Sors-algoritmus

By Vékony Krisztián

Bánfalvy Réka úgy éli az életét, hogy azt hiszi, minden, amit tesz, a saját döntése. A világon több mint kilencmilliárd ember pontosan ugyanígy gondolja, de valójában mindenki téved. A kilencvenes években egy cseh matematikus létrehozott egy képletet, amely képes felfedni az emberiség jövőjét, a látottak azonban elborzasztották. A jóslat tudatában egy maroknyi csoport megalapította a JövőVédelmet, a titkosan működő, föld alatti ügynökséget, melynek egyetlen feladata: biztosítani a jövőt, ezzel megelőzve a világ pusztulását.
A Sors-algoritmus c. regény központi tárgya az életbe való mesterséges beavatkozás kérdése. Lehetséges-e a matematika segítségével megjósolni, majd befolyásolni a jövőt? Mindez milyen hatással van a jelenre? Mi van akkor, ha a jelenben történő bizonyos események miatt jövő mégsem teljes egészében feltérképezhető? Vékony Krisztián Budapesten játszódó regényének szereplői is szembesülnek ezekkel a kérdésekkel. De vajon a válaszokat is megtalálják?

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155508677

Book preview

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Mund Katalin

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Vékony Krisztián

Dér Ádám fotóinak felhasználásával

ISBN 978 615 5508 67 7

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© Vékony Krisztián, 2016

© Hungarian edition 2016, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Azt hiszem, a valódi angyalok röpképtelenek, esendőek, és mind inkognitóban járnak, de talán ezzel nincs is semmi baj…

Családomnak és barátaimnak

I. RÉSZ

Mit tennél, ha előre tudnád, mi fog történni? Ha látnád a jövőt, mindennek halálát? Mire lennél képes, hogy megelőzd? Mi lesz az erkölcs? Mi számít majd bűnnek? Hol kezdődik a szeretet, s hol ér véget az uralom?

Én ismerem a végét. Az igazak bukását.

Nem lesz érzés, mi felülmúlná a gyűlöletet. Nem lesz hatalom, mely megállítaná a dübörgést. És nem lesz Isten, ki megbocsátana.

Előzd meg a jövőt!

(Bojik Brozkov)

Szép álmokat hozzon a vihar!

Egy sötét szobában, egy titkos, rejtett helyen két fekete ruhás férfi a jelentést bámulta. A villódzó ábrák és grafikonok, érthetetlen matematikai számítások látványa a véghatárig pörgette a tisztek agyi tevékenységét. Mindkettőjük szíve hevesen vert, légzésük zavaros volt, de tekintetükben egyik sem mutatta a másiknak a saját izgatottságát.

– Ennek nem így kéne lennie!

– Ismeri az algoritmust. Nem lehet másképp.

– Reméltem, hogy elkerülhetjük ezt. Ez így nem helyes.

– Mindketten láttuk a jövőt. Helyes vagy sem, most ezt kell tennünk. Nagy esély van rá, hogy ő minden reményünk.

– Igen, tudom. A KÉPLET szerint.

– A KÉPLET működik.

– Persze. De nem gondolja, hogy ilyen módon használva, már nem vagyunk jobbak mindannál, amit el akarunk kerülni?

– A lelkiismeretét el kellett volna felednie aznap, hogy a szervezetbe került.

– A lelkiismeretem immár az egyetlen emberi tulajdonságom ebben a világban.

– Katonák vagyunk, nem emberek. Én felvállalom egy tucat ember fájdalmát, ha ezzel esetleg megelőzhetjük milliókét. Emlékezzen vissza Szíriára! Az áldozatok számát nyugodtan megszorozhatja öttel. Egy fél világ könnyei. Kérem Istent, hogy a háborúkat árvák és magányosok vívják. De nem így van. És nem is lesz soha. Ha bekövetkezik a jövő, a világ ordítani fog.

– Ezzel tisztában vagyok.

– Nézze, értékelem a moralitását. De nem megy vele semmire. Odaát, azon a kibaszott reptéren naponta haltak meg az olyan lelkes idealista férfiak, mint maga. Én ott voltam, maga nem. Itt már nincs helye érzelmeknek!

– Én csak próbálok más utat találni. Talán más változókkal…

– Nincs más út! Értse meg! A számok nem változtak az elmúlt években. Követnünk kell az algoritmust! Tegye a dolgát!

– Igenis… uram. De a vér most a maga kezén szárad.

– Mire végzünk, a maga keze is épp olyan mocskos lesz, mint az enyém…

Miklós

A kitartó, nehéz eső úgy hullott a szedánra, mint a megannyi gondolat, kétely és bosszúság a közlekedési dugóba keveredett emberek elméjébe. A hazafelé, értekezletre, fontosabbnál fontosabb célok felé igyekező emberek óránként öt kilométert haladtak.

A szedán hátuljában, a reklám szerint „szuperbiztos" gyerekülésben egy apró gyermek, egy barna hajú, barna szemű pici lány üldögélt.

Oldalra tekintve az ablakot vizsgálgatta. Figyelte, ahogy az esőcseppek az üvegnek csapódnak, majd egy megmagyarázhatatlan utat követve folynak lefelé. Észrevette, hogy egyik vízcsepp sem képes könnyedén, egyenesen lefolyni. Mindegyik megindul, megy és megy, aztán hirtelen kitér. Szöget és sebességet változtat, mintha csak valami láthatatlan ujj pöckölgetné. Mind más utat követ, és minden út változik.

Furcsa.

A kislány figyelmét egy újabb hosszú dudálás zúzta szét.

– Papa – szólt.

– Igen, Tündér? – kérdezte Bánfalvy Miklós a lányát.

– Miért dudálnak ennyit?

– Az emberek idegesek. – A vezetőülésben ülve, Miklós az ujjait a kormánykeréken táncoltatta. Nem volt türelmetlen, ő nem sietett sehova. Az ujjak mozgásai csupán a könnyed Dave Brubeck-számhoz asszisztáltak, ami a beépített MP3-lejátszóból szólt.

– Az eső miatt?

– Amiatt is. Igen.

– Szerintem, nem érdekli az esőt ez a dudálás – sóhajtott a kislány.

