Amelia

By Kimberly McCreight

Kate Baront, a peres ügyvédet és gyermekét egyedül nevelő zaklatott édesanyát megrendíti, amikor a lánya exkluzív brooklyni magániskolájából azzal a hírrel hívják fel, hogy Ameliát – az ő intelligens, kitűnően teljesítő tizenöt éves lányát – csaláson kapták. Ám amikor Kate megérkezik a Grace Hallba, váratlanul egy ennél messze letaglózóbb hírrel kell szembesülnie: Amelia meghalt. Elkeseredésében levetette magát az iskolaépület tetejéről.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634061007

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kimberly McCreight: Reconstructing Amelia

Harper Perennial, New York, 2013

Fordította: Komló Zoltán

Könyvterv: Malum stúdió | Szabó Vince

Text copyright © 2013 by Kimberly McCreight

Hungarian translation © Komló Zoltán, 2015

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

Elektronikus kiadás v.1.0.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978-963-406-100-7

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Tonynak, az én hazavezérlő fényemnek

Állítsuk újra, hogy az élet szilárd anyag, gömb alakú, melyet ujjaink közt forgathatunk. Tegyük fel, hogy kitalálhatunk egy egyszerű, logikus történetet…{1}

VIRGINIA WOOLF: Hullámok

gRaCeFULLY

SZEPTEMBER 5.

Mert az urbandictionary.com 176 meghatározást ad a lúzer szóra.

Ne légy statisztikai adat.

Helló, banyák!

Jaj, már megint nyakunkon egy új tanév. És én is újra itt vagyok a nyomdafestéket nem tűrő rizsával…

Szóval, amíg ti mind Southamptonban, Nantucket szigetén vagy Dél-Franciaországban múlattátok az időt, és a teniszjátékotokat vagy a pas de deux lépéseiteket tökéletesítettétek, az első maratoni futásotokra edzettetek, vagy a legújabb sakkbajnoki címetekben sütkéreztetek, addig én az egész nyarat drágalátos tantestületünk jövés-menésének nyomon követésével töltöttem. Mr. Zaritski átruccant a Berkeley-re, hogy tudományos nyári tábort tartson strébereknek. A szülők a második héten állítólag kirúgatták, mert BŰZLÖTT. Mrs. Pearl Miamiban beújított egy latin szeretőt, és megtanult rúdtáncolni. Csak vicceltem. Dehogyis volt neki szeretője. Ugyan, ki akarna lefeküdni vele?

Na és az a cukipofa Mr. Woodhouse. Ugyan, ki ne szerette volna megpillantani valahol egy Speedóban? Sajna, eme rekkenő hónapokban tartózkodási helye ismeretlen, habár azt megbízható forrásból tudom, hogy legalább egy hosszú hétvégét hőn szeretett angoltanárunkkal, Livvel töltött összebújva. Amire én csak annyit mondok, hogy bravó.

Ami pedig benneteket illet, meglesz a nyári hírösszefoglaló is, amint pár napon belül befutnak a frissítések – és küldjétek is őket a [e-mail] címre. Merthogy itt van, ni, az új évben minden lúzer esélyt kap arra, hogy végre király legyen, és az is lehet, hogy a dagi srácok girhesen fognak előkerülni.

Na és a szokásos kérdések: Az édes kicsi Dylan vajon elárulja-e valaha is, hogy kivel kefél? Heather és Rachel vajon bevallja-e valaha is, hogy egymással kefélnek? Zadie vajon kikerül-e a dutyiból annyi időre, hogy elvégezze az iskolát? Vajon melyik negyedéves csajjal fog először lefeküdni Carter, a mi másodikos házi csődörünk? Na és ki ez a Ian Greene, és vajon tényleg olyan káprázatos, amilyennek a képein látszik? Kétes kilátások, mondja a külön bejáratú varázsgömböm. De ti lesztek az elsők, akik megtudják.

Addig is maradjon tiszta az új cipőtök és ragyogó a mosolyotok. És csatoljátok be magatokat. Mert ez egy eszement menet lesz…

Amelia

SZEPTEMBER 14., 7:37

AMELIA

mióta tudod?

BEN

mit?

AMELIA

h a fiúkat szereted?

BEN

nemtom asszem mindig is tudtam

AMELIA

az nM lehet

BEN

de komolyan

AMELIA

& csaQgy elmondtad mindenkinek

BEN

el hát kit érdekel mit gondolnak a többiek

AMELIA

magamról el se tom képzelni h vmiben ilyen biztos legyek v ilyen bátor

BEN

magad is +lepődnél

AMELIA

á

BEN

Rősebb vagy mint hinnéd

AMELIA

kösz mi lenne vLM ha te nM öntenél belém lLket?

BEN

+halnál? szeretem azt hinni h életek múlnak rajtam

AMELIA

haha mikor fogunk igaziból 1ütt lógni?

BEN

ez most nM igazi?

AMELIA

tudod h értM

BEN

lehet h vmelyik 7en NYC-ben leszek apa üzleti útra m1

AMELIA

és akkor +ismerkedhetünk?

BEN

abszolút

AMELIA

OMG! Komolyan? Már alig várom!!!

Kate

OKTÓBER 24.

