Áldozatok

By Jonathan Kellerman

A szerző nem csupán világhírű íróként ismert, de gyakorló pszichológus is – akárcsak hőse, Alex Delaware, a higgadt, humánus gondolkodású szakember, aki az emberi lélek sötét titkainak ismerőjeként már többször sietett a rendőrség segítségére.
Ezúttal társa, Milo Sturgis hadnagy egy olyan brutális gyilkosság ügyével keresi fel, amely előtt a sokat próbált nyomozók is értetlen borzadással állnak. Késlekedésre pedig nincs idő: a szörnyű halált újabbak és újabbak követik, és minden áldozattal csak növekszik az ügyet körüllengő kétségbeejtő homály. Mit jelenthetnek a gyilkos által a helyszínen hagyott, meglehetősen szűkszavú üzenetek? Mi kapcsolhatja egymáshoz a hátborzongatóan megcsonkított áldozatokat? Talán egy ördögien megtervezett bosszúhadjárat célpontjai voltak, vagy csupán egy őrült ámokfutó kiismerhetetlen logikájának estek martalékul?
Milo, Alex és társaik fáradhatatlan kutatása során az olvasó az amerikai társadalom sokszínűségével is megismerkedhet, és miközben beszélgetések meg találgatások során át halad a végkifejlet felé, lassan egy nem mindennapi elme riasztó működése rajzolódik ki előtte.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636435882

Book preview

Aldozatok_cover

Jonathan Kellerman

Áldozatok

General Press

Alapítva 1988-ban

A mű eredeti címe

Victims

Copyright © 2012 by Jonathan Kellerman

This translation is published by arrangement with Ballantine Books, an imprint of the Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.

Hungarian translation © Szabó István

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

Szerkesztette

SZENDI NÓRA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISSN 1416-7026

ISBN 978 963 643 587 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9—11. fszt. 2.

Tel.: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Kiadói munkaszám E3530-12

Az e-könyv konvertálását a

Content 2 Connect Kft. végezte

co

2014

Libby McGuire-nek

1. fejezet

Ez az üzenet egészen más volt, mint általában.

Milo reggel nyolckor csak pár szót mondott a rögzítőre.

Alex, szeretném, ha megnéznél valamit. Mondom a címet.

Egy órával később már a helyszínen mutattam az igazolványomat egy egyenruhás őrnek, aki fura grimasszal igazított útba:

— Felfelé menjen, doktor.

Egy barna színű, kétlakásos ház második szintje felé mutatott, miközben másik kezével fegyvertartó öve felé nyúlt, mint aki éppen megvédeni készül magát.

Szép, régi épület, spanyolos stílusban, de a színe valahogy nem tetszett. Az utca mindkét végét lezárták, szokatlan csend volt. Három rendőrautó és egy Ford LTD parkolt az aszfalton. A helyszínelők és a halottkém kocsija még nem érkezett meg.

— Tényleg olyan szörnyű? — kérdeztem.

— Ez még egy enyhe kifejezés — felelte az egyenruhás.

Milo a lépcsőfordulóban állt komoran, hallgatagon.

Nem cigarettázott, nem jegyzetelt, nem osztogatott parancsokat. Karja teste mellett lógott, úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és most éppen egy távoli galaxisba bámul.

Kék széldzsekijén furcsán tört meg a napfény. Fekete haja kócos volt, ragyás arca pedig rendkívül sápadt. Gyűrött, fehér inget viselt, búzaszín kordnadrágja a pocakja alá csúszott, nyakkendője szomorúan fityegett.

Olyan volt, mintha csukott szemmel öltözködött volna. A lépcsőn felfelé ballagva azt hittem, meg sem ismer. Mikor már csak néhány lépcsőfok volt hátra, megszólalt:

— Egész hamar ideértél.

— Nem volt nagy forgalom.

— Ne haragudj.

— Miért?

— Hogy belekevertelek.

Felvettem a nejlonkesztyűket meg a lábzsákokat, majd tartottam neki az ajtót.

Nem akart bejönni.

A nő a lakás elülső szobájában, hanyatt feküdt a padlón. Mögötte be lehetett látni az üres konyhába, ahol a pult mellett egy régi hűtő állt, ajtaját nem díszítették sem a manapság oly divatos hűtőmágnesekkel, sem fényképpel vagy bármiféle egyéb emlékkel.