– Szerintem se – mosolygott az apa. – De tudod, itt a legtöbb ember siet valahova, hogy aztán majd máshova siethessen. És most csak állnak egy helyben, pedig úgy érzik, borzasztó fontos lenne, hogy eljussanak oda, ahova igyekeznek. Lehet, hogy dolgozni mennek; lehet, hogy hazafelé tartanak a családjukhoz. Vagy csak barátokhoz. De amíg itt állnak, addig nincsenek se munkában, se barátoknál, se a családjukkal.

– Mi együtt vagyunk.

– Mi nem is dudálunk – fordult hátra a férfi, és a lányára mosolygott, aztán az anyósülésen ülő feleségére nézett.

– Azért haladhatnánk – szólt az asszony, aki mobiltelefonján keresztül egy közösségi oldalon csevegett valamelyik ismerősével.

– Van valami hír? – kérdezte Miklós.

– Nem. Azt írják, hogy baleset miatt félpályás lezárás van – mondta Virág.

– Hm.

A kicsi lány, Bánfalvy Réka visszafordult az ablakához. Két esőcsepp éppen összefolyt, együtt cikáztak tovább, majd az ablak aljánál szétváltak.

Valahol villámlott. Réka várt, mígnem a dörej két másodperccel később megremegtette az üveget. Szerette a villámokat. Varázslatosnak tartotta őket, a hangjuktól azonban félt. Néha alig hallhatóan felsikoltott. Ebben a pillanatban is kinyílt a szája, de csak egy hang nélküli sóhaj szökött ki belőle.

– Minden rendben, Tündér? – kérdezte az apa ösztönösen. Csak a villám hangját hallotta, de ismerte a lányát.

– Igen. Csak nem szeretem a hangját. Hang nélkül jobb lenne.

– Hang nélkül nem figyelmeztetne. Nem tudnánk, milyen távol volt.

– Akkor se szeretem.

– Ha leérünk a házhoz, majd hang nélkül nézheted. A kandalló mellől, egy jó tea, mama és az én társaságomban.

– Az jó lesz – bólintott Réka. Szerette azt a házat, a kandallót, és persze papát és mamát is. A teát annyira nem, de papa szerette, és ezért ő is megitta. – Fogunk fürdeni?

– Ma már nem. De ha holnap jó idő lesz, lemegyünk a strandra.

– És kapok lángost?

– Csak ha jó leszel.

– Jó vagyok.

– Akkor nincs mitől félned.

A családnak Szigligeten volt hétvégi háza. Az új építésű, kortárs stílusú nyaraló az Antal-hegy oldalából lógott ki, kilátással a Balatonra és a Várhegyre. Három szobával, egy nappalival egybenyitott konyhával és egy fürdőszobával rendelkezett csupán, de térélményében egyfajta megmagyarázhatatlan varázzsal bírt. A minimál stílus, az elegáns egyszerűség, valamint a falakból sugárzó meghatározó melegség mindenkit elbűvölt, aki csak benne járt.

Réka a tavalyi nyárra gondolt. Az estékre, amikor a szobájában feküdt, melynek ablaka a kivilágított várkapitányi toronyra nézett. Míg el nem aludt, ott ült mellette az édesapja, és különböző történeteket mesélt, elfeledett régi időkről, bátor férfiakról, tündöklő szép hölgyekről, gyarló, gonosz ellenfelekről. Imádta azokat a történeteket. Izgalmasak voltak, gyakran tanulságosak, és – ami a legjobb – papa gondoskodott róla, hogy mindig ő legyen bennük a főszereplő.

Mikor elaludt, álmában fent élt a várban. A toronyból figyelte a birodalmát. A Balatont, a mezőket, a vulkanikus hegyeket és minden embert, aki megfordult a környéken.

A mesés estéket szórakoztató nappalok követték. Séták a vidéken, gyakran papa nyakában vagy mama kezét fogva. Fürdőzések a magyar tengerben. Játékok a homokos strandrészen. Rendhagyó ebéd a várban, kocsikázás Tihanyig és vissza. Izgalmas kalandok, amiket megosztottak egymással.

A pici lány alig várta, hogy ismét olyan szép nyara legyen. Vagy még jobb. A gyermeki vágyak sosem fakulnak meg.

A következő villám fénye vakító fehérséggel tüntette el a megható képzelgést.

– Azt hiszem, ott lesz a baleset helyszíne – mondta Virág.

– Igen, úgy tűnik – reagált Miklós. – Na, Tündér, mindjárt felgyorsulunk.

A kihelyezett, narancssárga lámpák, melyek a belső sávra terelték a forgalmat, három megrongálódott kocsit vettek körbe. A kordon belsejében kék ruhás emberek teljesen átlagosnak tetsző, de hihetetlen feszült polgárokkal vitatkoztak. Nem úgy tűnt, mintha bármi is megoldódna az elkövetkező időben. Önmaguk igazáért küzdve, hibáikat cáfolva próbált meg mindenki a lehető legelőnyösebb végkimenetelhez jutni. Persze ez csak egy részüknek sikerülhet.

Amikor a szedán elég közel ért a baleset helyszínéhez, Réka egy furcsa kakukktojást, egy fekete ruhás embert figyelt meg. Ez az ember különös volt. Az, hogy feltűnően nem illett bele a képbe, nem az öltözetéből fakadt, sokkal inkább abból, hogy ő volt az egyetlen ember, aki nem ordítozott hangosan valaki mással. Nem csinált semmit, csak állt az egyik összetört személyautónak támaszkodva. Türelmesen a forgalmat figyelte. Kutatott valamit.

A kislánynak az a benyomása támadt, hogy talán megtalálta.

Amikor a Bánfalvy család elhaladt a helyszín mellett, a férfi az apró Rékát nézte.

– Oké, végre nekiindulhatunk – mondta mama.

– Ezt figyeld, Tündér! – szólt Miklós, aki állandóan Tündérnek becézte Réka nevű lányát, majd finoman a gázpedálra lépett.

A szedán felgyorsult, még mindig a belső sávon haladva igyekezett Szigliget irányába.

* * *

Réka nem tudta, mi történik, nem vett észre semmit, de a szíve hirtelen összeszorult, légzése elakadt. Valami nagyon nem stimmelt.

A kisbusz a semmiből termett elő. Egyenesen a családdal szemben, rossz oldalon, rossz irányba haladt.

Bánfalvy Miklós mindent megtett. Elrántotta a kormányt, korrigált, és ösztönösen lemondott élete prioritásáról.

Fémötvözetek, kompozit-anyagok, tömeg és sebesség szorzatai adódtak össze.

