Rejtély

By Jonathan Kellerman

Hollywood rejtélyes hely. A Los Angeles-i csillogás itt különös fénytörést kap: a fű zöldebb, a cipősarok magasabb, a bikini kisebb, az öltöny elegánsabb, a vágyak forróbbak. Kivénhedt, gyakorló és önjelölt színészek alakoskodnak a filmvásznon és az otthonuk falai között. A képmutatás játékába pedig olykor azok is bekapcsolódnak, akiknek nem ez a mesterségük. A csillogó pompa élteti a gazdagokat, és juttat némi morzsát a kalácsból az utcalányoknak, striciknek, madámoknak is. De az igazi jó falat a magukat az interneten hirdető luxuslányoknak jár: szép és gondmentes élet a kéjsóvár cukrosbácsiktól. Épp, mint a filmekben. A tehetősek pénzére epekedni azonban veszélyes dolog. Életveszélyes. Ezt a leckét adja fel a sors a titokzatos főhősnőnek is, akinek sem neve, sem ismert előélete, sem rokona nincsen. Csak egy test. Holttest. Szétlőtt arccal. Mindössze ennyi nyom áll rendelkezésére Sturgis hadnagynak és pszichológus tanácsadójának egy gyilkosság vagy talán gyilkosságsorozat felderítéséhez…
Jonathan Kellerman (Áldozatok) lebilincselő regénye ennek a nyomozásnak a története, ahol az áldozatok és a tettesek profilját fejezetről fejezetre mi magunk rajzoljuk meg.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jul 20, 2013
• ISBN: 9789636436070

Book preview

co

Jonathan Kellerman

REJTÉLY

GP_felirat

A mű eredeti címe

Mystery

Copyright © 2011 by Jonathan Kellerman

This translation is published by arrangement with Ballantine Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

Szerkesztette

PÁLFI ANNA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 607 0

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte.

www.content2connect.com

co

2014

Ezt most Kim Hovey-nak ajánlom

1. fejezet

Los Angeles úgy temeti el a múltját, mint egy menekülő szélhámos.

Talán ezért nem tiltakozott senki, amikor hirdetés jelent meg az újságokban: „A Fauborgnak ki kell múlnia."

Olyan városban élek, amely kizárólag illúziót gyárt. A világmindenség változásait eszement filmkészítők irányítják, a kommunikáció nem jelent mást, csak lendületes párbeszédeket, a plasztikai sebész szikéje legyőzi a genetikát, az állandóság pedig halálos bűn, mert lassítja a forgatást.

Los Angelesben valaha jóval több viktoriánus bérpalota volt, mint San Franciscóban, de az angyalok városa rákapott a pusztító lengő vasgolyóra, amely teret adott a harmincas évek földszintes, kertes házainak, majd az ötvenes évek kockaépületeinek, ezeket azután a hatalmas lakótelepek váltották föl olyan lakásokkal, amelyek falát egy kisgyerek is könnyedén átüti.

Persze vannak aktivisták, akik próbálják fékezni a pusztulást, de rendszerint csak annyit tudnak elérni, hogy megmarad egy-egy régi benzinkút vagy olcsó motel. A pénz gazdát cserél, a kerületek szabályait ravaszul változtatják, és az olyan mesterművek, mint például az Ambassador Hotel, úgy tűnnek el, akár a ráncok egy botoxkezelés hatására.

A Fauborg Hotel nem volt éppen egy Ambassador, de megvolt a maga bája. A négyszintes, komor épület koloniál stílusú téglahomlokzatával egy nyugodt környéken, Beverly Hillsben a Crescent Drive-on állt, egy idősek otthona és egy vegytisztító között. Mindössze néhány percnyi sétára volt a Canon Drive ­kávé­zóinak bomlott agyú világától, a Beverly és a Rodeo bevásárló­őrü­le­té­től, és bár kevés útikalauz említette meg a Fau­borgot, mégis az egyik legjobb kihasználtsággal dicsekedhetett.

