Kereszt

By Ingar Johnsrud

A norvég kormány egyik legmegbízhatóbb tanácsadóját, a fegyvercsempészettel kapcsolatban nyomozó Henry Falckot holtan találják egy oslói autómosóban. Valaki ágyékon lőtte, és a sorsára hagyta. A férfira korábban a média is felfigyelt. Egy ismert tévériporternek, aki rá akart jönni Falck titkaira, a gyilkosságot követően nyoma vész. Az esetben nyomozó Fredrik Beier főfelügyelő számára akkor válik igazán személyessé az ügy, amikor kiderül, hogy a riportert nemcsak a halott férfi, hanem a főfelügyelő apjának a múltja is érdekelte. És jóformán mindent tudott róla...
A nyomozás előrehaladtával Fredrik egyre világosabban látja, hogy az ügy megoldását ő maga, illetve a családja múltja jelenti. Csakhogy a rendőrségen valaki szisztematikusan aláássa a munkáját. Ráadásul egy olyan ellenséggel kell felvennie a harcot, aki egy lépéssel mintha mindig előtte járna. A hazugságok hálójában pedig minden és mindenki gyanússá válik. Vajon kiben bízhat igazán?
A Követők és a Kalüpszó című regények után a trilógia zárókötetében végre összeérnek Beier főfelügyelő nyomozásának és életének a szálai, hogy együtt haladjanak a megdöbbentő végkifejlet felé.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Aug 26, 2019
• ISBN: 9789634522768

Book preview

cover.jpg

Ingar Johnsrud

KERESZT

Ingar Johnsrud

KERESZT

img1.jpg

A mű eredeti címe

Korset

Copyright © Ingar Johnsrud 2018

Published by agreement with Salomonsson Agency.

Hungarian translation © Vaskó Ildikó

© General Press Könyvkiadó, 2019

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

VASKÓ ILDIKÓ

Szerkesztette

ZÁDOR LÍDIA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 276 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

„A jótett gyakran nyomtalanúl halad útján, a gonosztett

mindig maga után vonja következményeit."

Knut Hamsun: Az anyaföld áldása (1917)

(Ifj. Bókay János fordítása)

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

A gyertya egyetlen, magános könnycseppet ejtett; a lelkipásztor összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Halkan fohászkodott, szinte csak magában mormolt. A szavak mégis túl gyorsan peregtek. A szíve dobbanását követték. A férfi imára kulcsolt kezének göcsörtös ujjai szétváltak, és kinyitotta a szemét.

Magasan, fenn a falon, a hosszúkás ablakon megpillantotta a saját villogó tükörképét. Odakint minden sötét volt, és hallani vélte az ablaküvegre hulló hópelyhek könnyed dallamát.

Egy nehéz hópihe tapadt az üvegre, éppen ott, ahol a gyertyafény visszatükröződött. A belülről áradó melegtől a hó elolvadt, így a láng vörösessárga visszfénye már nem csak egy pont volt az üvegen. A visszatükröződés kiszélesedett, akárcsak a vízgyűrűk a víz felszínén, színes fényt vetve a padlóra, a keresztre és a bibliára. Amikor a visszatükröződő fény a lelkipásztor térdelő alakjára vetődött, ő tudta, a hópehely nem is hó; valójában az Úr szólt hozzá.

A friss hó oly fehérré, oly tisztává varázsolta a karácsony utáni éjszakákat! A lelkipásztor arra az ártatlanságra gondolt, aki sok-sok idővel ezelőtt jelent meg ezen a világon, karácsony éjjelén. Aki új ösvényt taposott ki a föld szerencsétlen lelkeinek. És ekkor minden értelmet nyert körülötte. Az üvegablak vas zárópántja. A vaságy a fal mellett, a vékony matraccal. A pincemennyezet barázdái és foltjai, amelyekre mindig úgy tekintett, mint a felhőkre, valamint a nehéz ajtó a kis ablakkal, amelyhez le kellett hajolnia, hogy átnézhessen rajta.

Mindennek megvolt a maga jelentése, minden beszélt hozzá, tiszta és világos hangon. Becsukta a szemét. Összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Ezúttal lassan. Magabiztosan.

Kattant a zár, és feltűnt az őr alakja, egy magas, beesett arcú férfi. Richardnak hívták, és a rangban-pozícióban köztük lévő különbség ellenére jól kijöttek egymással. Megesett, hogy Richard, miután szorosan az ágy vázához kötözte a lelkipásztor karját, leült, és beszélgetett vele. Az őr egykor sportoló volt, mielőtt rosszra nem fordult a sora. Gyakran visszatért erre az egyszeri eseményre. A gyűrűt babrálta, amelyet a nyakában hordott egy láncon, és aziránt érdeklődött a pásztortól, vajon létezik-e megbocsátás az ilyen tettekre. Ekkor a férfi ajka ellágyult, a tekintete megszelídült, az állát felszegte.

– Természetesen van megbocsátás – felelte ilyenkor. – Azok számára, akik hisznek, mindenre van megbocsátás.

De a pásztort nem az őr beszéde érdekelte. Hanem a hallgatása. Richard órákig tudta hallgatni a férfi meséit. A sáskajárásról, amellyel Isten Egyiptom népét sújtotta. Az özönvízről, amely megtisztította a földet a tisztátalanságtól és az istentelenségtől. A spanyolokról, akik Amerikába mentek, és a betegségről, amelyet magukkal vittek. A himlőjárványról, ami mindössze néhány év alatt megsemmisítette a hatalmas Azték Birodalmat, és szinte egy egész kontinenst változtatott elhagyatottá csak azért, hogy megtisztítsa az utat a kereszténység számára.

– Semmi nem táplálja úgy a hit mezejét, mint a kínzás hangja és a vér. Ezért tartanak itt engem – magyarázta a pásztor.

– Egy biblia, egy gyertya, két gyufaszál, egy kistányér, egy pohár, egy kávéscsésze, egy vajkés... – Az őr felszegte a fejét. – És a kereszt?

– A kereszt? – nézett rá a lelkész. – Ma nem kaptam keresztet az imádsághoz.

Richard a kezében tartott cédulát böngészte. Majd ismét megszemlélte a tárgyakat, amelyek köztük hevertek a földön. Összevonta a szemöldökét. – Reméltem, hogy ezen már túljutottunk.

Miután átvizsgálta az ágyat, a matracot és a paplan belsejét is, majd a zseblámpájával bevilágított az ablakpárkány zugaiba, a fűtőtest és a vécétartály mögé, a férfi felé fordult.

– Sajnálom, de ismeri az előírásokat.

– Ma tényleg nem adtak keresztet.

Az őr félrebillentette a fejét, és várt.

