A pénzhamisító

By Edgar Wallace

Kiváló minőségű hamis bankjegyek kezdenek megjelenni mindenhol. A Scotland Yard nagy erőkkel nyomoz a „Nagy Ismeretlen” után, aki a hamis pénz terjesztését mesteri ügyességgel szervezte meg. Egy hamis bankjegy  Mr. Cheyne Wells

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633299371

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A pénzhamisító

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-329-937-1 (epub)

ISBN 978-963-329-950-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

I. FEJEZET

A nagy rendelőszoba a Harley Street 903. szám alatt éppen annyira különbözött minden más orvosi rendelőtől, mint Mr. Cheyne Wells az átlagorvosoktól.

Valamiféle átmenet volt a fogadószoba és a könyvtárszoba közt, amelybe a könyvkedvelő darabonként hordta össze a könyveket. Volt valami barátságos az elhasznált, kissé megkopott bútorokban, a bőrrel bevont pamlagban, amely a pirosló tűz elé volt húzva. Két falat beépített könyvespolcok borítottak, amelyek telve voltak furcsán bekötött, szokatlanul nagy könyvekkel. Az asztalon is könyvek hevertek, és a földre valaki gondtalanul ledobott egy újságot. De sehol semmiféle orvosi műszer nem volt látható, még egy mikroszkóp vagy kémlőcső sem.

A szoba egyik sarkában, közel az ablakhoz, amelyen át sárga fény áradt a szobába, fényezett ajtó volt, amely a fürdőszobába vezetett. Csakhogy ebben a fürdőszobában nem volt fürdőkád, ellenben tele volt rakva üvegpolcokkal és üvegtetejű asztalokkal. Itt azután halomszámra voltak különös gépezetek, és a különféle fertőtlenítőszerek orrfacsaró éles szagot árasztottak. Gondosan lezárt szekrények is voltak itt, telis-tele sorba rakott üvegekkel és acélból és üvegből készült falakkal elzárt fülkécskék, tele különféle orvosi célokat szolgáló edényekkel. De bár Peter Clifton négy év óta állandó látogató volt ebben a házban, még sohasem látta nyitva ezt az ajtót.

Most is ott ült az egyik hatalmas szék karján. Finom metszésű fejét úgy fordította, hogy kiláthatott az utcára, bár egyáltalában nem érdekelte a nagy kocsi, mely a járda szélén állt, sem a szemben lévő ház felső emelete, amelyre öntudatlanul bámult. De érzékeny lelkű ember volt, aki gyűlölte a nyilvánosság elé vinni az érzéseit, és azt szerette volna, ha ebben az órában senki sem láthatná az arcát, még Cheyne Wells sem.

Egyszerre hátrakapta a fejét és a szeme találkozott a másik férfi sötét pillantásával, aki felegyenesedve, mereven állt a kályha előtt.

Mr. Wells meglehetősen sovány ember volt, és ezáltal magasnak látszott, bár a valóságban egyáltalában nem volt magas termetű. Fekete bajuszos, sötét és komor arcában rendszerint volt valami baljóslatú. Ha mosolygott, az egész arckifejezése megváltozott. És most mosolygott.

Peter mélyen felsóhajtott és kinyújtotta hosszú lábait és karjait.

– Mondhatom, szerencsés nap volt, amikor fogorvosnak néztelek – mondta.

Ideges feszültség volt a hangjában, ami nem kerülte ki Mr. Donald Cheyne Wells figyelmét.

– Édes barátom – felelt bólintva –, ez mindkettőnkre nézve szerencsés nap volt, mert mindeddig te voltál a legesztelenebbül bőkezű betegem. És áldom a véletlent, hogy az az úr, akit te tulajdonképpen kerestél, egy héttel az én beköltözésem előtt költözött ki ebből a lakásból.

Peter nevetett.

– Te még a kiérdemesült zápfogamat is meggyógyítottad.

Az orvos arca elkomolyodott.

