Végzetes ígéret

By Angela Marsons

Egy erdőben egy neves, bár kétes múltú orvos holttestére bukkannak.  Gordon Cordell nem ismeretlen Kim Stone és csapata számára, hiszen egy iskolás lány halálával kapcsolatos nyomozás során már felmerült a neve. Dr. Cordell meggyilkolása után nem sokkal az orvos fiát is szörnyű autóbeleset éri. Egy újabb női áldozat előkerülése pedig csak tovább erősíti a gyanút, hogy valami nagyon nem stimmel a Russells Hall Kórház körül.  Kim Stone dolga, hogy kiderítse: vajon bosszúgyilkosság történt?

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789634526957

Book preview

cover.jpg

Angela Marsons

VÉGZETES ÍGÉRET

Angela Marsons

VÉGZETES

ÍGÉRET

img1.jpg

A mű eredeti címe

Fatal Promise

Copyright © Angela Marsons, 2018

First published in Great Britain in 2018 by Storyfire Ltd

trading as Bookouture. This Hungarian language edition is

published by arrangement with Bookouture and Little,

Brown Book Group, London.

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó, 2022

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 695 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

A könyvet Keshini Naidoonak ajánlom,

aki nélkül Kim Stone kalandjai csak a fejemben léteznének.

Az én tündér keresztanyámnak.

Prológus

A késő áprilisi napfény megcsillan a kékesfekete halottaskocsin, amely túl nagy egy ekkora koporsónak, amit rengeteg színes virág díszít, mintha csak gúnyolódni akarnának.

A koporsó hátborzongatóan kicsi. A hófehér, rézpántos doboz négy családi barát vállán pihen, de igazából nem kéne hozzá ennyi ember. Két kéz is elég lenne.

Könnyek folynak le a négy tagbaszakadt férfi arcán, akik péntek esténként egymást próbálják túlinni, akik böfögnek, szellentenek és hozzá gratulálnak egymásnak.

De most csak sírnak, és nem is próbálják eltitkolni. Teljesen érthető. Senki sem fogja elítélni őket ezért.

A templomban halálos csend honol, amikor méltóságteljesen végigmennek a padsorok között. A könnyek, a fájdalom, a szomorúság ellenére is rettentően koncentrálnak. A koporsó kicsi és könnyű, egyáltalán nem illik a négy férfi erejéhez, akik a rögbipályán ismerték meg egymást. De senki sem szeretne megbotlani a szőnyeg felpöndörödő szélében vagy a padok mellé felelőtlenül kitett retikülök pántjában.

Ki akarna elejteni egy koporsót? Ki akarná, hogy így emlékezzenek rá? Ki akarná, hogy részeg péntek estéken viccelődjenek rajta?

De mint tudjuk, minél erősebben kapaszkodunk valamibe, minél jobban koncentrálunk rá, annál könnyebben kicsúszik a szorításunkból.

Minden tekintet az elhaladó pici, fehér dobozon. Van valami undorító egy ilyen apró koporsóban. De ami undorral tölt el, el is bűvöl, erre jövök rá, ahogy figyelem a nyakukat nyújtogató embereket a templom távolabbi részein. Mindenki látni akarja a szokatlan furcsaságot, az élet és halál kísértetiesen rövid útját.

Elfojtott zokogás hallatszik valahonnan mögülem, de a legtöbb ember a döbbenettől némán figyel.

A sajnálkozó pillantások a koporsóról az arcomra siklanak.

Nem reagálok az együttérző tekintetekre, amelyek hosszan elidőznek rajtam, azt várva, hogy hátha odanézek, és kimutathatják, milyen mélyen gyászolnak. Semmi kedvem osztozni a fájdalmukban, és az enyémet sem vagyok hajlandó megosztani.

Az enyém egészen hasznos lett. Egy élő, lélegző entitás, amely változtatta az alakját, a méretét, a színét. Már nem teherként nehezedik rám, hanem táplál engem. Mint a belélegzett levegő. Oxigénként, valami tiszta, jó dologként jut a testembe, hogy ott aztán átalakuljon, és valami egészen más, mérgező anyagként távozzon.

Végül a tömeg komoran követ a rövid úton a temető sarkába, amit ellepnek a színes zászlók, aranyos játékok, angyalok.

