A Medúza-amulett

By Robert Masello

Robert Masello új thrillerében David Franco, a zseniális, de szkeptikus ifjú kutató egy legendás műtárgy nyomába ered: egy amulettet keres, amelyet Benvenuto Cellini, a reneszánsz Itália kézművesmestere készített. Az amulettet a szépsége mellett a varázsereje teszi értékessé, ugyanakkor igen veszedelmesnek tartják.
Az egyszerű nyomozásnak induló kaland intrikák szövevényévé válik. Franco Loire menti kastélyokban és római palazzókban kutat a kincs után, hogy megfejtsen egy rejtélyt, amely ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget.
A tudós egy sötét titkokat ismerő, gyönyörű firenzei lányt hív segítségül, s orgyilkosokkal a nyomában néz szembe egy sokkal erősebb gonosszal, mint amitől rémálmaiban rettegett. Lélegzetelállító fordulatokban bővelkedő utazásuk Chicago utcáitól a nagy francia forradalom káoszáig vezet. 
Egy regény, amelyben a történelmi tények találkoznak az irodalmi kreativitással, és a lehetetlen félelmetes valósággá válik. A Medúza-amulett Cellini művéhez hasonlóan egyedi alkotás, éppen olyan vonzó, mint amilyen ijesztő, és éppen olyan monumentális, mint amilyen merész.
Robert Masello az Egyesült Államok egyik legsikeresebb történelmi és misztikus krimi írója, regényeit 15 nyelvre fordították le. A magyar közönség Az Einstein-prófécia és A Romanov-kereszt címmel megjelent regényein keresztül ismerhette eddig meg.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Apr 27, 2018
• ISBN: 9786155759215

Book preview

ROBERT MASELLO

A Medúza-amulett

Budapest, 2018

Fordította

FARKAS VERONIKA

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Robert Masello: The Medusa Amulet

Copyright © 2011 by Robert Masello

All rights reserved.

This translation is published by arrangement

with Bantam Books, an imprint of Random House,

a division of Penguin Random House LLC

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2018

© XXI. Század Kiadó, 2018

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Helfrich Judit

Korrektúra Takács Andrea

Borítóterv Sebes Miklós

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5759-21-5

A szüleim, Tom és Sonia emlékére

Prológus

(Részlet a La chiave alla vita eterna [Az örök élet kulcsa] című, Benvenuto Cellininek tulajdonított műből, amelyet az itáliai Firenzében nyomtattak ki 1534 körül. A kötetet a Newberry Könyvtár [60 W Walton Street, Chicago, Illinois] állandó gyűjteménye őrzi egy anonim adományozó jóvoltából.)

Éjszaka a Colosseumban bóklászni nem gyáváknak való mulatság, és miközben dr. Strozzit és a lámpását követtem, felmerült bennem a kérdés, hogy bölcsen döntöttem-e a sorsom felől. Bár a doktor művelt, idős ember volt, láttam, hogy remeg a keze, amikor a hatalmas, ősi amfiteátrum közelébe értünk.

A régóta elhagyatott és felújításért könyörgő épület ólakkal, istállókkal és elkerített udvarokkal volt körülvéve, amelyekben egykor a birodalom különböző sarkaiból összegyűjtött oroszlánokat és krokodilokat, bikákat és tigriseket, elefántokat és leopárdokat tartották, hogy később egymásnak ugrasszák őket az arénában. Azt mesélik, egyetlen nap alatt több ezret mészároltak le közülük szórakozásból.

És persze embereket is. Amikor dr. Strozzi lámpása a Ludus Magnus gladiátoriskola kamrái mellett haladt el, mintha még mindig éreztem volna a verejték, a cserzett bőr és a vas szagát.

De a többi tehetséges és ambiciózus fiatalemberhez hasonlóan én sem hagytam, hogy a félelem vagy a babona az utamba álljon. A hátamon cipeltem azt a ponyvát, amelyben az előttünk álló szentségtelen munkához szükséges eszközök voltak. Dr. Strozzi, aki Palermótól Madridig híres volt a nekromanciában tanúsított szakértelméről, egy halott ferences szerzetes csuháját viselte, én pedig egy gyilkosét, akit a város peremén lévő keresztútnál akasztottak fel.

– Ha az ember halottakat akar látogatni – tájékoztatott a doktor –, minden szempontból simpaticónak kell lennie. Fel kell vennünk a romlás szagát. – Kilenc napon át nem fürödtünk evégett, és sót sem ettünk, mivel az tartósítószer. A húsunk kutya volt, Hekaténak, a sötét hold istennőjének a társa. És szexuális közösülésben sem vettünk részt. Ahogy dr. Strozzinak válaszoltam a sokadik figyelmeztetésére ebben a témában: „Kinek is kellenék ilyen állapotban?"

Hódolatunk további jeleként a lelkek felé, amelyeket megidézni kívántunk aznap éjjel, a Császár kapuján léptünk be a Colosseumba. A bronzkapcsokat, amelyek a helyén tartották a márványlapot, már rég ellopták, és magát a márványt is elhordták a mésztartalma miatt. Mesteremberként szíven ütött a műremek elvesztése. A világban, mint azt mondani szoktam, eluralkodtak a barbárok.

Mivel lógott az eső lába, nem vesztegettük az időt, miután bejutottunk. Az ősi istenek tekintete előtt, akiknek összetört szobrai bámultak le ránk minden oszlopról, leereszkedtünk a hypogeumba – az alagutaknak, az átjáróknak és a lépcsőknek abba a labirintusába, amelyet az aréna egykori földes-homokos talaja takart. Ez az útvesztő azóta viszont a felszínre került, és a közepén meg is találtuk azt a zárkát, amelynek részben megmaradt a teteje, és így némi védelmet kínált a közeledő vihar ellen. A falakról rozsdás béklyók lógtak, és az egyik korbácsolóoszlopon találtam egy kampót, amelyre felakaszthattam a terhemet.