– Semmiből sem gyógyítottalak ki, csak a rossz sejtelmekből. Az egyetlen bizonyosság, amelyben nyugodtan hihetsz, az, amit sir Williams Clewers állított. Én nem mertem volna olyan pontosan meghatározni az esetet, mint ő; most is kereken kijelentem, hogy a nagy veszélyt elkerültük, de még mindig bekövetkezhetnek a rohamok, amelyekről beszéltünk. Nem tudom, volt-e értelme megbeszélni ezt a lehetőséget sir Williammel, de ha akarod, akár még egyszer is konzultálhatok vele.

Peter erélyesen rázta a fejét.

– Ezentúl nagy körutakat fogok tenni, hogy kikerüljem a Harley Streetet – mondta, azután sietve hozzátette: – Tudom, hogy ez nagyon hálátlan eljárás…

De az orvos megértően bólintott.

– Ostoba volnál, ha nem így cselekednél – mondta, azután másra fordítva a beszélgetést, hirtelen így szólt: – Mikor lesz az ünnepélyes szertartás?

A páciens komoran összeráncolta széles homlokát. Meglepő volt ez a kifejezés egy nagyon gazdag és nagyon jó megjelenésű fiatalembernek az arcán, aki a közeljövőben a legszebb lányt fogja feleségül venni, akit Cheyne Wells valaha látott. Azonban az orvos nem volt túlságosan meglepődve.

– Fél egykor. Természetesen ott leszel? A gratuláció a Ritzben lesz. Azután Longford Manorba megyünk. Azt hittem, Jane inkább európai út után vágyódik, de úgy látszik, mégis jobban szereti Longfordot.

Egy darabig semmi hang sem hallatszott, csak a svájci óra lágy tiktakolása, amely a kandalló párkányán állt.

– Miért ráncolod úgy a homlokod? – kérdezte Wells, mialatt feszült figyelemmel nézte a betegét.

Peter kezei bizonytalan mozdulattal lehanyatlottak.

– Tudja az Isten – én magam sem tudom. De… nagyon különös volt a mi jegyességünk… ezzel a fenyegető rémmel a fejem felett. És Jane néha – hogy is mondjam? – „hideg" nem a megfelelő kifejezés – és nem is közömbös. Legyőzhetetlen, meghódíthatatlan – talán ezzel tudom a legjobban megközelíteni az igazságot. Nem lehet behatolni a lelkébe. Idegen hozzám, és ez félelemmel tölt el. Az egész dolgunk rossz előjelekkel indult – nem tudunk egymással lépést tartani, és mindaddig folytatnom kell ezt a tapogatódzást, míg egy kis világosságot kapok.

A mosoly újra ott bujkált Cheyne Wells szája szögletében.

– Én mutattalak be neki, ez volt az első rossz előjel! – mondta. – És…

– Ugyan kérlek, ne beszélj ostobaságokat – ez volt a legokosabb dolog, amit valaha is cselekedtél. Donald, én imádom Jane-t! A világon mindent meg tudnék tenni érte! És éppen ezért félek tőle, mert így érzek iránta, és mert tudom, hogy ő ezt nem viszonozza. És erre nem is volna semmi érthető oka – ez az egyetlen, sovány vigasztalásom. Úgy érzem, rettenetes gazságot követtem el – betörtem egy békés otthonba – beleüldöztem ebbe az eljegyzésbe, amely tulajdonképpen nem is eljegyzés…

A fogai összeverődtek és az arca ismét szomorúságot, gondteltséget tükrözött.

– Donald, én megvettem őt – mondta egyszerre lehiggadtan.

Az orvos hangosan felkacagott.

– Rejtélyekben beszélsz, barátom – hogyan vehetted volna meg Jane-t? Micsoda ostobaság ez már megint!

De Peter a fejét rázta.

