Gyilkos igazság

By Angela Marsons

Amikor a kamasz Sadie Winter az iskolája tetejéről a mélybe veti magát, mindenki tudni véli, hogy öngyilkosságot követett el. Nem sokkal később azonban, amikor ugyanabban az iskolában egy fiú holttestére bukkannak, Kim Stone felügyelő számára már egyértelmű, hogy ezek nem tragikus balesetek. A csapatával a titkok nyomába ered, a rejtély szálai pedig az egyik tanárhoz vezetnek. Mielőtt azonban a nő bármit is felfedhetne mindabból, amit tud, őt is holtan találják. A nyomok alapján akár az sem zárható ki, hogy az egyik diák felelős a halálesetekért. A fiatalkorú elkövetők pszichéjének tanulmányozásakor Kim ismét kapcsolatba kerül az ősellenségével, dr. Alexandra Thorne-nal.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 23, 2021
• ISBN: 9789634525608

Book preview

cover.jpg

Angela Marsons

GYILKOS IGAZSÁG

Angela Marsons

GYILKOS

IGAZSÁG

img1.jpg

A mű eredeti címe

Dying Truth

Copyright © Angela Marsons, 2018

First published in the English language in Great Britain in 2018 by

Bookouture. This Hungarian language edition is published by arrangement with Bookouture and Little,

Brown Book Group, London.

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó, 2021

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

A borítót

P’ART 94 Bt.

tervezte

ISBN 978 963 452 560 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

A könyvet a Grenfell Tower áldozatai emlékének ajánlom.

Soha többé nem lenne szabad ilyen balesetnek megtörténnie.

Prológus

Szombat, este hét óra ötvenkét perc

Kim pontosan tudta, hogy eltörött a bal lába.

A gyalogúton hason csúszva vonszolta magát, a kődarabok mélyen a tenyerébe vájtak, az apró kavicsszilánkok a körme alá ragadtak.

Felkiáltott kínjában, amikor a bokája kissé elfordult, és a fájdalom végighullámzott a testén.

Végre meglátta az épület fényeit, és ebben a pillanatban három ismerős alak lódult ki a kapun.

Mindhárman a harangtorony felé indultak.

– Neee!... – kiáltotta Kim, amilyen hangosan csak tudta.

Egyikük sem fordult meg.

Ne menjetek fel oda!, rimánkodott némán, és megpróbálta magát arrafelé vonszolni.

– Állj! – kiáltotta, amikor a három alak belépett a torony acélajtaján.

Eltűntek szem elől, és Kim megpróbálta leküzdeni a rátörő pánikot.

– A francba! – kiáltotta kétségbeesetten, mert nem sikerült időben odaérnie.

Minden erejét összeszedve talpra állt, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a törött lábát húzza maga után.

Tett két lépést, és a fájdalom úgy hasított bele, hogy menten a földre rogyott. Öklendezni kezdett, mert a gyomra felkavarodott, amihez erős szédülés is társult.

Ismét felkiáltott, de a három alak már a toronyban volt, és a vastag téglafal mögött haladtak felfelé a kőlépcsőn.

– Kérem, segítsen valaki! – kiáltotta Kim, de senki sem volt a közelben.

Jó nyolcvan méterre volt az iskolától, és még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek.

Az órájára pillantott, és látta, hogy három perc múlva nyolc óra.

Egészkor megszólal a harang.

A gyomrából induló félelem mostanra az egész testét átjárta.

Nagy nehezen újra megindult, küszködve húzva a törött lábát.

A torony tetején egy zseblámpa fénye jelent meg.

Basszus, már fent is vannak!

– Állj! – kiáltotta Kim, és közben imádkozott, hogy az egyikük meghallja, bár tisztában volt vele, hogy a hangja nem érhet fel odáig.

A fénycsóva lopva körbevilágított a harminc méter magasan lévő erkélyen.

Kim egy negyedik alakot is észrevett a három ismerős között.

A karórája rezegve jelezte, hogy nyolc óra van. A harang néma maradt.

Istenem, kérlek, hozd le onnan őket!

Megdermedt a félelemtől, amikor egy sikolyt hallott.

Két alak himbálózott a harangkötélen, időnként felbukkanva a keskeny fénycsóvában.

Kim hunyorogva igyekezett felismerni a két sziluettet, de túl messze voltak.

