Tökéletes másolat

By Jeffrey Archer

Van Gogh világhírű, felbecsülhetetlen értékű önarcképét ellopják. Ki lehet az ügy hátterében? Egy sikeres amerikai bankár, aki korábban Ceauşescu pénzét mosta tisztára? Egy bérgyilkosnő, aki tornászbajnokból nyergelt át az új szakmára? Esetleg egy japán acélmágnás, netán egy brit grófnő? Miközben egy tapasztalt FBI ügynök próbálja feltárni, milyen kapcsolatban áll egymással ez a négy ember, megindul a hajsza a festmény után, és az egymást üldöző szereplők nyomában mire a rejtélyre fény derül, az olvasó majdnem az egész földgolyót bejárja. Jeffrey Archer kötetei százmilliós példányszámban keltek el világszerte. A volt parlamenti képviselő, aki öt évet töltött a brit alsóházban és tizennégyet a felsőben, Őfelsége börtönét is megjárta. A Tökéletes másolat a szabadulása után írt első regénye. A kalandokban bővelkedő, finom iróniával átszőtt kötetet a nagy sikerre való tekintettel megújult formában jelentetjük meg ismét.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Mar 4, 2024
• ISBN: 9789634528432

Jeffrey Archer

Jeffrey Archer, whose novels and short stories include the Clifton Chronicles, Kane and Abel and Cat O’ Nine Tales, is one of the world’s favourite storytellers and has topped the bestseller lists around the world in a career spanning four decades. His work has been sold in 97 countries and in more than 37 languages. He is the only author ever to have been a number one bestseller in fiction, short stories and non-fiction (The Prison Diaries). Jeffrey is also an art collector and amateur auctioneer, and has raised more than £50m for different charities over the years. A member of the House of Lords for over a quarter of a century, the author is married to Dame Mary Archer, and they have two sons, two granddaughters and two grandsons.

Book preview

BorítóJeffrey Archer: Tökéletes másolatGeneral Press Könyvkiadó

MÁSODIK KIADÁS

A mű eredeti címe

False Impression

Copyright © Jeffrey Archer 2005

Hungarian translation © Gieler Gyöngyi

© General Press Kiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

GIELER GYÖNGYI

Szerkesztette

KOCSIS ANIKÓ

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 843 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tarának

Köszönet­nyilvánítás

A következőknek szeretnék köszönetet mondani a könyv megírásához nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért és tanácsaikért: Rosie de Courcy, Mari Roberts, Simon Bainbridge, Victoria Leacock, Kelley Ragland, Mark Poltimore (a Sotheby’s tizenkilencedik és huszadik századi festményekkel foglalkozó osztályának vezetője), Louis van Tilborgh (a Van Gogh Múzeum kurátora), Gregory DeBoer, Rachel Rauchwerger (az Art Logistics igazgatója), a National Arts Collections Fund és a Courtauld Institute of Art munkatársai, John Power, Jun Nagai és Terry Lenzner.

Jeffrey Archer

IX. 10.

1. fejezet

Victoria Wentworth egyedül üldögélt az asztalnál, ahol egykor Wellington ült tizenhat tisztjével annak a napnak az előestéjén, amikor hadai élén elindult Waterloo felé.

Sir Harry Wentworth tábornok a Vasherceg jobbján foglalt helyet azon az estén. A balszárny vezére volt a csatában, amelyet követően a vereséget szenvedett Napóleon száműzetésbe vonult. A hálás brit uralkodó a „Wentworth grófja" címmel ajándékozta meg a tábornokot, amelyet a család büszkén viselt 1815 óta.

Ezek a gondolatok jártak Victoria fejében, miközben másodszor is átolvasta dr. Petrescu jelentését. Amikor az utolsó oldalra lapozott, megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, sikerült megtalálni a megoldást minden problémájára, szó szerint a huszonnegyedik órában.

Az ebédlő ajtaja zajtalanul kinyílt, és belépett Andrews, az inasból lett főkomornyik, aki immár a Wentworth család harmadik nemzedékét szolgálta. Könnyed mozdulattal elvette úrnője elől a desszertestányért.

– Köszönöm – mondta Victoria. Megvárta, amíg a komornyik az ajtóhoz ér, aztán megkérdezte: – Minden készen áll a festmény elszállítására? – Nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a festő nevét.

– Igen, asszonyom – felelte Andrews az ajtóból visszafordulva. – A festményt holnap elviszik, még mielőtt ön lejönne reggelizni.

– És mindent előkészítettek dr. Petrescu látogatására?

– Igen, asszonyom – felelte Andrews. – Dr. Petrescut szerdán déltájban várjuk, és már tájékoztattam a szakácsnőt, hogy együtt fog ebédelni önnel a télikertben.

