Vadnyugati történetek

By Barsi Ödön

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633443262

Book preview

BARSI ÖDÖN

VADNYUGATI TÖRTÉNETEK

Három kisregény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-326-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi Ödön jogutódja

A CSUKLYÁS LOVAS

ELŐSZÓ

A sivatag vöröses-sárga homokja szikrázott a nap sugaraiban. Elviselhetetlen hőség volt. Az ég valószínűtlenül kék búráján egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott. A „Nagy-tó" környékén emberemlékezet óta nem esett az eső. Néhány sárgára perzselt kaktuszon kívül teljesen hiányzott a növényzet. A sivatag egyhangúságát a szeszélyes homokdűnék vonulata sem enyhítette… Távol, a láthatár peremén, időnként megcsillant egy tó ezüstös felszíne, de a szél korbácsolta homokfellegek újra eltakarták… Valami különös, vöröses derengés izzott az ég peremén, megvilágítva a gomolygó homokfelhőket…

Az egyik homokbuckán két férfi állt. A magasabbik széles karimájú, fekete sombrerót viselt, mely mély árnyékot vetett arcára. Fekete bőrnadrág, széles bőröv és kihajtott ing képezte öltözékét. Övében két pisztoly csillogott. A magasabbik férfi fehér ember volt, de arcát vörösre cserzette a nap. Keskeny bajusz árnyékolta a száját, mélyen fekvő szemében gonosz tűz csillogott. Így festett Jim Brandock, akit Stone-Bridge, Sterling és Glase környékén csak „Keselyű néven ismertek. Rossz híre volt, de senki sem tudott róla bizonyosat… Egyike volt a vidék leggazdagabb ranch tulajdonosainak, és a mellette álló meszticen kívül aligha tudhatta más, hogy Jim Brandock rabolja ki a sivatag eltikkadt utasait. A „Keselyű név mégis rajta maradt, hozzátartozott, és alig akadt ember, aki másképpen ejtette ki a nevét.

Joe, a mesztic, mindenben hűséges társa volt urának. Kegyetlensége és vérszomja nem ismert határt. Rendszerint ő végzett az áldozatokkal, akik a hosszú sivatagi út után nem tudtak már védekezni. A Keselyű és cinkosa csak akkor támadtak, amikor a Stone-Bridge és Saleland City felé igyekező utasok már elerőtlenedve hevertek a sivatag homokjában, és remegő kezük már nem tudott a pisztoly után nyúlni.

A sivatagban vörösre mázolt karók jelezték a karavánutat, de a Keselyű időnként kiásta a cölöpöket, és betemette homokkal. A szerencsétlen utazók hosszú vándorlás után arra ébredtek, hogy az az út, amelyen mennek, nem is vezet sehová, és nem is gondolhattak a visszatérésre. Találomra nekivágtak hát a sivatagnak, és rendszerint két-három nap múlva már utolérte őket a végzet. Lovaik térdig süppedtek a homokba, míg lovasaik kifulladva, a szomjúságtól félőrülten hajszolták az elcsigázott állatokat… Egy napon azután megjelent Keselyű a csatlósaival, és néhány revolverdörrenés jelezte, hogy a szerencsétlen utasok tragédiája befejeződött…

A Keselyű most is „hadiösvényen volt, ahogyan ő nevezte „vállalkozásait. Ezúttal is csak a meszticet hozta magával. Időnként szeméhez emelte a látcsövet, ajkán elégedett mosoly játszadozott. Három pont mozgott a messzeségben. A mesztic előhúzta a revolverét, és három rovátkát hasított a fegyver agyába. A rovátkák a kirabolt és meggyilkolt embereket jelentették.

*

Három fáradt lovas poroszkált a homokban: két férfi és egy fiú. A fiú tizenöt éves volt. Sápadt arcú, vézna kamasz. Beteges arcszínét a nap perzselő sugarai sem tudták kipirosítani. Sápadtan, bágyadtan ült a nyeregben, lankadt feje ütemesen követte a ló ingadozását.

– Még egy kis kitartás, fiam! – mondta az egyik férfi, és kinyújtott karral nyugatra mutatott. – Estére elérjük a tavat… Lesz víz bőven.