Az idős varázsló bal felé haladva – minden okkult dolgok irányába – egy krétakört húzott a porba, és rárajzolta a Föld, a Levegő, a Tűz és a Víz szimbólumait. Erre azért volt szükség, hogy távol tartsa a démonokat és a szellemeket. Eközben én tüzet csiholtam a zsákban lévő gyújtós segítségével. Dr. Strozzi, miután végzett, utasított, hogy vessem a lángokra azokat a gyógynövényeket, amelyeket szintén magunkkal vittünk: a mirtuszt, a zsályát és az aszatgyantát. A fát átitató szurok bűzétől és a gyógynövények erős szagától úgy éreztem, mindjárt kiég az összes érzékszervem. A szemem könnyezett, az orrlyukaim égtek, és a tűzből kipattanó szikrák nemegyszer azzal fenyegettek, hogy lángra lobbantják mocskos tunikámat. Nem gyászoltam volna meg túlságosan az elvesztését.

De miközben a doktor kántálni kezdett, és az első kövér esőcseppek lehullottak körülöttünk a kőlapokra, lehajtottam a fejem, és belekezdtem a saját invokációmba. Attól tartottam, hogy a doktor minden hírneve ellenére sem fog sikerrel járni. Az ő motivációi tisztátalanok voltak. Ő csak azért szólította meg a holtakat, hogy megkérdezze tőlük, hol rejthet a föld nagyobb kincseket, míg én azzal a szándékkal kerestem őket, hogy felmérjem a lélek mélységeit, és ezáltal megtaláljam az utat a halhatatlansághoz. Telt-múlt az idő, és a doktor hívó szavai nem jártak eredménnyel, míg az enyéim igen… egy sápadt, pislákoló alak jelent meg közvetlenül a körünkön túl.

Dr. Strozzi, amikor meglátta, azonnal elájult, az én eltökéltségem viszont csak megerősödött. Pont ezt a hosszú orrú, hegyes állú és éles tekintetű alakot akartam megidézni. A világ legnagyszerűbb költőjének az árnyékát, aki születésére nézve szintén firenzei volt (bár ezt a jellemére nézve tagadta), Dante Alighierit.

– Tiszteletem – mondtam.

– És mégis zaklatsz? Hát a kutyád vagyok én?

A megfelelő szavakat kerestem, hogy kimagyarázzam magam, de az árnyék egyszerűen elfordult, hullámzó, zsírpapírszerű alakja ott lebegett a kövek felett.

– Tudom, mit akarsz – jelentette ki.

Bár csak egy rövid kard lógott az oldalamon, kiléptem a szent körből, és követtem. Ám az utunk hamarosan átláthatatlanná vált, és olybá tűnt, mintha egyenesen a föld mélyébe ereszkednénk rajta, a Colosseum alá, egy másik világba. Ott egyáltalán nem lett volna szabad semmilyen fénynek lennie, mégis volt egy másik ég, olyan felhőkkel, mintha izzó széndarabok lennének, és egy szuvasfogsárga holddal. A lábam alatt úgy ropogott a talaj, mintha kenyérmorzsából lenne. Hallottam, hogy hangok susognak és siránkoznak a szélben, de néma vezetőmön kívül nem láttam senkit. Ő az ösvény tetőpontján megállt, és csontos ujjával az odalent elterülő mocsaras mélyedésre mutatva azt mondta:

– Ott. Vegyél magadhoz a vízből, ha tudsz!

Egy zöld tavat láttam a sziklaperem alatt, körülötte a forró szélben sás hajlongott. És bár nem vittem magammal se csészét, se bármiféle edényt, úgy éreztem, a vezetőm talán arra céloz, hogy igyak a vízből. Úgyhogy leereszkedtem a sás közé, ami úgy jött és ment, mintha szélből lenne. Amikor félre akartam hajtani, eltűnt, amikor viszont semmit nem csináltam, a ruhámba akaszkodott, és annyira eltakarta a talajt, hogy az összes kőben megbotlottam. Vagy legalábbis eleinte kőnek hittem őket, aztán közelebbről megvizsgálva mindet, kiderült, hogy ezek egykor emberi alakok voltak, immár kővé dermedve, rémületbe torzult arckifejezéssel. Megfogtam a kardom markolatát, de nem azért küzdöttem el magam odáig, hogy gyáván visszaforduljak.

Begázoltam a tóba, és lehajoltam, hogy a tenyeremmel merjek a vízből, de az mintha elhúzódott volna tőlem. Mikor mélyebbre nyújtottam a kezem, még jobban leapadt. Akkor az arcomat fogom belemártani, gondoltam, és úgy iszom belőle. De amikor az arcom alig egy braccióra volt a tó felszínétől, megláttam benne egy másik arc tükörképét. Izzó szeme mandulavágású volt, a haja pedig vonagló kígyókból állt. Még a sziszegésüket is hallottam, és azonnal tudtam, hogy a Gorgó kuporog mögöttem a sziklaperemen, akinek a tekintete kővé tud változtatni bárkit. Kirántottam a kardomat, és a víz tükrében láttam, ahogy elrúgta magát a szikláról. Amikor meglendítettem a pengémet, pikkelyes mellkasán találtam el a lényt.

Ám a sebe nem bizonyult halálosnak, úgyhogy – a tekintetemet végig elfordítva – a víz alatt tartottam a fejét. Az apró kígyók a kezemet harapdálták, és amikor már nem bírtam erővel, kiemeltem a fejet annyira, hogy lecsaphassak a nyakra, mintha csak fát aprítanék. A kezemben szorongatott fej úgy vált el a törzstől, mint egy indájáról levágott dinnye.

Még most sem tudom, hogyan sikerült kimenekülnöm arról a pokoli helyről. A vezetőm eltűnt, de a vízzel félig megtelt csizmámnak valahogy sikerült visszakövetnie a saját lépteit a Colosseum alagsoráig. Abban biztos vagyok, hogy semmilyen isteni segítséget nem kaptam, azon a helyen biztosan nem. Ismét beléptem a szent körbe, a gallyaink maradékát a hamvadófélben lévő tüzünkre vetettem, és hagytam, hogy dr. Strozzi tovább aludja békés álmát, miközben a szél a bajuszával játszott, a végtagjai pedig meg-megrándultak öntudatlanságában.

