Vezetőszáron

By Zsigó Jenő

Zsigó Jenő a hazai független roma mozgalom egyik legmeghatározóbb személyisége, az alapítók egyike. Életműve mára csupán néhány megszűnt intézmény (Romano Kher, Magyarországi Roma Parlament, Roma Akadémia, Phralipe és Amaro Drom folyóiratok stb.) országos láthatóságot soha nem kapott archívumaiban, dokumentumaiban ismerhető meg, de munkásságának hatása mind a mai napig jelen van az őt követő roma értelmiségi és közéleti generációkban. A Tények és Tanúk interjúkötete alkalmat teremt arra, hogy életútját és szellemi fejlődését egy nagy, sok részletre kiterjedő könyvben összegezzük. Az életút kronológiáját - a családi indíttatástól, születéstől és felnövekvéstől a szakmai tevékenység bemutatásával egészen napjainkig - keresztezik a különböző fordulópontok, sorsfordító történetek, meghatározó szervezetek és személyek. A beszélgetések során szóba kerülő intézmények, események és személyek magyarázatát jegyzetekben, illetve a kislexikonként is használható annotált névmutatóban adjuk meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631436952

Book preview

Borító

TÉNYEK ÉS TANÚK

Zsigó Jenő

Vezetőszáron

Magvető Kiadó

A könyv a CEU Romani Studies programjával együttműködésben készült Neményi Mária és Zsigó Jenő 2022. február 14. és május 17. között rögzített tizenhat hosszú beszélgetése alapján.

Szerkesztette

Neményi Mária

Lektorálta

Kóczé Angéla

A képanyag és további dokumentumok a

https://romanistudies.ceu.edu/Jeno%20Zsigo

címen érhetők el.

© Zsigó Jenő, 2022

Borítófotó © ANHA, 2022

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Balogh Emerencia

A kötetet Pintér József tervezte

A borító ANHA fotójának felhasználásával készült

Műszaki vezető Takács Klári

ISBN 978 963 14 3695 2

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Szüleimnek,

Bari Károlynak,

munkatársaimnak,

családomnak

és Mártinak

Bevezetés

Az idősebbek három politikai rendszer cigánypolitikája idején élték életüket. 1990 előtt a kommunista/szocialista rendszerben, 1990-től 2010-ig az első rendszerváltás politikai rendszerében, MDF-, MSZP-, MSZP–SZDSZ-, Fidesz-kormányzás alatt, majd 2010-ben a Fidesz végrehajtotta a második rendszerváltást, eltörölte az Alkotmányt, az Alaptörvényt állította a helyére, és létrehozta a NER-t, a „Nemzeti Együttműködés Rendszerét", amelyben napjainkban élünk.

Ritkán adódik, hogy három rendszer cigánypolitikáját van módunk megtapasztalni, örülni, ha jó, és átkozni, ha rossz. Három rendszer összevetésén keresztül élőben is vizsgálhatjuk, igaz-e az állításom: a rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem.

A cigánymagyar lakosság konkrét helyzetét vizsgálva, az őket körülvevő társadalmi állapotokat látva azt tapasztaljuk, az állítás igazságtartalma újból beigazolódott. Ezek szerint a végeredményből kiindulva azt láthatjuk, mindegy, hogy kommunista/szocialista rendszerben, polgári demokráciának induló vadkapitalizmusban vagy újra egypártrendszerben, totális teljhatalmi berendezkedésű kapitalizmusban élnek a cigánymagyarok, a többségi fehér lakosság és a rezsim közös faji előítéletességére épített hátrányos faji megkülönböztetés határozza meg a sorsukat, esélyeiket, társadalmi előmenetelüket, folyamatosan és céltudatosan fenntartott esélytelenségeiket.

A jelenlegi rendszerben lemeztelenedett az eddigi összes hazugság, ígéret és a valódi szándék. Drámai korszakban élünk, és talán sokkal drámaibb korszak előtt állunk.

A politikai elit (2010–2022) megítélése mára a legnagyobb kétségbeesés mellett szélsőséges indulatok és elutasítás hangján történik. És most a NER kedvezményezett köreiről van szó. El lehet képzelni, mi vár az eddig is semmibe vett cigánymagyar emberek továbbélési esélyeire a várható legsúlyosabb válságban. Ismét előfordul, ami a történelemben már többször ismétlődött, hogy váratlanul a fehér lakosság adott rétegei is lezuhannak a politikai bűvészmutatvány során kivételesen nekik emelt piedesztálról, és kvázi cigánysorba jutnak, ami – reméljük, átmeneti – megélhetési válságot, elszegényedést, kilátástalanságot hozhat milliók számára. Amiben a cigányok döntő többsége az egész életét élte, és fogja élni eztán is. Hacsak csoda nem történik, és a cigánymagyarok politikai tudatossága felnő a kor megkívánta elvárásokhoz.

Megtörténhet az is, hogy a most válságba süllyedő nem cigány emberek milliói felismerik, milyen könnyű párialétbe kerülni, és segítség nélkül hosszú időre ott is maradni.

Megérthetik majd, nem faji kérdés a szegénység, a munkanélküliség, a jövedelemnélküliség, sem a nyomorban élés, ahogyan a fajgyűlölők és adott esetben az állam ezt képzeli. Ez társadalmi konstrukció, a különböző érdekek érvényesítése kitermeli a szegénységet, a nyomort, a fajgyűlöletet, a nácizmust.

