. Szakálla hasáig ért, harcos módjára befonta, mint haját is, mely kétoldalt fel volt borotválva, s a többi varkocsba kötve, mely háta közepéig ért.

Grotar elismerő pillantást vetett középső fia felé. Aztán tekintete áttért legkisebb fiára, Szurony Ergothra. Kire a Szurony becenév természetesen illett, mint, ahogy bátyjaira az övék. Alacsony volt ugyan és szakálla is alig arasznyi, de teste is vékonyabb volt, mint bátyjaié. A szőrmés páncélok alatt viszont feszes, szikár izomzat tekeredett, mely, ha erőben nem is, de gyorsaságban és ügyességben felülmúlta a testvérekét. Fejét tarra beretválta, ezzel azt jelezve, hogy még nem ismeri el magát teljes értékű harcosnak, nem állt ki olyan próbát, sem csatát, amivel kiérdemelné a varkocsot.

- Látom a változást, ám nincs ínyemre! A Tekercses névvel illetnek, mint egy emberi szerzetest! Undorító! – szólt dörgő hangján Grotar. – Ékszerek, selyemruha és külön kinevezett hadúr. Hát nem a király a hadúr a harcosok élén? Vagy csatában a koronád mögé bújsz, fiam? – az utolsó szót undorral ejtette ki száján.

- A hadakozásnak vége szakadt, mikor eltűntél, atyám – válaszolta Margulg. – Én pedig reformokba kezdtem, hogy a megtépázott birodalom gazdagabb legyen.

Grotar fújt egyet, lekezelően.

- Mire való az arany, ha nem a hadseregek felfegyverzésére? Minek a gazdagság, ha az nem a dicsőséget szolgálja? A harcos dicsőségét. Megcsalod saját fajod és meggyengíted a harcban edzetteket. Nem vagy te király, csak egy puhány báb! – üvöltötte szikrázó tekintettel fia arcába.

Az utolsó mondatát be sem fejezte, miközben kardjához nyúlt a hátán és előrántotta azt, de nem sújtott le, mert Valthurg előre tartotta acélkarmait fenyegetően és védve királyát. Egy pillanatig csak álltak, mindenki zihált, ki idegességében, ki pedig félelmében. Utóbbit inkább Margulg és Ergoth tette. Érezni lehetett a feszültséget, mely felforrósította a levegőt és mindenkinek izzadságcseppet nyomott a homlokára.

Grotar megemelte a kardot, de elfordult vele és kettéhasította az asztalt. Ergothnak odébb kellett ugrania, hogy egy széttört szék ne vágjon bele az oldalába.

- Megfosztalak királyságodtól és minden más címedtől és földedtől! Többé nem vagy megtűrt személy Bhaltadorban! Takarodj innen és soha többé ne térj vissza!

Margulg hátralépett és arcára kiült a zavarodottság. Valthurg leeresztette kezét és előrébb lépett atyja felé, ám annak követői is előrébb mozdultak, ugrásra készen.

- Ő csupán téged helyettesített, családunk markában tartotta a trónt. Ez talán túl nagy büntetés, azért, mert nem a te utadat követte – mondta Valthurg a Vaskarú.

- Benned sem volt annyi vér, hogy megtudd, valóban meghalt-e atyád. Könnyebb volt a trónra ültetni ezt a bolondot és számolni az aranyat. – dörögte Valthurgra. - Takarodj a szemem elől! – kiáltott Margulg felé fordulva.

Margulg a Tekercses, sértetten, összeráncolt szemöldökkel távozott. Szemében csillogott valami, amire Grotar azt hihette, hogy félelem, pedig az csupa düh volt és bosszúvágy. A száműzetéstől talán még a kivégzés is becsesebb vég volt egy fekete-ork számára.

- Atyám – szólt Valthurg.

- Elég! – emelte fel szabad kezét Grotar. – Rólad később döntök.

Valthurg dühösen fújt egyet, majd kiviharzott az ajtón, miközben tekintetével végighasított apja kíséretén. Hunyorgó szemek és ráncolt homlokok figyelmeztették, hogy nehéz ellenfelet választ, ha velük kezd.

Ergoth atyja elé lépett, kihúzott kardjának hegyét a csizmája orrának hegyéhez tette, majd letérdelt.

- Bocsáss meg atyám! – kérte Ergoth.

- Állj talpra, fiam! – szólt a Vén Vezér, már kevesebb dühvel a hangjában.

Grotar, ahogy fia felállt, elkapta a nyakát, mire az kiejtette a kardot a kezéből.

- Ugye benned még megbízhatok? Nem rontott meg e két puhány? Harcos lesz belőled és méltó utódom leszel majd? – hangzott el Grotartól.