Megpróbálta kissé megnyugtatni a légzését, hogy kiáltani tudjon, bár tisztában volt vele, hogy itt már semmiféle figyelmeztetés nem segít.

A legrosszabb félelmei igazolódtak.

– Kérlek, kérlek... – suttogta, és nézte a lengő kötelet.

Az egyik alak eltűnt a kötélről, a másik tovább himbálózott.

– Ne! – kiáltotta Kim, és megpróbált közelebb menni.

Lefagyott a testét átjáró rémülettől.

Néhány másodpercre megállt az idő. A szája teljesen kiszáradt, képtelen volt megszólalni vagy kiáltani.

A szívébe fájdalom hasított, amikor a másik alak is eltűnt a ringó kötélről.

Hirtelen dermesztő, gyötrelmes sikítást hallott.

Pedig senki sem volt a közelében.

A hang belőle szakadt ki.

1. fejezet

Hat nappal korábban

Sadie Winters körbekémlelt a konyha bejáratánál, ledobta a táskáját, és a kabátzsebéből elővette az egyetlen még maradt cigarettáját. Két hónappal ezelőtt fedezte fel ezt a helyet, a bejáratot valaha a campuson dolgozó cselédek használták. Szerencsére egyik osztályteremből sem lehetett az ebédlőszárny nyugati oldalára látni.

Csak egy perc, gondolta ahogy megpróbálta kiegyenesíteni a zsebében kissé elgörbült cigarettát. Néhány békés pillanat, mielőtt továbbsiet a következő órára, és a terembe érve elnézést kér a késésért. Egy pici esély, hogy kissé lecsillapítsa a fejében zsibongó káoszt.

Az öngyújtó lángját eltakarta a március végi szél elől, és megfogadta, hogy ez lesz az utolsó cigarettája. Az ebédlőben sorban állva véletlenül meghallotta az egyik idősebb lányt, aki azt ecsetelte, hogy nem bírja ki a matekórát, ha nem gyújt rá előtte. Azt mondta, az megnyugtatja. Így aztán pár nappal ezelőtt Sadie ellopott egyet a lány táskájából, és ő is kipróbálta. Persze tudta, hogy ettől még nem fog megnyugodni. Tudta, hogy szén-monoxidot szív magába, amitől majd csökken az izmaiba jutó vér mennyisége. De egy rövid ideig mégis jó érzés volt.

Hosszan szívott a cigiből, engedte, hogy a füst átjárja a tizenhárom éves tüdejét, és közben eszébe jutott az első próbálkozása és az azt követő köhögőroham. Úgy képzelte, mintha sűrű pára kavarogna egy tiszta pohárban. Nem akart dohányozni. Nem akart függővé válni, sem a cigitől, sem mástól, de a tabletták már semmilyen hatással nem voltak rá. Kezdetben elzsibbadt, elkábult tőlük, lecsendesedtek az ártalmas gondolatai. Csillapodott a benne fortyogó düh, mintha becsomagolta volna valamibe. Már nem jelentett veszélyt számára. Ez azonban mostanra elmúlt. Mint felhőkből kiálló hegycsúcsok, a düh, a sötétség még rosszabb lett, mint korábban.

És most még kénytelen volt leülni egy idióta pszichológussal is, hogy a „problémáiról" beszélgessenek, mert a szülei ezt jó ötletnek tartották. Abban bíztak, hogy így majd nem egy vadidegennek önti ki a szívét. Csak hallgatta a férfi lágy, együttérző hangját, ahogy a diszkréciójáról biztosította. Ahogy többször is megismételte, neki bármit elmondhat. Mintha ez valaha is megtörténhetne. Főleg azután, hogy a férfi megmutatta a papírt, ami azt bizonyította Sadie számára, hogy senkiben sem bízhat.

A fenébe!, gondolta, és eldobta a cigarettacsikket. Nem fogja hagyni, hogy ezt tegyék vele. Túlságosan sokáig tartotta magában.

Tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad megtudnia, mi történt. Semmiről sem lett volna szabad tudnia. Azt hitték, sikerült eltitkolniuk, azonban tévedtek. Tovább nőtt a távolság, ami a családjától elválasztotta. Mindannyian tudták, amit ő nem. Újabb bizonyíték, hogy nem tartozik közéjük.

