Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Lu, a kokott
Lu, a kokott
Lu, a kokott
Ebook263 pages3 hours

Lu, a kokott

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Arthur Landsberger regényében egy fiatal lány tragikus sorsát kísérhetjük figyelemmel. A regény főhőse – Laura –, egy személyben testesíti meg a berlini elit társadalom kivetettjét és a párizsi nagyvilági kokottot, Lút. Megaláztatás, csalódás és számos in
LanguageMagyar
Release dateMar 9, 2016
ISBN9789633747926
Lu, a kokott

Related to Lu, a kokott

Related ebooks

Reviews for Lu, a kokott

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Lu, a kokott - Arthur Landsberger

    ARTHUR LANDSBERGER

    LU, A KOKOTT

    Regény

    Fordította

    VÉCSEY LEÓ

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-374-792-6

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

     „Mint kinek szúnyogok teszik

    elviselhetetlenné éjszakáját, olyan

    kínokat okoz nekem a ti szószátyár,

    üres fecsegésetek emberszeretetről

    és igazságosságról."

    (Lao-Tse Kong-Fu-Tsehoz.)

    I.

    A levegő még mindig a babérlevelek, violák és rózsák nehéz, tompa illatától volt terhes. A kiürített ebédlőterem széles falait fekete posztó borította. Kétoldalt és a szomszédos szobákba vezető tükörajtók körül még ott szorongott a pálmák és télikerti növények légiója. Lenn a teremben pedig hosszú, egyenes sorban óriási kandeláberek sorakoztak. Közöttük néhány elfelejtett koszorú hevert. Ezeket elkésve hozták, vagy már nem fértek fel a kocsira, ezért maradtak itt.

    Az egyik tükörajtó felpattant.

    – Csodálatos, módfelett csodálatos – mondta a professzor.

    – Mindenütt egyformán rossz a levegő… ez az emberszag – nyögött panaszosan Ida. – Amíg a temetőben jártunk, igazán szellőztethettek volna! Fanny húgodban azonban egyáltalában nincs tapintat…

    – Itt még aránylag elviselhetőbb – válaszolta a professzor, miközben körüljárta az ebédlőt és figyelmesen szippantgatott a levegőből. Ida követte.

    – Bánom is én!

    A többiek is utánuk jöttek: Störmer királyi tanácsos a feleségével, Sasse főtanító és neje, Walther udvari bankár élete párjával az oldalán. Valamennyien mély gyászban voltak. A férfiak állig begombolt felöltőben, cilinderrel, szomorúan, komolyan, méltóságteljesen, merev testtartással; az asszonyok halványan, sírástól kivörösödött szemmel és részvétteli, egyben szemrehányó arckifejeséssel.

    – Üljetek le – mondta a professzor.

    A szanaszét álldogáló székeket félkörbe igazították és leültek.

    Egyedül a professzor állt még.

    – Azt hiszem, beleegyeztek mindnyájan, hogy a legszükségesebb dolgokat most mindjárt megbeszéljük Fannyval.

    A férfiak hangosan helyeseltek, a nők bólintottak. A professzor méltóságteljesen az ajtóhoz lépett, beszólította az inast és csengő hangon adta ki az utasítást:

    – Mondja meg húgomnak, hogy a rokonság itt vár reá.

    Az inas vonakodott.

    – A nagyságos asszony a legszigorúbban megtiltotta, hogy ma zavarjuk…

    Tovább nem folytathatta. A professzor félretolta az útból és kiment. Hallatszottak kemény léptei, amint a folyosón végighaladt, majd megállt, erősen kopogott egy ajtón. Hangzott az ajtónyitás is, ahogy belépett… Aztán csend.

    Most, amikor már semmit sem lehetett hallani, mozgás támadt az ebédlőteremben. Az asszonyok mélyen fellélegeztek, a férfiak torkukat köszörülték; a főtanító zsebkendőjébe köpött. A királyi tanácsos észrevette és elfordult. A meglepett inas fejét csóválta és megbotránkozva suttogta: „Shoking!" Egyedül a bankár felesége zokogott még most is…

    Ekkor újra felhangzottak a professzor léptei. A nők ismét sírni kezdtek, a férfiak abbahagyták a krákogást, a főtanító zsebre vágta zsebkendőjét, az inas kiegyenesedett és az ajtóban megjelent a professzor. Karjába kapaszkodott Fanny, aki alig állt a lábán. Komolyan és határozottsággal vezette Fannyt a professzor egy székhez és röviden mondta:

    – Ülj le!

