A gyilkos mindent visz

By Erica Spindler

Stacy Killian új életet kezdett, mert elege lett abból a sok szörnyűségből, amellyel rendőrnyomozóként találkoznia kellett. A múltja azonban utoléri, amikor megölik egyik barátnőjét. Úgy érzi, tartozik annyival az emlékének, hogy megtalálja a gyilkosát. Az eset kiderítésével megbízott nyomozó, Spencer Malone ugyan nem kér a közreműködéséből, ő azonban nem hagyja lerázni magát. Nyomozásuk során eljutnak egy Fehér Nyúlnak nevezett internetes szerepjátékhoz, amelyről kiderül, hogy minden más játéknál erőszakosabb, kegyetlenebb, s aki kapcsolatba kerül vele, az függővé válik tőle. A városban sorra halnak meg az emberek, és minden jel arra vall, hogy a szerepjátékból valóság lett…

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789635385164

Book preview

1. FEJEZET

2005. február 28., hétfő

Éjjel 1 óra 30 perc

New Orleans, Louisiana állam

Stacy Killian kinyitotta a szemét, és azonnal tökéletesen éber lett. Újra hallotta azokat a tompa dörrenéseket, amelyek felébresztették. Tudta, hogy csakis pisztolylövések lehettek. Villámgyorsan felült, és éjjeliszekrénye fiókjából elővette negyvenkaliberes Glock revolverét. A rendőrségnél leszolgált tíz év felkészítette arra, hogy mindig habozás nélkül cselekedjék, ha ezt a mással össze nem téveszthető hangot hallja.

Ellenőrizte a fegyver tárát, aztán felkelt, az ablakhoz ment, és résnyire elhúzta a függönyt. A hold megvilágította a kihalt kertet, fényében jól látszottak a kopasz fák, a viharvert lengőhinta és a kutyaház. Ám a másfél száz éves ikerház másik lakását bérlő Cassie kölyöklabradora, Cézár sehol sem volt. Odakint semmi sem mozdult, és most már tökéletes volt a csend.

Stacy revolverét lövésre előreszegezte, miközben mezítláb átment a szomszédos dolgozószobába.

Szélsebesen körülnézett, de figyelmét semmi sem kerülte el. Felnyitott laptopja mellett nagy halom szakkönyv várta, hogy használja őket ahhoz az értekezéshez, amelyet Shelley Mont Blanc című költeményéről kellett írnia, és az asztalon egy félig üres üveg olcsó vörösbor is állt. Sötét, mély árnyak borultak a tárgyakra.

A lakásban minden olyan volt, mint mindig. A dörrenések nem innen jöttek. Stacy óvatosan a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta, kilépett a verandára, és megborzongott a hűvös, nedves levegőben. Talpa alatt megreccsentek a korhadt deszkák, de az utca csendjét egyedül ez a hang törte meg.

A környéken a legtöbben az igazak álmát aludták, csak egy-két ablakból szűrődött ki világosság, és néhány verandán égett a lámpa. A járdák mellett több idegen autó is állt, ám az nem volt meglepő ebben a negyedben, amelyben sok egyetemista bérelt lakást. A kocsik mind üresnek tűntek.

Stacy bejárati ajtaja takarásában állt, és az éjszakát kémlelte. Egészen közel hozzá egyszer csak egy felborított szemeteskuka kezdett csörömpölni, aztán meg nevetést hallott. Kamaszok lehettek, akik éppen a bikarodeózás városi válfaját gyakorolták.

Stacy összeráncolta homlokát. Lehet, hogy valójában erre a zajra ébredt fel, és azért gondolta pisztolylövésnek, mert félig még aludt, és mert már nem bízik az ösztöneiben? Egy éve ilyesmi fel sem merült volna benne. Csakhogy akkor még zsaru volt, a dallasi rendőrség életvédelmi osztályának nyomozója. Akkor még nem árulták el, nem csapták be galádul. Aztán a keserű tapasztalat megfosztotta az önbizalmától. Ugyanakkor viszont ahhoz is erőt adott neki, hogy végre valami másba kezdjen, mert élete és munkája egyre kevésbé elégítette ki.

Revolverét szinte már görcsösen markolta, és borzalmasan fázott, mégis úgy döntött, hogy utánajár a zajnak. Az ajtó melletti polcról levette koszos kerti fapapucsát, belebújt, és a verandáról lement az előkertbe. Közben elnézett a ház mögé, de ott sem látott semmi szokatlant. Keze mégis reszketett, és küzdenie kellett az ijesztő gondolat ellen, hogy tökéletesen rosszul méri fel a helyzetet.