A lelkipásztor lassan levetette a bő ingét. Tüntetőleg kirázta, majd elhajította. Aztán letolta a nadrágját is. A tekintetük összetalálkozott, mielőtt az őr megint nagyot sóhajtott volna, és az ágyékára nézett. A lelkész az alsónadrág gumipántja alá csúsztatta a hüvelykujjait. Amikor már meztelenül állt, először felemelte petyhüdt péniszét, azután a heregolyóit.

– Forduljon meg, és guggoljon le!

– Én Isten szolgája vagyok. Csak nem hiszi, hogy a Mindenható jelképét a hátsómba dugom?

Richard türelmetlenül felhorkant, és a mutatóujjával körkörös mozdulatot tett. Amikor a lelkész felegyenesedett megalázó helyzetéből, ismét megfordult, és kinyújtotta a karját úgy, hogy az ujjbegyei a plafont érintették. Aztán kiegyenesítette a talpához szorított behúzott lábujjait is, és érezte, hogy amit eddig ott szorongatott, most elengedi. A talpát néhány centiméterrel hátrébb csúsztatta.

– Látja? Semmi kereszt.

– És mi az ott? – Az őr előrehajolt, és egy faforgácsra esett a tekintete közvetlenül a lelkipásztor lába előtt.

Ha az emberek jobban figyelnének, tudnák, hogy Isten mindenhol jelen van, és ezzel a lelkész nagyon is tisztában volt. A szélben, amely a fák lombjai közt fütyül. A madarakat felfaló lárvákban. Isten ott van a vírus fejlett örökítőanyagában, és abban is, ahogy az Úr megengedte az embernek, hogy manipulálja azt. Az idő is Isten, akárcsak az elolvadó jéghegyek. A kövek, amelyek homokká őrlődnek, és a beton, amely szétmállik, és ismét porrá lesz. Ahogy a beton tette a lelkész feje fölötti plafonon. Ott vájt magának egy hasadékot, addig, amíg elég nem lett ahhoz, hogy elrejtse a hegyes kereszt hosszú végét. A lelkésznek nem sikerült teljes mértékben eldugnia a keresztet, de ez mit sem számított. Mert ugyan ki fürkészné egy cella mennyezetét, amelyet oly sokszor látott már? Richard, az őr egészen biztosan nem.

A lelkipásztor előrántotta a keresztet. Richard épphogy csak felemelte a fejét, és éppen felkapta a karját, hogy megvédje magát. A kereszt hegye eltalálta az őr egyik ujját, miközben a meztelen férfi megragadta a gallérjánál fogva, és maga felé rántotta. A lelkész, miután a térdével úgy gyomorszájon vágta az őrt, hogy az levegő után kapkodott, a hajába kapaszkodott, és hátrafeszítette a koponyáját. Majd fogta a vézna arcot, és a földhöz csapta. Bőr és porcszövet hasadásának a hangja hallatszott. A vértócsa glóriát rajzolt a betonon, és a földön fekvő test megállíthatatlanul rángatódzott.

A lelkész megtalálta a pontot, amelyet keresett. A kereszt vértől csöpögő hegyét oda döfte, fentre, a legfelső nyaki csigolyák közé. Aztán arrébb akarta húzni a testet, de tétovázott. Felemelte a fejét. Meglátta barbár tettének visszatükröződését az ablak üvegén. Az ablak üvegét a lehető legfehérebb hópelyhek borították. Egy érintetlen vászon. Egy új élet. Egy új lehetőség.

– Köszönöm, Uram – suttogta.

2. fejezet

Nyolc héttel később

Amikor a mi Urunk meg akarta tanítani az embernek, mi a búskomorság, megmutatta, milyen Oslo februárban, hó nélkül.

Egy makacs kő ragadt Fredrik Beier cipőtalpába, amikor a rendőr-főfelügyelő belépett az Akershus erőd középkori termébe. Léptei alatt csikorgott a padlózat.

A hosszú asztalt hetvenkét főre terítették meg. A vendégek közül már sokan ott ültek az elhalálozott tábornagyok és uralkodók portréi alatt. Druszája, IV. Frigyes dán király arrogánsan tekintett le rájuk egy ágaskodó ló hátáról. Valahol elöl megpillantotta Kafa Ikbál sötét, hullámos fürtjeit, és azonnal konstatálta, hogy a kolléganőjének sokkal jobban áll az egyenruha sapkája, mint neki. Fredrik már az idejét sem tudta, mikor viselte utoljára az ünnepi rendőregyenruháját vagy az egyenruha kiegészítőjét, a tompa orrú cipőt, de nagy valószínűséggel egy temetésen.

Megpillantotta a minisztert és néhány további fejest az Igazságügyi Minisztériumból és az Országos Rendőr-főkapitányságról. Trond Anton Neme rendőrfőkapitányt és persze Sebastian Koss ügyészségi főnyomozót, az erőszakos bűncselekmények részlegének a vezetőjét. Kafa kihúzott egy széket, és Fredrik értette, hogy ott van a helye a kolléganője mellett.

– Micsoda pokoli dübörgés, Beier! Csak nem akarsz lejutni az alapkőzetig?

A hang az asztal túloldaláról jött, egy termetes ürgétől, kerek, szürkésfehér arccal és kefefrizurával, amely a sapkája alól meredezett.

– Franke! – kiáltotta Fredrik, és odabiccentett. – Azt hittem, ma este otthon mosogatsz.

Franke Nore keserűen felnevetett, és talán kissé túl erősen oldalba bökte az asztalszomszédját, egy vékony kis verebet a minisztériumból.

– Harminc, egyenruhában eltöltött év – mondta sokatmondó tekintettel a mellét díszítő kitüntetések felé biccentve. – Tudja, kisasszony, amikor még én kezdtem a testületben, a számítógépvírusról azt hittük, hogy egy nemi betegség. És a flopilemez volt a tünet. – Harsányan felnevetett, és a pohara után nyúlt. – Tanúja voltam, ahogy a kifutófiúkból maffiafőnökök lettek. Az aranyórás és kokainbajszos gazdasági bűnözők AIDS-től szenvedő, heroinfüggő emberi ronccsá váltak. – A keze enyhén megremegett, amikor az ajkához emelte a poharát.

– Bizonyára hosszú és érdekes karriert mondhat magáénak – jegyezte meg a nő. – De most talán nemsokára nyugdíjba vonul?

– Igen, ebben reménykednek a mocskok – felelte Franke, és a karját a nő széktámlájára helyezte.

– Ez a szegény nő beleőszül, mielőtt véget érne az este – suttogta Kafa. Fredrik kuncogott, és egy ezüstvillával próbálta kipiszkálni a kavicsot a cipőtalpából.

