Az éjjel, amikor eltűnt

By Lisa Jewell

RICHARD & JUDY KÖNYVKLUB
Őrületesen feszült. Imádtam. –  Lee Child
Atyaúristen! Lisa Jewell nem szórakozik. Ez HIHETETLENÜL jó volt. Tátva maradt a szám. – Marian Keyes
Anyu, itt vannak páran a suliból, és meghívtak magukhoz. Egy óra. Oké?
2017, Szent Iván-éj: Tallulah, a tizenéves leányanya randizni megy, kisbabájára otthon a fiatal nagymama, Kim vigyáz.
Este tizenegykor Tallulah küld egy sms-t Kimnek. Hajnalban, fél ötkor Kim arra ébred, hogy Tallulah még mindig nem ért haza.
A lány ismerősei azt mondják Kimnek, hogy látták Tallulah-t: egy medencés partira tartott az erdőbe, egy Sötét Ház nevű helyre, ami nincs is messze.
Tallulah soha többet nem megy haza.
2018: Sophie az erdőben sétál egy bentlakásos iskola mögött, ahol a barátja nemrég állt munkába mint vezető tanár. Meglát egy kerítéshez szögelt kartont, amin az áll: ÁSS ITT.
Megoldatlan ügy.
Kihalt ház.
Egy család borzalmas titkot rejteget.
Ez a sztori függőséget okoz. Lisa Jewell megírta élete legjobb thrillerét.
Imádom Lisa minden könyvét, de Az éjjel, amikor eltűnt az eddigi legjobb. – HARLAN COBEN
Sokrétegű, ijesztő mese, nagyon kielégítő. Mindketten élveztük. – RICHARD & JUDY BOOK CLUB
Előre szólok! Ez Lisa legjobb könyve, pedig mindig magasra teszi a mércét. Egész éjjel fennmaradtam, mert nem tudtam letenni. – ADELE PARKS, a Lies Lies Lies és a Just My Luck szerzője
Istenem, ez szuper. Vakarod a fejed, a szíved dörömböl, falod az oldalakat – nekem ez lesz a kedvencem Lisa Jewell könyvei közül. – LOUISE CANDLISH
Senki sem tudja úgy bonyolítani a cselekményt, mint Lisa Jewell. Nem bírtam letenni. Jewell egyre jobb. ANNYIRA JÓ! – SHARI LAPENA
Mesteri. Az első oldaltól az utolsóig fogva tart. – JOANNE HARRIS
Esküszöm, a könyvei továbbképzések lehetnének kezdő íróknak. Ahányszor befejezek egyet, el vagyok képedve. Annyira élveztem ezt is – okos, könnyed és annyira izgalmas. Rengeteg érzelem van benne, és imádom, hogy a végén minden szál összeér. #meghajlokelőttedLisa – MEL SHERRATT
Újabb első osztályú rejtély. . . Teljesen rabul ejtő könyv. – HARRIET TYCE, a Vérnarancs szerzője
Azt jósolom, megint a sikerlisták elejére kerül. – ERIN KELLY, A férfi szerint / A nő szerint szerzője
Lisa Jewell megint tökéletes. Újabb mesterkurzus a thrillerirodalomban a világ egyik legmegbízhatóbban zseniális szerzőjétől. Valósággal odaragadtam a könyvhöz. – MARK EDWARDS, a Here to Stay szerzője
Teljesen magába szippantott. Úgy éreztem, beleköltöztem a könyvbe és ott is maradtam napokig, zakatoló szívvel. Fantasztikus! – KATHERINE HEINY, az Early Morning Riser szerzője
Egyszerűen imádtam Lisa Jewell könyvét – lenyűgöző, mély, meglepő, izgalmas, modern. Szerintem a legtöbb thriller fekete-fehér karaktereket mutat be, és Lisa a szivárvány minden színét használja. – GILLIAN MCALLISTER, a Bármit, csak ne az igazat szerzője

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: May 5, 2022
• ISBN: 9789635682430

Book preview

Első rész

1.

2017. június

A baba elégedetlenkedni kezd. Kim mozdulatlanul ül a székében, és visszafojtja a lélegzetét. Az egész estéje ráment arra, hogy elaltassa. Péntek van, forró nyári éjszaka, és a barátaival kellett volna mennie bulizni. Tizenegy óra: a bárpultnál állna, és éppen az utolsó kört rendelné hazaindulás előtt. De ma este edzőnadrágban van és pólóban, barna haja kontyba kötve, kontaktlencse helyett szemüvegben, és a dohányzóasztalon ott egy pohár langyos bor, amit kitöltött magának, de nem volt ideje meginni.

A távirányítóval lehalkítja a tévét, és fülel.

Hallja is megint a sírás előtti hangot, a száraz, rosszat sejtető nyöszörgést.