– Köszönöm, Andrews – mondta Victoria. A komornyik kissé meghajolt, és halkan becsukta maga után a súlyos tölgyfa ajtót.

Mire dr. Petrescu megérkezik, a család egyik legbecsesebb kincse úton lesz Amerika felé, és habár a mestermű soha többé nem lesz a Wentworth-kastélyban, a legszűkebb családon kívül erről senki sem fog tudni.

Victoria összehajtogatta a szalvétáját, és felállt az asztaltól. Fogta dr. Petrescu jelentését, és átsétált az ebédlőből a hallba. Kongó léptei visszhangoztak a márvánnyal borított előcsarnokban. Megállt a lépcsősor aljában, hogy megcsodáljon egy Gainsborough-festményt, egy teljes alakos portrét Catherine-ről, Lady Wentworthről, aki pompás, hosszú selyemtafota ruhát viselt a képen és gyémánt nyakéket, hozzáillő fülbevalóval. Victoria megérintette a saját fülét, és elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az ilyen extravagáns csecsebecsék akkoriban milyen merésznek számítottak.

Mereven előreszegezte a tekintetét, miközben felsétált a széles márványlépcsőn első emeleti hálószobájába. Nem volt képes az ősei szemébe nézni, akiknek Romney, Lawrence, Reynolds, Lely és Kneller által festett arcképei ott függtek a falakon, mert úgy érezte, hogy cserbenhagyta őket. Victoria arra gondolt, hogy mielőtt lefekszik, még mindenképpen írnia kell egy levelet a húgának, és közölnie kell vele, milyen döntésre jutott.

Arabella mindig is olyan bölcs és józan volt… Bárcsak szeretett ikernővére pár perccel előbb született volna, és nem pár perccel később, akkor ő örökölte volna a vagyont. Kétségtelenül sokkal több hozzáértéssel kezelte volna ezt a problémát. És ami még rosszabb, ha Arabella megtudja a hírt, nem fog se panaszkodni, se szemrehányást tenni, csak a családra jellemző hidegvérrel összeszorítja a száját, és hallgat.

Victoria becsukta a hálószobája ajtaját, és lerakta dr. Petrescu jelentését az íróasztalára. Kibontotta a kontyát, és hagyta, hogy a haja a vállára omoljon. Pár percig kefélgette, aztán levetkőzött. Selyempongyolába bújt, amelyet a szobalány odakészített az ágyra, és felvette a papucsát. Nem akarta tovább halogatni a feladatot, leült az íróasztalhoz, és kezébe vette a töltőtollát.

Wentworth-kastély

2001. szeptember 10.

Egyetlen Arabellám!

Már túlságosan rég halogatom ennek a levélnek a megírását, mivel nem szívesen közlök veled ilyen rossz hírt.

A drága papa halála után beletelt némi időbe, amíg felfogtam, mennyi adósságot halmozott fel. Attól tartok, az üzleti ügyekben való tapasztalatlanságom és a nyomasztó örökösödési adó csak súlyosbította a helyzetet. Azt hittem, az a megoldás, ha még több kölcsönt veszek fel, de ez csak tovább rontotta a helyzetet. Már attól féltem, a naivitásom miatt arra kényszerülhetünk, hogy el kell adnunk a családi kastélyt. De örömmel közölhetem, hogy sikerült más megoldást találni. Szerdán találkozni fogok…

Victoria felkapta a fejét. Mintha nyílt volna a hálószoba ajtaja. Eltűnődött, a személyzet melyik tagja lépne be kopogtatás nélkül.

Mire megfordult, hogy megnézze, ki az, a betolakodó már ott állt mellette.

Victoria felnézett a nőre, akit még soha életében nem látott. Fiatal volt, karcsú, és még nála is alacsonyabb. A nő kedvesen elmosolyodott, amitől furcsán esendőnek hatott az egész lénye. Victoria viszonozta a mosolyt, aztán észrevette, hogy a nő kezében egy konyhakés van.

– Kicsoda… – kezdte Victoria, miközben a nő keze előrelendült, megragadta áldozatának haját, hátrarántotta a fejét, és a szék támlájához szorította. Victoria érezte, hogy a vékony, borotvaéles penge súrolja a nyakát. A nő egyetlen villámgyors mozdulattal elvágta Victoria torkát, mintha csak egy bárány lenne a mészárszéken.

Pillanatokkal azelőtt, hogy Victoria meghalt volna, a fiatal nő még levágta a bal fülét.