Kate már akkor tudta, hogy Victor nem örül, mielőtt felnézett volna a jegyzeteiből, és meglátta volna az arcát súlyos felhőként megülő haragot. A helyiségben síri csend honolt, mindenki – öt ügyvéd a Slone, Thayertől; tíz az Associated Mutual Banktől – arra várt, hogy a férfi mondjon valamit. Victor ehelyett hátradőlt konferenciaszékén, és a kezét szépen összekulcsolta az ölében. Mákos hajával, tökéletesen szabott öltönyében nyilvánvaló bosszúsága ellenére is jóképűnek és méltóságteljesnek látszott.

A kínos csend közepette megkordult Kate gyomra. A torkát köszörülve fészkelődni kezdett a székén, remélve, hogy senki sem hallotta meg. Ma reggel túlságosan ideges volt az evéshez. Az értekezlet miatt, meg a veszekedés miatt is, amire Ameliával készülődött. A veszekedésre végül nem került sor. Helyette Amelia mosolyogva és vidáman integetve indult iskolába, Kate meg ott maradt, máris elkésve a munkából, egy csomó fölös, kihasználatlan adrenalinnal.

Kate vágyakozva pillantott a konferenciaterem tálalóján sorakozó bagelek, gyümölcsök és édességek seregére. Csakhogy amikor az ember Jeremy Firth, a Slone, Thayer peres részlegének közkedvelt főnöke helyett tart ügyféltalálkozót, annak kellős közepén nem pattan fel, hogy bekapjon valamit.

– Ugye, tisztában van vele – szólalt meg Kate-re mutatva Victor –, hogy ha ennek az idézésnek eleget teszünk, azzal minden további kifogást érvénytelenítünk.

– Én megértem a csalódottságát, Victor – felelte higgadtan Kate –, de az értékpapír-felügyelet joggal…

– Joggal? – csattant fel Victor. – Én inkább túlkompenzálásnak nevezném.

Kate állta Victor tekintetét, amely közben inkább amolyan fixírozásba váltott. Most a hezitálás, akárcsak a legkisebb is, végzetes lenne. Victor nyilván azt követelné, hogy találkozhasson Jeremyvel, akinek Kate meglehet, a társa, csak éppen még mindig alárendelten. Muszáj, hogy önállóan tudja kezelni ezt az ügyet.

– És mi van az érdemmel? Az nem… – Mielőtt Victor befejezhette volna a gondolatmenetét, mindenkit megriasztva megszólalt a konferenciaterem telefonja. Rebecca, a fiatalabbik ügyvéd kötelességtudóan sietett felvenni, miközben Victor ismét Kate-hez fordult. – Azt akarom, hogy a kifogásaink bekerüljenek a hivatalos jegyzőkönyvbe, és egy költségvetést is kérek ehhez az egész felforduláshoz, mielőtt bárki egyetlen irattartó dobozt is kinyitna. Ha így jár el, megkapja a dokumentumgyűjteményt, rendben?

Mintha Kate majd egymaga vágná zsebre az iroda egész extrabevételét. Ami azt illeti, ő ebből Jeremy elismerésén túl egyáltalán nem fog hasznot húzni. Ami persze nem nélkülözte a logikát. Nagyon is sokat számított, hogy Jeremy egyik kedvenc tanítványa maradjon.

– Teljes mértékben, Victor – felelte Kate. – Mi természetesen mindent el fogunk követni, hogy…

– Elnézést, Kate – mondta egy hang a fülébe. Ahogy felpillantott, Rebecca halálra váltnak tűnt, amiért kénytelen félbeszakítani. – Bocsánat, de a titkárnője van a telefonban. Azt mondja, ezt a hívást muszáj fogadnia.

Kate érezte, hogy elvörösödik. Egy Victor Starke-kal folytatott megbeszélés kellős közepén a telefont felvenni még borzasztóbb dolog, mint bekapni egy bagelt. Kate titkárnője, Beatrice sosem szakítana félbe egy ilyen megbeszélést, csakhogy ő betegszabadságon van. A helyettesének megmondta, hogy ne zavarja, hacsak nincs kifejezett vészhelyzet, de annak a lánynak olyan kifejezéstelen volt a tekintete, hogy Kate biztosra vette, valamivel kiütötte magát. Sajnos az sem jöhetett szóba, hogy ne fogadja a hívást. Az egyik bíró írnokának visszahívására várt egy másik ügyfélre vonatkozó előzetes letartóztatási parancs iránti kérelme ügyében.

– Elnézést kérek egy percre – mondta Kate, igyekezvén úgy feltüntetni a dolgot, mintha nagyon is számított volna arra, hogy félbeszakítják. – Egy másodperc, és itt vagyok.

A helyiség elcsöndesedett, miközben odament, hogy felvegye a kagylót. Érezte, hogy mindenki őt bámulja. Szerencsére abban a pillanatban, hogy megnyomta a villogó TARTÁS gombot, a háta mögött végre ismét megélénkült a beszélgetés. Victor üzlettársai engedelmesen nevetgéltek, valószínűleg valamelyik viccén.

– Kate Baron.

– Jó napot, Ms. Baron – mondta egy nő a vonal másik végén. – Itt Mrs. Pearl beszél, a Grace Hall tanulóinak elöljárója.

A hívás, amit muszáj volt fogadnia. Hogy lehet az, hogy a lánya még csak meg sem fordult a fejében?

– Amelia jól van? – Kate-nek meglódult a szívverése.

– Igen-igen, semmi baja – felelte leheletnyi bosszúsággal a hangjában Mrs. Pearl. – De történt egy incidens. Ameliát három napra felfüggesztettük, azonnali hatállyal. Ide kell jönnie, hogy aláírja az elismervényt, és hazavigye a lányát.