Majd négy év telt el azóta, hogy a nyomozók összeismerkedtek. Kafa a rendőrségi biztonsági szolgálat egyik, vallási fundamentalistákra specializálódott szakembere volt, és abban a nyomozásban segített, amelyet egy keresztény szekta lemészárlásának ügyében végeztek. Később átkérte magát az erőszakos bűncselekmények osztályára, ahol Fredrik is dolgozott, és azóta is ott nyomozó. Ez az oka annak, hogy most itt ülnek, az Akershus erőd nagytermében. Alig több, mint egy évvel korábban Fredrik és Kafa meghiúsított egy terrortámadást az ország miniszterelnöke, Simon Riebe ellen. Ma este Riebe és a kormány vacsorát adott, hogy kifejezze a köszönetét. A megjelenés kötelező volt. Lévén választási év, a miniszterelnök gondoskodott róla, hogy minél többen legyenek jelen a gazdasági és a politikai élet vezetői közül, az újságírókról nem is beszélve.

A társalgás elcsendesedett, amikor Riebe a terembe lépett. A csarnok hátsó bejáratán keresztül érkezett, jó sok időt hagyva magának. Akiknek nem jutott kézfogás, azoknak egy biztató pislogással vagy egy sima biccentéssel kellett beérniük, attól függően, hogy a miniszterelnök szimpatizánsként vagy épp kerékkötőként tekintett-e rájuk. Úgy középtájt Riebe megállt. A férfit, aki felállt, hogy kezet fogjon vele, mindenki ismerte. Ő volt a Munkáspárt vezetője, Trym Dahl. Fredriknek feltűnt, hogy a két férfi mennyire hasonlít egymásra. A miniszterelnök és az ellenzék vezére. Mindkettő az ötvenes évei vége felé járt, enyhén őszülő halánték, megviselt arc, olyan kifejezéssel, mint amilyen a maratonfutóké, akik szívinfarktust kapnak valahol a negyvenedik kilométer környékén. Sötét, szűk szabású öltönyt viseltek. Riebe nyakkendője privatizációskék, Dahlé vörös, mint a munkásvér.

– Főfelügyelő – biccentett Riebe Fredrik felé, amikor elhaladt mellettük, és kezet nyújtott Kafának. – És Ikbál, ha emlékezetem nem csal. Minden rendben van a lányával?

Kafa csodálkozva rázta meg a fejét.

– A név az stimmel, de nekem nincs lányom – válaszolta gyorsan. A miniszterelnök az égre emelte a tekintetét.

– Ó, elnézést! Nagyon sajnálom. Tudja, túl sok arc. Mindenesetre köszönet a hazáért tett szolgálatáért. Önöknek köszönhetően ünnepelünk itt ma este. – Összecsapta a bokáját, és elfoglalta a helyét a magas támlájú széken, az asztal végén. Várta, hogy elcsendesedjen a terem.

A főfogás után Fredriknek végre lehetősége nyílt arra, hogy lelépjen. Az árnyékok táncot jártak az erőd udvarán a fáklyák fényében, és a petróleum szagát sokáig az orrában érezte. A kőfalak felerősítették a léptei zaját, és nem is állt meg addig, amíg át nem ért a sáncárok feletti híd túlsó oldalára, a várfalon kívülre. A fejét hátrahajtotta, és egy zászlórudat verdeső kötél hangjait hallgatta. A sötét égboltra mintha zsírkrétával rajzolták volna a karcsú hold vonalát a felhőtakaró mögé. Szúrós szemcsék csípték az arcát, és belepték a szemüvege lencséjét. Lehet, hogy az Úr megkönyörül a városon, és végül mégis esni fog a hó?

Kemény cipősarkak kopogása hallatszott a fahídon, a háta mögül.

– Fredrik Beier?

Fredrik leszegte az állát, és visszafordult. Csinos, keskeny arcú nő nyújtotta felé a kezét, hosszú, szőke haja a kabátgallérjára hullott. A férfinak rémlett, hogy már látta valahol.

– Igen?

– Láttam, hogy a díszvendégek között foglal helyet, és reméltem, hogy találkozhatunk. – A nő keze csontos volt, akár egy öregasszonyé, jóllehet a harmincas évei elején járhatott. – Benedikte Stoltz – mutatkozott be, és állát rámenősen előretolta.

Most már beugrott Fredriknek, honnan ismerős a nő. Benedikte Stoltz a TV2 riportere. Emlékezett rá egy dokumentumfilmből, amely a segélyek körüli korrupciót tárta fel. Átkozottul nagy botrányt kavart.

– Tudom jól, hogy kicsoda ön – felelte a nőnek. – De nincs felhatalmazásom, hogy újságírókkal beszéljek.

– Azt mondják, maga egy tisztességes zsaru.

Fredrik magas fickó volt, majd egy méter kilencven centi, de nem kellett lehajolnia, hogy a tekintete találkozzon a nőével.

– Hát ezért van itt? Hogy becsületes fickók után kutasson? – Felnevetett. – Ugye tudja, hogy bent a nagyterem telis-tele van politikusokkal?

A nő egyáltalán nem nevetett. – Maga ugye Ken Beier fia?

Fredrik félrehajtotta a fejét. Mi a fene ez? Az apja már több mint húsz éve halott. Egy bürokrata volt, aki egy íróasztal mögött töltötte az életét.

– Az édesapja az amerikaiaknak dolgozott, ha nem tévedek. A követségen?

– No és?

– Tudja, épp egy kutatást végzek. Egy katonai projekttel kapcsolatos, amin a norvég és az amerikai hatóságok közösen dolgoztak a hidegháború alatt. Az apja neve ebben az összefüggésben merült fel. Próbálom kideríteni, hogy mi is lehetett az ő feladata.

Fredrik udvariasan mosolygott, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy szeretne visszatérni a társasági eseményre, amelyet nem olyan rég otthagyott. Hűvös szél kísérte őket a kőfalak között a kapubejáróban.

– Sajnálom, nem igazán tudom, mivel foglalkozott az apám. De higgye el, nem volt az az izgalmas típus. Az az érzésem, hogy rossz Ken Beier után kutat.

– Meglehet – felelte az újságíró. – Igen, lehetséges. Mond önnek valamit a Ravnli név?

– Nem.

Három öltönyös fickó állt az erőd lépcsőjén, és dohányzott. Bizonyára hallhatták kettejük lépteinek visszhangját, mert egyikük, egy testes, középkorú férfi kidülledt szemmel és kivörösödött képpel, feléjük nézett. Majd ökölbe szorította a kezét, és hájas középső ujjával az ég felé mutatott.

– Hát ez meg mi a fene? – ámult el Fredrik. – Csak nem ujjat mutatott nekem az a mocsok az imént?

– A gesztust valószínűleg nekem szánta – közölte Benedikte kimérten. – Akadt korábban némi nézeteltérésünk ma este.

– Nézeteltérésük?

A nő megvonta a vállát. – Csak egy kis beszélgetés. Tudja, ki az a férfi?

– Nem – felelte ismét Fredrik.

