Dermesztő őrület

By Alex Kava

Maggie O’Dell, az FBI különleges ügynöke hosszú évek után végre szabadságra menne, amikor a pszichológus Gwen Patterson arra kéri, segítsen megtalálnia egyik eltűnt betegét. Maggie nem osztja barátnője aggodalmát, de a kedvéért elutazik abba a kisvárosba, amelyben Joan Begleynek nyoma veszett. Egy közeli kőfejtőben éppen akkor találják meg egy nő hordóba zárt holttestét, és több más hordóból is halottak kerülnek elő. Hamarosan kiderül, hogy itt egy sorozatgyilkos akarta gondosan elrejteni a mocskos titkát. A titkát, amely arról árulkodik, hogy az emberi romlottságnak nincs határa. És ha nem állítják meg gyorsan, a zavart elméjű tettes másokat is megöl, hogy tovább gazdagítsa elborzasztó trófeagyűjteményét…

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789635385102

Book preview

1. FEJEZET

Szeptember 13., szombat

Meriden, Connecticut állam

Már majdnem éjfél volt, Joan Begley mégsem adta fel a várakozást. Ujjaival a kormánykeréken dobolt, szemét a visszapillantó tükrön tartotta, és leste, hátha felvillan egy pár közeledő fényszóró. A távolban kivehető villámlással elszántan nem foglalkozott, és megpróbálta elhitetni magával, hogy a zivatar nem feléje, hanem ellenkező irányba tart. Hébe-korba előre is kinézett a szélvédőn, de az alatta elterülő város éjszakai fényeinek igéző látványáról alig-alig vett tudomást. Ő inkább a két külső tükörbe tekingetett bele, remélve, hogy azokban majd felfedez valamit, amit a visszapillantóból nem látott meg.

Közel lehet hozzád, amiről azt hiszed, messze van még.

Amikor pillantása a jobb külső tükörre ragasztott címke feliratára esett, Joan elmosolyodott, de meg is borzongott. Ebben az átkozott sötétségben alighanem csak azt látná meg, aki már szorosan itt állna a kocsija mellett.

– Bravó, gyermekem! – dicsérte meg magát gúnyosan fennhangon. – Nem vagy még eléggé betojva? Még ijessz is rá magadra, te buta tyúk!

Pozitívan kell gondolkodnia, és nem szabad mindig mindjárt a legrosszabbat feltételeznie. Hányszor, de hányszor hallotta ezt dr. Pattersontól! Minek járt hozzá annyit kezelésre, ha a gyakorlatban semmit sem alkalmaz abból, amire a pszichológusa okította?

De hol a bánatban lehet Sonny? Talán már itt volt korábban, csak nem várta meg? Igaz, ő késett öt percet, de nem szándékosan, és nem is a saját hibájából, hanem éppen hogy a férfiéból. Amikor ugyanis Sonny elmagyarázta, hogyan juthat fel ide a dombtetőre, a kapaszkodó előtti útelágazást elfelejtette megemlíteni, és neki ezért kellett kényszerű kitérőt tennie. Itt meg koromsötét van, mert a fák sűrű lombkoronája összeér, és nem engedi át a holdfényt. A viharfelhők amúgy is nemsokára eltakarják majd a holdat, cserében viszont alighanem cikázó villámok fogják bevilágítani az eget és a földet.

Jóságos ég, hogy ő mennyire gyűlöli a viharokat! Máris haja között érezte az elektromosságot, és fémes, kellemetlen íze a szájában is ott volt, akár egy új fogtömés. A feszültségtől terhes levegő csak tovább növelte félelmét, idegeit marcangolta, és ráébresztette, hogy nem kellene itt lennie. Nem volna szabad azt tennie, amire készül. Nem volna szabad… már megint megtennie. A hülye, bosszantó viharfelhők miatt ráadásul még a tájékozódási képességét is elvesztette.