– Felfüggesztették? Ezt hogy érti?

Amelia még soha életében nem került slamasztikába. A tanárai lelkendezve beszéltek róla – okos, kreatív, figyelmes, összeszedett. Kitűnő atléta volt, és minden elképzelhető tanításon kívüli tevékenységben részt vett. Havonta egyszer önkéntes munkát végzett a CHIPS nevű helybeli népkonyhán, és rendszeresen besegített az iskolai rendezvényeken. Felfüggesztették az iskolából? Nem, Ameliát aztán nem. Kate feszített munkatempója ellenére is ismerte a lányát. Igazán ismerte. Itt valami tévedés történt.

– Igen, Ameliát három napra felfüggesztettük – ismételte meg Mrs. Pearl, mintha ezzel megválaszolta volna a kérdést, hogy miért. – És kézenfekvő okokból csak valamelyik szülőjének vagy gondviselőjének adhatjuk ki. Problémát jelent önnek, Ms. Baron, hogy idejöjjön érte? Tisztában vagyunk vele, hogy ön Manhattanben dolgozik, Amelia édesapja pedig nem elérhető. Sajnos azonban az iskolai irányelvek, azok iskolai irányelvek.

Kate igyekezett leküzdeni az érzést, hogy védekezésre szorul. Még abban sem volt biztos, hogy ítélkezés az, amit Mrs. Pearl hangjából kihall. A kínos kérdésekből, a csúfondáros pillantásokból és az alig palástolt rosszallásból azonban már megszenvedte a magáét az évek során. A saját szülei mintha még mindig a bűnös ostobaság különösen elfajzott formájának tartották volna a döntését, hogy terven kívüli terhességét kihordja, holott jogi tanulmányait még be sem fejezte. A döntés persze nem vallott rá. Kate világéletében mindig a megfelelő dolgot tette a megfelelő időben, a férfiakat kivéve legalábbis minden más tekintetben. Az igazság az, hogy a férfiakkal kapcsolatban az ítélőképessége kissé mindig megbicsaklott. Nem egykönnyen hozta meg ugyan a döntést, hogy megtartja a babát, de nem is bánta meg.

– Már indulok is, most azonnal. De azt legalább el tudná mondani, hogy mit… – Kate itt megtorpant, a benne lakozó ügyvéd egyszeriben tudatosította, hogy alaposan meg kell válogatnia a szavait. Nem állt szándékában beismerni a lánya bűnösségét. – Pontosan minek az elkövetésével vádolják Ameliát?

– Attól tartok, fegyelmi ügyeket nem tárgyalhatunk ki telefonon – mondta Mrs. Pearl. – Azokra titoktartási szabályok, külön procedúrák vonatkoznak. Biztosra veszem, hogy megérti. Az igazgató úr, Mr. Woodhouse majd tudatja önnel a részleteket, ha megérkezik. Ami pontosan mikor is lesz?

Kate lepillantott az órájára.

– Húsz percen belül ott vagyok.

– Ha húsz percnél hamarabb nem megy – mondta Mrs. Pearl, mint aki valójában ennél valami jóval kevésbé elnéző dolgot akart volna mondani –, alighanem az is megteszi.

A húsz perc egetverő túlzásnak bizonyult. Victor hangosan tiltakozott, amikor Kate megpróbált idő előtt véget vetni a megbeszélésnek. Végül aztán nem maradt más választása, mint odahívni Jeremyt.

– Nem szívesen teszem ezt – mondta neki a konferenciaterem előtti folyosón. És valóban nem szívesen távozott. Olyasmi volt ez, amit a gyermektelen, rég elvált Daniel – az ő mérhetetlen versenyszellemmel megáldott, volt jogi egyetemi csoporttársa, mostani egyenrangú üzlettársa – sohasem tett volna meg, még ha belül vérzik is a szíve. – De Amelia iskolájából hívtak. Érte kell mennem.

– Nem gond. Ami azt illeti, épp most mentettél meg attól, hogy az új lakásban találkoznom kelljen Verával meg a kivitelezőkkel. Bármikor szívesebben tartok ügyféltalálkozót Attilával, a hunok vezérével, mint hogy teherviselő falakról társalogjak – mondta Jeremy a védjegyévé vált mosollyal. Beletúrt idő előtt megezüstösödött hajába. Magas, jóképű férfi volt, és mint mindig, elegánsan festett rózsaszín csíkos ingében. – Minden rendben?

– Nem tudom – felelte Kate. – Amelia a jelek szerint valamiféle slamasztikába keveredett, aminek semmi értelme sincs. Nem szokása slamasztikába kerülni.

– Amelia? Épp most fejeztem be a róla szóló dicshimnuszt, amellyel beajánlom a princetoni nyári egyetemre, úgyhogy talán elfogult vagyok, de én ezt természetesen nem veszem be. – Jeremy egy pillanatra együtt érzőn Kate vállára tette a kezét, és ismét elmosolyodott. – Tudod, milyenek ezek a magániskolák. Előbb megvádolnak, és csak azután kérdeznek. Akármi is történt, biztosra veszem, hogy van rá ésszerű magyarázat.

És hipp-hopp, Kate máris egy kicsit jobban érezte magát. Ez volt Jeremy, mindig tökéletesen eltalálta azt az empatikus félmondatot. Ráadásul őszintén csengett, még Kate fülében is, pedig neki több esze lehetett volna.