    Fanny tehetetlenül roskadt le. Könnyei már régen elapadtak és most fénytelen szemekkel, érzéketlenül bámult maga elé. „Csak nem gondolkodni, nem gondolkodni!" – sikoltott befelé fojtottan, valahányszor feleszmélt érzéketlenségéből.

    A professzor más nézeten volt:

    – Idáig hallgattunk – kezdte emelt hangon –, most azonban itt az ideje, hogy beszéljünk.

    – Kedves Fanny – folytatta a professzor ünnepélyesen, szónoki modorban –, családunk tiszta címerét ez az erőszakos haláleset és szégyenletes kísérő körülményei mélyen bemocskolták. A halott iránti kegyelet – itt felzokogott a főtanítóné –, valamint a család élő tagjai iránti figyelmesség kötelességünkké teszi, hogy amit lehet, jóvátegyünk ebből a gyalázatból.

    – Úgy van – helyeselt a kormánytanácsos. A főtanító olyan hevesen bólintott rá, hogy a csíptető leesett az orráról.

    – Még pedig a lelhető legrövidebb idő alatt – folytatta a professzor. – Ezért felkértem Heinrich ügyvéd urat, legyen jelen ezen a családi tanácskozáson és együtt beszéljük meg, mi történjen a család jó hírneve érdekében. Ebben az órában egyetlen kötelességed lehet csupán: levezekelni néhai férjed bűnét. Kész vagy erre? – kérdezte az asszonytól.

    Fanny érzéketlenül ült a helyén. Amint azonban most a fülébe kiáltották a kérdést: „kész vagy erre?" – felpillantott és halkan válaszolta:

    – Igen – anélkül, hogy tudta volna, mit kívánnak tőle… – Úgyis mindegy most már – gondolta magában.

    A professzor intett az inasnak. Az ajtó felpattant és a kis gömbölyű ügyvéd begurult a szobába. Olyan volt, mint három egymásra állított golyó. Kalapját, kabátját letette, összecsapta a bokáját, azután kerek felsőtestét meghajtva, tiszteletteljesen kezet csókolt a bankárnénak, bizalmaskodó mosollyal szorította meg a királyi tanácsos kesztyűs kezét, kurta fejbólintással üdvözölte a főtanítónét és mereven, rideg és kimért hangon köszönt „jó napot", amikor Fanny előtt elhaladt. Azután leült a professzor mellé.

    – Ami legelsősorban a gyászeset pénzügyi oldalát illeti, férjed, dacára nagy jövedelmének, amely az utolsó esztendőben elérte a 60 000 márkát – Walther bankár felesége elmosolyodott, a főtanító nejének azonban fejébe szállt a vér és könyökével megbökte a férjét –, mégis, amint azt te is tudod, egyetlen fillérnyi vagyont sem hagyott hátra…

    A professzor előbbre lépett:

    – Nézz rám! Tizenöt éve vagyok tagja a királyi egyetem tanári karának és a városi törvényhatóságnak és közel tizenhat éve vagyok a nemzeti liberális párt képviselőjelöltje a dortmund-werdei kerületben. Ha a jelenlegi viszonyok állandósulnak a következő választásig, akkor egyáltalán nem kizárt dolog, hogy egy szép napon, mint országgyűlési képviselő vonulok be a német parlamentbe – itt rövid szünetet tartott, hogy minden mámorát kiélvezze ennek, a bár távoli elképzelésnek. – Azonban – folytatta, minden szót élesen hangsúlyozva –, dacára magas társadalmi állásommal járó súlyos kötelezettségeimnek, félannyit sem költök, mint amennyit ti évről-évre elprédáltatok. Én már huszonkét évvel ezelőtt szót emeltem Fanny ezen házassága ellen, amelyet művészemberrel kötött. Ezekből az előttem mélyen ellenszenves emberekből ugyanis hiányzik, a benső fegyelmezettség! A kötelességérzet! Egyszóval a korrektség! Nincs szükségünk egyéniségekre! Az erkölcs és igazság fogalmai megingathatatlanok? Aki a maga útján kíván haladni, azt az orvosnak, vagy az ügyésznek kell átadni! A korrektség hiányzott sajnos belőle is, aki téged nőül vett és így sógorommá lett, anélkül, hogy a mai napig egyetlenegy percre is elismertem volna őt rokonomnak. Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy így formálisan is megtagadjam az Úrban elköltözöttet, akinek az életről való szabatos, teljesen egyéni és minden princípiumtól és tradíciótól független felfogása, amellyel túltette magát a fennálló erkölcsökön és érvényben levő törvényeken, kezdettől fogva ellenszenves volt előttem…