Balra két csukott ajtó tűnt fel sárga szalaggal lezárva. Gondoltam, oda nem mehetek be. Minden ablakon behúzott függönyök, a konyhában kellemetlen, fluoreszkáló fény, mintha éppen hajnalodna.

A nő feje jobbra billent, nyelve kilógott ernyedt, feldagadt ajkai közül.

Nyaka groteszk helyzetét látva a legtöbb halottkém azt mondaná: „az élettel nem összeegyeztethető".

Az asszony meglehetősen nagydarab volt, vállban és csípőben is elég széles. Hatvan körül lehetett, agresszív álla volt és rövid, durva, ősz haja. Barna melegítőnadrágot viselt, lábbeli nélkül. Lábujjain rövidre vágott, festetlen körmök. Koszos talpa arról árulkodott, hogy otthon mezítláb járkált.

Deréktól fölfelé olyan volt, mint egy csupasz bábu. Hasát vízszintesen felvágták a köldök alatt, mintha egy durva császármetszést hajtottak volna végre rajta. Ezt a vágást középen egy másik, függőleges irányú keresztezte, s így a két bemetszés csillag alakú sebet formált.

A sérülést nézve az a régi pénztárca jutott eszembe, mely olyan népszerű volt gyerekkoromban, főleg, ha valaki csak aprót hordott magánál: a tetején két egymásnak feszülő fém, amelyek erős nyomásra szétnyíltak, így engedve utat a tárca tartalmához.

A vágásból belek bukkantak elő, melyeket divatos sálat formázva rendeztek el a nő nyakánál. A bélfonat a jobb kulcscsontnál végződött. Végigfutott a nő jobb mellén, és a bordák között tűnt el. A többi zsigeri részt is kihúzták a testből, és a nő bal oldalára rakták egy halomba.

A kupac egy kétrét hajtott törülközőn pihent, mely valaha talán fehér lehetett. Alatta egy gondosan kiterített vöröses darab feküdt. Négy másik frottírtörülközőt is elhelyeztek a halott körül, nehogy bepiszkolódjon a krémszínű szőnyegpadló. Mindegyik precíz rendben, a szélek két-három centis átfedésben. A nő jobb oldalán volt a szintén összehajtogatott, halványkék póló, természetesen ugyancsak makulátlanul tisztán.

A fehér törülköző felszívta a testnedvek nagy részét, de egy kicsi átszivárgott a vörösre is. A szag még elviselhetőnek bizonyult, de érezni lehetett, hogy már megkezdődött a test bomlása.

A hulla alá egy ezüstszínű fürdőlepedő is került, melyre fehér betűkkel a Vita szót hímezték.

Ez latinul és olaszul azt jelenti: „élet". Talán valami szörnyeteg cinikus megjegyzése?

A belek zöldesbarnák voltak, néhol rózsaszín, máshol fekete pöttyökkel. Fénytelen gyűrődések jelezték, hogy már kezdenek kiszáradni. A lakásban jó tíz fokkal lehetett hűvösebb a kinti tavaszias hőmérsékletnél. Az egyik ablakból régi légkondicionáló zümmögött: nem lehetett nem észrevenni. Zajos, kicsit rozsdás szerkezet, ám elég hatékony ahhoz, hogy összegyűjtse a párát a levegőből, és lelassítsa a test bomlását.

De a rothadás elkerülhetetlen, és a test színe, mint a hullaházi holttesteké.

Az élettel nem összeegyeztethető.

Lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgálhassam a vágásokat. Mindkettő magabiztos metszés volt, tétovázásnak, bizonytalanságnak semmi nyoma. A tettes könnyedén hatolt át a bőr rétegein, majd az alattuk húzódó zsírrétegen, végül az izmokon.

A nemi szerv környékén semmiféle horzsolás, sérülés, és ehhez a brutalitáshoz képest különösnek hatott, hogy sehol nem láttam vért. Nem voltak vérfoltok, de még csak vércseppek sem, mint ahogy annak sincs nyoma, hogy bármiféle dulakodás zajlott volna. A törülközőket pedig mintha valami megszállott rendezgette volna el.

A fejemben szörnyű képek kavarogtak.