A különböző érdekek érvényesítőivel, a gátlástalan, gonosz hatalommániásokkal, az eszement módon gazdagodni vágyókkal, a náci fanatikusokkal kell szembeszállni a társadalmi békéért, a közös gyarapodásért, a közjóért.

2022. szeptember

Zsigó Jenő

dekor

Édesanyám, Miczi Sarolta és testvérei, Károly (balra) és József (jobbra)

dekor

Édesapám, Zsigó Jenő (bal oldalon) testvéreivel, Margittal és Imrével

Gyerekkor – Nyírbátor

Úgy nőttünk fel gyerekkoromban egy szoba-konyhás lakásban, hogy mellettünk mindig volt zene. Apu prímás volt, hegedűs. Általában munkába menet előtt úgy két órát gyakorolt, még idősebb korában is, ami nem volt szokásos egyáltalán. De ő annyira igényes volt, mindig egy-egy részletet elővett. Oda se figyeltünk, csak hallottuk, és az bőven elég volt. Nem tudom nem többes számban mondani, de mindegyikünkben van zenészvéna, még ha igazából nem is lettünk zenészek, de ebben nőttünk fel, hogy hallottuk, hogyan kell kicsiszolni egy hangzást hegedűben, énekben. És úgy megtanultuk, mint ahogy a gyerekek most megtanulják a digitális eszközöket. Nem tanítják őket, mégis megtanulják, ránéz a gyerek valamire, és tudja. Mi a zenét tanultuk így, mert nem volt szabad bennünket tanítani. Amit a fülünkkel képesek voltunk elkapni, annyit tudtunk.

Anyu nemzedékek óta látta a muzsikus cigány sorsot, már a saját családjában és apu családjában is nemzedékek óta zenéltek. Látta, hogy vidéki zenésznek lenni sanyarú sors, annyi pénzed van, amennyit keresel aznap este. És ha keveset vagy semmit, akkor a család nem eszik, mert tartalék nem volt soha. Anyu valami helyes ösztöntől vezérelve úgy döntött, hogy onnét nem lehet magas zenei pályára készülni vagy befutni, irdatlan munka lett volna. Megtiltotta apunak, hogy hangszert adjon a kezünkbe. Mi azért felvettük, hallás alapján együtt zenéltünk a Jó ebédhez szól a nótával, meg bármikor szólt a zene, azonnal le tudtuk játszani a dallamokat. Ez mutatta, hogy elég jó hallásunk van, és a kezünk is rá tud mozdulni. De aztán anyu kiszúrta, hogy apu rakja az ujjunkat a hegedűre, ezt így fogd meg, mutatta a vonótartást, ilyesmit, és akkor, kicsit mímelt dühvel, de megkergette aput az udvaron. Hogy ha még egyszer meglátja aput hegedűn tanítani! Na ez volt az első komoly családi konfliktus, hogy apu engem ne tanítson. Főleg én szerettem akkor a hegedűt, de így akkor tisztázva volt, hogy nem leszünk zenészek. Pedig amit tanultunk, az mind benne maradt a fejünkben.

Különleges élmény volt otthon a zene, különösen az énekhangzás. Esténként, amikor lefeküdtünk vagy aludtunk, előfordult, hogy a konyhában próbált egy zenekar a rokoni körből. Fiatalok voltak, tizennyolc-húsz-huszonkét évesek, de voltak köztük idősebbek is. Együtt zenéltek a muzsikus cigány örökség és az oláh cigány zenei örökség képviselői. És ez különleges élményt jelentett, különösen az énekhangzások terén. Rendkívül igényes zenészek voltak, a hang tisztaságát elvárták, nem lehetett hamisan énekelni. Négy szólamban énekeltek általában. Csodálatos hangzás volt. Később kiderült, hogy a gyerekfül mindent megjegyzett vagy eltárolt. Meg a beszélgetéseket. Hogy ha valami jól sikerült, akkor felnőtt emberek egy-egy jó éneklésnél a meghatottságtól sírva fakadtak. Gyerekként nekünk fura volt látni, hogy a zene milyen mély hatással van rájuk. Magyarok is jártak ebbe a csapatba. Volt egy szaxofonos, vagy a nyírbátori Kakukk étterem főpincére, aki nagyon jó terces volt. Testvéri viszonyban álltak fiatalkorukban. Az oláh cigány dalok is bejöttek az oláh cigányokon keresztül. Voltak hangszeres zenészek, nagyon jó zenészek, gitárvirtuózok; egy híres brácsás is, Encsencsnek hívták, elképesztő hallása volt. Láttuk, hogy feladatokat adnak egymásnak, úgy képezik egymást. Mondd meg, ez milyen hang. Mintha az lett volna az elvárás, hogy mindenkinek legyen abszolút hallása. És többeknek volt. Még az ajtócsikorgás hangját is, ha egyet nyikordult, megkérdezték: hát ez milyen hang volt? Játék is volt, húzták is egymást, de állandó feladat volt tulajdonképpen, hogy fejleszd magad, figyelj oda.

Tehát mellettünk mindig volt zene, a környezetünkben élő fiatal felnőttek mind így éltek. De nemcsak zenei összefüggésben, hanem ugyanez volt a sport, jellemzően a futball, ilyen volt a szabadidő, a szórakozás. Oláh cigányokból, muzsikus cigányokból, magyarokból állt ez a társaság. Mindig mindenben számíthattak egymásra. Ebben a közösségben azt éreztük, hogy ott van több magyar a lakásunkban, a környezetünkben, és úgy viselkednek, mint a cigányok. Úgy értem ezt, hogy nyitottak, jókedvűek, derűsek.