IX. 11.

2. fejezet

Anna Petrescu lenyomta a gombot az éjjeliszekrényén álló ébresztőórán. A világító kijelző reggel öt óra ötvenhat percet mutatott. Többnyire négy perccel ezután szokta ébreszteni az automatikusan bekapcsoló rádió a reggeli hírekkel, de ma már korábban fent volt. A gondolatai egész éjszaka vadul száguldoztak, és csak néha-néha tudott elaludni egy kis időre. Reggelre Anna eldöntötte, mit kell tennie, ha a bank elnöke nem lenne hajlandó elfogadni a javaslatait. Ma nem akarta meghallgatni a reggeli híreket, csak elterelnék a figyelmét. Kipattant az ágyból, és egyenesen a fürdőszobába indult. A szokásosnál kicsit hosszabb ideig állt a hideg zuhany alatt, remélve, hogy így sikerül teljesen felébrednie. A legutóbbi szerelme – már alig emlékszik rá – mindig viccesnek találta, hogy előbb zuhanyozik, aztán elmegy kocogni.

Megtörülközött, felvett egy fehér pólót és egy kék sortot. Még nem kelt fel a nap, de nem kellett széthúznia a kis szoba ablakán a függönyöket, hogy tudja, megint tiszta, ragyogó napra ébredt a város. Felkapta a melegítőfelsőjét, amelyen még látszott a lefejtett P betű kifakult helye. Anna nem akart tüntetni azzal, hogy valamikor a Pennsylvania Egyetem futócsapatának tagja volt. Végül is annak már kilenc éve. Felvette Nike edzőcipőjét, és jó szorosra bekötötte. Semmi nem bosszantotta jobban, mint ha futás közben meg kellett állnia amiatt, hogy megkösse a cipőfűzőjét. A lakáskulcsát a nyakába lógatta egy vékony ezüstláncon, mást nem vitt magával.

Kétszer is rázárta a lakás ajtaját, végigsétált a folyosón, és megnyomta a lift gombját. Amíg várta, hogy a kis fülke nyögve felkapaszkodjon a tizedik emeletre, nyújtógyakorlatokba kezdett, amelyekkel végzett is, mire leért a földszintre.

Anna kilépett az előcsarnokba, és rámosolygott kedvenc portására, aki gyorsan kinyitotta neki a kaput, hogy meg se kelljen állnia.

– Jó reggelt, Sam – üdvözölte Anna, aztán kikocogott a Thornton House-ból a Keleti 54. utcára, és elindult a Central Park felé.

Hét közben mindennap a Southern Loop nevű sétányon futott, hétvégeken, amikor nem számított, ha pár perccel tovább tart a futás, a hosszabb, tíz kilométeres úton. Ám ma nagyon is számított.

Bryce Fenston is hat előtt kelt ezen a reggelen, mivel neki is korai találkozója volt. Miközben lezuhanyozott, meghallgatta a reggeli híreket: egy öngyilkos merénylő felrobbantotta magát a Gáza-övezetben, ami lassan már olyan mindennapos dolog volt, mint az időjárás-jelentés vagy a legfrissebb valutaárfolyamok, ezért fel sem hangosította a rádiót.

– Ismét tiszta, derült nap várható, élénk délkeleti széllel, a hőmérséklet huszonöt fokig emelkedik – jelentette be a vidám hangú meteorológuslány, miközben Fenston kilépett a zuhany alól. Ezután egy komolyabb hang tájékoztatta a hallgatókat, hogy a tokiói Nikkei tőzsdeindex tizennégy pontot emelkedett, a hongkongi Hang Seng viszont egy pontot esett. A londoni FTSE még nem döntötte el, melyik irányba mozduljon. Fenston úgy gondolta, a Fenston Finance bank részvényei valószínűleg nem mozdulnak drámaian egyik irányba sem, mivel rajta kívül csak két ember tudott a készülődő kis puccsról. Fenston úgy tervezte, egyikükkel hétkor együtt reggelizik, a másikat pedig nyolckor ki fogja rúgni az állásából.

Hat óra negyvenre Fenston lezuhanyozott és felöltözött. Vetett magára egy pillantást a tükörben: szeretett volna öt-hat centivel magasabb és ugyanennyivel vékonyabb lenni. De nem volt semmi olyan problémája, amelyet egy jó szabó és egy pár kitűnő kubai cipő a különleges, beépített talpmagasítóval ne tudott volna orvosolni. Annak is örült volna, ha megint megnövesztheti a haját, de addig nem akarta, amíg ennyi menekült van itt egykori hazájából, akik esetleg felismerhetik.

Senki nem gondolta volna a kifogástalanul öltözött úrról, aki kilépett a Keleti 79. utcai elegáns lakóházból és beszállt a sofőr vezette limuzinba, hogy nem ezen az előkelő környéken született, pedig az apja egyszerű villamosvezető volt Bukarestben. Ha valaki közelebbről is szemügyre vette, annak feltűnhetett az apró kis gyémánt Fenston bal fülében. Úgy érezte, ez a kis extravagancia megkülönbözteti konzervatívabb kollégáitól.