– Henry Falck, igazgatóhelyettes a Faarmand–Bernier tanácsadó cégnél. Egy projekten dolgozik a kormánynak, de senki sem hajlandó elárulni, miről is van szó. Az egészet titkosították. Úgy hírlik, egy botrány van kibontakozóban.

– És ön most azért van itt, hogy... a zavarosban halásszon? Azt hittem, azért jött, hogy velem beszéljen.

– Igazán nem akartam féltékennyé tenni. De annyi hatalmasság gyűlt most össze egy helyen, és ez kiváló vadászterület az olyanok számára, mint én, akik megpróbálják leleplezni, mi folyik a zárt ajtók mögött. De ahogy nyilván már kitalálta, az az ürge nem hajlandó velem beszélni.

– Zárt ajtók mögött – fortyogott Fredrik. – Sok sikert hozzá. Ami az apámat illeti, azt hiszem, nem ártana még egyszer ellenőriznie a forrásait. Most be kell mennem. Kezdődik a tombola.

Amint indulni készült, a nő előhúzott egy névjegyet a zsebéből, ráfirkantott egy számot a hátoldalára, majd megkérte, hívja, amennyiben meggondolná magát. – Senkinek sem kell megtudnia, hogy beszéltünk.

– Ez a veszély nem fenyeget – válaszolta Fredrik. – Mert nem fogok telefonálni.

Már későre járt, amikor a bár ajtaja becsukódott mögötte, magával húzva a kinti dohányfüstöt. Fredrik dülöngélt egy kicsit, mielőtt a korlátba kapaszkodott volna. Lester Young lágy szaxofonja hallatszott valahonnan felülről, nevetés és beszélgetés hangjaival és gyertyaillattal vegyítve.

Tulajdonképpen hazaindult az ünnepi vacsora után. De volt valami reményteljes abban, ahogy a várost egyre inkább beborította a friss hó, és ezzel mintegy elfedte annak bűneit is. Így amikor ott ült a taxi hátsó ülésén, hirtelen elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy belépjen a sötét lakásába, levetkőzzön, vigasztalanul maszturbáljon, majd rátörjenek a régi rémálmai. Fredrik megkocogtatta a sofőr nyaktámaszát, és kérte a taxist, hogy vigye inkább a Grønlandsleiret-re. Egy olyan helyre, ahol tudta, van orvosság a gyötrelmeire. Az orvosság egyrészt pohár formájában, másrészt két lábon jött.

A naptár szerint ugyan szerda volt, de a Paris H nevű dzsesszbárban mégis hétvégi hangulat uralkodott. Fredrik megcélzott egy kis rést a bárpultnál, a dizájnerszemüveg és a gondosan nyírt szakáll között. Furcsa módon az emberek odébb csúsztak, Pierre, a bárpultos pedig összehúzta a szemét, és elvigyorodott.

– Valami hivatalból jött?

– Miből gondolja?

Pierre tett egy lépést oldalra, hogy Fredrik láthassa magát a bárpult mögötti tükörben.

– Bassza meg! – nyögött fel. A sapkája csálén állt, az egyenruha váll-lapján pedig aranycsíkok csillogtak. A babérkoszorús rendőrségi kitüntetés, amelyet a miniszterelnök néhány órával ezelőtt a mellére tűzött, az ivópoharak felett lifegett.

– Jelmezbál – fűzte hozzá motyogva. – Lehetséges volna egy munkásember számára, hogy igyon egyet?

– Egy whiskyt?

– Túl késő van már a whiskyhez, Pierre. Adjon valami mást! Valami színtelen-szagtalant.

Fredrik megfordult, és könyökét a bárpulton pihentette. Barokk alapzaton nyugvó vázákban levélcsokrok díszelegtek, ami a harmincas évek hangulatát idézte. A dzsesszplakátok az ötvenes évekből származtak, Fredrik maga pedig a hatvanas évek szülötte volt. Ők voltak az egyedüli múzeumi tárgyak a bárban, már amennyire Fredrik azt meg tudta ítélni. Te jó ég! Hogy milyen rohadtul fiatal lett itt mindenki.

– Pierre?

Fredrik orrát parfümillat csapta meg. Édeskés vanília és fahéj. Egy pillanatra összerezzent, egykor ugyanis ismert egy nőt, akinek szintén ilyen illata volt, de ez a hang, ez más volt. Érdes és nyers.

– Fogalma sincs, hogy hívnak – hallotta Fredrik a bárpultos válaszát. – Azt hiszi, a Paris H-nak köze van Franciaországhoz.

A nő Fredrik melléig ért. Sötétvörös, vállig érő haját hullámokba fésülte. Szürke, hivatali kosztümöt viselt, átlátszó blúza alatt körvonalazódott a fehérneműje.

– Fredrik – mutatkozott be Fredrik, és kezet nyújtott.

A nő ajkának a színe összhangban állt a hajszínével, és tengerkék szemével a férfira nézett. Tulajdonképpen nem igazán Fredrik esete, no de ott van az a bizonyos mosoly. Pajzán és csábító. Szinte állatias.

– Örvendek, officer – válaszolta a nő, és elfogadta a feléje nyújtott kezet. Csúszós bőrkesztyűt viselt.

A bárpultos egy fenyőillatú italt csúsztatott feléjük a pulton.

– Egyet a hölgynek is, Pierre – rendelt Fredrik anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a nőről a tekintetét. A vörös hajú a nyelve hegyével a felső ajkát dörzsölte, kinyitotta a pénztárcáját, és néhány bankót nyújtott át a csaposnak.

– Ma este nem, barátocskám – mondta a nő, majd kacsintott, és eltűnt.

3. fejezet

A fakírfelszerelést tartalmazó fémláda nagy robajjal csapódott az aszfaltra. Leonard Rudi leguggolt, és sajgó tenyerét a friss hóra szorította. Vörösre perzselődött bőre alatt már kezdett felgyűlni a folyadék. Holnapra úgy fog kinézni, mintha egy kerti csiga lenne a kezében, ráadásul rohadtul fájni fog.

– Sajnálom – mondta Leonard. – Szünetet kell tartanunk. Ezt itt muszáj bekennem valamivel. Tudsz errefelé egy nyitva tartó gyógyszertárat? – A lányra nézett, akit aznap délelőtt ismert meg. Tora terpeszben állt a maridaleni országút mellett, erdők és mezők között, mintegy tízperces kocsiútra a várostól, északi irányban. A főnök kérdezte meg, lenne-e még hely a lány számára a kocsiban. Jóllehet Leonard markában szinte elveszett a lány kicsi keze, a kézfogása mégis kemény és magabiztos volt. Néhány más mutatványossal együtt szórakoztatták a közönséget a Colosseum moziban egy lehangoló kalandfilm bemutatója alatt.