Még órák teltek el hajnalig, és én végig őrködtem. Amikor felkelt a nap, dr. Strozzi is felébredt, és a szemét dörzsölve azt mondta:

– A gondolataim ködösek.

– Az enyéim is – válaszoltam. És valóban úgy lüktetett a fejem, mintha megittam volna egy hordó bort.

– Sikerült felkeltenünk a halottakat? – Két varjú landolt a közelben egy sártócsában, és károgni kezdtek. – És mi van a zsákban? – mutatott dr. Strozzi az oszlopon hintázó ponyvadarabra, amelynek valami folyadék szivárgott az aljából. Ahova a cseppjei hulltak, ott elhervadt és elpusztult alatta a fű. – Erre sem feleltem, mire a jó doktor azt mondta: – Bármilyen zsákmány is az, megígérem, hogy megkapod belőle a részedet.

De ezt a kincset nem lehetett úgy elosztani, mintha aranyérmékről lett volna szó, és amikor dr. Strozzi észrevette, hogy nem vagyok adakozó kedvemben, látványosan más dolgokkal foglalta el magát. A trófea már az enyém, és soha senki nem veheti el tőlem.

[Dr. David L. Franco beszerzési igazgató fordítása, Newberry Könyvtár, Chicago, Illinois. Minden jog fenntartva.]

1. fejezet

CHICAGO

NAPJAINKBAN

Miközben a vendégek elfoglalták a helyüket, David Franco ugyanazt a rebbenő kis szorongást érezte, mint mindig, amikor valamiféle beszédet kellett tartania. Valahol azt olvasta, hogy a nyilvános beszédtől való félelem az egyik leggyakoribb fóbia, de ez az információ ebben a pillanatban nem sokat segített neki. Századszor is ránézett a jegyzeteire, elmondta magának, hogy nincs mitől tartania, és ismét megigazította a nyakkendőjét.

Maga a helyiség – a Newberry Könyvtár kiállítóterme – szépen fel lett díszítve a nagy eseményre. A kivilágított vitrinekben változatos ritka kéziratok sorakoztak a könyvtár gyűjteményéből, és az antik hangszereken játszó klasszikus zenekar éppen befejezte a soron következő darabot. A pódiumon egy digitális felolvasótábla várakozott.

– Kezdődhet a műsor – suttogta a fülébe dr. Armbruster, a tyúkanyószerű főigazgató, aki megszokott szürke szoknyáját és blézerét viselte, de az esemény tiszteletére egy nyitott könyv alakú strasszos brossal díszítette ki. – És nagyon köszönöm – tette hozzá –, hogy eljöttél ezen a jéghideg napon.

A közönség soraiban izgatott mormogás hangzott fel, amit némi köhögés és mocorgás követett, miközben a harminc-negyven vendég elhelyezkedett a székén. Legnagyobb részük középkorú volt, vagy idősebb – jómódú, sikeres könyvrajongók és könyvtárlátogatók. A férfiak nagy átlagban ezüstös halántékú, csokornyakkendős úriemberek voltak Harris tweedben és flanelnadrágban; a feleségek gyöngysort és Ferragamo retikült viseltek. Javarészt patinás chicagói családok képviselői jelentek meg az aranypartról és az északi parti kertvárosokból, néhány akadémikussal a Northwesternről vagy a Loyoláról. A professzorokat gyűrött korbársony nadrágjukról és zakójukról lehetett felismerni. Később majd ők fognak az első sorban tolongani a svédasztalnál. David már megtanulta, hogy soha nem szabad egy professzor és a potya svéd húsgolyója közé állni.

– Chicago egyik jellegzetessége, az 1883 óta álló Newberry nevében – mondta éppen dr. Armbruster – szeretném megköszönni a folyamatos támogatásukat. Nem tudom, mi lenne velünk az önök nagyvonalúsága nélkül. Mint ismeretes, mi egy magánintézmény vagyunk, és kizárólag a barátainkra és a partnereinkre támaszkodhatunk a fenntartásunk végett, az új anyagok beszerzésétől kezdve egészen a… nos, villanyszámlák kifizetéséig.

Egy idős asszony meglengette a csekkfüzetét az első sorban, amit udvarias nevetés követett.

– Azt egyelőre elteheti – mondta dr. Armbruster, majd mosolyogva hozzátette: – De azért maradjon a keze ügyében.

David egyik lábáról a másikra állva várta idegesen a végszót.

– Szerintem a legtöbben már ismerik David Francót, aki nemcsak a legfiatalabb, de az egyik legszorgalmasabb munkatársunk is. David az Amherst Egyetemen végzett summa cum laude minősítéssel, majd Fulbright-ösztöndíjjal folytatta a tanulmányait Olaszországban, ahol a reneszánsz művészetet és irodalmat kutatta a Villa I Tattiban. Nemrégiben doktorált le a mi Chicagói Egyetemünkön, ráadásul mindezt – fordult David felé – hány éves kora előtt is végezte el? Harminc?

David rákvörösen azt felelte:

– Nem egészen. Múlt pénteken töltöttem be a harmincegyet.

– Ja, ebben az esetben – fordult vissza dr. Armbruster a közönség felé – jobban tennéd, ha belehúznál.

Lelkes kacagás hangzott fel.

– De, érthető módon – folytatta a főigazgató –, amikor egy anonim jótevőnk nekünk ajándékozta Dante Isteni színjáték című művének egy 1534-es, Firenzében kinyomtatott példányát, azonnal tudtuk, kihez forduljunk. David felügyelte a fizikai restaurálását… Elképzelni sem tudnák, hogy nézett ki a fedele, amikor megkaptuk… Továbbá ő vitte be a teljes szövegét és a benne található számtalan illusztrációt is a digitális archívumunkba. Neki köszönhető, hogy ez a kötet a világon az összes tudós és kutató számára elérhetővé vált világszerte. Ma megmutatja nekünk a könyv legszebb és legfigyelemreméltóbb oldalait, és szerintem – pillantott bátorítóan Davidre – egy rövid bevezetést is ad a költemény természeti képeibe… – David bólintott, és bukfencet vetett a gyomra, amikor dr. Armbruster odébb lépett a mikrofontól. – David, tiéd a pálya.

