Bűnösök között

By Linda Castillo

Egy tizenöt éves lány holttestére bukkannak egy világtól elzárt amish telep melletti erdőben.
Megfagyott a hóban.
A halála előtt gyermeket várt.
Vajon véletlenül tévedt el a rengetegben, vagy menekült valaki elől?
Az eset körül egyre sokasodnak a rejtélyek, a lány rokonai és ismerősei viszont nem hajlandóak - vagy nem mernek - szóba állni a rendőrséggel. A seriff az ohiói Kate Burkholder rendőrfőnök segítségét kéri, hogy épüljön be a közösségbe, és járjon az ügy végére. A nő amish családban nőtt fel, így tökéletes jelölt a kockázatos küldetésre, de ha elvállalja, szembe kell néznie a saját múltjával is, és azzal, hogy annak idején miért tagadta meg a hitét. Amikor azonban megtudja, hogy talán más gyermekek élete is veszélyben forog, úgy érzi, nem mondhat nemet a feladatra. Végül a csendes, vidéki kisváros felszíne alatt egy olyan világra bukkan, amelynek lakóit szörnyű titkok, rémes bűntettek és vallási anatikusok tartják rettegésben. És ahogy egyre közelebb kerül az ügy megoldásához, lassan kezd rádöbbenni, hogy túl sokat tud, és ő maga sincs biztonságban.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jul 18, 2017
• ISBN: 9789634520269

Linda Castillo

LINDA CASTILLO is the author of the New York Times and USA Today bestselling Kate Burkholder series, set in the world of the Amish. The first book, Sworn to Silence, was adapted into a Lifetime original movie titled An Amish Murder starring Neve Campbell as Kate Burkholder. Castillo is the recipient of numerous industry awards. In addition to writing, Castillo’s other passion is horses. She lives in Texas with her husband and is currently at work on her next book.

Book preview

cover.jpg

Linda Castillo

BŰNÖSÖK KÖZÖTT

img1.jpg

Linda Castillo

BŰNÖSÖK KÖZÖTT

img2.jpg

A mű eredeti címe

Among the Wicked

Text Copyright © 2016 by Linda Castillo

Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC.

All rights reserved.

Hungarian translation © Beke Zsolt

© General Press Könyvkiadó, 2017

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BEKE ZSOLT

A borítót

KENYÓ ILDIKÓ

tervezte

ISBN 978 963 452 026 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS BÉLA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Az olvasóimnak

Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint.

Zsolt 1,1 (a Magyar Bibliatársulat fordítása)

Köszönetnyilvánítás

Az írói hivatás egyik legfelemelőbb pillanata, amikor az ember az olvasóival találkozhat. Minden nyáron Ohio amishok lakta megyéibe utazom, hogy népszerűsítsem a könyveimet. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a csodálatos könyvtárosoknak, könyvesboltosoknak és mindenkinek, akinek a munkája nélkül ez nem lenne lehetséges: a doveri városi könyvtárból Jim Gillnek; a massilloni városi könyvtárból Dawn Grovesnak; a Stark megyei könyvtár Lake Community-beli és Perry Sippó-i tagkönyvtáraiból Jodie Hawkinsnak; a Cuyahoga megyei könyvtár Bereában található tagkönyvtárából Pam DeFinónak; a Medina megyei könyvtárból Holly Caminónak; a daytoni Books & Co.-ból Sharon Kelly Rothnak; az arizonai Scottsdale-ben működő Poisoned Pen könyvesboltból Barbara Petersnek; a michigani Gaylordban lévő Saturn Books könyvesboltból Jill Minernek; a michigani Ann Arborban működő Aunt Agatha’s könyvesboltból Robin Agnew-nak; a texasi Houstonban lévő Murder by the Book könyvesboltból John Kwiatkowskinak; a doveri Rotary Club kedves tagjainak (a kifogástalan ebédek miatt is); valamint nem szeretném kihagyni a felsorolásból a doveri WJER Radio műsorvezetőjét és humorzsákját, Bob Scanlont, a Williams bútoráruházban eltöltött kacagtató reggelek miatt. Köszönöm a nekem és a könyveimnek nyújtott segítséget, amelynek hála minden egyes találkozó sikeres lehetett, hogy időt szántatok rám, hogy megosztottátok a történeteiteket, és hogy mindezt olyan élvezetesen tettétek.