Most épp hazafelé tartottak, esett a hó, és a szél is fújt, a lány mégsem viselt mást, mint egy pár kifűzött Dr. Martens bakancsot és a testhezálló, bőr kertésznadrágot, amelyben fellépett. Kis melle kidudorodott a felsőrész alól, és az ékszer, amelyet a nyakában viselt, csillogott a sápadt bőrén. Rasztás tincseit egy nyalábba fogta, és a férfi gyanította, hogy a marcona kinézete miatt a lány idősebbnek tűnik, mint amilyen valójában volt.

Tora fölényesen nézett a férfira. Valószínűleg úgy gondolta, a hidegről és a fájdalomról nem is kell tudomást venni. Leonard is így vélte egykoron, de még a magas, arcukon tetovált, viking hajú hippiknek is megjön az eszük, amikor a szakálluk már őszülni kezd.

– Szóval, mi történt? – kérdezte a lány, amikor újra a hosszú ládával egyensúlyoztak, benne fáklyákkal, karddal és lámpaolajjal.

– Felborult az üst. Minden bizonnyal olajmaradék volt a kezemen, mert amikor fel akartam állítani, a tenyerem lángra kapott.

– Mindenesetre nagyon menő szám volt – felelte a lány. – Asszem, a kis sztárocskáknak leesett az álluk. Van egy patika az állomásnál. Mindig nyitva van. Ha arra kanyarodsz, beugorhatok, és megveszem, ami kell.

Mire a parkolóba értek, a többi mutatványos már elment. Csak a főnök várta őket. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy esetleg besegítene, miközben begyömöszölték a ládát Leonard régi Volvo 244-esének a hátsó ülésére.

– Nem fagysz meg, kicsi lány? – vetette oda a fickó Torának, és csettintett egy gumiszalaggal, amely egy köteg ötszázas bankót fogott össze. – Felmelegítselek?

A lány krákogott egyet, majd a férfi lába elé köpött.

– Lehet, hogy a tűznyelők nem is fáznak – jegyezte meg az szárazon, és mindkettőjüknek fejenként öt darab bankjegyet nyújtott át. – Kapsz még egyet, ha ezt itt lehajtod. – A fickó a kertésznadrág felső részére mutatott.

– Nem vagyok tűznyelő. Lángot köpök – javította ki Tora, összetekerte a bankjegyeket, és bedugta a csizmaszárába. – Mint egy sárkány. Egy nap talán eljövök, és kiégetem a köcsög kis disznószemedet.

A főnököt nem különösebben rázta meg a beszólás.

– Remekül dolgoztál ma este – fordult Leonardhoz. – Tegyél valamit a kezedre, aztán majd hívlak legközelebb is, ha akad valami munka.

– Hol laksz? – kérdezte Leonard, miután Tora visszatért a gyógyszertárból, és vett neki egy Aloe vera krémet.

– Benn, az erdőben. – Tora belebújt a zsákjába, amelyet magával cipelt. Rózsaszínű bőrből készült, macskabajusszal, aranyos szemekkel és hegyes fülekkel. A lány egy csomag cigarettát szorított a combja között, és magára húzott egy kapucnis pulóvert.

– Nem olyan messze attól a helytől, ahol felvettél. És te?

– Ugyanott, ahol te is – válaszolta a férfi. – Maridalenben. Egy régi bérestanyán.

A lány kinyújtotta a kezét, hogy letekerje az ablakot.

– Ne! – szólt rá a férfi. – Nem működik. Gyújts csak rá nyugodtan a kocsiban!

– Nem félsz a ráktól?

– Egész este tele volt a szám lámpaolajjal. Nem hinném, hogy ez a cigaretta olyan sokat számítana így vagy úgy.

Tora nevetett, vidáman, gurgulázva. – Egyedül élsz? Miért nem láttalak még ezelőtt? Igazán nem él olyan borzasztó sok ember ott fenn a völgyben.

– A lányommal együtt élünk ott. Nemrég költöztünk ide Brightonból, Dél-Angliából. Úgy éreztem, haza kell jönnöm. De Margaret utálja.

Tora rágyújtott, és a cigaretta parázsló hegyét figyelte.

– Kibaszott hideg van – mondta a lány.

– Feltörték a kocsim. Az elektronika alighanem teljesen tönkrement, amikor a tolvaj kitépte a rádiót. Így nem működik a fűtés.

A lány mélyen leszívta a cigarettáját, majd kövér füstkarikákat fújt, és krákogott. – Úgy értem, itt. Rohadt hideg van ebben az országban. Különösen fenn a völgyben. Nem csoda, hogy a lányod ki nem állhatja. Brighton bezzeg zsíros, nem? Rengeteg biodinamikus fű meg egyebek. Vega boltok és a többi shit.

– Pontosan – felelte a férfi. – Az egyik haveromnak volt egy ilyen helye. Ismert egy bandát, ami rajtaütött a tanyákon. Ellopták a tyúkokat, hogy azok szabadon élhessenek. Persze a tyúkok nem fogták fel, hogy már nem kell tovább tojniuk. Így aztán a fickó rántottát kezdett árusítani. Vegarántotta felszabadított tyúkoktól, így nevezte el. Iszonyúan jól ment a bolt.

– Nájsz – válaszolta Tora, és fejét az oldalsó ablakhoz támasztotta. – Tudsz róla, hogy egy csomó embert lemészároltak a völgyben? Valamilyen motherfucker ámokfutásba kezdett egy gépfegyverrel, és őrült keresztényekre lövöldözött.

Leonard elnevette magát. – Nem. Erről nem hallottam. Miért tett volna ilyet?

Tora kinyújtotta a nyelvét, és U alakot formált vele. Elnyomta rajta a cigarettát, és nyelt egy nagyot, majd visszadugta a csikket a dobozba.

– Hát, én nem tudom, miért tette. De ha nekem lenne egy gépfegyverem, és én is egy motherfucker lennék, és találkoznék egy csapat agyament kereszténnyel kinn az erdőben, lehet, hogy én is ugyanezt tenném. Az öcsém arrafelé szokott síelni. De csak akkor, ha világos van. Azt mondja, kísértenek a szellemek.

Leonard megint csak nevetett.

– Akkor lehet, hogy az egyik kísértet kaparintotta meg a rádiómat? – viccelődött.

– Meglehet. Vagy esetleg egy beteg, gépfegyveres motherfucker – találgatott Tora.

A lány a nagyobb gazdaságok egyikében lakott a völgy mélyén. Amikor Leonard megállt az udvaron, kinyílt a bejárati ajtó, és egy asszony hunyorgott az autó reflektora felé. Tora intett neki.

– Az anyám – közölte Tora, aztán a férfi felé hajolt, és megölelte. – Addig sosem fekszik le, amíg haza nem érek. Kösz a fuvart, viking. Óvakodj a kísértetektől!