A fiú vértelen ajka megremegett, és kifejezéstelen arccal bámult apjára, majd újra lehorgasztotta a fejét. Keze görcsösen szorult a nyergen himbálódzó kulacsra… Százszor is a kulacs után nyúlt, pedig nagyon jól tudta, hogy nincs benne víz. Tüzes karikák táncoltak a szeme előtt, összeszorította cserepes ajkát, hogy ne kelljen feljajdulnia. Arcán érezte apja aggódó pillantását, és igyekezett minden erejével visszatartani feltörő sírását.

A másik férfi, aki balján lovagolt, a nagybátyja volt Törődött, öreg ember, aki már nem várhatott semmit az élettől. Görnyedten ült a nyeregben, de arca semmit sem árult el szenvedéséből. A fiú sokszor megbámulta ezt a különös, kemény arcot, melyen az idő ugyan ijesztő nyomokat hagyott, de keménységét nem tudta meglágyítani. Az öreg Oldring világéletében bátor ember volt. Mesterien kezelte a pisztolyt, és a mormon határfalvak kocsmáiban még ma is emlegetik, hogy negyven lépésről eltalálta a feldobott dollárt…

Alkonyodott… A kanyargó porfelhőkön túl éles, vérvörös csíkot húzott az égre a lemenő nap. A mindinkább rézsútossá váló sugarak vörösre festették a nagy tó felszínét is…

Az öreg Oldring megsarkantyúzta elgyötört lovát. Az út már aligha volt több fél mérföldnél.

– Most már nem kell kímélni az állatokat. Estére mindnyájan felüdülve fogunk pihenni a tó partján… Megtöltjük a kulacsokat, és holnap friss erővel folytatjuk az utat.

A fiú alig figyelt az öregember szavaira. Erőtlen kezével a ló sörényébe kapaszkodott, és kitágult szemmel nézte az egyre nagyobbodó vízfelületet…

Végre megérkeztek. Oldring fiatalos tűzzel ugrott le lováról, sietős léptekkel a vízhez ment és mohón ivott… De a következő pillanatban visszafordult. Arca esztendőket öregedett néhány pillanat alatt, szemei kidülledtek üregeiből. Hörögve, szaggatottan törtek elő a szavak a szájából:

– A víz sós… Ihatatlan!

A fiú később már csak összefüggéstelenül emlékezett az eseményekre… Leroskadt a homokba, és mozdulatlanul feküdt… Úgy rémlett, mintha hosszú idő múlva lódobogást hallott volna… Megpróbált felemelkedni, de mozdulni sem tudott… Később izgatott szóváltás ütötte meg fülét… Két feketeruhás embert látott… A kezükben pisztoly csillogott, de a fiú csak az övükhöz erősített kulacsot látta… Beszélni akart, de nem jött ki hang a torkán… Furcsa, álomszerű kábultságban látta, hogy a nagybátyja feltápászkodik, és a pisztolya után nyúl… De ugyanakkor lövés dörrent… Azután még egy… Vörös karikák táncoltak a fiú szeme előtt, megsűrűsödtek, elnyelték a tó felszínét és a sötétruhás alakokat. A halál és az élet küszöbén végtelen távolról egy hangot hallott… Vagy mellette beszélt valaki… Nem tudta már eldönteni…

– Kár a golyóért – mondta valaki. – A fickó már kimúlt.

– A rovást már nem faraghatom le a pisztolyom agyáról – nevetett egy másik hang.

A fiú nehéz szempillái egy pillanatra megrebbentek. Sovány, bajuszos orrot látott maga fölött… Kegyetlen, mélyen fekvő szemeket. Csak egy pillanatig tartott a látomás, azután újra megkezdődött a vörös karikák táncolása… A fiú mozdulatlanul hevert, és nem emlékezett többé semmire…

I. FEJEZET

Hat év telt el. A Keselyű és cinkosai rendszeresen folytatták a rabló hadjárataikat a sivatag békés utasai ellen, de a mormon faluban most sem sejtették a gazdag rancher kettős életét.

