Egy szempillantás alatt

By Jo Callaghan

Tudja rólad, amit magadnak se mersz bevallani
Az Egyesült Királyságban másfél percenként jelentenek egy eltűnést.
Egy embernek nyoma vész. Egyszer csak nincs meg. Szempillantás alatt tűnik el. 
Kat Frank főfelügyelő tisztában van azzal, mit jelent elveszíteni valakit. Férje meghalt, egyedül neveli a fiát, és detektívként bízik a szimatában. Katet szemelték ki a kísérleti programhoz, amelyben egy mesterséges intelligencia, név szerint Lock lesz a nyomozó partnere. A nő a szimatára épít, Lock pedig a logikai képességére, így aztán rögtön adott a feszültség. De aztán két régi eltűnési ügyben új fejlemények állnak elő, és Kat számára személyes tétet kap a nyomozás. Egyedül Lock segíthet a megoldásban.
Emberi tapasztalat vs. mesterséges intelligencia.
Ösztön vs. logika.
Sikeres lehet a közös munka, mielőtt egy újabb emberből lesz puszta statisztikai adat?
Az Egy szempillantás alatt izgalmas, új hangon szólal meg, hogy feltegye a kérdést: mit is jelent embernek lenni?
Jo Callaghan két gyereket nevel, vidéken él. Negyvenkilenc éves volt, amikor a férje rákban elhunyt. Jelenleg Kat főfelügyelő következő rejtélyén dolgozik. Az Egy szempillantás alattból film készül.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635684069

Book preview

BorítóJo Callaghan: Egy szempillantás alatt21. Század Kiadó

Budapest, 2023

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jo Callaghan: In the Blink of an Eye

Copyright © 2023 by Jo Callaghan

All rights reserved.

borítóterv © Simon & Schuster

borító képek © Getty Images/ Photographers - Michael Blann, Yuichiro Chino

Arcangel – Hayden Verry

Hungarian translation © Kövesdi Miklós, 2023

© XXI. Század Kiadó, 2023

ISBN 978 963 568 406 9

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Szarka Károly

Előkészítés Tomka Eszter

Korrektúra Takács Andrea

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Steve-nek

„Nem az az igazán érdekes, hogy a gépek tudnak gondolkodni, hanem hogy az ember tud. A gondolkodó gépet körülvevő rejtélyek már ott vannak a gondolkozó ember körül is."

B. F. Skinner:

A megerősítés lehetőségei – Elméleti elemzés

Korábban

Nem lát.

Próbálja kinyitni a szemét, de valami szorosan fogva tartja a koponyájában. Lassú, ügyetlen ujjaival az arcát tapogatja. Szemfedő? Géz? Mi a…?

Előbb egy kézzel rángatja, aztán kétségbeesésében kettővel. De hiába. Túl szoros.

Az agy válaszokért kutat. Álmodik. Másnapos. Valami primkó ugratás áldozata. Biztos Luke ötlete.

Összefut a nyál a szájában, amikor eszébe jut, hogy tegnap este nem ment Luke-kal kocsmázni. Sőt, nem ment senkivel sehova, mert reggel volt az a megbeszélése, és aztán…

És aztán.

Basszus.

A néma sötétben nincs más, csak a szíve dübb-dübb-dübbje és valami lüktető ragyogás a szemhéja mögött. Mindkét karját kinyújtja a láthatatlan semmibe. Egy ágyon ül. Egyszemélyes, keskeny ágy, rajta ágyneműhuzattal behúzott szúrós pokróc vagy törülköző… összerezzen a hideg, kemény fém érintésétől. Homlokát ráncolva megint odanyúl. Rácsok?

Ez nem is ágy!

– Hahó! – kiált.

Azonnal meg is bánja, mert a hangjából egyértelműen kihallatszik a félelem, a visszhangokból pedig az, hogy a szoba üres. A levegő hideg, a szaga… szimatolva keresi a megfelelő szót… Fertőtlenítő?

Ajtó nyílik, ő pedig a hang felé fordul.

– Hahó! – ismétli, ezúttal reménytelibben.

Az ajtó becsukódik.