– Természetesen nem álltam oda az apja elé és nem mondtam: – Nekem kell a maga lánya – adok érte százezer fontot – hiszen akkor egyszerűen kidobtak volna. De ügyetlenül, együgyűen, ostobán a sarokba szorítottam Leitht a dolgozószobájában és meggondolatlanul azt mondtam, hogy ezt az összeget letétbe helyezném, ha megnősülnék… És addig még csak kétszer láttam Jane-t! Azt hiszem, ez törte meg az ellenállásukat… Nem vagyok bizonyos benne… Talán gonoszabbnak látom a dolgot, mint amilyen. Tudod, hogy még sohasem csókoltam meg Jane-t?

– Akkor itt a legfőbb ideje, hogy megpróbálkozz – felelt az orvos szárazon. – Egy lány, akinek holnapután lesz az esküvője, megkívánja az érzelmeknek ilyen irányú kinyilatkoztatását is.

Peter végigsimított összeborzolt barna haján.

– Oktalanság bizonyosan, ugye? – kérdezte. Természetesen az én hibám… Néha rettenetes félelem fog el – szinte érthetetlen, ha nem hallott semmit sem rólam. Tudod, hogy mire gondolok. Vagy, hogy talán más terveket borítottam fel… talán Hale…

A rendelőszoba ajtaján gyöngén kopogtattak.

– Ez a feleségem lesz – mondta Wells. – Engedjem be, vagy akarsz még beszélgetni?

– Már eleget beszéltem – mondta Peter szomorúan.

A karcsú, fiatalos külsejű asszony elé ment, aki a szobába lépett. Marjorie Wells harmincöt éves volt, de tíz évvel fiatalabbnak látszott.

– Hallottam, hogy itt van – mondta, miközben a fogai egy pillanatra megvillantak. – Üdv a boldog vőlegénynek! Különben, ma reggel láttam a menyasszonyát is, ragyogott a boldogságtól, amint illik – bár nem magával volt, hanem egy másik fiatalemberrel!

Látta a férje gyors oldalpillantását, amelyet reá vetett, de úgy tett, mintha nem venné észre. Egy hajszálnyi malícia mindig volt Marjorie legártatlanabb megjegyzéseiben is, de ez már több volt a soknál. Az orvos fogta fel a támadást.

– És az a fiatalember talán éppen Basil Hale volt?

Látta, hogy Peter szürke szemeivel kérdően fordul Marjorie felé. És az az ember, aki valamikor helyettes bíró volt Gwelóban, és habozás nélkül felakasztatta a lázadók vezérét, most észrevehetően remegett.

– Basil volt csakugyan, a szegény jó Basil! Meg vagyok róla győződve, hogy bűnösnek érezte magát…

– Miért?

Ha Cheyne Wells ezen az érces, kemény hangon beszélt, a felesége egyszeriben szelíd és bűnbánó lett.

– Gonosz fecsegő vagyok, ugye? Igazán sajnálom, Peter.

A fiatalember felvette a kalapját és mosolygott, mintha titkon valami jó tréfára gondolna.

– Tökéletesen igaza van – mondta egyszerre haragosan. – Egy asszony sem mér reám oly kegyetlen támadásokat, mint maga. Kérlek, Wells, holnap este ebédelj nálam!

Az orvos bólintott.

– Férfiestély lesz – mondta jelentőségteljesen. – Természetesen jövök, nem bánthatlak meg az esküvőd előestéjén.

Az ajtóig kísérte Petert és a legfelső lépcsőn várakozva állt, míg a Rolls-Royce eltűnt a Wigmore Streeten. Azután visszament a rendelőszobába.

– Tulajdonképpen mi baja van Peternek? Teljesen egészségesnek látszik.

Olyan hangon adta fel ezt a kérdést, mintha meg volna róla győződve, hogy Peter csak miatta járt olyan sokat a házhoz.

– Már legalább tízszer megmondtam Marjorie, hogy nem vagyok hajlandó elárulni a betegeimet, még álmomban sem. És, Marjorie – tette hozzá, amikor látta, hogy az asszony bosszús vállrándítással indul az ajtó felé –, ne bosszantsd Petert – hiszen értesz, ugye?… Mi az?

