6:3 - A meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt

By Matt Clough

1953. november 25.A ködlepte Wembley-stadionban a futball szülőhazája és addig legfontosabb csapata, Anglia fogadta az ötvenes évek legizgalmasabb válogatottjának számító Magyarországot. Az angolok felé óriási volt az elvárás, hiszen addig még soha nem kaptak ki hazai pályán.A Magyarország-Anglia-futballmeccsre a birodalmi érzület utolsó fellángolásakor, II. Erzsébet megkoronázása és a Mount Everest meghódítása idején került sor. A magyar játékosok úgy indultak neki a barátságos mérkőzésnek, hogy tudták, nagy lehetőség előtt állnak, ugyanakkor a szovjet vezetés részéről rájuk is kőtömbnyi nyomás nehezedett: kizárólag a győzelem számított elfogadható eredménynek. Az újságok már a találkozó előtt "Az évszázad mérkőzésének" kiáltották ki a meccset. Mire megszólalt a mérkőzés végét jelző hármas sípszó, a szakírók, a játékosok és a szurkolók egyaránt tudták, hogy a megnevezés egyáltalán nem túlzás.Idén, 2023-ban, hetven esztendővel később, a meccsnek a futballpályán messze túlmutató szimbolikus jelentősége is van.A 6:3 annak a találkozónak a részletes története, amely a játék alapjait megrengető következményekkel járt; nyugodtan kijelenthető: örökre megváltoztatta a futballt.A magyar kiadáshoz az előszót Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya írta.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789635433865

Book preview

Borító

Matt Clough

6 : 3

A meccs, amely örökre

megváltoztatta a futballt

athenaeum

FORDÍTOTTA

BARTÓK IMRE

AZ ELŐSZÓT ÍRTA

MARCO ROSSI,

a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Matt Clough: The Match of the Century – England, Hungary and the Game that Changed Football Forever

First published, 2022

The History Press, 97 St George’s Place, Cheltenham,

Gloucestershire, GL50 3QB

www.thehistorypress.co.uk

© Matt Clough, 2022

All Rights Reserved. Authorised translation from the English language edition published by The History Press.

© Athenaeum Kiadó, 2023

Hungarian translation © Bartók Imre, 2023

Minden jog fenntartva.

Borítókép: Gellér Sándor kapus (jobbra) átöleli Puskás Ferenc csapatkapitányt (balra), miután Magyarország 6 : 3-ra legyőzte Angliát a londoni Wembley-stadionban rendezett mérkőzésen. 1953. november 25.

PA Images / Alamy Stock Photo

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 386 5

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Énekes András Előd

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Kreatív koncepció: Kardos László

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Előszó

6 : 3. Két szám.

Ebben a sorrendben olvasva-hallva minden magyarnak – és sok külföldinek is – ugyanaz jut az eszébe: az angol labdarúgó-válogatott történetének első veresége a Wembley-stadionban, amelyet a legendás magyar válogatottól, az Aranycsapattól szenvedett el.

Bár már magam is jó öreg vagyok, a mérkőzést élőben nem láttam, csak hosszú évekkel később, a modern technikai megoldásoknak köszönhetően. Talán mondanom sem kell, lenyűgöző élmény volt.

Gyerekkoromban néhai nagyapámtól – aki hatalmas rajongója volt az Aranycsapatnak – több könyvet is kaptam róluk és a legendás angol–magyar meccsről. Volt, amelyiket akkor nyomott a kezembe, amikor még olvasni sem tudtam, de képek már abban is voltak – azokra a legendás fotókra azóta is nagyon jól emlékszem, sőt arra is, hogy ezek alapján megpróbáltam elképzelni a mérkőzést, és azt, hogyan játszhattak a magyarok.

Önmagában az a tény, hogy Olaszországban is elérhetők voltak könyvek az Aranycsapatról, nagyon jól mutatja, hogy Puskásék mekkora sztároknak és milyen lenyűgöző labdarúgóknak számítottak. Én pedig nagypapámnak köszönhetően lettem szintén az Aranycsapat szerelmese – és ezáltal Magyarországé is.