Ez korábban már megtörtént vele. Kétszer is. Először kevéssel azután, hogy beköltözött ide. Akkor is azt hitte, hogy lövések ébresztették fel, és hallótávolságon belül az összes szomszédját kiverte az ágyból. Az utca azonban mindkét alkalommal, akárcsak most, csendesnek és nyugodtnak bizonyult. Mindenki az igazak álmát aludta, és semmi rendkívüli nem történt. Pánikkeltésével új lakóként persze nem lopta be magát a szomszédai szívébe. Tökéletesen érthető volt, hogy a legtöbben megorroltak rá. Cassie azonban nem. Ő még egy csésze forró kakaóra is meghívta.

Cassie lakásának egyik hátsó helyiségéből most fény szűrődött ki. Miközben a világos ablakot nézegette, Stacy egyszeriben rádöbbent arra, aminek valójában azonnal eszébe kellett volna jutnia. A lövések, amelyek felkeltették, olyan hangosak voltak, hogy nem érkezhettek máshonnan, csakis a közvetlen szomszédjából.

Hirtelen rémület tört rá. Futni kezdett Cassie verandája felé, felszaladt a lépcsőn, a nagy rohanásban elbotlott, de azonnal felpattant, és gondolatban elszántan megnyugtatni igyekezett magát. Azokat a lövéseket, bármennyire valóságosaknak tűntek is, alighanem csak álmodta. Cassie biztosan békésen alszik az ágyában.

Miután odaért a barátnője ajtajához, erősen megverte az öklével, aztán várt kicsit, és újra bedörömbölt.

– Cassie! – kiáltotta. – Én vagyok az, Stacy. Engedj be!

Választ nem kapott, és végül lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Stacy a lábával berúgta, és pisztolyát két kézre fogva belépett az előszobába. Odabent néma csönd fogadta. Megint Cassie nevét kiáltotta, és hangjából ő maga is kihallotta a kétségbeesett reménykedést, a reszketeg félelmet. Szerette volna azt hinni, hogy csak a képzelete űz gonosz tréfát vele, ám az, amit a következő pillanatban meglátott, megfosztotta ettől a hitétől.

Cassie arccal előre, félig a rongyszőnyegen, félig mellette feküdt a padlón. Testét nagy, sötét folt vette körül. Vér volt. Nagyon sok vér.

Stacyre remegés tört rá, de nagyokat nyelve megpróbálta elfojtani. Tudta, hogy most rendőrésszel kell gondolkodnia. Odament a barátnőjéhez, letérdelt mellé, és egyre jobban felülkerekedett benne a szakember, aki függetleníteni tudja magát attól, hogy kivel történt itt ez a szörnyűség. Megfogta Cassie csuklóját, s miután megállapította, hogy már nincs pulzusa, szemügyre vette a halott lányt.

Úgy látta, két lövés érte, az egyik a lapockái között, a másik pedig a feje hátsó részén. Hullámos szőke haja vértől ragadt össze. Teljesen fel volt öltözve, farmer volt rajta, Birkenstock szandál és világoskék póló, az egyik kedvenc darabja, amelynek mellrészét a Dream. Love. Live felirat díszítette. Stacy ezt most nem láthatta, de jól emlékezett rá, és könny szökött a szemébe, amikor eszébe jutottak ezek a szavak. Álmodom. Szeretek. Élek.

Torkát sírás fojtogatta, de tudta, hogy a könnyeivel nem támaszthatja fel a barátnőjét. Ha viszont megőrzi az önuralmát, talán segíthet a gyilkosa megtalálásában. Valahonnan a lakásból egyszer csak zajt hallott. Szíve izgatottan dobogott, keze erősen remegett, de azért erősen megmarkolta a revolverét, felegyenesedett, és beljebb indult.

Beth, Cassie lakótársnője a másik hálószoba ajtaja előtt feküdt, csak ő a hátán. Üveges szeme nyitva volt, és szürke-fehér cicákkal mintázott rózsaszín pizsamát viselt. Őt is kétszer lőtték meg, és mindkét golyó a mellkasába fúródott.

Stacy vigyázva, hogy még véletlenül se mosson el nyomot, Beth nyaki ütőerére tette az ujjait, de az ő szíve sem vert már. Felállt mellőle, és arra fordult, amerről a hangok érkeztek. Most már azt is ki tudta venni, hogy nyüszítést és kaparászást hall. Cézárt bezárhatták a fürdőszobába.