Hatalmas hálával tartozom a Minotaur Books kiváló és elkötelezett szakembereinek: Charles Spicernek, Sally Richardsonnak, Andrew Martinnak, Jennifer Enderlinnek, Sarah Melnyknek, Jeanne-­Marie Hudsonnak, Kerry Nordlingnak, Paul Hochmannak, Kelley Raglandnek, Marta Ficke-nek, April Osbornnak, David Rotsteinnek és Melissa Hastingsnek. Elmondhatatlanul köszönöm a munkát, amellyel életet leheltek a könyveimbe. (És hogy mindig olyan remekül érzem magam, amikor New Yorkban járok!)

Szeretném végül megköszönni a barátnőmnek és ügynökömnek, Nancy Yostnak. Köszönet mindenért!

Prológus

A lány hajnali háromig várt. Próbált aludni egy keveset, de nem jött álom a szemére, így öt órán át forgolódott. Annyira félt, hogy az izzadságtól átnedvesedett az ágyneműje, a szíve zakatolt, közben folyamatosan arra a kismillió tényezőre gondolt, amelyek miatt meghiúsulhat a terve. Végül, amikor már annyira izgatott volt, hogy nem bírt egy helyben feküdni, lelökte magáról a takarót, felkelt, és levette a hálóingét.

Letérdelt, és elővette az ágy alatti rejtekhelyükről a gondosan összehajtogatott ruháit, a hosszú szárú alsóneműt, a kék farmert, a pulóvert, két pár zoknit, a bélelt kesztyűt és egy gyapjúsapkát. Hetekbe tellett, mire összegyűjtötte a szükséges ruhadarabokat, emiatt kétszer el is kellett halasztania a szökését. Most lopott először az életében. Hazudott azoknak az embereknek, akiket szeret. Idővel azonban sikerült összegyűjtenie annyi meleg ruhát, ami már elég lesz a tervéhez. A többi Istenen múlik.

Reszketve öltözött fel a sötétben, majd a kesztyűt a zsebébe dugta. Hallgatózott, hogy valaki más ébren van-e rajta kívül, de csak a pamut siklását hallotta a bőrén, meg a ziháló lélegzetét. Bélelt csizmát szeretett volna, olyan talppal, amelyik nem csúszik, de nem engedhette meg magának, lopni egyet pedig nem lett volna könnyű mutatvány. A gumicsizmája is éppolyan jó lesz.

Miután teljesen felöltözött, kivette a mobiltelefonját a matrac alól. Nem kockáztatta meg, hogy bekapcsolva hagyja, az Ordnung ugyanis szigorúan tiltja a mobiltelefon használatát, az ilyen kihágásért pedig kemény és azonnali büntetés jár. Abban bízott, hogy az akkumulátor bírja addig, ami ahhoz az egy híváshoz szükséges.

A farmernadrágja farzsebébe csúsztatta a telefont, majd zokniban a hálószoba ajtajához osont. Elmosolyodott, amikor nyikorgás nélkül kinyílt az ajtó. Egy falat zsír csodákat művel egy régi zsanérral. Aztán eszébe jutott, hogy lebukhat, ha nem figyel az apró részletekre. Illetve, ha megbízik azokban, akikben nem kellene.

Ő azonban nem eshet ebbe a hibába. Nem bízik senkiben. Már egy ideje nem. Néha még önmagában sem.

