Megtört csend

By Linda Castillo

Painters Millben, Ohio egy nyugodt kisvárosában négy amish gyermek marad árván, miután szüleiket és nagybátyjukat holtan találták a házuk melletti csűrben. Az ügy első ránézésre balesetnek tűnik, de a boncolás során az egyik áldozaton olyan sérüléseket találnak, amelyek gyanút ébresztenek Kate Burkholder rendőrfőnökben. A nő amish kötelékei miatt jól ismeri a közösség zártságát, ismeri démonaikat és a külvilág démonait, amelyek tragikus sebeket ejthetnek az egyedül maradt gyermekeken.
Vajon hármas gyilkosság történt? Ha igen, talán kapcsolódik az utóbbi időben az amishok ellen elkövetett bűncselekményekhez? A rendőrfőnöknek és segítőjének, John Tomasettinek ártatlanság és gonoszság között kell navigálniuk az ügyet a megoldás felé, amelynek egyre nagyobb tétje van, hiszen újabb emberéletek kerülnek veszélybe.
Linda Castillo (Néma eskü, Könyörgés) korábbi regényeihez hasonlóan lenyűgözően bonyolítja a szálakat, hogy aztán a könyv végére a legmegdöbbentőbb, legmegrázóbb felfedezésig juttassa az olvasót.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636436049

Linda Castillo

LINDA CASTILLO is the author of the New York Times and USA Today bestselling Kate Burkholder series, set in the world of the Amish. The first book, Sworn to Silence, was adapted into a Lifetime original movie titled An Amish Murder starring Neve Campbell as Kate Burkholder. Castillo is the recipient of numerous industry awards. In addition to writing, Castillo’s other passion is horses. She lives in Texas with her husband and is currently at work on her next book.

Book preview

L.CASTILLO_MEGTORTCSEND

Linda Castillo

Megtört csend

GP_felirat

A mű eredeti címe

Breaking Silence

Copyright © 2011 by Linda Castillo

This edition published by arrangement with St. Martin's Press, LLC as the original publisher of the work.

Hungarian translation © TOKAI MIKLÓS

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TOKAI MIKLÓS

Szerkesztette

MESTERHÁZI JUDIT

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 604 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4—8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

co

2014

Ajánlom ezt a könyvet a családomnak: férjemnek, Ernestnek, mindennapjaim hősének, valamint Debbie és Jack Sargentnak a sok kellemesen együtt töltött időért. Mindannyiótokat szeretlek!

„Jönni fog,

Három csendes gond,

A hulló hó... az óra,

Hajnal előtt lehangolt

Halált hozza."

Adelaide Crapsey: Hármas

(Sislay József fordítása)

Köszönetnyilvánítás

Az alkotói folyamat hosszú és néha fáradságos utazás. Mint minden könyv esetében, most is sok embernek tartozom köszönettel azért, hogy velem voltak a hosszú úton: kinek a szakértelméért, kinek erkölcsi támogatásáért. Először is ügynökömnek, Nancy Yostnak szeretnék köszönetet mondani azért, hogy olyan pompás teremtés, s hogy mindig eléri, amit akar. Köszönet jár Charles Spicernek, akinek szerkesztői géniusza csak a jéghegy csúcsa rengeteg jó tulajdonsága között. Angliai szerkesztőmnek, Trisha Jacksonnak és asszisztensének, Thalia Suzumának elképesztő kiadói útmutatásukért és a könyvek iránti lelkesedésükért (hogy a megjelenés napján küldött egész vázányi szép virágot már ne is említsem). Szívből jövő hálámat szokás szerint ki kell fejeznem a New York-i St. Martin’s Press abszolút profi kiadói szakembereinek: Matthew Shearnek, Sally Richardsonnak, Andy Martinnak, Matthew Baldaccinak, Sarah Melnyknek, Bob Pod­rasky­nak, Kerry Nordlingnak és Allison Caplinnek. Sajnos bizonyára sok tehetséges segítőtársat kihagytam, de kérem őket is, hogy fogadják köszönetemet szakértelmükért, támogatásukért és lelkesedésükért. Nagy-nagy köszönetet küldök gyerekkori barátnőmnek, Colleen Jessupnak, hogy ohiói látogatásaim során házába fogadott, s azért, hogy még lovára, Sonnyra is felülhettem.