A gyászolók elfojtott hangon beszélnek mögöttem. Tudom, hogy támogatást várnak egymástól. Egymást átkarolva, lassan, méltóságteljesen lépkednek.

A lelkipásztor jelenik meg a sír mellett. A gödör inkább méretes fának lenne alkalmas. Nem egy életnek. Egy növény, egy bokor, de semmiképp sem egy élet.

A Bibliából olvas, miközben a koporsót engedik le.

Mögöttem a zokogásokból fájdalmas üvöltések, sikolyok lesznek, amiket már nem lehet bent tartani, és most kiszabadulva szóródnak szét a fák között.

És vége.

A koporsó leér a gödör aljára.

Biztató, vigasztaló kezek landolnak a hátamon. Van, amelyik csak egy pillanatig, van, ami hosszabban.

Mindenki szeretne adni valamit, a fájdalmuk egy jelét, egy emlékét. Azt akarják, hogy tudjam. Azt akarják, hogy megosszam velük. Úgy kínálják fel, mint a saját emberségük ajándékát.

De engem nem érdekel.

Nem ők fognak vigaszt nyújtani nekem.

És nem is az örök béke tudata.

Ahogy nem a közhelyek, a jókívánságok, a részvétnyilvánító kártyák, a virágok vagy a telefonok. És nem is az együtt töltött rövid idő.

A vigaszt a düh adja. A forró düh, amely a testem minden egyes pórusát, a létezésem minden egyes atomját égeti.

A vigaszt a tervem adja.

A vigaszt a tudásom adja.

Tudom, hogy minden felelős meg fog halni.

1. fejezet

Kim megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a nővér levágta a gipszet a speciális fűrésszel. Úgy tűnt, mind az öt lábujja épségben maradt.

Végre érezhette, ahogy a friss, tiszta levegő körbejárja a mumifikálódott bőrt.

Felnyögött az örömtől, ahogy a sípcsontjához nyúlt, és megvakarta. A makacs viszketés hat hosszú héten át gyötörte, majd beleőrült.

– Minden rendben? – kérdezte a nővér mosolyogva.

– Igen – felelte Kim, és olyan erősen szántotta a körmeivel a lábszárát, hogy teljesen bepirosodott a bőr.

És mégis, hat hét szenvedés után a vakargatás valahogy nem nyújtotta azt a kielégülést, amiről álmodott. Voltak éjszakák, amikor azon töprengett, hogy a körfűrészével levágja a gipszet, olyan rettenetesen viszketett a lába, de mindig ellenállt, és elképzelte ennek a pillanatnak az örömét. De a pillanat túl hamar véget ért.

A nővértől kapott egy nedves törlőkendőt, és jóleső érzéssel simította végig a gipsztől kipattogzott bőrt.

Az asszisztens félredobta a gipszet, Kim pedig az ágy szélére tette a jobb lábát. Hat hét pluszsúly után úgy érezte, szinte elrepül a bal lába.

Magabiztos kéz fogta le a combját.

– Azért ne olyan gyorsan, felügyelő – mondta a nővér. – Mindjárt jön dr. Shah. A gipsz lekerült, de ez még közel sem a vége.

Finoman megpaskolta Kim combját, mintha egy gyerekhez beszélne.

– Persze, de nagyon sok helyre kell...

– Ááá, Miss Stone! – érkezett dr. Shah. – Látom, ma is ugyanolyan türelmes, mint általában.

– Nézze, doki, én csak vissza akarok menni...

– Elég frusztráló, amikor a test nem engedelmeskedik az akaratunknak, igaz?

Kim résnyire szűkítette a szemét a férfi könnyed hangvételét hallva.

Dr. Shah a szemüvege fölött nézett rá, ahogy azon a napon is tette, amikor Kimet betolták a vizsgálóba az egyik kollégája halála után.

A felügyelő minél hamarabb szeretett volna lemászni az ágyról és megszökni a kórházból, de az orvos nyugodt, lágy hangja kissé elbizonytalanította. Igazából fogalma sem volt, hová akar menni. Csak azt tudta, hogy a kollégája összetörve fekszik egy harangtorony aljában, és hogy őt erőszakkal vitték el a helyszínről.

