Fóbiák és mániák: A világ története 99 rögeszme tükrében

By Kate Summerscale

A Fóbiák és mániák könyve 99 rögeszme izgalmas összefoglalója, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a felhalmozási kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem).A fóbiák és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak. A tényirodalmi munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig, valamint magyarázattal szolgál idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre.Részlet a könyvből:Agorafóbia.Az agorafóbia kifejezést 1871-ben alkotta Carl Otto Westphal berlini pszichiáter, aki azt vette észre, hogy sok olyan férfit kezel, akik rettegnek a városon való átkeléstől. Az egyik beteg, egy 32 éves házaló ügynök, egyes kerületektől irtózott, különösen ha kihaltak voltak az utcák, és bezártak a boltok. A város szélén, ahol már elfogytak a házak, az idegei teljesen felmondták a szolgálatot. De a forgalmas terek is zavarták, akkor is hevesen kezdett verni a szíve, ha felszállt az omnibuszra vagy színházba ment.Egy másik, 26 éves mérnök beteg elmondta, hogy ha nyílt térre ér, akkor úgy érzi, mintha valami megragadná a szívét. ""Ilyenkor az arca elvörösödik, és elönti a forróság - írta Westphal. - Az aggodalmai egyre csak erősödnek és valóságos halálfélelembe csaphatnak át. Úgy érzi, nincs biztonságban, többé már nem képes magabiztosan gyalogolni, mert olybá tűnik számára, mintha a macskakő elolvadna a lába alatt."" A mérnök a városi főtér átszelésekor érzett félelmét ahhoz hasonlította, mintha kiúszna egy keskeny csatornából a tóra. Teljesen összezavarodott ilyenkor, és ha sikerült átérnie a túloldalra, szinte nem is emlékezett arra, hogy hogyan csinálta. Az áthaladásról olyan ködös emlékei maradtak csupán, mintha egy álom lett volna.Westphal betegei elmondták neki, hogy kevésbé féltek, ha volt velük valaki, miközben a városban jártak, vagy a teret szegélyező épületek mellett tudtak maradni, esetleg egy kocsit követhettek végig az utcákon. Az egyiküket megnyugtatta, amint meglátta az ivók vörös lámpásait a hazafelé vezető úton. A sétapálca kissé csökkenthette a szorongásukat, ahogy a sör- vagy borfogyasztás is. Westphal hallott egy driburgi papról, aki egy esernyővel leplezte magát, amikor kilépett az utcára, mintha magával vitte volna a temploma boltozatát.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Mar 4, 2024
• ISBN: 9789635434114

Book preview

cover.jpg

KATE SUMMERSCALE

FÓBIÁK ÉS MÁNIÁK

FORDÍTOTTA MOLNÁR CSABA

KATE SUMMERSCALE

Fóbiák és mániák

A világ története

99 rögeszme tükrében

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Kate Summerscale: The Book of Phobias & Manias.

A History of the World in 99 Obsessions

Copyright © Kate Summerscale, 2022

Translated under licence from

HarperCollins Publishers Ltd.

Hungarian translation © Molnár Csaba, 2024

© Athenaeum Kiadó, 2024

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 411 4

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Kertész Edina

Szerkesztette: Tiszóczi Tamás

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Tartalom

Bevezetés

Hogyan használjuk a könyvet?

Fóbiák és mániák A-tól Z-ig

Ablutofóbia (mosakodás)

Aboulománia (döntésképtelenség)

Aerofóbia (repülés)

Agorafóbia (nyílt terek)

Aibófóbia (palindromok)

Ailurofóbia (macskák)

Akarofóbia (apró rovarok)

Akrofóbia (magasság)

Akvafóbia (víz)

Arachnofóbia (pókok)

Aritmománia (számolás)

Bambakomallofóbia (vattalabdacs)

Batrachofóbia (békák)

Beatle-mánia (The Beatles)

Bibliománia (könyvek)

Brontofóbia (vihar)

Demonománia (ördög)

Dermatillománia (bőrcsipkedés)

Dipszománia (alkohol)

Dorafóbia (szőrme)

Dromománia (gyaloglás)

Egománia (önnönmaga)

Emetofóbia (hányás)

Entomofóbia (rovarok)

Ergofóbia (munka)

Eritrofóbia (elpirulás)

Erotománia (szerelem)

Fikiafóbia (moszat)

Fonofóbia (zajok)

Gelotofóbia (nevetségessé válás)

Geraszkofóbia (öregedés)

Giftománia (nagylelkűség)

Globofóbia (lufik)

Glosszofóbia (nyilvános megszólalás)

Grafománia (írás)

Gyilkossági monománia (emberölés)

Hafefóbia (érintés)

Hafemánia (érintés)