Ezt láttam, ezt szerettem, ebbe nőttem bele gyerekkoromban. De ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, nem tekintettem tanulásnak, csak láttam és szerettem. Mit mondjak? Úgy kell elképzelni, hogy – mint akkor nagyon sokan, cigányok és magyarok is – szegény sorsban éltünk. Gyakran előfordult, hogy nem volt a konyhán semmi, nem tudtunk mit enni. Akkor, ha bárki ebből a társaságból erről tudott, vagy jelzéseket adtak egymásnak, vagy összefutottak – mindennap összefutottak –, akkor az egy megoldásra váró helyzet volt. 1950 és 1960 között, tíz év alatt születtünk heten. Amikor hárman-négyen vagy már heten voltunk testvérek, akkor otthon tizenvalahány ember nem evett, mert még más családtagok is tartoztak hozzánk. És akkor villámgyorsan segítettek. Ezek legendás barátságok voltak közöttünk – akinek volt otthon, az hazament, hozott belőle.

Apu vendéglőben játszott Nyírbátorban, a Kakukk étteremben, vagy máskor az Utasellátóban, a nyírbátori vasútállomás éttermében. Anyu a gyerekekkel volt otthon, és már nagyok voltunk, amikor elment dolgozni, nagyon kevés fizetésért. De mi nem éreztük ezt nyomornak. Tanácsi szoba-konyhás lakásban laktunk, amit rendszeres időközönként el akart venni a tanács különböző okok, feljelentések miatt.

Mai ésszel azt gondolom, hogy akkor rendkívül jóindulatúan közelítettem meg azt a rendszert. Én Nyírbátorban éltem tizennyolc éves koromig. Gyerekkoromban – a családomnak, anyunak, apunak köszönhetően – a gyerekkori emlékezetem szerint tisztelték a családunkat, látták az erőfeszítéseinket. Voltak magyar barátaink, romungro cigány barátaink és oláh cigány barátaink. Ezt láttuk egyébként az előttünk haladó generációtól is.

Soha nem politizáltak nálunk a családban, a környezetemben sem. A cigányügyről tizenöt-tizenhat éves koromtól kezdtem tudni valamit. Többször ki akartak lakoltatni bennünket a szoba-konyhás lakásunkból, egyrészt mert a város főterének a szélén volt a szoba-konyha, egy nagyon régi épületrészben. Egy nagy udvarban voltak egymás után a lakások. És arról anyutól értesültünk, hogy voltak feljelentések, például gyerekzajongás miatt. Kiálltunk az ablakba, ha sütött a nap, és vártuk anyut vagy aput, hogy jöjjenek haza, mert akkor volt ebéd vagy vacsora, ha ők megérkeztek, de ez sokaknak nem tetszett. Anyunak kellett megvédenie a családot, hogy elhárítsa ezeket a támadásokat, a viharfelhőket a fejünk felől, mert sokkal rosszabb körülmények közé, a kisváros peremére lettünk volna elhelyezve, kilométerekre az iskolától. Anyu megértette ennek a rendkívüli fontosságát, és többször is nagyon határozottan, erőteljesen lépett fel a védelmünkben. Annyira, hogy ha durvasággal vagy olyan hangvételű elutasítással találkozott a tanácsi munkatársaktól vagy a tanácselnöktől, amiben ő nyílt cigányellenes támadást érzett, akkor ott véletlenül ráborult a súlyos íróasztal a tanácselnökre, véletlenül hozzárepült a tintásüveg, és ennek lehetett volna nagyon súlyos következménye, rendőrségtől kezdve minden, de végül ott hagytak minket.

Nyírbátorban jártam iskolába. Úgy volt, hogy az A osztályba nem jártak cigány tanulók, a B osztályba talán, és a D osztályokba tömörítették a cigány tanulókat. Jó osztály volt, sok barátom volt itt. Ide kerültek azok a szadista tanárok, akik rendszeresen verték a tanulókat. A méteres vonalzó, körmözés, két kézzel egy időben fülön csapás tiszta erőből rendszeresek voltak az osztályban. Visszamenőleg nekem nagyon nehéz ezeket végiggondolni, akkora füleseket kaptam én is két kézzel egy tanárnőtől, hogy órákig nem hallottam. Otthon el se mertem mondani. A többieket ugyanígy bántották, egyszerűen püfölés volt, napi szintű püfölés. Ahova én jártam iskolába, oda kevesebben jártunk cigány gyerekek. De voltak iskolák közel a cigánytelephez is, ott jelentősen magasabb számban voltak cigány tanulók.

Később a helyi Báthory István Gimnáziumba jártam négy évig, ott érettségiztem. Engem akkoriban inkább a zene kötött le. Zenéltem a helyi vendéglátóhelyen, a presszóban: nem állandóan és nem főfoglalkozásban, de a dobolás kifejezetten érdekelt. Nem volt együttesünk, a presszóban doboltam, együtt a rokonokkal, családtagokkal, akik alkalmanként, nyaranta bevettek. Ez egy tánczenekar volt, bossanovát és mindenféle ritmusokat játszottunk. A sport is érdekelt, fociztam a nyírbátori Spartacusban.