Visszatérve a jelenbe, figyelte, ahogy dr. Shah megfogja a két bokáját, mintha csak gyengéden le akarná fogni őt.

– Emelje fel! – mondta a férfi, és megkopogtatta Kim bal bokáját, majd a kezét a lábfeje fölé tette.

Eltelt néhány másodperc, mire az agy elküldte a parancsot az izmoknak, amelyek hetekig pihentek.

 A láb végül felemelkedett, és megérintette az orvos kinyújtott kezét. Aztán megállt a levegőben, majd a combizmok lassan visszaengedték az ágyra.

– Most balra! – mondta az orvos. – Rendben, jobbra. Az izmok legyengültek, és csak lassan szabad visszaépíteni őket, a lába még nincs rendben – nézett Shah a szemüvege felett.

Mintha Kim nem tudta volna! A gipsz belevágott, és nyomot hagyott a tejfehér bőrén, egy ötcentis vágás futott végig a lábszáron, ahol a csont kiszakította a bőrt.

– A röntgen szerint a csont szépen összeforrt, azonban... – folytatta az orvos, majd hirtelen elhallgatott.

Soha semmi jó nem származott még az „azonban" szóból, gondolta Kim.

– Nagyon óvatosnak kell lennie. Fájdalmai lesznek, és az izmai jelentősen gyengültek az igénybevétel hiányától. Szeretném, ha legalább három fizikoterápiás kezelést...

– Doki, ugye tudja, mit akarok mondani?

– Meg kell értenie, hogy a lábának időre és kímélő tornáztatásra van szüksége, hogy rendbe jöjjön. A csont gyógyulása még csak az első lépés...

– Dr. Shah – szakította félbe Kim.

Az orvos nagyot sóhajtott a felügyelő türelmetlen tekintetét látva.

Aztán a mankók felé biccentett, amiket Kim az ajtótól jobbra lévő papírtörlőnek támasztott.

– Szeretném, ha részt venne néhány fizikoterápiás kezelésen, és legalább addig használná a mankókat.

– Dr. Shah – próbálkozott tovább Kim.

– Visszamehet dolgozni, feltéve, hogy csak könnyebb feladatokat végez, ha lehet, íróasztalnál.

Kim az ágy szélére lendítette a jobb lábát, majd a csípő- és farizmai segítségével a balt is odébb csúsztatta.

– Tehát hivatalosan ön végzett itt velem?

A férfi lassan bólintott, mint aki tudja, hogy az egyikük még meg fogja bánni ezt a döntést.

Kim lejjebb engedte magát az ágyról, és feltett kézzel állította meg a segítségére siető orvost meg a nővért.

Előbb a jobb, majd a bal lábát tette le a padlóra.

Fájdalomhullám futott végig a lábszárától a csípőjéig.

Megbicsaklott.

Az orvos nyúlt, hogy megtámassza, de Kim a fejét ingatva tiltakozott, majd megkapaszkodott az ágyban.

Újra próbálkozott, nem törődve a zsibbadással, amitől az jutott eszébe, hogy a lába talán magától felemelkedik, mint valami bűvészmutatványban.

Tisztában volt vele, hogy a lába hat hetet töltött egy biztonságos burokban, és az instabilitás most kissé elbizonytalanította.

Erősen összpontosított, és tett egy lépést.

Most is fájt, de talán nem annyira, igaz, ezúttal már számított is rá. Nem törődve a homlokán formálódó izzadságcseppel, újabb lépést tett.

Dr. Shah kissé hátrább húzódva figyelte.

Kim tovább közelített az ajtóhoz.

– Ne siettesse a gyógyulást! – mondta az orvos.

A felügyelő keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult, hogy megköszönje a férfinak.

A kedves tekintete megköszönte a nő szavait, Kim pedig kilépett a folyosóra. Becsukta az ajtót, sikerült bent hagynia a mankókat.

Lassan haladt a kórház kijárata felé, meg is feledkezett róla, hogy milyen messze van. Két mankóval érkezett a gipszlevételre, hat héten át meglehetősen hozzászokott a két pluszlábhoz.

Tíz lépést számolt, mire a lifthez ért. Lépésenként lett egyre természetesebb a járás, mintha egy távoli emlék térne vissza, de aztán hirtelen émelyegni kezdett az erőlködéstől.