Hidrofóbia (víz)

Hipnofóbia (alvás)

Hipofóbia (félelemnélküliség)

Hippofóbia (lovak)

Hippopotomonstrosesquipediofóbia (hosszú szavak)

Homofóbia (homoszexualitás)

Kajakfóbia (kajakok)

Kinofóbia (kutyák)

Klausztrofóbia (szűk terek)

Klazománia (sikítás vagy kiabálás)

Kleptománia (lopás)

Koreománia (tánc)

Koulrofóbia (bohócok)

Koumpounofóbia (gombok)

Lipemánia (szomorúság)

Megalománia (túlzások)

Mikrománia (zsugorodás)

Mizofóbia (kórokozók)

Monofóbia (magány)

Monománia (egyetlen dolog)

Muszofóbia (patkányok és egerek)

Mitománia (hazudozás)

Nevetésmánia

Niktofóbia (sötétség)

Nimfománia (szex)

Nomofóbia (mobiltelefonok)

Nyilvánosvizelés-fóbia

Odontofóbia (fogorvos)

Oniománia (vásárlás)

Onomatománia (egyetlen szó)

Onychotillománia (körömpiszkálgatás)

Ophidiofóbia (kígyók)

Ornitofóbia (madarak)

Ovofóbia (tojások)

Ozmofóbia (szagok)

Pantofóbia (minden)

Pattogatottkukorica-fóbia

Pediofóbia (játék babák)

Pirománia (tűz)

Plutománia (gazdagságvágy)

Pnigofóbia (fulladás)

Pogonofóbia (szakáll)

Pteronofóbia (tollak)

Szedatefóbia (csend)

Sziderodromofóbia (vonatok)

Szillogománia (gyűjtögetés)

Tafefóbia (élve eltemettetés)

Társas fóbia (szociális fóbia)

Telefonfóbia (telefonok)

Tetrafóbia (négyes szám)

Thalasszofóbia (tenger)

Tokofóbia (szülés)

Trichománia (haj)

Trichotillománia (hajhúzogatás)

Tripofóbia (lyukak)

Triszkaidekafóbia (tizenhármas szám)

Tulipánmánia (tulipán)

Vér-injekció-sérülés fóbia

Xenofóbia (idegenek)

Xylofóbia (erdők)

Zoofóbia (állatok)

Források

Köszönetnyilvánítás

Fóbiák

Mániák

Sam Randallnek

Bevezetés

Mindannyiunkat félelmeink és vágyaink vezérelnek, amelyek néha úrrá is lesznek rajtunk. Benjamin Rush, az Egyesült Államok egyik alapító atyja indította útjára e fixációk elnevezésének őrületét 1786-ban. Addig a fóbia szót (amely Phobosz, a pánik és a rettegés görög istenének nevéből származik) csak testi betegségek tüneteire használták, míg a mánia kifejezéssel (ami görögül őrületet jelent) társadalmi divatjelenségeket jelöltek. Rush azonban mindkét szó jelentését megváltoztatta, és pszichikai jelenségeket nevezett meg a segítségükkel. „A fóbiát a képzeletbeli gonosztól való félelemmel vagy egy valós dologtól való indokolatlan rettegéssel fogom azonosítani – írta. Rush tizennyolc fóbiát sorolt fel, közöttük például a portól, a szellemektől, az orvosoktól és a patkányoktól való rettegést. Emellett leírt huszonhat mániát is, többek között a „játék-, a „háború- és a „szabadságmániát. Nem állt távolt tőle a humoros hangvétel: az „otthonfóbia" például azokat az úriembereket érinti, akik a munkából hazafelé tartva kényszert éreznek arra, hogy megálljanak az ivóban. A következő évszázadban azonban a pszichiáterek összetettebb elméleteket fejlesztettek ki ezekkel a jellegzetességekkel kapcsolatban: a fóbiákat és mániákat az evolúciós és személyes múltunk visszataszító maradványainak kezdték tekinteni. Az ő értelmezésükben e viselkedési jelenségek egyszerre voltak a mélyben rejtőző állati ösztöneink és az elnyomott vágyaink manifesztációi.

A 19. század elején néhány újabb mániával egészítették ki Rush listáját, majd a század végén rengeteg új fóbiát és mániát azonosítottak. E fóbiák között írták le a nyilvános terektől, a szűk helyektől, az elpirulástól és az élve eltemettetéstől való irracionális félelmet (agorafóbia, klausztrofóbia, eritrofóbia, tafefóbia). Az újonnan azonosított mániák között szerepelt például a kényszeres tánc, a gyaloglás, a számolás és a hajhúzogatás is (koreománia, dromománia, aritmománia, trichotillománia). Ezzel azonban nem ért véget az új kórképek felfedezése: feltártuk a nomofóbiát (a mobiltelefon hiánya miatti félelmet), a bambakomallofóbiát (a vattapamacstól való félelmet), a koulrofóbiát (a bohócoktól való rettegést), a tripofóbiát (a lyukakkal szembeni averziót). Jó pár jelenség több nevet is kapott – a repüléstől való félelem könyvünkben például aerofóbiaként szerepel, de hívják még aviofóbiának, pteromerhanofóbiának, illetve egyszerűen repülésfóbiának is.

