Az aranyország lázadói - Az emberevő

By Barsi Ödön

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.Az aranyország lázadói -

Peruba érkezik egy fiatal amerikai, hogy az inkák kincsét
felkutassa. Expedíciójához társat is talál, „Green apó”-t, aki óriásteknősök
csontjait keresi, szintén az Andok vidékén. Egyetlen nap eseményei azonban
megváltoztatják terveiket. Mi minden történhet egy nap alatt ebben az
országban, ahol egyszerre három ember is megpróbálja az elnök hatalmát
megdönteni? Ennek a fordulatos napnak a történetét olvashatjuk ebben a humorral
átszőtt regényben.

Az emberevő -

Szumátra kis erődjében a parancsnok lányát elrabolják a
felkelő bennszülöttek, hogy az ezredest az erőd feladására kényszerítsék. Van
Linden hadnagy azonban pár kipróbált emberével megkísérli a lehetetlent:
kiszabadítani a szeretett lányt a jól őrzött kis szigetről. Vállalkozásukat
nehezíti az erődöt körülvevő mocsár és a jelentős túlerő. Sikerül-e legyőzni a
rettenthetetlen Than vezért és maláj harcosait, akik minden idegent az
„emberevő” bálványnak áldoznának fel?

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633443507

Book preview

BARSI ÖDÖN

AZ ARANYORSZÁG

LÁZADÓI

&

AZ EMBEREVŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-350-7

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi Ödön jogutódja

AZ ARANYORSZÁG LÁZADÓI

I. FEJEZET

FORRADALOM LIMÁBAN

A limai székesegyház előtt néhány gaucho állott. A nap kérlelhetetlenül tűzött le a magas pálmákra, a templom kőszentjeire és a szökőkút széles medencéjére.

Még nem volt dél, de a hőség máris elviselhetetlen volt. A levegőréteg remegni látszott a furcsa fénytörésben a tér fölött, és mire a székesegyház nagy harangja megkondult, mindössze két gaucho maradt a templom előtt. Vártak valakire… Pontosan az utolsó harangkondulás után egy magas termetű amerikai bukkant fel az egyik mellékutcából és egyenesen a szökőkút felé igyekezett.

Az amerikai makulátlan fehér ruhája és trópusi sisakja elárulták, hogy most kerültek ki az üzletből. A gauchók ruházata festői volt ugyan, de meglátszott rajtuk az út pora és az évek nyomai.

Az egyik, a kisebbik, akit Mansanasnak hívtak, széles szürke nadrágot viselt, amely felett színes terítő volt az övéhez erősítve. Az öv maga valamikor vörös lehetett, de az idők folyamán sárga színűvé fakult. Kétes tisztaságú ing és borjúbőrből készült mellény egészítette ki a kis ember öltözékét. A fején csomóra kötött kendő vöröslött és a fülében két hatalmas karika villogott. Arcát számos forradás csúfította el. Így festett Mansanas, a perui idegenvezetők gyöngye, akinek nevét az utcagyerekek is ismerték Limában.

A társa, egy hórihorgas, sovány férfi, a poétikus Men­dozza névre hallgatott. Nagy zsivány volt, és a pisztolya agyába vésett rovátkák állítólag arról tanúskodtak, hogy fél tucat embert tett el láb alól…

Mendozza sovány arcát széles karimájú sombrero árnyékolta. Bőrből készült inget és nadrágot viselt. Vadonatúj csizmáján óriási sarkantyúk csillogtak, övéből egy csontnyelű vadászkés és két hatalmas Colt pisztoly agya kandikált ki. Válláról hosszú csövű flinta lógott le.

– Buenas dias – köszöntötte Mansanas az érkezőt.

Az amerikai markáns arcán mosoly jelent meg, amikor a két furcsa figurát megpillantotta.

– Úgy látom, állig felfegyverkeztek – mondta –, pedig, ha jól emlékszem, ma csak a templomot nézzük meg.

Az idegenvezető büszkén kihúzta magát:

– Egyetlen lépést sem teszek fegyver nélkül és önnek sem ajánlanám az ellenkezőjét! Elvégre Peruban vagyunk, és bármennyire is szeretem a hazámat, minden pillanatban elkészülhetünk egy orvtámadásra.