Fenston elhelyezkedett a limuzin hátsó ülésén. – Az irodába – vetette oda a sofőrnek, aztán megnyomott egy gombot az ülés karfáján. Füstszínű üvegfal gördült fel halk zúgással, megakadályozva a felesleges társalgást sofőr és utas között. Fenston fogta az ülésen heverő New York Timest, és átlapozta, hogy talál-e valamit a címek között, ami felkelti az érdeklődését. Giuliani, a polgármester vesztésre állt. Kiderült, hogy lakást bérel a szeretőjének a Gracie Mansionben, a felesége pedig lelkesen nyilatkozott a témáról fűnek-fának, ma reggel épp a New York Timesnak. Fenston átfutotta az üzleti rovatot, miközben a sofőr ráfordult a Roosevelt Drive-ra, és épp a nekrológoknál tartott, amikor a limuzin megállt a World Trade Center északi tornya előtt. Az egyetlen nekrológ, amely őt érdekli, csak holnap fog megjelenni, hiszen Amerikában még nem értesülhettek a halálhírről.

– Fél kilenckor van egy megbeszélésem a Wall Streeten – mondta Fenston a sofőrnek, miközben az kinyitotta neki a hátsó ajtót. – Jöjjön értem negyed kilencre. – A sofőr bólintott, Fenston pedig elvonult az előcsarnok felé. Az épületben kilencvenkilenc lift működött, de csak egy volt, amelyik közvetlenül a százhetedik emeleten található étterembe vitt.

Ahogy Fenston egy perccel később kilépett a liftből – egyszer kiszámolta, hogy élete végéig egy hetet fog liftekben tölteni –, a főpincér azonnal észrevette a törzsvendéget, fejet hajtott, és odakísérte egy ablak melletti sarokasztalhoz, ahonnan a Szabadság-szoborra nyílt kilátás. Egyszer előfordult, hogy Fenston érkeztekor foglaltan találta kedvenc asztalát, mire egyszerűen sarkon fordult és visszalépett a liftbe. Azóta az asztal minden reggel csak őrá várt.

Fenstont nem lepte meg, hogy Karl Leapman már ott van. Leapman még soha, egyetlenegyszer sem késett a tíz év alatt, mióta a Fenston Finance-nél dolgozott. Fenston eltűnődött, vajon mennyivel korábban jöhetett, nehogy az elnök érjen ide előbb. Leapman újra meg újra bebizonyította, hogy nincs az a mocsok, amiben ne lenne hajlandó meghemperegni a főnöke kedvéért, de hát Fenston volt az egyetlen, aki munkát adott neki azután, hogy kijött a börtönből. Egy, a kamarából kirúgott priuszos ügyvéd, aki csalás miatt ült, nemigen számíthatott sikeres újrakezdésre a jogi pályán.

Még mielőtt leült volna, Fenston megszólalt: – Most, hogy megszereztük a Van Goghot, már csak egy megbeszélnivalónk van. Hogy szabadulunk meg Anna Petrescutól anélkül, hogy gyanakodni kezdjen?

Leapman kinyitotta az előtte heverő dossziét, és elmosolyodott.

3. fejezet

Aznap reggel semmi sem ment terv szerint.

Andrews szólt a szakácsnőnek, hogy majd felviszi őladysége reggelijét, amint elszállították a festményt. A szakácsnőnek migrénje volt, úgyhogy a helyettesére, egy nem túl megbízható lányra hárult a reggeli elkészítése. A biztonsági szolgálat furgonja negyven percet késett, és a szemtelen fiatal sofőr nem volt hajlandó elindulni, csak miután elfogyasztott némi teát és süteményt. A szakácsnő nem tűrt volna ilyen arcátlanságot, de a helyettese beadta a derekát. Fél óra múlva Andrews ott találta őket a konyhaasztalnál, amint barátságosan cseverésztek.

Andrews nagyon örült, hogy őladysége szobájából még nem hallatszik semmi mozgolódás. Amikor a sofőr végre távozott, ellenőrizte, minden a tálcán van-e, újra összehajtogatta a szalvétát, és elindult, hogy felvigye a reggelit úrnőjének.

Egyik tenyerén egyensúlyozva a tálcát halkan bekopogott, mielőtt benyitott volna a hálószobába. Amikor meglátta, hogy Lady Victoria egy hatalmas vértócsában fekszik a földön, felkiáltott, elejtette a tálcát, és odarohant hozzá.

Nyilvánvaló volt, hogy órák óta halott, Andrews azonban úgy gondolta, kötelessége tájékoztatni a Wentworth-kastély következő örökösét a tragédiáról, mielőtt hívná a rendőrséget. Halkan kiment a hálószobából, bezárta maga után az ajtót, és életében először futva tette meg az utat a földszintig.

Arabella Wentworth épp egy vevőt szolgált ki, amikor Andrews felhívta.