Stacy elindult oda, és közben halkan a kölyökkutyát szólongatta. A labrador szűköléssel válaszolt neki, és hálásan a lábához bújt, amikor belépett hozzá. Stacy ölbe vette, és meglátta, hogy a szerencsétlen állat a padlóra piszkított. Régóta lehetett már bezárva ide. Ki tehette ezt vele? Alighanem a gyilkos, mert Cassie éjszakára és olyankor, amikor elment itthonról, a kert elkerített részében szokta hagyni Cézárt.

Karján a kiskutyával Stacy gyorsan, de alaposan átvizsgálta a lakás többi részét, hogy kiderítse, nem bujkál-e még itt a gyilkos. Megérzése ugyan azt súgta, hogy már elment, mégpedig abban a néhány percben, amíg ő felkelt és kilépett a verandájára. Kocsiajtót becsapódni és autót elindulni nem hallott, a tettes tehát gyalog távozhatott.

Stacy tudta, hogy ki kell hívnia a rendőröket, de előtte még mindent meg akart tudni a tetthelyről. Ha egy járőrkocsi véletlenül éppen a közelben van, a bejelentése után két-három perccel már itt lehetnek a zsaruk. Negyedóránál pedig egyébként sem lesz több ideje.

Abból, amit eddig látott, úgy gondolta, hogy Cassie-t ölték meg először. Beth meghallhatta a lövéseket, és kiugorhatott az ágyából, hogy megnézze, mi történt. Valószínűleg nem jött rá, hogy a dörrenések pisztolytól származtak, mert az éjjeliszekrényén ott volt a telefon, de nem nyúlt hozzá. Stacy odament a készülékhez, és pizsamafelsője aljával megfogva felemelte a kagylót. A vonal élt.

A lakásban semmi sem utalt rablótámadásra. Az ajtót nem betörték, hanem kinyitották. A gyilkost Cassie engedhette be. Egy ismerőse vagy barátja lehetett, akit várt, de legalábbis megbízott benne. Lehet, hogy Cézárt a tettes kérésére zárta be a fürdőszobába?

Stacy egyelőre félretette a kérdéseit, és feltárcsázta a 911-et.

– Kettős gyilkosság történt – mondta reszkető hangon az ügyeletes rendőrtisztnek. – City Park sugárút 1174. – tette hozzá, aztán a kiskutyát a melléhez szorítva leült a földre, és elsírta magát.

2. FEJEZET

2005. február 28., hétfő

Éjjel 1 óra 50 perc

Spencer Malone nyomozó közvetlenül a City Park sugárúti ikerház előtt állította le 1977-es, meggypiros Chevrolet Camaróját. Bátyja, John újonnan vette a sportkocsit, és imádta. Az volt minden büszkesége, amíg meg nem nősült és nem születtek gyerekei, akiket naponta kellett óvodába vinni és sokszor születésnapi zsúrokra fuvarozni. Azóta Spencer büszkeségének és imádatának tárgya volt a Camaro.

Mielőtt most kiszállt volna belőle, kinézett az ikerházra. Az elsőnek kiérkezett járőrök már lezárták a tetthelyet, és a kissé rogyadozó elülső veranda köré sárga szalagot feszítettek ki. Előtte egy egyenruhás állt, hogy feljegyezze a házba belépők nevét és az érkezésük pontos idejét. Spencer összehúzta a szemét, amikor felismerte a három éve a rendőrségen szolgáló fiatal férfit, azok egyikét, akiknek élete legrosszabb napjait köszönhette. Pont ennek a seggfej Connellynek kell itt lennie! – gondolta, ám aztán mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjék.

Tudta magáról, hogy könnyen kijön a sodrából, és heves vérmérséklete miatt verekedésbe is sokszor keveredett már. Ezért jutott csak lassan előre a szamárlétrán, és azoknak is alaposan megkönnyítette a dolgát, akik csatlakoztak a feljelentőkhöz, akik miatt kis híján befellegzett az ő rendőrségi pályafutásának. A forrófejűség és a súlyos szakmai melléfogás minden, csak nem szerencsés párosítás.

Spencer megcsóválta a fejét. Bárhogy is van, ez itt az ő esete. Ő vezeti a nyomozást, és ezt most nem fogja elszúrni.

Kinyitotta a kocsija ajtaját, és éppen akkor szállt ki, amikor Tony Sciame nyomozó is leparkolt a ház előtt. A New Orleans-i rendőrségen a nyomozók nem állandó társsal dolgoztak, az új ügyeket náluk mindig az kapta meg, aki soron következett. A nyomozás vezetője aztán eldönthette, ki legyen a segítője az éppen ráérők közül. A választásban komoly szerepet játszott a szakmai tapasztalat és a barátság. Többségüknél a rokonszenv volt a legfőbb szempont, és Spencer több okból is jól együtt tudott dolgozni Tonyval. Ők ketten remekül kiegészítették egymást, és kiegyensúlyozták a másik hiányosságait.