Végül nagy hanyagság lenne, ha megfeledkeznék mesés, elhivatott és tehetséges bírálócsapatom tagjairól: Jennifer Ar­cher­ről, Anita Howardról Marcy McKayről és April Redmonról. Köszönet mindenért, hölgyeim! Magukkal kész öröm a munka, és ha jobb lett az eredmény, az maguknak is köszönhető.

Prológus

Tudta, hogy a kutyákkal lesz a baj.

A múlt héten kétszer is elhajtott a hely mellett, leoltott reflektorokkal, lecsavart ablakokkal, fürkészve és hallgatózva. Tervezgetve, mi legyen. Hallotta, hogy ugatnak a ketreceikben. A rohadt kopók! Az útról látszott a ketrecek drótfonatos teteje. Legalább fél tucat van belőlük. Az öregasszony egy egész falka ilyen bolhás, csaholó dögöt tart. Ezek a vén ribancok már csak ilyenek. Begyűjtik a sok koszos állatot. Ő maga is úgy él, akár egy disznó. De ha azt hiszi, hogy a kutyák miatt nem teszik meg, amit meg kell tenniük, akkor majd meglátja, mi lesz.

Valami más lesz.

Egy jó órája föltámadt a szél; elég erősen ahhoz, hogy rázni kezdje a fák ágait. Nem baj, ha hideg van, a szélzúgás meg legalább elnyomja az egyéb zajokat. Ha egy kis mázlijuk van, még egy kis eső vagy hó is jöhet. Akkor sáros lesz minden, de egy kis sár nem árt, ha nem akarja az ember, hogy elkapják.

Már jó másfél kilométerrel a ház előtt lekapcsolta a fényeket. Mielőtt utoljára elhajtott volna a hely mellett, letekerte az ablakot is. Semmi fény a házban. Hallgatnak a kutyák is. A hold csak egy maszatos gombóc a vastagodó felhők mögött, de minél sötétebb van, annál jobb ehhez a melóhoz. Most már tudta, hogyan fogják csinálni, kiismerte a terepet. Utált vaktában dolgozni.

Ránézett az utasára, és egyet bólintva így szólt: — Akkor húzzunk bele!

Leparkolt a kisteherautóval egy kanyarban, úgy száz méterre a tanyához vezető bekötőút kezdetétől. Már korábban lefedte ragasztószalaggal a belső lámpát, hogy ne legyen árulkodó fény, ha az ajtót kinyitja. Kint voltak a kocsiból. Lélegzetük szürkésfehér pamacsokban szállt az orruk előtt. Körben a téli csend. Csak néhány faág reccsent a szélben. A patakmeder felől bagolyhuhogás. A kukoricát rég levágták, pár lehullott szár sustorgott csak, mint a rosszalkodó gyerekek.

Az utasülés felőli ajtónál kibújt a bakancsaiból, és fölhúzta a térdig érő gumicsizmákat. Szükség lesz rájuk, és nem csak a sár miatt.

Ezután következett a késtartó. Úgy kötötte föl a derekára, mint egy pisztolytartó övet. A hátsó ülésen jeges, kék fénnyel megcsillant a vadászkés pengéje. Német gyártmány, a legjobb a piacon. Széles, jó tizenöt centi hosszú penge, epoxigyantával kezelt bőrmarkolattal. A markolat tetszett neki a legjobban. Ha már csúszós is a penge, szilárdan áll a markodban. Döfni nem lehet nagyokat vele, de elég súlyos ahhoz, hogy jókora sebeket hasítson. Mikor négy éve megvette, kapott a késhez egy fenőkövet is. Átkozottul jó kés.

Beleborzongott, ahogy fölvette. Kényelmes érzés volt a markában tartani. Szép és halálos fegyver. Műkincs annak, aki, mint ő is, igazán ért hozzá. Becsúsztatta a hüvelybe a kést, és halkan becsukta a kocsi ajtaját.

Aztán már túl is jutottak az árkon, és a kukoricaföldön gyalogoltak, a tanya keleti oldalán húzódó drótkerítés felé. Járás közben hallatszott ruháik nejlonanyagának surrogása, de a gumicsizmák szinte semmi zajt nem csaptak a hideg, nedves talajon. ­Mikor úgy húszméternyire megközelítették az istállókat, meghallotta, hogy bent mocorognak az állatok. Elérték a kerítést.