Azt gondoltam, ez az élet, amihez egyféle szabadságérzet kötődött, de például a rendszeres tanulás nem. Szoba-konyhában éltünk tízen-tizenketten, és én másnap ugyanúgy vittem a gimnáziumba a táskámat, mint ahogy hazahoztam. Amit tudtam, azt mind az órák alatt tanultam meg, vagy kérdeztem rá, de otthon nem tanultam. Aztán a gimnáziumi évek alatt, amikor az osztálytársaim közül egy-kettővel hellyel-közzel barátságba kerültem, vagy a lakásukon meglátogattam őket, láttam, hogy náluk gyerekszoba, könyvespolcok, technikai felszerelés van, és a gimnazista gyerekkel állandó foglalkozás, plusz nyelvtanítás, korrepetáló tanárok. Szemem-szám tátva maradt ettől.

A továbbtanulási lehetőségeim minimálisak lettek volna. Az irodalom és a történelem érdekelt elsősorban. Meg lehetett volna próbálni a továbbtanulást, de ehelyett, más kapcsolatok híján, a nővérem után mentem Leninvárosba, és ott a Tiszai Vegyi Kombinátban kezdtem tanulni az irányítástechnikai műszerész szakmát. A nővérem korán elment otthonról, Debrecenbe került a vegyipari technikumba. Az is egy hepehupás pálya volt. Nem vették fel a jelentkezéskor, úgyhogy anyu felvitte Budapestre, egyedül, eljutott a minisztériumba, előadta ezt a helyzetet, meg hogy Nyírbátorból nem vagy csak nagyon kevesen jutnak továbblépést jelentő iskolákba, helyekre, mert Debrecen az volt.

Azt kell mondjam, anyu minket kimozdított a holtpontról, a vesztes holtpontról. Mert ha a nővérem nem teszi meg az első lépéseket, akkor én Nyírbátorban zenész leszek. De úgy ítélem meg, soha nem lettem volna kiváló, kimagasló zenész, mert már ott volt bennem a pszichés konfliktus, hogy nekünk nem is lenne szabad zenésznek lennünk. Pedig a zene minket is érdekelt gyerekként, és a fiúk esetében elképzelhető, hogy zenei pályára kerültünk volna.

A cigányságunkkal kapcsolatos első kérdések tizenöt-tizenhat éves koromtól kezdtek érdekelni. Az általános iskolában voltak családunkat is érintő atrocitások, a gimnáziumban is volt néhány eset, de nem volt jellemző. Csak egyszerűen, olvasmányélményeknek köszönhetően előkerültek gondolatok, hogy mi cigányok vagyunk, minket cigányként kezelnek, időnként bántanak, elítélnek, utálnak, vagy éppen barátságosan fogadnak, segítenek bennünket. Jó volt nekünk cigánynak lenni. Nálunk rosszabb, súlyosabb atrocitások érték az oláh cigányokat. Miért van így? De még a családon belül is megjelent, hogy mi nem olyan cigányok vagyunk, mert azt a pici fölényt érzékeltük, hogy mi nem cigánytelepen élünk. Ezt akkor nem tudtam, csak később értettem meg, hogyan alakulnak ki ezek az igazságtalanságok, megkülönböztetések. Akkor kezdett kirajzolódni, hogy mi cigányok vagyunk, és „jár" nekünk egy bántalmazó bánásmód, minden ok nélkül is.

Az egyik unokatestvéremmel, Zsigmond Öcsivel sokat beszélgettünk erről kamaszkorunkban Nyírbátorban. Ő kifejezetten barna bőrű volt, és emiatt akkor és később is érték atrocitások, amit nehezen dolgozott fel. Öcsi arról volt híres, hogy fejből tudta az összes Shakespeare-szonettet. Bármikor idézett belőle, az vált a nyelvévé. Neki kellett volna bölcsészkarra jelentkezni és oda járni, ehelyett pincér lett. Kitűnően beszélt angolul, már fiatal felnőtt korában is. Vele sokat beszélgettünk a szegénységről, a helyzetünkről, a megkülönböztetésről. Az első odafigyelést a tizenöt-tizenhat-tizenhét éves kor hozta, aztán Nyírbátorból elkerülve ez elcsendesült.

Ma visszatekintve nem tartom olyan fontosnak, hogy Nyírbátorban hatvan évvel ezelőtt, tízévesen, általános iskolásként nem voltam tudatos. Egyszerűen igyekeztem felhőtlenül élni az életemet, olyan körülmények között, amilyet jó szüleink nyújtottak nekünk. Azt tudtuk meg éreztük, hogy mindent megtesznek értünk, anyu nem ismert olyan embert vagy hatalmat, akivel ne szállt volna szembe a családjáért, a gyerekeiért. Biztonságban éltünk. És az ő küzdelme példa lett előttünk.

1970-ben leérettségiztem, ’72-ig elvégeztem a TVK-ban a gyakorlati képzést, a miskolci szakközépiskolában az elméleti képzést. Leninvárosban laktam munkásszállón, egyedül voltam cigány abban a környezetben. Megszereztem a végzettséget, aztán feljöttem Budapestre. Budapestre kerülve újból felerősödött a kamaszkori érdeklődés, akkor kezdődött a bekapcsolódásom a cigány mozgalomba.