Mindig is érezte, mindig is tudta. Ő egészen más volt, mint a nővére, az okos, imádni való, csinos Saffie, aki angyali ragyogással töltötte be a helyiséget, ha belépett valahová. Benne nem volt meg a könnyed báj, a lefegyverző mosoly. És persze, Saffie mindig tökéletes volt, csakis ő lehetett a kedvenc, függetlenül attól, hogy mit csinált rosszul.

Sadie letörölte a szemébe toluló könnyeket. Nem fog sírni. Nem adja meg nekik ezt az örömöt. Azt fogja tenni, amit mindig is: visszahúzódik a kemény páncélja alá, és úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog.

Nem segítettek neki. Kétségbeesetten könyörgött, érvelt, hogy vegyék ki a Heathcrestből, és engedjék, hogy egy olyan iskolába járjon, ami közelebb van a házukhoz. Gyűlölte azt az áporodott elitizmust és a tradíciót, amely gyanúsnak találta az egyéniséget, elnyomta a kreativitást, az egyéni kifejezésmódot, és csakis az alkalmazkodást hirdette. Egy börtön volt ez a hely. De nem, a szülei elutasították a kérését. Az ő gyerekük nem fog a helyi állami iskolába járni. A Heathcrest majd szépen felépíti Sadie jellemét. Kapcsolatokat szerezhet, amelyek egy életen át szolgálhatják őt. Szövetségeseket, akikben megbízhat. De ő nem akart kapcsolatokat és szövetségeseket. Barátokat akart. Egyszerű barátokat.

Mélyen a lelkébe mart az igazságtalanság, ahogy mindketten Saffie segítségére siettek. A szüleinek mindig sikerült egyre újabb módokat találni, hogy éreztessék Sadie alárendelt szerepét, és általában még csak észre sem vették.

De ebből elég!, gondolta eltökélten. Ma este felhívja őket, és gondoskodik róla, hogy ezúttal meg is hallgassák. És nála van a megfelelő fegyver, amit nem fél használni. A tudás hatalom.

Kilépett a sarkon, és hirtelen egy ismerős alak jelent meg előtte.

– Jé, mit kere... – kezdte a kérdést, de a szavai elakadtak, amikor egy ököl csapódott a bal halántékába. Minden elhomályosult előtte, és érezte, hogy a földre zuhan.

Mi történt? Mit csinált?

El sem tudta képzelni.

Egy második csapás érkezett, ezúttal a tarkójára, és nem egy ököl, hanem egy láb volt a végrehajtó. Aztán egyre gyorsabban kezdtek záporozni a rúgások, miközben Sadie megpróbálta védeni magát. A döbbent agya igyekezett felfogni, mi történik, a veséjére mért rúgástól elviselhetetlen fájdalom futott végig a testében. Védekezni akart, de a gondolatait egyvalami kötötte le: ez biztosan valami tévedés. Az ütések, rúgások azonban egyre vadabbak lettek.

A földön fekve megpróbált megfordulni, de egy újabb rúgás után valami fémes ízt érzett a szájában. Kiköpte a folyadékot, ami azzal fenyegetett, hogy lecsúszik a torkán. Egy vörös folt jelent meg pár centire az arcától.

A bal szemével már alig látott.

Rettegés fogta el, miközben öklök és lábak folyamatosan ütlegelték, az egész teste égett a fájdalomtól. Eltűnt a zavarodottsága, már csak a rettegés és a kín maradt.

Olyan erős fájdalom hasított bele, hogy azt hitte, kiszakadnak a belső szervei, már levegőt is alig kapott. Felkiáltott. A bal szemével már egyáltalán nem látott, és a jobb is kezdett elsötétülni.

– K-kérem... – könyörgött, és megpróbált ébren maradni.

Aztán egy utolsó csapás érkezett a fejére, és teljesen elsötétült előtte a világ.

2. fejezet

– Bryant, ugye ez csak egy vicc volt? – kérdezte hitetlenkedve a volánnál ülő Kim, és a férfi felé fordult.

Nemrég fejezték be egy nő meghallgatását, aki végül meggondolta magát, és mégsem volt hajlandó bíróságon vallani az erőszakos férje ellen. Kim döbbenten figyelte, hogy a nőt semmivel sem tudják rávenni a véleménye megváltoztatására.

Előtte heteken át győzködték, hogy az egyedüli helyes dolgot teszi, és a bizonyítékok birtokában a férfit lecsukják, de az anyós egyetlen látogatása elég volt ahhoz, hogy lenullázza az addigi kemény munkájukat.