– Victor nincs oda a boldogságtól – mondta Kate a konferenciaterem csukott ajtaja felé bökve. – Egy kicsit olyan érzésem van, mintha a farkasok elé löknélek.

– Ne izgulj – legyintett fesztelenül Jeremy. Képes volt hajnalig dolgozni, aztán egy vesztésre álló ügyben bemenni a bíróságra, hogy egy zaklatott ellenféllel meg egy elégedetlen ügyféllel egyszerre nézzen farkasszemet, és közben egy pillanatra sem olvadt le róla a mi-itt-mind-barátok-vagyunk máz. – Victor Starke-ot majd én lerendezem. Te csak menj, és törődj Ameliával.

Kate úgy döntött, metróval megy, hogy a belváros forgalmát elkerülje, de már így is háromnegyed órás késésben volt, amikor a 2-es vonal szerelvénye közvetlenül a Nevins Street előtt nagyot zökkenve megmagyarázhatatlan módon megállt. Ötven-ötvenöt perces késésben lesz, mire a Grace Hallhoz ér. Ha szerencséje van. Az iskola ezt nyilván annak jeleként értelmezi majd, hogy csapnivaló szülő. Megkésett anyuka, elzüllött gyermek. Tiszta sor.

És minél többet gondolkodott rajta, annál inkább meg volt róla győződve, hogy bárminek az elkövetésével vádolják is Ameliát, az csak valami rossz dolog lehet. A Grace Hall azzal büszkélkedett, hogy liberális, előítélet-mentes, tanulóközpontú intézmény. A New York-i értelmiségiek – drámaírók, művészek és politikusok – egy csoportja által kétszáz éve alapított iskola kiváló tudományos és párját ritkító művészeti programja miatt nagy megbecsülésnek örvendett. Noha gyakran a manhattani magániskolák nagy múltú élcsapatával – a Daltonnal, a Collegiate-tel és a Trinityvel – egy lapon emlegették, a Grace Hall Brooklynban működött, tehát azoknál egy bohémabb pedigrével rendelkezett. És mint ilyen, az iskola a tankönyvektől és az egységesített vizsgáktól egyformán őrizkedett, a tapasztalaton alapuló tanulás javára. Tekintettel a formális iskolai szabályok teljes hiányára, Kate elképzelni sem tudta, mivel érdemelheti ki egy tanuló a felfüggesztést.

A szerelvény egy szisszenéssel hirtelen előrébb döcögött pár lábnyival, majd egy rándulással ismét megállt. Kate az órájára nézett. Egy óra és öt perc késés, legalább. És még mindig négy megállóra van. Azistenit. Mindig mindenhonnan elkésett. Fölállt, odament a metrókocsi ajtajához, és ott álldogált, miközben lassan beléje lopódzott a kétség.

Amelia az utóbbi időben zaklatottnak tűnt, sőt, egy kissé rosszkedvűnek. Tizenöt éves volt, és a hangulatváltozás ugyan a tinédzserek sajátja, de ez azért ennél többnek tűnt. Ott volt például az a faggatózás az apjával kapcsolatban. Nyilvánvalóvá vált, hogy Kate jól bevált szövege, amivel azt szokta indokolni, hogy Ameliának miért nincs apukája – a férfi egyetlen röpke légyottot követően lelépett, hogy Ghánában tanítson gyerekeket, és azóta se jött vissza –, már nem állta meg a helyét. Aztán épp előző reggel ott volt az a kérlelése is, hogy hadd vehessen részt azon a képtelen külföldifélév-programon.

– Anya, nem tudnál nyugton maradni, és itt és most egyetlen percre rám figyelni?

Keskeny homokkő házuk konyhájában Amelia keresztbe font karral állt a pultnak dőlve. Ahogy hosszú, szőke haja hullámokban a vállára omlott, és csodaszámba menő szemei – az egyik kék, a másik mogyorószínű – megcsillantak a meleg reggeli fényben, Amelia annyival idősebbnek – és magasabbnak – látszott, mint akár csak egy napja is. Kate-től örökölt magas járomcsontjával és szív alakú arcával Amelia gyönyörű kislány volt. És most szexi is, abban a csípőfarmerben meg szűk, ujjatlan pólóban. Hála istennek, egy kicsit azért még mindig fiús alkata volt.

– Igen, Amelia, tudok figyelni, egy perced van – mondta akkor Kate, igyekezve nem kijönni a sodrából. A lánya savanyú ábrázatából ítélve a hálaadásnapi bermudai kirándulás, amit Kate épp az imént javasolt, egyenértékű volt azzal, mintha azt indítványozta volna, hogy egy hétvégét töltsön a fogorvosnál. – Én mindig meghallgatlak.

– A következő félévet Párizsban szeretném tölteni – mondta Amelia.

– Párizsban? – Kate egy maroknyi iratcsomóval együtt a táskájába gyömöszölte a laptopját, aztán újra a telefonját kezdte keresgélni, amiről azt hitte, hogy a pulton hagyta. Amelia pillantásától követve a hajába túrt. Még mindig nedves volt, pedig megesküdött volna rá, hogy megszárította. – Egy egész félévet? Ráadásul Párizs olyan messze van.