Lépések. Gyorsak, picit odatapadnak a padlóhoz.

A lépések megállnak.

A szeme ég, próbálna átlátni azon, ami lefedi.

– Ki az? Hol vagyok…

Kesztyűs kezek ragadják meg a bal karját. Egy pillanatra mozdulni sem tud a sokktól. Úrrá lesz rajta a félelem, amikor megpróbálja elhúzni a karját, de mintha egy óriáskígyó szorítaná. Felszisszen a váratlan, jéghideg szúrástól a vénájában. Két vagy három másodpercig tarthat, aztán az Idegen elereszti, ő pedig valami erős vegyszerszagot érez.

Végighúzza az ujját ott, ahol a fájdalmat érzi.

– Hol vagyok? Ki maga?

Arra néz, ahová az Idegent képzeli. Ez a pillanat, amikor adhatnának neki valami egyszerű magyarázatot, amikor minden értelmet nyerhetne, ő pedig jót nevet – bár zaklatottan – a paranoiás képzelődésén.

De nem mondtak semmit, se megnyugtatót, sem az ellenkezőjét. Az egyetlen hang a puha cipő nyikorgása a szőnyegtelen padlón. Ajtó nyílik.

– Várjon!

Az ajtó becsukódik. Elfordul a zár.

A hang felé lendül, de a teste nehéz és lassú, ólomként nehezedik rá valami ismeretlen erő. Az ágyat körülvevő rács felé nyúl. Ujjai súrolják a hideg, sima fémet, de nem bír belekapaszkodni. Szó szerint nem tud fogni.

Szeretné lehúzni a kötést a szeméről, de a karja – a hihetetlenül elnehezedett karja – hasznavehetetlenül esik maga mellé. Visszafekszik a párnákra, elkábítják a lehunyt szeme előtt táncoló, elmosódó színek.

Aztán minden elsötétül.

Első fejezet

Leek Wootton rendőrőrs, Warwickshire,

június 10., 9:30

Kat Frank főfelügyelő erősen az öreg szőnyegbe vágta vadonatúj magas sarkúját, miközben a főnöke irodájába igyekezett. McLeish rendőrfőnököt nem érdekelte, ki vagy: lehettél vezető politikus, akivel hónapokkal előbb kellett időpontot egyeztetni, vagy kolléga, aki egy teljes napot vonatozott, csak hogy találkozhasson vele, ha csak öt percet is késtél, lekapott a tíz körmödről. Márpedig Kat harminchat egész percet késett már.

– Adok új időpontot, jó? – suttogta a főnök titkárnője.

Kat a csukott ajtóra nézett. Néhány éve igen mondott volna, hogy gyorsan távozhasson, amíg még ép a dobhártyája. De azok után, amin átment, egy fejmosás aggasztotta a legkevésbé. Úgyhogy a titkárnő rosszallásával mit sem törődve Kat erősen kopogott, és besétált.

McLeish rendőrfőnök egy hatalmas, csillogó ablak előtt ült az íróasztalánál, amitől a látogatóinak hunyorogniuk kellett, ha megpróbálták kifürkészni az arcát. A főnök nem állt fel, nem szólt semmit. De legalább nem zavarta ki.

Kat állta a feszült csendet. Fölösleges lett volna mesélni a kék hajú stopposlányról, kezében a kézzel írt táblával, amin akár az is állhatott volna: „öljetek meg. Hiába ment időre, Kat lehúzódott, mielőtt még egy reménybeli gyilkos reagál a felhívásra, mert kíváncsi volt, ki áll neki stoppolni manapság. (Mint kiderült, a tizennyolc éves lengyel lányok egy zenei fesztivál után, ahol valami fiú azt mondta nekik, a warwickshire-i gazdaságokban „tuti kapnak munkát gyümölcsszüretelőként.) Most pedig, miután a lányt kirakta egy eperültetvénynél, ahol ergyán fizettek, de legalább jó emberek éltek, itt volt, fél óra késéssel egy megbeszélésen, amire pedig szeretett volna legalább egy órával hamarabb odaérni a megbeszéltnél.