Joan mindenért a vészjósló felhőket hibáztatta, noha igazából pontosan tudta, hogy már attól fogva nem képes tájékozódni, ha egy bérelt kocsi ajtaját magára csukja. Helyzetét a legkevésbé sem könnyítette meg, hogy a connecticuti városokban állandóan elágaznak az utak, és a kereszteződésekben minden irányban tovább lehet menni, csak egyenesen vagy jobbra nem. Egész életében összesen nem tévedt el annyiszor, mint itt néhány nap leforgása alatt.

Idefele jövet ma este is állandóan arra kanyarodott be, amerre nem kellett volna, pedig ezerszer elmondta magának, hogy nem fogja eltéveszteni, egyszerűen nem tévesztheti el az utat. A végén aztán már azt sem tudta, hol van, és ha nem jön az a kutyás öregúr, akkor talán még most is körbe-körbe kering, és a Nyugati tetőt keresi reménytelenül.

Az öreg azt mondta, hogy diót gyűjt éppen. Joant akkor semmi más nem érdekelte, csak az, hogy feltaláljon végre a dombra, és nem akadt meg ezen a magyarázaton. Most azonban, amikor várakozás közben visszagondolt a bolyongására, felrémlett neki, hogy az idős férfinál sem vödör, sem zsák nem volt, csak egy zseblámpa. Mibe akarta rakni a diót? És egyébként is, kinek jut eszébe, hogy éjszaka induljon el diót szedni? Furcsa! Igen, réveteg, elkalandozó tekintetével faramuci alak volt az az öreg, de legalább habozás nélkül elmagyarázta, hogyan juthat fel erre a szeles dombtetőre, ahol ijesztően recsegnek körülötte az ágak, és kísérteties árnyak rémítik halálra.

Mi a fenének jött el ide?

Joan elővette a mobiltelefonját, és fejből beütögette a számokat. Csak legyen ott! – imádkozott magában, de már a második csörgés után rájött, hogy csalódnia kell. Ez itt dr. Gwen Patterson üzenetrögzítője. Kérem, hagyja meg nevét és telefonszámát. Amint tudom, visszahívom.

– Akkor talán már késő lesz – mondta Joan a sípszó után köszönés helyett, és felnevetett, de meggondolatlan szavait szinte azonnal megbánta. Dr. Patterson könnyen olvashat a sorok között. Na és akkor mi van? Végül is azért fizeti. – Üdv, doki, újra én vagyok az. Sajnálom, hogy az idegeire megyek, de igaza volt. Már megint azt csinálom. Semmit sem tanultam a leckékből. Most is itt ülök az éjszaka kellős közepén a sötét kocsimban, és. igen, egy férfira várok. Sonny azonban egészen más, mint a többiek voltak. Emlékszik? Meséltem róla magának az e-mailjeimben. Találkozgattunk, de csak azért, hogy beszélgessünk. Komolyan csak azért. Legalábbis eddig semmi több nem volt közöttünk. Nagyon kedvesnek és rendesnek tűnik. Nem olyan, mint a korábbiak voltak. Ezt persze most úgy mondom, mintha csalhatatlanul meg tudnám ítélni a férfiakat! Amilyen remek emberismerő vagyok, akár egy baltás gyilkost is kifoghattam, nem igaz?

Joan elhallgatott, és megint kényszeredetten felnevetett, mielőtt folytatta volna.

– Csak azért hívtam fel, doki, mert… Valójában nem is tudom, miért. Talán abban bíztam, hogy maga majd lebeszél erről, és megvéd… saját magamtól. Ahogyan szokta. Egyébként még az is lehet, hogy hiába várok itt, és Sonny a végén el sem jön majd. Hétfőn délelőtt mindenesetre a szokott időben ott leszek a rendelésén, doki, és akkor majd lekaphat a tíz körmömről.

Joan gyorsan megszakította a vonalat, mielőtt még a rögzítő lehetőséget kínált volna fel neki arra, hogy visszahallgassa, módosítsa vagy törölje az üzenetét. Elege van, és belefáradt abba, hogy folyton döntenie kell.