Az 1950-es évek elejéig mindenki úgy tekintett az angolokra, mint a tanárokra, hiszen – a mai formájában – ők találták fel a futballt. Ők maguk is hittek ebben, és nem nagyon foglalkoztak az új trendekkel, a futballt érintő változásokkal, amelyek többnyire az európai kontinensen alakultak ki. Azt semmiképp sem merném kijelenteni, hogy lenézték a magyar válogatottat, hiszen az ekkor már olimpiai bajnok volt, az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet nyert. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy az angolok így kikaptak Puskáséktól? A válasz a technikai tudás mellett a taktikában rejlik, amelynek ráadásul nemcsak erre a mérkőzésre volt óriási hatása, hanem a modern futball egészére, ami mind a mai napig tart.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány egy teljesen új felállást vetett be a mérkőzésen: a csapat hamis kilencessel játszott, ezt a szerepkört pedig a zseniális Hidegkuti Nándor töltötte be. Talán mondanom sem kell, hogy fantasztikusan! Ez a hadrend meglepte az angolokat, akik a WM-nek nevezett felállásban játszottak, az angolok belső védőjének pedig fogalma nem volt arról, hogy mit kéne tennie: vonalban kéne maradnia, vagy előrébb kéne helyezkednie. Ezen a mérkőzésen tehát Hidegkuti jelentette a különbséget a két csapat között – és persze Sebes Gusztáv, aki ezt a pozíciót a válogatottnál bevezette. Hidegkuti Nándor szerepét jól mutatja, hogy a hat magyar gólból hármat ő szerzett, miközben olyan játékosok voltak a csapatban, mint a duplázó Puskás, Kocsis vagy éppen Bozsik, akik mindig ontották a gólokat.

Ez a taktikai felállás gyökeresen megváltoztatta a focit, teljesen új érát indított el a labdarúgásban, hiszen mindenhol elkezdték tanulmányozni ezt a rendszert, és egyre több csapat kezdte el átvenni a magyaroktól az új felállást. És pontosan ez az, amiért az Aranycsapatról mindenhol tudnak, amiért a világon minden, labdarúgásban dolgozó ember ismeri ezt a mérkőzést és a forradalmi újítást. Számunkra, akik rajongunk az Aranycsapatért, természetesen elsősorban az eredmény miatt olyan szívmelengető ez a mérkőzés, azonban ha egy kicsit távolabbról nézzük az évszázad mérkőzését, akkor már azt láthatjuk, hogy a labdarúgás egyetemes történetének egyik legnagyobb újítása fűződik hozzá, hiszen például mi, a jelenlegi magyar válogatottban, többször is játszottunk már ebben a rendszerben, pedig 1953. november 25. óta eltelt hetven esztendő. Ha a mérkőzésről beszélünk, akkor mind a mai napig Hidegkuti, Puskás, Kocsis, Buzánszky vagy a többi zseniális játékos neve hangzik el legtöbbször, pedig a futballtörténeti főszereplő Sebes Gusztáv volt, aki Bukovi Márton és Mándi Gyula ötletét az Aranycsapatnál is alkalmazta, és akik így gyakorlatilag együtt még most, hetven évvel később is hatással vannak a futballra. A magyar válogatott ekkor követendő példája lett az egész futballvilágnak – és azt se felejtsük el, hogy a két csapat következő összecsapását is az Aranycsapat nyerte, 7 : 1 arányban.

A hamis kilences pozíciójának alkalmazása még egy nagyon fontos dologról árulkodik. Annak idején még a klasszikus csatár szerepeltetése volt a megszokott, de akkor Sebes Gusztáv vajon miért döntött az új pozíció alkalmazása mellett? A válasz egyszerű: ő már akkor a játékosai képességeihez, erősségeihez igazította a taktikát, ami viszont nem volt megszokott akkoriban. A magyar szövetségi kapitány tehát ebben is megelőzte korát.

Tizenegy éve élek Magyarországon, és nagyon szeretem az országban és a magyarokban azt, hogy imádják a hazájukat, a történelmüket, és nem felejtik el a hőseiket. Amikor Olaszországban Pietro Anastasi elhunyt, aki a válogatottal Európa-bajnok volt, a Juventusszal pedig háromszoros olasz bajnok, egész egyszerűen elfeledkeztek megemlékezni róla. Sem gyászszünet, sem fekete karszalag, semmi nem volt a halálát követő mérkőzéseken, amivel az emléke előtt tisztelegtek volna. Ilyen itt, Magyarországon sosem történhetne meg. Ahogy biztos vagyok abban is, hogy a mi wolverhamptoni győzelmünk sem merül majd a feledés homályába. Természetesen egy pillanatig sem gondolom azt, hogy a legendás Aranycsapathoz mérhetnénk magunkat csak azért, mert idegenben 4 : 0-ra legyőztük az angolokat, de biztos vagyok benne, hogy a magyarok nagyon sokáig nem fognak megfeledkezni erről a sikerről, nekünk pedig pont ez volt a célunk akkor is és ma is: hogy a szurkolóknak örömöt szerezzünk, és katartikus élményekben legyen részük a válogatottal közösen!