    Így szónokolt a professzor. A hatás általános volt. Felesége felállott a helyéről, férjéhez lépett és megszorította a kezét:

    – Büszke vagyok rád! – mondta. Azután odament Fannyhoz, aki még mindig nem vett tudomást arról, mi történik körülötte, karját a vállára fektette és szemrehányóan mondta:

    – Ha nem is lehetett olyan, mint ő – és férje felé intett, aki közelebb lépett –, de legalább valami lett volna meg benne az ő nagyságából és erényeiből… akkor is boldoggá tehetett volna téged és gyermekeidet.

    Fanny hallgatott. A professzor pedig folytatta:

    – Ebben igazad lehet. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban – és ezzel az ügyvéd felé fordult –, bármennyire megindítóak is ezek a dolgok… elvégre emberek vagyunk és nem vetkőzhetünk ki teljesen emberi mivoltunkból… hogy az esetet tisztán üzleti szempontból vizsgáljuk.

    Dr. Heinrich aktatáskájából egy írást húzott elő.

    – Kérem, ügyvéd úr – adta meg a jelt a professzor.

    – Amit elő akarok terjeszteni – fogott bele előadásába száraz hangon Heinrich dr. –, az tulajdonképpen Kersten Fanny asszonynak szól. A többi jelenlévők – és ezzel körülhordozta tekintetét a teremben –, már ismerik a tartalmát. Úgy látom azonban, hogy Kerstenné asszony egyáltalán nem figyel az itt történőkre.

    – No, az szép dolog lenne – jelentette ki felháborodottan a professzor. – Hát tulajdonképpen kinek a kedvéért ülünk itt és pocsékoljuk az időnket, amelyet, Isten a tanúm, hasznosabban is értékesíthetnénk.

    – Tökéletesen igaz, úgy van – helyeselt az ügyvéd.

    – Kérlek tehát, kedves Fanny, szedd össze magad. Adj hálát az Istennek, hogy mi itt vagyunk melletted! Mások a mi helyünkben régen visszavonultak volna!

    Fanny, aki inkább megérezte, mint hallotta, hogy mit beszélnek, felemelkedett:

    – Mit akartok tulajdonképpen – kérdezte megtört hangon. – Hagyjatok békében! Nekem úgyis teljesen mindegy! Határozzatok! Minden úgy lesz jól és történjen úgy, ahogyan akarjátok!

    – Ha így áll a dolog, annál jobb – jelentette ki az ügyvéd, s ezzel szétterítette az ívet és belefogott az olvasásba:

    – Először! Kersten Fanny asszony kötelezi magát arra, hogy tizennégy napon belül elhagyja Berlint, ahová a család beleegyezése nélkül nem fog visszatérni.

    – Másodszor…

    – Várjunk! – szakította félbe a felolvasót a professzor. – Ez a kikötés remélhetőleg nem szorul bővebb magyarázatra. A család iránt viseltethetsz annyi kímélettel…

    – Ha a jelenlétem zavar benneteket, jó, legyen – felelte Fanny. – Nekem igazán mindegy, hogy hol élek!

    – Azt hiszem, te félreértesz minket – szólt közbe engesztelő hangon a királyi tanácsos –, sajnálunk téged, őszintén sajnálunk. Ami pedig a férjedet illeti, én a magam részéről őt is sajnálom – és a többiekhez fordulva, még hozzátette: – Ha mindjárt ezt külsőleg természetesen nem is juttatom kifejezésre.

    – Külsőleg a legszigorúbban el kell őt ítélnünk és teljesen el kell zárkóznunk előletek…

    Most ismét az ügyvéd kezdett beszélni:

    – Családjának az a kívánsága, hogy mindent, ami őket és másokat erre a felháborító botrányra emlékeztethetné, eltávolítson Berlinből.