Kim sose szerette a kisbabákat. A sajátjait persze igen, de az első éveiket fárasztónak találta, és úgy érezte, próbára teszik az érzelmeit. Az első alkalom óta, amikor gyerekei végigaludták az egész éjszakát, Kimnek nagyon – talán túlságosan is – értékes volt a zavartalan álom. Fiatalon szült, bőven lett volna ideje és hely a szívében további gyereknek vagy gyerekeknek. De nem tudott volna megint szembenézni az álmatlan éjszakákkal. Évek óta hatékonyan védelmezi az álmát szemmaszkkal, füldugóval, párnára fújható permettel és nagy kiszerelésű melatonintablettával, amit a barátja hoz neki Amerikából.

És aztán, alig több mint tizenkét hónapja, tinédzser lányának, Tallulah-nak gyereke született. Most pedig Kim nagymama harminckilenc évesen, és a házában megint van egy bőgő baba, nem sokkal, úgy érzi, nagyon nem sokkal azután, hogy a saját gyerekei abbahagyták a sírást.

Legtöbbször persze, bár tíz évvel előbb történt, mint hogy készen állt volna rá, nagymamának lenni áldás. A kisfiúnak Noah a neve, barna hajú, mint Kim és Kim mindkét gyereke (Kim mindig is a barna hajú babákat szerette, a szőkéktől irtózik). Noah szeme hol barna, hol borostyánszínű, ahogy változnak a fényviszonyok, masszív lába és karja van, kis zsírpárnácskák a csuklója körül. Gyakran mosolyog és nevet, szívesen elfoglalja magát, néha fél órára is. Kim vigyáz rá, mikor Tallulah iskolában van, és néha gyomorgörcsöt kap, amikor rájön, hogy már percek óta nem hallotta neszezni. Odarohan az etetőszékhez vagy a hintához, vagy a kanapé sarkához, hogy ellenőrizze, él-e még, és ott találja, amint elgondolkozva lapozgatja puha könyvecskéjét.

Noah álmodozó gyerek. De nem szeret aludni, és Kim számára ez félelmetesen nyomasztó.

Tallulah és Noah most éppen Kimnél laknak, Zachkel, Noah apukájával együtt. Noah a szülei között alszik Tallulah franciaágyában, Kim pedig beteszi a füldugóját, valami fehér zajt állít be a telefonján, és általában megmenekül Noah álmatlanságának éjszakai zajaitól.

De ma este Zach elvitte Tallulah-t egy „esti randira", ahogy nevezték, ami nem hangzik túl trendin két tizenkilenc évestől. Pont abba a kocsmába mentek, ahol Kim ülne normális körülmények között. Kim odadugott egy húszfontost Zachnek, amikor indultak, és azt mondta, érezzék jól magukat. Most először mentek el együtt Noah születése óta. Szakítottak, amikor Tallulah terhes volt, és úgy hat hónapja jöttek megint össze, mikor Zach megígérte, hogy ő lesz a világ legjobb apukája. És eddig állta a szavát.

Noah rákezd az igazi sírásra, Kim pedig sóhajt, és feltápászkodik.

Ahogy feláll, megrezzen a telefonja, SMS jött. Rákattint, és elolvassa.

Anyu, itt vannak páran a suliból, és meghívtak magukhoz. Egy óra. Oké? emoji

Aztán, ahogy Kim éppen válaszol, újabb üzenet jön.

Noah rendben?

Noah szuperül, gépeli Kim. Kisangyal. Szórakozzatok jól! Maradjatok, amíg akartok. Szeretlek.

Kim fölmegy az emeletre Noah kiságyához, nehéz szívvel arra gondolva, hogy még egy óráig ringathat, nyugtathat, susoghat és dúdolhat a sötétben, amíg odakint a hold ott függ a nyáresti égen, amit még halványan megvilágít a nap visszfénye, a ház üresen nyikorog, és mások a kocsmában ülnek. De amint Noah felé közeledik, a hold megvilágítja a kisfiú arcának a szélét, és Kim látja, hogy felragyog a szeme, amikor megpillantja őt, boldogan csuklik el a hangja, hogy valaki idejött hozzá, és Kim felé tárja a karját.

Kim felemeli, a mellére szorítja, és megkérdezi: – Hát mi a baj, kicsim, mi a baj? – a szíve pedig kitárul, és összeszorul a tudattól, hogy ez a kisfiú a része, és szereti, nem az anyját akarja, hanem örül annak, hogy ő megy oda hozzá az éjszaka sötétjében vigasztalni.

Leviszi Noah-t a nappaliba, és az ölébe ülteti. Odaadja neki a távirányítót, hadd játsszon vele; szereti a gombokat nyomogatni, de Kim látja, hogy túl fáradt ehhez, csak aludni akar. Ahogy elnehezül a mellkasán, Kim tisztában van vele, hogy vissza kellene vinnie a kiságyba, ezt kívánja az alvási higiéné, a jó szokások kiépítése, bla, bla, bla, de Kim is fáradt, szeme lecsukódik, magára húzza a kanapéra vetett takarót, feje alá igazítja a párnát, és Noah-val együtt békésen elalszik.