Egy pillanatig a falnak támaszkodva megpihent, és bosszantotta, hogy az izmok még mindig nem ébredtek fel.

– Segíthetek, hölgyem? – kérdezte egy piros pólós önkéntes, akit a névtáblája szerint Terrynek hívtak.

Kim a fejét ingatta, a férfi pedig kinyitott egy ajtót tőle jobbra.

– Várjon egy kicsit, itt egy kerekesszék – mutatott az önkéntes a kis tárolóba. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik.

– Köszönöm, nincs semmi bajom, jól vagyok – mondta Kim, és elhagyva a kedves férfit, tovább-botorkált a kijárat felé.

Az automata ajtóhoz közeledve észrevette a taxit, amivel érkezett. Azt mondta a sofőrnek, hogy várja meg.

Sajnos nem tudott elég gyors lenni.

De ideje volt visszatérni a munkájához és a csapatához. Igaz, hogy a csapat már sosem lesz olyan, mint azelőtt, de így is nagyon hiányzott neki. Sokáig volt távol tőlük.

2. fejezet

Dr. Gordon Cordell megállt az apartmanház előtt, és elcsodálkozott, milyen hirtelen fordult a szerencséje.

Nem volt olyan terület az életében, amely ne változott volna meg az utóbbi hat hétben, a Sadie Winters halálát követő nyomozás óta. A lány az orvos régi középiskolájában, a Heathcresten halt meg. A rendőrség Black Country vagyonos elitcsaládjaiból származó gyerekei után nyomozott, életük minden aspektusát megvizsgálva. Ebben a nyomozásban derült ki, hogy Cordell illegális abortuszt hajtott végre Sadie tizenhat éves nővérén.

Nem mintha lett volna más választása. Amikor az apa elvitte hozzá a lányt, már vagy három héttel meghaladta a törvény által szabályozott huszonnegyedik hetet, és Cordell nem konzultált másik orvossal, ahogy a törvény előírja, hanem egyszerűen elvégezte az abortuszt.

Szerencsére semmilyen feljegyzést nem készített az eljárásról, és a Winters családból már szinte semmi sem maradt, úgyhogy ők nem fogják szétkürtölni a dolgot.

Viszont az a kurva kis nyomozónő a West Midlands-i rendőrségtől mindent megtett, hogy vádat emelhessenek ellene. De elbukott.

A Pikkek titkos társasága összefogott, és megvédte Cordellt. Az orvos hálát adott a napnak, amikor tizenegy évesen meghívták a Heathcrest négy titkos társaságának egyikébe. Élvezte a kiválasztottak presztízsét, és örült a testvériség által kínált előnyöknek és kapcsolatoknak, amelyek az iskola elvégzése után is megmaradtak. Ha valaki egyszer a Pikkek tagja volt, az örökre az maradt. És ahogy az várható volt, a magas pozícióban lévő Pikkek megvédték. Egészen addig, amíg nem múlt el a veszély.

Aztán küldtek neki egy kártyát.

És egy pillanat alatt elmúlt az érinthetetlenség kéjes érzése, amikor kibontotta a borítékot, és egy darabokra tépett kártyalapot talált benne. A kilences apró darabjait kapta. Semmilyen levél, semmiféle magyarázat nem volt hozzá. És nem is volt rá szükség, Cordell pontosan megértette az üzenetet.

A Pikkek egyetlen ok miatt védték meg: nem akarták, hogy a rendőrség tegye tönkre őt, mert ők maguk akarták megtenni ezt.

A boríték kinyitása után negyvennyolc órával Cordellt kirúgták a Stourport-on-Severni Oakland magánkórházban betöltött főorvosi állásából. Még ugyanazon a napon lefoglalták a vadonatúj Lexusát, a felesége pedig két nappal később dobta ki, miután megtudta, miért veszítette el az állását. A Pikkek nem azért voltak dühösek rá, mert elvégezte az illegális abortuszt, hanem azért, mert lebukott.

Egy hét után sikerült állást kapnia Dudley városának egészségügyi hatóságánál, ahol nagyon örültek neki.

És Cordell szerint meg is volt rá az okuk. Az ország legjobb iskoláiban tanult, a szakmai múltja kifogástalan. Persze csak hivatalosan.