Nyomás alatt az üveg szikrázó csillagokká robban. Az acél felgöngyölődik, akár a szőnyeg. Az apró alkatrészek puskagolyókká válnak. A rugalmas kompozit elszakad.

Bánfalvy Miklós, egy kislány apja, egy nő férje, egy pillanattal mindez előtt még ott ült a kormány mögött, de egy pár rémült szemhéj lecsukódása után már nem volt sehol. Egy kupac anyaggal együtt, mely régen egy autó fele volt, összegyűrt celofánként csúszkált az aszfalton.

Nem volt senki, aki az életet láthatta volna a megcsonkított szövetekben.

A szomorú esőben fékcsikorgások és hosszú dudaszók hallatszottak. Emberi sikolyok szöktek a karosszériák mögül.

A sebesen pergő filmszalag végül lelassul. A tűzijátékot néma csönd követi. Lendületüket elvesztve a súrlódó tárgyak megállapodnak.

Tüp-tüdüpdüp. Tüp-tüdüpdüp.

Eső kopog a fémen.

Lassan, fájdalmasan egy ember mászott ki egy megerősített vázzal rendelkező, megnyomorított transzporterből. Sántikálva mozgott, nem figyelt, csak egy irányba. Ment és ment, mígnem elérte a szedán még felismerhető részét. Hosszan mélyeket lélegezve megállt egy kikandikáló gyermekülés mellett. Lehajolt, és két hosszú, de mégis vastag ujját egy apró, sápadt, csukott szemű emberi lény nyaki ütőerére tette.

Megkönnyebbülten lépett hátra egyet, kettőt, míg végül elegendő távolságba került ahhoz, hogy a gondolatok felfogássá váljanak.

Megállapodva előremeredt, és rendületlenül kereste azt a részt önmagában, melyet örökre elvesztett. Hagyta, hogy az eső mossa le a fejéből szivárgó vörös folyadékot.

* * *

Mikor Bánfalvy Réka kinyitotta a szemét, csak egy dolgot nem értett. Hogy lehet az, hogy egy autóban ül, és mégis esik rá az eső?

* * *

Az eső már tegnap abbamaradt, de a sarokban még mindig látszódott a nedves, barna folt, mely a beázásról tanúskodott. Az intézet faláról újabb adag belső vakolat hullott le. A szűkös szobában a fiú egymagában üldögélt egy vascsövekből és rétegelt lemezből eszkábált padon. Néha kitekintett az ötvenszer ötvenes rácsozott ablakon, hátha lát valami mást is a szemközti ház tűzfalán kívül. Nem látott.

Dühös volt, borzasztó dühös. Úgy érezte, újra átverte az élet. Igazságtalanul zárták a „megnyugvó" szobába. Ránézett jobb kezére, és letépett egy ficegő bőrdarabot sebes ökléről.

Megérdemelték – gondolta, és teljes szívéből el is hitte.

* * *

A hangok pár órával később érkeztek meg. A helyenként már rozsdás vasajtón kívülről szóltak. Nem törődtek a szobában tartózkodó­val, de róla beszéltek.

– Azt mondja, hármat? – kérdezte egy ismeretlen hang. Egy férfi hangja. Hangsúly és érzelmek nélkül.

– Igen. És elég durván. Az egyiknek eltört az orra. A másiknak meg beszakadt a dobhártyája, amikor a fülére csapott – válaszolt egy ismerős hang.

Ez a diri. Az a hülye diri – támadt a felismerés a fiúban.

– Nem ellenkeztek? – kérdezte egy másik idegen.

– Dehogynem. De ez a kölyök gyors volt. Borzasztó gyors. És határozott. Az bizony, mindenképen határozott. Azért kapott ő is rendesen.

– Értem. A kislány hogy van?

A fiú felkapta a fejét. Egészen közel húzódott az ajtóhoz.

Jen?

– Egészen jól. Azt hiszem. Azért egy kicsit megviselte a dolog. Az a három azt akarta megnézni, mi van a bugyija alatt. Nem mintha tudtak volna vele mit kezdeni. Ezek még csak hat-hét évesek. Sajnos egy kicsit megszaggatták, de nem vészes. A három kölyök sokkal szarabbul járt ennek a lovagiassága miatt. Jennifer most a szobájában van, az egyik kolléganő beszélget vele.

Büdös kis szemetek! Megérdemelték! Szegény Jen…

A fiú az udvari eseményekre gondolt. Arra, ahogy a három gonosz törpe körbeállta az apró Jennifert. Fogdosni kezdték, úgy, ahogy a neten látták. Rángatták a ruháját, hozzányomták a falhoz. Elkezdték lecibálni a szoknyáját, közben disznó szavakat kiabáltak, amiket nem is értettek, de valahol, valami felnőtt oldalon, amit titokban meglestek, ezt csinálták mások. Nagy és erős emberek, olyanok, akiktől félni kell, olyanok, amilyenek ők is akartak lenni.

A kisfiú undorodva emlékezett vissza.

Az udvaron mindenki más elbujdosott. Az a három volt ott a legidősebb. Az a három, akitől a legtöbben tartottak, féltek. A nagyobbak, nyolc-tizenkét évesek más épületbe költöztek. A tanárok éppen értekezletet tartottak, az egyetlen meg, akinek a kicsikre kellett volna figyelnie, épp egy vécécsészébe helyezte elrontott gyomra tartalmát.

A fiú, aki a lány segítségére sietett, nem várt sokat. Ahogy kieszelte a megfelelő stratégiát, a triumvirátusra támadt. A szélsőt egy régi kerti pad meglazult deszkájával csapta fülön, amitől az sikoltozva rogyott a földre. A másodikat, aki reflexből felé fordult, lendü­letből tökön rúgta. Így már csak egy maradt. Vele birkózni kezdett, és amíg a felügyelő tanár vissza nem tért meglehetősen undorító kitérőjéből, ütötte mindkét kezével, ahogy csak tudta.

* * *

– Jó – szólt a nyers hang.