Ma éjszaka már egyetlen döntést sem fog meghozni. Napok óta mást sem tett, csak döntött, döntött és döntött. Eldöntötte, hogy ünnepélyes díszítés legyen, vagy inkább osztályon felüli, amelyet bűntudattól gyötört hátramaradottak számára kínáltak csomagban, még mindig egészen elfogadható áron. Választott a fehér rózsák és a fehér liliomok között, és azt is ki kellett találnia, hogy rézveretes diófa koporsót akar, vagy inkább selyemmel bélelt mahagónit.

Isten az égben! Ki hitte volna, hogy ennyi francos döntést kell meghozni ahhoz, hogy eltemessenek valakit?

Joan visszadobta a telefont a táskájába, és ujjaival beletúrt dús, szőke hajába. Homlokából türelmetlenül kisimított néhány izzadt tincset, aztán felkapcsolta a kocsi belső világítását, és a visszapillantó tükörben szemügyre vette a tövénél már barnuló haját. Hamarosan festetnie kell megint. Hiába, aki szőke akar lenni, annak tennie is kell érte, méghozzá sokszor és sokat.

– Baromira rád fér már egy kis tatarozás, kicsinyem – mondta magának, és a tükörben mélyen belenézett a saját szemébe.

A szemébe, amelyre néhanap rá sem ismert, mert egyre csak szaporodtak körülötte a szarkalábak meg a nevetőráncok. Legközelebb talán majd azokat kell sorra kerítenie, ha már egyszer eltökélte, hogy egészen új külsőre tesz szert. Jóságos ég, a szent cél érdekében még plasztikai sebészhez is elment! Ugyan miben reménykedett? Hogy önmagát is ugyanúgy újrateremtheti, mint valamelyik szobrát? Hogy megformáz egy kis agyagot, kiönti sárgarézből, aztán már kész is? Azt hitte, hogy ha már egyszer belefogott önmaga teljes átalakításába, akkor az új Joan Begleybe egyúttal néhány új magatartásmintát is belegyúrhat, a lelkét, a szokásait, a viselkedését is átformálhatja?

Könnyen meglehet, hogy személyisége átfarigcsálásával reménytelen vállalkozásba kezdett. Egyelőre azonban úgy tűnik, nem hiába csinálta végig a legkülönfélébb fogyókúrákat. Megúszta a fenyegető jojóhatást, és a kíméletlen koplalások abbahagyása után nem szedett fel még több kilót, mert képes uralkodni magán. Na persze ez így, ebben a formában azért erős túlzás. Arcátlanság lenne tőle, ha azt állítaná, hogy tökéletesen ura önmagának, de megújult és zsírpárnáktól megszabadított testében mindenképpen jól érzi magát. Nagyon is jól. Amióta lefogyott, olyasmikre is képes, amiket régóta nem bírt már erővel. Amikor például a fémszobrain dolgozik, és körülöttük talpal, már nem fullad ki minden ötödik percben, és aztán nem kell szuszogva, ernyedten kivárnia, mint egy leeresztett úszóguminak, hogy megint levegőhöz jusson.

Bizony, bizony, új, karcsú alakja a munkájának is jót tett, megint örömét leli benne, és az életkedve is visszatért. Csak azt nem érti, ha ez így van, akkor miért nem sikerült még mindig elhallgattatnia azt a bosszantó kis hangot, amely lelke mélyén újra meg újra megszólal, és azt kérdi tőle: mondd csak, Joan, ezúttal meddig lesz ez így?

Csodásnak találta a változást, amelyen keresztülment, a teljes igazság mégis az volt, hogy nem igazán hitt ebben az új Joanban. Éppúgy nem, ahogyan nem hitt a cukormentes csokoládéban és a zsírszegény burgonyasziromban. Azokkal is mindig van valami gáz. Az egyiknek kellemetlen a mellékíze, a másiktól meg hasmenése lesz az embernek. Nála pedig az a gáz, hogy nincs elég önbizalma. Itt van a kutya elásva, ez az oka annak, hogy mindig zűrbe kerül. Most, éjnek évadján is ezért vár egy dombtetőn a kocsijában egy pasasra, akivel remélhetőleg jól fogja érezni magát, aki majd elhiteti vele, hogy ő sem ér kevesebbet másoknál, sőt egészen különleges valaki. Szentséges ég, mennyire utálja ezt bevallani még magának is, de attól még igenis ebben reménykedik.