Kate a legjobb szándéka ellenére is kezdett feldühödni. Nehezére esett nem szándékosságot látni abban, ahogy Amelia ezt a beszélgetést forszírozta, holott nagyon jól tudta, hogy ő máris késésben van. Kate néha azon töprengett, Amelia vajon nem nagyobb stratéga-e, mint amennyire ő erre okot ad. Egy csomó mindenre áldását adta – késő estig való kimaradásokra, másutt alvásokra, bulikra –, mert Amelia akkor jött elő a kéréssel, amikor ő stresszelt, vagy éppen rohannia kellett. De egy félév Európában, az egészen más tészta. Kate-nek ez ügyben esze ágában sem volt beadni a derekát, csak mert úgy könnyebb lenne. Pedig az lenne. Sokkal, de sokkal könnyebb.

– Mit számít az? – Amelia bosszús torokhangot hallatott. – Te úgysem vagy itthon soha.

Amelia rendszerint nem panaszkodott az anyja hosszú munkaideje miatt. Kate mindig azt feltételezte – a remélte talán jobb szó erre –, hogy ez azért van így, mert a lánya semmilyen más életet nem ismer, csak a teljes embert kívánó foglalkozást űző egyedülálló anyáét. De azért lelkileg mindig fel volt rá készülve, hogy egyszer kiderül, a lánya érzékeli ezeket a réseket, hiába igyekszik lázasan azon, hogy szeretettel tömködje be őket.

– Ugyan már, Amelia, ez nem szép tőled. Egy félév külföldön különben is főiskolásoknak való, nem gimnazistáknak.

– Tanulni fogok belőle.

Kate a lányára pillantott, remélve, hogy a tekintetében némi humorra utaló jelet fog felfedezni. De nem. Halál komolyan beszélt.

– Amelia, bárcsak egyszerűen lefújhatnám a találkozómat, hogy ezt megbeszéljük – mondta Kate, és így is gondolta. – De biz’ isten nem tehetem. Lehet azt, hogy majd este folytassuk, ha hazaértem?

– Csak mondj igent, anya! – üvöltötte ekkor Amelia, megijesztve Kate-et. A lánya nem szokott üvöltözni, Kate-tel biztosan nem. – Ez pofonegyszerű, figyelj: igen. Ennyi az egész.

Itt van, ni, gondolta akkor Kate. Hivatalosan már tinédzser. Mostantól fogva ő lesz ellenem, nem pedig mi a világ ellen.

A veszekedésükben az volt a legborzasztóbb, hogy Kate előző este végül túl későn ért haza – ismét csak későn, mindig későn –, és már nem tudták megbeszélni a külföldi félévet. Viszont készen állt rá, amikor másnap reggel – aznap reggel – felébredt. Még korábban is kelt – annak ellenére, hogy a Victorral való találkozó pályafutása egyik legstresszesebb megbeszélésének ígérkezett –, hogy bőven legyen ideje Ameliával Párizsról beszélgetni. Azt tervezte, hogy határozottan kiáll a nem-je mellett, de elhatározta, hogy felajánlja, karácsonykor utazzanak oda együtt. Azt is eltervezte, hogy elnézést kér, amiért nincs otthon eleget, különösen az utóbbi időben. Ameliával közös pénteki vacsoráikat és a vasárnapi moziestéiket továbbra is sikerült megőriznie. De a hétvégi kalandjaik már sokkal inkább megritkultak.

Kate Amelia kiskora óta mindig arra törekedett, hogy legalább egy közös tanulmányi kirándulást tegyenek minden egyes hétvégén – a Broadway valamelyik előadására, a Met egyik kiállítására, a brooklyni füvészkert cseresznyevirágzás fesztiváljára vagy a Coney Island-i sellőparádéra. De az Associated Mutual Bank rákos sejtként burjánzó ügye egyre jobban megnehezítette a dolgot, Amelia saját elkötelezettségeiről – a gyeplabdáról és a franciaklubról, az önkéntes munkáról meg a barátnőkről – nem is beszélve. Mostanában mintha ő is folyton ment volna valahová.

Kate még mindig a metrókocsi ajtajánál álldogált, és fáradt tükörképét tanulmányozta a hosszú ablakban, amikor a metró automata kalauza szólalt meg a hangszórókból.

– Az előttünk haladó szerelvények rövid időre feltartanak bennünket – mondta a géphang. – Kérjük, legyenek türelemmel.

Aznap reggel Kate végül semmiféle beszélgetést nem folytatott Ameliával, sem a munkájáról, sem Párizsról, sem semmi egyébről. A sok előkészület meg nyugtalankodás után Amelia egyszerűen leballagott a lépcsőn, és boldogan ragyogva közölte, hogy mégsem akar Párizsba utazni. Most már persze gyanúsnak tűnt ez a hirtelen pálfordulás. Kate még mindig nem hitte el, hogy Amelia valaha is képes lenne olyan borzasztó dolgot művelni, amiért felfüggesztést érdemel. De amilyen szeszélyesen az utóbbi napokban viselkedett, talán valami icipici rosszaságot mégiscsak elkövethetett.