– Szegény lány – folytatta az intézett igazgatója. – A kis Jennifer azért van itt, mert zöld a szeme. El tudják hinni? Pici cigány szentem! Amikor megszületett, az apa azt gondolta, az asszony félrekúrt, és ezért zöld az újszülött szeme. Persze nem kellett neki a gyermek, no meg a nőnek se a szégyen miatt, pedig hajtogatta, hogy ő nem csalta meg az urát. Elképesztő! Az orvosok azt mondták, csinálnak DNS-tesztet, hiszen semmiből sem áll. Kiderült, nem volt félrelépés. Semmi. De mégis miért zöld mindkét szeme? Senkinek sem az a teljes pereputtyból! A dokik szerint genetikai mutáció lehet. Na bassz, erre a család kijelentette, hogy ez egy rühes kis mutáns, nekik aztán nem kell. Végül itt kötött ki. A fene érti, mi ütött beléjük, ez nem megszokott…

– Nem ezért vagyunk itt! – jelentette ki a marcona férfi.

– Persze, persze. Elnézést.

– A kölyök?

– Lázár Szilárd. Négy volt, amikor az apja beadta – reagált a kérdésre az igazgató.

A kis Szilárd az ablakhoz sétált, és közvetlenül alatta leült a padra. Ismerte a történetet, ő maga tapasztalta, habár eleinte nem értette. Idővel azonban, az árvaház falain belül lassan rájött a dolgok mibenlé­tére. Túl korán, túl fiatalon. Arra a következtetésre jutott, hogy csak magára számíthat. Arra, hogy senki sem fog törődni vele. Otthagyták egyedül, anya és apa is.

Otthagyták…

– Az anyja Szíriában volt mérnök egy brit segélyszervezetnél. Az aleppói mészárlásban kivégezték. Szomorú eset. Az apa magára maradt a gyerekkel és a fájdalmával. Először az alkoholhoz nyúlt, aztán meg timejumpos lett – vagyis drogos. Egy rothadásnak indult élő holttest.

A timejump egy igen közkedvelt drog volt. Főleg depressziós körökben terjedt el. Hatása abból állt, hogy a használója szó szerint átugrott az időben egy-két órát. Egy órát egy percnek érzékelt, de közben úgy érezte, mintha egy süvítő repülőgép orrán álldogálna. Azt beszélték, az érzés olyan lehet, mint amikor az Ezeréves Sólyom fénysebességre kapcsol.

A valóságban azonban az illető egy katatón kirakati bábuvá vált. Látszólag eltűnt a világból, csupán a nyáladzó teste maradt hátra. A legtöbben gyorsan leépültek. Nem ettek, hiszen úgy érezték, nem szükséges. Megszűnt az időérzékük, elfeledték a dolgokat. Sokszor bele is haltak. Kiszáradtak, vagy egy már lángoló épületben tértek magukhoz. Pedig magának a szernek nincs különösebb, a szervezetre káros hatása. Szilárd mindezt jól tudta.

Megszámlálhatatlan percig sírdogált az apja előtt, éhezve, szomjazva, miközben a férfi a saját fekáliájában üldögélt a falnak támaszkodva, magánkívül.

– A fickó borzasztóan leépült, végül belátta, hogy ezzel árt a gyereknek. Azóta itt van. Sajnos sok a baj vele.

– Nyissa ki!

– Igen, máris.

Kulcscsörgés hallatszódott. Aztán a zárba illeszkedő recés fém zörgő hangja, végül, ahogy kinyílt a zár.

A feltáruló ajtóban az igazgató és két, egy-egy dolgot leszámítva teljesen feketébe öltözött férfi állt.

– Szilárd, ők itt Keffner és Várkony urak. Beszélni szeretnének veled a történtekről – szólalt meg a diri.

Szilárd felállt, és egyenes háttal a férfiak elé lépett.

– Most velünk kell jönnöd – mondta Keffner, a rideg úr, akinek egy arany karóra volt a jobb kezén.

– Tessék? Nem erről volt szó! – szólt az igazgató.

– A holmidat már összepakolta Mákiné asszony. Öt perc múlva indulunk – folytatta a férfi.

– Nem, hé! Ehhez nincs joguk! – kezdett el rimánkodni az intézet vezetője.

– Ami azt illeti, van – jelentette ki a másik fekete öltönyös, akinek egy vörös nyakkendő pihent a mellkasán, és egy nyomtatott A4-es papírt nyújtott az igazgató felé.

A diri megrökönyödve, értetlenül olvasta a határozatot.

– Na de…

– Menj a szobádba, és szedelőzködj! – szólt a kisfiúra az aranyórás férfi.

Szilárd pár másodpercig némán állt, aztán megszeppenve a határozott kijelentéstől, a férfiak mellett elballagva a szobájához sétált. Remegve nyitotta ki az ajtót, amit nap mint nap használt, és az egyszerű hálószobába lépett.

Kicsi tér volt. Alig lehetett benne bármit találni. Négy ágy, két kombinált szekrény és egy asztal székekkel, ezek alkották a teljes bútorzatot. Tévé nem volt. Esténként a plafon alatt elhelyezett projektor a falra vetített bizonyos műsorokat, különböző gyermekfilmeket. Válogatni csak meglehetősen szűk keretek között lehetett.

A szobában Mákiné, az egyik takarítónő éppen Szilárd ágyneműjét szedte össze. Vigyorogva sürgölődött. Úgy tűnt, borzasztóan örül, hogy a Lázár gyerek végre elhagyja az intézményt. Amikor felnyalábolt minden huzatot és lepedőt, Szilárd mellett elsétálva, rá egy pillantást sem vetve elhagyta a szobát. Füttyszólóját lassan elnyelte a folyosó mélye.

Szilárd egyedül maradt. Nem voltak ott a szobatársai, egy se azok közül, akikkel már két éve osztozott ezen a kis területen. Hirtelen hiányozni kezdtek neki. Egyikükkel sem volt különösebben jóban, de legalább mindig volt ott valaki. Most azonban csend volt. Tökéletes üresség. Még a rosszul beszerelt ablak kerete mellett se fújt be a szél azzal a fura, idegesítő hangjával.

A fiú az ablakhoz sétált. Kitekintett az udvarra, ahol a többi gyerek játszott, vagy bandákba verődve titkos megbeszéléseket tartottak. Megkereste a szobatársait.

Ott volt a Karcsi, aki folyton a tabletjével foglalkozott, hangosakat nevetett, és általában felemás zoknit hordott. Az egyik klikkben megtalálta Áront, azt a fiút, aki megállás nélkül beszélt, akkor is, ha senki se figyelt rá. És végül az egyik csúszdán épp lecsúszott Leó. Ő átlagos volt, attól eltekintve, hogy mindenki Hugyosnak hívta egy roppant egyszerű okból kifolyólag.