A szobalány ott állt a nyitott ajtóban. Ezüsttálcán keskeny, megcímezetlen lepecsételt borítékot nyújtott Wells felé. Felbontotta és névjegyet szedett elő belőle. Egy pillantást vetett reá.

– Rendben van, vezesse be, kérem, Mr. Roupert. Azután elmehet. – Most a feleségéhez fordult: – Majd később beszélünk Peterről és más egyebekről.

Még mielőtt befejezte volna a mondatot, az asszony már becsukta az ajtót maga mögött.

Széles vállú, magas férfi lépett a szobába. A haja már egészen megszürkült, de katonásan tartotta magát. Cheyne Wells becsukta az ajtót és látogatóját odavezette egy székhez.

– Foglaljon helyet, barátom!

Rouper detektívfelügyelő gondosan letette a kalapját az asztalra, lehúzta barna bőrkesztyűit és aggodalmaskodva belenyúlt a kabátja belső zsebébe. Végre, mikor a napfényre húzott egy vastag bőrerszényt, megnyugodott, azután leült.

– Sajnálom, hogy zavarom, doktor – kezdte. – Tudom, hogy nagyon el van foglalva, de beszélnem kell magával.

Mr. Wells várakozott, kíváncsian és csodálkozva.

– Itt van. – A felügyelő összehajtogatott fehér papírt vett elő, és kiterítette az asztalra.

– Ötvenfontos bankjegy. Sehogy se tudtuk volna kinyomozni az esetet, de a maga bélyegzője a bankjegy hátára van ütve. – Feltette a szemüvegét és hangosan olvasta: „D. Cheyne Wells, M. R. C. S., Harley Street 903."

Odanyújtotta az orvosnak, aki megfordította és megnézte a bankjegy hátán a megfakult, piros pecsétet.

– Igen – mondta –, ez az én bélyegzőm… különféle alkalmakkor szoktam használni, de nem emlékszem, hogy ezt a bankjegyet valaha is lebélyegeztem volna.

– De arra emlékszik, hogy ez a bankjegy a birtokában volt – vagy arra, hogy kitől kapta?

Cheyne Wells elgondolkozott.

– Igen, az ötvenfontos meglehetősen ritka pénzegység – egy betegemtől, Peter Cliftontól kaptam. A Kempton Park-i futtatásnál adtam ki – néhanapján szeretek fogadni, de gyűlölöm, ha a bukméker nyer.

A detektív bölcsen mosolygott.

– És elveszítette?

Mr. Wells nevetve rázta a fejét.

– Sőt, nyertem néhány száz fontot.

Rouper egy boríték hátlapjára sietve feljegyzett valamit.

– Mr. Peter Clifton. Azt hiszem, ismerem ezt az urat – mondta. – A Carlton House Terrace-ben lakik.

– Miféle titokzatos dolog ez már megint? – kérdezte Wells és jókedvűen hozzátette:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy lopta a pénzt?

– Nem, Sir. Hanem ez a pénz hamis. Ez a Nagy Ismeretlen legújabb, leglelketlenebb gazsága! A papír árulta el.

Nem volt szükség részletesebb magyarázatokra, hogy ki is az a Nagy Ismeretlen, öt évvel ezelőtt kéretlen megjelenése a pénzpiacon az egész világ bankárjait izgalomba hozta. Már oly régóta folytatta működését, hogy senki sem tudta, ki ruházta fel ezzel a névvel. (Tulajdonképpen egy rendőrtisztviselő keresztelte el így, amikor vallomást tett a Nagy Ismeretlen egyik embere ellen.)

– Ezelőtt legalább az angol bankjegyeket békében hagyta – mondta Rouper. – Az Afrikai Banknál kezdte a pályafutását, azután működése színterét áttette Svájcba. Később heves támadást intézett az Egyesült Államokban a százdollárosok ellen. Utána újra Franciaországban tűnt fel. Azt hittük, most ismét az USA-nak szenteli magát – de egy bankjegyről, amelyet Párizsban fedeztünk fel, megdöbbenve megállapítottuk a tényt, hogy Anglia ellen fordult.