Visszakanyarodva a 6 : 3-hoz: gondoljunk csak bele, hogy hetven évvel ezelőtt született egy ilyen hatalmas győzelem a Wembley-stadionban, de most, amikor már egy másik században vagyunk, még mindig beszélünk, megemlékezünk róla, sőt egy újabb könyv születik a nagy meccsről. Ez hatalmas dolog! Én természetesen legfőképp szakmai szemszögből közelítem meg, de Matt Clough a magyarok, a szurkolók számára sokkal izgalmasabb szempontok alapján ír le könyvében rengeteg érdekességet a mérkőzéssel kapcsolatban, ráadásul az előzményeket, a meccset és annak utóhatását is sokkal jobban megismerhetjük – nemcsak magyar, hanem angol szemszögből is. Aki tehát belekezd a könyv olvasásába, az sok időt szánjon rá, mert nagyon nehéz letenni!

dekor

Marco Rossi,

a magyar labdarúgó-válogatott

szövetségi kapitánya

1.

A mérnök és a gróf

„A múlt sosem hal meg. Még csak nem is múlik el."

William Faulkner

Budapest szívében, a Parlament impozáns épületének árnyékában, a Duna csillogó, égszínkék vize fölött pompás híd ível át, a Széchenyi lánchíd, amely páratlan eleganciával egyesíti magában a formát és a funkcionalitást, és a magyar főváros többi építészeti műremeke közül is kiemelkedik. A Lánchíd, amelynek hídfőit két-két tekintélyt parancsoló kőoroszlán felügyeli, a Duna két oldalán fekvő Buda és Pest régi városrészeit köti össze, és remekbe szabott műalkotásnak tekinthető önmagában is. Közel kétszáz éves létezését alapvetően két férfiúnak köszönheti.

William Tierney Clark1 és Széchenyi István gróf sok tekintetben kevéssé illettek egymáshoz, és életkorukat leszámítva alig lehetett közös vonásokat felfedezni bennük. A Bristolból származó Clark korán elveszítette édesapját, és mindössze tizenkét évesen elszegődött egy malomépítőhöz, hogy kitanulja a mesterséget, és támogassa a családját. A kemény munkának és néhány véletlen találkozásnak köszönhetően Clark rövidesen a West Middlesex Vízműveknél helyezkedett el, ahol gyorsan lépegetett felfelé a szamárlétrán. A régi időkben a Clarkhoz hasonlóaknak – akik ahelyett, hogy rendes oktatásban részesültek volna, már fájdalmasan korán munkába kellett állniuk – jellemzően később sem kínált sok egyebet az élet, mint vég nélküli robotot, amelyben az egyetlen értelmezhető célt az jelentette, hogy valamiképpen összejöjjön a mindennapi betevő. Clark azonban más utat járt be, és végül eleven megtestesítőjévé vált a 19. század elején és közepén Nagy-Britannián végigsöprő változásoknak. Az évszázadokon át érvényben lévő szigorú osztályrendszer letűnésével az ipari forradalom véglegesen ledöntötte a társadalmi viszonyokat addig meghatározó falakat. Nagy-Britanniának feltalálókra és zseniális elmékre volt szüksége ahhoz, hogy a változóban lévő világban is sikeres maradhasson. Az emberek rövid időn belül felismerték, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályok soraiból pontosan ugyanolyan eséllyel kerülhetnek ki lángelmék, mint az arisztokrácia tagjai közül. Az alsóbb rétegek képviselői tehát az ország történelmében mindaddig számukra elérhetetlen lehetőségekhez jutottak, és ennek az új helyzetnek éppen az olyan ambiciózus figurák váltak a legnagyobb nyerteseivé, mint amilyen Clark is volt. Nem telt el sok idő, és a mérnöki észjárással megáldott férfiú szinte kizárólagosan annak az egyetlen tevékenységnek szentelte magát, amelynek később a hírnevét is köszönhette: a hídépítésnek. Anyaországbeli legnagyobb teljesítménye a Temze fölött átívelő Hammersmith híd volt, amely sikeresen ötvözte a mérnöki zsenialitást, a művészi kialakítást és a neoklasszikus stílust. A forma és a tartalom nagyszerűen sikerült találkozása az ipari forradalom további jelentős teljesítményeit is jellemezte, amelyek így – nem függetlenül a Brit Birodalom hatalmas és kiterjedt sajtójától – jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Anglia nem csupán „a világ műhelyévé" válhatott, hanem egyre többen kezdtek irigykedve tekinteni az eredményeire. A Hammersmith híd megtervezése utáni időszakban Clark egyre inkább idomult a kor divatjához a megjelenésében is. Jellemzően feketébe öltözött, és dús pofaszakállat növesztett, amely némi mélységet kölcsönzött máskülönben beesett, sőt kissé talán betegesnek tűnő orcájának és zord pillantásának.