Szilárd integetni akart nekik, de végül, félúton megmerevedett a keze. Nem szólt, nem mozdult. Pár percig csak figyelt.

Aztán megfordult, felkapta az ágyáról a már megkopott szövet hátizsákját, és nedves szemmel kirohant a folyosóra.

* * *

A lépcsőn lefelé haladva, Szilárd Keffner és Várkony urak között baktatott. Mögöttük leszegett fejjel az igazgató lépegetett. Senki nem szólt egy szót se, csak a cipők monoton kopogása hallatszódott.

Amikor kiléptek az előkertbe, a vörös nyakkendős Várkony, aki kicsit lemaradt társától, egy fekete zászlóra bökött a kapuépület fölött.

– Az kiért van? – kérdezte.

Az igazgató felpillantott a csüggedt gyászlobogóra, majd mélyet sóhajtott.

– Bánfalvy Miklós – közölte. – Gyerekként ő is az intézetben élt. Tegnap egy tragikus autóbalesetben elhunyt. Kár érte… nagy támogatónk volt.

A két fekete ruhás férfi hosszan egymásra nézett. Tekintetük nem árult el semmit, de a kis Szilárd hirtelen valami megmagyarázhatatlan borzongást érzett. Megijedt. El akart futni. Vissza az árvaházba, ahol nagyjából biztonságban érezte magát. De már késő volt.

– Köszönjük, igazgató úr! – nyújtotta a kezét a férfi a piros nyakkendővel.

– Igen, kérem – mondta a diri, majd csak állt némán, és nézte, ahogy a két idegen a kapun át kivezette az egyik apró gyermekét, akiért felelősséget vállalt. Akit fel kellett volna nevelnie, mert senki más nem tette meg, de már ő se fogja.

Szilárd egy fekete luxusautó mellé került. Hátrafordult, és még egyszer, utoljára felpillantott a MERT ŐK A JÖVŐ nevű árvaházra. Az egyik ablak mögött egy fekete hajú, barna bőrű lány álldogált, csöpp tenyerét az üvegre szorította, és nyitott szájjal, mintha csak szólni szeretne, a fiút nézte. Szilárd őszinte mosolyra húzta a száját, és integetett neki, de azt már nem láthatta, ahogy a lány viszonozza a gesztust, mert az aranyórás férfi hirtelen a kocsiba terelte, és miután ő is beszállt, magára csukta az ajtót.

Lázár Szilárd az autó hátsó ülésén, középen ült, beszorítva a két ismeretlen férfi közé, akik nem szóltak hozzá, akiktől félt, és akik ettől a pillanattól fogva rendelkeztek felette.

A gépjármű tökéletes könnyedséggel, hangtalanul siklott az aszfalton, úton a „Mennyország" felé.

Ébredő leviatán

Keffner ritkás, ősz hajába túr. Vele szemben Várkony feszesen áll, várja, mit fog mondani a feljebbvalója. Talán csak egy sima helyzetjelentést kér, ám már korántsem biztos benne. Mostanában a parancsnok egyre különösebben viselkedik.

– Az Orosz Föderáció lezárta a határokat. Se ki, se be, csak valami rohadt felsőbbrendű vízummal, amit magának a Jóistennek kell kiállítania. Újdelhiben a tüntetők a NATO-csapatokra támadtak, vagy hetvenen elpatkoltak. Texasban az Egyesült Államok kirendelte a Nemzeti Gárdát a kartellek ellen. Szomáliánál kis híján elsüllyesztették a USS Harry S. Trumant. Az egy kibaszott nukleáris repülőgép-hordozó! A Kínai Népköztársaságban statárium van! Franciák és németek vannak minden egyes schengeni határon. Közben az Unióban az összes bankot a terrorelhárítás őrzi! Ez aggasztó. Mocskosul az! Rohadt közel a szar… – Keffneren iszonyú fáradtság látszik. Úgy tűnik, az egész estét a globális helyzetjelentések fölött töltötte.

– Az Európai Unió kitart, uram.

– Persze. Ezt mondja a spanyoloknak meg a románoknak, akik már ki is léptek ebből a kitartó, erős szövetségből.

– A JövőVédelem felkészült erre – igazítja meg Várkony vörös selyem nyakkendőjét. – A KÉPLET szerint még jó öt évünk van, míg beüt a krach.

– Igen, igen. De addig isteneket kell gyártanunk! Pedig már most úgy szarjuk a zseniket meg a vezetőket, mint más a kukoricát egy jó taco után.

– Minden rendben, uram?

– Persze, elnézést – mondja Keffner, majd az órájára néz, inkább csak megszokásból, mint tényleges kíváncsiságból.

Elnézést!? Ez nagyon nem jó…

– Hogy van a Bánfalvy lány?

– Az algoritmusnak megfelelően. A Védangyal tudja a dolgát…

Adél

A lányon az olcsó parfüm és az éjszakai állatias kefélés verejtéké­nek illata érződik. Hosszú szőke haja Szilárd vállán nyugszik. Jobb keze a férfi hasán átvetve a lepedőbe markol. Szilárd szeme lassan kinyílik. A bal füle mögé integrált műszer apró elektromos jelet küld az ébresztés érdekében. Miután a férfi agya ébrenlétbe vált, a jel megszűnik.

Jobb kezével kiszabadítja magát a nő öleléséből. Gyengéden a párnára helyezi a fejét, és elsimítja összekócolt szőke haját. A lány még mindig az álmai világát járja. Az ablakon át beszűrődő fény egy sejtelmes univerzum textúráját festi a hasára.

Lázár Szilárd nem elmélkedik, nem tölt el több időt a kelleténél. Felkel az olcsó raklapokra hajított matracról, és elkezdi megkeresni a ruháit. Az alsónadrágot az ágynak nevezett valami mellett találja. Belebújik, majd az asztalra vetett nadrágjához lépked. Miután becsatolta az övét, a sarokban fekvő, enyhén megtépett fekete inghez nyúl, és magára veszi. A Zsákot az ajtó mellett találja. Felszíjazza. Nem gondol semmire. Nincs bűntudata. Nem bán semmit.

Kinyitja az ajtót, és vissza se nézve a nőre, a folyosóra lép. Le akar lépni. Minél előbb.

A pillanat elmúlt.

A jelenetnek vége.

– Szia! Kávét? – szól egy hang egy szájból, melynek gazdája Szilárddal szemben tűnik fel.