Az épületet 1949-ben építette Marcel Jabotinsky, egy francia holokauszttúlélő, mégpedig az amerikai filmekben látott stílusban, amely tinédzserként annyira lenyűgözte őt. Első vendégei ugyancsak háborús bevándorlók voltak, akik békét, nyugalmat kerestek. Később is ugyanez a csendes idill vonzotta a hotel közönségét, amely az újabb generáció finom modorú ­nagyszü­leiből, és azokból az intelligens amerikaiakból tevődött össze, akik a csillogást árulták, egyébként pedig majd megőrültek, hogy egyszer végre kialudhassák magukat.

Én onnan ismertem a Fauborgot, hogy oda jártam inni. A hátsó helyiség kicsi volt, sötét, erezett tölgyfa lambériával, amelyet a barbizoni festőiskola tájképei díszítettek. A pult mögött álló nyolcvanéves púpos férfi keverte a város legjobb Sidecar nevű brandys koktélját, és Robin imádja a Sidecart. Válogatott zongoristák dolgoztak a bal sarokban álló hatalmas, fekete Steinway mögött, akik jobbára nyugdíjas stúdiózenészek voltak, és soha nem furakodtak be a beszélgetések kellemes zsongásába, a kristálypoharak harmonikus csengésébe. A személyzet figyelmes volt, de nem tolakodó, a snackek jók, és az ember azt érezte, hogy itt végre ismét a civilizáció világában jár.

Robin és én sok vasárnap estét töltöttünk az egyik hátsó, repedezett bőrhuzatú bokszban, ahol fogtuk egymás kezét, sajtos kekszet rágcsáltunk, és Gershwin zenéjét szívtuk magunkba.

Tavasszal, egy szombat délután, Robin új gitárt vitt egy öregedő rocksztárnak, aki Beverly Hillsben élt, így elhaladt a Fauborg előtt. A szellőző fölött egy feliratot vett észre:

A HOLNAPI AZ UTOLSÓ ESTE

JÖJJÖN, ÉS ÜNNEPELJEN — VAGY GYÁSZOLJON — VELÜNK!

KÖSZÖNET A SZÉP NAPOKÉRT

Marcel Jabotinsky családja

Talán meg sem kellett volna lepődnie; előző héten egy thai étterembe indultunk, ahová már vagy öt éve jártunk, de az épület helyén csak egy lánccal körülzárt gödröt találtunk. Egy hónappal korábban összefutott egy régi iskolatársával, és megkérdezte, hogy van a férje.

— Melyik?

— Jeff.

A nő nevetett.

— Ugyan, Jeff már a múlté! Cliff nem olyan régi történet, de már ő sincs meg.

Mozgásban vagyunk.

— Nem nagyon van választásunk — mondta Robin. — Vagy elfogadjuk az elkerülhetetlent, vagy valami ömlengő nosztalgiába kezdünk.

A nappaliban ültünk a kanapén, kettőnk közt szorongott Blanche, a francia buldogunk, és úgy követte a beszélgetést, ide-­oda forgatva fejét, ahogy egy teniszmeccsen a labdamenetet szokták.

— Nekem egyik is, másik is megfelel — válaszoltam.

Egy hajtincsével játszogatott.

— Akkor menjünk el a búcsúpartira, úgysem kapok sehol olyan jó koktélt, és legalább kiöltözhetek.

— Én öltönybe megyek.

— Szeretem, ha öltönyben vagy. De ne a feketében gyere! Tegyünk úgy, mintha nem temetésre mennénk.

Vagy mégis?

2. fejezet

Este kilenckor értünk oda. Az ablakon sejtelmes szürkés fény szűrődött ki.

A Crescent Drive kihalt volt, leszámítva azt a fülhallgatós férfit, aki egy parkolóórának támaszkodva állt a Fauborgtól északi irányban. A harmincas, magas, széles vállú ember rövid szőke hajjal, szemét összehúzva, egy pillantással felmért minket, majd tovább figyelte az utcát.