Kim órákkal később riad fel. A rövid nyári éjszakának majdnem vége, a nappali ablakán túl az égen az első forró napsugarak csillognak. Kinyújtóztatja a nyakát, és érzi, hogy minden izma tiltakozik. Noah még mindig ránehezedik álmában, Kim óvatosan megigazítja, hogy elérje a telefonját. Hajnali negyed öt múlt öt perccel.

A harag enyhe szúrását érzi. Tudja, hogy azt mondta Tallulah-nak, maradjanak, amíg akarnak, de ez őrület. Kikeresi Tallulah számát, és megcsörgeti. Azonnal hangpostára kapcsol, úgyhogy megkeresi Zach számát, és őt is megcsörgeti. Ez is hangpostára kapcsol.

Talán, gondolja, talán éjszaka, amikor hazaértek, látták, hogy Noah alszik a mellén, és úgy döntöttek, klassz lenne kivételesen egyedül lenni az ágyban. Elképzeli, ahogy a nappali ajtajából lesnek rá, leveszik a cipőjüket, lábujjhegyen felsurrannak a lépcsőn, belevetik magukat az ágyba, karok-lábak gubancában, könnyed, részeg csókok között.

Lassan, óvatosan felemelkedik Noah-val, feláll a kanapéról. Felmegy a lépcsőn Tallulah szobájának ajtajáig. Tárva-nyitva, ahogy tegnap éjjel tizenegykor hagyta, amikor Noah-ért jött. Kim óvatosan lefekteti a kiságyba, és csodamód a kisfiú meg sem rezzen. Aztán Kim leül Tallulah ágyára, és megint a lányát hívja.

Ismét hangpostára kapcsol. Felhívja Zachet. Hangpostára kapcsol. Egy órán át pingpongozik így a két számmal. A nap már felkelt; reggel van, de túl korán ahhoz, hogy bárki mást hívjon. Főz magának egy kávét, és vág egy szeletet a házi kenyérből, amit mindig vesz Tallulah-nak a hétvégére, megvajazza és mézet tesz rá, amit az utca végén lakó méhésztől vásárol, aki otthonról árulja, és vár, csak vár, hogy elkezdődjön a nap.

2.

2018. augusztus

– Mr. Gray! Isten hozta!

Sophie egy hófehér hajú férfit lát feléjük sietni a faborítású folyosón. Kezét már nyújtja is, pedig még háromméternyire van tőlük.

Odaér Shaunhoz, és melegen megragadja a kezét, két keze közé zárja, mintha Shaun gyerek lenne, akinek hideg kezét melengetni kell.

Utána Sophie felé fordul. – Mrs. Gray! Olyan jó végre találkozni önnel!

– Miss Beck vagyok igazából, bocsánat – mondja Sophie.

– Hát persze, természetesen. De buta vagyok! Pedig tudom. Miss Beck. Peter Doody. Igazgató.

Peter Doody szélesen mosolyog Sophie-ra. Fogai természetellenesen fehérek, pedig a hatvanas évei elején jár. – Jól tudom, hogy regényíró?

Sophie bólint.

– És milyen könyveket ír?

– Krimiket.

– Krimiket! Nahát, nahát, nahát! Biztos vagyok benne, hogy sok minden meg fogja ihletni itt Maypole House-ban. Mindennap új izgalom. Csak arra vigyázzon, hogy a neveket megváltoztassa! – Hangosan nevet a saját viccén. – Hol parkolnak? – kérdezi Shauntól, és a hatalmas ajtón túli behajtóra mutat.

– Hát – válaszol Shaun –, ott lenn, maga mellett. Remélem, megfelel.

– Remek, egyszerűen remek. – Shaun háta mögé néz. – És a kicsikék?

– Az anyjukkal vannak. Londonban.

– Ó, hát persze.

Sophie és Shaun követik Peter Doodyt, maguk után húzzák a koffereiket az előtérből elágazó három folyosó egyikén. Kimennek egy kétszárnyú ajtón egy üvegalagútba, amely a régi házat köti össze az új szárnnyal, és továbbhúzzák a koffereket a modern szárny túlsó végén nyíló ajtón át, egy kanyargó ösvényen, egy kicsiny, Viktória-kori kis házhoz. A házikó háta az erdőre néz, és rózsabokrok veszik körbe, amelyek éppen késő nyári másodvirágzásukat élik.

Peter kivesz a zsebéből egy kulcscsomót, és leválaszt róla egy rézkarikát két kulccsal. Sophie már látta egyszer a házikót, az előző tanulmányi igazgató otthonaként, tele az ő bútoraikkal és holmijukkal, kutyáikkal, fényképeikkel. Peter kinyitja az ajtót, ők meg követik a hátsó, köves folyosóra. A gumicsizmák eltűntek, az esőkabátok és a fogasról lógó pórázok is. Füstös benzinszag terjeng, a padlódeszkák közül hűvös fuvallat emelkedik, amitől a ház téliesnek hat a hosszú, forró nyár kánikulájában.