Patterson doki szerint az a bibi nála, hogy azt hiszi, nem érdemli meg a boldogságot. Valami lelki görcs vagy mi a bánat miatt úgy gondolja, nem méltó arra, hogy boldog legyen. A doki kismilliószor elmondta már neki, hogy nem sokat használ, ha megváltoztatja a külsejét, miközben belülről megmarad olyannak, amilyen volt.

Rühellné, hú, de mennyire rühellné, ha a lélekturkászának igaza lenne!

Joan fején átfutott, hogy talán még egyszer meg kellene próbálnia elérni Patterson dokit, de ötletét már a következő pillanatban elvetette. Csak kinevettetném magam, gondolta, és kurta pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A fickó talán el sem jön.

Joan egyszeriben rádöbbent, hogy csalódott. Micsoda ostobaság! A legkomolyabban azt hitte, hogy ez a pasas nem olyan, mint az összes többi volt, hanem egészen más, nyugodt, szerény, érdeklődő. És egyáltalán nem pusztán beképzelte, hogy ezt a fickót igazán érdekli, hanem valóban úgy is volt. Sonny nemcsak odafigyelt rá, nemcsak meghallgatta, hanem még aggódott is érte. A legjobban akkor aggódott, amikor ő előállt azzal a dajkamesével, hogy állandó súlyproblémájának hormonhiány az oka, és önhibáján kívül kellene állandóan zabálnia. Ez persze csak olcsó és átlátszó kifogás volt, Sonny mégsem leplezte le, hanem hitt neki. Minden további nélkül elhitte a meséjét.

És ha egészen őszinte akar lenni magához, akkor el kell ismernie, hogy most pontosan ezért gubbaszt itt a nagy semmiben, éjnek évadján. Azért, mert az idejét sem tudja, mikor mutatott utoljára egy férfi érdeklődést iránta. Mármint őszinte érdeklődést, és valóban iránta, nem pedig csak a vadonatúj külseje, a karcsú teste és a szőkére festett haja iránt.

Joan lekapcsolta a kocsi belső világítását, és lenézett a város fényeire. Szép volt a látvány, és talán még az idegesítő mennydörgéssel együtt is romantikusnak találta volna, ha nem ennyire feszült. De mik ezek a szélvédőn? Esőcseppek? Remek! Pompás! Már csak ez hiányzott a boldogságához!

Körmeivel megint dobolni kezdett a kormányon, s a visszapillantó meg a külső tükrökbe tekingetve folytatta a virrasztást. Miért késik ennyit ez az alak? Meggondolta magát? De mi oka lett volna rá?

Joan felkapta maga mellől a táskáját, túrni kezdett benne, és már lent járt a fenekén, amikor végre meghallotta a csörgést. Előhúzta a zacskót, feltépte, és nagy halom M&M golyót rázott a tenyerébe. Olyan mohón kapdosta be egyiket a másik után, mintha kedélyjavító pirulákat habzsolt volna. A csokoládé meg szokta nyugtatni, és abban reménykedett, hogy ez most is így lesz.

– Mindjárt megérkezik. Persze hogy eljön – dünnyögte végül teli szájjal, mintha jobban elhinné magának, amit gondol, ha hangosan is kimondja. – Közbejöhetett neki valami, amit sürgősen el kell intéznie.

Sonny mindig nagyon elfoglalt, a múlt héten mégis sokat tett érte, és rengeteget foglalkozott vele. Ezek után annyit igazán megérdemel tőle, hogy most várjon rá egy kicsit.