De McLeisht nem érdekelték a kifogások. Kat azt is tudta, hogy főnöke fegyverként használja a csöndet: kevesen bírták ki, hogy ne igyekezzenek kitölteni, olyan előnyt adva a rendőrfőnöknek, amit nehéz, szinte lehetetlen visszanyerni. Úgyhogy Kat állta a rászegeződő tekintetet, és magában végigmérte a férfit, akit több mint egy éve nem látott.

McLeish a nő második főnöke volt, az első mentora, és – legalábbis szerette volna így hinni – az egyik legrégebbi barátja. Ha le is szidta, csak azért tette, mert úgy gondolta, Kat tanulhat belőle – és ő tanult is. Kat sok hibát elkövetett a kezdeti időben, de sosem követett el egy hibát kétszer. A kollégái irigyelték, ahogy „olvas" a főnökében, mintha McLeish valami különösen bonyolult keresztrejtvény volna. Kat egyáltalán nem találta bonyolultnak. Ha McLeish dühös volt, ellilult a feje. Ha elégedett volt, odavakkantott néhány szót, amitől Kat napokig lebegett. De ha hallgatott, akkor a bíróság még mérlegelt, rajtad állt, hogy elszúrod-e.

– Hogy vannak a gyerekek? – kockáztatta meg végül a nő.

A főnök arca ellágyult.

– Remekül. Őszintén szólva, harminc éve csak kiraktuk a fiúkat, beléjük töltöttünk egy kis teát és álomba ringattuk őket. De manapság a kislányok ki sem mozdulnak a házból, csak ha játszani mennek valakihez. És elvárják, hogy minden este mesét olvassak nekik, hallottál már ilyet?

– A kis szemtelenek – mosolygott Kat.

McLeish kicsivel a hatvanadik születésnapja előtt azzal lepett meg mindenkit, hogy újranősült, és új családot alapított. De miért is ne? Csak rá kell nézni. Olyan boldog!

– Ja, de annyi eszem legalább van, hogy nem reménykedek abban, később könnyebb lesz.

A főnök felállt az asztal mögül, az iroda sarkában található bőr ülőgarnitúra felé indult, és intett Katnek, hogy kövesse.

A nő leült az egyik fotelbe, és próbálta elnyomni a nevetséges elégedettséget, amit a férfi néma megbocsátása okozott. Basszus, kemény negyvenöt éves, nem bakfis már.

– Hogy van Cam? – kérdezte McLeish. – Nem idén érettségizett?

– De, várjuk az eredményeket. Ezért akartam beszélni veled.

– Unatkozol, és szeretnél visszajönni.

Nem kérdezte. Túlságosan is jól ismeri Katet. A nő bólintott, de McLeish összeráncolta a homlokát.

– Biztos készen állsz, Kat? Alig hat hónapja, hogy…

– Biztos. Camnek eleinte nagy szüksége volt a támogatásra. De most már jól van. Abbahagyta a gyógyszerszedést, a terapeutája elbocsátotta, és szeptemberben remélhetőleg elkezdi az egyetemet.

– Nem Cam miatt aggódom. Miattad.

– Jól vagyok – pirult el Kat. – Vagy legalábbis jól leszek, ha folytatom a munkát.

– Megértem.

Hát persze. Mindig megértette.

– Na és mire gondoltál?

A bőrkanapé sziszegő hangot adott ki, amikor a férfi hátradőlt rajta.

– Mielőtt szüneteltettem a munkát, azt mondtad, fontolóra kéne vennem valami vezetői pozíciót. Mondjuk, lehetnék osztályvezető, vagy akár parancsnokhelyettes.

– És te azt felelted, inkább lerágod a saját lábadat, mint hogy íróasztal mögé ülj.

– Az azelőtt volt.

Kat egy pillanatra visszagondolt arra a régi nőre, aki el sem tudta képzelni, miért cserélné valaki az utcákat billentyűzetre.

– Figyelj, megígértem Camnek, hogy ha visszajövök dolgozni, valami biztonságosat csinálok. Nem veszíthet el engem is.

McLeish végighúzta a kezét kopasz fején.