Maypole House a festői Upfield Common faluban áll a surrey-i dombság lankái között. Hajdanában az uraság háza volt a faluban, amíg húsz évvel ezelőtt meg nem vette egy Magenta nevű társaság, amely iskolákat és egyetemeket tart fenn a világ minden táján, és bentlakásos magániskolává alakította 16–19 éves fiataloknak, akik első körben nem mentek át a GCSE-n és az emelt szintű vizsgákon. Szóval valójában egy bukottaknak szánt iskola. És Sophie barátja, Shaun lesz az új tanulmányi igazgató.

– Parancsoljon. – Peter Shaun kezébe ejti a kulcsokat. – A maguké. Mikor jön a többi holmijuk?

– Háromkor – válaszolja Shaun.

Peter rápillant a csuklóján az Apple Watchra, és azt mondja: – Hát akkor bőségesen van idejük a kocsmában ebédelni velem. Meghívom magukat!

– Jaj. – Shaun Sophie-ra néz. – Izé, hoztunk magunkkal ebédet. – A vászontáskára mutat a lába mellett. – De köszönjük szépen.

Peter meg sem rezzen. – Akkor a jövőbeni miheztartás végett: a helyi kocsma szuper. A Hattyú és Kacsák. A rét túlsó oldalán. Mediterrán konyhát visz, meze, tapas, ilyesmik. A tintahalleves kiváló. És remek a borospincéjük. A tulajdonos engedményt ad, ha megmondják, kik maguk.

Megint az órájára néz, és azt mondja: – Hát akkor hagyom magukat elrendeződni. Itt vannak a kódok. Erre lesz szükségük, hogy a teherautót beengedjék, amikor megérkezik, és ez a főbejáraté. A kártyájuk nyit minden ajtót az épületben. – Mindkettőjüknek átnyújt egy nyakba akasztható kártyatartót. – Én holnap reggel jövök az első közös munkanapra. Figyelem: furán öltözött embereket láthatnak errefelé; külsősök tartottak bentlakásos kurzust ezen a héten, olyan Glee – Sztárok leszünk! stílusban. A mai az utolsó napjuk, holnap elmennek. És Kerryanne Mulligan, a felügyelőnő – azt hiszem, találkoztak múlt héten, ugye?

Shaun bólint.

– Ő viseli gondját a csoportnak, szóval maguknak nem kell aggódni miattuk. Hát, azt hiszem, ennyi. Illetve… – A hűtőhöz üget, és kinyitja. – Egy apróság a Magentától, üdvözlésül. – Egy magányos üveg olcsó pezsgő ül az üres hűtőben. Peter becsukja az ajtaját, kék vászonnadrágja zsebébe dugja a kezét, aztán kihúzza, hogy mindkettőjükkel kezet rázzon.

Végre elmegy, és Shaun és Sophie egyedül maradnak új otthonukban. Egymásra néznek, körbepillantanak, megint egymásra néznek. Sophie lehajol a vászontáskához, és kiveszi a két borospoharat, amiket ma reggel csomagolt el, amikor indulóban voltak Shaun lewishami házából. Kibontja őket a selyempapírból, leteszi a pultra, kinyitja a hűtőt, és megragadja a pezsgősüveget.

Aztán megfogja Shaun kinyújtott kezét, és követi a kertbe. Nyugati fekvésű, a napnak ebben a szakában árnyékba borul, de épp elég meleg ahhoz, hogy kiülhessenek rövidujjúban.

Míg Shaun kinyitja a pezsgőt, és mindkettőjüknek tölt egy pohárral, Sophie a kilátást nézi: a fakapu a hátsó kerítést szegélyező rózsabokrok között egy bársonyos zöld pagonyba vezet, amelyet pázsit foltjai törnek meg, a déli napfény aranyszín tócsákat vet rájuk. Hallja, hogy madarak csivitelnek az ágakon. Hallja, hogy pezsgő buborékjai pukkannak a pohárban. Hallja mellkasában a saját lélegzését, halántékereiben a vér áramlását.

Észreveszi, hogy Shaun őt nézi.

– Köszönöm – mondja a férfi. – Nagyon szépen köszönöm.

– Ugyan mit?

– Tudod, hogy mit. – Kezébe fogja Sophie kezét. – Hogy annyi mindent föláldozol azért, hogy itt lehess velem. Nem érdemellek meg. Tényleg nem.

– Dehogynem érdemelsz. „Málé második" vagyok, nemde?

Szárazon egymásra mosolyognak. Ez is azok közé a kellemetlen dolgok közé tartozik, amiket Shaun volt felesége, Pippa bírt mondani Sophie-ra, amikor tudomást szerzett róla. Meg azt is, hogy „Többnek látszik harmincnégynél, meg hogy „Olyan furán lapos a feneke.

– Hát akármi vagy is, te vagy a csúcs. Én pedig szeretlek. – Erősen megcsókolja a nő ujjait, aztán elengedi a kezét, hogy Sophie fölemelhesse a poharát.

– Olyan bájos – mondja álmatagon Sophie, és a hátsó kapun át az erdő felé bámul. – Vajon hova vezet?

– Fogalmam sincs. Kóborolj egyet ebéd után.

– Jó – válaszolja Sophie. – Lehet, hogy elmegyek.