Joan eleinte megpróbálta azzal áltatni magát, hogy a nagyi halála nem viselte meg különösebben. Nagyi volt az egyetlen ember, aki megértette és mindenben támogatta őt. Mindig kiállt mellette, és bárhol, bármikor, bárkivel szemben védelmébe vette. Például azzal is, hogy lépten-nyomon hangoztatta, az ő unokája egyáltalán nem sajnálatra méltó eset. Negyvenéves korára csak azért nem ment még mindig férjhez, mert ragaszkodik a függetlenségéhez.

Pártfogója, bizalmasa és harcias védőügyvédje azonban örökre elment. Nagyinak hosszú és szép élete volt, ez azonban Joant nemigen vigasztalta. Igenis fájt a veszteség, amely érte, Sonny pedig együtt érzett vele, és átsegítette őt az első, a legnehezebb héten. Mellette átadhatta magát a gyászának, sőt Sonny még bátorította is, hogy ne fogja vissza magát, hanem nyugodtan sírjon, jajveszékeljen, attól majd megkönnyebbül kicsit.

Joan elmosolyodott, amikor maga elé idézte a férfi arcát és homlokán a komoly, aggodalmas ráncokat. Sonny mindig nagyon komoly és fegyelmezett, neki pedig most senkire sincs nagyobb szüksége az életben, mint éppen egy olyan emberre, akiből nyugodt erő árad.

Ebben a pillanatban, mintha csak gondolataiért kapna megérdemelt jutalmat, Joan meglátta, hogy két fényszóró törte meg a sötétséget. A dombtetőre tartó kocsi könnyedén, gyorsan vette a fasor kanyarjait. Vezetője jól ismerhette az utat, és valószínűleg sokadszorra tette már meg éjszaka.

Joannak remegni kezdett a gyomra. Izgatott, elfogódott, ideges lett, és ezért borzalmasan haragudott magára. Egy éretlen iskolás lánynak még csak-csak elnézte volna ezeket az oktondi érzéseket, ám egy maga korabeli felnőtt nő esetében elfogadhatatlannak találta.

A kocsi közvetlenül az övé mögött állt meg, és fényszóróit Joan olyan erősen a tarkóján érezte, mintha csak Sonny tette volna rá erős kezét, amelynek néha enyhe vaníliaillata volt. Azokat a kellemetlen szagokat akarja elnyomni vele, amelyekkel rendszeresen dolgozik, magyarázta a férfi egyszer kissé zavartan neki, őt azonban egyáltalán nem zavarta ez az illat. Éppen ellenkezőleg, időközben már meg is kedvelte, és valahogy vigasztalónak találta.

Az ég most már közvetlenül felette dörgött. Az esőcseppek kövérebbek lettek, és olyan szaporán verték a szélvédőjét, hogy Joan alig látott ki a kocsiból. A reflektorok éles fénye is elvakította, mert a másik autóból kiszálló kalapos férfi, akinek ő csak a körvonalait tudta kivenni, a motort leállította, de a lámpákat égve hagyta.

A férfi hátrament a csomagtartójához, és kivett belőle valamit. Egy táskát. Talán váltóruhát hozott magával? Vagy neki szánt búcsúajándékot? A gondolat megint mosolyt csalt Joan arcára. A férfi közben elindult feléje, és ő most már látta, hogy valamilyen hosszú, keskeny tárgy van nála. Fogója is volt, és a leginkább még utazótáskának tűnt.

Sonny már majdnem odaért hozzá, amikor Joan egy villám fényében fémes csillogásra lett figyelmes, aztán pedig külön-külön is ki tudta venni a láncszerkezetet, a fűrészfogakat és a motor indítójának himbálódzó fogantyúját. De nem, ez nem lehet igaz! Biztosan tévedett, és csak a szeme csapta be. Vagy pedig ez valamilyen vicc akar lenni. Igen, csakis arról lehet szó, hogy Sonny meg akarja tréfálni őt. Mi másért hozott volna magával láncfűrészt?