A keresete messze elmaradt az Oaklandben kapott hat számjegyű fizetésétől, de arra azért elég volt, hogy kifizesse a bankkölcsönt a házra, amit most a felesége lakott, fizesse a másfél szobás kis lakás bérleti díját Dudley-ban, és vegyen egy kilencéves Vauxhallt.

De ez mind csak átmeneti kellemetlenség, ezt jól tudta. Ez volt a büntetése, amiért elkapták. Amiért a rendőrség annyira közel került egy nagy múltú titkos társasághoz, hogy egy pillanatra meglegyintette őket a botrány szele. Mégis tudta, hogy a szerencséje vissza fog térni. Nemsokára megkeresi egy Pikk, aki segítséget kér tőle. Valaki a Lordok Házából vagy a kormányból, akinek van egy kamasz lánya, és olyan személynek kell megoldania a problémát, aki tartja a száját.

És ekkor visszafogadják majd. Újra elfoglalhatja a régi állását, a Lexus megjelenik az öt háló- és négy fürdőszobás házuk felhajtóján Hartleburyben, a felesége pedig örömmel megbocsát. És hazatérhet az igazi otthonába.

De most egyelőre csak rutinműtéteket végez az aljanépségen az állami szektorban, azért a csekély összegért, amit jelenleg ér.

– Ó, doktor úr...

– Ne most, Mrs. Wilkins! – mordult rá az asszonyra, aki az 1A lakásból kukucskált ki, amikor Cordell elhaladt előtte.

Mióta egyszer felelőtlenül megemlítette neki, hogy orvos, a nő szinte napi szinten támadta le egészen változatos tünetlistával.

– Én csak...

– Bocsánat, de nem érek rá – mondta Cordell, miközben felért az első lépcsőfordulóba.

Még ott is hallotta a reklamálást, de nem ment vissza. Igazából örült, hogy az asszonynak nincs internete, mert ott az egyik halálos betegséget találná a másik után.

Felment két lépcsősort, és közben igyekezett kontrollálni a légzését. A testtömege nem viselte jól a lift hiányát, de egy hónap alatt több mint hét kilót adott le a száznegyvenből. És bár nem szerette volna, ha sokáig húzódik a száműzetése, titokban reménykedett, hogy a hazatérése előtt még vagy hat kilót ledob. A felesége, Lilith, tucatnyi diétát próbált már, a legapróbb siker nélkül, pedig Cordell mondogatta neki, hogy a kevesebb étel mellett a több testmozgás az egyetlen megoldás. Volt benne némi káröröm, és már várta, hogy mikor adhat elő egy amolyan „ugye megmondtam" beszédet.

Ezek a lépcsők és a gyorskaják elhagyása meghozta a gyümölcsét.

Nem törődött a nehéz légzésével, a fehér csillagokkal a szeme előtt, az izzadó homlokával, csak kinyitotta az átmeneti otthona ajtaját. Évek óta megvolt ez a lakása, de csak időnként aludt itt.

Egyenesen a nappaliba lépett, amit napról napra kisebbnek érzett.

Egy boltív vezetett az apró konyhába, ahol nem volt ablak, volt viszont rengeteg beépített szekrény.

Egy ajtó nyílt a hálószobába, ahonnan a mögötte lévő kis fürdőbe lehetett jutni.

Az egész lakás ugyanaz az üres doboz volt, mint amikor átvette a kulcsait.

Átment a hálószobába, és közben meglazította a nyakkendőjét. Az első pár nap elteltével Lilith megengedte neki, hogy visszamenjen, és összeszedjen magának egy bőröndnyi ruhát. A nő azt is mondta, hogy vigye el mindet, de semmi máshoz ne nyúljon.

Önelégülten elvigyorodott. A felesége nem vette észre, amikor elcsórta az éjjeliszekrényről a két fiuk fotóját. Saul már sebész, és Luke is orvosnak tanul. Apró dicsőség, de dicsőség.

Benyúlt a bőrönd aljába, hogy kivegye a képet, ahogy mindig is szokta.

Az éjjeliszekrényre tett fénykép felért egy beismeréssel, hogy a helyzete nem átmeneti, de ezt képtelen volt elismerni.

A vastag ujjai csak a bőrönd belsejének selyem anyagát kaparták.