A hópelyhek sűrűbben hulltak, amikor Leonard bekanyarodott a földútra, amely a kis, piros faházhoz vezetett. Megállt előtte, és lekapcsolta a motort. Lenn, a városban minden latyakos és sötét volt, de itt, alig néhány kilométerrel arrébb, még megmaradt a hó a legutóbbi havazás után. A fákat mintha dupla ecsettel festették volna, felül fehérek, alul pedig sötétzöldek voltak, és a fenyők görnyedt vállai a lányára emlékeztették. Őt is nyomasztotta a tél.

Margaret számára aligha lehetett kellemes, hogy itt kint lakott az apjával. Mindennek ellenére mégiscsak egy nyüzsgő tengerparti városból származik, ahonnan vonattal rövid idő alatt Londonba érhetett, vagy akár a kontinensre. Tizenkét éves volt, háromötöd rész gyerek, kétötöd rész felnőtt. Leonard mindig is norvégul beszélt vele, és a lánya is anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet. De az ország idegen volt számára, és a teste is kezdett megváltozni. Az iskolában már össze is balhézott egy fiúval, aki valami megjegyzést tett a fenekére. Miután kiengedte a gőzt egy félölnyi farönk felhasogatásával, Leonard felelős felnőttként viselkedett. Felhívta a fiú anyját telefonon, és meghívta a családot vacsorára.

Az előszobában hallotta a kandalló tüzének a ropogását, és mintha kifutott tej szagát érezte volna.

– Margaret! Holnap iskola. Már rég aludnod kellene. Mit is mondtam arról, hogy ne gyújts be a kandallóba, ha nem vagyok itthon? Miért nem használod a fűtőtestet, amit vettem? Nem dísznek van.

Nyikorogtak a nappali padlódeszkái, és feltárult az öreg faajtó. Ott állt a lány. A haja aznap épp zöld-fehér, kócosan összeborzolva, ferde frufruja eltakarta az egyik szemét. A másikkal hunyorgott, mintha aludt volna. Az apja ócska kötött pulóvere a meztelen térdéig ért. A kezében Dollyt tartotta, a macskát.

– Anya üdvözletét küldi – mondta a lány.

– Nocsak! Mit mondott?

– Hogy szeret minket.

– Másra nincs is szükségünk.

– Azt mondta, hogy nagyon messze vagyunk. Hogy azt kívánja, bárcsak ne utaztunk volna el.

A férfi égető fájdalmat érzett a rekeszizmában.

– Margaret – kezdte türelmesen. – Jó, hogy tudsz beszélni a mamával. De ne felejtsd el, hogy ő meghalt. Én azt hiszem, a mama örül neki, hogy te és én itt lakunk. Hogy mi itt vagyunk egymásnak.

Margaret leengedte a macskát a földre, egy lépést tett előre, és átölelte az apja derekát.

– Tettem ki kását a manónak – mesélte a kislány, és a férfi végigsimított a lánya haján tetovált kezével.

– Nem ártana egy jó kis hajmosás – válaszolta az apja. – És nem vagy már egy kicsit túl nagy ahhoz, hogy manókat etess? Egyébként is, szerintem már visszautaztak az Északi-sarkra. Négy hét karácsony után, ennyi jár nekik. A manók is fizetésért dolgoznak, akárcsak én.

– Attól még esznek kását – érvelt a kislány.

– Inkább az őzek voltak – felelte az apja. – A legjobb esetben is. Esetleg egerek. És aztán majd egész nyáron küszködhetünk, hogy megszabaduljunk tőlük.

Margaret elhúzódott az apjától. – Nem mehetnék veled a munkába? Annyira szörnyen unalmas itthon ülni egyedül. Miért nem tudsz megtanítani tüzet fújni?

– Mert az nem lányoknak való elfoglaltság. – Eszébe jutott az az alak az ötszázas köteggel. – Iskolába kell járnod – jelentette ki. – Légy okosabb az öreg faterodnál!

Miután jóéjtpuszit adott a lányának, a férfi lekapcsolta a villanyt a nappaliban. A kandalló lángnyelvei ördögnyelv képét mutatták az ablak üvegén. A férfi a hideg üvegre helyezte a sebes tenyerét. A fatörzsek között figyelte a szálló hópelyheket és a szomszédos udvarházat. Ott lenn, Solrón nem lakott senki. Mégis úgy tűnt neki, mintha látna egy halovány kis fényt a villa egyik ablakában.

4. fejezet

Henry Falck igazgatóhelyettes nem hitt a véletlenekben, nem hitt Istenben sem, az együttérzésben pedig végképp nem. Ennek megfelelően aztán arra a következtetésre jutott, hogy az életben az embernek magának kell eldöntenie, hová akar eljutni, és ezek után meg is kell tennie mindent, ami ahhoz szükséges, hogy eljusson oda. Az élet nagy harca abból áll, hogy feljussunk a piramis tetejére. Gyűjtsünk össze annyit, amennyit csak lehet, dugjunk meg annyi nőt, amennyit csak lehet, és másokkal olyan keveset osszunk meg, amennyit csak lehet.

Nem volt ezzel semmi baj. Minden egyes állat, minden egyes növény, gomba, vírus vagy baktérium meg tudná erősíteni, hogy ez az élet igazi, egyértelmű célja. Virágozzunk és szaporodjunk. Hordozzuk és javítsuk az örökítőanyagot egyik generációról a másikra. A problémát csak az jelentette, hogy az egyetlen teremtménynek, aki szavakba tudta volna foglalni ezt az igazságot, jelenleg épp az élet nyers brutalitásával kellett szembenéznie.

Henry Falcknak arról is volt egy listája, hogy mitől válik búskomorrá. Piszok a ruháján, merevedési problémák és a megaláztatás volt a három fő ok.

Talán ezért mélázott el egy pillanatra a Faarmand–Bernier, az ország legjobb hírű tanácsadó cégének az igazgatóhelyettese, miközben a Tesla szélvédőjén, az elektronikának hála, elolvadt a hó.

Néhány órával korábban Falck annyira kiakadt, hogy felrúgott egy szemeteskukát az Akershus erőd udvarán. Valamilyen hülye idióta elhajított egy félig telt joghurtosdobozt, és annak tartalma összemaszatolta Falck méretre szabott nadrágját. Dühkitörésének az előzménye pedig az volt, hogy lerohanta egy nő. Azt állította, hogy a TV2-nél dolgozik, és állítólag Benedikte Stoltznak hívják.