Bekapcsolódás a cigányügybe

Az egyik legnagyobb élményt az jelentette, amikor, úgy 1975 körül, elmentem Bari Károlynak az Egyetemi Színpadon tartott előadására. Én akkor kifejezetten Barira voltam kíváncsi. Mi kortársak vagyunk, egy évben születtünk, Bari Károly októberben, én augusztusban, 1952-ben. Bari Károly első verseskötete 1970-ben jelent meg, Holtak arca fölé címmel,1 tizennyolc éves korában. Nagyon fiatalok voltunk, és istenadta tehetségként éltük meg Bari megjelenését és a költészetét, fantasztikus bátorítást és részben felhívást is adott ő anélkül, hogy találkoztunk volna. Csak a tehetségével. Ilyen emberek is vannak? Ezt az indítást, amit tőle kaptam, soha életemben nem felejtem, és most is pontosan úgy gondolok rá, mint azokban az években.

Amit ott előadott az Egyetemi Színpadon, az már nem az irodalomról, a költészetéről, verseiről szólt, hanem átfogó elemzést adott a cigányság helyzetéről és a cigánysággal foglalkozó többségi politikai döntések mibenlétéről, tartalmáról, elfogadhatatlanságáról. Az az igazság, hogy azóta se hallottam jobb, engem mélyebben megrázó előadást ebben a témában, és nagyon sokáig hordoztam, sőt mind a mai napig hordozom magamban, ahogyan kiáll, és egyenesen kimond olyan mellbevágó tényeket a cigányság és a politikai rezsim viszonyáról, amelyekre, bevallom őszintén, gondolni sem mertem, mert nem volt addig semmilyen rálátásom. Sőt, más rálátásom volt, ez az igazság. Mégpedig az, hogy a rezsim végül is jót akar, szándékában áll segíteni a cigányság társadalmi nyomorán, kirekesztettségén, és ebben én hasznosan részt tudok, tudnék venni.

Mekkora tévedés volt ez a részemről. A hatalom tiszta szándékába vetett hit és bizalom többszörösen is megrendült az elmúlt több mint négy évtized alatt.

De az a hit, hogy tudok és akarok segíteni, a mai napig bennem van.

1975-től kezdtem civilként bekapcsolódni a roma ügybe, táborokba mentem, zenei fesztiválok szervezői között jelentem meg. Találkoztunk cigány klubokban, találkoztunk kiállításokon, elsősorban Daróczi Ágihoz2 és munkatársaihoz kötődően. Mi, roma civilek voltunk a rendezvényeiken az alkalmazott, kisegítő munkaerő, társadalmi munkában (ma úgy mondanánk: önkéntesként), természetesen. Ilyen volt például a tatai országos cigány folklór fesztivál, ami nagyon sikeres volt. Nagyon aktív időszaka volt ez a Népművelési Intézetben dolgozó Daróczi Áginak, Kerékgyártó Istvánnak és a munkatársaiknak. Az Első Országos Autodidakta Cigány Képzőművészeti Kiállítást is ebben az időben rendezték Kőbányán, a Pataki Művelődési Központban.3 Nagy jelentőségű esemény volt, szinte a semmiből megjelent a cigánymagyar emberek képzőművészeti tehetsége, egyedi és utánozhatatlan módon.

Ágiék hozták felszínre, hogy nagyon sok hagyományőrző együttes működik az országban, az ismeretségi vagy felfedezetti körükben megjelent száz-kétszáz cigány együttes, gyakran együtt zenélő oláh és muzsikus cigány zenészekkel. A cigány folklórfesztiválok és képzőművészeti kiállítások rámutattak a cigány kultúra nemlétezésére hivatkozó szakértői és politikai elméletek, döntések tarthatatlanságára, szélsőséges cigányellenes beállítottságára. A nagy áttörés már megtörtént az 1960-as évek végén, Bari Károly első verseskötetének megjelenésekor, és ezzel párhuzamosan Balázs János festőművész felfedezésekor. Mindketten világhírűek lettek, egy addig ismeretlen, eredeti művészeti nyelvet képviseltek a tehetségükön, cigányságukon keresztül.

Ezekben az években, a politikai-ideológiai változások előtti időszakban a kerületi művelődési házakban, központokban, kultúrotthonokban szinte nemzetellenes cselekvésnek minősíthették, ha a cigányokat a saját kultúrájuk képviseletében beengedték az intézményekbe. Mert ami nincs, azt nem lehet képviselni, nem lehet színpadra állítani, ahhoz nem lehet próbahelyiséget adni. Nagyon szigorúan kell fogalmaznom, ez nem volt játék: nemzetellenes/rendszerellenes támadásnak ítélték abban az időben, ha valaki munkásszálláson klubot szervezett. Besúgókat telepítettek oda, ha előadók jöttek, hogy tudják, miről beszélnek, támadják-e a politikai rendszert. Ez az az időszak, amikor az utcán tízszer többször állították meg a cigánynak látszó embereket, mint a nem cigányokat. Fel kellett térképezni a mozgásukat, a rendőröknek rögzíteniük kellett az illető becenevét, a cigány nevét. A rokonsági körét is igyekeztek feltérképezni. Anyja, apja, rokona, testvére hol él és így tovább, mert ezzel egy időben kiépítették a cigány bűnüldöző rendőrségi hálózatot besúgókból, megfigyelőkből, ügynökökből. Új kutatásokat indítottak, hogy kiderüljön, vajon meg lehet-e állapítani a cigányok tenyérlenyomata vagy ujjlenyomata alapján, hogy az cigánytól származik, vagy sem. Egy idő után az eredményeket közzétették a Belügyi Szemlében: a tanulmány szerzői kimutatták, hogy a tenyér- és ujjlenyomatokból tudományosan megállapítható, ha az elkövető cigány.4 A cigány bűnüldözésre specializálódott országos rendőrhálózat vezetője Tonhauser László volt. Ezektől a körülményektől nem lehet elválasztani az egyéb történéseket. A faji alapú tudományos kutatás a náci rendszer és a népirtás időszaka után alig néhány évtizeddel megrázó felfedezés volt.