– Tudom. Csakhogy nincs napirenden semmilyen üresedés a vezetői posztokon, és ha lenne is, évek óta nem dolgoztál a cégnél. Sok minden megváltozott.

– Akkor miért fogadtál?

Kat nem bírta leplezni csalódottságát. McLeish nem szokott szórakozni az emberekkel.

A férfi előrehajolt.

– Mert megtaláltam neked a tökéletes munkát. Találkoztál már az új belügyminiszterrel? – Nem várt választ, nyilvánvaló volt, hogy nem. – Aranyos nő, de délibábokat kerget. Azt hiszi, vannak még olyan „hatékonysági lehetőségek", amiket az elődei valahogy nem vettek észre.

Kat vállat vont. Minden politikus merész ígéreteket tesz, hogy csökkentik a rendőrségi kiadásokat és a „pazarlást", mielőtt beülnek a miniszteri székbe. De csak egyszer rángassák be a parlament alsóházába valami szörnyű nemi erőszak vagy gyilkosság miatt, azonnal több bobbyért kezdik nyaggatni a kincstárt.

– Ez most más – mondta McLeish, aki olvasott a nő tekintetéből. – A csaj az IT világából jön, és meggyőződése, hogy a bűn elleni harcra nem több rendőr a megoldás, hanem több ODA.

– Több micsoda?

– ODA. Okos Detektív Asszisztens. – McLeish legyintett a kezével. – Lényegében valamiféle túlhájpolt Alexa, amely fel tudja dolgozni az adatokat, és állítólag sokkal több ügyet old meg töredék áron, mint egy hús-vér zsaru.

– Ez komoly?

– Attól tartok, a miniszter asszony halálosan komoly. – McLeish felállt, átment a szobán, és felemelt egy jelentést az asztaláról. – Egy tanulmány szerint, amit a miniszter pénzelt, kilencvenpercenként tűnik el valaki Nagy-Britanniában, ami évi háromszázezer esetet jelent. Ez nagyon sokat felemészt a rendőrség idejéből – egész pontosan 14%-ot –, és becslések szerint 2500 fontot ügyenként. Ez négyszer olyan drága, mint egy átlagos betörés. A jelentés arra jut, hogy az eltűnt személyek utáni nyomozás jelentős részét – tanúk kikérdezése, adatelemzés, kamerafelvételek ellenőrzése, telefonok, mit tudom én – elvégezhetik az ODA-k, amivel „jelentős" időt és pénzt spórolhat a rendőrség.

Kat horkantva felállt.

– Ez baromság. Lehet, hogy az adatgyűjtésben segíthet az MI, de nem képes mérlegelni, nem lehet detektív. A bűn emberi tett. Hogyan is érthetné meg egy számítógép, hogy mi motivál egy személyt arra, hogy eltűnjön, vagy milyen, ha ott hagynak? Jesszus. – Csóválta a fejét, eszébe jutott, milyen ajtókon kopogott be a múltban, az összetört családokra, amiket mögöttük talált. – És egy személy eltűnése nem csak anyagi kárt okoz. Azoknak a családoknak tapintatra, érzékenységre van szükségük. Emberre van szükségük, nem számítógépre.

– Pontosan – mondta McLeish. – Ezért akarom, hogy vállalj egy pilotot, és egy ODA segítségével nézd át a megoldatlan eltűnéseket.

– Tessék? Viccelsz? – elszállt belőle az iménti hevessége. – Tudod jól, mi történt Johnnal a drágalátos mesterséges intelligencia miatt. – Az utolsó előtti szónál keserűen elhúzta a száját.

– Tudom – lágyult el a főnök hangja. – De pont ezért kérlek téged. Olyan kell, akiben megbízhatok, Kat. Beleegyeztem a pilotba, nehogy még nagyobb hülyeségeket találjanak ki spórolás címszóval, úgyhogy semmi szükségem valami ambiciózus huszonévesre, aki ezzel szeretné felhívni magára a miniszter asszony figyelmét, és kibulizni magának egy előléptetést.

– Jobb szeretnél egy levitézlett negyvenest, aki engedelmeskedik?

– Olyat akarok, aki tisztában van a kockázatokkal.