A férj pár óra múlva ismét otthon lesz, és Kim fogadni mert volna, hogy Mrs. Worley még ma este tele lesz új sérülésekkel, zúzódásokkal. A párnak szerencsére nem volt gyereke, máskülönben Kim értesítette volna a gyermekvédelmi szolgálatot. Jelen helyzetben azonban nem tudott mást tenni, mint hogy jelezze a központnak: ha a jövőben hívás érkezik az adott címről, azt mindenképp sürgősséggel kezeljék.

Tudta, hogy minden tőle telhetőt megtett, most mégis a legszívesebben visszament volna a sorházi lakásba, hogy újra megpróbálja. Gyűlölte, ha valaki megúszta a jogos büntetést.

– Úgy érted, hogy csak poén? Nos, nem, sajnos nem.

– Pedig annyira közel voltunk, és nem tudom...

– Figyelj, főnök, egy tizenhárom éves lány van egy iskola tetején, és azzal fenyegetőzik, hogy leugrik. Mi vagyunk a legközelebb a helyszínhez.

– Oké, már megyünk is! – felelte Kim, és gázt adva elindultak Hagley felé.

A Heathcrest Akadémia egy koedukált magániskola volt, amely ötéves kortól egészen az egyetemig formálta a Black Country és környéke jómódú családjaiba született gyerekek eszét és lelkét.

Stourbridge szélén, festői környezetben helyezkedett el West Hagley lakónegyede és a Clent Hills között.

Kim soha senkit nem ismert, aki ebben a bentlakásos iskolában végzett volna. A Heathcrestben végzettek nem a rendőrségen kötöttek ki.

Úgy kalkulált, hogy ha a kétszer két sávos Manor Wayen megy, és onnan tér le a Hagley Wood Lane-re, akkor pár perc alatt odaérnek. Az már persze teljesen más kérdés volt, hogy mit tehet majd, ha odaérnek. Nem éppen a taktikai érzékéről, a diplomatikusságáról vagy az érzékenységéről volt híres, így kénytelen volt bevallani magának, hogy nem túl szerencsés, hogy pont ők kapták a riasztást.

Az ilyen esetekhez a képzett tárgyalók voltak a legjobb választás, utánuk jöttek azok, akiknek bár nem ez a legfőbb szakterülete, de kaptak ilyen kiképzést. Aztán azok, akik ilyen szerepre vágytak, majd a tanácsadók, az átlagemberek, és nagy sokára, a sor legvégén Kim.

– Vigyázok a táskádra, amíg beszélsz vele – ajánlotta Bryantnek, megtörve a csendet.

A sebváltó recsegve, ropogva engedelmeskedett, amikor három másodperc alatt majdnem százra gyorsultak.

– Valószínűleg nem lesz már fent, mire odaérünk – felelte a férfi. – Egy ilyen helyen képzett szakemberek is vannak.

Na persze!, gondolta Kim, és lassított egy kanyarban, amit egy kis járdasziget követett. Pár hónapja olvasott egy cikket, hogy sok millió fontból az orvosi szárny bővítését tervezik. Úgy tűnt, az iskolának jobb lehetőségei vannak, mint a legtöbb környékbeli városnak.

– A következő utca balra – közölte Bryant épp abban a pillanatban, amikor Kim kitette az indexet balra.

Egy egysávos aszfaltútra értek, amely kopasz, egymásra hajló fűzfák alatt kanyargott.

Aztán az út egy kavicsos autófelhajtóvá szűkült, és kiegyenesedett. Kim nem törődött a kocsi oldalánál felverődő kavicsokkal – az autó Bryanté volt –, és nagy sebességgel közelítette meg a Tudor–Jakab-stílusú épületet.

– Idő? – kérdezte.

– Négy perc – válaszolta a férfi a riasztástól a helyszínre érkezésig eltelt időre utalva.

Az épülettől jobbra egy impozáns harangtorony magasodott.

– Bryant... – kezdte Kim, amikor az épület felé közelítettek.

– Nem látok fent senkit – mondta Bryant, miközben csikorogva megálltak, pár méternyire a lefelé bámuló tömegtől.

– Úgy tűnik, igazad volt – mondta Kim a rémült arcok felé közelítve.

A lány már tényleg nem volt fent.

3. fejezet

– Rendőrség, adjanak utat! – adta ki az utasítást Kim, és átverekedte magát a felnőttekből és diákokból összeverődött tömegen.