Az ő öltönye fekete volt, és látszott rajta, hogy nem érzi jól benne magát. Mellényzsebe furcsán kidudorodott, és egy zsinór jött ki belőle, amely a gallérja mögött eltűnt.

— Ha valakire ilyen komolyan vigyázni kell, akkor hol vannak a lesifotósok? — súgta oda Robin.

— Jó kérdés. Pedig ők aztán úgy kirajzanak az erkölcsi hanyatlás legkisebb jelére is, mint a döglegyek.

— És van, amikor ezeket a döglegyeket is úgy terelik, mint a birkákat. Egyszer egy mandolint vittem egy híres zenésznek, és épp ott ültem a konyhájában, amikor a sajtósa felhívta a papa­razzókat, és elmondta nekik, hol fog ebédelni a sztár.

Újra Mr. Sötétöltöny felé fordultam. Úgy tett, mintha nem minket nézne, hirtelen elfordította a fejét, és a járdát kémlelte. Teátrális nemtörődömsége ellenére látszott rajta, hogy nagyon figyel, válla megfeszül; arcán még annyi élet sem volt, mint a hegyoldalba vájt elnökökén.

Lehet, hogy túl sokáig időztünk ott, mert félig felénk fordult, és meredten bámulni kezdett. Robin mosolygott, majd kissé idegesen intett neki. A haja nagyon dögös volt, barna színe megcsillant a holdfényben, szűk, fekete ruhát viselt piros magas sarkú cipővel.

Ez általában hatni szokott.

Sötétöltöny sem volt kivétel, szépen visszamosolygott. Aztán hirtelen elkomolyodott, és tovább vizslatta a járdát.

— Úgy látszik, kezdem elveszíteni a vonzerőmet.

— Ne törődj vele, ez egy robot!

— De régen a robotoknak is bejöttem.

A rézből készült ajtón át a Fauborg előcsarnokába jutottunk, amelyben olyan nagy félhomály volt, hogy a szilvakék szőnyeg barnának látszott. Minden bútort elvittek, senki sem volt a recepción, a falakon pedig szürke téglalapok mutatták a hajdani festmények helyét.

Egyetlen dolog nem változott: a sült hús, a fertőtlenítőszer és a francia parfüm ismerős illatkeveréke.

Az ősrégi légkondicionáló hangosan berregett a mennyezeten, de a levegő így is fülledt, dohos és nyirkos volt.

Robin megszorította a kezemet.

— Talán mégsem volt jó ötlet ide jönni.

— Elmenjünk?

— Hogy megfutamodjunk? Nem olyan fából faragtak minket!

A csillárok felét leszerelték. A terem olyan volt, mint egy barlang. Szemem lassan szokott hozzá a sötéthez, és nagy nehezen láttam meg a bőrrel és zöld szövettel kárpitozott üléseket. A dísztárgyak innen is eltűntek.

Csakúgy, mint a hatalmas, fekete zongora, amelyen mindig egy óriási pohár állt a borravalónak. Valami vacak zene szűrődött a terembe egy láthatatlan hangszóróból. Egy ócska rádióállomás. Míg arra vártunk, hogy valahova leültessenek, a dal véget ért, és egy biztosítási reklám következett.

A többi vendég úgy kezdett lassacskán felderengeni, mint járókelők a ködben. Egy csoport elegáns, ősz hajú hatvanas, akik úgy néztek ki, mintha San Marinóból érkeztek volna; aztán két jól öltözött pár, akik még a másik csapatnál is vagy tíz évvel idősebbek voltak. A férfiak nyakkendőt viseltek.

Az idősek között egyetlen kakukktojás volt: kétasztalnyira a szokásos sarkunktól egy fehér ruhás fiatal nő ücsörgött magányosan, sűrűn pillantva az órájára.

Senki nem jött oda, hogy üdvözöljön minket, így aztán leültünk egy repedezett asztalhoz, amelyről szintén levették a rágcsálnivalót, a virágokat, még a gyertyákat is.

A rádióból továbbra is a biztosítási reklám szólt. A pult felől pohárcsörgés hallatszott.