Ahogy bemásztak a vascsövekből tákolt kapu hasítékán, legalább egy tucat birka kezdett körülöttük rohangászni. A disznók kivételével az összes vágóállat ostoba. De a birkák különösen sötétek. Nem gondolkoznak, csak teszik, amit a nyáj. Tisztára, mint az emberek. Ennyire hülyék. Hiszékenyek. Hagyják magukat lemészárolni. Bezzeg ő nem! Ő aztán tudja, mi a dörgés, és sose hagyja magát.

Bent álltak a kifutóban, alig háromméternyire egymástól. Már hozzászokott a szeme a sötéthez. A birkák körbe-körbe mozogtak, lépést tartva a többivel, egy nyájba tömörülve a biztonságot keresték. De ma éjjel a nagyobb létszám nem nyújtott biztonságot nekik.

Látta, ahogy a karám túloldalán a társa kiválaszt magának egyet, és többször beledöfi a kését. Keményen kopognak a birkák patái. Penge villan. A kiszemelt állat rémülten fölbégetett. Feketén fröccsent a vér a sáros földre. Meg fog lepődni reggel a vén ribanc!

A bőrmarkolat érdesen és biztonságosan simult a tenyerébe. Meglátott a sarokban egy jó kövér anyajuhot. A vénasszonyra emlékeztette. A koszos vén ribancra. Az emberiség szemetére. Ugrott, elkapta a nyakánál fogva az állatot, s behajlított karjával magához szorította. A juh hányta-vetette magát, megpróbált kiszabadulni a szorításból, kirúgott a hátsó lábaival. Káromkodva markolt a gyapjába, és az egész büdös, idomtalan dögöt a melléhez szorítva fölemelte. Egyetlen nyisszantás. Forró nedvesség a karján. A markolaton is, de nem csúszik. Egy halálhörgés, mint mikor nagyot farol a kocsi a nedves murván. Furcsát rándult az állat teste, aztán csak lóg a karjáról.

Igazságos gyilkosság.

Ledobta a döglött juhot. Most már a kutyák is ugatni kezdtek. Még nem gyulladt lámpa, de arra se kell sokáig várni. Még egy birkára lesz idő.

Körülnézett. Meglátott egy másikat, amint zavarodottan hátrál a sarokba. Nekirontott. Az megpróbált eliramodni mellette. Keményen lesújtott a vadászkéssel. Mélyre hatolt a döfés. Hallatszott, ahogy a penge csontot ér. Ez az anyajuh is lerogyott.

Most már nem gondolkodott, csak működött tovább, tette a dolgát. Elkapta a juh két fülét. Hátrarántotta a fejét. Határozott metszés a torkán. A vér a sötétben feketén spriccelt. Forróság a kezén. A ruháján. Ezt a részét a melónak soha se szerette...

— Meggyújtották a lámpát! — suttogta a társa. — Húzzunk el!

Megfordult, meglátta a fák ágai közt a sárga fényt. A kutyák őrjöngtek a ketreceikben. — A rohadt kopói!

Gyorsan mozogtak. Nem szóltak egymáshoz. Át a kapuoszlopok között. A gumicsizmájára sárkolonc ragadt. Aztán teljes iramban futott. Behajlított karjaival pumpált. Lélegzete fehér párája szállt. Hajtotta őt az adrenalin.

Elérték a kocsit, fölrántották az ajtókat, bekászálódtak.

— Te hányat kaptál el? — kérdezte.

— Kettőt — mondta az utasa, letépve magáról a sapkát. Még mindig erősen fújtatott. — Hát te?

— Kettőt — mondta, és mosolygott, ahogy eszébe jutottak. — A koszos vén amish ribanctól!

1. fejezet

Az eső éjfélkor eredt el. Nem sokkal később a szél is föltámadt, leszaggatva a juhar- és platánfák utolsó leveleit, nagy zörgéssel kergetve őket a Main Street burkolatán, mintha szárazra került, rémült rákokat sodorna. A hőmérséklet egy órán belül öt fokot zuhant, s most, hogy a hidegfront is közeledik észak felől, már biztos volt, hogy reggelre hó lesz.