Kate megint az órájára pillantott. Egy óra és tíz perc késés. A francba. Gyalázatos, gyalázatos egy anya. Túl sok volt ez neki, a munkájával zsonglőrködni meg egymagában gyereket is nevelni. Semmi játéktere nem maradt a hibázásra. Voltak másféle ügyvédi munkák is, amelyek nagyobb rugalmasságot engedtek volna – persze kevesebb pénzért, habár ők ketten Ameliával jóval kevesebből is ki tudtak volna jönni. És különben sem elsősorban a pénz miatt ragaszkodott a mostani munkájához. Szerette, amit csinált, jó is volt benne, és ettől tehetségesnek, biztos lábakon állónak érezte magát. A siker – előbb a tanulmányi, majd a szakmai – mindig ezt váltotta ki belőle: a biztonság érzését. És ez nem kis dolog volt, tekintettel arra, hogy semmiféle csillogó-villogó páncélba öltözött lovag nem mutatkozott a láthatáron.

Nem mintha Kate azért lett volna a placcon, hogy valaki megmentse. Ő nem volt a placcon, és punktum. Az évek során elment pár randira, főleg azért, mert úgy érezte, ráférne. A barátnői is gyakran azon voltak, hogy kerítsenek neki valakit. De Kate-nek soha nem volt szerencséje a kapcsolatok terén, se a középiskolában, se a főiskolán, se a jogi egyetemen. Ami azt illeti, eddigi legegészségesebb kapcsolata Seth-tel alakult ki, akit legfőképpen az tartott vissza Kate-től, hogy tulajdonképpen meleg volt. Seth előtt is voltak fiúi, rendszerint érzelmileg tartózkodó típusok. Ahhoz legalább most már elég idős volt, hogy felismerje, a partnereivel kapcsolatos pocsék ízlése kizárólag a neveltetéséből adódik, ami persze nem jelenti azt, hogy változtatni tudna rajta.

Mostanában nehéz lett volna megmondani, hogy a férfiakkal volt-e baj, akikkel eljárt, vagy ő nem tudott helyet szorítani nekik Amelia és a munkája mellett. Akár így, akár úgy, soha semmi – és senki – nem jött össze neki. És az élet szinte egyszerűbbnek is tűnt ebben a formájában. Azt leszámítva, hogy most, harmincnyolc évesen, az ő balesetből származó babája – az anyja bájos kifejezése, amely még akkor is ki-kicsúszott Kate száján, amikor Amelia már elég nagy volt ahhoz, hogy megértse – talán az egyetlen babája marad. A gondolat, hogy egy egyke anyukája legyen, éppenséggel nem keltett benne rossz érzést, viszont könnyelműen gazdaságos volt.

Mire a szerelvény végre-valahára befutott a Grand Army Plazára, Kate már egy és negyedórás késésben volt. Amikor a kocsiajtók végre sziszegve kinyíltak, kipattant, és egyre szaporább szívveréssel kocogott az állomás lépcsője felé.

Odafent a járdán elvakította a világosság. Szemét a kezével árnyékolva fürgén befordult a Prospect Park Westre. A kétsávos, egyirányú utca ezen az órán csendes volt, és Kate nagyon magas, ügyféltalálkozós cipősarkai hangosan kopogtak a betonon. A park az október végi színpompás juharfáival tőle balra, az utca túloldalán terült el. A levelek már elkezdtek lehullani, és vastag bakhátban gyűltek össze a parkot szegélyező fal mentén. A parkban Kate már évek óta nem járt.

A Park Slope nevű környéken eltöltött tizenöt év után Kate még mindig inkább érezte otthon magát az irodájában, mint a saját brooklyni háztömbjében. Meghitt, barátságos, nyitott gondolkodású helyet szeretett volna, ahol Ameliát felnevelheti, és Park Slope persze rendelkezett is mindezen tulajdonságokkal. De a Food Coop utcai kisegítői, az újrahasznosítható anyagok elvitelre váró kupacai, meg a több millió dolláros homokkő házaik közelében lévő játszótereken összeverődő, kopott eleganciával öltözködő családok klikkjei láttán még mindig olyan érzés fogta el, mintha ezek az elragadó részletek valaki másnak az életéhez tartoznának.

Két ízig-vérig slope-i, vonzó és nagyvárosi, mégsem kifejezetten dögös anyukát vett észre, amint diskurálva kiléptek a parkból. Mindketten kocogáshoz való, áramvonalas babakocsit toltak, szabad kezükbe egy-egy kicsi gyerek csimpaszkodott, a kocsik pohártartójában környezetbarát vizespalack. Menet közben kacarásztak, rá se hederítettek a kezüket ráncigáló kicsikre. Ahogy elnézte őket, Kate-nek az az érzése támadt, mintha neki sosem lett volna saját gyereke.

Kate mindig is úgy tervezte, hogy családja lesz. Legalább két gyerek, talán három is. Tekintettel a maga távolról sem boldog, magányos kislánykorára, eredetileg abban reménykedett, hogy nem csak egyetlen gyereke lesz. De aztán rájött, hogy ha az embernek „egykéje" van, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a születésétől fogva minifelnőttként kell kezelnie. Kate azt is feltételezte, hogy akármennyi gyereke is lesz majd egy napon, azok csak később fognak megszületni. Sokkal, de sokkal később. Kate először a karrierjére szándékozott koncentrálni, hogy abban érjen el némi előmenetelt, ahogy azt az anyja, Gretchen – a Chicagói Egyetem Orvosi Karának neurológus professzor emeritusa – beléje verte. Első a karrier, a gyerekek majd csak akkor, ha lesz rájuk ideje.