Lihegve, köhögve nevetni kezdett.

– Legyen nyugodt, magára nézve nem lehet a dolognak semmiféle kellemetlen következménye – biztosította az orvost, aki aggódó arccal állt mellette. – A bankban fogták el a pénzt, én meg a hamisítót szeretném elfogni!

Wells kinyitotta a kis fali szekrénykét és elővett egy könyvet.

– Egészen biztos akarok lenni a dolgomban – mondta. Gyorsan lapozni kezdett, azután egyszerre megállt. – Igen, itt van… Mr. Peter Clifton, 52 font, készpénz. Sohasem szokott csekkel fizetni.

– A szám is be van írva?

Mr. Wells a fejét rázta.

– Nem, sohasem szoktam beírni a számot. Nagyon nagy munka volna. A legtöbb betegem készpénzzel fizet.

A detektív végigfutott a szemével a lapon.

– Még csak a dátumra vagyok kíváncsi – mondta bólintva, azután elővett a zsebéből egy könyvecskét és lapozni kezdett benne. – Igen, Kempton ugyanazon a napon volt. Köszönöm, doktor.

Cheyne Wells őt is az ajtóig kísérte. Amikor visszatért, elgondolkozva összeráncolta a homlokát. Nem annyira a hamis bankjegy izgatta. Sokkal különösebb volt ennél, hogy nem ő ütötte a bélyegzőjét az ötvenfontosra. De hát akkor ki? És miért?

II. FEJEZET

– Itt volt ma Peter?

John Leith felnézett az újságjából, mintha csak egészen véletlenül ötlött volna az eszébe ez a kérdés.

– Nem, apuskám.

Mr. Leith ismét elmerült a napi hírekbe. Erőteljes ember volt. Hosszú szakálla, amely valamikor szőke volt, egészen megszürkült.

A tágas, levegős festőműteremben hatalmas ablakok voltak, a falai pedig tele voltak akasztva képekkel, úgy, hogy tenyérnyi hely sem maradt üresen. Voltak itt tájképek, tanulmányok, nagy mesterek műveinek a másolatai. Mr. Leith gyakran panaszosan kijelentette, hogy az anyagi jólét tönkretette őt, mint művészt. Egy darab idő múlva összehajtogatta az újságot, és ismét reátért kedvenc vesszőparipájára.

– A nyomor ösztönző ereje nélkül az ember szeszélyes és haszontalanul elvesztegeti az idejét. Ha a festő igazán nagy akar lenni, fesse azt, amit a közönség kíván tőle. A nagy mesterek legigazibb remekműveiket rendelésre csinálták – Murillo, Leonardo, Bellini, Michelangelo – valamennyien a templom szolgálatába állították művészetüket! Greuze egyre festett, eszeveszetten, hogy különc, követelődző feleségét elláthassa pénzzel. Morland és vendéglői cégérei – Gainsborough és hercegnői – amint egy festő abban a helyzetben van, hogy szabadon választhatja a témáit, akkor befellegzett szegény fejének!

De a lány nem túlságosan érdeklődött a művészek iránt. A lábait maga alá húzva, a kezeibe támasztotta az arcát és a dívány karfájára könyökölt. Komoly tekintettel nézett arra az egyetlen emberre, akit minden feltétel nélkül szeretett.

– Mi nagyon gazdagok vagyunk, ugye, apuskám?

A férfi elhúzta a száját.

– Megjárja, fiacskám.

– Hát akkor miért kell mindenáron feleségül mennem Peterhez? Tudom, hogy rettenetesen gazdag, és azt hiszem, szeretem is egy kicsit. De néha van valami az arcában, ami megijeszt… Talán még jobban meg tudtam volna barátkozni vele, ha… ha nem ment volna minden ilyen erőszakos sietséggel.

John Leith lustán kinyújtózott és megfogta a lánya kezét.

– Drágám, én akartam így. Szeretnélek elhelyezve tudni.

Jane ijedten nézett reá.

– Csak nem vagy beteg, apuskám?