Arabella letette a telefont, elnézést kért a vevőtől, és elmagyarázta neki, hogy azonnal el kell mennie. Azonnal átfordította az ajtón lógó „Nyitva" feliratú táblát, és bezárta a kis régiségbolt ajtaját, miután Andrews közölte, hogy vészhelyzet van. Ezt a szót nem hallotta a komornyik szájából az elmúlt negyvenkilenc évben.

Negyedórával később Arabella Morris Minijével megállt a Wentworth-kastély előtti kaviccsal felszórt részen. Andrews a legfelső lépcsőn állva várta.

– Borzasztóan sajnálom, mylady – csak ennyit mondott, aztán bevezette új úrnőjét a kastélyba, majd fel a széles márványlépcsőn. Andrewsnak meg kellett kapaszkodnia a korlátban, Arabella ebből tudta, hogy a nővére halott.

Élete során sokszor eltűnődött azon, vajon hogyan reagálna, ha krízishelyzetbe kerülne. Ugyan rosszul lett, amikor meglátta a nővére holttestét, de nem ájult el, bár csak hajszálon múlt. Vetett még egy pillantást a holttestre, megkapaszkodott a baldachinos ágy oszlopában, és elfordította a fejét.

A vér mindenhová szétspriccelt, és megalvadt tócsában állt a szőnyegen. Még az íróasztal és a mennyezet is vérfoltos volt. Arabella elengedte az ágy oszlopát, és odabotladozott az éjjeliszekrényen álló telefonhoz. Leroskadt az ágyra, felemelte a kagylót, és hívta a rendőrséget.

Elhatározta, hogy úgy megy ki a szobából, hogy nem néz vissza még egyszer a nővére holttestére, de nem tudta megállni. Csak egy pillantást vetett hátra, és megakadt a tekintete az íróasztalon heverő levélen, amely „Egyetlen Arabellám" megszólítással kezdődött. Felkapta a befejezetlen levelet. Nem szerette volna a nővére utolsó gondolatait megosztani a helyi rendőrséggel. A zsebébe dugta a levelet, és bizonytalan léptekkel kisétált a szobából.

4. fejezet

Anna nyugati irányba kocogott végig a Keleti 54. utcán, elhaladva a Museum of Modern Arts mellett, keresztezve a 6. sugárutat, aztán jobbra kanyarodott a 7. sugárúton. Alig pillantott oda az ismerős látnivalókra, a hatalmas LOVE feliratot mintázó szoborra, amely az 55. utca sarkánál emelkedett, vagy a Carnegie Hallra, miközben keresztezte az 57. utcát. Inkább arra koncentrált, hogy kikerülje a kora reggel munkába indulókat, akik vele szembe siettek, vagy keresztezték az útját. A Central Parkig tartó kocogást csak kis bemelegítésnek tekintette, el sem indította a bal csuklóján a stopperórát, amíg át nem haladt az Artisans Gate nevű kapun, be a parkba.

Miután a szokásos tempójába lendült, azon kezdett el gondolkozni, mire számíthat a főnökétől, akivel nyolckor lesz megbeszélése.

Annának egyszerre volt meglepő és örömteli, amikor Fenston munkát ajánlott neki a Fenston Finance-nél pár nappal azután, hogy otthagyta a Sotheby’st, ahol az impresszionista osztály helyettes vezetője volt.

Előző főnöke az értésére adta, hogy ne is gondoljon a szakmai előmenetelre jó darabig, miután Anna beismerte, hogy az ő hibájából halászott el egy jelentős gyűjteményt az orruk elől fő riválisuk, a Christie’s. Anna hónapokat töltött azzal, hogy hízelgéssel, rábeszéléssel és kényeztetéssel rávegye az ügyfelet, hogy a Sotheby’s aukciósházat válassza családi örökségének eladására, amiről beszámolt a barátjának, naiv módon azt feltételezve, hogy az titokban fogja tartani a dolgot. Végtére is ügyvéd volt.

Amikor aztán az ügyfél neve megjelent a New York Times művészeti rovatában, Anna egyszerre maradt állás és partner nélkül. Tovább rontott a dolgon, amikor pár nappal később ugyanabban az újságban megírták, hogy dr. Anna Petrescu tisztázatlan körülmények között hagyta el a Sotheby’st – ami virágnyelven annyit jelent, hogy kirúgták –, és az újságíró „segítőkészen" megjegyezte, hogy ezek után nyilván a Christie’snél sem fognak kapkodni utána.

Bryce Fenston rendszeres résztvevője volt az érdekesebb impresszionista aukcióknak, és természetesen feltűnt neki Anna, aki a kikiáltó pódiuma mellett ácsorogva jegyzetelgetett az árverések alkalmával. Anna nem örült volna, ha valaki arra céloz, hogy a jó megjelenése és kisportolt alakja is szerepet játszott abban, hogy ilyen feltűnő helyre állították, és nem a terem szélére a többi megfigyelő mellé.