Azokból amúgy Spencernek sokkal több volt, mint Tonynak, aki a rendőrségnél leszolgált harminc évéből huszonötöt a gyilkosságiaknál húzott le, és a legöregebb rókák közé tartozott. Harminckét éve élt boldog házasságban, amelynek minden évében magára szedett fél kiló túlsúlyt. Négy gyereke közül egy már a saját lábára állt, egy még otthon élt velük, kettő pedig Baton Rouge-ban tanult a Louisianai Egyetemen. Volt még egy komoly jelzálogkölcsöne és egy Frodo nevű kis korcs kutyája.

– Szia, szépfiú! – üdvözölte Spencert.

– Helló, spagettifaló!

Spencer nagy előszeretettel cukkolta Tonyt a spagettiimádatával. Gonoszkodását társa azzal torolta meg, hogy őt szépfiúnak, kölyöknek vagy gyorstüzelőnek nevezte. A maga harmincegy évével és kilenc év rendőri szolgálatával Spencer persze sem gyerek, sem újonc nem volt már, nyomozónak viszont csak nemrégiben nevezték ki, és a gyilkosságiaknál is csupán rövid időt töltött még el. Így aztán az NOPD-n, vagyis a New Orleans-i rendőrkapitányságon uralkodó szokások szerint még mindig ugratások célpontja volt.

Tony nevetve megpaskolta a pocakját.

– Csak az irigység beszél belőled.

– Hiszed te! – Spencer a rendőrségi kisbuszra bökött a fejével. – A technikusok leköröztek bennünket.

– Túlbuzgó stréberek! – Miközben elindultak egymás mellett, Tony felnézett a csillagos égboltra. – Kezdek kiöregedni ebből a szarságból. Éppen akkor riasztottak, amikor Bettyvel hegyi beszédet tartottunk Carlynak. Már megint nem jött haza a megbeszélt időre.

– Szegény kislány!

– Szegény? Kész gyötrelem az a gyerek. A négy közül ő a legkisebb, de vele van a legtöbb bajom. Látod ezt itt? – Tony erősen kopaszodó fejére bökött. – A másik három miatt is sok hajam szála kihullott, Carly azonban mindegyiken túltesz. Várd csak ki a végét, és majd te is megtudod, miről beszélek.

Spencer felnevetett.

– Hat testvérem van, úgyhogy jól tudom, milyenek a kölykök. Ezért nincs nekem egy sem.

– Lehet, hogy ezt meg csak te hiszed – vágott vissza Tony. – Igaz is, mi a neve?

– Kinek?

– A mára esedékes nődnek.

Spencer az előző estét valójában két öccsével, Percyvel és Patrickkel töltötte Shannon tavernájában, ahol megettek egy-egy hamburgert és legurítottak pár sört. Legnagyobb teljesítménye az volt, hogy a nyolcas golyót belökte a sarokba, és ezzel megverte Patricket, a család biliárdbajnokát. Ez azonban Tonyt a legkevésbé sem érdekelte. A jóképű Malone fiúk az NOPD-nél a forrófejűségük mellett a nők körében aratott sikereikről voltak híresek.

– Úriember nem beszél a hódításairól – felelte Spencer vigyorogva.

Hátán azonban futkosni kezdett a hideg, amikor odaértek Connellyhez. Amint elkapta a pillantását, azonnal felidéződött benne, hogy mi történt vele az ötödik kerületi kapitányságon, amikor még ott dolgozott, és ő kezelte a besúgók lefizetésére szolgáló kasszát. Ezerötszáz dollár manapság nem nagy pénz, ahhoz azonban elég, hogy a hiánya derékba törje egy zsaru karrierjét. Hogy felfüggesszék, aztán pedig lefokozzák, és bíróság elé állítsák.

A vádat végül ejtették, és Spencer nevén nem esett folt. Kiderült, hogy közvetlen elöljárója, Moran hadnagy akarta az ő cipőjébe varrni a sikkasztást. Álszent módon azt hajtogatta, hogy azért bízta rá a pénztárt, mert feltétel nélkül megbízott benne, és azt hitte róla, tisztában van a felelőssége súlyával, noha még csak hat hónapja volt az osztályán.

Moran valójában persze bűnbakot akart csinálni belőle, és ha Spencer ártatlanságában nem hitt volna szentül a családja, az a szemét el is éri a célját. Akkor pedig őt nemcsak a rendőrségtől távolították volna el, hanem még börtönbe is kerül.