Minden fóbia és mánia kulturális konstrukció: akkor azonosították – vagy találták ki – őket, amikor az ember éppen átértékelte a világról és önmagáról alkotott elképzeléseit. E könyvben olyan jelenségek is szerepelnek, amelyek egyáltalán nem pszichiátriai betegségek, hanem előítéletekhez kapcsolódnak (például a xeno- vagy a homofóbia) vagy a kor divatjelenségeit gúnyolják ki (így a Beatle- vagy a tulipánmánia). Vannak olyanok is, amelyeknek már a neve is vicc (az aibófóbia vagy a hippopotomonstrosesquipediofóbia, vagyis a palindrom és a hosszú szavaktól való félelem). Ugyanakkor a következőkben bemutatott legtöbb viselkedés nagyon is valós, és gyakran gyötrelmes betegségekhez kötődik. A fóbiák és a mániák betekintést engednek belső valónkba: feltárul általuk, hogy mitől rettenünk vissza vagy mi vonz minket – összességében tehát mit nem tudunk kiverni a fejünkből. Ezek korunk leggyakoribb szorongásos zavarai.

„A fóbia egyedi jellegzetességekkel ruházza fel a szorongást – figyelte meg David Trotter irodalomtudós –, olyannyira, hogy annak már érezhetők és kiismerhetők a sajátosságai, így az ember tehet ellene vagy elkerülheti." A mánia is számos félelmet és vágyat sűríthet magába. Ezek a magánmegszállottságok az ép elméjű ember őrületei – és talán ez az őrület segít megőrizni az ép elménket azáltal, hogy a segítségével kristályosodnak ki aggodalmaink és vágyódásaink, ezután pedig úgy tehetünk, mintha minden másnak értelme lenne.

* * *

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott 2013-as Diagnostic and Statistical Manual 5 (DSM-5 – Diagnosztikus és statisztikai kézikönyv, 5. kiadás) szerint akkor lehet valamit fóbiaként azonosítani, ha a félelem túlzott, irracionális, és legalább hat hónapig tart, illetve arra készteti az embert, hogy kerülje el a nem kívánt helyzetet vagy tárgyat, ez az elkerülő magatartás pedig már zavarja a mindennapi életét. A DSM-5 különbséget tesz a társas helyzetektől való túlzott félelemmel jellemezhető társas fóbiák és a specifikus fóbiák között. Utóbbiakat öt csoportra oszthatjuk: állat-; természetikörnyezet- (magasságtól vagy például a víztől való félelem); vér-, injekció- és sérülés-; helyzet- (például szűk térben való csapdába esés); illetve egyéb fóbiák (más dolgoktól, például a hányástól, a fulladástól vagy a zajoktól való túlzott félelem).

Bár a specifikus fóbiák jobban reagálhatnak a kezelésre, mint a többi szorongásos betegség, a legtöbb ember nem jelzi ezeket pszichiáternek, inkább úgy dönt, hogy elkerüli félelmei tárgyát. Becslések szerint csak minden nyolcadik fóbiás ember kér segítséget, ezért nehéz mérni e betegségek gyakoriságát. De egy, a The Lancet Psychiatry című folyóiratban 2018-ban megjelent, 1984 és 2014 közötti felmérések eredményeit összesítő szakirodalmi áttekintő cikk szerint az emberek 7,2 százaléka átél valamilyen fóbiát az élete során. Az Egészségügyi Világszervezet által végzett, huszonkét országból származó adatokat felhasználó 2017-es felmérés pedig nagyon hasonló következtetésekre jutott. E vizsgálatok emellett feltárták, hogy a specifikus fóbiák a gyerekeknél sokkal gyakoribbak, mint a felnőttek körében, a fóbiások aránya az időseknél a felére csökken, viszont a nők között kétszer több a fóbiás, mint a férfiak körében. Ez azt jelenti, hogy tíz nőből egy tapasztal valamilyen fóbiát, míg a férfiaknál ez az arány csupán húszból egy. Az országos felmérések eredményei arra utalnak, hogy például az amerikaiaknak további hét, a briteknek pedig tizenkét százaléka szenved szociális (társas) fóbiáktól.