A dátumok nagyon fontosak. Nem véletlenül hangsúlyozom, hogy 1974-ben hozott először, körmönfont megfogalmazással, olyan módosító politikai döntést a kommunista állam, hogy bizonyos területeken a cigányság felmutat arra utaló jeleket, hogy vannak sajátos kulturális elemei is. Ezek után már enyhült a szigorú elutasítás a cigány kultúra megjelenésével szemben.

Ebben az időszakban szereztem tudomást arról, hogy van olyan státusz, amelyben gyakorlatilag a „cigányügyben" – a többség cigányügyében – lehet dolgozni. Amikor erről értesültem, megkerestem Bársony Jánost, a fővárosi Cigány Koordinációs Bizottság (CIKOBI) titkárát.

A CIKOBI kormányzati szinten a Minisztertanács Tanácsi Hivatalában működött, Kozák Istvánné volt az elnöke, aki az országos és ezen belül fővárosi ügyekkel is foglalkozott. A budapesti kerületek a fővárosi CIKOBI alá tartoztak. Ennek a titkára volt Bársony János, az elnöke pedig mindig az éppen soros fővárosi tanácselnök-helyettesek közül került ki. A fővárosi CIKOBI is úgy épült fel, mint a kerületiek. A kerületi vezetők, rendőrség, pártbizottság, nagyvállalatok igazgatói, azok az emberek vagy intézmények, amelyek nagyobb számban foglalkoztattak romákat, a kerületi fontosabb ügyosztályok vezetői mind tagjai voltak, az oktatási ügyosztályé például. Az előző üléseken hozott határozatoknak megfelelően mindenkinek beszámolót kellett tartania, illetve meg kellett fogalmaznia a következő fél évre vagy egy évre vonatkozóan, negyedéves ciklusokra lebontva, hogy mit látnak szükségesnek, mit javasolnak elérni, hogy a kitűzött célokhoz a kerületi tanács vezetőitől támogatást kapjanak. A foglalkoztatás területén kihez küldhetik azokat a romákat, akik átmenetileg munkanélküliek? Hol számíthatnak befogadásra? Ilyen munkalehetőség volt abban az időben a várostisztaság vagy a tanácsi kezelésben lévő lakóépületek, lakótelepi épületek tisztán tartása, a piacok, terek tisztán tartása. Ez akkor egyfajta közmunka-foglalkoztatás volt, mert nem vezetett tovább belőle út. A közveszélyes munkakerülés (kmk) törvényi megfogalmazásával büntethető lett a munkahely hiánya. Igazoltatásnál a rendőrök azonnal intézkedtek, néhány hónapos elzárásokat is kiróttak a különböző okokból éppen munkanélküli romákra.

Fontos feladat volt az oktatás terén mérhető változások motiválása, megkövetelése, a továbbtanulók számának növelése, az emberi életkörülmények folyamatos biztosítása lakástámogatási programokon keresztül, és számos más feladat, például a gyerektáboroztatás megszervezése, a kulturális területeken végzett tevékenységek támogatása.

Bársony János tájékoztatott, hogy a XV. kerületben éppen megüresedett egy állás, menjek el a kerületi tanácsba. Elmentem, felvettek, 1980 első napjaitól kezdtem el hivatásszerűen dolgozni a cigányügyben. Úgy nevezték a státust, amibe én kerültem, hogy cigányügyi előadó (a felvételhez akkor elég volt az érettségi; később klubvezetői képesítést, majd egyetemi diplomát szereztem). Voltak már előttem abban a kerületben cigányügyi előadók, közvetlenül előttem egy évig Kalla Éva, akit fel is kerestem, kértem, tájékoztasson a kerületről, milyen tanácsokkal tud ellátni a munkám kezdetén, milyen feladatokat vegyek előre, ilyesmi. A kerületben dolgozott rajta kívül évekig Choli Daróczi József, Péli Tamás, Vajda Imre is. Choliék adták ki a Rom Som (Cigány Vagyok) című, nagy meglepetést kiváltó kétnyelvű cigány–magyar kiadványt, ami reveláció volt akkoriban, 1975–79 táján. Choli, Péli és Vajda az újpalotai Kék Iskola tanítói voltak néhány évig. Működött a Rom Som klub, a Rom Som együttes sikeresen szerepelt a Ki mit tud? fordulóin. Jelentős időszak volt ez a cigány közéletben és a kerületi cigány lakosság életében.