Visszafogott taps következett, miközben a fiatalember magasabbra állította a mikrofont, kiterítette a papírjait az olvasópolcon, ivott egy korty vizet a számára ott hagyott pohárból, majd ő is köszönetet mondott mindenkinek, amiért eljöttek. A hangja feszült és túl magas volt. Utána a fagyos időjárást is szóba hozta, de eszébe jutott, hogy ezt már a főnöke is megemlítette. Végignézett a várakozó arcokon, megköszörülte a torkát, és úgy döntött, hogy befejezi az udvarias csevegést, s belevág az előadásába.

Amikor elkezdte, a lámpák fénye elhalványult, és a jobb oldalán leereszkedett egy vetítővászon.

– Dante, mint azt talán tudják is, azzal kezdte a művét, hogy Dante Alighieri Komédiája, aki születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az. Az Isteni színjáték elnevezés csak később keletkezett, amikor a könyvet mesterműnek kezdték tekinteni. Ez egy olyan munka, amelyet ezernyi különböző módon meg lehet közelíteni, és ezt az elmúlt évszázadok során már meg is tették – vált egyre magabiztosabbá David hangja, ahogy szilárd és számára ismerős talajon találta magát. – De ma a költeményben szereplő természeti képekre fogunk összpontosítani. És ez a firenzei kiadás, amelyet nemrégiben adományoztak a Newberry gyűjteményének, és amelyet mostanra szerintem már megtekintettek a középső vitrinben, különösen jó alapot kínál ehhez. – David megérintett egy gombot a digitális kivetítőn, mire a vásznon megjelent az első kép, egy erdő mélyét ábrázoló metszet egy magányos alakkal, aki a fejét lehajtva lép rá egy keskeny ösvényre. – „Az emberélet útjának felén – idézte emlékezetből – egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.{1} – Felnézve azzal folytatta: – Azt hiszem, nincs ennél közismertebb és könnyebben azonosítható versrészlet a világirodalomban, talán a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, / ki a legszebb a vidéken-t leszámítva. És észre fogják venni, hogy már itt, az eposzi magaslatokba emelkedő mű legelején egy olyan természeti világba pillanthatunk bele, amely egyszerre realisztikus, mivel Dante egy rettenetes éjszakát tölt abban az erdőben, és metaforikus. A metszet felé fordulva értelmezte a legszembeszökőbb részleteit, köztük az élet erdejében őgyelgő állatokat: a párducot, az oroszlánt és a hatalmasra tátott állkapcsú farkast. – Amikor Dante találkozik ezekkel a lényekkel, gyakorlatilag fülét-farkát behúzva elmenekül, és addig fut, amíg bele nem ütközik egy alakba, akiről kiderül, hogy Vergilius, a római költő. Az alak felajánlja, hogy átvezeti egy olyan helyen, amely „utat neked az örök helyre tárand, hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen, láttán a sok keserves antik árnynak s az új halált kivánó bús nyögésen".

Ekkor új kép jelent meg a vásznon, egy széles folyóé – az Acheroné, amelynek a partjain halottak seregei nyüzsögtek, az előtérben a csuklyás Kharónnal, aki csontos ujjával egy hosszú csónakra mutatott. Ez a metszet különösen kidolgozott volt, és David észrevette, hogy több fej is érdeklődve előrebillen, s mormogás támad a nézők soraiban. Erre számított is. Ez volt a leghatásosabb kiadása az Isteni színjátéknak, amelyet valaha látott, és szentül elhatározta, hogy ki fogja deríteni, ki volt az illusztrátora. A könyv címlapját olyan súlyosan károsította a víz és a füst, hogy egyetlen nevet sem lehetett róla leolvasni. A kötet továbbá egy alapos gombásodás elleni kezelést is kapott, de már több oldalán megjelentek a kitörölhetetlen kék és zöld foltok, nagyjából akkora méretben, mint egy ceruza radírja.

Persze David szemében az ilyen szépséghibák és az öregedésnek ezek a jelei csak még értékesebbé és érdekfeszítőbbé tették az általa tanulmányozott könyveket és kéziratokat. Már önmagában az is, hogy ez a – majdnem ötszáz éves – könyv ilyen sok kézen átment, misztikus és fontos tárggyá tette. Amikor a kezébe vette, úgy érezte, mintha kapcsolatba lépne azokkal az elfeledett olvasókkal, akik előtte lapozgatták az oldalait… talán egy toszkán palazzóban, egy párizsi padlásszobában vagy egy angol vidéki birtokon. Csak annyit tudott a könyv eredetéről, hogy egy helyi gyűjtő ajándékozta a Newberrynek, aki gondoskodni kívánt arról, hogy a dokumentumot megfelelően helyreállítják, tanulmányozzák, és szerette volna, ha a benne rejlő kincsek mindenki számára elérhetővé válnak. David megtiszteltetésnek vette, hogy őt bízták meg ezzel a feladattal.

Miközben beszélt, nemcsak megnyugodott, hanem kifejezetten lelkesíteni is kezdte a lehetőség, hogy megoszthatja a Dante természeti képeivel kapcsolatos felfedezéseit. A költő szövegeiben gyakran szerepeltek állatok, de például a Nap is (ami a kor ptolemaioszi világképében bolygónak számított), továbbá a csillagok, a tenger, a falevelek, a hó. Bár a teremben félhomály uralkodott, David igyekezett folyamatosan fenntartani a szemkontaktust a közönségével, miközben ezekről mesélt nekik, és az előadása felénél észrevett egy feketébe öltözött nőt kis, fekete kalapban, az arca előtt fátyollal, amint besurran a helyiségbe, s az ajtó közelében leül. Leginkább a fátyolra figyelt fel. Ki visel manapság ilyesmit, akár mély gyászban is? Egy pillanatra elveszítette a saját mondandója fonalát, és le kellett néznie a jegyzeteire, hogy felidézze, hol is tartott.