Az öregúr hangos nevetése magában véve is meggyőző válasz volt.

– Nem, nem vagyok beteg – mondta derülten. – Semmit sem titkolok előtted. Csak azt szeretném, ha mielőbb férjhez mennél. Peter jó fiú, és amint mondtad, rettenetesen gazdag.

– És hogy jutott ehhez a sok pénzhez? – Jane máskor is előállt már ezzel a kérdéssel. – Sohasem beszél a rokonairól; ha valaki ilyen nagy vagyont örököl, arról mindenki tud. Basil azt mondja…

– Basil nagyon sok fölöslegeset fecseg. – Mr. Leith nyugodt hangon beszélt, de Jane mégis azt következtette belőle, hogy Basil kegyvesztett lett. – Nem is hallottál semmit Peterről?

– De igen, telefonált. Valami rendőrfelügyelő volt nála a lakásán. Egy hamisított ötvenfontosról kérdezte ki, amelyre Donald Wells neve volt reábélyegezve. Peter nagyon izgatott volt; tudod, hogy ilyenkor milyen furcsa, magas hangon beszél.

– Hamisított ötvenfontos… az újságban is olvastam valamit arról a gazemberről, a Nagy Ismeretlenről. – Mr. Leith újra felvette az újságját. Hangosan felolvasta a cikket és hozzáfűzte egyéni gondolatait.

– Micsoda csirkefogó! El fogják fogni… bizonyosan, Peter nyomra vezeti a rendőrséget. Nagyon eszes ember ez a Peter. Valóságos átok rajta az a sok pénz. Igazán nagy ember lenne belőle, legalább olyan tehetséges, mint Zohn. Komolyan mondom, Peter rézkarcai kitűnőek. Emlékszel azokra a gyönyörű dolgokra, amelyeket neked csinált?

– És amelyeket te elvesztettél – mondta Jane szemrehányóan. Leith idősebb emberek szokása szerint panaszkodott, hogy az emlékezőtehetsége cserbenhagyja.

– Fogalmam sincs, hol az ördögben hagyhattam… valahová elmentem és zsebre vágtam; esküdni mernék, hogy a vonaton felejtettem.

A fiatal lány annyira el volt foglalva a férjhez menés gondolatával, hogy ismét visszatért az előbbi beszédtárgyhoz.

– Ha már az elvesztésről beszélünk – mondta sóhajtva –, mondd, apuskám, el tudod képzelni, hogy negyvennyolc óra múlva férjhez megyek? És ami a legrettenetesebb, egy csöppet sem vágyódom utána.

Az öregúr letette az újságját, felpattantotta a szivaros dobozát és kivette az első szivart, amelyik a kezébe került. Az egyik végét leharapta és ugyanakkor rágyújtott.

– Az ifjúság tele van színes és boldog illúziókkal. – Mélyen beszívta a szivar füstjét, azután folytatta: – És a legelső, legfontosabb illúzió az, hogy minden menyasszony véghetetlenül boldognak és türelmetlennek érzi magát az esküvő előtti negyvennyolc órában. És minden menyasszony hisz a jövőben, és csak elvétve akadnak olyan szánalomra méltó teremtések, akik ilyenkor is komoly kétséggel és aggodalommal gondolnának a jövendő életükre.

A szemüvege fölött a lányára nézett.

– Bizony, drágám, az okosak így cselekszenek. Hidd el, az a kivétel, ha két fiatal ember életre-halálra szereti egymást.

– Szóval, ez a helyzet egészen természetes? – Jane bólintott, mintha csakugyan hinne ebben a lehetőségben. – Jó, elhiszem, de mondhatom, cseppet se mulatságos. Olyan érzésem van, mintha mondanom kellene valamit – kiutat keresni az érzéseimből és aggodalmaimból, és mindent meggyónni valakinek. Más szóval, szeretnék őszintén beszélni Peterrel, de nem tudok.

Körülnézett a szobában. Valaki megnyomta a kilincset és gyors mozdulattal betoppant a szobába. Mr. Leith felállt és a látogatóra bámult.