Egy nagyon éles penge, valószínűleg nem recés. A nyak elcsavarása gyorsan megölte, a műtétnél már halott volt, mondhatnánk, hogy végleges altatásban folyt. A gyilkos meglehetősen alapos munkát végzett, tisztában volt vele, hogy jó darabig dolgozhat a testen. Kimunkált koreográfia szerint cselekedett: szépen összehajtogatta a törülközőket, majd megnyugtató szimmetriára törekedve rendezte el őket. Aztán lefektette a nőt, és levette róla a pólót, vigyázva, nehogy bepiszkítsa.

Kicsit hátralépett, hogy megszemlélje megfelelően előkészítette-e testet. Aztán jöhetett a szike, majd az igazi móka: az anatómiai feltárás.

A hentesmunka és a nyak abnormális helyzete ellenére a nő arca nyugodtnak tűnt. Valahogy ez még mintha rontott volna a helyzeten.

Megvizsgáltam a bejáratot, de erőszakos behatolásnak nem látszott nyoma. Csupasz, krémszínű falak, olcsó, kárpitozott, okkerszín bútorok, melyek anyaga talán a brokátra akart hasonlítani, nem nagy sikerrel. A fehér kerámia mozaiklámpák repedezettnek tűntek.

Az étkezőrészben egy asztal és két összecsukható szék állt, az asztalon egy barna pizzásdoboz. A közelében valószínűleg Milo helyezett el egy sárga jelzést, melyet a bizonyítékoknál használnak. Ez felkeltette az érdeklődésemet.

Márkanév nem volt a dobozon, csak egy PIZZA! felirat, feltűnő, piros folyóírással, alatta pedig egy pocakos, bajszos szakács karikatúrája. A vigyorgó szakács körül kisebb betűkkel:

Friss pizza!

Ízletes!

Mmmmmm!

Nyam-nyam!

Jó étvágyat!

A doboz tiszta volt, sehol egy zsírfolt vagy maszatos ujjlenyomat. Megszagoltam, de nem éreztem pizzaillatot. Orromat még mindig a bomló test szaga járta át. Annak idején sokáig tartott, mire megszoktam ezt a bűzt.

Ha ez egy másfajta bűncselekmény helyszíne lenne, néhány nyomozó talán még poénkodna is az ingyenebédről.

Most azonban a szolgálatban lévő hadnagy inkább kint maradt, holott százával, talán ezrével látott már meggyilkolt áldozatokat.

Ismét szabadjára engedtem a fantáziámat. Valami őrült fazon idióta pizzás sapkában nyomja a csengőt, és sikerül bejutnia.

Lehet, hogy a pénztárcája érdekli? Kivárja a megfelelő pillanatot, a nő mögé lép, és két kezével szinte satuba fogja a fejét.

Egy gyors csavarás. A gerincvelő elszakad, és kész.

Erőre és magabiztosságra van szükség ahhoz, hogy ezt valaki így vigye végbe.

Az mindenesetre tapasztalt elkövetőre utalt, hogy semmilyen nyilvánvaló bűnjel nem maradt utána, még egy cipőnyom sem. Ha volt is hasonló bűncselekmény Los Angeles környékén, én biztosan nem hallottam róla.

Bármilyen alapos volt is emberünk, a nő halántékán esetleg mégis találhatunk DNS-mintát. Igaz, a pszichopaták nem nagyon izzadnak, de soha nem lehet tudni.

Újra körülnéztem a szobában.

Az áldozat pénztárcáját kerestem: nem láttam sehol. A gyilkosság után jött volna a rablás ötlete? Valószínűbb, hogy csak valami emléket akart elvinni a helyszínről.

Kicsit elléptem a testtől, és elgondolkodtam: vajon mik lehettek a nő utolsó gondolatai? Egy jó kis mozzarellás pizza, kényelmesen, mezítláb fogyasztva?

A csengetés lehetett az utolsó dallam, amit hallott.

Nem volt könnyű rávennem magam, hogy egy darabig még a lakásban maradjak.

A nyakat olyan ügyesen törték el, hogy felmerült bennem, talán valami harcművész lehetett.

A hímzett törülköző is zavart.

Vita. Élet.

Lehet, hogy azt magával hozta a gyilkos, a többit pedig a szekrényből vette ki?