Ezek az adatok azokra a fóbiás zavarokra vonatkoznak, amelyek problémát okoznak a mindennapi életben. Sokkal többünk érez azonban enyhe averziót és viszolygást, amit időnként fóbiának titulálunk: ezek általában inkább bizonyos helyzetektől vagy jelenségektől (fogorvosi kezeléstől, nyilvános megszólalástól, mennydörgéstől vagy a pókok látványától) való erős irtózásnak tekinthetők. Az Egyesült Államokban az emberek több mint hetven százaléka nyilatkozott úgy, hogy irracionálisan fél valamitől. Amikor könyvemhez adatokat kezdtem el gyűjteni, még nem gondoltam, hogy nekem is lenne bármilyen fóbiám – kivéve talán a tinédzserkoromban érzett félelmemet az elpirulástól, illetve a repülés miatti folytonos szorongásomat. Mire azonban befejeztem a kutatást, szinte mindegyik fóbiát bebeszéltem magamnak. Vannak azonban olyan rettegések is, amelyeket még azelőtt érez meg az ember, hogy fogalmat tudna alkotni róluk.

E betegségek okai vita tárgyát képezik. Bizonyos konkrét tárgyakkal, szavakkal vagy számokkal szembeni fóbiák talán ősi babonák, pogány hiedelmek maradványai. Granville Stanley Hall amerikai pszichiáter, aki egy 1914-es esszéjében összesen százharminckét fóbiát katalogizált, megfigyelte, hogy egyes gyerekeknél, miután nagyon megijedtek valamitől, obszesszív félelem alakult ki. Mint írta, a sokk „a fóbiák termékeny táptalaja. Sigmund Freud, aki két híres, 1909-ben írott tanulmányában elemezte a fóbiás tüneteket, azt vetette fel, hogy a fóbia egy külső tárgyra kivetített elnyomott félelem: egyszerre a szorongás kifejezése és az ellene való védekezés. „A belső veszélytől való menekülés nehéz feladat – magyarázta Freud. – A külső veszélyek elől viszont el lehet menekülni.

Az evolúciós pszichológusok szerint számos fóbia adaptív: a magasságtól vagy a kígyóktól való félelmünk például azért van „huzalozva az agyunkba, hogy így előzzük meg a kígyómarást vagy azt, hogy lezuhanjunk valahonnan, míg a patkányoktól és a meztelen csigáktól azért undorodunk, hogy így védekezzünk a betegségektől. Az effajta fóbiák evolúciós örökségünk részei lehetnek: e „biológiailag előkészített félelmeink rendeltetése, hogy óvjanak minket a külső fenyegetésektől. A fóbiás reakció valóban olyan érzés, mintha ösztönös reflex lenne. Hüllőagyunk, ha fenyegető tárgyat vagy helyzetet érzékel, olyan vegyületeket bocsát ki, amelyek segítenek a küzdelemben vagy menekülésben, a testi reakcióink – a borzongás vagy az összerezzenés, a hőhullám vagy a hányinger – pedig mintha átvennék felettünk az irányítást.

Az evolúció adhat magyarázatot arra is, hogy a nők miért fóbiások nagyobb arányban, mint a férfiak, különösen abban az időszakban, amikor gyermeket várnak: fokozódott óvatosságuk segítségével magzatukat, illetve a saját testüket védelmezik. De a fóbiák talán azért is gyakoribbak a nőknél, mert ellenségesebb társas környezettel kell megküzdeniük – vagyis több félnivalójuk van –, illetve a félelmeiket gyakran söprik félre és minősítik irracionálisnak. A fóbiák evolúciós értelmezése post hoc érvelésen alapszik, és nem is alkalmazható minden félelemre. Emellett azt sem magyarázza meg, hogy miért vannak fóbiás személyek és nem fóbiások is. 1919-ben James Broadus Watson és Rosalie Rayner amerikai viselkedéspszichológusok az egyik kísérletükkel kimutatták, hogy kondicionálással is kiváltható a fóbia. Albert Bandura az 1960-as években pedig azt bizonyította be, hogy a fóbia tanult is lehet: kiválthatja egy másik személy, például a szülő szorongása vagy irracionális félelme. A családban a fóbiák legalább annyira öröklődnek példa útján, mint a gének közvetítésével. Még ha az ember hajlamos is bizonyos szorongásokra, azokat a tapasztalatnak vagy a tanulásnak kell aktiválnia.