A nő meglehetősen vonzó volt, ezért is állt vele szóba. Karcsú, szinte már cérnavékony, és Falck szerette ezt a fajtát. Nemcsak a fizikai adottságaikból következő erőfölény miatt, de azért is, mert a csontsovány testek rendszerint csontsovány önbizalommal jártak együtt. A férfi jól érezte magát az idegeskedők társaságában, ilyenkor ő is lazább lett. De aztán a nő hirtelen felfedte igazi énjét, és egy olyan jelentés részleteit kérte tőle számon, amelynek a létezéséről is csak nagyon kevesen tudtak, ez a nő pedig behízelegte magát, hogy még többet szedjen ki belőle. A többi úriember csak nevetett, jól tudván, hogy a diszkréció az az áru, amiért a legjobban fizetnek a Faarmand–Bernier vállalatnál. Olyan megalázó volt, hogy még a vacsora után a miniszterelnökkel elfogyasztott konyak sem tudta kompenzálni érte. Nem is, igazából még ennél is rosszabbul érezte magát. Merthogy elpanaszolta Riebe miniszterelnök úrnak a történteket, nem tudott mást tenni, ki kellett adnia magából. Riebe a vállára tette a kezét, és felnyerített.

– Henry, neked mindig is a nők voltak a gyengéid.

Általában imádta a gépjárművek eme műszaki csodáját, amelyben ült. De amikor most beindította, azt kívánta, bárcsak inkább a Jaguar V8-as motorja bőgött volna fel, amit a tjuvholmeni lakása garázsában parkolt le. Szívesebben hallaná azt, nem pedig egy lusta varrógép zümmögését.

Piszokfolt a ruhán és megaláztatás. Háromból kettő egy nap alatt több mint elég. A pohártartó alján matatott egy kis zacskó után, és előhalászott egyet a világoskék, rombusz alakú pirulák közül, majd nagyot húzott a kocsiban heverő pezsgősüvegből, úgy nyelte le. Aztán ellenőrizte a foglalását a mobilon. A VIP-asztal a Solli éjszakai klubjában már készen állt, és rá várt.

Ahogy végighajtott a város utcáin, leengedte az ablakot. Hagyta, hogy a szellő lehűtse a homlokát, mialatt Michael Bublé Ave Mariája csitította a lelkét. Az elektromos cigaretta gyümölcsös füstje összegabalyodott a hópihékkel. Leparkolt egy lámpa fénye alatt az Odins gatéban, Frogner negyedben, és igyekezett nem felhúzni magát, amikor a nő nem vette fel a telefont. A ház felé indult, és megkereste a nevet a bejárat mellett. B. Wagner. Nyomva tartotta a gombot, miközben lassan tizenötig számolt.

– Mi a franc van?

– Itt áll lenn egy Ludicrous móddal felszerelt Tesla Model S P90D, egy üveg 1990-es évjáratú Krug pezsgő meg egy meredező fasz, és rád vár – felelte a férfi. – Megyünk egy éjszakai mulatóba.

– Ó... haha, Henry! – változott meg Beata hangja. – Ne ülj ott lent a kocsiban, inkább gyere fel! Éppen most fejeztem be a tusolást. Nézheted, amíg öltözöm, ha akarod. – Beata tudta, hogy a férfi nem fog nemet mondani, így nem is várt a válaszra. A zár berregni kezdett.

Falck két lépcsőfok után megállt, és elbizonytalanodott. Biztos van fenn valami innivaló, egy olcsó habzóbor vagy valami hasonló, de a ma estéhez valódi márkák illenek. Visszafordult, hogy felhozza a pezsgőt. Mialatt a bejárati ajtó zárjával bíbelődött, egy alakra lett figyelmes az autó mellett. Az ajtó üvegén keresztül látta, hogy az illető a kocsi másik oldalán előrehajolva áll, miközben a kezével erőteljes mozdulatokat végez.

Henry Falck feltépte az ajtót. – Mi a fenét művel ott?

Az erős testalkatból és a széles vállból ítélve egy férfi lehetett, de az arcára sötét árnyék vetődött a pulóvere kapucnija alatt. Henry nekiiramodott az utcán, de a férfi elfutott. Ahogy Henry elhaladt a Tesla mellett, észrevette, hogy festék folyik lefelé az autója exkluzív lakkozásán. A rohadék lefújta a kocsiját. A megaláztatástól ismét hányinger fogta el. Henry futott, ahogy csak bírt, a teste fortyogott az adrenalintól meg a dühtől és a megsértett férfiasságtól. Előtte szaladt egy alak, a csupasz ágak alatt, a gazdag villasorok léckerítései mentén, mielőtt keresztezte volna a villamossíneket a Frognerveienen.

– A rohadt életbe! – dühöngött Henry, amikor egy villamos dübörgött el előtte az esti sötétségben, és emiatt szem elől veszítette a szökevényt. Aztán a villamos is továbbment. Közel s távol csak ő maradt látható, minden egyes alkalommal, amikor elhaladt egy utcai lámpa alatt. Henry Falck ismét futásnak eredt. A mellénye megfeszült termetes pocakján, és a nadrágja szűk szabása miatt nem tudott nagyokat lépni. Futott még egy háztömbnyit, de az útkereszteződésben lihegve megállt. A tenyerét a térdére szorította, a szíve hevesen kalapált a mellkasában. Vajon az a szemét még mindig itt van valahol előtte, vagy lefelé futott a Gimleveienen? Esetleg felfelé? Addigra már sűrűbben esett a hó, a látási viszonyok is romlottak, és egyébként sincs már jelentősége. Amikor utoljára állt a fürdőszobamérlegen, a számok zöldről sárgára, majd pirosra váltottak, aztán végül százhuszonnégy kilónál álltak meg. A torka sípolt, és tudta, hogy vesztett. Legalábbis ebben a menetben. De a rohadék meg fog fizetni a tettéért. Rá fog állítani egy kibaszott magándetektívet az ügyre, megszerez minden átkozott képet, minden egyes átkozott térfigyelő kamerából a környéken, és azután... rohadt sátánfajzat!

Amikor visszafelé támolygott a kocsi irányába, az utolsó szakaszon látta, amint Beata ott áll az utcalámpa alatt, és a Tesla ajtaját bámulja. Magas, karcsú testét az a fekete Versace ruha takarta, amelyet tőle kapott. A ruha nyaka szorosan ölelte a nő torkát, mint valami nyakörv. A vállát szőrmebunda fedte. A szájára vigyor ült ki, de azonnal eltűnt, amikor meglátta a férfi arckifejezését.

– Henry? Mi történt?

A férfi gorombán maga elé emelte a karját.

– Mit jelent ez itt? – Beata elolvasta, amit a kocsiajtóra festettek. – „Áruló". – Megcsillant a csat, amely a sötét hajat a gyönyörű fejhez szorította. Aztán kitört belőle a nevetés. – Édes Henry, nem kell ezt olyan komolyan venni. Ez csak egy kis garázdaság. – A bőrcsizmájával megkocogtatta a férfi cipőorrát. – Gyerünk, induljunk!

– Én rohadtul nem fogok ezzel az átkozott graffitivel az ajtómon a város legelitebb éjszakai bárja elé állni!

– Nem azt mondtad, hogy van egy üveg Krug nálad? Ez festék, nem spré. Ha elég gyorsak vagyunk, eltüntetjük egy-kettőre. Vikában van egy éjjel-nappal nyitva tartó autómosó. Keféltél már autómosóban?