– A jelentés, amelyet Dante ezekhez a természeti elemekhez kapcsol, folyamatosan változik, ahogy az Infernóból átmegyünk a Purgatorión keresztül a Paradisóba – folytatta, de a tekintete időről időre a rejtélyes, fekete ruhás nőre tévedt, és valami oknál fogva az a gyanú ütötte fel a fejét benne, hogy talán ő adományozta a könyvet, és most azt szeretné megtudni, hogy mihez kezdtek vele. Miközben a jobbján lévő vásznon egymást követték a képek, azon kapta magát, hogy úgy magyarázza őket, mintha kizárólag a fátylas nőhöz beszélne. A titokzatos vendég teljesen mozdulatlanul ült, kezét az ölében nyugtatva, lábán fekete harisnyával, és David egyszerűen semmit nem tudott megállapítani róla… például a korát sem. Voltak pillanatok, amikor az a benyomása támadt, hogy a húszas éveiben járhat, és egy morbid jelmezbálba öltözött így fel, máskor meg a tartásából arra gyanakodott, hogy ennél érettebb korban van, olyan ugrásra készen ült a széke peremén.

Mire bemutatta az utolsó illusztrációt – a küméi Szibüllának jósló falombok örvényét –, majd lezárta az előadását Dante utolsó soraival a szeretetről, „mely mozgat napot és minden csillagot", elhatározta, hogy bemutatkozik a nőnek. De amikor kigyúltak a lámpák, kezek erdeje szökött a magasba kérdésekkel.

– Hogyan fogja megkeresni a kötet illusztrátorát? Van olyan nyom, amelyen elindulhat?

– Firenze is olyan jelentős könyvkiadási központ volt, mint Pisa vagy Velence?

És egy izgatott akadémikustól a hátsó sorból:

– Mit gondol Ruskin véleményéről, miszerint a tudat áramlása nélkülözhetetlen a „szánalmas gyarlósághoz", a Színjáték esetében?

David minden tőle telhetőt megtett, hogy kielégítse a kíváncsiságukat, de azt is tudta, hogy már egy órája beszél, és a közönség legtöbb tagja alig várja, hogy felállhasson, kinyújtózhasson, és ihasson valamit. A terem mögötti előtérben látta a fekete csokornyakkendős pincéreket, akik pezsgőspoharakat egyensúlyoztak a kezükben tartott tálcán. A központi fűtés besodorta a meleg hors d’oeuvres illatát.

Amikor végül lelépett a pódiumról, a közönség számos tagja kezet rázott vele, néhány idősebb úriember megveregette a vállát, dr. Armbruster pedig szélesen mosolygott rá. David tudta, hogy a főnöke abban reménykedett, hogy szenzációsra sikerül az előadása, és egy kicsit úgy érezte, hogy ez így is lett. A kezdeti szorongásától eltekintve egyetlen mozdulatot sem vétett el.

Leginkább mégis arra vágyott, hogy megtalálja a feketébe öltözött hölgyet, aki viszont a jelek szerint már távozott a nagyteremből. Az előtérben hosszú, damasztabrosszal leterített kecskelábú asztalok várakoztak ezüsttálakkal megrakva. A professzorok könyökvédője már ott villogott a közvetlen közelükben, tányérjuk magasan meg volt rakva.

A fekete ruhás hölgynek viszont nyoma veszett.

– David – mondta éppen dr. Armbruster, miközben megfogta a karját, és egy elegáns idős pár felé vezette őt, akik pezsgőspoharat tartottak a kezükben. – Szerintem te még nem ismered Schillingeréket. Joseph is az Amherstben végzett.

– De jóval a maga ideje előtt – tette hozzá Schillinger, miközben határozott erővel megrázta az ifjú kutató kezét. Úgy nézett ki, mint egy magas, ősöreg daru, horgas orral és ősz hajjal. – Nagyon élveztem az előadását.

– Köszönöm.

– És örülnék, ha rendszeresen tájékozódhatnék a könyvvel végzett munkájáról. Elég hosszú ideig Európában éltem, és…

– Joseph szerénykedik – vágott közbe dr. Armbruster. – Ő volt a mi liechtensteini nagykövetünk.

– És egy saját gyűjteményem is van a nagymesterek rajzaiból. De ilyeneket, mint ezek, még soha nem láttam. A pokol bugyrainak az ábrázolása enyhén szólva is különösen vérfagyasztó.

Davidre mindig is nagy hatással volt azoknak az embereknek a rangja és háttere, akikkel a Newberry rendezvényein találkozott, és most nagyon oda kellett figyelnie, hogy követni tudja a beszélgetésüket Schillingerékkel. A volt nagykövet még egy névjegykártyát is a kezébe nyomott, és felajánlotta a segítségét a kutatásaival kapcsolatban.

– Ha magánarchívumokhoz vagy ilyesmihez szeretne hozzáférni – magyarázta –, akkor van némi befolyásom még a nagy víz túloldaláról is.

De David szinte az egész beszélgetésük alatt a fekete ruhás hölgyet kereste a tekintetével; és amikor végre el tudott szakadni a csoporttól, odament dr. Armbrusterhez, és megkérdezte tőle, nem tudja-e, ki lehet az illető, és hova mehetett.

– Azt mondod, hogy az előadásod felénél érkezett meg?

– Igen, és leghátul ült le.

– Ó, akkor én nem láthattam. Kimentem, hogy felügyeljem a felszolgálást.

Egy pincér haladt el mellettük, tálcáján egyetlen magányos sajtfelfújttal.

– Remélem, elég harapnivalót rendeltünk – jegyezte meg a főigazgató, mielőtt kimentette magát. – Azok a professzorok olyanok, mint a sáskák.

David megrázott még néhány kezet, válaszolt pár kérdésre, majd, miután az utolsó vendégek is eltávoztak, felsurrant a hátsó lépcsőn az irodájába – egy könyvekkel és papírokkal telezsúfolt kis lyukba –, és felakasztotta a zakóját meg a nyakkendőjét az ajtó belső oldalára. Ezeket mindig ott tartotta az ilyen ritka alkalmak esetére, mint ez az előadás, amikor ki kellett öltöznie. Utána felvette a kabátját és a kesztyűjét, és távozott egy mellékajtón keresztül.