Kat összekulcsolta a karját. Ő aztán tényleg tisztában volt a kockázatokkal.

– Majdnem huszonöt évet töltöttem a szolgálatban, és keményen dolgoztam, hogy főfelügyelő lehessek. Olyan nyomozásokat vezettem gyilkossági ügyekben és nemzetközi csalásokkal kapcsolatban, amelyek hatására megváltoztatták a törvényeket. Basszus, még az astoni fojtogatót is elkaptam! Szóval mi a fenéért kezdenék lezáratlan, régi ügyeket átnézni valami miniszterszívügye-projektben?

– Mert ha nem – válaszolta McLeish halkan –, ez a „szívügyprojekt" ürügyet fog szolgáltatni, hogy még több forrást vegyenek el a rendőröktől. Te vagy a legemberibb rendőr, akit ismerek, Kat. Valóságos médium. Ha bárki be tudja bizonyítani, hogy ez hülye ötlet, az te vagy.

Kat haragosan a fal felé fordult, és Warwickshire térképét bámulta. Sosem tudott nemet mondani McLeishnek. És egy döglött ügyek felülvizsgálására irányuló pilot projektben garantálhatja Camnek, hogy nem esik baja. De lesz gyomra együtt dolgozni egy MI-vel? Jesszus, mit szólna John? Nagyot nyelt, elszorult a torka, amikor immár vagy ezredszer is rá kellett ébrednie, hogy ezt már sosem tudja meg. A térkép elhomályosodott a szeme előtt. Egyébként, ez nem is teljesen igaz. Johnban olyan intellektuális kíváncsiság dolgozott, mint senkiben, akit ismert. Szinte hallotta a hangját: Mondj róla többet.

Kate lassan kifújta a levegőt, és McLeish felé fordult.

– Mondj többet ezekről az ODA-król vagy mikről.

– Nem tudok – közölte McLeish, és felvette a telefont. – De ismerek egy csajt, aki igen.

Második fejezet

– Ő itt Okonedo professzor – mondta McLeish, miközben intett egy feltűnő, piros kosztümöt viselő, alacsony, fiatal nőnek, hogy üljön melléjük az ülőgarnitúrára. – A Warwick Egyetemen működő Országos MI-kutató Intézet professzora. Ő és a csapata fejlesztette ki az ODA-t, és Okonedo professzor írta a jelentést, amely annyira lenyűgözte a belügyminisztert, hogy felkérte a warwickshire-i rendőrséget, fogadják be Okonedo pilot teremtményét.

Okonedo professzor nem adta jelét, hogy szívére vette McLeish hanghordozását. Csak bólintott, mintegy nyugtázva, hogy valóban ő ez a géniusz, és kinyújtotta gyönyörűen manikűrözött kezét, amiről Katnek azonnal eszébe jutott, hogy több kézkrémet kellene használnia.

– Ő Kat Frank főfelügyelő – folytatta McLeish. – Az ország egyik legtehetségesebb és legtapasztaltabb detektívje. Remélem, meg tudja győzni, hogy vezesse a pilotot.

A professzor arcáról lehervadt a mosoly.

– Tehát elmagyarázza, mi ez az egész? – nógatta a rendőrfőnök.

– Ööö, igen, csak… – Feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és kihúzta keskeny vállát. – A csapatommal az elmúlt négy évben fejlesztettük ki az ODA-t olyan algoritmusokkal, amelyek mentesek bármiféle előítélettől vagy diszkriminációtól, hogy az MI minél inkább bizonyítékalapú döntéseket hozzon. És bár hálás vagyok, amiért lehetőséget kapunk valós rendőrségi körülmények között tesztelni, létfontosságú, hogy a tesztüzem ne szennyezze be. Ezért javasoltam a jelentésemben, hogy az ODA-t egy frissen végzett nyomozóval társítsák.

McLeish mereven nézett a fiatalabb nőre. Egy már-már fenyegetően hosszú szünet után megkérdezte:

– Pontosan mire céloz?

Kat szemügyre vette a professzort, azon töprengett, milyen idős lehet. Húszas évek vége? Maximum a harmincas évek eleje.