Életéből azonban így is másfél év ráment arra az ügyre, és ha eszébe jutott, mi mindenen ment keresztül, még mindig ádáz düh fogta el. Azóta sem tudott megbocsátani azoknak a munkatársainak, köztük ennek a kígyó Connellynek, akik akkor ellene fordultak az ötödik kerületiek közül. Addig egyetlen nagy családnak gondolta a rendőrséget, ahol neki mindenki a fivére vagy a nővére. És egészen addig a közkeletű New Orleans-i felfogás, az „egyszer élünk, hát akkor már éljünk vidáman" gondolkodás alapján egyetlen jó buli volt az élete.

Moran hadnagy azonban gondoskodott arról, hogy ez ne lehessen így tovább. Pokollá tette Spencer életét, és megfosztotta a rendőrséggel kapcsolatos illúzióitól. Azóta nem élvezi annyira a bulikat, gyanakvó lett, és mindig minden lépése következményét kínosan számba veszi.

Miután felmentették a sikkasztás gyanúja alól, visszahelyezték a szolgálatba, utólag megkapta a felfüggesztése idejére járó fizetését, és áthelyezték a Kiemelt Ügyek Osztályára. Álmai netovábbja mindig is az volt, hogy egyszer majd bekerülhessen ide, a legtapasztaltabb és a legedzettebb nyomozók közé. Ők foglalkoztak az úgynevezett bedöglött ügyekkel, vagyis a több mint egy éve megoldatlan esetekkel, és a legsúlyosabb bűncselekményekkel, például a nemi erőszakokkal, a sorozatgyilkosságokkal és a gyermekrablásokkal.

Spencer tisztában volt azzal, hogy az áthelyezéssel le akarták kenyerezni a kiállt sérelmek miatt, mégis igent mondott az ajánlatra. Az, hogy rendőrként dolgozik, számára sohasem csak pénzkeresetet jelentett. Ő mindig is testestül-lelkestül zsaru volt. Soha fel sem merült benne, hogy más hivatást is választhatna, de ez nem is igen juthatott eszébe. Szinte arra született, hogy rendőr legyen belőle, hiszen az apja és a nagybátyja is az volt, és ma is az még a nagynénje, számtalan unokatestvére és kettő kivételével az összes testvére.

Az egyik bátyja, Quentin ugyan tizenhat év szolgálat után kilépett a rendőrségtől, és elvégezte a jogi egyetemet, de egykori hivatásától utána sem távolodott el igazán. Ma kerületi ügyész, és azon fáradozik, hogy rács mögé juttassa azokat a gazembereket, akiket a többi Malone lekapcsolt.

– Üdv, Connelly! – köszönt Spencer fojtott hangon az egyenruhásnak. – Túléltem a kivégzésemet. Meglepi, hogy itt lát?

A fiatal rendőr felemelte a fejét.

– Nem tudom, mire gondol, nyomozó.

– Persze, persze. – Spencer közelebb hajolt Connellyhez. – Zavarja, hogy velem kell dolgoznia?

Az egyenruhás hátrált egy lépést.

– Nem, uram. Nem zavar.

– Akkor jó. Kettőnk közül én ugyanis mindenképpen maradok.

– Értem, uram.

– Mivel van dolgunk?

– Kettős gyilkossággal. – Az egyenruhás hangja enyhén remegett. – Mindkét áldozat nő. Egyetemisták voltak. – Connelly belepillantott a jegyzeteibe. – Cassie Finch és Beth Wagner. A szomszédasszonyuk hívott ki minket. Stacy Killiannek hívják.

Spencer elnézett arra, amerre a rendőr mutatott. A verandán álló nő egy alvó kölyökkutyát szorított magához. Magas volt, szőke, és ilyen messziről csinosnak tűnt, még így is, hogy elég furcsán volt felöltözve. Kabátja alatt csak pizsamát viselt.

– Mit tudott elmondani a bejelentő?

– Állítólag lövéseket hallott, és átment a szomszédba nyomozni.

– Roppant bölcs megoldás volt tőle. Civilek! – horkant fel Spencer, aztán elindult a verandára.

Tony oldalról odapillantott rá.

– Ne foglalkozz vele, szépfiú! Ez a Connelly csak egy hülye kis pöcs.

Az NOPD-n sokaknak jó ideig kedvenc időtöltése volt, hogy befeketítsék Spencert, de Tony ebben soha nem vett részt. Ő Spencer mellett állt, és akárcsak az egész Malone család, mindvégig ártatlannak tartotta. Spencer tudta, hogy ez nem lehetett könnyű, főleg akkor nem, amikor egyre több állítólagos bizonyíték szólt ellene.