    – Természetes – bólintott közbe a professzor. – Ha távol vagytok, nem látnak titeket, hamarosan megfeledkeznek rólatok is és az egész szerencsétlen históriáról. Egyebekben az a véleményem, hogy, ha legbensőbb érzéseidre hallgatnál, akkor magadnak kellett volna ezzel a kívánsággal előállni, már csak a gyermekeid miatt is.

    – Az én kívánságaimról és érzéseimről ne beszéljetek – mondta Fanny, valami idegenszerű keménységgel a hangjában –, ezeket elintézem én majd magammal. Ez különben sem üzleti ügy, már pedig nyílt és őszinte kijelentésetek szerint, melyért fogadjátok hálás köszönetem, ezúttal csak ezekre kívánok kiterjeszkedni. Örülök azonban, hogy most végre megismertem gondolkodásotokat.

    Mindezt határozottsággal, bár szaggatottan adta élő, majd pillanatnyi szünet után hirtelen felvetette a kérdést:

    – Mi lesz Harryvel?

    – De hát kérem – szólt rá az ügyvéd barátságtalanul –, sor kerül majd arra is. Mindenről határozott már a családja és ön körülbelül meg is adta beleegyezését az imént, amely jogilag érvényes. Tehát hallgasson végig: Kerstenné asszony minden ingóságaival Münchenbe költözködik, ahol egy panziót fog nyitni, amelynek vezetésében lánya fog neki segédkezni…

    – A költözködés költségeit – olvasta tovább az ügyvéd –, ezer márka erejéig Walther udvari bankár és titkos kereskedelmi tanácsos úr kegyeskedett vállalni. – Amikor ezt a pontozatot olvasta, az ügyvéd ismételten meghajolt a bankár és felesége előtt. Majd így folytatta:

    – Kerstenné asszony a családtól az első évben háromezer, a másodikban kétezer, a harmadik esztendőben ezer márka támogatást kap, s kötelezi magát ezt 5 százalékos kamattal az ötödik évtől kezdve, később meghatározandó havi részletekben, visszafizetni.

    Valamennyien Fannyra néztek. Ennek azonban egyetlen arcizma sem mozdult; sem fájdalom, sem hála, sem csodálkozás nem látszott vonásain.

    Heinrich dr. folytatta:

    – Kersten Harry abbahagyja a festést…

    – Mi-it?… – vágott közbe Fanny asszony, az ügyvéd azonban emelt hangon fejezte be a mondatot:

    – …és Laqueur Alajos bankházába, Walther udvari bankár úr egyik sógorának üzletébe megy Parisba, tanulás végett…

    – Soha! – kiáltotta Fanny asszony és izgatottan ugrott fel helyéről. – Sohasem egyezem bele! Harry ízig-vérig művészember, nincs hajlama semmi máshoz, mint a festéshez és nyomorultul elpusztulna, ha más, hozzá nem illő foglalkozásra kényszerítenék!

    – Hát még mindig nem gyógyultál ki őrültségeidből! – kiáltotta nyers hangon a professzor. – Nem elég az a csalódás, amit férjed mellett megértél. Újabb csapásokat akarsz fiadnál is!

    – De akkor egyedül téged érjen a bűnhődés! – kiáltotta a főtanító felesége.

    – Okuljunk a szerencsétlenségből – mondta oktatón a főtanító felállva, jeléül annak, hogy szokása szerint beszédet akar tartani; elvégre nem engedheti, hogy a professzor háttérbe szorítsa. Annyi tudománya neki is van, mint annak:

    – Emlékezz, hányszor figyelmeztettelek benneteket – mondta, Fanny felé fordulva –, amikor a fiú elhanyagolta az iskolát és naphosszat férjed műtermében üldögélt. Walther udvari bankár az én előterjesztésemre hajlandó volt őt, szokása ellenére, érettségi nélkül, üzletében alkalmazni. Sohasem fogom elfelejteni azt a csúfos kudarcot, amikor a jó hírrel férjedhez siettem, hogy beszámoljak a Walther bankárral való fáradozásaim kedvező eredményéről – egy félig kész képet kapott fel az egyik állványról, s megmutatta nekem. A kép egy meztelen nőt ábrázolt… én önkéntelenül is behunytam a szememet… – mondta feleségéhez fordulva – ő pedig így kiáltott fel: Íme nézd! Ezt az én tizenhét éves fiam festette ma reggel, mialatt barátait te Hérodotosszal kínoztad. Alig két óra alatt készült el vele… modellje még itt ül – és ecsetjével a dívány felé intett, amelyen egy félmeztelen fiatal, szemérmet… – a professzor figyelmeztetőn közbeköhécselt, mire a főtanító észbekapott és így folytatta:

    – Az épületes jelenet betetőzéséül férjed még ezt mondta: Még ha Franciaország koronáját kínálnád is Harrynek, én és fiam elutasítanánk és Harry akkor is csak festő lenne!