Széchenyi – aki 1832-ben érkezett a szigetországba, hogy minél többet tanuljon az Angliát lendületbe hozó iparosodás folyamataiból – ehhez képest jóval előnyösebb külsőt mondhatott a magáénak. Éjfekete hajához körszakáll társult, amely első pillantásra akár a Jakab korabeli fodros gallérokat is az ember eszébe juttathatta. Széchenyi a szakálla mellett még tekintélyes bajuszt is viselt, mindenesetre érdekes módon nem ezek a jellemzői voltak a leginkább figyelemreméltóak, hanem az igézően dús szemöldöke, amelynek a józan bölcsességet árasztó auráját köszönhette. Meghökkentő külseje jól illett meghökkentő személyiségéhez. Széchenyi öt testvére közül a legfiatalabb volt, és mivel jólétbe, kiváltságos körülmények közé született, minden további nélkül leélhette volna az életét a nagyzolás és a nemtörődömség jegyében. Ő azonban más utat választott: tizenhét esztendősen belépett a hadseregbe, majd kitüntetést kapott a napóleoni háborúkban. Azután beutazta Európát, és igyekezett minél több ismeretet magába szívni arra vonatkozóan, hogy miként tudná eredményesen modernizálni és fellendíteni Magyarország életét. Végül kulcsszerepet töltött be a vasúthálózat, a folyami hajózás és a malomipar fejlesztése terén – és ha ez nem lenne elegendő, még az első pesti lóversenyt is sikeresen megszervezte. Megszállottjává vált annak a gondolatnak, hogy mielőbb hazájába vigye a brit újításokat, amelyek közül kevés gyakorolt rá nagyobb hatást Clark Hammersmith hídjánál. Széchenyi meg volt győződve arról, hogy a híd jóval több, mint egy gyakorlati problémára adott mérnöki megoldás. Clark építménye valójában „rendkívüli jelenség, olyasféle konstrukció, amely „lehengerlően hat az érzékekre, és megfosztja az embert józan ítélőképességétől"1. Akkoriban a Duna két partján lévő Buda és Pest még két különböző városnak számított, amelyeket nem kapcsolt össze állandó híd. Éppen ezért Széchenyinek elég volt csak megpillantania a Temze fölött átívelő hidat, és rögtön tudta, megtalálta a megoldást az újkori Budapest megteremtéséhez.

Széchenyi és Clark több megbeszélést folytattak egymással, mielőtt véglegesítették volna a terveiket. A gróf ezután azon munkálkodott, hogy a magyar parlamentet is meggyőzze arról, hogy egy fontos és hasznos projekt megvalósításáról van szó, Clark pedig leendő mesterműve tervezésének részleteiben merült el. Miután a gróf éveken át lavírozott a bürokrácia útvesztőiben, amelyek még a télvíz idején a Duna felszínén úszó jégtábláknál is nagyobb veszedelmet jelentettek, végül sikerre vitte tervét, és az építkezés 1840-ben megkezdődött. Röpke kilenc esztendővel később felavathatták a hidat. Az építkezés utolsó szakasza a vállalkozás jelentőségéhez méltón egybeesett a magyar történelem egyik legzűrzavarosabb időszakával, amikor is a magyar nép elkeseredett függetlenségi harcot vívott a Habsburg Birodalommal szemben. Az összecsapásokban a már majdnem elkészült híd több alkalommal is veszélybe került – a legnagyobb fenyegetést az jelentette, amikor az osztrák csapatok megpróbálták megsemmisíteni, hogy ezzel elejét vegyék a magyar erők előrenyomulásának. Csakhogy a híd elpusztításával megbízott tiszt a robbanóanyaggal véletlenül saját magát intézte el. A Lánchíd fennmaradása, illetve befejezése szimbolikus lépést jelentett Magyarország számára, egyúttal az egész forradalom jelképévé is vált. A magyarok függetlenségi harca végül elbukott, ám ebben az időszakban született meg annak a nacionalizmusnak az alapja, amely alapvetően meghatározta az ország sorsát a későbbiekben is. Habár a Lánchíd a Magyarország és Nagy-Britannia közötti kapcsolat időtlen emlékeztetője azóta is, mindemellett a két nemzet alapvető különbségét is érzékletesen szimbolizálja. Magyarország számára egyáltalán nem jelentett szégyellnivalót, hogy egy másik országhoz folyamodjon segítségért nemzeti boldogulásának ügyében; végső soron ezzel egy hosszadalmas és minden bizonnyal sok kudarccal járó tanulási folyamatot ugorhatott át. Eközben – noha a vállalkozás angol részről is kifizetődőnek bizonyult, hiszen az új mérnöki teljesítmény is a Brit Birodalom, illetve a brit újítások felsőbbrendűségét hirdette – mindez otthon egy kártékony gondolatot is elültetett a nemzeti tudattalanban: a végtelen kiválóság érzetéből eredő makacsságot és a gőgöt, amely túlságosan mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson: másoktól is lehet tanulni. Ami a Brit Birodalom erejét és a kiterjedését illeti, kétségkívül sokáig nem akadt kihívója – így aztán miért is gondolta volna, hogy tanulhatna a többiektől bármit is?