Shaun és Sophie csak hat hónapja vannak együtt. Akkor találkoztak, amikor Sophie Shaun iskolájában tartott előadást az emelt szintű vizsgára készülő angolosoknak a könyvkiadásról és -írásról. Shaun meghívta ebédelni köszönetképpen, és Sophie eleinte ideges volt, mintha valami rosszat csinált volna; ha kettesben van egy idősebb férfi tanárral, akkor valami rosszat csinált: tudata legmélyén ez a két dolog olyan szorosan összekapcsolódott, hogy nem tudta felülírni. De aztán észrevette, hogy a férfinak nagyon, nagyon sötétbarna a szeme, széles a válla, csodálatosan meleg és szívből jövő a nevetése, puha a szája, nem hord jegygyűrűt, és azt is észrevette, hogy a férfi flörtöl vele. Aztán másnap a privát e-mail-címéről kapott tőle egy e-mailt, amiben megköszönte neki, hogy eljött, és megkérdezte, lenne-e kedve kipróbálni az új koreai helyet, amiről előző nap ebéd közben beszélgettek, mondjuk pénteken. Sophie arra gondolt, még sosem randiztam negyvenes pasival, még sosem randiztam olyan pasival, aki nyakkendőben jár dolgozni, és ami azt illeti, az elmúlt öt évben egyáltalán nem randiztam, és tényleg szeretném kipróbálni azt az új koreai helyet, hát mért is ne?

Az első randijukon mesélte el Shaun, hogy a tanév végén otthagyja a nagy lewishami középiskolát, ahol a vizsga-előkészítő osztály osztályfőnöke volt, hogy tanulmányi igazgató legyen egy bentlakásos vizsga-előkészítő magániskolában a surrey-i dombok között. Nem azért, mert a privát szektorban akart volna dolgozni mahagóniborítású irodában, hanem mert a volt felesége, Pippa, kivette az ikreiket a teljesen megfelelő állami elemi iskolából, ahova már három éve jártak, és beíratta őket egy drága magániskolába, és a tandíj felét neki kell fizetnie.

Sophie először fel sem fogta, mit is jelent ez a változás. A március áprilisba fordult, májusba, aztán júniusba, egyre közelebb kerültek egymáshoz Shaunnal, egyre jobban összekapcsolódott az életük, aztán Sophie találkozott Shaun ikreivel, akik megengedték neki, hogy ágyba dugja őket, mesét olvasson nekik, fésülje a hajukat, aztán eljött a nyári szünet, és még több időt töltöttek egymással, és aztán egy este, amikor koktélt iszogattak egy tetőteraszon a Temze fölött, Shaun azt mondta: – Gyere velem. Gyere velem Maypole House-ba.

Sophie zsigeri reakciója a „nem" volt. Nem nem nem nem nem. Londoni lány. Független. Van saját karrierje. Baráti köre. A családja is Londonban lakik. De ahogy a júliusból augusztus lett, és Shaun távozása egyre közelebb került, Sophie életének szövete mintha megnyúlt volna, és máshogy kezdett gondolkozni. Talán, töprengett, jó lenne vidéken lakni. Talán jobban tudna a munkájára összpontosítani, ha nem lenne a városi élet sok figyelemelterelő vonatkozása. Talán élvezné a tanulmányi igazgató párjának státuszát, hogy egy ennyire exkluzív intézmény első asszonya. Elment Shaunnal meglátogatni az iskolát, körbejárta a házikót, érezte a terrakotta padlócsempe meleg megbízhatóságát a lába alatt, beszívta a vadrózsa, a frissen nyírt fű, a nap csókolta jázmin érzéki illatát a hátsó ajtónál. A folyosón meglátott egy helyet az ablak alatt, ahol pont elférne az íróasztala, kilátással az iskola parkjára. Arra gondolt, harmincnégy vagyok. Nemsokára harmincöt leszek. Hosszú, hosszú ideje egyedül vagyok. Talán meg kéne tennem, hiába nevetséges.

Így hát igent mondott.

Shaunnal kihasználták az utolsó londoni hetek minden pillanatát. Dél-London minden járdára kitelepült teraszán üldögéltek, minden obskúrus nemzeti konyhát kipróbáltak, néztek filmet többemeletes parkolóházban, bejárták az ideiglenes élelmiszervásárokat, piknikeztek a parkban grime zene, sziréna és dízelmotor aláfestéssel. Eltöltöttek tíz napot Mallorcán, Palma belvárosában egy hűvös Airbnb-lakásban, amelynek erkélye a kikötőre nézett. Hétvégéken Shaun gyerekeivel voltak, elvitték őket a South Bankre, hogy a szökőkutakban futkoshassanak, szabadtéri ebédre a Giraffe-ba és a Wahacába, a Tate Modernbe, a Kensington Gardens játszótereire.

Utána Sophie kiadta New Cross-i egy hálószobás lakását egy ismerősnek, lemondta a fitneszbérletét, kijelentkezett a kedd esti írócsoportból, bepakolt néhány dobozt, és csatlakozott Shaunhoz itt, a semmi közepén.