Az emberek már nem szörnyülködtek, már nem voltak annyira megdöbbenve, de a tátva maradt szájakból Kim azt szűrte le, hogy csak nemrég hagyták abba. A francba, ha túllépte volna a megengedett sebességet, akkor lehet, hogy még időben érkeznek.

– Már elindult egy mentő – szólt egy remegő női hang valahol Kim mögött.

A felügyelő nem törődött vele. Itt a mentő már nem segíthet.

– Küldjön el innen mindenkit – mondta egy elegánsan öltözött férfinak, aki a földön fekvő alak fölé hajolt.

A férfi egy pillanatig még habozott, majd engedelmeskedett a parancsnak.

Hallotta, ahogy Bryant hangosan zavarja el a diákokat.

De már ez is elkésett, többé nem tudják feledni a látványt. Újra meg újra bevillan majd a kép, és kísérteni fogja őket álmukban. Kim sosem értette, hogy az emberek miért szeretik a drámai dolgokat, és miért nem képesek elengedni őket.

– A rohadt életbe! – motyogta magában Kim, amikor közelebbről is szemügyre vette a földön fekvő kis testet.

A lány az iskola egyenruháját viselte. A sárga blúz meggyűrődött, és kicsúszott a barna szoknyából, ami viszont feltűrődött, így láthatóvá vált a kislány feneke. Igaz, a fekete harisnya eltakarta, de azért Kim lehajolt, és gyengéden lehúzta a szoknya szélét.

A lány arccal lefelé feküdt, a bal orcája a kavicsoknak nyomódott, és a becsapódáskor kifröccsent vér pirosra festette az apró fehér köveket. A jobb szeme a gyalogutat bámulta meredten. A bal karja előrenyúlva csavarodott ki, a jobb a teste mellett pihent. A két lába nyújtva volt, és az épület melletti nárciszsort szegélyező fémrács felé mutatott. A lábán fekete cipő, a jobbos talpán jól észrevehető szürke folt.

Kim úgy saccolta, a lány alig múlhatott tízéves.

– Hogy hívják? – kérdezte, amikor visszatért mellé az elegáns férfi.

– Sadie Winters – érkezett a halk válasz. – Tizenhárom éves – tette hozzá a férfi.

Úristen!, gondolta Kim.

A férfi kezet nyújtott neki a lány holtteste fölött.

– Brendan Thorpe, én vagyok a Heathcrest igazgatója.

Kim nem fogott vele kezet, csak biccentett.

– Maga vette észre a tetőn? – kérdezte.

A férfi a fejét ingatta.

– Hallottam, hogy valaki kiabál a folyosón, hogy egy gyerek a tetőn azzal fenyegetőzik, hogy leugrik. Azonnal hívtam a rendőrséget, és mire ideértem...

– Már leugrott?

A férfi nagyot nyelt, és bólintott.

Kim fel nem tudta fogni, mi visz rá egy tizenhárom évest, hogy eldobja magától az életet. Ennyire rosszul érezte magát?

– Még csak gyerek volt – suttogta Brendan Thorpe.

Kim tudta, hogy egy gyerek problémája sem lehet kevésbé fontos vagy kevésbé súlyos, mint egy felnőtté. Minden relatív. Talán csak szakít a barátjával, és azt gondolja, vége a világnak. A kétségbeesés érzése nem a felnőttek kiváltsága.

Egy autó kerekei megcsikordultak a kavicson, Kim a hang irányába fordult. Két járőrkocsi és egy mentő állt meg Bryant Astrája mögött.

Kim megismerte Plant felügyelőt, a mindig napbarnított, kedves tisztet, akinek a hófehér haja és szakálla erős kontrasztot mutatott a bőrszínével.

A férfi elindult Kim felé, és Bryant is megjelent.

– Úgy tűnik, öngyilkos lett – mondta Kim, és vázolni kezdte a történteket.

Hiába ők értek először a helyszínre, nem az övék lesz az ügy. Az öngyilkosság nem a bűnügyiekhez tartozik, csak annyi közük van hozzá, hogy a boncolás után ők bólintanak rá a patológus véleményére a halál okát illetően.

Közben persze értesíteni kell a szülőket, ki kell hallgatni a tanúkat, ki kell adni egy közleményt – de ezt nem Kim és még csak nem is a csapata végzi majd.