Schillinger, a volt nagykövet és a felesége éppen beszálltak egy fekete BMW hátsó ülésére, miközben egy köpcös, kopasz sofőr tartotta nekik az ajtót. Néhány professzor mély beszélgetésbe merülve ácsorgott a lépcsőn. David mit sem kívánt kevésbé, mint hogy észrevegyék, és elvont kérdésekkel kezdjék bombázni, úgyhogy megemelte a kabátja gallérját, és elindult a parkon át.

A park, amelyet régóta már csak a „Hóbortosok tere" néven emlegettek, mivel annyira vonzotta a hordószónokokat, érthető módon meglehetősen kihalt volt ebben az időpontban. A késő délutáni égbolt ólomszürkén lebegett felette, s a szél majdnem lefújta az oszlopokról a nagy, műanyag cukorkadíszeket. Rohamléptekkel közeledett a karácsony, és David még nem vette meg az ajándékokat. Nem mintha sok emberre kellett volna vásárolnia. Ott volt a nővére, a sógora, az unokahúga, és nagyjából ennyi. A barátnője, Linda egy hónapja elköltözött tőle. Legalább egy ajándékkal kevesebb miatt kell aggódnia.

Átkelt az Oak Streeten, észak felé indult, és amikor a metrómegálló mellé ért, meghallotta, hogy éppen csikorogva fékez odafent egy szerelvény. Hármasával vette a lépcsőfokokat – középiskolás korában akadályfutott, és még mindig elég jó tempóban bírta –, így pont időben sikerült bejutnia az automatikusan záródó ajtón. Diadalittasan levetette magát egy ülésre, utána viszont, miközben kicipzárazta a kabátját, és arra várt, hogy a szemüvegéről eltűnjön a pára, felmerült benne a kérdés, hogy miért is sietett ennyire. Szombat volt, és aznap estére semmit sem tervezett. Miközben a szerelvény gyorsítani kezdett, és a hangosbemondóban felhangzott a következő állomás neve, David emlékeztette magát, hogy hétfőn ragasztania kell egy cédulát a számítógépére, amelyen az áll: „Legyen már életed!"

2. fejezet

Ezt a napot még egy olyan harcedzett valaki is különösnek találta, mint Phillip Palliser.

Kocsit küldtek a szállodájához, és a sofőr – egy Emil Rigaud nevű francia, aki úgy nézett ki, mintha eltöltött volna pár évet valamilyen katonai szervezetben – kisuhant vele egy Párizs melletti magánrepülőtérre, ahol felszálltak egy helikopterre, és délre repültek, a Loire-völgyhöz. Palliser, aki élete nagy részét azzal töltötte, hogy a világ körül repkedett, még mindig nem volt kibékülve a helikopterekkel. A kabin zúgása fülhallgatóban is rettenetes volt, és mivel a padló egy része átlátszott, kénytelen volt a táj suhanását figyelni a lába alatt. Először a város külső kerületei felett haladtak el – a betontömbök és zsúfolt autópályák szörnyű útvesztője felett, amely éppen olyan volt, mint a legtöbb nagyvárosi központot körülvevő pusztaság –, de ezt szerencsére havas szántóföldek és ültetvények követték, majd egy órával később mély, sötét erdők és völgyek.

Amikor Chartres városa felett repültek át, Rigaud előrehajolt, és azt mondta a mikrofonjába:

– Ott van a katedrális, közvetlenül alattunk. Szóltam a pilótának, hogy húzza meg a harangokat.

És amikor Palliser lenézett, tényleg úgy tűnt, mintha a helikopter sínpárja le akarná metszeni a katedrális ikertornyait. Érezte, hogy összeszorul a gyomra, és lehunyta a szemét. Amikor pár másodperccel később ismét kinyitotta, Rigaud őt bámulta mereven, arcán széles mosollyal.

Ez egy szadista, gondolta Palliser.

– Már nincs messze – szólt bele Rigaud a recsegő adóvevőbe. De a hangja inkább aggodalmas, mint megnyugtató volt… amiért a megpróbáltatásaik a végükhöz közelednek.

Palliser elkapta a tekintetét, és a mély, egyenletes levegővételre kezdett összpontosítani. Már majdnem tíz éve, mióta csak otthagyta a Nemzetközi Műkincsmentő Ligát, vállalt ilyen privát megbízásokat, mint amilyenben most vett részt. Azonban egyik sem ígérkezett olyan gyümölcsözőnek, mint ez. Ha megtalálja, amit a rejtélyes megbízója keres, akkor végre teljesülhet az álma, és nyugdíjba vonulhat, sőt, akár tényleg elkezdheti felépíteni a saját műkincsgyűjteményét. Már nagyon unta, hogy szakértősködik a birtoklás helyett, hogy ő csak a detektív, akit az értékes objets d’art felkutatásával megbíznak, amelyeket később mások – leginkább nyárspolgárok – fognak jogtalanul tulajdonolni. Ideje lenne felállítania a saját vállalkozását.

Amikor a folyóból a magasba emelkedő sziklák meredek, egyenetlen falai közelébe értek, ismét Rigaud hangja reccsent meg a fülhallgatójában.

– A Chateau Perdu egyenesen délre van. Hamarosan meglátod.

Palliser élete és utazásai során soha nem hallott még erről a Chateau Perduről – vagyis elveszett kastélyról –, ám az az üzenet, amelyet a szállodában kapott, megfelelő mértékben felkeltette a kíváncsiságát a küldetés iránt.

„Úgy értesültem, bizonyos téren egyezik az érdeklődési körünk – állt a levélben. „Én már régóta gyűjtögetem a műtárgyakat a világ minden részéről, és nagyon boldoggá tenne, ha egy szakember hozzáértő szeme értékelné őket, esetleg felbecsülné az értéküket. Palliser már ekkor megérezte egy újabb megbízatás szagát. De igazából az üzenet lezárása döntötte el a dolgot. „Talán még segíthetek is a jelenlegi küldetésében. Végtére is, még Perszeusznak sem sikerült volna legyőznie Medúzát nagy hatalmú barátai segítsége nélkül."