A következő pillanatban azonban Joan meglátta a férfi arcát. Vonásai az előbb, a sötétséget megtörő villámlásban, és most, a zuhogó esőben is zordak, elszántak voltak. Kalapja pereme alól rászegezte a tekintetét, amelyet ő soha korábban nem látott még ennyire áthatónak és dühödtnek. Joan a kettejüket elválasztó, eső áztatta ablaküvegen át Sonny szemébe nézett, és érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ijesztően nincs rendben. A férfi csak állt ott a kocsija mellett, és úgy bámulta őt, mint egy megszállott.

Joannak majdnem eszét vette a rémület. Egy újabb mennydörgés annyira megijesztette, hogy összerándult, de egyszeriben kába bénultságából is felocsúdott, mintha csak kiütéssel újraindították volna leállt szívét. A kocsi sötétjében lázas igyekezettel kezdett tapogatózni, és nem tudta, hogy az ég dördült-e meg újra, vagy a saját hangos szívverését hallja a fülében. Ekkor az ujjai alatt végre gombokat érzett, és gyorsan megnyomta az egyiket, mire halk zümmögéssel leeresztődött mellette az ablak. Mellényúlt! A francba ezzel a bérautóval! – gondolta, és másik gombot keresett, de elkésett.

Szentséges Isten, Sonny már felrántotta a kocsi ajtaját! Az esőcseppek hangos dobolását is túlharsogta az a sípolás, amely arra figyelmeztetett, hogy az indítókulcs még mindig a gyújtáskapcsolóban van. Az éles hang egyszersmind végérvényesen tudatosította Joanban, hogy immár semmit sem tehet.

– Jó estét, Joan! – mondta Sonny.

Hangja szelíd volt, mint mindig, de ez a hang bántó ellentétben állt zord vonásaival, és ettől az arca csak még eszelősebbnek tűnt. Joan Begley ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ezúttal senki sem fogja hallani a sírását és a jajveszékelését. Ahogyan az utolsó sikolyát sem.

2. FEJEZET

Szeptember 15., hétfő

Wallingford, Connecticut állam

Luc Racine azt játszotta, hogy ez az egész csak játék. Az, amit önmagával játszott, csupán idétlen kitalálósdinak indult. Kezdetben, hónapokkal ezelőtt Luc legalábbis még annak hitte. Nem úgy most, amikor zokniban állt kocsibeállója végében, és úgy meredt a földön heverő, nejlonba csomagolt újságra, mintha az valójában csőbomba volna, és csak azért álcázták újságnak, hogy őt megtévesszék. Mi van, ha ez a nap lesz az a nap? Mi lesz, ha most az egyszer téved? Mi a bánatos fene lesz akkor?

Az öregember körbefordult, hogy lássa, figyelik-e a szomszédai, amit egyébként igencsak bajos lett volna megtenniük. Innen, az utca végéből ő a házaikat is alig látta a sűrű növényzettől, az ablakaikat pedig végképp nem. A Whippoorwill út öreg tölgyeinek és diófáinak lombkoronáján még a hegygerinc fölött felkelő nap sugarai sem juthattak át, és Luc telkétől sem fölfele, sem lefele nem lehetett kilátni az útra. Az autók is csak másodpercekre bukkantak fel, aztán már el is tűntek.

Két oldalról fák és a magasban sok helyütt teljesen összenőtt kúszónövények szegélyezték az utat, amely olyan kanyargós volt, hogy legjobb esetben is csak húsz-harminc métert lehetett belátni belőle. Aki végighajtott rajta, úgy érezte magát, mintha sűrűn tekergődző hullámvasúton vezetne. Az autósoknak előbb meredeken hegynek fel kellett haladniuk, hogy aztán éles kanyarokat bevéve lefelé gördüljenek tovább. Ettől a vezeték jobb kedvre derülhettek, de csupán három-négy másodperc erejéig, mert utána gyomruk felemelkedett, lábuk pedig görcsösen a fékpedálra tapadt.