Míg a fóbia valaminek a kényszeres kerülése, addig a mánia rendszerint valamilyen kényszeres tevékenységben nyilvánul meg. A nagy francia pszichiáter, Jean-Étienne Esquirol alakította ki a monománia (vagy specifikus mánia) koncepcióját a 19. század elején, míg honfitársa, Pierre Janet figyelmesen és együttérzőn írt azoknak a férfiaknak és nőknek az eseteiről, akiket a 20. század fordulóján kezelt. A könyvünkben szereplő mániák nagy része obszesszív (megszállott vagy kényszeres gondolatok által vezérelt) viselkedés, amely egy tárgy, cselekvés vagy elképzelés köré szerveződik – például a szőrhúzogatás vagy a kényszeres gyűjtögetés. Nehéz meghatározni e betegségek gyakoriságát, részben azért, mert a modern orvoslás ezek közül sokat más betegségkategóriák – például az addikciók, az obszesszív-kompulzív zavar (kényszerbetegség), a testfókuszú repetitív zavar, az impulzuskontroll-zavar, illetve a borderline személyiségzavar – valamelyike alá sorolt be. A fóbiákhoz hasonlóan gyakran ezeket a betegségeket is az agyi vegyületek egyensúly-eltolódása jellemzi, és a betegek sokszor tapasztalnak tolakodó vagy tilalmas gondolatokat. Gyakran szokványos vágyakat erősítenek fel (nevetés, kiabálás, vásárlás, lopás, hazudás, tűzgyújtás, szexuális vágy), a bódultság, a hegek piszkálása iránti késztetést, esetleg a körülrajongás igényét növelik, vagy éppen azt, hogy megadjuk magunkat a boldogtalanságnak.

Az egyéni késztetések mellett a könyvben számos közösségi mániát is bemutatunk, amelyek során az emberek együtt táncoltak, nevettek, remegtek vagy sikítoztak. Az 1860-as években például demonománia tört ki egy alpesi falu, Morzine lakói körében, az 1960-as években pedig „járványos" nevetési láz terjedt el egy tanzániai tó partján. E tömeges kényszeres cselekvéseket könnyű valamiféle forradalmi jelenségnek hinni, hiszen egy korábban nem ismert érzés tör bennük a felszínre, és az ilyen jelenségek néha arra késztetnek bennünket, hogy átértékeljük, mit tekintünk racionálisnak. Ha úgy döntünk, hogy egy adott viselkedés fóbiás vagy mániás, azzal kijelöljük a kulturális és pszichológiai határainkat: ezzel jelezzük, hogy milyen hiedelmeken alapul a társadalmunk. Ezek a határok idővel eltolódhatnak, sőt közösségi krízisek – háborúk, járványok – pillanatában rohamosan át is alakulhatnak.

A fóbia és a mánia varázsigeként működik, rejtélyes jelentéssel ruház fel valamilyen cselekvést vagy tárgyat, és embereket irányító és megváltoztató hatalmat biztosít nekik. Ezek a körülmények nyomasztóak lehetnek, de el is varázsolhatják a körülöttünk lévő világot, amitől az olyan ijesztő és élénk lehet, mint a tündérmesék. Fizikai hatást is gyakorolnak ránk, mint a mágia, és eközben felfedik az ember furcsaságait.

Hogyan használjuk a könyvet?

A könyvünkben szereplő fóbiákat és mániákat ábécérendbe soroltuk, de tematikusan is csoportosíthatjuk őket.

Az ÁLLATOKTÓL való félelmet általánosan zoofóbiának nevezzük, de a különféle állatokkal szembeni averzióinkat külön is kezelhetjük. Így beszélhetünk akarofóbiáról (tetvek), ailurofóbiáról (macskák), arachnofóbiáról (pókok), batrachofóbiáról (békák), kinofóbiáról (kutyák), entomofóbiáról (rovarok), hippofóbiáról (lovak), muszofóbiáról (patkányok és egerek), ophidiofóbiáról (kígyók) és ornitofóbiáról (madarak).

Vannak ANYAGOK, amelyek felkavarnak egyeseket, például a vatta (az iránta érzett averzió neve: bambakomallofóbia), a szőrme (dorafóbia), a toll (pteronofóbia), vagy épp a hiányuk vált ki félelmet, ilyen a tripofóbia, ami a lyukaktól való félelmet jelenti.

Az embereket az évszázadok során számos KÖZÖSSÉGI ŐRÜLET kerítette hatalmába, így a bibliománia (könyvek iránti megszállottság), a Beatle-mánia (Beatles-őrület), a demonománia (abbéli hit, hogy valakit megszállt egy démon), a nevetési mánia, ami például az 1960-as években tört ki tanzániai iskolás lányok körében, a plutománia, ami a pénz bálványozását és a Plútó (ex)bolygó iránti különös érdeklődést is jelenti, vagy a szillogománia, ami a tárgyak kényszeres felhalmozását fedi. A 17. századi hollandiai tulipánláz tulipánmániaként híresült el, a középkori Európában időről időre fellángoló táncőrület pedig koreománia néven vált ismertté.