Leginkább ez az utolsó, Medúzáról szóló megjegyzés ébresztette fel Palliser kíváncsiságát. A férfi, aki a levelet aláírta – Monsieur Auguste Linz – biztosan sejthet valamit az ő folyamatban lévő munkájáról. Azt, hogy honnan, nem lehet tudni, mivel még ő maga sem ismerte a konkrét megbízóját. De ha ez a Linz tényleg információk birtokában van a La Medusa hollétéről, az antik műtárgyéról, amelyre éppen vadászik, akkor a helikopteres repülés elviseléséért bőven kárpótolni fogja a jutalom.

Rigaud karja felemelkedett, egyenesen vállból, és egy hegygerincre mutatott a pilóta válla felett, ahol a magasba szökő öreg tölgyfák egy komoly kastélynak adták át a helyüket bástyatornyokkal – Palliser meg is számolta őket, öt volt belőlük. A nap már kezdett szürkületbe váltani, és itt-ott fények gyúltak a keskeny ablakok mögött.

A kastélyt három oldalról kiszáradt várárok védte, mintegy nyitott sírgödörként; a negyedik oldalán csak a meredek sziklafal zuhant a mélyben kanyargó folyóba. De még ebből a távolságból és szögből is látszott, hogy ez a kastély jóval régibb néhány híresebb társánál. Ez az építmény nem egy kicsipkézett sütemény volt, amelyet a szeretőjének terveztetett valamelyik uralkodó, hanem egy keresztes lovag vagy koronára áhítozó herceg által építtetett erődítmény.

A helikopter elsuhant a fák koronája felett, amelyeknek az ága majdnem hozzáért a buborékhoz Palliser lába alatt, majd lassan, a szürkületben imbolyogva leszállt a deres udvarba. Néhány száraz levél menekült az árokba a propellerek elől. Palliser levette a fülhallgatóját, kioldotta a vállpántját, és miután Rigaud is kimászott a fülkéből, lehajtott fejjel követte, miközben a légcsavarok szép lassan leálltak, és a motor hangja is elhalt.

A lába, mint felfedezte, kicsit remegett.

Rigaud feketét viselt, festett szőke haja ragyogott a késő délutáni napfényben. Egyetlen szó nélkül masírozni kezdett a kastély főkapuja felé, és Palliser a maga kasmírkabátjában és finom olasz surranójában kénytelen volt botladozva követni, fél kezében egy bőr aktatáskával, amelyben a Chicagóból kapott fénymásolatok lapultak.

Átkeltek egy felvonóhídon, átmentek a rostély alatt, és kiértek egy macskaköves udvarra. Széles lépcsőfokok vezettek a nyitott kapuhoz, és Palliser belépett a hatalmas előcsarnokba, amelynek mindkét oldalán fényűző lépcsősor szökött a magasba. Egy középkorú férfi sétált éppen le a lépcsőn angol tweedruhában, mintha csak egy brit vidéki sörözőbe indulna.

– Mr. Palliser – sietett oda hozzá a férfi örömmel. – Annyira örülök, hogy el tudott jönni. – Nagyon jól beszélt angolul, bár egy kis svájci vagy talán osztrák akcentussal.

Rigaud oldalra lépett, mintha egy felvonulási téren várná a szemlét.

Palliser megrázta a vendéglátójuk kezét, és megköszönte a meghívást. A férfi tenyere hűvös volt, és nyirkos, és bár kék szemében szívélyesség tükröződött, valami más is rejlett benne, amitől Palliser határozottan kellemetlenül érezte magát. Miközben Monsieur Linz egy kicsit túl hosszan kapaszkodott a kezébe, az volt a benyomása, hogy a ház ura valamilyen szempontból felméri őt.

– Mivel kínálhatom meg önöket a nagy út után?

– Esetleg egy itallal? – kérdezett vissza Palliser, akinek még mindig remegett a lába a helikopterezéstől. – Whiskey-vel, tisztán? – Máris érezte, hogy ez a hely az antikvitások kincsesbarlangja lesz. – És utána körbevezetne gyönyörű otthonában? Attól tartok, hogy a levele előtt soha nem hallottam erről a chateau-ról.

– Nagyon kevesen hallottak róla – válaszolta Monsieur Linz, összeütve két tenyerét. Egy inas bukkant fel a semmiből, majd indult el az italért. – De ez így van jól. – Bal karját a háta mögé dugva (Palliserben felmerült a kérdés, hogy vajon remeg-e) a vendéglátójuk elindult, hogy megkezdje az idegenvezetést. – Azzal kellene kezdenem, hogy ez az épület az 1200-as évek elején készült, és egy normann király húzta fel, miután kifosztotta a Szentföldet. – Palliser csendben megveregette a saját vállát. – Sok dolog, amelyet ő hozott ide, még mindig itt van – folytatta Linz, karjával két megfakult gobelin felé intve a falon, majd beterelte vendégét egy nagyterembe, amelynek a falai mentén lovagi páncélok és fegyverek sorakoztak. Csodálatos kiállítás volt, a londoni Towerben is megállta volna a helyét a sok kard és pajzs, íj és nyílvessző, csatabárd, lándzsa és dárda. A fémek csillogtak a fazettás ablakokon beáradó nyugati fényben. – Csak találgatni tudunk afelől – jegyezte meg Linz, miközben végighúzta a kezét egy pallos tompa élén –, hogy milyen szörnyűségeknek voltak tanúi.

Tanúi? – gondolta Palliser. Ezek maguk a pusztítás eszközei.

Az inas jelent meg kifulladva, karján ezüsttálcával, amelyen egy pohár whiskey volt.

Palliser letette az aktatáskáját egy asztalra, mielőtt elvette az italt.

– Azt ott is hagyhatja – mondta Linz. – Olyan sok mindent meg kell még mutatnom – terelte tovább.

A túra hosszú volt, a szalonok egész sorától a bástyák tetejéig tartott.