— Mocskos egy idő! — morogta Roland „Pickles" Shumaker, miközben hetvennégy éves testének teljes hosszát behajtogatta a Ford Crown Vicbe, és a kelleténél keményebben magára csapta a kocsiajtót. Igazán lehetett volna annyi esze, hogy nem hagyja magát éjszakára beosztani, hisz annyira már azért ő sem fiatal. Csakhogy a váltótársa — az a kis pöcs Skidmore — beteget jelentett, és a főnök megkérte, hogy ugorjon be helyette. Mikor a kérés elhangzott, egész jó bulinak tűnt hajnali négy körül körbekocsikázni Painters Millt, most már maga se értette, hogy vállalhatta ezt a marhaságot.

Nem volt ez mindig így! Bezzeg régen elemében volt az éjszakai váltásban. Hisz a bajkeverők sötétedés után bújnak elő, mint a vérszopó denevérek. Pickles ötven évig cirkált ezeken a nem is olyan utálatos utcákon, alig várva esténként, hogy valami faszkalap átlépje a törvény húzta határvonalat, és végre akcióba léphessen.

Mostanában azonban már alig tudta végigcsinálni a nyolcórás műszakot anélkül, hogy meg ne fájdult volna valamije. Bizony már nem huszonnégy éves. Hol a háta, hol a nyaka, hol azok a rohadt lábai sajogtak. Szar dolog megöregedni.

Ha bele-belenézett a tükörbe, egy ostoba tekintetű, ráncos vénember bámult vissza rá. Ilyenkor csak nézte ezt az idegent, és ezt gondolta: — Hogy a fenébe történt ez velem? Válaszként semmi jobb nem jutott eszébe, csak az, hogy Idő Apó is csupán egy vén csaló lehet.

Pickles épp kihajtott a Dogleg Roadra, mikor megszólalt a rádiója: — Ott van, Pickles?

Az éjszakai központos, Mona Kurtz buzgó kis fiatal nő volt vadul göndörödő vörös hajjal és olyan ruhatárral, amitől a rendőrfőnöknőnek álmatlan éjszakái lettek. Úgy be volt mindig pörögve, mint egy kábszeres, aki épp jól belőtte magát. Ráadásul rendőr akart lenni a kis nő. Ki látott még rendőrt fekete harisnyanadrágban, tűsarkú cipőben? Hacsak nem fedett ügynökként dolgozik az illető? Szóval Pickles szerint Mona nem való rendőrnek. Fiatal is a dologhoz, meg túl izgága; mintha a feje nem lenne rendesen odaragasztva a nyakához. Megvolt egyébként is a saját véleménye a rendőrnőkről, de mivel ez nem volt népszerű vélemény, inkább hallgatott.

Persze azzal, hogy a főnöknőnek dolgozzon, sohase volt gondja. Kezdetben azért voltak fenntartásai — nem elég, hogy nő, de amish is a lelkem! — , ám az elmúlt három évben Kate Burkholder igazán rátermettnek bizonyult. Így, hogy lassacskán megkedvelte a főnököt, kezdett megváltozni a véleménye általában is a nők szerepéről a bűnüldözésben.

Vette a mikrofonját, és belemotyogta: — Hát hol a frászkarikába lennék?

— Skid jó sokkal fog tartozni ezután magának!

— Meghiszem azt! Szerintem most is piál, ahelyett hogy kúrálná magát.

A két utóbbi éjszaka folyamán egyszer csak elkezdtek így cseverészni Monával, főképp azért, hogy a kisvárosi éjszakai ügyelet unalmát oldják egy kicsit. Ma éjszaka azonban hallgatag volt a kis nő, és Pickles rájött, hogy valamin biztos töri a fejét. Ám mivel tudta, hogy úgyse bírja sokáig, a maga részéről nem kíváncsiskodott.

— Beszéltem a főnökkel — szólalt meg Mona kisvártatva.

Pickles elhúzta a száját. Sajnálta Monát, mert tudta, hogy a főnök sose fog belőle igazi rendőrt csinálni. — És mit mondott? — kérdezte azért.

— Hogy gondolkozni fog a dolgon.

— Az is valami.

— Szerintem utál engem.

— Dehogy, egész jó véleménye van magáról.

— Akkor mért vagyok még mindig csak központos már három éve?

— Hogy gyűjtse a tapasztalatokat.

— Szerintem inkább kívülről fog idehozni valakit.