A sokakat magával ragadó TÖMEGPÁNIKOK közé sorolható a késő 19. századi grönlandi inuit (eszkimó) fókavadászokat érintő kajakfóbia, illetve a bohócoktól való félelem, vagyis a koulrofóbia, ami száz évvel később ütötte fel a fejét Amerikában.

A TESTÜNKKEL kapcsolatban is érezhetünk undort vagy félelmet, ami például a vértől és a tűktől való rettegésben (vér-injekció-sérülés fóbia), illetve a fogorvostól (odontofóbia), a hányástól (emetofóbia), az öregedéstől (geraszkofóbia) vagy a szüléstől (tokofóbia) való félelem formájában nyilvánulhat meg. Vannak, akik averziót éreznek bizonyos szagokkal szemben (ozmofóbia), vagy nem képesek nyilvános illemhelyeken vizelni (nyilvánosvizelés-fóbia).

ÉLETTELEN TÁRGYAK is gyakran váltanak ki félelmet, ilyenek például a léggömbök (globofóbia), a gombok (koumpounofóbia) és a játék babák (pediofóbia). A tárgyak kényszeres gyűjtögetése a szillogománia, a kényszeres vásárlás az oniománia, a kényszeres lopás pedig a kleptománia.

Számos helyen írunk a könyvben a fóbiák és a mániák EVOLÚCIÓS FELADATÁRÓL szóló elméletekről. Rejtély, hogy a vér látványától miért ájulnak el néhányan (vér-injekció-sérülés fóbia), illetve az egyik leggyakoribb és legtöbbet tanulmányozott fóbia, a pókoktól való félelem, vagyis az arachnofóbia hátterét sem értjük teljesen. A magasságtól való félelem (akrofóbia) funkciója viszont egyértelműen az önvédelem lehetett, a víztől való rettegéshez (akvafóbia, hidrofóbia, thalasszofóbia), a vihartól (brontofóbia), a szűk helyektől (klausztrofóbia), az erdőtől (xylofóbia), a nyílt terektől (agorafóbia) és a sötétségtől való félelemhez (niktofóbia) hasonlóan. Ugyancsak a fenyegetés elleni védelem állhat az undorral kapcsolatos fóbiák hátterében. Ezek közé sorolható a pogonofóbia (szakállundor), a mizofóbia (kórokozóktól való félelem), az entomofóbia (rovariszony) és a tripofóbia (lyukaktól való félelem). Ugyanilyen érzések vezérelhetnek bizonyos kényszeres viselkedéseket, például a szőrhúzogatást (trichotillománia), a körömpiszkálgatást (onychotillománia), a bőrcsipkedést (dermatillománia) és a gyűjtögetést (szillogománia). Még a fogorvostól (odontofóbia) és az elpirulástól való félelmünk (eritrofóbia) eredete is fajunk őstörténetéig nyúlik vissza. Az evolúciós pszichológusok arra hívják fel a figyelmünket, hogy a félelem hiánya (hipofóbia) az életünkbe kerülhet, és néhányan amellett érvelnek, hogy a kígyóiszony (ophidiofóbia) ad magyarázatot arra, hogy miként váltunk eleve képessé a szorongásra, és hogy hogyan fejlődött ki a nyelv és a képzelet.

Az ÚJ TECHNOLÓGIÁK hívták életre az aerofóbiát (a légi közlekedéstől való félelmet), a sziderodromofóbiát (a vonatoktól való félelmet) és a telefonfóbiát (a telefonhívások kezdeményezése vagy fogadása miatti szorongást).

Az ÉTELEK és ITALOK iránti averzió jelenhet meg az ovofóbiában (tojásundor) és a pattogatottkukorica-fóbiában, míg az emetofóbiában (hányástól való iszonyodás) és a pnigofóbiában (fulladástól való félelem) szenvedő emberek esetenként mindenféle étkezést kerülnek. Az alkoholfogyasztás iránti, mindent legyőző vágyat dipszománia néven ismerik.

Az ÉRINTÉS kényszeres vágya a hafemánia, míg a mások általi megérintéssel szembeni averziót hafefóbiának nevezik. A SZŐR iránti megszállottság ölthet testet a trichomániában (szőrimádat), a pogonofóbiában (szakállundor) vagy a trichotillomániában (kényszeres szőrtépkedés). A mosdástól való félelem az ablutofóbia, a túl gyakori tisztálkodás pedig a mizofóbiából (a kosztól és a kórokozóktól való rettegésből) eredhet.

A klausztrofóbiában, a hipnofóbiában (elalvástól való félelem), a lipemániában (kényszeres szomorúság), a monofóbiában (egyedüllét), a nomofóbiában (a telefon hiánya), a niktofóbiában (sötétség), a szedatefóbiában (csend) és a tafefóbiában (élve eltemettetés) az IZOLÁCIÓTÓL és az elhagyatottságtól való félelem nyilvánulhat meg.