Franc!

– Helló! Bocs, azt hiszem, mennem kéne – mondja a váratlanul felbukkanó lakótársnak.

A nő pizsamában áll, kifésült világosbarna haja selyemfüggönyként omlik a vállára. A szürke folyosó közepén művészi gonddal beállított csendéletnek tetszik, melyben ő maga a kiemelt műtárgy.

– Persze, nyilván – szól némi gúnnyal. – Le van főzve, gondold meg!

Szilárd röviden gondolkodik, majd elhatározásra jut.

Ez kurva kínos lesz.

– Legyen, köszönöm – mondja végül, és a lány után megy a konyhába. Érzi a frissen lefőtt kávé megnyugtató illatát.

A konyha, melyben egy apró hűtőszekrény, egy elektromos tűzhely, egy mosogató, tea-, kávéfőző és egy mikró van átlagos elrendezésben, alig négy négyzetméter. Helyenként fura foltok ékesí­tik, de a mosogató üres. Az egész teljesen átlagos. Nincs jele elhanyagoltságnak, de tökéletes odafigyelésnek sem.

– Tessék – mondja a lány, és egy csésze feketét nyújt át Szilárdnak. Apró keze megingását átveszi a sötét lé, melynek hullámai a kerá­mia faláról verődnek vissza, élő tengerré változtatva holt felszínét. – Tej nincs. Cukrot kérsz?

– Egyet. Köszönöm.

A lány is tölt magának. Alaposan megcukrozza. Majd leül az egyik székre a kettő közül, az alsó konyhaszekrény mellett. Szilárd a másikat veszi igénybe. Beleszürcsöl a kávéba.

Nem rossz.

– Tudod egyáltalán a nevét? – kérdi a lány, csészéjét mindkét kezé­vel szorítva, jobb lábát a balon átvetve.

Jobb bokáján nonfiguratív tetoválás. Talpára egy oda nem illő zsebkendődarab van tapadva.

Szilárd nem válaszol.

Talán Betti. Nem. Bernadett? Passz.

– Sejtettem – mondja lány, miközben jellegtelen, szürkéskék szemé­vel a férfi tekintetét fürkészi. – Ne aggódj, nem vetlek meg ezért.

Szilárd felvonja a szemöldökét.

– Tudom, a barátnőm, meg minden. És seggbe kéne rúgjalak, hogy csak így lelépsz. Sőt, még a nevét sem tudod.

– Akkor miért nem teszed? – teszi fel a kérdést a férfi.

– Nem ez az első eset.

Ezt sejtettem.

– Ez most kicsit olyan, mintha lekurváztam volna, igaz? – kérdi kicsit megbánva. – Nem, igazából nem erre gondoltam. – Megszeppenve szürcsöl egyet a kávéjából. Szilárd szerint arra gondol, egyáltalán érdemes volt-e belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Láthatólag úgy dönt, már mindegy.

– Tudod, azt hiszem, hogy a szex is pont ugyanolyan egyszerű emberi igény, mint bármi más. Jó, persze, mindenki nagyra van a moralitásával, meg minden. Nem szép dolog nyulak módjára kefélni, főleg akkor nem, ha egy lányról van szó.

Szilárd kicsit előrehajol, érdeklődve várja a folytatást.

Ez kezd érdekessé válni.

– Arra gondolok, néha fontos, hogy teszem azt, vadidegenekkel beszélgessünk egy buszon vagy egy bárban. Kicsit mindentől messze, gondterhes törődés nélkül, az aggodalom nélkül, amit a közeli szeretteink féltése miatt érzünk. Lelkiismeret nélkül. Csak emberek módjára. Mint most mi. – Szája széle enyhe mosolyra húzódik, majd ahogy Szilárd visszamosolyog rá, elkapja a tekintetét, és picit elpirul.

Nem az a feltűnő szépség. Nem az a fajta lány, akivel a férfi az éjszakát töltötte, de van egyfajta bája. Valami egyszerű, láthatatlan varázs, amit Szilárd csak most kezd felfedezni.

Furcsa, mi mindent lehet meglátni egy emberben, ha kicsit megnyílik. Ha egy pillanatra lehull róla a világ kedvéért magára erőltetett divatos álszemélyiség-ruha. Meglepő, egészen kivételes pillanat, amikor valaki közvetlenül és tabuk nélkül kezd beszélni. Eltűnik az etikett, a társadalmi normák karhatalma. A személy marad, szabadon, érintetlenül, megfelelési kényszer nélkül. Gyönyörűen.

– Ez olyan egyszerű és… talán igaz dolog. Arra jöttem rá, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál többet hazudunk neki. Persze jó szándékból. Csak hogy meg ne bántsuk. De néha olyan jó őszintén fecsegni. – Mutatóujjával a csésze szélén lévő apró repedést simogatja.

– És hogy jön ide a szex? – kérdi a férfi.

– Mert szerintem ez ugyanaz.

– Hogy érted?

– Hát. Néha nem elegek csak a szavak. Olykor az is kell, hogy valaki átöleljen, megérintsen, örömet okozzon. Különösebb elvárások nélkül. Sokszor mindketten tudjátok, hogy ez egyszeri alkalom, de akkor is valami, pár percre, egy fél órára nem vagy egyedül, vagy legalábbis pontosan annyira, mint a másik. Szerintem ezt csak a gyökerek nem látják. A prűdség rég érvényét vesztette ebben a világban.

– És ezt komolyan gondolod?

A nő egy percre eltöpreng. Szilárd látja rajta, a szavak hitelességét kutatja.

Tényleg így gondolja? Vagy ez csak valami hirtelen filozófia? Nem, ennek értelme van. Alátámaszt dolgokat.

– Igen, azt hiszem. Ezért nem vetlek meg, és őt sem. Szerintem senki se különb, csak maximum kevesebb az alkalma.

– Biztosan neked is elég alkalmat adnak – veti be hírhedt mosolyát Szilárd.

– Ne baszd el ezt most béna bókokkal! Ez a beszélgetős rész – mondja a lány, aki belül azért igazán örül a hozzászólásnak.

– Bocsánat, igazad van. – És így is gondolja.

Rég hallott még csak hasonlót is. Ami azt illeti, emberrel is régen beszélt már.

Beülhetnénk már valahova Jennel.