Fél évszázaddal a Lánchíd befejezése után a két nemzet között egy másik kulturális csereprogramra is sor került. A Brit Birodalom páratlan hatalmának vonzereje rövidesen valóságos anglomániát indított el Ausztriában és Magyarországon, ahol a tehetősebbek magától értetődően alkalmazkodtak a brit divathoz, és élvezték annak művészetét és kultúráját. Ez a trend olyan erőteljesnek bizonyult, hogy Budapesten és Bécsben még az odahaza csupán a munkásosztálynak szánt és ócskábbnak tekintett exporttermékeket is nagy becsben tartották. Hasonló volt a helyzet az új keletű labdajátékkal, így a futballal is, amely a 20. század fordulóján került be a köztudatba. A játék elméletének eredete a cambridge-i és oxfordi elmék és zárt udvarok tájékán, illetve az észak-angliai és skót közterek környékén keresendő. Csakhogy mire a futballt exportálták más országokba is, a brit felsőosztály már hátat is fordított a különös hóbortnak. A brit elit alapvetően lenézte a futball egyszerűségét, és a véleményüket az sem terelte kedvezőbb irányba, hogy a játékot az észak-angliai és skót munkásosztály csapatai is szélsebesen magukévá tették (szombatonként a hagyományos délután háromórás meccskezdést éppen úgy találták ki, hogy a gyárból szabaduló munkások még időben kiérjenek a saját meccsükre). Mire a labdarúgás híre eljutott a Duna partján álló kávéházakba, az osztályprobléma jelentősége elhalványult, úgyhogy Magyarországon az elit és a munkásosztály egyaránt lelkesen fordult az új szórakozás felé. A futballról alkotott brit és magyar elképzelések közötti első törést maga a játék külföldi meghonosítása hozta el. Nagy-Britanniában a labdarúgást elsősorban az olyan ipar- és bányászvárosokkal kötötték össze, mint Manchester, Bolton, Newcastle és Sunderland. Emiatt sokan sznobériából eleve úgy tekintettek rá, mint aminek semmiféle intellektuális hozadéka és értéke nincs. Bárki, aki ezzel ellentétes véleményen volt, önmagában is gyanússá, sőt kis túlzással közellenséggé válhatott. Magyarországon ehhez képest a kifinomult kultúra kifejeződésének tekintették a játékot, és igazi szellemi kíváncsisággal fordultak felé. Ugyanazokat a figurákat, akiket Nagy-Britanniában kinevették azért, mert úgy vélték, hogy a játék többről szól, mint arról, hogy két tucat férfi elszántan kerget egy bőrlabdát a gyepen, máris nagy tisztelet és megbecsülés övezte Magyarországon. Szavaikat sokszor olyan áhítattal figyelték, mintha legalábbis próféták vagy hírneves szépírók volnának. A sport intellektuális megbecsülése az eljövendő nemzedékek magyar labdarúgóinak, edzőinek és szurkolóinak nagyban meghatározta a magatartását is.