Pickles is erre tippelt, de nem mondta meg Monának. Az ember sose tudja, mitől jön ki egy nő hirtelen a sodrából. Hosszú még ez az éjszaka, minek haragítsa magára? — Akkor hagyja csak ennyiben, fiam. Meglátja, vissza fog térni a dologra.

A vonal másik végén pittyegés hallatszott, és ettől Pickles hirtelen megkönnyebbült.

— Bejött egy 911-es — hallotta Mona hangját, majd megszakadt a vonal.

Sóhajtott egyet, visszatette a mikrofont a helyére, és remélte, hogy Mona egy darabig most el lesz foglalva, és persze neki se ad feladatot. Régebben azt hitte, hogy majd ha megöregszik, meg fogja érteni a nőket. De mekkorákat tud tévedni az ember! A nők most még nagyobb rejtélyt jelentenek a számára, mint mikor fiatal volt. Hisz az ördögbe is! — az esetek kilencven százalékában a saját feleségét se érti, pedig már jó harminc éve, hogy összeházasodtak Clarice-szel.

Hópelyhekkel keveredő eső csapkodta a szélvédőt, egy fokozattal magasabbra kellett kapcsolni az ablaktörlőt. A jobb lába már teljesen elzsibbadt. Rá is gyújtott volna szívesen. Fájt a feneke a sok üléstől.

— Vén vagyok én már ehhez az ökörséghez! — horkantott maga elé.

Épp ráfordult a 3-as városi útra, mikor Mona hangja hangzott fel a rádióból: — Pickles! Bejött egy feltételezhető tíz-tizenegyes Mrs. Humericktől, Folkerthből.

Fölkapta a mikrofont. — Mi baj van megin’ az állatokkal?

— Az öreg Mrs. Humerick szerint valami megtámadta a juhait. Egy csomó ott fekszik kiontott belekkel.

— Ne szórakozzon velem!

— De, de, azt mondja, valami nagy állat garázdálkodhatott.

— Biztos egy jeti járt arra — dünnyögte Pickles, de azért csinált egy ipszilonfordulót, és elindult Folkerth felé. — Hol is vannak ők pontosan?

Mona ledarált egy helyrajzi számot, amiből Pickles megértette, hogy a Humerick-tanya a Malom-tó közelében van, az erdősáv mögött, ami párhuzamosan fut a Painters patakkal.

— Akkor tíz-hetvenhat! — mondta, jelezve, hogy úton van a helyszínre, és közben bekapcsolta a tetőn a villogót.

Mikor pár perc múlva odaért, már az egész Humerick-tanya úgy ki volt világítva, mint egy futballstadion. Óriási reflektor égett a csűr elején. Vakító fénysugarában csillogtak az összekavarodott, sodródó hópihék és esőcseppek. A jó húsz éve megözvegyült June Humerick akkora volt, mint egy hátvéd az amerikai futballcsapatokban, és a modora sem volt különb. Amishnak mondta magát, de nem festett úgy, mint az amish asszonyok, és nem is követte a viselkedésüket. Jó tíz éve már, hogy összekülönbözött a püspökkel, és bevezettette a villanyt a farmjára. Jókora Dodge pickuppal furikázott, akkor gyújtott rá, mikor kedve szottyant, és ha földühítették, káromkodott, mint egy matróz. Az amish felekezet már nem sorolta a tagjai közé, de az özvegy Mrs. Humericken nem látszott, hogy bánkódna emiatt.

Most is ott állt az öreg Dodge mellett, térdig érő gumicsizmában és a flanel hálóköntöse fölé fölkapott kapucnis katonai dzsekiben. Egyik kezében az elhunyt férje duplacsövű vadászpuskája, a másikban egy hatalmas elemlámpa. — Itt vagyok! — kiáltotta teli torokból.

Pickles hagyta járni a motort. A rendőrautóval úgy állt meg, hogy a reflektora rávilágítson a csűr sötét oldalánál levő karámokra, majd elemlámpáját magához véve kikászálódott a kocsiból. — ’Estét, June! — mondta, elindulva az asszony felé.

Az nem vesztegette az időt holmi köszönésre, hanem a karámok felé mutatott a lámpájával: — Ez itt kész pokol! Négy birkámmal végzett valami. Darabokban vannak.

Pickles arra nézett, amerre a nő mutatott. — Bárányok?

— Négy megtermett anyajuhomnak annyi!

— Látott vagy hallott valamit?