Nyam-nyam. Jó étvágyat. Élj pizzán!

Az oszlásnak indult test bűze egyre erősödött, szemem köny­nyezni kezdett, minden elmosódott előttem, a belekből összeállított sálat pedig már-már kígyónak kezdtem látni.

Egy hatalmas, kövér óriáskígyó, bágyadtan a bőséges táplálkozás után.

Gondolkodtam, ott maradjak-e, úgy téve, mintha ez az egész felfogható lenne, vagy rohanjak ki, és próbáljam meg leküzdeni hányingeremet, saját beleim jelzését.

Nem volt nehéz a döntés.

2. fejezet

Milo még mindig ugyanúgy állt a lépcsőfordulóban. Tekintete már visszatért a Föld nevű bolygóra, és az előtte elterülő utcát pásztázta. Öt rendőr járt szinte futólépésben házról házra, de csak kevés helyen találtak otthon valakit.

A környék igazi munkásnegyed volt a Nyugat-Los Angeles-i körzet délkeleti csücskében. Három háztömbnyire keletre már egy másik körzet nyomozóinak fájhatna a feje. A területen jórészt családi házak és kétlakásos társasházak álltak, olyanok, amilyenben az áldozatot kivégezték.

A pszichopaták legtöbbször nehezen tudnak kilépni megszokott rutinjukból, így nem tartottam kizártnak, hogy a gyilkos komfortzónája olyan szűk, hogy ebben az utcában lakik.

Mélyeket lélegeztem, igyekezve megnyugtatni háborgó gyomromat, Milo pedig úgy tett, mintha mit sem venne észre ­mind­ebből.

— Ne is mondj semmit — szólalt meg végül.

Éppen másodszor kért elnézést, amiért felhívott, amikor befutott a halottkém autója. Egy sötét hajú nő ugrott ki belőle kényelmes ruhában, majd lendületesen fellépdelt a lépcsőn.

— Jó napot, Milo.

— Jó napot, Gloria. Öné a terep.

— Nocsak, mi ez a gyászos hangulat?

— Mondanám, hogy láttam már ennél borzalmasabbat is, de nem lenne igaz.

— Hát, ha ezt maga mondja, akkor engem már most kiráz a hideg.

— Mert olyan öreg vagyok?

A nő gyengéden megveregette a vállát:

— Mert olyan tapasztalt.

— Ellennék én ilyen tapasztalatok nélkül is.

Az ember szinte bármihez hozzá tud szokni, de, ha a lelke egészséges, akkor ez a megszokás gyakran csak átmeneti állapot.

Az orvosi egyetem elvégzése után pszichológusként helyezkedtem el egy klinikán, ahol rákos gyerekeket kezeltek. Egy hónapig minden éjjel beteg kölykökkel álmodtam, míg végül sikerült eljutnom egy olyan szintre, ahol látszólagos profizmussal végeztem a munkámat. Nemsokára váltottam, és magánpraxist nyitottam, de évekkel később ismét a rákos gyerekek közt találtam magam. Egy pillanat alatt semmivé foszlott az a profizmus, mellyel önmagamnak hízelegtem, minden megszokás eltűnt, és, meglátva a kis betegeket, zokogni tudtam volna. Hazamentem, és megint nagyon sokáig velük álmodtam.

A gyilkossági nyomozók megszokják, hogy nem vehetik a lelkükre a munkájuk során látottakat. Okosak, érzékenyek, rendszerint sokkal többet dolgoznak, mint az elvárható lenne. De munkájuk igazi borzalma ott lappang a felszín alatt, onnan les rájuk, mint egy taposóakna. Néhányan nem bírják, kilépnek. Mások maradnak, és különféle hobbikat találnak maguknak. Valakinek a vallás segít, valakinek a bűn. És olyanok is akadnak, mint Milo, akik művészi szinten végzik ezt a munkát, és a világért sem akarnának úgy tenni, mintha ez is csak egy ugyanolyan foglalkozás lenne, mint bármely másik.

A törülközőkön heverő nő más volt neki és nekem is. Agyam folyamatosan képeket villantott elém, és tudtam, Milo fejében is ugyanez zajlik.

Egyikőnk sem szólalt meg, míg Gloria odabent dolgozott.