Jim Brandock vagyona egyre gyarapodott. Mormon szokás szerint három feleséget tartott, és most készült a negyediket elvenni. Már régen szemet vetett a szép Janet Hallra, aki a dombon lakott egy pompás házban, és tekintélyes hozománya volt. Igaz, hogy Janet nem volt hajlandó áttérni a mormon vallásra, de Brandockot ez nem érdekelte. Délelőtt egyik emberét felküldte a dombra, aki bejelentette látogatását a lánynál. Felkérte a püspököt is és négy barátját, hogy kísérjék el lánynézőbe. A mormonok papja szívesen vállalkozott a feladatra, és barátai is megígérték részvételüket.

Jim Brandock türelmetlenül várta az estét. Annyira biztos volt a dolgában, hogy délután terepszemlét tartott a birtokán, és azt számítgatta, hogy hol építhetné fel az új karámot Janet Hall lovainak.

Janet a teraszon ült, és álmodozva nézte a dombra vezető utat, amely fehéren kanyargott a zöld alfafű között…

A sötét ciprusok hosszú, megnyúlt árnyai a közelgő estét hirdették. A csendet csak nagy néha zavarta meg egy-egy prérikutya elnyújtott üvöltése… Délre, a ciprusokon és bokrokon túl már megkezdődött a végtelen síkság, míg északra, a magas hegylánc zárta el a látóhatárt.

A falu a völgyben terült el. A szeszélyesen épített házak helyenként összetorlódtak, míg más helyen fél kilométernyi távolság is volt a házak között. A legtöbb épület alig látszott ki a fák sűrűjéből, de a vörös kőből épített mormon templom körvonalai komoran rajzolódtak ki az alkonyodó égbolton. Janet nem tudta szemét levenni az épületről, amelyről már annyi furcsa legendát hallott. A fiatal lány, akinek ősei valamikor Írországból vándoroltak át Amerikába, ösztönösen gyűlölte a mormonokat. Szemforgató ájtatosságuk és kenetteljes beszédük idegesítette. Már régen elköltözött volna a vidékről, de nem akarta atyai örökségét elkótyavetyélni. Megfelelő vevőt nem talált eddig, és így kénytelen volt várakozni, pedig érezte, hogy nem bírja sokáig az egyenlőtlen harcot. A mormonok ugyancsak megkeserítették az életét. A legszebb legelőket elzárták a lovai elől, és ördögi találékonysággal zaklatták nap-nap után az adókkal és különféle pénzbírságokkal… Gondolataiból az öreg szolga hangja riasztotta fel:

– A teraszon parancsolja a vacsorát kisasszony?

Janet felpillantott.

– Csak később vacsorázhatom. Látogatókat várok.

– Onnan lentről? – kérdezte az öreg elborult arccal.

A lány bólintott.

– Jim Brandock és barátai jönnek.

Az inas keze ökölbeszorult.

– Legszívesebben közibük lőnék!… De, ha jól látom, az egyik máris útban van.

Janet tekintete követte az inas kinyújtott karját.

A fehér úton egy lovas nyargalt, nagy porfelhőt hagyva maga után. Remekül ült a nyeregben, szinte összenőtt a lovával.

Néhány perc múlva a lovas a ház elé érkezett. Janet örömmel pillantotta meg, hogy a jövevény nem tartozik a mormonok közé. Már az öltözéke is elárulta, hogy nem Utah vidékéről való: fekete cowboy-kalapot, fehér gyolcsinget és rövid csizmát viselt. Derekán ezüsttel kivert széles bőröv díszelgett, melyhez két revolvertáska és egy korbács volt erősítve. A széles kalap sötét árnyékot vetett fiatalos arcára. Felületes szemlélő figyelmét talán elkerülhette volna a fiatalember különös arckifejezése, de Janet alaposan megnézte az ismeretlent. A jövevény arca valami furcsa, fájdalmas fáradtságot árult el. A szemei alatt borongó mély árnyékok átvirrasztott éjszakákról tanúskodtak. Lassú léptekkel közeledett, és szertartásos mozdulattal emelte le a kalapját.