— Csak azt, hogy bégetnek. A kutyák meg úgy ugattak, hogy a holtak is föléledtek volna. Mire kiértem, mind a négy megdöglött. Csupa vér minden, és kilóg a belük.

— Prérifarkasok lehettek — tűnődött Pickles. — Úgy hírlik, kezdenek megint megjelenni Ohiónak ebben a végében.

— Hát én még nem láttam olyan prérifarkast, amelyik így nekiment volna a jószágnak — mondta a nő olyan tekintettel, ahogy csak hülyékre szoktak nézni. — Pontosan tudom, ki tette, és ha volna egy csöpp esze, tudná maga is.

— Még nem is láttam azokat a döglött birkákat. Hogy tudnám megmondani, ki vagy mi tette? — válaszolt dühösen Pickles.

— Én biz tudom, hisz nem most történik ilyesmi először.

— Csak nem egy amishgyűlöletből fakadó bűntettre céloz?

— Pontosan arra célzok.

— Birkákat ölni gyűlöletből? Elég áttételes módja lenne a dolognak, nem gondolja?

— Egy fenét! Épp elegen vannak olyanok, akik ki nem állhatnak bennünket. Lassan száz éve folyik errefelé az amishok ellen a diszkreditáció.

— A diszkrimináció — javította ki Pickles.

A nő nézett rá egy darabig, aztán ennyit válaszolt: — Mindegy. Azt mondja meg, most mit fog csinálni?

Pickles nagyon is tudatában volt az amishok elleni bűntettek újabb elszaporodásának. Ezek többsége csak kisebb károkozás volt: egy-egy behorpasztott levelesláda, betört ablak, pár tojás az amish bricskák oldalához vágva. Régebben mind a Painters Mill-i rendőrség, mind a Holmes megyei seriffhivatal ártalmatlan apróbb bajkeverésnek könyvelte el az ilyesmit. Az utóbbi néhány hónapban azonban baljós fordulatot vettek az efféle bűnesetek. Két hete úgy leszorítottak egy bricskát az útról, hogy a benne ülő állapotos amish nő megsérült. A főnökasszony és a seriff már el is határozta, hogy az amishok elleni bűnügyek felderítésére közös munkacsoportot alakítanak. Csak az volt a gond, hogy az amish áldozatok feljelentés nélkül hagyták az eseteket, a túlságosan is jól ismert régi frázist hajtogatva: „Az Úr majd megvédelmez bennünket."

— Tudja, June, az a baj, hogy senki sem akart eddig feljelentést tenni — mondta Pickles.

— A sok rohadt pacifista! — mondta haragosan fújtatva az asszony. — Na, majd én megteszem!

— Mielőtt még meglincselnénk bárkit is, vessünk azért egy pillantást azokra a birkákra — mondta egyet sóhajtva Pickles, aki már előre látta, mi lesz, ha az új, Lucchese márkájú cowboy­csiz­májával be kell mennie a sáros karámba.

June-nak csak úgy repkedett a flanelköntös a lába körül, ahogy átvezette őt az úton az árnyékban lapuló karámokhoz. Nyikorgott az acélkapu, ahogy nyitotta. Pickles itt már megérezte a birkaól jellegzetes szagát: a sárral, komposzt- és trágyabűzzel kevert földszagú birkahúsillatot. Alig volt pár tucatnyi birka, de mind egyszerre bégetett. Nedves bundájukkal egymást súrolva köröztek közben. A szép csizmájára sárral vegyes birkaganéj tapadt, ahogy June-t követve mentek a karám hátsó része felé. Az izgága állatok szétrebbentek előttük.

— Fene egy éjszaka! — mondta Pickles, aki jobb szeretett volna otthon lenni a száraz, meleg ágyában. Körbefuttatta elemlámpája sugarát a karámban. Közben a hátsó fakerítés felé haladt, de úgy megbotlott valamiben, hogy majdnem hasra esett. Nagyot káromkodva világított a lába elé, és csak akkor látta, hogy egy törzséről leválasztott birkafejben akadt meg a lába.

— Mi a szent szar?! — dünnyögte. — Ez meg hogy került ide?

— Ez biztos a Bess feje — mondta suttogóra halkítva hangját Mrs. Humerick. — Szegény lány!