Végül én törtem meg a csendet:

— Miért jelölted meg a pizzásdobozt? Nyugtalanít?

— Itt most minden nyugtalanít.

— Nem volt név a dobozon. Vannak a környéken indiai pizzériák, ahonnan szállítanak is?

Elővette mobiltelefonját, és egy kattintással létrehozott egy oldalt. A teljes képernyőt elfoglalták az azonnal letöltött számok, és lejjebb görgetve a lista még hosszan folytatódott.

— Huszonnyolc indiai van tizenöt kilométeres körzetben, és már leellenőriztem a Dominót, a John Papát és a Két Fickót is. Tegnap este senki nem szállított erre a címre, és senki nem használ ilyen dobozt.

— De ha nem rendelt pizzát, miért engedte be?

— Jó kérdés.

— Ki találta meg a holttestet?

— A háziúr. Pár nappal ezelőtt a nő bejelentette, hogy folyik a vécé, ezt akarta megjavítani. Előre megbeszélték az időpontot. Mikor az asszony nem nyitott ajtót, a férfi dühös lett, és úgy döntött, hazamegy. Aztán meggondolta magát, mert a nő szerette, ha rendben vannak a dolgok, és bement a saját kulcsával.

— Hol van most?

Milo az utca túloldalára mutatott:

— Éppen igyekszik összeszedni magát némi tüzes víz segítségével, ott, abban a kis Tudor-stílusú házban.

Könnyen kiszúrtam a házat, mivel a környék legzöldebb füve övezte, virágágyásokkal, formatervezett bokrokkal.

— Gyanús neked a fickó?

— Egyelőre nem. Miért?

— A kertjét elnézve ő is tökéletességre törekszik.

— És ez negatívum?

— Hát, ebben az ügyben lehet.

— Nos — felelte Milo —, pillanatnyilag ő csak egy egyszerű háztulajdonos. Meséljek a nőről?

— Persze.

— A neve Vita Berlin, ötvenhat éves, egyedülálló, valamilyen rokkantsági ellátásból élt.

— Vita — ismételtem. — Akkor az övé volt a törülköző.

— A törülköző? Ez az állat az összeset felhasználta, amit csak talált.

— A Vita „élet"-et jelent latinul és olaszul. Azt hittem, ez valami hülye tréfa.

— Okos. Én most mindenesetre arra várok, hogy Mr. Belle­veaux — a háziúr — egy kicsit megnyugodjon, és kikérdezhessem a nőről. Ami a hálószobáját és a fürdőt látva már kiderült, hogy, ha vannak is gyerekei, nem rakta ki a fényképeiket, és ha volt is számítógépe, azt elvitték. Sőt, ugyanez történhetett a mobiljával is. De szerintem egyik sem volt neki, a hely valahogy túlságosan is érintetlennek tűnik. Mint aki évekkel ezelőtt beköltözött, és azóta semmilyen divatos cuccot nem vitt haza.

— Nem láttam a pénztárcáját.

— Az éjjeliszekrényén van.

— Lezártad a hálószobát: nem akartad, hogy bemenjek?

— Dehogynem, de az várhat, míg a technikusok végeznek. Ezt nem kockáztathattam meg.

— És a nappalit miért?

— Tudtam, hogy óvatos leszel.

Nem értettem ezt a logikát. Talán a kialvatlanság és a kellemetlen meglepetés beszélt belőle.

— Van valami nyoma, hogy a hálószoba felé indult, mikor ráugrott a gyilkos? — kérdeztem.

— Semmi. Miért?

Elmondtam neki egy lehetséges verziót, miszerint a nő éppen borravalóért ment a hálóba.

— Tehát szerinted a pénztárcáért indulhatott — mondta Milo. — Hát, nem tudom, hogyan lehetne ezt bizonyítani, Alex. A lényeg, hogy a gyilkos a nappaliban akart maradni, nem kezdte el berángatni a hálóba, hogy megerőszakolja.

— A törülközők elrendezése, akár egy színpad. Vagy egy képkeret.

— És ez mit jelenthet?

— Meg akarta mutatni a művét.

— Oké... mi mást is mondhatnék még... a szekrényben főleg melegítők, edzőcipők, a hálószobában sok könyv. Romantikus könyvek, meg olyanok, ahol az emberek úgy beszélnek, mint Noël Coward¹ idiótái, és a zsaruk is szerencsétlen kretének.