Anna az órájára pillantott, miközben végigfutott a Playmates Arch alatt: két perc tizennyolc másodperc. Az volt a célja, hogy tizenkét perc alatt fusson végig a sétányon. Tudta, hogy ez nem túl gyors tempó, de akkor is bosszantotta, ha valaki megelőzte közben, főleg ha egy nő. Az előző évi New York-i maratonon kilencvenhetediknek futott be, úgyhogy reggelente nemigen előzte meg senki, legalábbis olyan, akinek csak két lába volt.

A gondolatai visszatértek Bryce Fenstonra. Egy ideje köztudott volt a műkereskedelem belterjes világában – az aukciósházak, vezető galériák és magángyűjtők köreiben –, hogy Fenston létre akar hozni egy jelentékeny impresszionista gyűjteményt. Steve Wynn, Leonard Lauder, Anne Dias és Takasi Nakamura mellett többnyire az ő neve is ott szerepelt a legnagyobb ajánlattevők között minden jelentősebb aukción. Az ilyen gyűjtőknél az ártatlannak induló hobbi sokszor megszállottsággá növi ki magát, ami legalább olyan veszélyes, mint a kábítószer-függőség. Fenston számára, akinek Van Goghot kivéve már minden nagyobb impresszionista festő műve szerepelt a gyűjteményében, már a gondolat is, hogy megszerezheti a holland mester egy képét, olyan volt, mintha egy adag heroint fecskendezett volna az ereibe. Mint minden kábítószeresnek, szüksége volt egy dílerre – és az ő dílere Anna Petrescu volt.

Amikor Fenston olvasta a New York Timesban, hogy Anna otthagyta a Sotheby’st, azonnal felajánlott neki egy helyet a bankja igazgatótanácsában, olyan fizetéssel, amely jól tükrözte gyűjteménygyarapító elszántságát. Annának segített a döntésben, amikor megtudta, hogy Fenston is román származású. Folyton emlékeztette Annát, hogy hozzá hasonlóan ő is a Ceaușescu-rezsim elől menekült Amerikába.

Pár nappal azután, hogy belépett a bankhoz, Fenston hamar próbára tette Anna szakértelmét. Első munkaebédjük során leginkább arról faggatta, hogy mennyit tud azokról a gyűjteményekről, amelyek előkelő családok másod- és harmadgenerációs leszármazottainak kezében vannak. A Sotheby’snél töltött hat év során nemigen került olyan híres impresszionista festmény a kalapács alá, ami ne Anna kezén ment volna keresztül, vagy amit legalábbis ne nézett volna meg, úgyhogy meglehetősen sokat tudott a témáról.

Az első lecke, amit megtanult, miután a Sotheby’shez került, az volt, hogy többnyire a régi arisztokráciához tartozók az eladók, és az újgazdagok a vásárlók. Így volt ez Lady Victoria Wentworth esetében is, aki mint Wentworth hetedik grófjának idősebbik lánya, nagyon is régi család leszármazottja volt, szemben Bryce Fenstonnal, aki enyhén szólva is nouveau riche-nek számított.

Annát kissé meglepte, hogy Fenston milyen kitartóan érdeklődik a magángyűjtemények iránt, amíg rá nem jött, hogy a bank nagy kölcsönöket ad, amelyekre műkincsek jelentik a fedezetet. Kevés bank van, amelyik hajlandó lenne bármiféle műtárgyat elfogadni fedezetnek. Ingatlant, részvényeket, kötvényeket, földbirtokot vagy akár ékszereket is, de műtárgyat nem szívesen. A bankárok kevéssé járatosak a műkincsek piacán, és nem szívesen vállalnák, hogy nekik kelljen raktározni, biztosítani, és végül eladni a műtárgyakat. Ez nemcsak időigényes, de nem is volna praktikus. A Fenston Finance volt az egyik ritka kivétel. Anna hamar felfedezte, hogy Fenston nem szereti igazán a festészetet, és nem is nagyon ért hozzá. Illett rá Oscar Wilde mondása: „Olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek az értékét." Ám beletelt némi időbe, amíg Anna felfedezte az igazi indítékát.

Anna egyik első megbízatása az volt, hogy Angliában fel kellett becsülnie Lady Victoria Wentworth gyűjteményét, aki jövőbeni ügyfelük volt: egy nagy kölcsönért folyamodott a Fenston Finance-hez. Mint kiderült, a Wentworth-gyűjtemény tipikusan angol: a második gróf halmozta fel, egy különc arisztokrata, akinek rengeteg pénze volt, meglehetősen jó ízlése, és elég jó szeme ahhoz, hogy a későbbi generációk tehetséges műpártolónak nevezzék. Az angolok közül megszerezte Romney, West, Constable, Stubbs és Morland műveit, valamint egy pompás Turner-festmény is a birtokába került, a Naplemente Plymouth felett.