Már nem Gustave hajolt a fényes, tölgyfa pult fölé. Helyette egy borzalmas, nagymellű barna nő, aki olyan volt, mintha végre valahára feladta volna filmes álmait, és éppen egy martininak látszó italt kevergetett, miközben egy papírból puskázott. Túl sok vermutot öntött a ginbe, ideges grimaszt vágott. A pulton folyadékcseppek sora tükröződött, mert olyan ügyetlenül töltött, hogy majdnem annyi pia ment mellé, mint a pohárba. Nagyot sóhajtott, a fejét ingatta, aztán felvette a kiesett olívabogyót, visszatette a tálba — kit érdekel a higiénia?

Harmadik kísérletre már majdnem sikerült citromhéjspirált vágnia, elhelyezte, az italt pedig odaadta egy pincérnek, akit azelőtt soha nem láttam. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy beengedjék egy olyan helyre, ahol alkoholt is mérnek. Haja elhanyagolt volt, álla puha, csokornyakkendője pedig veszélyesen túlméretezett. Silány minőségű, vékony, kölcsönzött piros kabátot viselt, fekete nadrágjának szára jó két centivel volt rövidebb a kelleténél.

Kilátszott a fehér zoknija.

A lábán fekete teniszcipő.

Ralph, aki évtizedekig volt a Fauborg pincére, soha nem tért volna el kifogástalan hajtókájú szmokingjától, kikeményített ingjétől, a széles selyemövtől és a lakkozott bőrcipőtől.

De Ralph most nem volt itt, mint ahogy Marie sem, aki Savannah-ból érkezett, villámgyorsan közlekedett az asztalok között, és folyamatosan kínálgatta a tréfás viccmesélőket.

Mr. Piroskabát egy martinival indult a fehér ruhás nő felé, olyan óvatosan, akár egy ötéves koszorúsfiú. Amikor odaért, a nő kacéran félrefordította a fejét, és mondott valamit. A fiú a pulthoz sietett, és visszatérve egy csészealjon három olívabogyót és egy gyöngyhagymát hozott.

Tekintve, hogy az üzlet már-már flörtölésbe ment át, Piros­kabát továbbra is ott ólálkodott a lány asztala körül, nekünk háttal. A nő nem sokkal lehetett idősebb nála, talán huszonöt éves, helyes, kerek arccal, hatalmas szemmel. Fehér selyem miniruhája látni engedte szép lábát, amely ezüstszínű, nyitott cipőben végződött. A ruhához illő fehér selyemsál keretezte arcát. Ez nem nagyon illett a szűken mért ruhához: mintha felül télhez öltözött volna, alul meg nyárhoz.

Csupasz keze sima és halvány volt, szempillája túl hosszú ahhoz, hogy igazi legyen. Kiválóan vetette be őket a pincérnél.

Ránézett jobb karján az órájára, a gyémánt megcsillant rajta. A pincér kísérletet sem tett, hogy odébbálljon, még akkor sem, amikor a nő kivett valamit egy kicsi tartóból. Elefántcsont cigarettaszipkát görgetett vékony ujjai közé.

— Valaki nagyon szeretne olyan lenni, mint Audrey Hepburn — mondta Robin.

A lány keresztbe tette a lábát, mire a szoknya szinte a combja közepéig csúszott. Nem törődött vele.

— Audrey sokkal titokzatosabb volt — mondtam.

— Akkor valaki más abból az időből. Hé, lehet, hogy rá vigyáz odakint Mr. Sötétöltöny!

Körülnéztem a teremben.

— Itt bent viszont egyetlen gorillát sem látok.

— Egy ilyen kis tündérkét csak úgy egyedül hagynának?

— Vár valakit. Már vagy ötödször nézi meg az óráját.

— Talán ezért hittem, hogy Audrey akar lenni. Mint a szegény kis hercegnő, akit magára hagytak a Római vakációban — mondta Robin, majd nevetve hozzám bújt. — Mi meg inkább magunkra figyeljünk! Végre együtt lehetnénk, erre valaki mással kezdünk foglalkozni.