A cigányokat érintő minden kérdéssel foglalkozhattam. Persze az akkori tanácsok igyekeztek ezt egyre szűkebb keretek közé szorítani, de ez nem érdekelt túlságosan. Amikor odakerültem, lehetőleg minden cigány családdal megismerkedtem, ez volt az első fontos feladatom. A munkámban egymásra épülő folyamatok voltak. Például végiglátogatottam az összes iskolát. Akkor, 1980–82-ben nem okozott problémát az iskoláknak, ha azt mondtam, hogy szeretnék megismerkedni az oda járó gyerekekkel. Ennek egyik apropója a nyári tábor szervezése volt, majd a klubok megszervezése alsós, felsős gyerekeknek, később középiskolásoknak is.

Elmentem a családokhoz – a gyerekek már beharangoztak valamennyire –, de a családok is kíváncsiak voltak, többnyire ez volt jellemző. És ennek az elég intenzív családlátogatásnak és felmérésnek köszönhetően a korábbinál nagyságrendekkel több adattal és kritikus helyzettel találkozott a tanács, rajtam keresztül. Például akkoriban a családok nagyon jelentős segítséget kaphattak a rendszeres nevelési segély megállapításával. Én megkérdeztem a családokat, hogy adtak-e be kérelmet, egyáltalán tudnak-e erről a lehetőségről. Tudhattak volna a tanácstól és az iskolától is, de egyik helyről se hallott róla senki. Én akkor erre nagyon rádolgoztam. Ott volt a sok rászoruló, szegény, sokszor súlyosan nélkülöző cigány család, és egy fontos információt egyszerűen nem osztottak meg velük, nem hozták a tudomásukra. A lényeg, hogy viszonylag rövid időn belül a kerületben kilencvenhárom cigány családnak állapították meg a rendszeres nevelési segélyt, a kritérium többek között az egy főre jutó jövedelem volt. Ugyanez történt a lakások esetén. Más információkkal rendelkeztem én ugyanarról a családról, mint a tanács lakásosztálya. És ezeket rendszeresen konfrontáltuk például a cigányügyi koordinációs bizottság ülésén.

Sokat dolgoztam, messze a munkaidőn túl, mégis azt láttam, hogy a problémák nem csökkennek. A cigányügyi előadó problémamegoldó feladatkör volt, a problémák mégis egyre sokasodtak. Nemcsak segélyezési – az is, de csak kis részben –, hanem tanulási, iskolába járási, továbbtanulási problémák, nyomorlakásokból normális lakásba költözés, minden, ami összességében előremozdítja a családot. Mondjuk úgy, hogy mobilizációs pályára képes állítani, kimozdítani a holtpontról a családokat, gyerekekkel együtt, munkahellyel és a többi. Ekkor gondoltam először arra, hogy csak a szociális munka nem lesz elég tartós eredmények eléréséhez, szükség van valami másra is. A politika került a látómezőbe, részben az állami politika kritikai elemzése, a nemzetiségi jogoktól való megfosztottság, az intézmények hiánya, a jogfosztottság kérdése az évszázados alárendeltségi viszony folyamatos fenntartásának a kritikáján keresztül. És emellett a cigány emberek politikai tudatosságának, együttműködésének a kérdései, a nyomorba taszítottak melletti szolidaritás fontossága, a politikai jogaink határozott képviselete, a faji alapú elnyomás felszámolásának kiharcolása hozhat eredményt hosszú távon a cigány lakosság társadalmi egyenjogúságának elérésében.

A mindennapi munka mellett megjelentek számomra az új hosszú távú célok.

Volt egy három helyiségből álló, közművelődési célt szolgáló kis épület a Szerencs utca és a Kozák tér sarkán, a Kozák téri Közösségi Ház, a Csokonai Művelődési Központ kezelésében. Megkerestem az igazgatót, Tóth Lajost – kiváló szakember volt, nemrég ment nyugdíjba hosszú évtizedek után –, hogy szeretnénk ott gyerekfoglalkozásokat tartani. Hosszabb egyeztetés után megkaptuk a lehetőséget. Nem voltak abban az időben könnyűek ezek az egyszerűnek tűnő lépések sem. De megkaptuk, és elkezdődtek a klubfoglalkozások. Szakmailag a legszebb időszak volt ez az életünkben, és sokáig tartott. A foglalkozásokon tanulószoba volt, színpadi és zenekari próbák folytak, az Ando Drom egyéni és csoportos próbái; vendégek jöttek: zenészek, együttesek, politikai közszereplők, például a Romano Nyévipe című cigány újság főszerkesztője, történészek, írók, költők, tánctanárok, és sok más.

A Kozák téri lakókörnyezet részéről azonban nem fogadtak minket barátságosan. Egyszer csak, egészen váratlanul, falfeliratok jelentek meg méteres betűkkel a környező házakon és felületeken. Kiírták, hogy „cigánymentes övezet". Nagy botrány kerekedett, ami félelmet váltott ki a tanácsi vezetőkből. A vád az volt, hogy amikor a gyerekek távoznak a Kozák téri házból, hangoskodnak. Fel voltak dobva, elevenek voltak, nem mentek rögtön haza, játszottak. Tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekekről beszélek. Az épület a Kozák tér sarkán állt, szemben vele az autópálya, nincsenek lakóházak a közelben. Ha kijöttek a térre, a gyerekek a legközelebbi háztól is legalább harminc méterre szaladgáltak. Amivel vádolták őket, képtelenség volt.