– Azt hittem, hogy rend van az országban, amióta Verro ezredes magához ragadta az uralmat – jegyezte meg az amerikai.

Mendozza fejét csóválta:

– Ön igazán kevéssé ismeri az itteni viszonyokat, mister Richmond. Verro ezredes is csak ember. Itt csak egy segítene…

– Micsoda?

– Kiirtani a lakosságot – válaszolta a gaucho a világ legtermészetesebb hangján –, és helyettük tisztességes embereket telepíteni az országba… Miután azonban mindez lehetetlen, bele kell nyugodnunk abba, hogy Peruban a közbiztonsági viszonyok nem fognak megjavulni soha.

A gaucho utolsó szavai után valahol messze egy gépfegyver kezdett kattogni.

– Na tessék! – mondta Mendozza látható elégtétellel. – Megint valami forradalom tört ki, és valószínűleg az elnök katonaságot rendelt ki a helyszínre.

A gépfegyver elhallgatott, de kis idő múlva újra kattogni kezdett. Most már ágyúlövések is hallatszottak.

Kis idő múlva az egyik utcából egy lovas vágtatott ki. Festői látvány volt ezüsttel díszített nyergében, mélyen a ló nyaka fölé hajolva, fején lobogó piros kendővel.

– Hiszen ez Nevado barátunk! – kiáltott fel Mendozza örömmel. – Halló, mi újság, cimbora?

A kérdezett megrántotta a gyeplőt. A pompás állat felágaskodott és remegő inakkal állt meg a szökőkútnál.

− Mi újság, cimbora? – kérdezte Mendozza másodszor is.

Nevado kerek szemekkel bámult a gauchóra.

− Hát nem tudod?

− Nem! Mi van?

− Verro lemondott. Helyesebben lemondatták. Jelenleg egy hadihajó fedélzetén tartózkodik.

− A pénztárt elvitte?

Nevado bólintott:

− Természetesen. Verro ezredes tiszteletben tartja az ősi szokásokat.

– És mit jelent a lövöldözés?

− A parti őrség meggondolatlanul tüzelni kezdett a volt elnök hajójára − válaszolta a lovas. − Válaszként aztán megszólaltak a hajó ágyúi. Azt hiszem, a Central hotelt két találat érte. Ugyanis ott lakik az új elnök.

– Oh, tehát új elnök is van már? − kérdezte Richmond.

− Természetesen! − nevetett a lovas. Cuartónak hívják és tábornok. Cuarto már régen hirdeti, hogy Verro csak bitorolja a hatalmat, mert egy olyan országban, ahol tábornokok vannak, nem lehet egy ezredes a kormányfő.

– Ez igaz! – ismerte be Richmond, aki már többé nem csodálkozott a perui logikán. − És a tábornok már átvette a hatalmat?

– Még nem − válaszolta Nevado. – Ugyanis Tupiza altábornagy is igényt tart az elnökségre, ő pedig a Majestic szállóban lakik. Én is hozzá igyekszem.

– Az ő híve vagy?

– Ebben a percben igen – válaszolta Nevado óvatosan, és megsarkantyúzta lovát. – Viszontlátásra, barátaim, a győzelem után!

A felszálló porfelhőben még fel-felbukkant egy-egy pillanatra a piros kendő, azután ló és lovas eltűntek a dóm mögött. Valahonnan a kikötő felől éles puskaropogás hallatszott…

Mendozza levetette sombreróját és megtörülte homlokát.

– Csoda meleg van – állapította meg.

Mansanas hirtelen felkapta a fejét:

– Na tessék, már megint ágyúznak. Azt hiszem a legokosabb, ha bemegyünk a templomba. Sok kormányválságot éltem át Limában, de arra még nem volt példa, hogy a dómot is ágyúzták volna. Bent tehát biztonságban vagyunk.

A három férfi felment a széles lépcsőn a sötét, bronzveretű kapuhoz. Két oldalt páncélos vitézek kőből faragott képmásai őrizték a lépcsőt.

A templom üres volt és homályos. A léptek kellemetlenül koppantak a nagy kőkockákon. Egy gótikus kápolnában látni lehetett Pizarro üvegkoporsóját. A koporsó előtt sötét vasrács emelkedett, mely díszes oroszlánfejekkel volt díszítve.