Azzal is tisztában volt, hogy a kapitányságon ma is vannak még, akik nem hisznek az ő ártatlanságában és Moran bűnösségében. Annak ellenére sem, hogy a hadnagy beismerő vallomást tett, aztán pedig öngyilkosságot követett el. A kétkedők szerint a Malone család rendőrségnél dolgozó tagjai bevetették komoly befolyásukat, és elérték, hogy elsimítsák az ügyet.

Spencert dühítette, hogy ártatlanul bár, mégis rossz fényt vetett a családjára. Utálta a sokatmondó összenézéseket és a háta mögött folytatott pusmogásokat.

– Minden csoda három napig tart – mondta Tony megnyugtatón, mintha csak kitalálta volna barátja gondolatait. – A zsaruknak nem túl jó a memóriájuk. Szerény véleményem szerint ólommérgezés lehet az oka.

– Gondolod? – vigyorgott rá Spencer a társára, miközben felmentek a lépcsőn. – Én inkább a túl sok kék ruhafestékre gyanakodnék.

Átvágtak a verandán, és Spencer végig magán érezte a szomszédasszony tekintetét, de nem nézett oda rá. Nyilván zaklatott és kérdései vannak, azok azonban várhatnak. Később majd rá is időt szán. Később, és nem most.

A házban már javában dolgoztak a nyombiztosítók. Spencer enyhe izgatottságot érzett, miközben körbenézett. Amióta az eszét tudta, arról álmodott, hogy egyszer majd gyilkossági ügyekben fog nyomozni. Gyerekkorában sokszor ott ült apja és Sammy bácsikája mellett, amikor ők a nyomozásaikról beszélgettek. Később pedig a bátyjaira, Johnra és Quentinre nézett fel csodálattal. Nem sokon múlt, hogy soha ne léphessen a nyomdokukba, de végül mégis sikerült. Ma már a Kiemelt Ügyek Osztályán dolgozik, a rendőrség krémjéhez tartozik. Ezzel fizették meg az együttműködését és a jó szándékát.

Figyelmét megint a tetthelyre irányította. A lakásról futó pillantásra is megállapíthatta, hogy egyetemisták bérelték. Másod- és harmadkézből vett olcsó bútorokkal rendezték be, a hamutartók dugig voltak csikkekkel, és mindenütt diétás kólák üres dobozai hevertek. Legalább két tucat volt belőlük. Látszik, hogy csajok éltek itt, gondolta Spencer. Ha fiú is lett volna a lakók között, Miller Lite-dobozokkal lenne tele a szoba, vagy a Louisianában főzött Abita sör üvegeivel.

Az első áldozat arccal előre feküdt a padlón, a feje hátsó részéből egy darabot leszakított a golyó, és a halottkém már bezacskózta a kezét. Spencer odapillantott az egyik fiatal nyomozóra. Tudta, hogy a hatodik kerületi kapitányságon dolgozik, de a nevére nem emlékezett. Tony viszont igen.

– Szia, Bernie! Te rángattál ide minket éjnek évadján?

– Sajnálom, de ez itt nem piskóta. Gondoltam, minél előbb bevonunk benneteket, annál jobb.

A fiatal nyomozó szemlátomást ideges volt. Kinevezésén szinte még meg sem száradt a tinta, és eddig valószínűleg legfeljebb csak bandák közötti lövöldözésekkel volt dolga.

– A társam, Spencer Malone.

A hatodik kerületi nyomozó szemében megvillant valami. Spencer úgy sejtette, hallhatott már róla.

– Bernie St. Claude.

Éppen kezet szorítottak, amikor Ray Hollister, a kerületi halottkém felnézett rájuk a holttest mellől.

– Látom, összegyűlt a csapat.

– Az éjféli lovagok. Mi, mázlisták! – felelte Tony. – Dolgoztál már Malone-nal, Ray?

– Ezzel a Malone-nal még nem. – A halottkém odabiccentett Spencernek. – Isten hozta az éjszakai gyilkosságok klubjában!

– Örülök, hogy itt lehetek.

A kijelentés hallatán a nyomrögzítők közül többen hangosan felnyögtek.

– Az a legrosszabb, hogy ezt komolyan is gondolja – mondta Tony, és rávigyorgott Spencerre. – Vegyél vissza a lelkesedésből, szépfiú, különben strébernek fognak tartani.

– Nyald ki! – felelte Spencer mosolyogva, aztán visszafordult a halottkémhez. – Mit derített ki eddig?

– Meglehetősen egyszerű esetnek tűnik. Két lövést kapott. Az első talán még nem ölte volna meg, a második viszont annál biztosabban.