– Talán Okonedo professzor nem szeretné, ha a találmánya egy középkorú partnerrel dolgozna, aki beszennyezheti rasszizmussal vagy szexizmussal – mondta Kat. – Vagy az idősek diszkriminációjával.

McLeish arca kezdett aggasztóan lilulni. Felkelt, kinyitotta az ajtót, és megkocogtatta a kívül lévő réztáblát.

– Legjobb tudomásom szerint még én vezetem a warwickshire-i rendőrséget, ami azt jelenti, én döntöm el, ki irányítja a csapatomat. Hacsak nem szeretné, hogy lefújjam a projektet.

Kat felállt, eltakarta a másik nőt McLeish dühös pillantása elől.

– Nézd, főnök, jogos a felvetés – mondta Kat. – És nem pont az a próbaüzem lényege, hogy teszteljen egy hipotézist?

Okonedo professzor felállt.

– Köszönöm, de semmi szükségem rá, hogy bárki védelmébe vegye vagy megmagyarázza a munkámat – mondta. – Egyébként tudományos szempontból a pilotok előnye, hogy segíthetnek azonosítani a potenciálisan problémás területeket.

– Azt mondja, hogy én mint idősebb nő egy problémás terület vagyok?

– Potenciálisan.

– Csak egy módon deríthetjük ki – vágott közbe McLeish, és egyik nőről a másikra nézett.

Kat összehúzta a szemét. McLeish direkt támadta a professzort, mert tudta, hogy Kat a védelmére fog kelni? Vagy szándékosan mutatta be őket egymásnak, mert tudta, hogy felpiszkálja Kat versenyszellemét, aki be akarja majd bizonyítani, hogy a fiatalabb nő téved? Bárhogy is, manipulatív gazember.

– Lehet, hogy az MI professzora – mondta Kat –, de semmit sem tud a detektívmunkáról. Ha leszek olyan hülye, hogy vezessem a pilotot, talán rá fog jönni, egy bűnügyet nem lehet néhány algoritmussal megoldani.

– Ez azt jelenti, elvállalod? – szólt közbe McLeish.

– Azt jelenti, fontolóra veszem – felelte Kat méltatlankodva. – Valaki egyszer arra tanított, sose vállaljak el egy munkát, amíg nem világos, mennyi lesz a bérem, ki lesz a csapatom és kinek kell jelentenem.

– Nekem és a nagy számnak.

McLeish megfordult, hogy becsukja az ajtót, de Kat még észrevette a mosolyát. Mindketten tudták, hogy elvállalja.

És Okonedo professzor üveges tekintete alapján ő is tudta.

Harmadik fejezet

Leek Wootton rendőrőrs, Warwickshire,

június 27., 8:00

Kate megállt a nagy eligazítóterem előtt, és belesett az üvegajtón. Faltól falig érő monitorok, erős wifi és hatalmas tárgyalóasztal mellett itt üzemelt a rendőrőrs egyetlen működőképes forróital-automatája is. Csak idő kérdése volt, hogy valaki megkérdőjelezze Kat jogosultságát a terem használatára, de a nő rég megtanulta, hogy könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt. Egyébként meg egy országos jelentőségű pilot projektet vezet, és össze kell ráznia egy új csapatot. Aki kapja, marja.

Sóhajtott, amikor meglátta a nagy asztal mellett ülő három embert. Mielőtt igent mondott a megbízásra, Kat kért egy nyomozót, egy felügyelőt és három őrmestert, egy irodavezetőt és adminisztrációs segítséget. De McLeish csak az arcába nevetett.

– Elvileg az MI végzi az elemzést és az analízist, úgyhogy nem lesz szükséged teljes csapatra.

Így hát kapott egy felügyelőt, egy őrmestert, egy tudóst, akinek ránézésre még az iskolában lett volna a helye, és a nyavalyás masinát.

Kat tudta, hogyha belép, mindenki előveszi a legjobb a viselkedését, ezért megállt az ajtó előtt és szemügyre vette az új csapatát. Eddig Rayan Hassan felügyelő beszélt leginkább. A nyakigláb férfi az asztal sarkán ült elegáns, fekete öltönyben.