5. fejezet

Leonard Rudi hirtelen felriadt. Amikor lefeküdt a támlás lócára, a nappalit bemelegítette a kandalló tüze, mostanra azonban már alig izzott a parázs. A gerendaház rönkjei között jeges huzat hasított.

Ahogy próbált feltápászkodni, égő fájdalmat érzett a tenyerén. Pontosan az történt, amitől tartott. Az Aloe vera krém ellenére az égési sebe sokat romlott, és a hólyagok alatt lüktetett a keze. Leonard meglátta a gyufát az ablakpárkányon. Miközben egy tű hegyét hevítette, a téli éjszakát leste odakint. Még mindig erősen havazott. Mennyi lehetett az idő? Hajnali három, talán négy óra. Egy gyors mozdulattal a hólyagba szúrta a tű hegyét. Miután kipréselte a színtelen folyadékot, csak halódó, fehér bőrredő maradt vissza. Épp a sebtapasz után nyúlt, amikor észrevette. A szomszéd gazdaság főépületének a falán. A sárgás, pislákoló fényt.

Itt, kinn az erdőben, az éjszaka közepén. Talán az a tolvaj tért vissza, aki a kocsijából is kilopta a rádiót? Leonard nem vette le a tekintetét a szomszédos udvarházról azalatt sem, hogy beragasztotta a sebét a kezén. De nem, több fényt már nem látott. Talán semmiség az egész. Már épp kezdett megnyugodni, amikor egy tompa csattanás minden kétséget eloszlatott. Volt ott lenn valaki.

Kivánszorgott az előszobába. Egy pillantást vetett a sörétes puskára, amely a bejárati ajtó felett lógott. Még az az idős házaspár hagyta itt, akik előtte a házban laktak. Nem. Itt vagyok a faluban. Norvégiában, futott át az agyán. Sűrű hóesés várta odakint.

Ősszel Leonard még kiegyenesedve tudott végigmenni a fenyők alatt futó ösvényen, amely a solrói ház hátsó részéhez vezetett. De most, hogy az ágak roskadoztak a hó súlya alatt, kénytelen volt összegörnyedni. Egy nyúl friss nyoma keresztezte az útját, egyébként semmi jelét nem látta életnek.

Az udvarház hátsó részétől indulva, Leonard ment tovább a ház falát követve, és befordult a sarkon. Egy lejtős kert tárult fel közvetlenül előtte. Csupasz gyümölcsfák törzsei ágaskodtak a hó alól. Jobbra helyezkedett el egy pajta, és a pajta rámpája előtt néhány mély nyom látszódott a hóban. A bejárat felé vezettek. A pajta ajtaja résnyire nyitva állt, és úgy tűnt, egy erős palánkot kilazítottak. Leonard óvatosan haladt az erdő szélén. Mintha lépéseket hallana odabentről. Valami csörömpölés a mezőgazdasági szerszámok és gépek között?

Leonard nem volt az a félős típus, de most mégis veríték ült ki a homlokára, és az égési sebe is sajgott az ökölbe szorított kezén. De határozott léptekkel indult felfelé, félrelökve a pajta ajtaját.

– Hahó! Van itt valaki? Hahó!

Nyugodtan állt, amíg pontosan szemügyre nem vette a környezetet. Kanapékra és fiókos szekrényekre pakolt székek lábai meredeztek lándzsaként. Olajozott faszerkezet és rothadó bútor szaga áradt. A falak mentén polcok álltak, rajtuk szerszámok, festékesdobozok és műanyag kannák. A tetőgerenda alól a huzat hangja susogott, néhány istállólámpa egymáshoz koccant, és nyikorgott a zsanér, ahogy az istálló ajtaja becsukódott.

Ha ez egy betörő, akkor minden bizonnyal halálra van rémülve. Mi van, ha ez az átkozott pánikba esett? És ha hozzávág egy kalapácsot vagy egy fejszét? Az is lehet, hogy kés van nála. Leonard látott már férfiakat, majdnem ugyanolyan megtermetteket, mint ő maga, akik végül a hullaházban kötöttek ki, miután összebalhéztak olyan kis taknyosokkal, akik kést hordtak magukkal. Ha igazán eltalálják az embert, nem számít a méret.

Nem azért jött ide, hogy feldobja a talpát. Csak tudatni akarta, hogy az erdőnek is van szeme. – Tudom, hogy itt vagy! – kiáltotta. Tett pár lépést előre.

Leonard fakír volt, ezért másoknál sokkal jobban tudta, hogy az akarat térdre kényszerítheti az ösztönöket. Mint amikor arra kényszeríti magát, hogy megtegye az első lépést az izzó szénen. Azt az ösztönt, amelytől felfordulna a gyomra, amikor a kard lecsúszik a torkán. De az akarat megkövetelte, hogy felkészüljön. Felkészületlenül mindig az ösztönök győznének.

Ezért nem tudott nem megfordulni, amikor valami a falnak csapódott a háta mögött. Leonard azonnal rájött, hogy hibát követett el, amikor látta, hogy a kalapács a földre hullik. Amint hallotta, hogy az asztalt valaki félrelöki, majd a lépéseket a padlódeszkákon.

A hátára mért erős ütéstől tapogatózva előrebukott, aztán jött még egy ütés, amelytől teljes hosszában elterült. Mielőtt még megfordulhatott volna, egy kemény térd nehezedett a lapockájára. Kinyomta belőle még a szuszt is. Leonard védekezően a fejéhez emelte a kezét, a szemét összeszorította, és felkészült a következő ütésre. Helyette azonban a gerincére nehezedő nyomás megszűnt, és hallotta, amint a pajta ajtaja kivágódik.

Egy pillanatig még fekve maradt. A félelem még ott sípolt a fülében, a szíve hevesen vert, és megértette, mi is történt. A faszkalap elmenekült. Dühösen tette a kezét a padlóra, és feltornászta magát.

Egy alak haladt előre a földúton, amely a főúthoz vezetett. Leonard utánaeredt. A csizmája mélyen a hóba süppedt, nem tudott gyorsan futni, de ugyanez lehetett igaz a betolakodóra is. Az izmai megfeszültek, csak előrefelé nézett, a keskeny földút a fák között kanyargott, de pár száz méter után becsatlakozott a főútba. Amikor már az utolsó kanyarban bukdácsolt, egy kocsiajtó csapódását hallotta, és pillanatokkal utána felbőgött egy motor.

Az autó egy letakarított helyen állt a postaládák mellett. Az erős reflektorok elvakították, de Leonard tovább hajszolta. Épp akkor ért a parkolóba, amikor a gépjármű megpördült egy kanyarban. A sofőr hirtelen fékezett, majd sebességbe erőltette a kocsit, amely recsegve ugratott a jeges útra. Az autó őrült