– De miért lőtték le? – gondolkodott Spencer hangosan.

– Annak a kiderítése már a maga reszortja, öcskös, nem az enyém.

– Megerőszakolták? – kérdezte Tony.

– Nem hiszem, de biztosat majd csak a boncolás után mondhatok.

Tony bólintott.

– Megyünk, megnézzük a másik áldozatot is.

– Jó mulatást!

Spencer nem indult el, hanem a halott lány mellett legyező alakban a falra fröcskölődött vérre szegezte a tekintetét.

– A tettes ülő helyzetből tüzelt – mondta.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Tony.

– Ebből itt. – Spencer megkerülte a holttestet, és odament a falhoz. – A vér alulról felfelé fröcskölődött, aztán pedig oldalra.

– Megáll az eszem!

– A sebek megerősítik ezt a feltételezést – szólt közbe dr. Hollister.

Spencer izgatottan körbenézett. Tekintete végül az egyik íróasztalon és a mögötte álló széken állapodott meg.

– Onnan lőttek – mondta, és bement az íróasztal mögé.

Hogy ne tegye tönkre az esetleges bizonyítékokat, csak a szék mellé guggolt le, és elképzelte, mi és hogyan történhetett. A gyilkos itt ült, az áldozat pedig háttal állt neki. Aztán két lövés dördült. Mit csinálhattak éppen? És miért kellett ennek a lánynak meghalnia?

Spencer felegyenesedett, és lenézett az íróasztalra. A poros lapon jól láthatóan kirajzolódott egy téglalap alakú nyom. Éppen akkora volt, mint egy hordozható számítógép. Az asztal mellett a falon konnektor és telefondugasz is volt.

– Szerintem itt egy laptop feküdt – mondta Spencer.

– Lehet – felelte Tony –, de könyvek, jegyzetfüzetek vagy újságok is lehettek.

– Akár. Bármi volt is azonban, eltűnt innen. Méghozzá szemlátomást mostanában.

Spencer gumikesztyűt húzott, és végigsimított a szögletes rajzolaton, de ujjaira nem tapadt por. Megfordult, és odaintette a fényképészt, hogy készítsen felvételeket az íróasztalról és a székről.

– Itt mindent nagyon alaposan vizsgáljanak meg! – mondta Tony.

Spencer tudta, hogy társa ujjlenyomatokat akar kerestetni a technikusokkal, és bólintott.

– Indulhatunk.

Átmentek a másik áldozathoz. Őt is lelőtték, de az elébük táruló kép egyébként semmiben sem emlékeztetett az előzőre. Ezt a lányt a mellkasán érte két lövés, és a hátán feküdt a hálószoba küszöbén. Pizsamája elejét átitatta a vér, és testét is vörös tócsa vette körül.

Spencer odament hozzá, ellenőrizte a pulzusát, aztán visszafordult a társához.

– Ágyban volt, meghallotta a lövéseket, és kijött, hogy megnézze, mi történt.

Tony elkapta a tekintetét az áldozatról, és zavartan hunyorgott.

– Carlynak van egy ugyanilyen pizsamája. Mindig abban alszik.

Ez persze csak véletlen egybeesés volt, de Spencer tudta, mit érezhet a barátja.

– Megfogjuk azt a rohadékot – mondta.

Tony bólintott, és megvizsgálta a holttestet.

– Nem rablótámadás volt – mondta –, és nem is erőszakolták meg a lányokat. Betörésnek sincs nyoma.

Spencer összeráncolta a homlokát.

– Akkor mi lehetett az indíték?

– Ms. Killiantől talán majd megtudunk valamit.

– Te vagy én?

Tony elvigyorodott.

– Te vagy a nagy nőszakértő. Tied a pálya!

3. FEJEZET

2005. február 28., hétfő

Éjjel 2 óra 20 perc

Stacy megborzongott, és megigazította az ölében fekvő kölyökkutyát. A kis labrador halk nyüszögéssel tiltakozott. Stacy tudta, hogy be kellene tennie a kosarába, és a karja is elzsibbadt már alatta, mégsem volt képes elszakadni tőle. Megsimogatta, és egy pillanatra puha, selymes fejére fektette az arcát.

Miután telefonált, és a rendőrök érkezésére várt, visszament a lakásába, elrakta a revolverét, és kabátot kapott magára. Volt ugyan fegyvertartási engedélye, tapasztalatból tudta azonban, hogy a legrosszabb esetben gyanúsítottá válna, ha pisztollyal a kezében találnák egy gyilkosság helyszínén. És jó esetben is összezavarná a nyomozókat.