– A neve Sadie Winters, tizenhárom éves – mondta Plantnek.

A férfi néma fejcsóválással fejezte ki a sajnálatát.

– Az a férfi ott Brendan Thorpe, az igazgató. Ő telefonált a rendőrségre, de mire ideértünk, a lány leugrott.

– Köszönjük – bólintott Plant felügyelő –, innentől átvesszük az ügyet...

Félbehagyta a mondatot, mert egy női hang közeledett feléjük.

– Ő az? – kiabálta a hang.

Mindannyian megfordultak, és egy szőke lányt láttak az iskola egyenruhájában, amint kitér az igazgató elől, és egyenesen feléjük tart.

– Engedjenek oda! – kiáltotta a lány. – Látnom kell, hogy tényleg ő az!

Kim úgy helyezkedett, hogy elállja az utat az áldozat felé, és megfeszítette a testét, hogy ha kell, ellenálljon a lökésnek. A lány úgy ment feléjük, mint egy rögbijátékos, úgy tűnt, senkinek a kedvéért sem fog megállni.

– Állj meg! – mondta Kim, kissé lejjebb engedte a súlypontját, és megfogta a lányt, hogy az ne tudjon átjutni rajta.

A lány csak pár centivel volt alacsonyabb nála, és a nyakát nyújtogatva próbált a holttestre nézni, de Bryant és Plant is úgy állt, hogy ne lásson oda.

– Kérem, engedjen oda! – kiabálta a lány Kim fülébe egészen közelről.

– Nagyon sajnálom – mondta Kim és igyekezett feltartani.

– Muszáj tudnom – kiáltotta a lány.

– Ki vagy...

– Kérem, engedjen át! A nevem Saffron Winters, és Sadie Winters a húgom!

4. fejezet

– A fenébe, ez nagyon kemény volt! – mondta Bryant, miután visszaindultak a kocsihoz.

Hát igen, Kimnek még mindig sajogtak a bordái, ahogy a lány nekirontott, amikor megpróbált a testvéréhez jutni. Szerencsére az iskola pszichológusa és az igazgató segítségével sikerült elvonszolniuk Saffront a harangtorony felé.

Odaértek az autóhoz, és mindketten megfordultak. Plant felügyelő és a csapata a bámészkodókkal küzdött, és közben igyekezett védeni a holttestet, amíg megérkezik Keats.

Sadie Winters nővére lehajtott fejjel ült a harangtorony falának dőlve. Mellette a pszichológus, egy sovány, inas, vörös hajú, bozontos szakállú férfi, míg Thorpe igazgató fel-alá járkálva beszélt valakivel a mobilján.

És az egész zűrzavar középpontjában egy tizenhárom éves kislány holtteste hevert.

Annak ellenére, hogy a lelkizés nem az erőssége, Kim most mégis azt kívánta, bárcsak lett volna alkalma beszélni a lánnyal, megérteni, mi zajlik a fejében, meggyőzni, hogy a dolgok mégsem annyira tragikusak, ahogy azt gondolja. A felügyelő nem arról volt híres, hogy érzelmi kapcsolatot tud kialakítani másokkal, de ennél nagyobb bajt ő sem okozott volna.

– Úristen, Bryant, ha csak egy kicsit is ham...

– Négy perc volt, főnök! – emlékeztette a férfi arra, hogy mennyi idő alatt értek a helyszínre.

– Ilyen fiatalon! – mondta Kim, és kinyitotta az autó ajtaját. Biztos volt benne, hogy sok kamasz eltűnődik azon, mi lenne, ha véget vetne az egésznek, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg is tenné. Vajon mennyire volt rossz a lány helyzete, ha tényleg meg tudta tenni, hogy a halálba ugorjon?

Kim ismét visszafordult, és alaposan szemügyre vette az épületet.

– Mi van? – kérdezte Bryant.

– Nem tudom – válaszolta őszintén Kim, és a tekintete a holttest helyéről az épület tetejére siklott.

A gondolatai már az asztalán fekvő ügyeknél jártak, meg azon, hogy miképp magyarázza meg Woodynak és a főügyésznek, hogy Mrs. Worley mégsem hajlandó tanúskodni a férje ellen. Fejben már az irodai ügyek foglalkoztatták. A gyomrában azonban érzett valamit, ami itt tartotta.

Valami nem stimmelt ezzel az egésszel.