– Mint azt kétségkívül tudja – magyarázta Linz –, volt egy királyi rendelet a tizenhatodik században, amelynek értelmében a nemeseknek alacsonyabbra kellett bontaniuk a váraik falát, és el kellett távolítaniuk a bástyáikat. A király azt akarta, hogy ne maradjon olyan erőd Franciaországban, amely képes lenne ellenállni a csapatai támadásának, amennyiben arra kerül a sor.

– De ez a kastély a jelek szerint megúszta – állapította meg Palliser. – Miért?

– A Chateau Perduvel már akkor sem mert volna egy király sem ujjat húzni. Mondjuk úgy, hogy ennek a helynek elég komoly hírneve volt.

– Miről volt híres?

– A fekete mágiáról – válaszolta Linz vidáman. – Ami azóta is jó szolgálatokat tesz neki.

A bástya tetejéről Palliser át tudott nézni az ősöreg tölgyek csúcsa felett egészen a sziklák lábánál kanyargó Loire folyóig. A nap már lement, és a levegő hőmérséklete tíz fokot zuhant. Palliser a whiskey ellenére is megborzongott Savile Row öltönyében.

– De jöjjön, menjünk le az ebédlőbe! Nagyszerű szakácsunk van.

Palliserben femerült a kérdés, hogy vajon mikor fognak rátérni az üzletre; ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy soha nem szabad mohónak tűnni. Egyébként is lenyűgözte a chateau és az az ezeregy műremek, amelyet a jelek szerint tartalmazott. Minden zugban akadt egy olajfestmény aranyozott keretben; a mennyezet összes sarkát márvány mellszobrok díszítették; még a padlót is kopott, de elképzelhetetlenül értékes perzsaszőnyegek borították. Monsieur Linz, akármilyen furcsának tűnt is, láthatóan rengeteg pénzzel és nagyon jó ízléssel volt megáldva. Ha valaki tudja, hol lehet a La Medusa – az évszázadokkal korábban elveszett ezüsttükör –, az valószínűleg Linz lehet.

Az ebédlőben hosszú, megterített asztal várta őket, és Pallisert a közepénél lévő székhez vezették. Linz az egyik végén foglalt helyet, míg Rigaud közvetlenül a díszvendéggel szemben ült le. Az asztal másik vége üresen maradt, amíg Linz oda nem szólt valamit egy inasnak, amire egy-két perc múlva belibbent egy csinos szőke hölgy, olyan harminc körüli.

– Tornáztam – mondta, mire Linz felhorkantott. Ava néven mutatta be a hölgyet, akit láthatóan cseppet sem érdekelt, hogy kicsoda Palliser, és mit keres ott. Ráadásul az egész vacsora során a blúza zsebében lévő iPodját hallgatta fülhallgatóval.

A rengeteg fogást egy néma idős pár szolgálta fel, akik több palack igen öregnek tűnő és nagyon finom bort is kitöltöttek. Palliser igyekezett visszafogni a fogyasztását, de a poharát mindig azonnal újratöltötték, amint ivott egy kortyot. A társalgás végül a megbízatására terelődött.

– Elárulná, miért is olyan felbecsülhetetlen az a tükör? – kérdezte Linz, miközben felszeletelt egy sült burgonyát. Pallisernek feltűnt, hogy bár halat és vadat is felszolgáltak, a házigazdájuk csak levest és zöldségeket evett. – Ki akarja ennyire megszerezni?

– Ezt nem áll módomban megosztani önnel – válaszolta Palliser. Örült, hogy ilyen könnyen megkerülheti a választ. Ő csak egy Hudgins nevű chicagói ügyvéddel állt kapcsolatban, aki szigorúan őrizte a megbízója kilétének titkát. – De feltehetnék egy kérdést? – Linz hevesen bólogatni kezdett, anélkül, hogy felpillantott volna a tányérjáról. – Honnan tudja, hogy mit keresek? – Palliser észrevette, hogy Rigaud a főnökére tekint.

Linz ivott egy kortyot a borából, majd azt felelte:

– Mint azt láthatta, én lelkes műgyűjtő vagyok. Sok forrást és műkereskedőt ismerek, akik mindig értesítenek, ha valami újdonság jelenik meg a piacon. És a szokatlan igényekről is szólnak. Az öné is ezek közé tartozott.

Palliser eddig azt hitte, hogy rendkívül diszkréten tudakozódott mindenhol, de most elgondolkodott azon, vajon kitől kaphatta a tippet Linz. A római ékszerész lett volna? A firenzei könyvtáros? Egy általa nem ismert rivális?

– Mesélje el, mit tud róla – ajánlotta fel Linz –, és akkor talán segíthetek.

Palliser csapdát érzett, de gyanította, hogy Linz mindent tud már, amit ő elmondhat neki. Bárki volt is a forrása, kétségkívül jóval több információval rendelkezett nála az általa keresett tárgyról – egy kézitükörről, amelyet a tizenhatodik században készített valaki Firenzében, nagy valószínűséggel maga a mester, Benvenuto Cellini. Az egyik oldalán egy ezüst medúzafej volt, a haja helyén vonagló kígyókkal, a másikon pedig egy tükör. Azt meg nem tudta volna mondani, hogy miért vágyik rá az ügyfele mindennél jobban.

De amikor végzett, Linz felnyársalta az utolsó spárgáját, majd megszólalt:

– Azt biztosan mondanom sem kell egy magafajta szakértőnek, hogy Cellini rengeteg műve elveszett vagy megsemmisült az elmúlt évszázadok során. Honnan tudja, hogy ez létezik egyáltalán? Milyen bizonyítékai vannak rá?

– Semmilyenek, az aktatáskámban lévő papíroktól eltekintve.

Linz odavitette a táskát az ebédlőasztalhoz, és miközben a szolgák kitöltötték a kávét, Palliser elkezdte beütni a zárját nyitó kódot, de észrevette, hogy már nyitva van. Ennyire óvatlan lett volna?

Némi fenntartásokkal elővette belőle a tükör fekete és vörös tintával készült vázlatának