Hetek óta tervezgette az éjszakai kiruccanást. Ezerszer átrágta magát minden egyes részleten. Elképzelte az összes eshetőséget, ami félresikerülhet, és annak megfelelően alakítgatta a tervét. Elképzelte azt is, hogy milyen lesz, ha sikerrel jár. Soha nem tévesztette szem elől, hogy ha sikerül a szökés, milyen lesz az élete. Ez volt az egyetlen dolog, ami erőt adott neki akkor is, amikor minden veszni látszott.

Szabadság.

Halk léptekkel a folyosóra lopakodott. Néhány lépésre tőle másik három szobaajtó állt; bármikor lebukhatott. A folyosón nem volt ablak, semmi fény nem szűrődött be a helyiségbe, de számított a sötétségre. Minden egyes lépést az emlékezetébe vésett, és úgy ismerte az utat a bútorok között, mint a tenyerét. Még három lépés, és eljut a lépcsőig. Megmarkolta a sima, keményfából készült korlátot, a falban azonban nem támaszkodhatott meg, nehogy leverjen egy képet. A vaksötétben kiélesedett érzékekkel lépdelt le a fokokon, kihagyta a negyediket, amelyikben mindig megnyikordult a szög.

A lépcső aljánál ismét megállt hallgatózni, de csak a petróleummal működő hűtőszekrény berregését és a tűzhely feletti óra kattogását hallotta. Ám ezeket a zörejeket szinte teljesen elnyomta a félelem zúgása a fejében. Megremegett a térde, a keze reszketett, a tenyere nedves volt az izzadságtól. Most nem engedhette meg magának, hogy féljen; a félelem csak elterelné a figyelmét, és akkor hibázna, márpedig isten a megmondhatója, hogy nem akarja elszúrni a szökést. Igyekezett megnyugtatni magát – vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta –, de nem használt. A rettegés ott állt mögötte a sötét folyosón, érezte a homlokán a forró leheletét.

Megpillantotta a konyhaajtó halvány téglalapját. Senki sem fogja meggyújtani a lámpást. Senki sincs ébren ebben az órában. Tőle jobbra, a nappali ablakán homályos fény szűrődött be. A növekvő holdat is belekalkulálta a tervébe. Azzal azonban nem számolt, hogy befelhősödik az ég. De ez sem állhatta az útját.

Hangtalanul lépdelt át a deszkapadlón, mint egy szellem. Még két zoknin keresztül is érezte, hogy milyen hideg a konyha padlóját borító linóleum. Az előszobában még hidegebb volt. Itt már nem fűtöttek, az ajtó alatt pedig befújt a szél. A fogason ott lógott a kabátja. Nem kifejezetten vastag, de be kell érnie vele. A csizmája a szőnyeg mellett állt, ahol levetette az istálló kiganajozása után. Még érezni lehetett rajta a lótrágya szagát. Felhúzta a csizmáját, majd felvette a kabátot, és reszkető ujjakkal begombolta. A zsebéből előszedte a kesztyűjét, és azt is felvette. A kabát súlya alatt kimelegedett, közben egyre szaggatottabban lélegzett. Miközben a kilincs felé nyúlt, a félelem még gúnyosan a fülébe suttogta, hogy úgysem lesz képes rá. Most nem mosolyodott el, amikor az ajtó hangtalanul kinyílt.

Odakint erősen havazott. A látvány kissé megrémítette. Ezzel azért számolhatott volna. Egy röpke pillanatig aggodalom fogta el a lábnyomai miatt, de aztán, ahogy lefelé lépdelt a verandára vezető lépcsőkön, észrevette, hogy olyan sűrűn esik a hó, hogy szinte azonnal elfedi a nyomait. Az is az előnyére szolgál, hogy a hóesés miatt nem lehet nagyon messzire látni. Ha valaki felébredne, és kinézne az ablakon, nem látná meg őt. Ez is Isten ajándéka.