– Zavart volt szegény, hallottam, amikor a pszichológus mondta az igazgatónak – jegyezte meg Bryant.

– Tizenhárom évesen mind zavartak vagyunk.

Ennyi idős volt, amikor elveszítette Keitht és Ericát. A felnőttek közül csak őket szerette.

– Főnök, látom rajtad azt a Szellemirtók-arckifejezést.

– Micsodát? – kérdezte Kim, de közben nem vette le a szemét az épület tetejéről.

– Azt, hogy keresel valamit, ami nincs is ott.

– Aha... – felelte Kim szórakozottan.

A tekintete újra végigpásztázta a lenyűgöző háromszintes épületet, a magas ablakokat, a középen elhelyezkedő árkádos részt, a kő mellvédes lapos tetőt – ez kötötte össze a két, borostyánnal benőtt boltíves épületszárnyat, amelyek büszkén álltak a kicsit visszafogottabb középrész két oldalán.

– Főnök, indulnunk kéne – nógatta Bryant. – Nyakig úszunk az ügyekben.

Igaza volt, mint általában. A Kim asztalán várakozó súlyosabb ügyek nem állítják meg a kisebb súlyú esetek özönét. Ez nem egy kártyajáték, ahol a gyilkos üti a szexuális zaklatót, a rablót vagy egy bűnszervezet tagjait. Még mindig dolgoztak azokon az ügyeken, amelyek akkor gyűltek fel, amikor ők a Tavistock Road prostituáltjai ellen elkövetett gyilkosságok ügyében nyomoztak.

És mégis, azért, mert ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, és olyan hangot is ad, mint egy kacsa, még nem biztos, hogy tényleg kacsa.

Kim bevágta a kocsi ajtaját.

– De főnök... – figyelmeztette Bryant.

– Csak egy perc – mondta a felügyelő, és elindult az épület felé.

5. fejezet

– Csak innen lehet kijutni a tetőre? – kérdezte Kim a kőlépcsőkön lépkedve, ahová a harmadik szintről jutottak, a hálószobák mögött végigfutó folyosóról.

Brendon Thorpe a fejét ingatta.

– Van egy tűzlépcső a nyugati szárnyon, de az több mint egy éve zárva van.

Elővett egy kulcscsomót a zsebéből, amely kissé lejjebb lógott, mint kellett volna, mert a nadrágszíj a középkorú férfi pocakja alatt volt.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt.

– Sadie-nek volt lehetősége kulcshoz jutni?

– Fogalmam sincs, honnan lett volna – felelte a férfi a homlokát ráncolva, és elgondolkodott.

– De valahogy csak feljutott ide – emlékeztette Kim, hátha elfelejtette az igazgató, hogy egy kamasz holtteste fekszik odalent. Az igazgató mintha azon aggódott volna, hogy baja lehet belőle, ha a lány tényleg ellopott egy kulcsot, pedig ez lesz a legkisebb gondja.

– Elnézést, felügyelő, a türelmét kérem. Még mindig nem ocsúdtam fel a történtekből – mentegetőzött Thorpe, és megpróbált egy kulcsot, de nem nyitotta az ajtót.

– Tökéletesen megértem, Mr. Thorpe, de jó lenne tudnunk, hány kulcs van még, amivel ki lehet jutni a tetőre.

– Hogyne, persze, persze – válaszolta a férfi, miközben kiléptek a tetőre. – Van egy az én kulcscsomómon, a helyettesemén, aztán van a gondnoknak, a karbantartóknak, a takarítóknak, és a kiszolgáló személyzetnek is van egy kisebb kulcskészlete, azon is van tetőkulcs.

– Összesen tehát?

– Úgy tizennégy kulcs lehet, amivel ki lehet jutni a tetőre.

Kim Bryantre pillantott, aki elővette a noteszét.

A tetőn körbenézve Kim felmérte az épületeket, amiket tűzoltóutak és létrák kötöttek össze. Ebből a pozícióból jól látszott a négy szárny, amelyek egyenként legalább két futballpálya nagyságúak voltak. Innen fentről sem lett volna egyszerű tájékozódnia, de odalent, három emelettel lejjebb komoly segítségre lett volna szüksége, hogy eligazodjon az iskolában.

Átlépett egy tetőlámpán, megkerülte egy légkondicionáló külső egységét, és elindult az épület oldala felé.

Megszólalt Thorpe telefonja.

– Bocsánat,