Megosztottam vele azon elképzelésemet is, hogy talán egy harcművészt kell keresnünk, de nem reagált, majd elmondtam, mire következtetek a helyszínből.

— Persze, miért is ne — nyugtázta.

Együttműködő, de zavart volt. Egyikőnk sem beszélt a legfontosabb kérdésről.

Miért tesz ilyet bárki is egy másik emberi lénnyel?

Gloria lépett ki a lakásból, sokkal öregebbnek, sápadtabbnak tűnve, mint amikor bement.

— Minden rendben? — kérdezte Milo.

— Jól vagyok — felelte, majd kisvártatva helyesbített: — Na, jó, hazudtam. Ez tényleg szörnyű volt. — Egy zsebkendővel törölgette verejtékező homlokát. — Uramisten, ez iszonyú.

— Van valamilyen elsődleges benyomása?

— Semmi olyan, amit már ne tudnának valószínűleg. Szinte biztos, hogy a halál oka a nyak eltörése, a vágások már ezután következtek. A metszések nagyon tiszták, valószínűleg volt valami előképzettsége húsvágás terén, esetleg az orvostanban, de nem nagyon indulnék el ebbe az irányba, mert ezt bárki könnyedén megtanulhatja. Az a pizzásdoboz jelent önöknek valamit?

— Nem tudjuk — felelte Milo. — Egyelőre senki nem ismerte be, hogy szállított ide.

— Csak átverés volt, hogy bejusson? De vajon miért nyitott ajtót egy álpizzafutárnak?

— Jó kérdés, Gloria.

A nő megcsóválta a fejét.

— Kértem, hogy szállítsák el. Akarnak elsőbbségi boncolást?

— Megköszönnénk.

— Lehet, hogy megkapják, mert úgy látom, dr. J. kedveli magukat. Na meg aztán, ha megtudja, miről van szó, ő is kíváncsi lesz.

Tavaly Milo megoldott egy gyilkossági ügyet, ahol egy halottkém volt az áldozat. Azóta dr. Clarice Jernigan — a vezető patológus — személyes figyelmével tünteti ki Milót, amikor csak igényt tart rá.

— Biztos a két szép szememért.

Gloria vágott egy grimaszt és megint vállon veregette:

— Még valami, fiúk? A pénzügyi megszorítások miatt csak fél műszakban vagyok, szerintem egy órára kész leszek a papírmunkával, aztán megyek, és kitisztítom a fejem néhány Martinival. De lehet, hogy még több lesz belőle.

— Helyettem is igyon meg párat — mondta Milo.

— Volt nagyobb mennyiségű vér a testüregben? — kérdeztem.

Gloria tekintete elárulta, nem örül, hogy megint ez a téma.

— Sok vér megalvadt, de igen, a legtöbb a testüregben maradt. Abból gondolta ezt, hogy olyan tiszta volt a helyszín?

Bólintottam.

— Hát, vagy ez a lehetőség, vagy megtalálta a módját, hogy valamiképp elvigye.

— Az majdnem egy vödörnyi vér — jegyezte meg Milo, majd Gloriához fordult: — Csak még egy kérdés. Emlékszik olyan esetre, ami egy kicsit is hasonlított ehhez?

— Nem. De mi csak ebben a megyében dolgozunk, és azt mondják, ez egy globalizált világ, nem igaz? Lehet, hogy egy átutazót kell keresniük.

Milo maga elé bámult, és leballagott a lépcsőn.

Gloria hozzám fordult:

— Valaki nincs túl jó hangulatban.

— És valószínűleg egy darabig még nem is lesz.

3. fejezet

Stanleigh Belleveaux háza éppolyan pedáns volt belül, mint kívül.

Meleg, puha padlószőnyeg, de a bútorok mintha túl kicsik lettek volna. Ezt a babaházhangulatot csak tovább erősítette egy sárgaréz polc, tele porcelánfigurákkal. Egy másikon két jóképű, egyenruhás fiatalember fényképe, valamint egy amerikai zászlót mintázó papírnehezék.

— A feleségem holmijai — mondta Belleveaux a kezét tördelve. — A babák Németországból valók. Ő épp Memphisben van, látogatóban az anyósomnál.