Bár nem ismerte Hassant személyesen, de feltűnt neki a jogi diplomája és a magas elítélési rátája, amikor a jelölteket szűrte. Az aktája szerint nemrég léptették elő főtörzsőrmesternek, de voltak még „fejlődési gondjai. „Túlságosan a saját ambícióira koncentrál – ő szeretne az első dél-ázsiai főfelügyelő lenni – jegyezte meg az előző főnöke. – Azt gondolja magáról, hogy mindenkinél jobb.

„Lehet, hogy tényleg az", motyogta Kat, amikor meglátta, ki volt Hassan előző felettese. Őt nem zavarja a nagy ego, ha a nyomozó tehetsége indokolja azt. Sok férfival dolgozott már (és lássuk be, a többségük idősebb, fehér férfi volt), akik jóval arrogánsabbak voltak a képességeiknél. Nyüzsögtek a cégnél. Ennyi erővel adhat egy esélyt Rayan Hassannak.

Kat ezután az alacsonyabb, sötét hajú nő felé fordult, aki Hassennal szemben ült a széken. Eddig egyetlen szót sem szólt, csak mosolyogva bólogatott, miközben Hassan hadonászott a hosszú karjaival. Debbie Browne huszonnégy éves őrmester, aki tizennyolc éves kora óta szolgált a warwickshire-i rendőrségnél. Néhány éve Kat kiszúrta, amint egy gyászoló anyával beszélget, aki tanúskodni jött be és taxit akart hívatni. Habár nem az ő esete volt és már a szolgálata is lejárt, a fiatal rendőrnő ragaszkodott hozzá, hogy maga vigye haza szerencsétlen asszonyt. Kat látta, ahogy Debbie gyöngéden kikíséri az anyát az autójához, és magában felírta azoknak a rendőröknek az igen rövid listájára, akik odafigyelnek az ilyesmire.

Nem úgy, mint Tina a HR-esektől. Amikor Kat megkérdezte, miért nincs Debbie a jelöltek listáján, vállat vont és annyit felelt: „Nem forszírozta magát." Kat végül káromkodva olvasta el a fiatal nő önéletrajzát. Miután hat évet szolgált sikerrel a cégnél, Browne őrmesternek a főtörzsőrmesteri rangért kéne tepernie úgy, hogy megpróbálja befúrni magát olyan nagy presztízsű projektekbe, mint ez, nem pedig gürizni abban a tévhitben, hogy felismerik, milyen keményen dolgozik, és egyszer csak valaki a semmiből előlépteti. Ha Katen múlna, minden új női jelentkezőnek adna egy kitűzőt: Aki nem kér, nem kap.

Az asztal túlsó végében Okonedo professzor ült, elegáns, kék kosztümben. Semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán tudomást vett volna Hassan vagy Browne jelenlétéről, nemhogy figyelne rájuk. Olyan elánnal nyomkodta a tabletjét, ami azt sugallta, fontosabb dolga van, mint megismerni az új kollégáit.

Hassan könnyedén beszélt tovább. Kat nem hallotta, mit mond, de mivel a szeme állandóan a vonzó, fiatal tudósra tévedt, nem volt nehéz kitalálni, kit szeretne lenyűgözni.

Kat kicsivel erősebben lökte be az ajtót, mint indokolt volt. Nekiütődött a falnak, a puffanásra összerezzentek a többiek. Hassan leszállt az asztalról és a székére ült; még Okonedo professzor is abbahagyta a nyomkodást, és felnézett.

Mindhárman követték a tekintetükkel, amint átmasírozott a termen. Néha úgy vívta ki a tiszteletet, hogy felidézte, hány évet töltött el detektívként és főfelügyelőként, és megerősítette, hogy igen, ő az a Kat Frank, aki elkapta az astoni fojtogatót. De az új csapata egyenes háta és riadt tekintete arról árulkodott, hogy tudják, milyen rohadt mázlisták, amiért vele dolgozhatnak.

– Jó reggelt – köszönt. – Kat Frank főfelügyelő vagyok, én vezetem ezt a pilotot, és erősen szeretem a teát, egy kis korty tejjel.