Hisztérikus kacaj hagyta el a torkát, amikor átszaladt az udvaron. Ügyetlenül mozgott a gumicsizmában; a léptei hangját elnyelte a hótakaró. A levegőben látszott a lehelete, a hópelyhek hegyes, apró csőrökként téptek az arcába. Elszaladt a fészer mellett, aztán átbújt a szárítókötelek alatt. A tőle húsz méterre álló pajtának csak a körvonalait tudta kivenni. Nem felejtette el, hogy nem mehet a lovak közelébe, nehogy szénára számítva felnyerítsenek, ezért jobbra fordult, aztán elrohant a telek határát jelző kerítés mellett, majd a ház közelében növő juharfát is maga mögött hagyta.

A fakerítésen egy tornász könnyedségével lendült át. A hó fehér fátylán túl hívogatta a fák sötét tömege. Miközben átszaladt a mezőn, a szabadság mindent átható érzése kerítette hatalmába. A fagyott fűcsomók megroppantak a léptei alatt. A szél az arcába kapott, megpróbálta letépni róla a kabátját és a sapkáját. A hópelyhek égették a szemét. Ő azonban pontosan tudta, hogy hol keresse a fák közé vezető ösvény bejáratát; már hetek óta szé­lesítette és tisztítgatta a szarvasok által használt csapást. Azok a seggfejek jobban is odafigyelhettek volna arra, hogy mivel tölti a délutánjait...

Az erdő teljesen magába fogadta és elnyelte őt. A szél néhány méteren keresztül még próbált utánakapni, de aztán elült, nem tudott befurakodni a fák ágai között. Túlvilági csend vette körül. A hópihék csilingelve hulltak le. Még száz métert szaladt, átlépte azokat a nehéz tönköket, amelyek túl nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket, és lehajolt azok alatt a vastagabb ágak alatt, amelyek túl vastagok voltak ahhoz, hogy letörje őket.

A tisztáson aztán megállt, előredőlt, a kezével megtámaszkodott a térdén. Adott magának egy percet, hogy kifújja magát. Van még ideje, és nem jár már olyan messze. Végig a tó mellett egyenesen, aztán a magasles mellett jobbra, onnét pedig csak másfél kilométer az országút. A terve legveszélyesebb részét már letudta.

Nevethetnékje támadt. Elfojtott egy kacagást; a hang a téli erdő sötétjében eszeveszettnek hatott.

– Megcsináltam – lihegte. – Megcsináltam. Megcsináltam!

Aztán kiegyenesedett, megtörölte az orrát, és a háta mögé nézett. A megkönnyebbülés újabb hulláma söpört rajta végig, amikor látta, hogy az ösvény üres.

– Túljártam az eszeteken – suttogta. – Barmok.

Kocogva folytatta az útját, kereste a ritmust, amiben kényelmesen haladhat. A hó csípte az arcát, és elhomályosította a látását, de nem foglalkozott vele. A fák elsuhantak mellette. A diadal mámora hajtotta előre. Olyan közel járt, hogy már érezte a szabadság, az új élet édes illatát. A jövőjéét.

A tó lapos, fehér síkja tőle jobbra feküdt. Ötven méteren át az ösvény párhuzamosan futott a parttal. A hó gyémántként csillogott a jégen. A túloldalon is állt egy fasor. Az izmai tiltakoztak, a tüdeje égett, de nem lassított. Egyre gyorsabban kapkodta a lábát. Megbarátkozott a fájdalommal. Le kell győznie.

Amikor lábnyomokat pillantott meg, hirtelen elfogyott a lendülete. Lihegve, zavartan meredt rájuk, nem akarta elhinni, amit lát. A felfedezés ökölcsapásként sújtott le rá. Megszólalt a vészjelző az agyában. A félelem forró lehelete bizsergette a nyakát.

Képtelenség, gondolta.

A tekintetével követte a balra, az erdő felé tartó lábnyomokat. Még nem lepte be őket a hó. Még frissek. De ki járna errefelé az éjszaka közepén? Miközben az agya a kérdést fogalmazta, valahol legbelül már tudta is a választ, aminek hatására nagy adag adrenalin szabadult fel benne.