A Clarkhoz hasonló figurák a modern brit történelem egyik kivételes pillanatában születtek, amikor a tehetségeknek megadatott, hogy – körülményeiktől és származásuktól függetlenül – csúcsra érjenek választott szakmájukban. Mindenesetre a futball megjelenésének idején az ipari forradalom tüze már kihunyóban volt, és ezzel a társadalmi mobilitás lehetősége is korlátozottabbá vált, hogy a helyét ismét egy megosztottabb, a tehetőseket és a nincsteleneket élesebben kettéválasztó berendezkedés vegye át. Habár ezek a változások csak lassan, évtizedek alatt kristályosodtak ki, mégis ez volt az, ami döntően hozzájárult a Brit Birodalom hanyatlásához, végül összeomlásához. Azok, akik már megcsinálták a szerencséjüket, felhúzták maguk mögött a vonóhidat, hogy az utánuk jövők még véletlenül se követhessék őket a túlpartra. Ugyanez a balszerencsés mintázat játszódott le az angliai futballklubok öltözőiben és edzőpályáin, továbbá a Futballszövetség (Football Association; FA) Lancaster Gate-i főhadiszállásán is. A Lánchidat a második világháború során részlegesen elpusztította a német hadsereg, hogy aztán az 1947-től 1949 novemberéig tartó felújítást követően még egyszer Magyarország erejének és ellenálló képességének, a tanulásra való hajlandóságának, valamint a pragmatikus gondolkodással kevert esztétikai elkötelezettségének szimbólumaként tündökölhessen. Ezzel egy időben ugyanezek voltak megfigyelhetőek az ország futballválogatottján is. A magyar csapat sikeresen ötvözte a labdarúgás tudományos, már-már mechanikus szemléletét azzal a páratlan eleganciával, amely mindaddig a gyepen ismeretlen volt. A háborút követő években a rendkívüli nyomás és a politikai csatározások ellenére a csapat sikert sikerre halmozott, majd lehetőséget kapott rá, hogy egy végső próbatétel során bizonyítsa rátermettségét. 1953 novemberében a magyar válogatott előbújt a vasfüggöny mögül, és elszántan vállalkozott a feladatra, hogy a világon elsőként győzedelmeskedjen hazai pályán az angolok fölött.

Ehhez már csak azt az angol válogatottat kellett legyőzniük, amely számára a birodalom összeomlását követő Nagy-Britanniához hasonlóan szintúgy elérkezett az igazság pillanata. A velük szemben támasztott elvárások, a csapatot övező büszkeség, illetve legyőzhetetlenségük mítosza továbbra is támaszkodhatott a hazai pályán elért makulátlan eredményeikre. A brit szövetség nagyszerű játékosállományból válogathatott a mérkőzésre – bajnoki győztesek, kupagyőztesek, Anglia eljövendő két gólkirálya, a labdarúgó, aki az országban elsőként éri majd el a százszoros válogatottságot, továbbá a bolygó valószínűleg leghíresebb játékosa is köztük volt. Mindenesetre azután, hogy a kor elvárásaihoz alkalmazkodva végül maguk is hajlandóak voltak távolabb tekinteni saját otthonuk határánál, a brit nemzeti válogatott kiemelt státuszára minden addiginál nagyobb veszély leselkedett, különösen annak fényében, hogy az 1950-es világbajnokságon már katasztrofális teljesítménnyel leszerepeltek. Miután a szövetségesek világháborús győzelmének fénye halványulni kezdett, és a diadalittas utcai ünnepségek megfogyatkoztak, Nagy-Britanniának szembe kellett néznie azzal az irtózatos pusztítással, amit a háború rémületes évei okoztak az országban. Közel félmillió halott, a Luftwaffe által porig rombolt városok, egy nemzetgazdaság, amelyet gyakorlatilag az Egyesült Államok tartott lélegeztetőgépen (az ilyesmi elképzelhetetlennek tűnt még alig néhány évvel korábban is), és egy olyan fejadagrendszer az élelmiszer-ellátásban, ami nem csupán fennmaradt a háború után, de az akkor tapasztaltnál még rosszabb is volt. Aligha lehetett volna tagadni, hogy a birodalom ereje megrendült. India 1947-ben kivívta függetlenségét, példáját hamarosan Srí Lanka és Brunei is követte, nem is beszélve mindazokról a további gyarmatokról, amelyek szintúgy az önállóságukra készültek. Habár Nagy-Britannia gyökeresen megváltozott szerepét az új világrendben majd csak az 1956-os szuezi válság teszi egyértelművé, már jóval előtte sem lehetett volna kétségeket támasztani afelől, hogy az egykor oly dicsőséges napokat látott birodalomnak leáldozott. A brit népesség ennek fényében még nagyobb reményekkel kísérte a válogatott szereplését, és az övéitől várta a nagy-britanniai felsőbbrendűség eszméjének megerősítését – amely elvárás azután minden korábbinál nagyobb terhet helyezett a játékosok vállára.