A MÁS EMBEREK miatt érzett szorongás hozza létre a szociális vagy társas fóbiákat, például az agorafóbiát, az eritrofóbiát (elpirulástól való félelem), a gelotofóbiát (kinevetés), a glosszofóbiát (nyilvános megszólalás) és a nyilvánosvizelés-fóbiát. Egyes embercsoportoktól való félelem és az ő megvetésük nyilvánul meg például a homofóbiában (a homoszexualitással szemben érzett averzió) és a xenofóbiában (eltérő nemzetiségű vagy más rasszhoz tartozó emberekkel kapcsolatos előítélet).

Számos KÉNYSZERES (KOMPULZÍV) MÁNIA létezik, például az aboulománia (kényszeres döntésképtelenség), az aritmománia (számolás), a dromománia (gyaloglás vagy vándorlás), a grafománia (írás), a gyilkossági monománia (emberölés), a klazománia (ordítás), a kleptománia (lopás), a mitománia (hazudás), a nimfománia (szex), az oniománia (vásárlás) és a pirománia (tűzgyújtás).

Vannak olyan fóbiák és mániák, amelyeket VICCBŐL NEVEZTEK EL, ezek inkább szatirikus élcek és szójátékok, mintsem valós betegségek. Az aibófóbia sejthetően a palindrom szavaktól való félelmet jelenti, az ergofóbia a munkaiszonyt, a giftománia a túlzott nagylelkűséget; a hippopotomonstrosesquipediofóbiások pedig a hosszú szavaktól rettegnek.

A fóbiákat és mániákat leggyakrabban KOGNITÍV VISELKEDÉSTERÁPIÁVAL kezelik, ahogy azt leírjuk az akrofóbia (félelem a magasságtól), az ailurofóbia (macskák), az arachnofóbia (pókok), az aerofóbia (repülés), a batrachofóbia (békák), a vér-injekció-sérülés fóbia, a brontofóbia (vihar, mennydörgés), a kinofóbia (kutyák), a glosszofóbia (nyilvános megszólalás), a kleptománia (lopás), a mizofóbia (kórokozók), a niktofóbia (sötétség), az onychotillománia (a körmök piszkálgatása, csipkedése), a pediofóbia (babák), fonofóbia (zajok) és a pnigofóbia (fulladás) bemutatásakor. A dorafóbiáról (szőrméktől való félelemről) szóló fejezetben leírjuk, hogy egy behaviorista pszichológus megpróbált fóbiát kiváltani a páciensében.

Vannak emberek, akik a SZÁMOK megszállottjai, közéjük tartoznak az aritmomániások (kényszeres számolás), a triszkaidekafóbiások (félelem a tizenhármas számtól) és a tetrafóbiások (félelem a négyestől).

Mások a SZAVAKKAL kapcsolatos megszállottsággal küzdenek, ide soroljuk az onomatomániát (egyetlen szóval kapcsolatos fixáció), a hippopotomonstrosesquipediofóbiát (averzió a hosszú szavaktól), aibófóbiát (rettegés a palindrom szavaktól), a bibliomániát (könyvek iránti megszállottság) és a grafomániát (kényszeres írás).

A mániákkal és fóbiákkal kapcsolatos PSZICHOANALITIKUS ELKÉPZELÉSEKET az agorafóbia (nyílt terek), az arachnofóbia (pókok), az aritmománia (számolás), a klausztrofóbia (zárt terek), a dorafóbia (szőrme), az eritrofóbia (elpirulás), a fikiafóbia (moszat), a hippofóbia (lovak), a kleptománia (lopás), a muszofóbia (patkányok, rágcsálók), a mizofóbia (kórokozók), a mitománia (hazugság), a niktofóbia (sötétség), az oniománia (vásárlás), az ornitofóbia (madarak), a pediofóbia (játékbabák), a pirománia (tűz), a sziderodromofóbia (vonatok) és a xenofóbia (más nemzetiségű, bőrszínű vagy etnikumú emberektől való félelem) bemutatásakor részletezzük.

A ZAJOKTÓL való félelmek között találjuk a brontofóbiát (mennydörgés), a globofóbiát (lufik), a telefonfóbiát (telefonálás) és a fonofóbiát (hangoktól általában), míg a szedatefóbia a csendtől való félelem.