A lány elővett egy cigarettát, belerakta a szipkába, megnyalta a végét, mielőtt az ajkai közé tette, és küldött a pincérnek egy félmosolyt.

A fiú tapogatni kezdte a zsebét, majd nemet intett. A lány tárcájából előkerült egy elefántcsont öngyújtó, amelyet odanyújtott neki. A fiú tüzet adott. A lány mohón beleszívott a cigarettába.

Kaliforniában, a bárokban évek óta törvény tiltja a dohányzást. Senki nem tiltakozott, amikor a lány füstölni kezdett. Egy perccel később, a terem másik felében szintén rágyújtott valaki. Aztán még ketten. Aztán négyen.

Hamarosan az egész helyiség megtelt füsttel, és ez valahogy különösen kellemessé tette a hangulatot. Ekkor véget ért a reklám. Folytatódott a zene. Éppen valami Roberta Flack-imitátort öltek meg gyengéden.¹

Mivel Piroskabát a fehér ruhás lány körül legyeskedett, már vagy tíz perc eltelt, és velünk még mindig nem törődött senki. Aztán amikor a lány elfordult tőle, hogy a martinira összpontosíthasson, a fiú visszament a pulthoz, és a zavarodott barnával kezdett el társalogni.

— Ezt nem hiszem el! — mondta nevetve Robin. — Tényleg elveszítettem a vonzerőmet!

— Akarod, hogy hazamenjünk?

— Hogy csökkenjen az esélyünk a tüdőrákra? Szomjan halok!

— Na jó, akkor megyek, elkapom a frakkját ennek a kis hülyének.

— De csak finoman, drágám! Szegényke még a serdülőkori problémáival küzd.

Amint felálltam, a pultos mondott valamit Piroskabátnak, mire az megfordult, és szájával O betűt formált.

Odarohant hozzánk, és elvigyorodott.

— Helló, most érkeztek?

— Ebben a pillanatban — felelte Robin.

— Nagyszerű... nos... akkor köszöntöm önöket a Fauborgban. Hozhatok maguknak valamit, srácok?

— Mi, srácok egy Sidecart fogunk inni, jégkockával, diétás cukorral a pohár peremén, Chivasszal, és mellé egy kis vízzel.

— Tehát egy Sidecar. Az egy ital, igaz? Úgy értem, nem egy szendvics. Csak mert a konyha tulajdonképpen zárva van, csak mogyorónk van, meg rágcsálnivalók.

— Igen, ital. Maradt még egy kis wasabi borsójuk?

— Semmiféle köretünk nincs.

— Az igazából egy snack. Borsó wasabi szószban.

Bamba tekintet.

Robin enyhén oldalba könyökölt, de én azért folytattam:

— A wasabi az a zöld torma, amelyet a szusira tesznek.

— Á, vagy úgy! Nincs szusink.

— Bármit szívesen megeszünk, amijük csak van.

— Talán egy kis mandula van még — mondta, és az ujjával csettintett egyet. — Tehát akkor lesz egy pezsgő és egy... Sidecar.

— Egy Sidecar és egy Chivas. Az egy olyan whiskykeverék.

— Hogyne, persze! — csapott a homlokára. — Az a helyzet, hogy még sosem dolgoztam ilyen helyen.

— Most tréfál?

Ekkor Robin sípcsonton rúgott.

— Egy Sidecar — morogta. — Csak tegnap szóltak a munkaközvetítő irodáról. Mondták, hogy van egy hely, amely be fog zárni; öt órád van, Neil, hogy odaérj, ha kell a meló. Többnyire olyan helyeken dolgozom, ahol nincs alkohol.

— Mint a McDonald’s?

Újabb rúgások.

— Hát az inkább csak kezdetben volt — felelte Neil. — Aztán két évet lehúztam a Marie Callender’sben. — Elvigyorodott. — Ott akármennyi sütit megehet az ember. Már kezdtem elhízni. De kirúgtak, és jelentkeztem a munkaközvetítőnél, ők meg ideküldtek. Sajnos csak egy estére. Ez egy nagyon klassz, régi hely!