Egy tucat forgatókönyv játszódott le a fejében. Folytathatja az útját, és lehagyhatja az üldözőjét. Letérhet az ösvényről, hogy bemeneküljön a fák közé, ahol lerázhatja őt. Vagy rámerészkedhet a jégre, és elmenekülhet a túlparton húzódó erdőben. Tudta, hogy ez nem jó ötlet. Hiába volt farkasordító hideg aznap este, a nappali hőmérséklet az elmúlt héten majdnem elérte a tíz fokot. Biztos volt abban, hogy a jég nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa.

Egy alak lépett ki a fák közül az ösvényre. Egy fehér fantom, a szeme helyén sötét üreg. A sapkáját és a kabátját hó lepte be. Egy pillanat alatt felismerte, hogy ki áll előtte. Próbált megnyugodni, de a szíve ugyanolyan hevesen vert, a lába pedig szüntelenül reszketett.

– Úgy megijesztettél, hogy még a szar is belém fagyott! – kiáltott fel.

– Bocs – vigyorgott az ismerős alak.

– Mit csinálsz itt?

– Nem tudtam aludni – mondta, de elfordította a tekintetét. – Nem hagyhattam, hogy búcsú nélkül menj el. – Azzal közelebb lépett.

Az ösztönei sikítva könyörögtek neki, hogy lépjen hátrébb, de nem foglalkozott velük. Nincs mitől tartania, emlékeztette magát. Csak a paranoia szórakozik vele.

– Mondtam, hogy majd fel foglak hívni.

– Mindketten tudjuk, hogy nem így lesz.

Vitatkozni akart, de nem volt rá idő. Igyekezett lerázni magáról az egyre növekvő szorongást, és belekapaszkodott az időről időre semmivé foszló bizalom utolsó darabkáiba.

Volt valami ebben az ismerős tekintetben, amit korábban még nem látott.

– Mennem kell – suttogta. – Sajnálom.

– Szeretlek. – Az alak még egy lépéssel közelebb ment hozzá, elég közel ahhoz, hogy meg tudja érinteni. Túl közel. – Kérlek, ne menj el.

Hirtelen döntött, de azonnal belehasított a megbánás. Megfordult, leoldalazott a tó partján, majd fékevesztetten rohanni kezdett a befagyott vízen.

– Várj!

Nem mert lelassítani. Alig néhány métert haladt, amikor kicsúszott alóla a lába, és hasra esett. Az arca, a szája tele lett hóval. A jég felmorajlott. A másodperc törtrésze alatt talpra ugrott, és szaladt még ötven métert. A karja lüktetett, a csizmája meg-megcsúszott. A tekintetével a partot fürkészte a háta mögött. Nem volt ott senki. De akkor hova tűnt?

Valamivel lassabban haladt. A jég recsegett a talpa alatt. Már majdnem a tó közepénél járt. Alig néhány méter.

Ekkor riasztó reccsenés futott át a tó felszínén. Víz csapott át a cipője orrán, és szivárgott be a talpa alá. Rádöbbent a hibájára. Még egyet lépett, és a jég szilánkokra tört, majd szétnyílt, elnyelte a lábfejét, és lefelé kezdte húzni. A dermesztő hideg tűzként égette a bőrét. Szétvetette a karját, a kezével a jeget csapkodta. A lendület azonban magával húzta a mélybe, a sötétségbe. A víz elnyelte az arcát, a hideg kiszorította a levegőt a tüdejéből.

Sötétség, pánik, a jég alatti néma csend. Ösztönösen rúgott egyet a lábával, és kapálózni kezdett a kezével. Edzett úszó volt, nyáron vagy tucatszor átúszta a tavat. Az arcát a víz fölé nyomta. Vett egy mély levegőt, de a mellkasa teljesen összeszorult. A lába alatt feneketlen mélység.

Köpködve a jég cikcakkos széle felé kapott, és kesztyűs ke­zével próbálta kihúzni magát. Sikerült kiemelni a vállát a vízből, de a jég eltört a keze alatt, és visszacsúszott a tóba. A csizmája megtelt vízzel. A jobb lába orrával lerúgta a bal cipőjét. Az egyik lábfeje már szabad volt. A teste reszketett a hidegtől. Még van esélye...