– Janet Hall kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte kemény hangon, mely sehogy sem illett fiatalos lényéhez.

Janet gépiesen bólintott.

– Igen… Én vagyok.

– Oldring a nevem – mutatkozott be a jövevény. – Johny Oldring. Mint bizonyára tudja, megvásároltam a szomszédos Bittenflee-birtokot. Úgy gondoltam, elsőnek itt fogom tiszteletemet tenni.

A lány elmosolyodott.

– Nagyon kedves… Kérem, foglaljon helyet…

Oldring nem kérette magát. Belesüppedt az egyik kerti székbe, sarkantyúja kellemetlenül pendült egyet a terasz kőkockáin.

– Mindig ilyen harcias öltözékben jár? – kérdezte Janet, aki nem tudta szemét levenni a fiatalember övéhez erősített revolvertokról és korbácsról.

Oldring elmosolyodott. Pompás fogsora elővillant keskeny ajkai közül.

– Pedig ezúttal a puskámat nem is hoztam magammal.

– Biztosan gyakran vadászik! – jegyezte meg a lány.

A fiatalember szemében különös fény villant meg.

– Csak most kezdtem el. Eddig mindössze három vad került terítékre. – Egy mozdulattal kihúzta az egyik revolvert, és a fegyver agyát Janet felé nyújtotta. – Lelkiismeretes ember vagyok, és minden elejtett vadat feljegyzek.

A lány csodálkozva bámult a fegyver agyán fehérlő vonalakra.

– Általában szeretem a rendet és a pontosságot – folytatta Oldring zavartalanul. – Rendkívül sokat adok arra, hogy a golyóm pontosan találjon. De beszéljünk másról. Régen lakik ezen a vidéken?

– Itt születtem – válaszolta Janet. – A birtokot az apámtól örököltem.

Diszkrét köhögés hallatszott. Janet hátrafordult, és felfedezte az öreg inast, aki a nyitott ajtóban állt.

– Hát te mire vársz, Sam?

– Nem volna jobb, ha megvacsorázna a kisasszony? – kérdezte az öreg. – Ki tudja, mikor jönnek fel azok a faluból?…

– Igazad van. Hozz két terítéket… Remélem, Oldring úr velem tart?…

A fiatalember könnyedén meghajolt.

– Nagyon köszönöm… De őszintén szólva…

– Velem vacsorázik – szögezte le Janet erélyesen, és intett Samnek, aki elsietett.

Oldring cigarettára gyűjtött, és elgondolkozva nézte a lányt.

– Vendégeket vár?

Janet felrezzent. Arca egy árnyalattal halványabb lett.

– Nem várom őket, de bejelentették magukat… Brandock és társai jönnek. A mormon püspök is velük lesz… Biztosan megint valami adóügyben keresnek. Amióta apám meghalt, pillanatig sincs nyugtom. Állandóan zaklatnak.

Oldring szeme felvillant.

– Úgy… Zaklatják?… Rendelkezzék velem és az embereimmel!

Janet arcán fájdalmas mosoly suhant végig.

– Ne felejtse el, hogy a faluban a mormonok képviselik a többséget, ők pedig egytől-egyig ellenségeim.

A beszélgetés kis ideig szünetelt. Az inas megterített, behozta a vacsorát, majd nesztelen léptekkel távozott.

Oldring alig evett, egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. Janet önkéntelenül elfordította fejét, és a fehéren kanyargó útra bámult.

Janet felállt.

– Remélem, nem haragszik rám, ha arra kérem, hogy távozzék? Brandock és a cimborái egytől-egyig kötekedő emberek… Nem szeretném, ha találkoznának.

Oldring lassan felkelt.

– A kívánsága parancs számomra. Mégis jobb szeretnék maradni… Nem húzódhatom meg a szobában, amíg eltávoznak?… Remélem, nem maradnak sokáig, és én még annyi mindent szeretnék kérdezni magától…

– De mi lesz a lovával? – kérdezte Janet. – Most már nincs idő arra, hogy az istállóba vigye.

– Magától is elmegy – nevetett Oldring.

Halkan füttyentett. A