Ötvenes éveiben járó, kövér fekete volt, pólóban, katonai nadrágban, strandpapucsban. Haja is, szakálla is ősz, ujjain forradások.

— Az anyjánál — mondta Milo.

— Tessék?

— Fura, hogy azt mondta, az anyósát látogatja meg, és nem azt, hogy az anyját.

— Mert számomra ő egy tipikus anyós. A legrosszabb ember, akit ismerek. Mint abban a régi dalban, de maguk már úgysem emlékezhetnek rá.

Milo eldúdolt néhány taktust a dalból.

A férfi kényszeredetten mosolygott. Aztán hirtelen megint elkomorult, és tovább tördelte a kezét.

— Még mindig nem tudom elhinni, ami Miss Berlinnel történt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt nekem látnom kellett!

Lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Nem volt előtte alkohol, csak egy light kóla.

— Meggondolta magát a piát illetően? — kérdezte Milo.

— Nagy a kísértés, de még kissé korán van hozzá, mi van, ha hívnak, és kocsiba kell ülnöm?

— Ki hívhatja?

— Valamelyik lakóm. Ez az életem, uram.

— Hány lakója van?

— Feldmanék Miss Berlin alatt, Sooék, Kimék, Parkék és a másik Parkék egy háromlakásosban, a koreai negyed közelében. A willowbrooki házamban sok a gond, még apámtól örököltem. Nem is a családdal van baj, Rodriguezék rendes emberek, csak hát sok a környéken a gengszter. — Megdörzsölte szemét. — Ez a legjobb környék, ahol házaim vannak. Azért is jöttem ide lakni, mert álmomban nem gondoltam, hogy itt bármi... probléma adódhatna. Még mindig nem tudom elhinni, amit láttam. Olyan, mint egy filmben, mint egy ócska horrorfilmben. Akárhogy igyekeznék másik csatornára váltani, a látvány csak nem akar kitakarodni innen — bökött ujjával a homlokára.

— Majd elhalványul az élmény — mondta Milo. — Kell hozzá némi idő.

— Gondolom, maguk már gyakorlottak ebben — vélte Belle­veaux. — Mégis mennyi idő?

— Ezt nehéz megmondani.

— Maguknak valószínűleg könnyebben megy ez a dolog. Mégiscsak ez a munkájuk. Nálam a legborzasztóbb, ami előfordulhat, egy denevér a garázsban, egy csöpögő csap, esetleg a vezetékeket szétrágó egerek. — Összeráncolta homlokát. — Bűnözők vannak Willowbrookban, de igyekszem távol tartani magam tőlük. Na de ez itt történt, pont itt!

— Mióta öné a szemben lévő ház?

— Hét éve és nyolc hónapja.

— Ilyen pontosan tudja?

— Alapos ember vagyok, hadnagy úr. A hadseregben megtanítottak a precizitásra, belekóstoltam a mérnöki tanulmányokba, és nem kellett diplomát szereznem ahhoz, hogy magamra szedjem a megfelelő tudást. Miután leszereltem, mosógépeket, centrifugákat kezdtem el javítani, és igazán hasznosnak bizonyult, amit a hadsereg belém nevelt: csak egyféleképpen lehet elvégezni egy munkát: jól. Ha egy géphez három csavar kell, akkor nem kettőt teszek bele.

— Ugyanígy megy ez a bokszban is — vetettem közbe.

— Tessék?

— A kezei. Régebben karatéztam, hamar kiszúrom, ha valaki jártas a harcművészetekben.

— Harcművészetekben? — kérdezett vissza Belleveaux. — Nem, én soha nem csináltam ilyesmit, egy kicsit bunyóztam a seregben, aztán, mikor kijöttem, egy darabig próbálkoztam kisváltósúlyban, de túl gyenge voltam hozzá. Háromszor törték el az orromat, mire a feleségem — aki akkoriban még csak a barátnőm volt — azt mondta, ha tovább folytatom ezt, és szétveretem az arcom, keresni fog magának egy jóképű srácot. Persze csak tréfált, de azt hiszem, magam is ki akartam már szállni. Milyen élet az? Jól megverik az embert, aztán napokig szédeleg, és túl sok pénzt sem lát belőle.