A homlokát ráncolva tolta félre a tartalék pár cipőt és két pár zoknit.

De semmit sem érzett, csak a selymet és a leszorító pántot.

Körülnézett a szobában, bár tudta, hogy még nem vette ki a képet a biztonságos helyéről.

– Mi a franc...

Nem tudta végigmondani, amit akart, mert vakító fájdalom hasított a fejébe.

Előrezuhant, miközben üvegcsörömpölés visszhangzott a fülében.

Csillagokat látott, és felkavarodott a gyomra. Úgy tűnt, mindjárt elveszíti az eszméletét. Nagyot nyelt, hogy egy kicsit elfojtsa a hányingerét.

Gyorsan pislogott, hátha így elkerülheti a leszálló sötétséget.

– Jó estét, dr. Cordell! – mondta egy nyugodt, színtelen hang mögötte.

Az orvos a hányingerrel küzdve próbált megfordulni és szembenézni a támadójával.

A hang nem volt ismerős, de ahogy megfordult, rájött, hogy az arc igen. Látta már ezt az arcot, de nem tudta felidézni, hol.

– Mi a...

– Pofa be! – szakította félbe a támadó. – Igazán aranyos fiai vannak – hallotta Cordell, és próbálta visszanyerni a normális látását.

Csak ekkor ébredt rá, hogy a fényképpel vágták fejbe. A csodálatos fiai fényképével.

Azt vágták az arcába.

– Eljött az idő, dr. Cordell. Választania kell.

3. fejezet

Kim igyekezett nem foglalkozni a rátörő kellemetlen érzéssel, ahogy közeledett a rendőrőrs bejáratához. Több mint egy hónapja nem járt itt. Eleinte tiltakozott a betegszabadság ellen, azzal védekezett, hogy szinte normál üzemmódban tud működni, de Woody helyzetértékelése máshogy gondolta.

A recepciós pulthoz érve Jack biccentett neki, és egy félmosolyt is kipréselt magából.

– Üdvözlöm újra a körünkben, asszonyom! – köszönt.

Kim is odabiccentett neki, de nem szólt semmit.

Lassan haladt az ismerős folyosókon, amelyeken nagy volt a nyüzsgés, mert az éjszakások éppen váltották a nappali műszakosokat, így az emberek egy része örült, a másik meg fásultan vette át a munkát.

Normál esetben Kim a lépcsőket kettesével véve sietett volna fel a főnöke harmadik emeleti irodájába, ez nem is volt kérdés. Most azonban a liftet választotta. Felérve elment két tiszt mellett, majd bekopogott Woody ajtaján.

A kellemetlen érzése visszatért. Az utóbbi néhány évben számtalanszor bement ebbe az irodába, és sosem bizonytalanodott el előtte, de most ez a helyzet sem tűnt ismerősnek.

A felügyelő éppen áthelyezte a testsúlyát a jobb lábára, amikor egy mély, nyugodt hang szólt, hogy jöjjön be.

Benyitott, és hirtelen rájött, hogy ez az ember egy biztos pont az életében.

Kim nem kételkedett, hogy a főnöke ott ül majd az íróasztalánál, a sima, barna bőre és a borotvált feje éles kontrasztban áll a fehér ingével. A felesége három évvel korábban meghalt, Woody mégis viselte a jegygyűrűjét.

Levette a szemüvegét, és letette az unokája, Lissy fotója elé.

– Hát visszatért, Stone?

Kim pontosan ezeket a szavakat várta, de kicsit más tónusban. Ebben volt némi ideges nyugtalanság. A férfi szinte fogcsikorgatva beszélt, mintha a pillanat túlságosan hamar eljött volna.

– Igen, jól vagyok, uram – felelte Kim, és előrébb lépett.

Woody hűvösen méregette, nem véletlenül: volt kettejük közt egy olyan problémás téma, amit még nem tisztáztak.

Kim vett egy nagy levegőt.

– Uram, van valami, amit szeretnék megbeszélni...

– Előbb a pszichológus, Stone – vágott közbe Woody, és látszott, hogy nem arról akar beszélni, amiről Kim.

– Semmi szükség rá – felelte automatikusan a felügyelő.

– Ezt ki mondja?

– Én, uram. Úgy érzem, teljesen jól vagyok ahhoz, hogy visszatérjek a munkába.