– Éppen magára vártam, Basil – mondta.

– Nem mondhatnám, hogy túlságosan barátságosan fogad. Miféle bűnt követtem el?

Voltak idők, amikor Jane valósággal ki nem állhatta Basilt. És semmi sem bizonyítja jobban az asszonyok ellentétes természetét, mint hogy ezek az időszakok rendszerint olyankor következtek be, amikor Basil Hale mindenáron tetszeni akart neki.

Kerek, piros arca volt; a haja vöröses színben játszott és a szemei örökké mosolyogtak. Állandó fogadkozásai a bosszúságok és kellemetlenségek állandó forrását jelentették Jane-nek, és a bosszúságában volt egy árnyalatnyi kényelmetlen érzés is. Ösztönszerűen tudta, hogy Basil vakmerősége nem ismer határt, és ugyanabból a fából van faragva, mint az útonállók, akik egyszerűen elveszik azt, amit megkívántak, senkitől sem kérnek engedélyt és nem félnek senkinek a bosszújától. Annyira az ellentéte volt annak a képnek, amelyet Jane a lelkében az ideálról megalkotott, amennyire ez egyáltalában lehetséges. Nem volt szép; határozottan hajlamos volt a hízásra; de az életrevalósága, az élelmessége valósággal nem ismert határt. Férfiaktól és nőktől egyaránt megszerezte, amit akart, és végül kifosztottan, megsemmisítve hagyta ott áldozatait.

Ragyogó arccal, elragadtatott mosollyal állt most az ajtónál és egyáltalában nem hozta zavarba John Leith hangjának a barátságtalan csengése, sem a lány haragos tekintete. Ragyogóra simított hajától fényesre dörzsölt cipője hegyéig minden csillogó volt rajta. Fehér mellénye ónix gombjának a közepén kis gyémántszilánk szikrázott, és két nagyobb briliáns gomb díszelgett az ingében. Még a gardénia is, amelyet a kabátja gomblyukában viselt, egészen különös, ritka fajta volt.

– Mi baj van és mire jó ez a hideg fogadtatás? A művészbálba készülök. Volna kedve jönni, Jane?

– Jane nem megy se a művészbálba, se máshová. Néhány szavam volna magával, Basil.

Leith felállt és a dolgozószobája felé mutatott, amely a műteremből nyílt.

– Egek ura! Csak nem fog megszidni? – Basil halkan, vihogva nevetett. – Ne engedje, Jane! Mindent türelmesen el fogok viselni, ha megígéri, hogy azután táncolni jön velem. Jane, milyen isteni szép maga ma este – komolyan, becsületszavamra mondom! Igazán Isten ellen való vétek, ha feleségül megy ahhoz a fajankóhoz.

– Hale!

Ha Mr. Leith a vezetéknevén szólította, Basil sohasem mondott ellent.

Amikor a dolgozószoba ajtaja becsukódott mögöttük, megszólalt az előszobacsengő és Jane odasietett a széles ablakhoz. Nagy Rolls-Royce állt az Avenue Roadon, a kapujuk előtt. Vajon félelem, ijedtség volt az, amit érzett? Valami bántotta, aminek sehogyan sem tudott a nyitjára jönni. Nem akarta bevallani magának, de mégsem tudta elhallgattatni a megsemmisítő igazságot: a férfi, akinek negyvennyolc óra múlva a felesége lesz, untatta és a terhére volt!

Minden erejét összeszedve igyekezett örömet mutatni, amikor a szobába lépett. Meleg hangon köszöntötte, ami meglepte és örömmel töltötte el a férfit. Gyűlölte magát ezért a csalásért. Peter legrosszabb ruháját viselte, és szokatlanul ideges és szótlan volt.

Cheyne Wells azt állította, hogy Jane a legszebb nő Londonban. De még több joggal állíthatta volna, hogy a legkülönlegesebb. Szabályos arca és alakja, hibátlan arcbőre volt, amely megadta a lényének a természetes bájt és kecsességet. De volt valami benne, ami már nem