Az anyajuh feje véres és sáros tócsában hevert, elnyílt szájából előmeredtek aprócska fehér fogai. Közülük úgy lógott ki rózsaszín nyelve, mint egy leeresztett luftballon. Pickles jobban megnézte a nyak környékét. Fogalma se volt, mitől válhatott így el a fej a testtől, de abban biztos volt, hogy egy ványadt prérifarkas nem képes erre. Éles metszés látszott a húson, s középen kissé kimeredt a világosabb csigolyacsont.

— Nem hinném, hogy ezt prérifarkas tette — mondta Pickles, s közben érezte, hogy a nyakán a szőrök úgy kezdenek meredezni, mint a sündisznó tüskéi. — Ezt inkább késsel csinálta valaki.

— Nem megmondtam magának? — dühöngött az öregas­szony, és ő is tovább kutatott a karámban lámpája sugarával. — Csak jöttem volna ki hamarabb, az biztos, hogy ólmot küldök a kurafi fejébe!

Pickles kissé eltávolodott a fejtől, és most egy másik tetem került a lámpája sugarába. Sose riadt meg a vér látványától, de most beleborzongott, mikor meglátta, hogy a birka véges-végig felhasított hasából halvány rózsaszín belek lógnak a sárba.

— Hát ez meg mi a fasz?! — kérdezte Pickles.

Mivel özvegy Mrs. Humerick hébe-hóba maga is használt hasonló szavakat, nem lepődött meg Pickles szóhasználatán. Odalépett az öreg rendőrhöz, és lámpájával vizsgálva a második áldozatot, csak ennyit mondott: — Ennek semmi értelme.

— Ha nem esne ennyire, maradtak volna lábnyomok — mondta Pickles, a talajt pásztázva elemlámpájával. — Biztos, hogy nem látott semmi fényt idekint?

— Semmit az égvilágon.

— Talán valami ördögimádók jártak erre Délről — tűnődött Pickles, tovább nézegetve a tetemet.

A nagydarab öregasszony rámutatott a lefejezett tetemre. — Akkor mért nem vittek el belőlük semmit, hogy föláldozzák a szertartásukon?

Pickles ebből megértette, hogy Mrs. Humerick nem veszi be ezt a szektásokkal kapcsolatos teóriáját. De semmi kedve nem volt tovább vitatkozni ezen a szakadó esőben és hóban. — Nos, akkor én körbenézek a kocsival az erdő felé, aztán megírom a jelentésemet.

A nő hitetlenkedve bámult vissza rá. — De mi van, ha egyszer csak visszajönnek? Maga elindul az erdő felé, ezek meg már itt is lesznek a többi birkámért!

— Sajnos senkit se látok, akit le tudnék tartóztatni.

— Jól van, kutassa át az erdőt!

— Túl sötét van még ahhoz, hogy gyalog bóklásszak a fák közt, pláne ebben az időben.

— Akkor lószart se ért, hogy kijött ide, Pickles koma.

Pickles sóhajtott egyet. Bezzeg úgy húsz évvel ezelőtt! Már rég ott loholt volna a sűrűben, hogy elkapjon magának egypár amishgyűlölőt! Hogy hajszolta volna őket! Ma éjjel viszont ezzel a fájós térddel, csontig átfagyva csak azt várta, mikor lesz vége a szolgálatának, hogy ráhagyja a dolgot a nappali váltásra.

— Első dolgom lesz reggel, hogy jelentsem a főnöknek az esetet, ő meg biztos mozgósítja a seriffékkel közös akciócsoportot — mondta kifelé indulva a karámból, hogy mielőbb visszabújjon a jó meleg járőrkocsijába. — Maga meg jobban tenné, ha az éjszaka hátralevő részére beterelné őket az ólba, és rájuk zárná az ajtót.

June csak nem tágított. — Ja, majd pont ez a rozoga ólajtó fogja visszatartani azokat a holdkórosokat!

— Jó éjszakát! — köszönt el Pickles, ám még félúton sem járt a kocsija felé, mikor megszólalt a vállára akasztott rádió. — Most meg mi van? — morgott bele a mikrofonba.

— Pickles! Van egy tíz-ötvenkettesünk a Slabaugh-tanyán! Troyer püspök úr ebben a percben telefonált, hogy három embert találtak az ülepítőaknában.