— Az ám! Kár, hogy lebontják.

— Igen... de ez a dolgok rendje, nem? A régi dolgok elpusztulnak.

— Mi azért még kérnénk azokat az italokat, meg a mandulát, ha van.

— Amikor utoljára néztem, még volt, de hát mit lehet tudni?

Amikor megfordult, hogy távozzon, a fehér ruhás lány egy hatalmas, aranykeretes napszemüveget vett fel, amelynek olyan sötét lencséje volt, hogy egész biztosan semmit sem látott. Szívta a cigarettáját, játszogatott a tárcájával, kinyújtotta csábos lábát, mutatóujját tiszta, sima állának oldalára helyezte. Ajkait nyalogatta.

Piroskabát megbabonázva figyelte.

— Gyönyörű lány, Neil — mondta Robin.

— Maga is — vágta rá rögtön. — Ó, elnézést, véletlenül csúszott ki a számon. Bocsánat.

Robin megérintette a kezét.

— Semmi baj, drágám.

— Hozom az italukat.

— Na látod, még mindig működik — mondtam Robinnak, amikor elment a fiú.

— Na ja. Valószínűleg úgy néz rám, mintha az anyja lennék.

— Mrs. Robinson — dünnyögtem. Ekkor még erősebben rúgott belém. De mégsem annyira, hogy fájjon. Kapcsolatunk nem túl bonyolult.

3. fejezet

A Sidecar koktélból csak egy vodka-narancs lett, a Chivasból meg valami whisky ízű lötty, tele tört jéggel.

Nevettünk az egészen, majd hagytam egy kis pénzt az asztalon, és felálltunk, hogy induljunk.

A terem másik végében Neil, két kezét magasba emelve próbált megállásra bírni minket. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

Ahogy elhaladtunk Hófehérke mellett, találkozott a tekintetünk. Nagy, sötét szeme nedves volt. Semmi csábítás.

Lehet, hogy sír?

Kinyitotta a száját, majd mindjárt be is csukta. Félrekapta a tekintetét, és céltudatosan füstölt tovább.

Ebben a pillanatban olyan volt, mintha a ruhája csak egy szomorú jelmez lenne.

Neil majd hasra esett, ahogy közeledett a számlával, de amikor észrevette az asztalon hagyott pénzt, Hófehérke asztala felé vette az irányt.

A lány nemet intett, mire a pincér elsomfordált.

A rádióból egy környezetkímélő mosópor reklámja hang­zott fel.

Amikor kiértünk, Mr. Sötétöltöny már nem volt ott.

— Úgy látszik, tévedtünk, és mégsem Hófehérkére vigyázott — mondta Robin.

— Úgy látszik, tévedtünk, hogy ide jöttünk, erre a süllyedő Titanicra. Menjünk el valahova, és próbáljuk meg helyrehozni ezt az estét!

Útban a kocsi felé belém karolt.

— Nincs mit helyrehozni. Itt vagyok neked én, nekem te, annak a szegény kis csajszinak meg hiába van vadító lába, ott ül bent egyedül. Bár valami normális italt inni, az jó volna. Azután még akármi is lehet.

— A titokzatos szerető!

— Nem mondanám. Úgyis tudod, mi lesz! — felelte, és megborzolta a hajamat.

Amikor másnap reggel hatkor felébredtem, Robin a konyhaablakból nézte a telkünket határoló fenyő- és fügefákat, és közben a kávéscsészéjét mosogatta. A rózsaszín és szürke égbolt foltokban tört át a fák között; a színek annyira élénkek voltak, hogy talán már giccsesnek neveznénk. A napkelte Beverly Glenben mindig káprázatos.

Egy órát sétáltunk Blanche-sal, aztán Robin a stúdiójába indult, én pedig leültem, hogy megírjak néhány jelentést a bíróságnak őrizetbe vett gyerekekről. Délre végeztem velük, és e-mailen átküldtem a javaslataimat pár bírónak. Nem hinném, hogy sokuk hallgat rám. Ki is nyomtattam egy-egy másolatot magamnak, és éppen betettem őket a fiókba, amikor megszólalt a csengő.

