Hazugságok, amiket elhiszünk

By Jane Corry

„Minden, amit egy könyvben szeretek, ebben megvan.” LISA JEWELL
„Muszáj feltenned magadnak a kérdést: és te hogy döntöttél volna? Jane Corry eddigi legjobbja.” BA PARIS
Sarah mindig is abban a hitben élt, hogy ő is és a férje, Tom is jóravaló emberek. De aztán Freddy, a fiuk egyik nap azzal állított haza, hogy borzasztó tettet követett el. Könyörgött, ne árulják el a rendőrségnek.
Sarah-nak és Tomnak döntenie kell, milyen messzire hajlandók elmenni, mit bír ki a házasságuk, hol van a határ, ameddig védelmezhetik egyszülött gyereküket.
A tornyosuló hazugságok közepette Sarah-ra hirtelen rátalál a tökéletes lehetőség: tisztázhatja Freddyt. De ekkor irtózatos dilemmával kell szembenéznie:
Vajon a fiát mentse meg? ...vagy csak mentse a bőrét?
„Briliáns mű, tele olyan csavarokkal és fordulatokkal, hogy még a lélegzetem is elállt.” Angela Marsons
„Pitonszerű olvasmány: eleinte gyöngéden húz magához, aztán lassan szorítani kezdik az embert a feszültség gyűrűi, és többé el sem engedik.” Jane Shemilt
„Hatalmas élmény vár az olvasóra ‒ mintha hullámvasúton ülne, újra meg újra sikoltozni fog, hogy: »Ne!«” Carol Wyer
„Függőséget okozó olvasmány! Rendkívül okosan és elképesztő ritmusban tálalja a cselekményt, miközben valódi érzelmi mélységeket is felmutat. Imádtam.” Teresa Driscoll
„Corry gyakran nyúl sötétebb témákhoz, például a társadalom peremén élőket is ábrázolja. Ez a könyv sem képez kivételt: karcos, hiteles, érdekfeszítő, okosan megírt darab. Nyomatékosan ajánlom.” Gillian McAllister
„Magával ragadó, lebilincselő mestermű. Ügyesen tálalt történet, benne nagyszerűen megrajzolt karakterek, akik jóval az olvasás befejezése után is velünk maradnak.” Kathryn Croft
„Jane Corry összes könyvét szeretem, de ez az eddigi legjobbja. Rafinált, elragadó és csavaros, erre a befejezésre pedig egyáltalán nem számítottam. Fenomenális.” Claire Douglas
„Ugyanannyira izgalmas, mint amennyire szívszorító; ez a történet még sokáig velem fog maradni.” Nuala Ellwood
„Jane Corry csúcsformában van, új regényével megint biztosítja helyét a műfaj szupersztárjai között.” Phoebe Morgan

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Feb 28, 2022
• ISBN: 9789635680962

Book preview

Borító

Jane Corry

Hazugságok,

amiket

elhiszünk

21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jane Corry: The Lies We Tell

Copyright © Jane Corry, 2021

First published as THE LIES WE TELL IN 2021 by Penguin General. Penguin General is part of the Penguin Random House group of companies.

All rights reserved.

borítóterv © Head Design

borítófotók © Arcangel, Shutterstock

Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 096 2

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Szőllős Péter

Előkészítés Mandl Orsolya

Korrektúra Takács Andrea

Elektronikus változat: Ambrose Montanus

Családomnak, elsősorban apámnak, Michael Thomasnak, aki az olvasás szeretetére buzdított, és gyerekkoromban az volt a szavajárása: „Adj bele mindent!"

Eső.

Az a fajta, amelyik a fejhez tapasztja a hajat.

Unalom.

Abból a fajtából, amelynél már nagyon kívánja az ember, hogy történjen valami.

Mások nevetése.

Amibe te is örömmel beszállnál.

Hogy szeressenek.

Kerüljön bármibe is.

Sarah

Freddie-nek már itthon kellene lennie.

– Éjfél, egy perccel sem később – figyelmeztettem. Pontosabban, inkább rimánkodtam neki.

Így állapodtunk meg egy feszült hangulatú alkudozást követően, aztán a fiunk elviharzott a szakadt farmernadrágjában, szutykos edzőcipőben, meg egy lenge fehér pólóban, amelyre piros filctollal ráírta: GYŰLÖLÖM A VILÁGOT. Dzsekit nem is húzott, jóllehet még csak március volt.

Hogy a túróba nem fáznak a kamaszok?

Korán elbóbiskoltam, holott fent akartam maradni fülemet hegyezve, mikor hallom meg egyetlen magzatunkat, amint majdnem tizenhat éves hormonjainak aktuális állapotától függően felóvakodik vagy -trappol a lépcsőn.

Csakhogy az éjjeliszekrényen álló ébresztőórámon világító neonszámok tanúsága szerint hajnali 2:53 van. Összerántja a gyomromat a félelem. Hol ez a gyerek? És miért nem írt SMS-t? Küldök neki egy Minden oké?-t. Természetesen nem kapok választ.