A harmadik grófot semmiféle művészet nem érdekelte, úgyhogy a gyűjtemény csak porosodott, de a fia, a negyedik gróf nemcsak a vagyont örökölte, de a nagyapja érzékét is a műtárgyak iránt.

Jamie Wentworth majdnem egy évet távol volt otthonról. Az úgynevezett „nagy európai körút" során meglátogatta Párizst, Amszterdamot, Rómát, Firenzét és Szentpétervárt, és amikor visszatért a Wentworth-kastélyba, egy Raffaello-, egy Tintoretto-, egy Tiziano-, egy Rubens-, egy Holbein- és egy Van Dyck-festmény büszke birtokosa volt, ezenfelül szert tett egy olasz feleségre is. Charles, az ötödik gróf azonban, ha nem is műgyűjtő szenvedélyből, de túltett a felmenőin. Charlie is trófeagyűjtő volt, csakhogy nem festményekre vadászott, hanem szeretőkre. Miután eltöltött egy kellemes hétvégét Párizsban – leginkább a longchampi lóversenypályán, de sokat időzött egy crilloni hálószobában is –, a legújabb szeretője meggyőzte, hogy vegyen meg az orvosától egy festményt, egy akkor még teljesen ismeretlen festő művét. Charlie Wentworth úgy tért vissza Angliába, hogy a szeretőjét dobta, viszont beszerzett egy festményt, amelyet az egyik ritkán használt vendéghálószobában akasztott fel. Ma már sok ínyenc műértő Van Gogh egyik legjobb munkájának tartja Önarckép bekötözött bal füllel című festményét.

Anna figyelmeztette Fenstont, hogy legyen óvatos, ha Van Goghról van szó, mivel a képeinek hitelessége sokszor kétesebb, mint a Wall Street-i bankárok ügyletei – Fenston nem nagyon örült a hasonlatnak. Anna megjegyezte, hogy számos hamisítvány függ magángyűjteményekben, egy-kettő még nagyobb múzeumokban is, többek között az oslói Nemzeti Múzeumban is. Miután Anna tanulmányozta az Önarcképre vonatkozó iratokat – dr. Gachet egyik levelét, amelyben említi Charles Wentworthöt, a vásárlást igazoló eredeti nyugtát nyolcszáz frankról, és egy eredetiségigazolást Louis van Tilborghtól, az amszterdami Van Gogh Múzeum kurátorától –, úgy érezte, nyugodtan elmondhatja a bank elnökének, hogy a portré valóban a mester saját munkája.

A Van Gogh-rajongó gyűjtők számára az Önarckép bekötözött bal füllel megszerzése a legfőbb cél volt. Habár a maestro harmincöt önarcképet festett élete során, csak kettőt azután, hogy levágta a bal fülét. Ezt a bizonyos portrét az tette olyan kívánatossá a komoly gyűjtők szemében, hogy a másik a londoni Courtauld Institute-ban volt kiállítva. Annát egyre jobban aggasztotta, hogy Fenston meddig fog elmenni, hogy megszerezze a magánkézben lévő képet.

Tíz kellemes napot töltött a Wentworth Hallban, amíg katalogizálta és felbecsülte a családi gyűjteményt. Amikor visszatért New Yorkba, azt javasolta a bank igazgatótanácsának – amely leginkább Fenston talpnyalóiból és opportunista politikusokból állt –, hogy amennyiben eladnák a gyűjteményt, az bőségesen fedezné a harmincmillió dolláros bankkölcsönt.

Bár Annát nem érdekelte igazán, Victoria Wentworthnek mi okból van szüksége ennyi pénzre, a kastélyban töltött idő alatt gyakran hallotta, ahogy Victoria szomorúan emlegette „a drága papa korai halálát, panaszkodott, hogy a régi, megbízható vagyonkezelőjük visszavonult, és hogy mekkora gyalázat a negyvenszázalékos örökösödési adó. „Bárcsak Arabella pár perccel előttem született volna… – mondogatta Victoria.