Először a dallam, majd három türelmetlen csengetés.

Átballagtam a nappaliba.

— Nyitva van, Nagyfiú!

Milo nyitott be az ajtón, bedübörgött a házba, és úgy lóbálta kezében sötétzöld, viharvert táskáját, mintha eldobni készülne.

— Jöjjön csak be, Mr. Manson, és kérem, fogja meg az ajtót a besurranó kollégájának — mondta üdvözlés helyett.

— Jó reggelt!

— Ennyi év alatt sem sikerült meggyőznöm téged a kellő elővigyázatosságról.

— Itt vagy nekem te segítőnek!

— Egy géppisztollyal sem fogok tudni segíteni neked, ha nem használod a józan eszedet. — Elmasírozott mellettem. — Hol a kutya?

— Robinnal.

— Ő legalább gondolkodik.

Legjobb barátom, egy homoszexuális hadnagy a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági osztályáról, akinek szociális gondolkodása nem volt mindig logikus. Évek óta kulcsa van a házunkhoz, de csakis akkor hajlandó használni, ha Robinnal elutazunk, és olyankor néha bejön, hogy ellenőrizze a terepet, még ha nem is kértük rá.

Mire a konyhába értem, már elővett magának egy egész rozskenyeret, egy üveg eperdzsemet, egy kétliteres narancslevet és egy négynapos sült borda vastagabbik felét.

— Hé, emberek! Lekváros marhasült, ez a legújabb szenzáció!

Levette szürke széldzsekijét, meglazította zöld nyakkendőjét, majd lehuppant az asztalhoz.

— A nap első találós kérdése: szénhidrát vagy fehérje? Szerintem mindkettő.

Durva, fekete haját rücskös homlokába fésülte, és továbbra is az ennivalókra bámult. Világoszöld szeme nem tűnt olyan vidámnak, mint máskor. Ahol a fény nem jól esett rá, himlőhelyes sápadtsága olyan színű volt, amilyet festő még nem kevert.

— Nehéz éjszakád volt? — kérdeztem.

— Az éjjel még rendben volt, de hajnali négykor hívtak. Miért nem képesek az emberek valamikor nap közben szétlövetni az arcukat?

— Több áldozat is van?

Válasz helyett lekvárt lapátolt három szelet kenyérre, lassan megette az elsőt, miközben mélyen beszívta a másik kettő illatát. Kinyitotta a narancslésdobozt, belenézett.

— Nem túl sok maradt — motyogta, majd kiitta az egészet.

Alaposan megnézte a sült húst, aztán szeletekre, majd kockákra vágta, és úgy kezdte el eszegetni, mint valami csemegét.

— Van még abból a fűszeres majonézből?

Hoztam neki egy kis aioli szószt a hűtőből. Belemártotta a húst, megette, megtörölte a száját, horkant egyet, majd hangosan kifújta a levegőt.

— Férfi vagy női holttestek? — kérdeztem.

— Csak egy hulla, egy nő. — Úgy gyűrte össze a narancslé ­dobozát, mintha harmonika lenne, kihúzta, majd összenyomta. — A következő dal pedig nem más, mint a Lady of Spain.

Megevett még vagy egy tucat húskockát, és csak ezután szólalt meg újra:

— Az áldozat egy nő, az alakjából ítélve fiatal. Los Angelesben vagyunk, lehet, hogy csak nem volt megelégedve a plasztikai sebész munkájával, mindenesetre meg kell várnunk, mit mond a halottkém. Pénztárcát, igazolványt nem találtunk nála, a vérnyomokból arra lehet következtetni, hogy ott a helyszínen ölték meg. Keréknyom, ujjlenyomat egy darab sincs. Nem volt rajta ékszer, a ruhája meglehetősen drágának tűnt, egy olyan márka, amelyről én soha nem hallottam: Patrice Lerange. Neked ismerős?