Browne felugrott, és a forróital-automata felé indult.

Kat megengedett egy halk sóhajt magának, aztán intett Browne-nak, hogy üljön vissza.

– Nem azt kértem, hogy csinálj nekem teát, csak megosztottam magamról a legfontosabb információt a csapatépítés előmozdításáért: ki vagyok és mit szeretek inni.

– Üdv, én Rayan Hassan főtörzsőrmester vagyok – közölte a férfi önként, kéretlenül, szemmel láthatóan élvezve az új rangját. – És a kávét szeretem, lehetőleg tejszínnel, cukorral és egy keksszel.

A mosolya azt sugallta, általában mindhármat megkapja.

– Ó, ööö… Browne őrnagy vagyok, és nem válogatok. Szeretem a teát és a kávét is. Mindkettő jó.

– De melyik a kedvenced? – erősködött Kat.

– Tea, sok tejjel. De anélkül is megiszom.

– És maga? – fordult Kat Okonedo professzorhoz.

A professzor felnézett a tabletjéből.

– Én?

– Már ha nem titok, mit iszik.

Okonedo professzor elgondolkozott, majd vonakodva elárulta, hogy nem szereti sem a teát, sem a kávét, csak vizet iszik.

– Megjegyezted, Hassan? – kérdezte Kat, és az italautomata felé biccentett.

A férfi pislogott.

– Két tea, egy víz és magadnak egy kávé.

– Ja… hát persze – mondta homlokát ráncolva, és az automatához ment.

Kat az asztalra ült Browne mellett és közelebb hajolt hozzá.

– Első lecke. Nőként sose ajánld fel, hogy teát csinálsz, különösen egy új csapatban. Ennyi erővel kiírhatnád a homlokodra, hogy „nem számítok". Majd ha annyi idős leszel, mint én, ilyen rangban, játszhatod anyucit, de addig dőlj hátra és hagyd, hogy a férfiak strapálják magukat. Ez azt is jelenti, hogy sokszor szomjan maradsz, de legalább lesz esélyed, hogy ténylegesen meg is hallgassanak. Oké?

Browne elpirult, és bólintott.

– Igen, köszönöm, elnézést.

– Második lecke: ne kérj bocsánatot, kivéve, ha valami törvénybe ütközőt csináltál.

– Elné… – Browne rákvörös lett.

Kat felállt az asztalról, amikor Hassan visszatért az italokkal. A teájával nem törődve járkálni kezdett a helyiségben, jelezve, hogy a csapatépítésnek vége, ideje munkához látni.

– A belügyminiszter határozott kérésére a warwickshire-i rendőrség elvállalta az első ember–gép rendőrcsapat pilot üzemét, ti pedig olyan szerencsések vagytok, hogy beválasztottunk benneteket ebbe a történelmi csapatba. Közös feladatunk megtalálni azokat a műveleteket, amelyeket az MI biztonságosan el tud végezni, szemben azokkal a szerepekkel, amelyeket csak egy tapasztalt, hús-vér nyomozó képes betölteni.

Kat az asztal végére mutatott.

– Okonedo professzor az agy az ODA mögött, amit tesztelünk, kulcsfontosságú tagja a csapatunknak, mivel ő tudja megállapítani, mire képes a gép és mire nem. Okonedo professzor, megkérhetem, hogy mutassa be a teremtményét?

Kat leült, és hátradőlt a székén.

Okonedo feltolta nagy, kerek napszemüvegét az orrán.

– Köszönöm, Frank főfelügyelő. De mielőtt bemutatnám az új kollégájukat, szeretném pontosítani az esetleges téves elképzeléseiket arról, mit tud az MI és mit nem.

Kat észrevette a napszemüveget, de nem mondott semmit. Helyette inkább megnézte az üzeneteit a telefonján, miközben a professzor magyarázni kezdte, mi a különbség a „célzott MI (ami általában feladatközpontú, mint például a képfelismerés, ami „könnyű, és már az életünk része az otthonainkban és a telefonunkon) és az „általános" MI között (egészen más, sokkal ritkább, az emberi intelligencia összetett jellemzőivel,