Kihallatszott a kérdésekből, hogy ez inkább amolyan parancs. Ergoth ijedt ábrázattal bólogatott, mivelhogy egy szót sem tudott kipréselni a vastag ujjakkal szorított torkán. Grotar elengedte és miután az ifjú a földre rogyott levegőért kapkodva, bólintott egyet felé.

- Hát kinevezlek örökösömmé és mától én leszek a mestered is! Tanulj a legnagyobbtól!

2. Fejezet

Széllel érkezett

Az 1131. év nyarán hatalmas tömeg gyűlt össze Snemsz falai között, hogy ünnepeljen. A templom melyben az esküvőt tartották, messze híres volt nagyságáról és szépségéről. Az egelloi katedrálist utánozva - de azt nem érve utol – két hatalmas toronnyal építették, amiből az egyik a keleti oldalon állt, a másik pedig nyugatra figyelt. Ez jelképezte, hogy az egyetlen istenség nagyságát ünnepeli, a napistenét.

Snemsz az Egelón királyság második legnagyobb nagyvárosa volt. Elhelyezkedése miatt az ország déli részének kereskedelmi központja, hiszen a szövetséges törpök keletről, a félvér erimek – akik emberek és törpök is – országa Mohstromon, pedig délről, innen jutott át az ország többi részére.

Snemsz vén ura, Gail Ohrmen már a végét járta, oly öreg volt. Egyetlen gyermekét adta éppen férjhez, Sirinát.

A templomban csak Snemsz urának hűbéresei és azok családtagjai jelenhettek meg. Mindenki más a városból és a vármegyék falvaiból, kint várakozott.

Sirina gyönyörű volt. Hosszú, fürtös szőke haját kiengedve hagyták, csupán néhány virágot tűztek bele. Hosszú bársony, bíborszínű ruháján aranyozott hímzések tekeregtek. Fehér bőrét nem takarták kencékkel. Csillogó kék szeme mindenki lelkét megolvasztotta.

Hát nem csoda, hogy Gordon Lucard beleszeretett – gondolták sokan. A férfi, Edward Lucard király öccse volt és Arghon Mezejének ura. A házasság megkötése után pedig Snemsz helytartójává is válik.

- Mit láthat Sirina ebben a… – nézett fel a mellette állóra Wiktor herceg – malacban.

Lazarus elmosolyodott a trónörökös megjegyzésén. Ők ketten leghátul álltak meg, a herceg testőreitől körülvéve.

Wiktor herceg tizennégy éves volt csupán, de már tanították a politikára és a hadviselésre. Neki leginkább az utóbbi tetszett, hiszen követni akarta apja példátlan teljesítményeit. Világosbarna szemű és hajú ifjú volt, jobban illett volna ő hozzá Sirina – legalábbis Wiktor így gondolta.

A mellette álló Lazarus Cors, gróf volt, Norlad ura és Edward király legmegbízhatóbb hűbérese. Magas, negyvenes éveiben járó borostás, katonás férfi volt. Az esküvőn is mellvértben jelent meg, ámbár persze az is díszített.

Ők ketten a király nevében jelentek meg, míg Edward király Egello falai között betegeskedett.

- Talán ékes beszédével lágyította meg a hölgyet – mondta Lazarus.

- Gordon bácsikám legékesebb szólása, mikor egy kancsó bor után elböfögi magát – nevetett fel Wiktor herceg.

Lazarus kezdeti mosolya lehervadt a hangos nevetéstől és szúrósan a hercegre meredt. Néhányan hátra is fordultak a padok közül.

Mindenki állt és a snemszi metropolita, a város püspökének beszédét hallgatta.

- Syrasil áldásával, e karkötő lesz a pecsét, lelketek egyesülésében – mondta a püspök.

Két szerzetes lépett elő a homályból és párnákon hozták a két karkötőt. Egyiket Sirinának adták, másikat Gordonnak. Mindketten felvették az egymás nevével ellátott aranyozott és díszített ékszert. Gordon a jobbkezére, Sirina a balra vette, így mikor megfogták egymás kezét, a két karkötő egymás mellett volt.

Ezután tapsban tört ki a templom hallgatósága, miközben a pár feléjük fordult. Éljen Gordon Lucard, Snemsz helytartója és Arghon Mezejének ura!

A friss házaspár kilépett a templom ajtaján és még nagyobb éljenzés fogadta. Városnyi ember kiáltott feléjük, ki jókívánságot, ki pedig halálos átkot.

- Éljen a „Bormalac"! – kiáltott be egy földmunkás.

Az egyik őr, aki a tömeg előtt állt a sorfalban, megemelte a kezét és a rajta lévő bőrvérttel úgy arcon ütötte, hogy a paraszt törött orral borult fel.

- Védjétek csak az iszákost! Majd ha a ti zsoldotokat is felszívta, akkor is álljatok ki mellette! – kiáltotta egy asszony.

Ő is megkapta a jussát egy másik őrtől. A rosszalló hangok lassan elhaltak teljesen. Ám