Persze a tegnap esti becserkészés nem számít, az úgysem volt több pár mondatnál. Könnyed simulás a lányhoz tánc közben, pár dicsé­ret, meghívás egy italra. Nevetgélések, egyszerű formalitások. A rituálé előzményei. A következő pár percben meg már szobán voltak.

Igaz lehet, amit most vele szemben a lány mond. Neki akkor csak erre volt szüksége, talán az egyszeri partnerének is.

Furcsák vagyunk.

– Egyszer valaki ezt mondta nekem. Még most is emlékszem – mondja Szilárd. – Valahogy így szólt: Olyanok vagyunk, mint a tábortűz. Felmelegítünk másokat, meghallgatjuk a történeteiket, biztonságot nyújtunk. De reggelre pislákoló parazsakként ismét magunkra maradunk. Igazi láng nélkül. Figyelem nélkül, tele emlékekkel, melyek nem is igazán hozzánk tartoznak, foggal-körömmel keresve a sajátjainkat. Ma városokban élünk, de még mindig a tüzet kutatjuk, csak épp bárokban és klubokban, nőkben, férfiakban. Társalgásban, szexben.

De valójában egyedül vagyunk a sötétben – teszi hozzá gondolatban.

Ahogy ezt elmondja, a szerzőre gondol, arra a hihetetlenül intelligens srácra, aki mellett mindig csak ostoba halandónak érezte magát, arra, akiben minden megvolt, hogy világokat váltson meg, arra, aki végül, egy decemberi napon a jeges Dunába ugrott. A JövőVédelem egyik kudarcára.

– Talán ez is igaz – mondja a lány.

– Talán ez csak valaki más igazsága.

– Talán.

Pár percet beszélgetnek még. Egyszerűbb dolgokról, kevésbé filozofikusan, mégis sokkal értelmesebben, mint azt Szilárd valaha sejtette volna.

A férfi a lányt nézi.

Vajon mi lett volna, ha vele jön össze tegnap éjjel? Miként alakult volna minden, ha úgy hozza a véletlen, hogy az ő mosolyát szúrja ki a tömegben? Mi minden lenne máshogy ma reggel?

Az élet matematikája különleges dolog. De vajon melyik változó mondja meg, hogy reggel kinél ébred az ember?

Szilárd elmereng a dolgon, bár nem válaszolja meg a kérdéseket. Valószínűleg nem is tudná. De igazából nem is érdekes.

Többé egyik lányt sem fogja látni soha.

Egy ajtó kinyílik. Egy szál bugyiban, mezítláb sétál be szőkén, kecsesen a lány, akinek karja nemrég Szilárd teste köré fonódott.

– Te még itt? – kérdi a férfitól, majd választ se várva a lakótársa felé szól. – Letusolok, kikészítenéd a tojást a hűtőből? Ennék egy kis rántottát.

– Nincs tej.

– Nem baj – rántja meg a vállát, és eltűnik a fürdőben.

– Most már tényleg megyek – mondja Szilárd.

A bejárati ajtóban hirtelen megtorpan. Megfordul, és a beszélgetőtársára néz.

– Megmondod a neved?

– Sára – mosolyog a lány, és a férfira csukja az ajtót.

* * *

A villamosmegállóban berögződött, könnyed mozdulatokkal emelgeti szájához a cigarettát. A semmibe mered, egyszerű gondolatokkal fedezi magát a világgal szemben. Páran őt figyelik. Többnyire idősebbek. Szúrós szemmel, megvetően pillantgatnak a férfi felé, elfeledve, hogy hajdanán ők is azt a nemtörődömséget képviselték, mint most a megálló közepén egymagában dohányzó alak. A férfi nem foglalkozik velük, le se szarja a környezete felháborodá­sát. A legközelebbi ember is jó öt méterre áll tőle. A füst eloszlik, mielőtt bárkit is megkörnyékezhetne.

A bagózás is csak egyfajta kényszeres menekvés. Menekülés, talán a magány ellen. Öt olyan perc, melyben úgy tűnik, az ember csinál valamit; öt olyan perc, melyben éppen tökmindegy, hogy egyedül van-e vagy sem. Abban az öt percben nem sok minden számít. Szilárd legalábbis így gondolja.

A villamos alig hallhatóan, könnyedén siklik be a peron elé. Egy szűrőig leégett cigarettavég kihűlve röppen a hideg sínek közé. Szilárd felszáll. Megkapaszkodik az egyik fémcsőnél, egy görnyedt hátú, negyvenes férfi mellett. A férfi kezében könyv. Szilárd kíváncsiságból a borítóra néz. Szkafander és pillangó, ez a címe. Semmit nem mond neki.

A sárga szerelvény megindul. Elhagyja az Astoriát, majd a Kálvin teret. Komótosan elhalad a Vámház körút mellett, majd felfut a Szabadság hídra.

Gyönyörű ez a híd!

Amikor már a Duna fölött vannak, a középkorú úr a könyvvel a kezében felnéz olvasmányából. Érzelmes tekintettel mered a Gellért-hegyre, mely a hatalmas folyó fölé magasodik. Valahol a múltba réved. Valamit jelent neki az a hely. Mindenkinek megvan a maga története, múltja. Emlékek, amik egy-egy kép, dallam, vagy akár illat hatására felébrednek az évek mély álmaiból.

Lázár Szilárd a folyót nézi. Arra gondol, vajon számára is létezik-e olyan hely, ami felelevenítené a múltat. Nem tudja. Nem jut eszébe semmi ilyesmi. Múltját, az éveket gyermekkorából, azelőttről, hogy a szervezet tagja lett, mélyre temette, és esze ágában sincs kiásni őket.

A következő megállónál többedmagával száll le. Fiatalok igyekeznek az egyetem felé. Ő is arra tart. A vörös téglából falazott épületek felé, melyek arculata semmit sem változott évtizedek, évszázadok alatt. Minden olyan, mint egykor, mégis minden más.

Elsétál a metró kijáratánál, pár másodpercet áll egy piros jelzésű jelzőlámpánál, végül halad tovább. Egy régi kovácsoltvas kapunál belép a kampuszra. Az újonnan kiépített, napelemmel ellátott térköveken lépdel, miközben a fák már lehulló leveleit felkavarja egy hirtelen jött fuvallat. Először gondol az őszre, s újfent megállapítja, hogy utálja. Ebben az évszakban semmi jóra nem számíthat az ember.