***

1953. november 25-én hajnalban a város viktoriánus korabeli arcát mutatta, mintha még Arthur Conan Doyle vagy Robert Louis Stevenson idejében járnánk. A heves éjszakai esőzések után a járdák csúszósak voltak, és a pocsolyák alig felismerhetően eltorzítva tükrözték a föléjük magasodó épületek homlokzatát. Az esőzések miatt sűrű köd ereszkedett a városra, amelyen még a gázlámpák fénye is csak alig-alig tudott áthatolni. A hűvös őszi reggelen autók zúgtak el a nagykabátot viselő ingázók mellett. Alig néhány évvel azelőtt, hogy a Beatles bevezette volna a pszichedelikus színkavalkád évtizedét, Anglia egésze ugyanabba a barnás-koszos „szépia- árnyalatba burkolózott, ami az 1900-as évek kezdetétől volt rá jellemző. Azon a napon az angol csapat is valami hasonlóra, a régi status quo fenntartására törekedett. Korábban a kontinensről mindig nagy fanfárkísérettel érkeztek meg Angliába a csapatok, hogy aztán a háromoroszlánosok keresztülhúzzák a számításaikat. A játékosok és a szurkolóik számára is létfontosságú volt, hogy ugyanígy történjen aznap is. A feszültség már akkor tapinthatóvá vált, amikor a csapatok kivonultak a Wembley-ben a pályára, hogy lejátsszák a napilapok által előre „az évszázad meccsének kikiáltott mérkőzést. A Nyugat a Kelettel, a kapitalizmus a kommunizmussal szemben, a tanárok a diákok, a régi mesterek az újoncok, a taktikai maradiság az újítás ellen; az egyik oldalon a Brit Birodalom, a másikon a Szovjetunió egyik szatellitállama; Stanley Matthews, Billy Wright és Alf Ramsey versus Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Hidegkuti Nándor. Mintha az egész világ sorsa függött volna az angol–magyar mérkőzés eredményétől.

2.

A régi mesterek

A 20. század első felének brit történelmét az egymást követő, végeláthatatlannak tűnő felfordulás jellemezte. A nemzet példátlan kiterjedésű birodalomként lépett át ebbe a zűrzavaros új évszázadba, amelyet addig mindenütt megbecsülés övezett gazdag kulturális hagyományaiért és a világ műhelyeként kivívott szerepéért. Nemcsak árucikkeket exportált a többi országba, hanem eszméket és találmányokat is. A viktoriánus kori Angliának köszönhette a világ a telefont, a gumiabroncsot, a modern postaszolgálatot és még ezernyi olyan innovációt, amelyek eredményeképpen a világkereskedelem fogaskerekei olyan olajozottan működhettek, mint korábban még soha. 1900-ban még senkinek sem volt oka azt gyanítani, hogy bármi is fenyegetné Nagy-Britannia vezető pozícióját, leszámítva esetleg azt a nem mellékes körülményt, hogy a birodalom már olyan hatalmasra növekedett, hogy katonai védelme alighanem minden rendelkezésre álló erőforrást felemésztett volna – mindez még úgy is aggodalomra adhatott okot, hogy a költségvetés felét már egyébként is a hadiiparra fordították.1 A többi nemzet továbbra is nagymértékben támaszkodott a brit szénre és textilárukra. Habár sokan közülük igyekeztek lépést tartani az Atlanti-óceán északi felén fekvő „kicsiny szigettel", Nagy-Britannia továbbra is példátlan arányban termelte ki a legváltozatosabb területeken ténykedő zseniket; a külföldi színházakban telt ház mellett játszották a brit darabokat, a könyves standokról rendre elkapkodták a brit szerzők műveit, és persze mindeközben a nagy teljesítményű gyártelepek is szakadatlanul eregették kéményeikből a füstöt. A többi mellett volt még egy különös brit találmány, amelyet 1868-ban hitelesítettek, miután évszázadokon keresztül hibernált állapotban leledzett – III. Eduárd még az 1300-as években tiltotta be abból a megfontolásból, hogy alattvalói inkább az íjászatra fordítsák a figyelmüket, és ezzel segítsék elő Anglia ügyét a százéves háborúban2 –, és amit már nem övezett ekkora hírverés a felső és középosztály részéről, amely elsődlegesen azzal volt elfoglalva, hogy a birodalom mely termékeit érdemes exportálni. Az 1900-as és 1910-es évekre azonban ezt a bizonyos találmányt már egyetlen határ – legyen az természeti, politikai vagy kulturális – sem tartóztathatta fel, ahogyan nem állíthatták meg azok sem, akik értéktelennek és morális szempontból alantasnak bélyegezték.