Nem tudom, kik írták a feliratot, ki jelentett fel. Bárki tehette, kerületi szkinhedek, fasiszta vagy rasszista indulatú, beállítottságú személyek. A gyerekek hangoskodása kreált vád volt, hamis vádaskodás, de a XV. kerületi tanács borzalmasan komolyan vette, úgyhogy nagy, kerületi szintű vezetői üléseket hívtak össze. A munkaidő letelte után ülésezett ez a bizottság, a kerületi cigányügyi koordinációs bizottság elnöke, képviselői, a tanács vezetői közül többen, elsősorban a tanácselnök, a pártbizottság titkára, ideológiai titkára volt ott a leggyakrabban, és a rendőrség képviselője is minden alkalommal. Mintha háborús helyzet állt volna elő. Miközben tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekekről volt szó, akik, ha játszottak is a téren, hát teljes jogukban állt játszani, mondja normális esetben minden ember. De nem minden eset normális.

Abban az időben jelent meg nagy erővel a spontán, nyílt fajgyűlölet, és vált gyakorlattá a lakosság körében. Érzékelték, hogy ez az a politikai időszak, amikor „végre" elmondhatják a fenntartásaikat, és hangot adhatnak a faji előítéleteiknek minden esetben, ha cigányokról van szó. Ennek több megjelenési formája volt. Kezdődött a Kozák téri ház megszüntetésének, bezárásának követelésével, aztán ez a cigányokkal szembeni ítélkezés és szankcionálási kényszerérzet beköltözött a tanács épületébe is, és a hátrányos helyzetűek, a szegények körében alkalmazható valamennyi akkori szociális ellátás igénybevételét igyekeztek megnehezíteni, szankcionálni, plusz hozzáférési feltételeket támasztani.

Akkoriban, egészen 2006-ig, egyedül dolgoztam a kerületben a romák ügyeiben. Volt egy abszolút gumi értelmezésű szabály, a szocialista együttélési normák betartásának elvárása. Mondok egy példát, hasonlót sokat mondhatnék. Ha az volt a szociális juttatásokhoz való hozzáférés egyik küszöbértéke, hogy az a személy vagy család jogosult szociális ellátásra, támogatásra – ebbe sok minden beletartozik, gyerektámogatás, lakás, bármi –, amelyik mindenben megfelel a szocialista együttélés szabályainak, ez a nép fejében minden létező horrorisztikus feltételt előhívott. Ha egy gyerek születésnapját hangosan ünnepelték, kihívták a rendőrt. Ha én elhívtam magammal a főnökömet családlátogatásra, akkor ő a legnagyobb megdöbbenésemre végighúzta az ujját a szekrény tetején, és ha poros volt, az már leverte a lécet, hogy vajon a szocialista együttélési szabályoknak megfelelően él-e az illető család. Hát takarítanak ezek? Poros a szekrény teteje. Ezek az esetek már akkor, villámgyorsan megtanítottak átértékelni az addigi világképemet. Én nem tudtam, hogy az állami apparátus, a tanácsi apparátus, az oktatási apparátusok ilyen mértékben meg vannak fertőzve politikai, hirdetmény jellegű, téveszmés, ellenséges őrületektől. Mert kijelölték, hogyan kell gondolkodni a cigányokról, hogyan kell bánni a cigányokkal, de nem rögzítették törvényben. Ezeket nevezem gumi jogszabályoknak, mert mindenki annyit hív le magának belőlük, amennyit az embertelensége diktál, vagy a humánuma akadályozza, hogy elmenjen a szélsőségekig, és megengedi, hogy emberként nézzen rá az embertársára. Mindenki annyit értett ezeken, amennyi fajgyűlölet éppen beleszorult, és ez minden esetben így volt. A romáknál mindent felvonultattak, és ha egyetlenegy apróság is akadt, ami fölhasználhatónak tűnt a család, a gyerek, a szülő ellen, akkor az fegyverként szolgált az alkalmazók kezében. Ha a szülő nem dolgozott eleget az előző években, vagy kevés volt az alapjövedelme, mind váddá változott. Olyankor is elővették ezeket a hivatkozásokat, amikor például egy nyomorúságos lakóhelyről kellett volna kiköltöztetni többgyerekes rászoruló családokat beteg szülőkkel. A lakáshoz jutás feltételei közé beemeltek olyan pluszelemeket, amelyek eredetileg nem voltak benne, és így a roma családok a sor végére kerülhettek.

A Kozák téri eset kapcsán megismertem a kerületi pártbizottság ideológiai titkárát, és néha hozzá fordultam, megkértem, hogy jöjjön ki velem, hivatali gépkocsi nélkül – közel van, sétáljunk el az adott családhoz. Előtte felkészültem, többnyire nagyon felkészült voltam a családok szociális helyzetéről, és mire kiértünk, már nem a tanács által készített leírásokkal szembesült a pártbizottság egyik vezetője, hanem azzal, amit egy szociális munkás, a cigányügyi előadó tárt fel és tárt elé. A kettő között ég és föld volt a különbség, mint kiderült. Én a családnál már nem szólaltam meg. Leültek, és beszélgettek például egy beteg házaspárral. Milyen lakásban laknak, mióta laknak ott, mennyi pénzük van, milyen az egészségi állapotuk, miért fontos, hogy elköltözzenek onnét. Van-e erről orvosi, szakértői véleményük stb. Ez a közös látogatás szinte minden esetben továbbmozdította a holtpontról a család igénylését, ha ezt követően a pártbizottság egyik vezetője leült ugyanerről a családról beszélni akár