És most, hogy a nap rásüt a hatalmas fákra, aranyfoltokat vet ruhája sötét vásznára és a földre a lábánál, Sophie boldognak kezdi érezni magát, mintha ez a gyakorlatias döntés a végzet varázslatos kibontakozását jelentené, hogy itt kell lenniük, hogy ez jó lesz neki, jó lesz mindkettőjüknek.

Shaun beviszi az edényeket a konyhába. Sophie hallja, hogy kinyitja a csapot, a csörgést, ahogy a mosogatóba teszi a dolgokat.

– Elmegyek kóborolni – kiált oda Shaunnak a nyitott ablakon át.

Amint kilép a kertből és megáll, hogy ráfordítsa a reteszt a hátsó ajtóra, a szeme megakad valamin, amit a fakerítésre szögeztek.

Egy kartontábla, egy doboz letépett füle lehet.

Filccel írtak rá, egy nyíl mutat a földre, és fölötte a szavak: „Itt áss".

Egy pillanatig értetlenül mered rá. Talán egy kincsvadászatból maradt itt, egy társasjátékból, a ma befejeződő Glee-kurzus csapatépítő tréningjéből. Talán egy időkapszula.

Aztán valami más villan az agyába. A déjà vu ijesztő érzése. A bizonyosság, hogy már látta pont ezt: kartontáblát a kerítésre szögezve. Az „Itt áss" szavakat fekete filccel. A lefelé mutató nyilat. Ezt már látta valamikor.

De az istennek nem bírja felidézni, hogy hol.

3.

2017. június

Zach anyukája idősebb Kimnél. Zach a legkisebb gyereke; van neki még négy, csupa lány, mind jóval idősebb, mint Zach. Megsnek hívják. Katonai sortban nyit ajtót Kimnek, bő, zöld, lenvászon felsőben, fején napszemüveg, orra nyerge leégett.

– Szia, Kim – mondja. Aztán rögtön Noah-hoz fordul, és rámosolyog. – Szia, szépséges kicsikém. – Megcsiklandozza az álla alatt, és ismét Kimre néz. – Minden oké?

– Láttad a gyerekeket? – kérdezi Kim, és a másik oldalára huppantja Noah-t. Babakocsi nélkül sétált el ide, meleg van, és Noah nehéz.

– Tallulah-ra gondolsz? És Zachre?

– Igen. – Kim megint megigazítja Noah-t.

– Nem. De hát nálad vannak, nem?

– Nem, tegnap este elmentek a kocsmába, azóta semmi nyomuk, és nem veszik föl a telefonjukat. Arra gondoltam, hátha hozzád jöttek aludni.

– Nem, szívem, nem. Csak én vagyok itthon meg Simon. Bejössz? A kertben ülünk. Felhívhatnánk őket megint.

Megs kertjében Kim leteszi Noah-t a fűbe egy tologatós műanyag játék mellé, amibe azonnal belekapaszkodik, és megpróbál felállni. Megs előveszi a telefonját, és beüti a fia számát. A férje, Simon, odabiccent Kimnek, és megint az újságjába mélyed. Kimnek mindig az a rossz érzése volt, hogy Simon vonzónak találja őt, és a nyegle viselkedéssel azt álcázza, mennyire kényelmetlen neki ez a tudat.

Megs a homlokát ráncolja, és befejezi a hívást. – Azonnal hangpostára vált – mondja. – Felhívom Nicket.

Kim kérdőn néz rá.

– Tudod, a csapos a Kacsában. Várj csak. – Kék műanyag körmével piszkálja a telefon kijelzőjét. – Nick, szívem, Megs vagyok. Hogy vagy? Mi van anyukáddal? Remek. Remek. Mondd csak, dolgoztál tegnap este? Nem láttad véletlenül Zachet?

Kim figyeli, ahogy Megs bőszen bólogat, és válaszhangokat hallat. Kivesz egy marék földet Noah kezéből, amikor meg akarja enni, és türelmesen vár.

Megs végül befejezi a beszélgetést. – Úgy tűnik – mondja –, Zach és Tallulah a kocsmából elment valakihez, akit Tallulah a főiskoláról ismer.

– Igen, ennyit én is tudok. Van fogalmad arról, kihez mentek?

– Valami Scarletthez. Pár másik emberrel. Nick szerint elmentek a faluból. Kocsival mentek.

– Scarlett?

– Igen. Nick szerint az egyik gazdag kölyök a Maypole-ból.

Kim bólint. Soha nem hallott Scarlettről. De Tallulah nem is beszél sokat a főiskoláról. Amikor hazaér, szinte csak Noah-ról folyik a szó.

– Bármi egyéb? – kérdezi, és ölbe veszi Noah-t.

– Csak ennyit mondott, sajnálom. – Megs rámosolyog Noah-ra, és felé nyújtja a karját, de a gyerek szorosabban bújik Kimhez, aki látja, hogy Megs mosolya elhalványul. – Szerinted aggódnunk kéne?

Kim megrántja a vállát. – Őszintén megmondom, fogalmam sincs.

– Megpróbáltad felhívni Tallulah barátait?