— A mindenit! — dörmögte Pickles a rádiójával küszködve. Régen bezzeg csak a kocsiban volt készülék. Bármikor megtehette, hogy nem is veszi fel. Mostanában magán kell hordania a rendőrnek a rádiót, mint valami esetlen testrészt. Oda van csatolva az övedhez, füledben a drót, a melleden a mikrofon, mint valami rohadt plecsni. — Hívott már rohamkocsit?

— Már úton vannak, de gondoltam, esetleg van kedve odanézni.

Pickles megint sóhajtott egyet. Nem taposott még pont elég sarat meg trágyát ma éjszaka? Persze tudta, hogy az ilyen aknák nagyon veszélyesek lehetnek. Mindenféle alattomos gázok vannak bennük, és ha valaki nem vigyáz, hamarabb vége van, mint egy gázkamrában. — Hol is van pontosan az a tanya?

— 2-es városi út, 364.

Pickles rájött, hogy ismeri a környéket. Ez a város déli részén futó földút, amin kész pokol haladni, hacsak nem négykerék-­meghajtású az ember kocsija. Ha oda kell mennie, akkor végképp annyi a Lucchese csizmáinak. Káromkodott magában egyet, majd beleszólt a mikrofonba: — Hívja azért a főnököt is!

— Vettem.

— Jó. Részemről akkor tíz-hetvenhat — nyugtázta, és megpróbálta kocogásra serkenteni öreg lábait.

2. fejezet

Az álmatlanság alattomos dolog: olyan láthatatlan és csöndes nyavalya, ami nemcsak az alvástól fosztja meg azt, akit megtámad, de néha hónapokig a lelki békéjétől is. Eltompítja az agyat, demoralizálja azt, akire rátelepszik, és végül mindenféle más testi és lelki betegségek táptalajává válik.

Sose voltam valami jó alvó, de az utóbbi néhány hónap során egy-egy álmatlan éjszaka helyett immár „krónikus inszomniám" alakult ki. Néha, amint csak fekszem ébren az ágyon, és bámulom az ablakon táncoló árnyakat, azon töröm a fejem, hogy vajon hány alvás nélküli éjszakát kockáztathat meg az ember komoly károsodások nélkül. Mikor és hogyan sújt majd le rám a bárd?

Már épp megint, sokadszor nézek az ébresztőórámon villogó piros számokra, mikor hirtelen őrült csörömpölésbe kezd az éjjeliszekrényen álló telefon. Úgy megriadok a hirtelen zajtól, hogy ugranom kell egyet, aztán azzal nyugtatom magam, hogy biztos csak Tomasetti hív, mert tudni akarja, minden rendben van-e körülöttem. Tomasetti a barátom, a szeretőm, s ráadásul ugyancsak álmatlanságban szenved. Ez az egyik olyan tulajdonsága a sok közül, melyekben hasonlítunk egymásra.

A kijelzőre pillantva aztán látom, hogy ezúttal nem Johntól érkezett a hívás, hanem a rendőrőrsről hívnak. Ha figyelembe vesszük, hogy én vagyok a rendőrfőnök, és még csak hajnali 5 óra van, nincs semmi kétségem afelől, hogy valami kellemetlen hír vár rám a vonal másik végén. Mégis megkönnyebbülök, hogy így legalább végre kiszabadulok a sötét barlangból, amit az agyam helyén érzek.

— Burkholder főnöknő! Itt Mona beszél. Sajnálom, hogy felébresztettem.

— Semmi baj. Mi történt?

— Troyer püspök úrtól kaptunk egy 911-est. Az egyik Sla­baugh fiú szólt neki, hogy hárman is beleestek náluk az ülepítő­aknába.

Ettől nagyon megijedek. Mivel magam is amishnak születtem, és ilyen tanyán nevelkedtem, pontosan ismerem ezeket a veszedelmes aknákat. Metángáz keletkezik bennük. Rengeteg ammónia. Gyors fulladás! Slabaugh-ék amishok, és nem messze a város szélétől disznóhizlaldát működtetnek. Mikor elhajt az ember az ólaik közelében, pontosan érzi a bűzből, hogy nem valami szakszerű módon kezelik, amit a disznók produkálnak. — Mentőt hívott már?

— Úton vannak. És odatart Pickles is.

— Élnek még az áldozatok?

— Amennyire tudom, még élnek.

— Hívja a kórházat is. Készüljenek több sérült