A TÉVESZMÉK határán táncoló fóbiák és mániák közé soroljuk az akarofóbiát (apró rovarok okozta fertőzések miatti félelem), a demonomániát (démonok általi megszállás), az egomániát (saját magunk iránti megszállottság), az erotomániát (önnön kívánatosságunkba vetett tévhit), a hidrofóbiát (a víz hangjától vagy érintésétől való rettegés), a megalomániát (grandiózus, nagyzoló téveszme), a mikromániát (abbéli hit, hogy az egyik testrészünk nagyon kicsi) és a mizofóbiát (obszesszív félelem a szennyeződéstől és a kórokozóktól). A pantofóbiás ember pedig mindentől fél.

Fóbiák és mániák A-tól Z-ig

A

ABLUTOFÓBIA

A mosakodástól, fürdéstől való félelem, az ablutofóbia neve a mosni jelentésű abluere és a görög phobia (félni) szavakból tevődik össze. Főképpen gyerekeknél alakul ki, és gyakran csak időlegesen: a csecsemők általában rettegnek a fürdéstől, bár néhány esetben évekig fennmaradhat a félelmük. Egyszer egy tizenhét éves lány mondta el Granville Stanley Hall amerikai pszichológusnak, hogy tizenegy éves koráig sikoltozott félelmében fürdéskor. Egy másik tizenéves pedig arról számolt be Hallnak, hogy „amikor megfürdettek, mindig megmerevedtem, a szemeim kidülledtek, és szinte reszkettem a félelemtől".

A fürdéstől való félelem gyakori volt Franciaországban a 19. század elején, mivel akkor sokan hittek abban, hogy a koszréteg pajzsként védi testüket a betegségek ellen, míg az izzadságszagot a jó egészség és a szexuális teljesítőképesség jelének tartották. Steven Zdatny történész kifejti, hogy a mosakodás mindenképpen problémás lett volna egy olyan társadalomban, amely szégyenletesnek tartotta a meztelenséget. Egy francia vidéki kórházban ápolt nő felháborodott ama felvetés hallatán, miszerint meg kellene fürdenie. „Hatvannyolc éves vagyok – csattant fel dühösen –, és még sohasem mostam meg magam ott! Az elit tagjai hasonlóan kényesek voltak a mosdást illetően. „A családomban még soha, senki nem fürdött – jelentette ki de Pange grófnő. – Már a felvetés is pogány, hogy a nyakamig vízbe merüljek. Amikor a 19. század második felében a tudósok feltárták a szenny és a betegségek terjedése közötti kapcsolatot, a tanárok igyekeztek a modern higiénés szokásokra oktatni a gyerekeket, akik még életükben nem használtak szivacsot, és sohasem merültek vízbe. A francia hadsereg is megpróbálta az újoncok körében elterjeszteni a tisztálkodási szokásokat. Ennek érdekében 1902-ben kiadták a Manuel d’hygiène című útmutatót, amelyben arra utasították a katonákat, hogy mossák a fogukat, csutakolják le a testüket és hordjanak alsóneműt. Az észak-franciaországi Douaiban egy parancsnok megparancsolta a beosztottjainak, hogy erővel mosdassanak meg egy fiatal lövészt, aki kijelentette, hogy fél a fürdéstől. A katonák megragadták koszos bajtársukat, elrángatták a fürdőházba, és a zuhany alá tartották. Zdatny szerint a lövész nyolc nappal később elhunyt, és a halálát a bőrét érő víz okozta sokknak és rémületnek tulajdonították. Úgy tűnt, hogy a félelem ölte meg.

img1.jpg  Lásd még: akvafóbia, hidrofóbia, mizofóbia, thalasszofóbia

ABOULOMÁNIA

1916-ban az amerikai Ralph W. Reed pszichoanalitikus egy huszonkét éves, patológiásan döntésképtelen banki tisztviselőt kezelt, aki „a napi feladatai elvégzése során folyamatosan megkérdőjelezte minden tettének helytállóságát". Minden alkalommal, amikor összeadta egy számoszlop értékeit, kényszeresen újra ellenőriznie kellett az eredményt, majd újra és újra. Bármilyen triviális volt a feladat, sosem tudott szabadulni az újraszámolás gyötrelmes kényszerétől. Reed észrevette, hogy ez a fajta mentális paralízis gyakran együtt jelentkezik más paranoiás téveszmékkel: a múltbéli történések és az esetleges következmények egyaránt gyötrő kétségeket ébresztenek az emberben. Reed aboulomániával diagnosztizálta a beteget.

Az aboulománia kifejezés a görög a (nélkül), boule¯ (akarni) és mania (őrület) szavakból származik, és William Alexander Hammond neurológus alkotta 1883-ban. Hammond definíciója szerint az aboulománia „az elmebaj egy formája, amelyet a tehetetlenség, a reakcióképtelenség és az akaraterő bénultsága jellemez". Leírta az egyik massachusettsi beteg esetét, akire akkor tört rá a döntésképtelenség, amikor fel kellett volna öltöznie vagy le kellett volna vetkőznie.