Egy rúgással lendületet vett, belekapaszkodott a jég szélébe, és megpróbálta kitolni a testét a vízből. A jég azonban ismét összeroppant a súlya alatt. Ne! – gondolta. Ne! Ismét a jég után kapott. Végre elég vastag volt ahhoz, hogy megkapaszkodjon benne. Sikoly szakadt fel a torkából, amikor végre sikerült felemelkednie a felszínre, de a kabátja megtelt vízzel, neki pedig nem maradt ereje, hogy feljebb tornázza magát.

– Ne... – szerette volna kiáltani, de a hangja alig volt erősebb egy kiscica nyávogásánál.

Most először jutott az eszébe, hogy talán fel kellene adnia a tervét. A gondolat feldühítette. Annyi előkészület, reménykedés és tervezés után, miután minden egyes apró részletre odafigyelt, ebbe a kicseszett kacsaúsztatóba fog belefulladni, mint egy ostoba állat, ami vékony jégre tévedt.

– Ne! – Megpróbált ököllel a jégre csapni, de a keze erőtlenül lehullott. Inkább belekapaszkodott a jég szélébe. Reszketett a hidegtől, önkéntelenül csattogtatta a fogait. Az erő rémisztő sebességgel hagyta el a testét.

A hóesésben ismét megpillantotta az alakot; néhány méterről figyelte őt. Szeretett volna mondani valamit, de a szája nem engedelmeskedett. Felemelte a kezét, a fagyott karom az égbe meredt. Nem tudta elhinni, hogy ez történik, hogy így ér véget az élete. Azok után, amiken átment. Olyan közel járt, és így soha senki nem fogja megtudni...

A kimerültség egyre jobban a hatalmába kerítette, egy meleg, puha és kellemes hely ígéretével kecsegtette. Olyan könnyű lett volna elengedni a jeget, és megadnia magát. Azzal egyszer és mindenkorra véget érne a rémálom.

Az ujjai megcsúsztak. Az arca ismét elmerült. Víz került a szájába, az orrába. A teste összerándult. Túl gyenge ahhoz, hogy harcoljon. Köhögve és köpködve emelte a fejét ismét a felszín fölé, a szájában az iszap ízét érezte. Az alak többé már nem fenyegetést jelentett, hanem az egyetlen esélyét az életre.

– Segítség – suttogta.

Az alak lehasalt, és egy ágat nyújtott át a jégpáncélon.

– Fogd meg! – mondta. – Fogd meg, és szorítsd erősen!

Felcsillant benne a remény, egy gyertyaláng, amely próbál megmaradni a szélviharban. Az ág felé nyúlt, de a keze mintha nem az övé lett volna. Nem érezte, csak figyelte, ahogy a kesztyűbe bújtatott ujjak megfogják az ágat.

A jég belekapott a kabátjába, miközben kihúzták a vízből. A jégpáncél először még beszakadt a testsúlya alatt, a következő rántásnál azonban már megtartotta. Csukott szemmel kapaszkodott a faágba. Aztán kifeküdt, de az ágat képtelen volt elereszteni. Erős reszketés rántotta görcsbe a testét. A hideg úgy tépett belé, mint egy kannibál fogsora a húsba. A haja kezdett összefagyni, a tincsek úgy tapadtak az arcára, mint egy rongy.

Érezte maga körül a csizmás lábak mozgását, aztán a part felé kezdték húzni. Amikor kinyitotta a szemét, az ég felé nyújtózkodó fák lombtalan ágait pillantotta meg. Erős kezek emelték meg a hón­aljánál.

Felnézett. Hó hullott az égből. A lábfeje nyomot hagyott a hóban. Hogyan fogok elszaladni, ha nincs meg a csizmám? – jutott az eszébe.