Richmond elfordult a koporsótól, és kísérőitől követve körüljárta a dóm hatalmas hajóját. A viaszgyertyák fényében hatalmas oszlopok és sötét oldalkápolnák tünedeztek fel.

Fél óra is eltelt; mire kiléptek a templom jótékony homályából, a könyörtelen világosságra. Éles napfényben fürdött minden. A tér, a házak tetői és a szökőkút allegorikus kőszobrai.

A templom előtt éppen festői és harcias lovascsoport vonult el.

– Nevado közöttük van! – kiáltotta Mansanas meglepetve. – Halló, cimbora! Ki győzött? Cuarto generális, vagy Tupiza altábornagy?

– Egyik sem – válaszolta Nevado a világ legtermészetesebb hangján. – Blanco őrmester az új elnök.

Egy másik lovas meglengette sombreróját.

– Viva Blanco! – kiáltotta hangosan.

Sok száz torok kiáltott harsány éljent az új elnökre.

– Ne menjetek a főúton! – kiáltotta vissza Nevado, miközben a lovascsoport elvonult. – Ott még folyik a harc, a főposta és a kormányzósági palota épülete között.

Richmond fejcsóválva nézett a lovasok után.

– Borzasztó, mennyi vérbe kerül az ilyen forradalom. Mit gondolsz, Mansanas, hány ember halt meg az utcai harcokban? Tízezer vagy több?!

Mansanas vigyorogva mutogatta fehér fogsorát:

– Tízezer? Annyi ember nincs is a világon. Legfeljebb tízen haltak meg. Ne felejtse el, senor, hogy Peruban vagyunk.

Az amerikai és társai egy kis térre érkeztek. A téren egy lovas szobor fehérlett. Csúf alkotás volt: az idomtalan lovon egy görnyedt hátú emberke ült, a kezében kivont karddal és csizmáján tányér nagyságú sarkantyúkkal.

– A legutolsó elnök szobra – magyarázta Mendozza. – Azt hiszem, holnap lerombolják.

Bumm… Valahol megint egy ágyút sütöttek el. Mansanas idegesen nézett körül.

– Az embernek az az érzése, hogy a fejére hull egy-két golyóbis. Menjünk be az egyik kávéházba. Ott legalább biztonságban vagyunk.

A közeli mellékutcából egy gépfegyver idegesítő kattogása hallatszott. Meggyorsították a lépteiket és néhány perc múlva elérték a kávéházat. A tágas helyiségben vágni lehetett a füstöt. Az asztaloknál fehér emberek is akadtak elvétve, de a közönség zöme mégis csak színes volt: fekete, sárga és barna bőrű fickók. Jeges limonádét szürcsölgettek, vitatkoztak és kártyáztak.

– Fehér ember alig van a kávéházban – állapította meg Richmond, miután alaposan körülnézett.

– Mindössze négyen – mondta Mendozza. – Ha a bolond professzort is számítjuk, akkor öten.

– Bolond professzor? Ki az?

– Ott ül a sarokban – válaszolta a mesztic.

Richmond a jelzett irányba nézett, és már az első pillanatban szimpatikusnak találta a szürkehajú embert, aki az asztal fölé görnyedve kavargatta feketekávéját.

– Miért tartják bolondnak? – kérdezte. – Talán valami rögeszméje van?

Mendozza bólintott:

– Úgy van! Olyan állatokat keres állandóan, amelyek nincsenek Peruban.

– Az lehet… Valami csontokat is emlegetett.

Richmond felállt.

– Engem érdekel ez az ember, mindenesetre beszélek vele.

A professzor kissé megütközve pillantott fel, amikor az amerikai megállt az asztala előtt.

– Zavarhatom néhány percre? – kérdezte Richmond.

A professzor tiltakozó mozdulattal emelte fel a kezét.

– Nem veszek térképet és hallani sem akarok az inkák kincséről!

Richmond elmosolyodott:

– Ünnepélyesen szavamat adom, hogy nem szándékozom önnek régi térképeket eladni és nem fogok az inkák kincséről egyetlen szót sem szólni.

– Akkor foglaljon helyet – mondta a professzor megnyugodva.

Az amerikai könnyedén meghajolt.

– Richmond Jim