Eddig mindig a másik oldalon állt, és soha nem volt még tehetetlen kívülálló, az áldozat jó ismerőse, bár egyszer már igencsak közel járt ehhez. Jane, a féltestvére csak hajszál híján menekült meg egy gyilkos markából. Stacynek akkor, miközben még azt kellett hinnie, hogy el fogja veszíteni a húgát, egyszer s mindenkorra elege lett a rendőrségből, a szolgálati jelvényéből és mindabból, ami együtt jár vele. A vérből. A borzalmakból. A halálból.

Rádöbbent, hogy hétköznapi életre vágyik, egészséges kapcsolatra, esetleg még saját családra is. Minderre azonban nyomozóként esélye sem volt. A rendőri munka, mintha csak taszító bélyeget viselt volna magán, távol tartott tőle mindent, ami hétköznapi és egészséges. Maradéktalanul fel kellett áldoznia magát, hogy eredményesen harcolhasson a legnagyobb szörnyűség ellen, amit ember ember ellen elkövethet, a gyilkosság ellen.

Annak idején arra is rádöbbent, hogy az életén senki más, csakis ő maga változtathat, és változtatott is rajta. Most mégis ugyanott tart. A halál újra megtalálta, és ezúttal a barátnőjére, Cassie-re csapott le. És Bethre.

Hirtelen düh fogta el. Hol a pokolban vannak már a nyomozók? Miért totojáznak ennyit? Ha ilyen ütemben dolgoznak, a gyilkos már rég Mississippiben lesz, mire ezek ketten szemügyre veszik a tetthelyet.

– Stacy Killian? – lépett végre oda hozzá a fiatalabbik nyomozó, és felmutatta a jelvényét. – Malone nyomozó vagyok. Úgy tudom, maga tett bejelentést.

– Igen, én voltam.

– Jól érzi magát? Nem akar leülni?

– Nem. Jól vagyok.

A nyomozó Cézárra bökött a fejével.

– Helyes kutya. Labrador?

Stacy bólintott.

– Az, de nem az enyém. Cassie-é… volt – felelte, és gyorsan összeszedte magát, mert bosszantotta, hogy remeg a hangja. – Nem térhetnénk inkább a tárgyra?

A fiatal nyomozó szemöldöke magasba szaladt. Láthatóan meglepte az indulatos kérdés, és Stacy sejtette, hogy ridegnek, érzéketlennek hiszi őt. Persze honnan is tudhatná, hogy az igazság egészen más? Hogy ő levegőt is alig kap a megrázkódtatástól.

Spencer Malone előhúzott egy kis spirálos jegyzetfüzetet. Annak idején Stacy ugyanilyet használt.

– Mondja el pontosan, mi történt! – szólította fel a férfi.

– Aludtam, amikor egyszer csak pisztolylövésekre ébredtem. Átjöttem a barátaimhoz, hogy megnézzem, mi van velük.

A nyomozó arcán átsuhant valami, ám aztán megint kifejezéstelen lett a tekintete.

– Ott lakik? – mutatott át az ikerház másik felére.

– Igen.

– Egyedül?

– Nem értem, miért fontos ez, de igen, egyedül élek itt.

– Mióta?

– Január első hetében költöztem ide.

– Azelőtt hol lakott?

– Dallasban. Azért jöttem New Orleansba, mert itt járok egyetemre.

– Jól ismerte az áldozatokat?

Az áldozatokat… Stacy összerezzent.

– Cassie jó barátom volt, Beth viszont csak egy hete lakott itt. Akkor költözött be, amikor Cassie korábbi lakótársnője otthagyta az egyetemet, és hazament a szüleihez.

– Azt mondja, Cassie Finch a jó barátja volt, noha még két teljes hónapja sem ismerték egymást?

– Tudom, ez nem nagy idő, de mi valahogy azonnal megtaláltuk a közös hangot.

Spencer Malone arca kétkedésről árulkodott.

– Miért volt biztos abban, hogy pisztolylövéseket hallott? Nem lehettek volna petárdák vagy egy gyújtáshibás kocsi hangja?

– Tudtam, hogy csakis lövések lehettek, nyomozó. – Stacy egy pillanatra elkapta tekintetét a férfiról, majd megint a szemébe nézett. – Tíz évig zsaru voltam Dallasban.

Malone nyomozó szemöldöke újra magasba szaladt, mintha Stacy bejelentése után megváltozott volna a róla eddig alkotott képe.

– Aztán mi történt?

Stacy elmondta, hogy kijött a lakásából, lement a kertbe, és fényt látott kiszűrődni a szomszédból.

–