1. fejezet

Januárban a szürkület korán, minden előjel nélkül köszönt be Ohio északkeleti részén. Még nincs öt óra, de a Hogpath Road ligetes északi oldalát már teljesen belepték az árnyékok. A városi közlekedésre tervezett Explorerem volánjánál ülök, közben a szinte teljesen néma rendőrségi rádiómat figyelem, szokatlan izgatottsággal várom, hogy véget érjen a műszakom. Az út bal oldalán fekvő mezőn a levágott kukoricaszárakat a hó csontvázak seregévé alakította. Ez az eddig enyhe tél első hóesése, de a Kanada felől érkező, alacsony légnyomású légtömeg miatt ez hamar meg fog változni. Nem kételkedem abban, hogy reggelre számtalan balesettel kell megbirkóznunk a kollégáimmal – remélem, egyik sem lesz túl komoly.

Kate Burkholder vagyok, az ohiói Painters Mill-i rendőrőrs rendőrfőnöke. A város alig több mint ötezer-háromszáz lelket számlál, a lakosok fele amish vallású, beleértve a saját családomat is. Tizennyolc éves koromban hagytam ott a közösséget: nem volt egyszerű lépés, tekintve, hogy addig csak az egyszerű életet ismertem. Egy Columbus közelében eltöltött borzalmas év után leérettségiztem, és egy nem mindennapi helyen találtam részmunkaidős állást: egy rendőrőrsön válaszoltam a hívásokra. Az estéimet a helyi egyetemen töltöttem, míg végül meg nem szereztem a szakképesítést büntető igazságszolgáltatásból. Egy évvel később már a rendőrakadémia diplomáját vehettem át, és járőrként kezdtem el dolgozni. A következő hat évben azon dolgoztam, hogy gyilkossági nyomozó lehessek, és én lettem a legfiatalabb nő, akinek ez sikerült.

Amikor néhány évvel ezelőtt mamm meghalt, visszatértem Painters Millbe, a múltamhoz és az elhidegült családomhoz. A rendőrfőnök nem sokkal azelőtt ment nyugdíjba, a városi tanács és a polgármester pedig – a bűnüldözésben szerzett tapasztalataimra és az amish szokások ismeretére hivatkozva – felkért arra, hogy töltsem be a pozíciót. Olyan jelöltet kerestek, aki át tudja hidalni a kulturális különbségeket, amelyek közvetlen hatással voltak a helyi gazdaságra is. Már egyébként is kedvem lett volna visszatérni a gyökereimhez, így hetekig tartó önmarcangolás után elfogadtam az ajánlatot, és nem foglalkoztam többé a múlttal.

Az amish közösség nagy része megbocsátott fiatalkori kicsapongásaim miatt. Lehet, hogy Englischer lettem, de amikor rámosolygok valakire, vagy odaintek valakinek, az emberek többsége viszonozza a gesztust. A legkonzervatívabbak, a régi rendhez tartozó és a Swartzentruber családok azonban a mai napig nem állnak szóba velem. Hiába köszönök nekik az anyanyelvemen, Pennsil­faanisch Deitsch, azaz pennsylvaniai német nyelven, elfordítják a fejüket, vagy úgy tesznek, mintha nem vettek volna észre. Nem sértődöm meg ezen, inkább úgy tekintek az ilyen alkalmakra, hogy a közösségbe még nem sikerült teljesen visszailleszkednem.

Kezdetben a családom is hasonló módon bánt velem. Az elején a testvéreim alig szóltak hozzám. Az anabaptista tanoknak megfelelően kizárták a közösségből a bűnöst, lényegében kiközösítettek. Még mindig nem vagyunk olyan közeli viszonyban, mint egykor voltunk, és megvan rá az esély, hogy soha nem is találjuk meg azt a szoros kapcsot, amely gyerekkorunkban összekötött minket. De már sokat fejlődtünk. Meghívnak magukhoz, és eljönnek ebédelni velem, ha hívom őket. Remélem, ez így fog folytatódni ezután is.