– Nem fogadnám el a véleményét a fizikai állapotát illetően, akkor miért fogadnám el a mentális állapotára vonatkozva?

– Mert én jobban ismerem magam, mint bárki más – felelte egyszerűen Kim.

– Stone, én is nagyon élvezem, ha ehetek egy jó steaket, de attól még nem leszek hentes. Már egyeztettünk magának egy időpontot a rendőrségi pszichológusnál...

– Nem megyek.

A férfi arca megkeményedett.

– Ez nem vita tárgya.

Kim elővette a rendőrigazolványát, és letette az asztalra.

– Igaza van, nem az.

Soha többet nem megy el a rendőrségi pszichológushoz. Tíz évvel korábban – még kezdő rendőrként – Kim benne volt egy gyermekbántalmazási ügyben, ahol egy kisfiút éppen azon a napon találtak holtan, amikor ő a gyermekvédelmisekkel együtt kiment a családhoz, hogy elvigyék a fiút.

A nyomozás után Kimnek el kellett mennie a testület pszichológusához, ami aztán elég rosszul sült el, miután a férfi a hatéves korukban elvesztett fiú ikertestvére halálára vezette vissza a rendőrnő dühét. Már az is éppen elég lett volna, hogy a pszichológus belenézett Kim személyi aktájába, de igazán az bőszítette fel, hogy a férfi biztosan állította, hogy Kim újraélte a saját testvére halálát, ahogy a kisfiú éhen hal, miközben mindketten a radiátorcsőhöz vannak láncolva. Igen, időnként valóban újra átélte Mikey halálát és a saját tehetetlenségét, hogy nem tudta megmenteni, de ez kizárólag az álmaiban fordult elő.

Kim tiltakozott, mondván, csakis azért volt annyira dühös, mert a gyermek élete azon a két órán múlt, amíg sikerült megszerezni a hivatalos felhatalmazást. A pszichológus ennek ellenére azt írta a jelentésébe, hogy a nőnek kulcsfontosságú kompetenciái hiányoznak, ami a jövőben problémát okozhat.

Szerencsére Kim őrmestere nagyon túlterhelt volt, a csapatában pedig amúgy is a szükségesnél kevesebb ember dolgozott, így annyival zárta le az ügyet, hogy a nő jövőbeli dolgai már valószínűleg úgysem neki fognak problémát okozni. De ha komolyabban vette volna a pszichológus jelentését, akkor Kim minden bizonnyal elveszíti az állását.

Woody felemelte a fejét, és várta a magyarázatot.

– Maga is tudja, hogy úgysem fogok megnyílni senkinek. Nem tárok fel semmit, és higgye el, uram, ön sem szeretné ezt.

Woody tekintetén látszott, hogy nem adta fel.

– Ez követelmény a...

– Uram – vágott a szavába Kim –, a lényeg az, hogy ön szerint el tudom-e végezni a munkámat.

– Ez sajnos nem ilyen egyszerű, a csapata egyik tagja életét vesztette...

– Nem kell emlékeztetnie rá! – vágott vissza dühösen Kim, mert nem tudta türtőztetni magát, de aztán kissé enyhébb tónusban folytatta: – De mégiscsak ez a legfontosabb, nem? Hogy tudok-e dolgozni.

A főnöke bólintott.

– Ebben az esetben hétvégére itt lesz az asztalán a jelentés egy pszichológustól, amely választ ad majd a kérdéseire, de addig is, ismer annyira, hogy visszaengedjen dolgozni.

– Bryant mellé?

Kim alig tudta megállni, hogy ne vágjon grimaszokat. Úgy tűnt, Woody szeretné hozzákötni őt a kitartó, gyakorlatias társához. De Kim nem volt biztos benne, hogy ennek Bryant is örülni fog. Hetek óta nem látta a férfit.

– Hogyne, természetesen –felelte, és remélte, nemcsak a maga, hanem Bryant nevében is.

Woody egy pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott, és Kim felé tolta az asztalon fekvő rendőrigazolványt.

– És még valami, Stone. A drámázás nem áll jól magának.

Kim felvette az igazolványát, de nem szólalt meg. Ez nem dráma volt. Tényleg kilépett volna.

Aztán vett egy