A szép táj és az elképesztően éles lejtő a szó szoros értelmében lélegzetelállító volt. Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek miatt Luc Racine szerette ezt a vidéket, és ezt újra meg újra el is mondta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Bizony, bizony, itt, Connecticut szívében minden van, amit csak kívánhat magának az ember. Vannak hegyek, vizek, erdők, és az óceánhoz is pár perc alatt le lehet érni, tette hozzá mindig Luc büszkén. Lánya gyakran ugratta is ezért. Reklámemberként kurva jó boltot csinálhatna a helyi idegenforgalmi hivatalnak, szokta mondani neki.

– Nem arra neveltelek, hogy úgy káromkodj, mint egy kocsis – válaszolta ő erre minden egyes alkalommal, amikor a lánya megfeledkezett magáról. – Nem vagy még olyan nagy, hogy ne moshatnám ki szappanos vízzel azt a mocskos szádat.

Az idős férfi elmosolyodott, amikor a kislányára gondolt. Az már egyszer igaz, hogy a gyereknek mindig is nagy szája volt, azóta meg csak még nagyobb lett, amióta sikeres nyomozó abban a… A kutyafáját! Miért nem jut eszébe, hogy hívják azt a várost? Pedig a nyelve hegyén van a neve! És olyan egyszerű neve van! Mindenki tudja. Az az, amelyikben ott nyüzsög az összes politikus, és ott van a Fehér Ház meg az elnök is.

Luc egyszer csak azon kapta magát, hogy már majdnem felért a házához, de mindkét keze üres.

– A bánatba! – morogta, aztán megfordult, és visszanézett a kocsibehajtó végére.

Az újság még mindig ott feküdt, ahova a lapkihordó lehajította. Hogy a csudában tudhatná, milyen nap van ma, ha még azt a nyavalyás újságot is elfelejti felhozni? Ez nem jó jel. Aligha az.

Luc az ingzsebéből kis jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő, és a legfelső lap tetejére odaírta a dátumot, legalábbis ő úgy gondolta, hogy az lehet a mai dátum. Lementem az újságért, de elfelejtettem felhozni – jegyezte fel.

Amikor a füzetkét visszadugta a zsebébe, észrevette, hogy félregombolta az ingét. Ezúttal két gombot is elvétett. Szerette ezeket a kockás pamutingeket, nyáron a rövid, télen pedig a hosszú ujjúakat, de sajnos egyre valószínűbb, hogy búcsút kell mondania nekik. Miközben újra leballagott a kerti úton, elképzelte, hogyan fest majd kedvenc fekete baszksapkájával a nadrágjára rálógó trikóban vagy pólóingben. Idétlen lesz talán, és ki fogják röhögni? Na és ha igen, számít az bármit is?

Luc felvette a földről a Hartford Courant legfrissebb számát, kihúzta a nejlonból, és szélsebesen, lendületes mozdulatokkal, akár egy bűvész, széthajtotta.

– A mai dátum pedig… Lássuk csak… igen, igen, szeptember 15-e, hétfő van! – Luc még a nagybetűs címsorokra sem vetett pillantást, csak vigyorogva összehajtotta és hóna alá csapta a lapot. – Hé, Scrapple! – kiáltott oda a közeli kiserdő fái közül előszaladó Jack Russel terrierjének. – Már megint eltaláltam!

Kutyája azonban ügyet sem vetett rá. Ő csak arra a jókora csontra összpontosított, amelyet a szájában tartott, de kis híján elveszítette, mert egyszerre próbálta meg vinni és cincálni.

– Meglátod, öregfiú, előbb-utóbb lecsapnak rád a prérifarkasok, ha folyton elcsórod a zsákmányukat – figyelmeztette terrierjét a férfi.

Utolsó szavait a kiserdőn túlról érkező éktelen zaj nyomta el, amelyet sziklákba fúródó fém okozhatott. A kutya rémülten ledobta a csontot, és fülét-farkát behúzva odaszaladt a gazdájához, mintha attól félne, hogy valóban nyomában vannak már a prérifarkasok.

– Semmi baj, Scrapple – nyugtatta Luc a terriert, amikor újabb dörgés rázta meg a földet. – Mi a fene folyik itt?

Az öreg gyorsan cipőbe bújt, és elindult az erdőbe vezető ösvényen. Telkét nem egészen