Megráztam a fejem.

— Rablás? — kérdeztem.

— Nagyon úgy néz ki. Izgató, csipkés selyem fehérneműben volt. Angelo Scuzzi Milánóból. Szóval az is lehet, hogy egy szegény európai turista, akit követtek, és megtámadtak. A cipője Manolo Blahnik, ahogy hallottam.

Milo állkapcsa az erős rágástól kidomborodott.

— A nyomokból ítélve elképzelhető, hogy két gyilkos volt. A helyszínelők sörétből származó golyókat találtak a sebben, de volt egy .45-ös töltényhüvely is a nő mögött, talán a koponyájából jött ki.

Megint evett pár húskockát, szemügyre vett egy kevésbé átsült darabot, aztán félretette.

— A legnagyobb roncsolódás az arcon keletkezett, de valamennyi sörét a mellkas felső részébe is behatolt. A keze sértetlen maradt, ezért nem hiszem, hogy az arc szétlövése a nő kilétének elrejtését szolgálta. Szerintem sokkal inkább gonoszságból tették.

— Pénzt vagy életet! Vagy tudod, mit? Életet: mindenképp lelőlek!

— Szemét állatok! Milyen aljas dolog így szétlőni valakinek az arcát! „Hollywood by night", egy kicsit másképp! A sok turista csak mászkál az utcákon, hátha meglát egy filmsztárt. Talán a lány is ilyen volt, de sajnos rossz környéken kereste a hírességeket.

— Hol találták meg?

— Fenn a Palisades-ben, másfél kilométerre Topangától. A tettesek úgy gondolhatták, hogy majd a seriff elbajlódik az üggyel.

— Az azért távolról sem egy rossz környék, és a drága ruha sem egy naiv turistára utal. Nem lehet, hogy a Stripen rabolták ki, vagy valahol máshol a Westside-on?

— Akárhonnan is indult, a várostól távol végezte. Hegyek, vízmosások, nyílt terek, gyér forgalom. Lehet, hogy ez volt a fontos. Az út mellett hagyták, egy nem túl meredek emelkedőn. Szerintem kiszállították a kocsiból, elvették az értékeit, aztán lőgyakorlatot tartottak.

— Golyóval és söréttel.

— Mind az arcába. Mint valami rituális kivégzés.

— Ki talált rá?

— Egy nyolcvankilenc éves nyugdíjas unitárius lelkész, aki kövületek után kutatott.

— Hajnali négykor?

— Nem, háromkor. Szereti olyankor csinálni, amikor egyáltalán nincs forgalom. Visz magával egy lámpát, aztán elszöszmötöl. Csak állatokkal szokott találkozni, mosómedve, nyúl, prérifarkas, azokat meg nem érdekli a régészet. Azt mondja, a környék évmilliókkal ezelőtt süllyedt a tenger alá, és még most is talál érdekességeket. Volt nála két orsócsiga és pár megkövült csigaház.

— De puska vagy egy .45-ös persze nem.

— Sajnos nem. Tisztességes ember, nagyon kiborult. Mindenesetre hívtam hozzá egy mentőt, de azt mondták, a korához képest nagyon erős a szíve. — Az asztalon dobolt, majd megtörölte az arcát, mintha víz nélkül mosakodna. — Ha csak még másfél kilométert mennek dél felé, a seriffet rángatták volna ki egy gyönyörű álomból.

— Miért, te miről álmodtál?

— Arról, hogy nem keltenek fel hajnali négykor.

— Mostanában úgyis nagyon unatkoztál.

— Marhára. Az csak amolyan zen nyugalom volt.

Megevett még néhány húskockát a szószba mártogatva.

— Jó fűszeres.

— Szóval mit tehetek érted?

— Ki mondta, hogy tehetsz valamit? Csak látni akartam a kutyádat. — Benyúlt kabátja zsebébe, és kivett egy gumicsontot. — Szerinted ez tetszeni fog neki?

— Jobban szereti