Habár évtizedekbe telt, amíg a Brit Futballszövetség formalizálta a szabályait, és tizenkét úttörő klubbal 1888-ban létrejött a világ első bajnoksága, ám attól kezdve a labdarúgás valóságos vírusként terjedt tovább. A „fertőző sport gyakorlatilag bármelyik gazdatestben remekül érezte magát, egyik személyről, kikötőből, sportpályáról ugrálva a másikra, mígnem az egész glóbuszt maga alá gyűrte. A népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy a szélesebb tömegek számára is könnyen hozzáférhetőnek bizonyult – a bőrlabdát gyakorlatilag bármivel lehetett helyettesíteni, számos esetben helyettesítették is –, és emellett még roppant egyszerűnek is tűnt, noha az egyszerűség mögött kivételes összetettség, kombinációk és lehetőségek végtelen sora rejtőzött. A labdarúgás népszerűség és rajongás tekintetében alig néhány évtized alatt odáig jutott Angliában, ahová korábban egyetlen másik sportág sem. Arthur Hopcraft író szavaival a futball „nem csupán egy a sportágak közül, mint például a krikett, a tenisz vagy a hosszútávfutás. A labdarúgás együtt él az emberekkel. Beépül a lelkükbe, és ugyanolyan közös emlékekkel szolgál a gyerekek számára, mint az egykori nagybácsik és az iskolák. Nem egyszerűen kiváltság, hanem a hétköznapok része.3 Ugyanez az élmény hamarosan a föld többi szegletébe is eljutott. A futball futótűzként terjedt Liverpooltól Lisszabonig, Cambridge-től Kalkuttáig, Boltontól Belo Horizontéig, Blackburntől Budapestig. Semmi nem maradt érintetlen. A 20. század első évtizedeiben a játék igazán lelkes apostolai jellemzően a birodalom legkülönfélébb helyőrségein állomásozó brit katonák voltak. 1910-re ezen helyőrségek közé tartozott többek közt Új-Zéland, számos karib-tengeri és csendes-óceáni sziget, Nigéria, Brit Guyana és természetesen India is. A katonák, amikor csak tehették, a futball felé fordultak, még a fegyverropogás, az ég felé tekergő füstoszlopok és a halál szaga mellett is – ennek leghíresebb esete 1914 karácsonyán volt a nyugati fronton, amikor az első világháború leírhatatlan vérontásának egy röpke szünetében a brit és a német tisztek csapatai futballmeccset játszottak egymással. Nem az egymást öldöklő katonák között beálló fegyverszünet rövid pillanatai voltak az egyetlenek, amikor a különböző nemzetek csapatai egymással mérkőztek meg, ezzel mintegy kicsiben rendezve jóval súlyosabb viszályaikat. A nemzetközi mérkőzések rendezésének ötlete gyakorlatilag rögtön azután felmerült, hogy a labdarúgás szabályait hivatalosan is rögzítették. Anglia 1872-ben, négyezer érdeklődő jelenlétében játszotta le első hivatalos válogatott mérkőzését Skócia ellen; a meccs annak ellenére 0 : 0-ra végződött, hogy Anglia hét, Skócia pedig öt csatárt küldött a pályára. A következő három évtizedben Nagy-Britannia számára a nemzetközi porond kizárólag a Brit-szigetek határain belülre korlátozódott, ugyanakkor az 1883-ban úgynevezett „Home Championship" bevezetésével egyre gyakoribbá váltak a válogatottmeccsek is. Az elszigeteltség azonban nem tarthatott örökké.

Nagy-Britannia 1907-re már tizennégy alkalommal nyerte meg a házi bajnokságot; Skócia tizenegy, Wales pedig egy győzelmet tudhatott a magáénak. A verseny hiánya, illetve az a körülmény, hogy az Egyesült Királyságnak mindig ugyanazon három csapattal kellett megmérkőznie, értelemszerűen az érdeklődés csökkenéséhez vezetett; a hazai mérkőzéseket kísérő szurkolók száma ritkán haladta meg a harmincezret, és ez nagyjából az 1890-es évek közepétől állandónak volt tekinthető. Mindez indokolttá tette, hogy az ország távolabbra kezdjen tekinteni. A válogatott 1908-ban indult