Miután visszautazott New Yorkba, Anna anélkül is pontosan emlékezett minden egyes festményre és szoborra, amelyet Victoria gyűjteményében látott, hogy a jegyzeteihez kellett volna folyamodnia. Az egyik adottsága, amelynek köszönhetően kiemelkedett a társai közül az egyetemen, majd a kollégái közül a Sotheby’snél, fotografikus memóriája volt. Ha Anna egyszer megnézett egy festményt, soha többé nem felejtette el, és a történetéről is mindent megjegyzett. Minden vasárnap próbára tette ezt a képességét azzal, hogy felkeresett egy galériát, vagy a Metropolitan Múzeum egy-egy termét. Hazatérve leírta minden látott festmény címét, aztán ellenőrizte magát a katalógusokban. Mióta végzett az egyetemen, a Louvre, a Prado, az Uffizi, a washingtoni National Gallery, a Philips Collection és a Getty Múzeum gyűjteményének darabjai is mind a memóriabankjába kerültek. Harminchét magángyűjtemény és számtalan katalógus anyagát is ott tárolta agyának adatbázisában, s ez olyan kincs volt, amiért Fenston hajlandó volt a megszokottnál többet is fizetni.

Anna feladata csak annyi volt, hogy felbecsülje a potenciális ügyfelek gyűjteményét, és írásos jelentést készítsen az igazgatótanács számára. A szerződések megfogalmazásában soha nem vett részt, ezt kizárólag a bank saját ügyvédje, Karl Leapman végezte. Victoria egyszer azonban futólag megemlítette, hogy a bank tizenhat százalék kamatos kamatot számol fel. Anna hamar rájött, hogy a Fenston Finance ügyfeleinek naivitása és pénzügyi szakértelmének hiánya miatt virágzik. Ez a bank mintha egyenesen arra játszott volna, hogy az ügyfelei ne is tudják visszafizetni a tartozást.

Anna megszaporázta a lépteit, miközben elhaladt a parkban a nagy körhinta mellett. Az órájára pillantott – tizenkét másodperccel le van maradva, állapította meg, elégedetlenül ráncolva a homlokát. De legalább senki sem előzte meg. A gondolatai visszatértek a Wentworth-gyűjteményre, aztán arra, hogy milyen javaslattal áll ma reggel Fenston elé. Úgy döntött, hogy ha az elnök nem fogadja el a tanácsát, kénytelen lesz felmondani, annak ellenére, hogy még egy éve sem dolgozik a banknál, és sajnos továbbra sem nagyon reménykedhet abban, hogy sikerül újból állást kapnia a Sotheby’snél vagy akár a Christie’snél.

Az elmúlt egy év során megtanulta, hogy együtt éljen Fenston hiúságával, és elviselje az időnkénti dühkitöréseit, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta. Abban azonban nem hajlandó együttműködni vele, hogy félrevezessenek egy ügyfelet, főleg egy olyan naiv teremtést, mint Victoria Wentworth. Ha ilyen rövid idő után otthagyja a Fenston Finance-t, ez nem fog jól mutatni a szakmai önéletrajzában, de egy csalás miatti rendőrségi nyomozás még sokkal rosszabbul festene.

5. fejezet

– Mikor fogjuk megtudni, hogy a nő halott-e? – kérdezte Leapman a kávéját kortyolgatva.

– Remélhetőleg még ma délelőtt megkapom a megerősítést – felelte Fenston.

– Remek, mert akkor kapcsolatba kell lépnem az ügyvédjével, hogy emlékeztessem… – Leapman kis szünetet tartott –, hogy ha a halál körülményei gyanúsak – újabb szünet –, akkor az ügy átkerül a New York-i bíróság hatáskörébe.

– Furcsa, hogy soha senki sem kérdez rá erre a záradékra a szerződésben – jegyezte meg Fenston, és megvajazott egy muffint.

– Miért kérdeznének rá? Végül is nem sejthetik, hogy rövidesen meg fognak halni.

– Van rá valami ok, hogy a rendőrség esetleg gyanakodni kezdjen, hogy valami közünk van a dologhoz?

– Semmi – felelte Leapman. – Maga soha nem találkozott Victoria Wentworthszel, nem maga írta alá az eredeti szerződést, és soha nem is látta a festményt.

– Senki nem látta a Wentworth család tagjain és Petrescun kívül – mondta Fenston. – De azért tudni szeretném, mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt nyugodtan…

– Nehéz lenne megmondani, de évekbe is telhet, amíg a rendőrség hajlandó beismerni, hogy még csak gyanúsítottjuk sincs, főleg egy ilyen nagy port felverő ügyben.

– Pár év elég – mondta Fenston. – Addigra a kölcsön kamatai felduzzadnak annyira, hogy a tartozás fejében megtarthassam a Van Goghot, a gyűjtemény többi részét pedig eladhassam. Így nem veszítek semmit az eredeti befektetésből.

– Szerencse, hogy idejében elolvastam Petrescu jelentését – mondta Leapman. – Mert ha Victoria Wentworth elfogadta volna a javaslatát, akkor már nem tehettünk volna semmit.

– Egyetértek – bólintott Fenston. – De most kell rá találnunk valami módot, hogy megszabaduljunk Petrescutól is.

Leapman ajkán halvány mosoly jelent meg. – Ez nagyon