Csakhogy más fordulatot vett az élete. És végül mégsem akart élni a Gretchen által rátukmált egyik „lehetőséggel sem, hogy „kezelje a „szerencsétlen helyzetet". Mert az lehet, hogy az anyja szakmai sikereit csodálta, de semmilyen más módon nem óhajtott versenyre kelni vele. Helyette úgy fogta föl a terhességét, mint egy jelet, amit majd a saját felelősségére fog figyelmen kívül hagyni. És lehetőséget is látott benne valami többre.

Az anyaság persze nehéz volt, különösen az egyedülálló anyaság, huszonnégy éves fejjel, amikor még mindig a jogi egyetemre járt. Ő – ők – azonban túlélték. Kate-nek és Ameliának Leelah, a dadus hozott igazi megváltást, aki egyhuzamban tizenöt esztendőn át viselte gondját Ameliának. Igazából Leelah melegsége, könyörületessége és kitűnő főztje volt az, ami a víz fölött tartotta a fejüket. Kate nagy sajnálkozások közepette nyirbálta meg Leelah munkaidejét, aki már csak akkor főzhetett és takaríthatott, miközben Amelia iskolában volt. A lány tavaly ősz óta folyton azt hajtogatta, hogy ő már túl idős ahhoz, hogy dadusa legyen, és végül aztán Kate-ből kiszállt minden erő, képtelen volt tovább harcolni vele. Pedig mindkettőjüknek hiányzott Leelah: Ameliának jobban, mint azt hajlandó lett volna beismerni, Kate-nek pedig jobban, mint amit néha képes volt elviselni.

Kate megtorpant, ahogy a két nő a babakocsijával átvágott előtte az utcán, majd amikor megindultak a Garfielden át, utánuk eredt. Elnézte cicanadrágba préselt keskeny csípőjüket, magasan összefogott, egyforma lófarkaikat, amint jobbra-balra csapdosnak.

– Nézd azt a sok tűzoltóautót – zihálta az egyik nő, és olyan hirtelen állt meg a szemközti sarkon, hogy Kate majdnem nekiütközött tökéletesen megformált hátsó felének. – Az iskolánál vannak?

– Te jó isten, remélem, nem – mondta a másik lábujjhegyre állva, hogy jobban lásson. – Mindenesetre nem rohangálnak összevissza. Téves riasztás lehet.

Kate elnézett a fél Garfield Streetet eltorlaszoló tűzoltóautók felé. A Grace Hall felső tagozatának, egy impozáns közkönyvtárra hasonlító díszes, öreg kastélyépületnek az oldalsó bejárata előtt parkoltak. Több rendőrautó is állt a Grace Hall szomszédos alsó tagozatának két réges-rég átvett és hasonló stílusban rendbe hozott homokkő épülete előtt. A tűzoltók a járdán tébláboltak, csoportokba verődve trécseltek, a teherautóiknak dőlve ácsorogtak.

Egy mentőautó is vesztegelt ott kikapcsolt fényekkel, csukott ajtókkal. Ha tényleg tűz ütött ki, vagy valami más vészhelyzet adódott, már túl voltak rajta. Vagy téves riasztás lehetett.

Csak nem Amelia rántotta meg a tűzriasztót, vagy igen? Nem, olyasmire csak fiatalkorú bűnözők vetemednek, hogy megrántsák a tűzriasztót. Akármilyen hangulatban volt is az utóbbi időben Amelia, akármi volt is az az ostobaság azzal a külföldi félévvel, és hirtelenjében akármilyen mély egzisztenciális válságba került is a távollévő apukája miatt, ő nem volt, és soha nem is lesz fiatalkorú bűnöző.

Kate vett egy mély levegőt, aztán hangosan kifújta, amitől az előtte álló, magasabbik anyuka megriadva perdült hátra. Közelebb ráncigálta magához rózsaszín pufi mellénybe öltöztetett, kerubarcú kislányát. Kate kínjában elmosolyodott, ahogy megkerülte őket. Megpróbált a mentőautó mögé nézni. Ott oldalvást egy egyenruhás rendőr beszélgetett egy idősebb, szürke hajú, hosszú barna szvettert viselő nővel. Az asszony aprócska, didergő kutyát sétáltatott, és ő maga is jól összehúzta magán a ruhát.

Tűzriadó esetén nem szokás kikérdezni az embereket. Kate felpillantott az osztálytermek ablakaira. És hol vannak a gyerekek? Akiknek ablaküvegre szorított arccal kellene kíváncsiskodniuk, hogy mi ez a felfordulás. Kate azon kapta magát, hogy egyre közelebb megy.

– Tehát előbb a sikítást hallotta? – kérdezte a rendőr a szürke hajú asszonytól. – Vagy a hangot?

Sikítás. Hang. Kate látta, hogy két rendőr lép ki az iskola bejárati ajtaján, lejön a lépcsőn, és befordul az iskola melletti udvarra. Amikor utánuk pillantott, végre megértette, hogy ott történhetett valami. Legalább tucatnyi rendőr gyűlt ott össze egyetlen nagy falkában. És mégsem rohangált senki. Ez most már nem tűnt jó jelnek. Ami azt illeti, kezdett borzasztónak tűnni.

– Asszonyom – csendült fel egy harsány hang egyenesen Kate fülébe. – Szeretném megkérni, hogy fáradjon át az út túloldalára. Szabadon kell hagynunk ezt a részt.

Egy kéz is megérintette a karját, keményen és barátságtalanul. Kate megfordult, és egy behemót rendőrt látott föléje tornyosulni. Kisfiús tésztaképe volt.