    – Tébolyodott!

    – Beszámíthatatlan! Botrány!

    – Szép kis nevelés! Nem is tudtuk!

    – Micsoda apa!

    – Valóságos bűntény a gyerekkel szemben!… – hangzott össze-vissza.

    Fanny asszony bánattól összetört arca azonban valósággal sugározni látszott. Ezer kis lángocska villódzott szemeiben – mint amikor a szivárvány tündöklik a sötét felhők felett – mert lelkével ebben a pillanatban férjét látta műtermében fiával együtt, akinek művét büszke örömmel emeli két kezében…

    – Úgy van! – kiáltotta azután. – Harry fiam festő lesz, mint az apja volt!

    Majd felállva, határozott hangon így szólt:

    – Drága rokonaim, sohasem voltam annyira tisztában mindennel, mint most. Ti megmutattátok, hogy mit vesztettem el férjemben. Mennyivel különb ember volt, mint ti! Sohasem lett volna bátorságotok, hogy előtte így beszéljetek, mert tudtátok, hogy nem marad adós a felelettel. És ti akartok ítélkezni felette, megvádolni őt előttem? Ti – őt! Hiszen ez a könnyezésig mulatságos!… Még nem tudom, hogy mi lesz holnap, de százezerszer kedvesebb előttem az a tudat, hogy ő, aki gyermekeimben él tovább, talpig ember volt, mintsem ha bármelyiktek is lenne férjem és gyermekeim apja!

    – Gazfickó volt az az ember, közönséges bűntettes, aki a földi igazságszolgáltatás elől csak úgy menekülhetett, hogy golyót röpített az agyába – kiáltotta rákvörösen a professzor.

    – Én és gyermekeim megbocsátunk neki! És azt hiszem, egyedül ez a fontos! A ti és a világ véleményével, tiszteletével sohasem törődött. Amit tett, az nem kisebbíti rajongásunk iránta. Hogy a dolgok Margóval – akit az utca sarából szedett fel, aki olyan kárhozatosan szép volt s aki egész nyáron át modellt ült neki, kinek legszebb és legművészibb alkotásait köszönheti, és aki nap-nap után a nyakába vetette magát és könyörögve ajánlotta fel szerelmét – ide fognak fejlődni, azt én már a nyáron, amikor nyaralni mentem, sejtettem –, mondta fájdalmasan. – Hiszen csak emberek voltak, húsból és vérből való emberek! Szóval megtörtént az, ami olyan rettenetes és mégis olyan természetes! És megtörtént, anélkül, hogy akár a lány, akár ő, vagy én, vagy a házasságunk, vagy bárki más kárt szenvedett volna; sőt, éppen akkor ébredt fel ebben a Margóban valami erkölcsi öntudat! Beszéltem vele. És tűzbe tenném a kezem Margóért, hogy soha életében nem lesz senkié, szerelem nélkül. Ti ezt a dolgot úgy ítélhetitek meg, ahogy akarjátok, előttem azonban ez az egyetlen mértéke a női erénynek!…

    Halálos, kínos csend támadt a teremben. Elképedve, szótlanul bámult mindenki Fannyra; a csodálkozástól nem tudott egyikük sem szólni.

    – Hogy pedig Margó csak négy héttel később töltötte be tizenhatodik esztendejét?… Nos erről, azt hiszem – folytatta szavait Fanny asszony –, neki nem volt tudomása, de ez nem is fontos, mert ha tudta volna is, így történt volna minden… szerencsétlen véletlen folytán megesett a szégyen.

    – Ha két hónappal később történt volna, bár mindenki tudna a dolgokról, még ma is a nagy, általánosan ünnepelt és rajongott festő volna. Kértem, könyörögtem neki, hogy vállalja a törvényes következményeket, azonban – s akkor büszkén a professzor felé fordult, aki dühösen, alig uralkodva magán, állt vele szemben – ő nem fogadta el a kibúvókat, amelyeket ti ajánlottatok neki, inkább választotta a halált! És ha van odafent bíró – nem

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1