– Nem tudom a számukat. Tallulah telefonján vannak.

Megs felsóhajt, és hátradől a székén. – Fura – mondja. – Ha nem lenne a baba, azt gondolnám, éppen kialusznak valamit valahol, érted, annyira fiatalok, és isten a megmondhatója, én mikbe keveredtem az ő korukban. De úgy szeretik Noah-t, ugye? Olyan különös…

– Igen. – Kim bólint. – Szerintem is.

Kim azt kívánja, bárcsak jobban lennének Megsszel, de Megs soha nem hitt Zach és Tallulah párosában, és amikor Noah megszületett, egy ideig teljesen visszavonult, alig látogatta Noah-t, és amikor felbukkant, úgy viselkedett, mint egy elfoglalt nagynéni. És ezért elszalasztotta a kapcsolat lehetőségét Noah-val, aki felismeri, de nem érzi úgy, hogy fontos személy lenne.

– Hát akkor – mondja Kim. – Hazamegyek, és kicsit utánanézek ennek a Scarlett lánynak. Meglátom, mit találok. De remélhetőleg nem lesz rá szükség. Remélem, mire hazaérek, már ott lesznek, és szégyellik magukat.

Megs elmosolyodik. – Tudod – mondja olyan vidám hangon, hogy érezni lehet: csak arra vágyik, hogy visszamenjen a kertbe, és élvezze a napsütést, érezni lehet, hogy nem akar aggódni –, fogadjunk, hogy így lesz.

Tallulah szobájában Kim a lánya iskolatáskájában kotorászik. Tallulah szociális ellátást tanul, szociális gondozó akar lenni. Tanulmányi feladatait főleg otthon végzi, csak heti háromszor kell bemennie a főiskolára. Kim néha az ablakból nézi a buszmegállóban babaarcú kislányát a lezser főiskolai ruhákban, amint egy dossziét szorít magához. Senki se hinné, hogy neki is van egy babája otthon, annyira fiatalnak látszik.

Kim talál egy határidőnaplót a táskában, végiglapozza. Megtöltik Tallulah masszív, nem túl elegáns betűi – balkezesnek indult, de az elemi iskolai beilleszkedés miatt kényszerítette magát, hogy megtanuljon jobb kézzel írni. Nincs értelme telefonszámokat keresni – ma már senki sem írja föl a számokat –, de talán ott lesz Scarlett neve az osztálynévsorban vagy valahol.

És itt is van, beragasztva, félbehajtva a határidőnapló hátsó borítóján: „Diákkapcsolatok. Kim gyorsan végigfutja, ujja megállapodik a néven: „Scarlett Jacques: Diákesemény-szervező Bizottság.

És ott az e-mail-címe.

Kim azonnal üzenetet kezd gépelni:

Scarlett, Kim vagyok, Tallulah Murray anyukája. Tallulah nem jött haza tegnap este óta, nem veszi fel a telefonját, és szeretném tudni, van-e elképzelésed róla, hol lehet. Egy ismerős azt mondta, egy Scarlett nevű lánnyal volt. Kérlek, hívj föl ezen a számon, amint lehet. Nagyon köszönöm.

Rányom a küldésre, kifújja a levegőt, és az ölébe ereszti a telefont.

A földszinten kattan a bejárati ajtó. Két óra van, ez a fia lesz, Ryan, aki hazaért a munkából. A faluban a zöldségesnél dolgozik minden szombaton, gyűjti a pénzt az augusztusi nagy rodoszi nyaralásra, ahova életében először az anyja nélkül megy, csak a barátaival.

– Hazaértek már? – kiabál föl.

– Nem – kiált vissza Kim.

Hallja, hogy Ryan ledobja valamire a kulcsát, az ajtó melletti cipőhalomra hajítja az edzőcipőjét, aztán fölrohan a lépcsőn.

– Komolyan? – kérdezi. – Legalább telefonáltak?

– Nem. Egy hang sem.

Elmeséli, hogy Megs felhívta Nicket a kocsmában, mesél a Scarlett nevű lányról, és amíg beszél, megszólal a telefonja, ismeretlen szám hívja.

– Halló!

– Helló, te vagy Lula anyukája?

– Igen, szia, Kim vagyok.

– Szia. Scarlett vagyok. Most kaptam meg az e-mailed.

Kim szíve fájdalmasan meglódul, aztán összevissza ver.

– Ó – mondja. – Scarlett. Köszi. Csak azt akartam…

Scarlett a szavába vág. – Nálam voltak – mondja. – Három körül mentek el. Csak ennyit tudok.

Kim szeme megrándul, feje hátrabicsaklik. – És nem mondták… nem tudod… hova mentek?

– Azt mondták, fognak egy taxit haza.

Kimnek nem tetszik Scarlett hangja. Az a fajta tiszta, hideg hang, ami baldachinos ágyakat idéz, bohém magániskolát, kavicsos felhajtót. Ugyanakkor unottnak hangzik, mintha Kimmel társalogni méltóságán aluli volna.

– És jól voltak? Úgy értem, sokat ittak?