A bejáratnál egy épületösszekötő híd alatt, amit Sóhajok Hídjának hívnak, könnyedén beengedi a beléptető rendszer. Az automatizált kapu érzékeli a férfi Zsákjában lévő kártyát, pittyen egyet, majd átengedi az érkezőt.

Szilárd felbaktat a lépcsőn, és az egyik italautomatánál vesz magának egy kávét. Nem számít, hogy már ivott, úgy érzi, szüksége lesz még rá. Miközben óvatosan lötykölgeti a poharat, hogy ne ülepedjen le a cukor, befordul a folyosón, és az aula fölötti karzatra tart. Amint elér oda, ahova készült, egy pillanatra megállapodik.

Számításai beigazolódtak. Diákok csoportokba gyűlnek. Látszik, hogy készülnek valamire. Néhányan elég feszültnek néznek ki.

Na, ebből mi fog kisülni?

Miután talált egy üres helyet a kihelyezett asztaloknál, leül. Lehajol, és beköti citromsárga vászoncipője kibomlott fűzőjét.

A folyosókon kialakult, ideges tömegre néz, és várja az eseményeket.

Miközben nézi a fiatalok sokaságát, valamiért egy Sára nevű lány jut az eszébe. De aztán mégis valaki másra gondol.

* * *

Gondolatban egészen messze jár. A lány elméje világok nagy rejtélyeit vizsgálgatja egy olyan metafizikai térben, melyben csak ő van jelen. Saját végtelen képzeletében.

Szeret ott lenni. Biztonságban érzi magát benne. Ott senkinek sem kell megfelelnie. Ott nem bánthat senkit.

A valóságban a lány a Budapesti Műszaki Egyetem központi épületében, az első emeleten, egy széken ül. Körülötte egy csomó lelkes fiatal hasonlóképpen tesz.

A helyfoglaló tüntetés már több mint négy órája tart. A diákok az újabb tandíjnövelés ellen tiltakoznak. Nem kérdeznek, nem kiabálnak, még csak nem is követelőznek. Egyszerűen csak ülnek. Ülnek egy helyben, sorokban. Elállva a haladási irányt az előadók és a tantermek elől. Gátat emelve az intézmény több százéves oktatási módszere ellen. Olvasgatnak, beszélgetnek. Röhögnek azokon, akik esetleg azért vannak itt, hogy tanuljanak is valamit. Azt hiszik, ez így helyes. Valaki ezt mondta nekik.

A blokád szilárdan áll.

Bánfalvy Réka arra gondol, mit is keres itt. Nem ért egyet a tüntetéssel, az itt lévő emberek felét még csak nem is kedveli.

– Izgalmas, mi? – böki meg a barátnője. Réka odakapja a fejét, és Enikőre néz.

– Persze, az.

– Nézd azokat a szerencsétleneket! Ha ezt meglátják a dékánok, tutira tenniük kell már valamit.

Ja, megbuktatni mindannyiunkat.

– Szerinted elérünk valamit? – kérdi Enikőt, aki rövidre vágott vö­rös haját igazgatja éppen.

– Mindenképpen. Áll az oktatás. Ez olyan, mint amikor egy gyár nem üzemel. Nem hagyhatják figyelmen kívül.

– Nem, valóban nem.

Réka alig hallhatóan sóhajt egyet. Megigazítja fekete-fehér virágmintás szoknyáját, majd hosszú, sima bal lábát a jobbra helyezi. Rápillant vékony, női karórájára, és értetlenül megrázza a fejét.

Micsoda hülyeség!

A folyosót elálló tüntetőket figyeli. Azokat az egyetemistá­kat, akik szeretnének kevesebbet készülni egy-egy felmérésre és a kínált tudásért kevesebbet fizetni. Azokat, akik minden alkalmat kihasználnak, hogy hosszabbá tegyék a kényelmes felsőoktatásbeli időszakukat. A társadalmi elit egy kevésbé céltudatos rétegét.

A tiltakozók közül ő az egyetlen ösztöndíjas. Ő az, aki épp egy olyan dolog ellen lázad, ami rá nem is vonatkozik.

Kizárólag egy dolog miatt van itt. Baráti szolidaritásból.

– Örülök, hogy eljöttél – mosolyog rá a barátnője. – Azt hittem, nem érdekel a célunk.

– Dehogynem – szól a lány. – És persze hogy eljöttem. Tudom, hogy ez mennyire fontos neked.

Komolyan gondolja, amit mond. Szeretné támogatni a barátnőjét, még akkor is, ha nem feltétlenül ért vele egyet. Talán nem is kell. Talán a barátságnak nem is az a lényege.

– Köszönöm – öleli át fél karjával Enikő. – Szerintem ez tényleg nagyon fontos. Kell, hogy lássák a véleményünket. Néha muszáj megmozdulni, valamit lépni. Ha a tömeg csöndben marad, azt tesznek velünk, amit akarnak. Rá kell baszni a seggükre és azt mondani: Hé, figyelj már!

– Ühüm – mosolyog Réka.

– Nem zsákmányolhatnak ki minket. Elvégre, baszki, mi leszünk az értelmiség, akik majd jó pénzt hoznak ennek az országnak. Befektetésnek kéne tekinteni minket.

Talán tenni kéne azért, hogy befektetésnek lássanak – gondolja csüggedten, majd teljesen mást válaszol:

– Egyetértek.

– Tudom. És ez olyan jó. Főleg, hogy te mondod. Az élharcos! Jó, persze, a menő sulik meg minden. De hát nem csak az számít.

Mi van!?

Bánfalvy Réka, aki apja halála után egy középszerű általános iskolába került, mindvégig kitűnő volt. Bizonyítani akart. Fel akart érni az apjához. Megmutatni az anyjának, hogy büszke lehet rá, hogy ezzel felhívja a figyelmét, hogy végre szeresse annyira, ahogy az apja szerette. Az általános alatt megnyert jó pár országos tanulmányi versenyt, ezzel hírnevet szerezve saját iskolájának. Miután felvették egy jó hírű gimnáziumba, pár évre rá régi iskolája is sokat lépett előre a rangsorban.

– Jaj, ne szerénykedj! – mondja Enikő, aki a megrökönyödött barátnőjét figyeli. – Te vagy a legjobb!

– Kösz…

* * *

A blokád előtt egyre több ideges diák álldogál, arra várva, hogy végre átengedjék őket, hogy zh-ra, előadásra vagy leadásra siethessenek. Eddig