Várakozással tekintek a mai este elé: egy csendes vacsora a farmon, ahol a szerelmemmel, John Tomasettivel élek. Ő is a bűnüldözésben dolgozik, az ohiói bűnügyi nyomozóiroda ügynöke. Szeretem őt, és biztos vagyok abban, hogy ez az érzés kölcsönös. Mint minden párnak, a mi kapcsolatunkban is voltak hullámvölgyek, leginkább a múltunk miatt – egyikünké sem makulátlan. Ám ő a legjobb dolog, ami történhetett velem, és amikor a jövőre gondolok, boldoggá tesz a tudat, hogy ő is a része lesz.

Nyolcvannal száguldok, a fényszórók felkapcsolva, az ablaktörlő hősiesen helytáll a hóeséssel szemben. Épphogy felértem a 13-as számú országút egyik elágazásánál lévő dombra, amikor egy szekér tűnik fel előttem a semmiből. Félrerántom a kormányt, és rátaposok a fékre. Az Explorer megcsúszik, de sikerül visszaszereznem az irányítást felette. Egy pillanatig attól tartok, hogy az autó vége belecsúszik a szekérbe, aztán a kerekek aszfaltot fognak, a kocsim pedig hirtelen megáll a szemközti sávban, a kavicsos útpadkán.

Néhány másodpercig csak ülök a kormányt szorítva, hogy elmúljon az adrenalin hatása. Egyszerre több gondolat is átcikázik a fejemen. Csak akkor vettem észre a szekeret, amikor már majdnem összeütköztem vele. Én lettem volna a hibás a balesetben. A szekéren utazók valószínűleg mind megsérültek volna – és az lett volna a jobbik eset...

Az anyósülés felőli ablakon át látom, hogy a lovak megállnak. Bekapcsolom a megkülönböztető jelzést, és hátratolatok, hogy megvédjem a forgalomtól. Az ülés melletti zsebből előveszem a zseblámpámat, és kiszállok. Azonnal feltűnik, hogy a szekéren nincs lámpa, sem fényvisszaverő sáv.

A szekér vezetője is leszáll, amikor én kiszállok. Kicsit megdöntöm a zseblámpámat, hogy ne vakítsam el, miközben jól megnézem magamnak. Férfi, egy-nyolcvan magas, a harmincas éveinek közepén jár, fekete kabátot és fekete szalmakalapot visel. Kócos szakálla a hasáig ér. A ruházata alapján, valamint az alapján, hogy a szekerén nincs szélvédő, tudom, hogy egy Swartzentruberrel állok szemben. Láttam már a városban, de nem beszéltem még vele. A nevét sem tudom.

– Guder Ohvet – üdvözlöm. Jó estét!

Meglepetten pislog, amikor tudatosul benne, hogy beszélek pennsylvaniai németül, és hasonlóképpen válaszol.

Kissé előrehajolok, és bevilágítok a szekérbe. Egy feketébe öltözött, harmincas nő és hat gyerek bújik meg a tető alatt, a legkisebb még csecsemő, a legnagyobb már majdnem serdülőkorú. Két kötött takaró fedi a lábukat, a nő kezében a legkisebb gyerek. Összeszorul a gyomrom, ha belegondolok, hogyan is végződhetett volna ez az este.

– And wie bischt du heit? – érdeklődöm a nőtől a hogyléte felől.

A nő nem néz a szemembe.

– Miah bin zimmlich gut – biztosít arról a férfi a hátam mögül, hogy jól vannak.

Amikor szolgálatban kell amishokkal, különösen a régi rend követőivel vagy Swartzentruberekkel beszélnem, mindig arra törekszem, hogy mire a rendőrségi ügyekre térünk, addigra már ne érezzék feszélyezve magukat. Rámosolygok a nőre, majd hátrafordulok, és odaszólok a férfinak:

– Sis kald heit. – Hideg van ma.

– Ja.

– Mi a neve, uram?

– Elam Shetler.

– Van személyi igazolványa, Mr.