– Ja, nyilván. Lula rosszul volt. Ezért mentek el.

– Hányt?

– Ja.

Kim maga elé képzeli vékony, kedves lányát, amint kétrét görnyed egy virágágyás fölött, és szíve elfacsarodik.

– És láttad őket? Amikor beszálltak a taxiba?

– Nem. Csak elmentek. Ennyi.

– És bocs, de hol laksz, Scarlett? Hogy körül tudjak kérdezni a helyi taxisoknál.

– Sötét Ház – válaszol –, Upley Fold mellett.

– Utca, szám?

– Nincs utca meg szám. Csak ennyi. Sötét Ház. Upley Fold mellett.

– Aha – mondja Kim, és kétszer bekarikázza a szavakat a papíron, ahova felírta őket. – Oké. Köszi. Kérlek, ha hallasz felőlük, bármelyikükről, csörgess meg. Szóval, nem tudom, mennyire vagy jóban Tallulah-val…

– Annyira nem – vág közbe Scarlett.

– Hát, nem az a fajta, aki eltűnik vagy nem jön haza. És van egy gyereke, tudod.

Rövid csend a vonal túlsó végén. – Nem. Ezt nem tudtam.

Kim megrázza a fejét, próbálja elképzelni, hogy Zach és Tallulah egy egész éjszakát töltött ezzel a lánnyal, és nem is említették Noah-t. – Hát igen. Zach meg ő szülők. Van egy kisfiuk, egyéves. Szóval elég nagy gond, hogy nem jöttek haza.

A vonal túlsó végén megint csend, aztán Scarlett azt mondja: – Ja, vili, oké.

– Hívj föl, légy szíves, ha hallasz valamit – kéri Kim.

– Ja – mondja Scarlett. – Naná. Szia.

És leteszi.

Kim egy pillanatig a telefonját bámulja. Aztán felpillant Ryanre, aki kíváncsian figyelt a beszélgetés alatt.

– Fura – mondja Kim. És elmeséli fiának a hívás részleteit.

– Odamenjünk? – kérdezi Ryan. – A házhoz?

– Scarlettékhez?

– Ja – válaszol Ryan. – Menjünk el a Sötét Házba.

4.

2018. augusztus

Shaun korán indul dolgozni másnap reggel. Sophie a házikó ajtajában áll, és nézi, ahogy eltűnik az üvegalagútban a főépület felé. Shaun hátrafordul a kétszárnyú ajtónál, integet neki, aztán bemegy.

Az iskola parkja tele van emberekkel, akik kis bőröndöket húznak maguk után az iskola előtti parkoló felé menet. A bentlakásos Glee-kurzus véget ért, a nyár lassan elmúlik, holnaptól kezdenek visszaérkezni a bentlakó diákok. Takarítók várják az árnyékban, hogy bejussanak a kiürített szobákba, és felkészítsék őket az új félévre.

Sophie visszamegy a házikóba. Kellemes ház, praktikus. A levegő benn nyirkos és hűvös, az apró ablakokat repkény és lilaakác ágai növik be, nem engednek be túl sok fényt. A ház még mindig más emberek szagával van tele, és még mindig érződik a folyosón az a furcsa, nyirkos benzinszag, ami mintha a padlódeszkák közül áradna. Leterített egy hosszú szőnyeget a padlóra, és kitett egy üveg levegőillatosítót a tálalóra, de még mindig érzi. El fog tartani egy darabig, amíg a házikóból otthon lesz, de az lesz, tudja, hogy az lesz. Shaun gyerekei jönnek a jövő utáni hétvégén: attól majd életre kel.

Sophie visszafordul a dobozhoz, amit félig már kipakolt, amikor kopognak.

– Ki az?

– Szia! Kerryanne vagyok! A felügyelőnő!

Sophie ajtót nyit, és egy nőt lát, aki sűrű, aranyszín haját napszemüveggel fogja hátra, élénkkék a szeme, és napbarnított a dekoltázsa. Maxiruhában van, strasszokkal kirakott tangapapucsban. Nem úgy néz ki, mint egy felügyelőnő.

– Szia! – mondja Sophie, és a kezét nyújtja. – Örülök, hogy találkozunk.

– Én is. Ugye, te vagy Sophie?

– Én bizony!

Kerryanne-nél hatalmas kulcscsomó van. – Kezdtek elrendeződni? – kérdezi, és egyik kezéből a másikba rakja a kulcscsomót. – Megvan mindenetek?

– Meg! – válaszolja Sophie. – Igen. Minden rendben. Ez Shaun első napja. Tíz perce indult dolgozni.

– Igen, láttam. Üdvözöltük egymást! Csak azt akartam, hogy meglegyen neked a telefonszámom, ha szükségetek lenne valamire. Nyilván elsősorban a diákok jóléte a feladatom, de rád is fogok figyelni, tudom, milyen fura és új neked minden, szóval vedd úgy, hogy a te felügyelőnőd is vagyok. És ha hiányzik az otthonod, és valakinek a vállán akarsz sírni…

Sophie pislog,