– Sajnálom, asszonyom – mondta ismét a férfi, egy csöppet kevésbé erőszakosan –, de az utcának ezt az oldalát lezártuk a járókelők elől.

– De hát a lányom odabent van az iskolában. – Kate megfordul, hogy az épületre pillantson. Bombariadó, lépfenepánik, iskolai lövöldözés – hová lettek a gyerekek? Kate szíve szaporábban kezdett verni. – El kell hoznom a lányomat. Muszáj. Felhívtak. Máris elkéstem.

A rendőr úgy sandított rá hosszasan, mint aki azt kívánja, bárcsak eltűnne.

– Jól van, azt hiszem, utánanézhetek – mondta végül kétkedő pillantással. – De akkor is odaát kell várakoznia. – A Garfield túloldalára mutatott. – Hogy hívják a lányát?

– Ameliának. Amelia Baronnek. Az igazgatói irodából azzal hívtak fel, hogy felfüggesztették. Azt mondták, ide kell jönnöm érte. – Kate azon nyomban megbánta, hogy ezt kimondta. A rendőr esetleg kevésbé lesz majd hajlandó segíteni, ha Ameliát bajkeverőnek hiszi. Vagy akár a bajkeverőnek. – Várjon, mielőtt elindulna – szólt utána Kate –, azt legalább elmondaná, hogy mi történt?

– Egyelőre ezt próbáljuk kideríteni. – A hangja elúszott, ahogy megfordult, hogy egy pillantást vessen az épületre. Aztán visszafordult Kate-hez, és ismét a túloldalra mutatott. – Most pedig szépen menjen oda. Azonnal jövök.

Kate nem ment oda, ahová mutatták. Helyette lábujjhegyre állt, hátha ki tudja venni, mi folyik a hátsó udvarban. Látta, hogy tucatnyinál is több rendőr – egyesek egyenruhában, mások sötét öltönyben – csoportosul hátul, az épület tövében, a hátuk egyetlen görbe falat alkotott. Olyan volt, mintha rejtegettek volna valamit. Valami borzalmat.

Valaki megsérült, vagy annál is rosszabb. Kate ezt most már biztosan érezte. Verekedés lett volna? Egy eltévedt golyó? Ez itt ugyan a homokköves Brooklyn, de mégiscsak Brooklyn. Megesik ez-az.

Amint a Kate-et feltartóztató rendőr eltűnt az iskola bejárati ajtaja mögött, az asszony odaszökkent az oldalsó udvar kerítéséhez. A rendőrök a szemüket árnyékolva néztek felfelé, az épület oldala mentén a tető irányába. Kate is felnézett. Nem látott semmit, csak az öreg kőépület kifogástalanul karbantartott homlokzatát.

Amikor újra lenézett, a rendőrök már arrébb húzódtak. És ott, a biztosítógyűrűjük közepén egy bakancs hevert. A fekete, lapos sarkú, kopottas lábbeli úgy feküdt ott az oldalán, akár egy letaglózott állat. De volt ott valami más is, valami sokkal nagyobb. Egy lepedővel letakart valami.

Kate szíve kalapálni kezdett, ahogy ujjaival körbefogta a kovácsoltvas kerítés rúdjait, és megszorította. Ismét a bakancsra nézett. Az a fajta volt, amilyet rengeteg lány hordott szűk farmerral vagy cicanadrággal. De Ameliáé barna, vagy nem? Kate-nek ezt tudnia kéne. Tudnia kéne, hogy a saját lánya milyen színű cipőben jár.

– Mrs. Baron? – szólalt meg ekkor egy férfihang.

Kate megpördült, és fel volt rá készülve, hogy ugyanaz a babaarcú rendőr lesz az, aki majd számon kéri rajta, hogy nem ott van, ahová küldte. Helyette azonban egy vonzó, de nehézfiú kinézetű fickó állt mögötte farmerban és kapucnis melegítőfelsőben. Nagyjából Kate-tel egyidős lehetett, markáns, szögletes arcú, felnyírt hajú férfi volt egy bokszoló, vagy éppenséggel egy megpattanni készülő bűnöző szunnyadó energiájával. A nyakában egy zsinóron jelvény lógott.

– Maga Kate Baron? – kérdezte az asszony felé lépve.

Erősen orrhangú brooklyni kiejtése volt, ami passzolt a megjelenéséhez. Csakhogy igyekezett szelídnek látszani. Kate-nek nem tetszett, hogy megpróbál gyengéd lenni hozzá. Ideges lett tőle. A férfi mögött meglátta az egyenruhás rendőrt, akivel az előbb beszélt, ott állt a lépcsőn egy szürke hajú, piros olvasószemüveges asszonnyal. Mindketten őt bámulták.

– Hol van Amelia? – Kate hallotta, hogy kiabál. Vagy valaki más lett volna az? Úgy csengett, mint az ő hangja, de nem érezte a szavakat kijönni a száján. – Mi történt?

– Molina nyomozó vagyok. – A férfi a kezét nyújtotta, de az hirtelen megállt a levegőben anélkül, hogy ténylegesen Kate karjára tette volna. Alsókarján egy – kereszt alakú – tetoválás kandikált ki a melegítőfelső ujja alól. – Lenne szíves velem jönni, asszonyom?

Ez nem igazság. Ő sehová se akart menni ezzel a nyomozóval. Ő azt akarta, hogy