Ivott egy kis kólát. Megnyalta ajkait.

— Tudna nekünk mesélni Vita Berlinről? — kérdezte Milo.

— Mit is mondhatnék, ez egy nehéz kérdés?

— Miért, uram?

— Hát, nem volt éppen... Na, nézzék, nem akarok rosszat mondani egy halottról, pláne egy olyanról, aki így halt meg. Senki nem érdemli ezt. Senki.

— Nehéz eset volt? — kérdeztem.

— Na, látják, tudják maguk, miről van itt szó.

Nem ellenkeztem. — Nem lehetett könnyű a háziurának lenni — bátorítottam.

A férfi kezébe vette a kólát. — Készül valamilyen jegyzőkönyv arról, amit most mondok?

— Ez gondot jelentene önnek? — kérdezte Milo.

— Nem akarom, hogy bepereljenek.

— Ki perelné be?

— Valaki a családjából.

— Ők is problémásak?

— Nem tudom — felelte Belleveaux. — Soha nem találkoztam velük. De mindenre fel kell készülni, és, ha lehet, megelőzni a bajt.

— Semmi oka nincs, hogy egy pertől kelljen tartania.

— Nem, de azért tudja, mi minden megtörténhet manapság. Minden családban akadhatnak árulók, szarkeverők, nem igaz? Mint Emmaline. Az anyósom. Neki ráadásul az összes testvére is ilyen: kiállhatatlanok, mindig készen egy kis csetepatéra. Mintha hangyabolyba nyúlnék.

— Vita Berlin is megfenyegette, hogy feljelenti?

— Milliószor.

— És miért?

— Bármiért, ami nem tetszett neki. Beázik a tető, nem hívom vissza egy órán belül? Beperel. Felszakad a szőnyegpadló, és fél, hogy kitöri a nyakát? Azonnal kell intézkednem, különben beperel. Ezért is lettem ideges, amikor nem nyitott ajtót, pedig előtte olyan erőszakosan követelte, hogy nézzem meg a vécéjét. Nem tudtam, mit csináljak, aztán inkább úgy döntöttem, bemegyek a saját kulcsommal, és megjavítom, amit kell. Bár azt is tudtam, hogy aztán majd felhív, és jól lehord, amiért az ő engedélye nélkül mentem be a lakásba. Amit egyébként a háztulajdonosok szövetsége megenged, ha megfelelő indok van rá. Ez az indok pedig akár a lakó által kért javítások elvégzése is lehet. De kiderült, hogy a vécével nincsen semmi gond.

— Bement a fürdőszobába? — kérdezte Milo.

— Hallgatóztam, amíg őt néztem. Tudom, hülyén hangzik, de teljesen ledermedtem, moccanni sem tudtam, csak álltam ott, arra koncentrálva, hogy ne dobjam ki a reggelimet. Csend volt, és hallani lehetett: nem folyik a vécé. Szerintem nem volt semmi baja.

— Vita élvezte, ha problémát okozhat önnek — mondtam.

— Nem tudom, élvezte-e, de rengeteg problémát okozott, az biztos.

— Megpróbálta kitenni a lakásból?

Belleveaux elnevette magát.

— Semmi szín alatt, a törvény nem engedi. Hogy kitegyünk egy lakót, ahhoz meg kell... — kis szünetet tartott. — Azt akartam mondani, hogy ahhoz meg kell ölni. Úristen, ez szörnyű!

— Hét év, nyolc hónap — mondtam.

— Igazából négy éve és öt hónapja vettem meg az épületet, addig csak béreltem, és a nő akkor már ott lakott. Azt hittem, ez jót jelent, stabil, tartós bérlő. Aztán persze rájöttem, hogy tévedtem. Alapjában véve úgy viselkedett, mintha ő lenne a tulaj, én pedig a gondnoka.

— Mintha még ő gyakorolt volna kegyet ezzel — vetettem közbe.

— Pontosan.

— Házsártos egy nő lehetett.

— Na, jó, kimondom: borzalmas alak volt, senkihez nem volt egy jó szava. Mintha epe folyt volna az ereiben vér helyett. Szerintem nem sok embert fognak találni, aki sajnálná. Undorodni fognak attól, ami történt, megijednek, persze. De sírni nem fognak utána.

— Undorodni? Mitől?

—