Megkeresem a papucsomat a sötétben, és a Nagy háló feliratú kartondobozokat kerülgetve elérek a fa tolóablakig. Mindennek ellenére hiányozni fog ez a vén ház. Csendes, észak-londoni utcánkban a lámpaoszlopok narancsos fényében fürdenek az esővízzel megtelt kátyúk, az önkormányzat állítólag „hamarosan" intézkedik az úthibák ügyében. A rádió szerint öt éve nem volt ilyen esős tavaszunk. Egy lélek sincs az utcán. Még kocsikat se látni.

Visszafekszem az ágyba, és azon tűnődöm, mi legyen. Freddie sosem maradt még ki ilyen sokáig. Nem szívesen ébresztem fel Tomot, de mi van, ha történt valami? Áthajolok a férjemhez. A hátát fordítja felém, és a nyugodt alvás jeleként egyenletesen jár fel és le a válla, olyan, mint egy T betű. Persze pizsamában alszik, amióta csak ismerem. Ez most éppen kék-fehér csíkos. Még érezni az ágyneműn a tegnap esti szeretkezésünk illatát; elvétve előforduló letudós együttléteinkkel mintha azt bizonygatnánk, hogy jól megvagyunk.

Ami igaz is lenne, ha nem volna Freddie.

Bűntudatosan elhessegetem a gondolatot. Nem. Nem fogom felébreszteni, hiszen abból csak újabb vita kerekedne. Egyébként is, reggel jönnek a költöztetők, hogy örökre elvigyenek minket innen. Új fejezet kezdődik. Nem kívánok belerondítani.

Próbálok olvasni kicsit az elemlámpám fényénél. A miénk az utolsó szoba a házban, amely még nincs teljesen kipakolva. Későig pakolásztam, csak a fáradtság miatt nem végeztem, de megfogadtam magamnak, hogy reggel korán kelek, és inkább majd akkor fejezem be. Amúgy sem árt egy kis normalitás. Ki nem állhatom azt a bizonytalan érzést, amikor az ember háza nem az otthona, mert félig üres, vagy mert éppen kiköltöznek belőle. Eleget hurcibáltam a holmimat egyik helyről a másikra fiatalabb koromban, ám ez most más, ezért megéri, emlékeztetem magam.

Muszáj. Ha ez se válik be, akkor nem tudom, mi lesz.

Az éjjeliszekrényemen az óra mellett rendezetlen kupacot alkot néhány regény, magazin, művészeti könyv meg egy verses antológia, általában ezekből merítek megnyugvást. Tom oldalán mindössze egy haladó szintű keresztrejtvényeket tartalmazó könyv fekszik. Ajánlás is van benne: Apának. Boldog karácsonyt. Szeretettel Freddie-től. Én hamisítottam a kézírását, merthogy a fiunkat képtelenség volt rábírni egy ilyen „cikis dologra". Még azt a nyomorult könyvet is nekem kellett megvennem.

Igyekszem nem az órát nézni, akkor Freddie biztosan megjön, és én ok nélkül aggódtam. Mégsem bírom megállni.

3:07.

Az utolsó két számjegy csak ront a helyzeten, mivel azt jelenti, hogy beléptünk a következő órába. A nyugtalanságtól összefolynak előttem a szavak a lapon.

Hirtelen dühös leszek a férjemre, amiért ő mélyen alszik, míg én itt izgulok. De hát ez mindig is így volt, nem igaz? Ő a józanabb, gyakorlatias fél a házasságunkban. Én? Én a fantáziám megszállottja vagyok.

Ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük a múltamat.

– Tom! – bököm oldalba a férjemet. – Freddie még mindig nem ért haza.

Azonnal felébred. Ő az a típus, aki az ébresztőóra rikácsolásának első hangjegyére már pattan is ki az ágyból. Egy pillanat alatt lesz éber, mintha egy ki-be kapcsoló működne benne. Nekem hosszabb időbe telik reggelente szembenézni a világgal, lehetőleg egy bögre forró, édes teával a kezemben. Sosem cukrozom, mézet teszek bele. Az utóbbi években elkezdtem jobban odafigyelni arra, hogy mit fogyasztok. Talán ez is egy középkorúság-tünet.

– Hány óra van? – kérdezi Tom.

– Három múlt. – Riadt vinnyogás a hangom. – Azt ígérte, éjfélre itthon lesz.

– Eh! Az a gyerek sose tartja be az ígéreteit.

– Az a gyerek – felelem kimérten, és kihúzódom az ágy szélére – a mi fiunk. Van neve.

Belehorkant a sötétbe. Érzem rajta, hogy dühös.

– Amire nemigen hallgat, ugyebár. Nem hallgat az semmire. De tényleg, Sarah! Még egy gyilkosságot is elnéznél neki. Hogy lesz belőle tisztességes ember, ha nem szabsz neki határokat?

Én! Miért mindig én vagyok a hibás? Mellesleg Freddie szeret engem. Minden kamasz keresi a határokat, vagy nem? Ez is hozzátartozik a függetlenség kereséséhez.

Felpolcolom a hátamat a két párnámmal, végérvényesen letettem az alvásról.

– Nincs igazad! Ha túl szigorúan fogjuk, azzal csak elidegenítjük, és akkor úgy végzi, mint…

Szünet. Súlyos csend telepszik közénk. Mindketten tudjuk, mi jár a másik fejében.

– Ha túl szigorúan fogjuk – ismétlem –, akkor lázadni fog ellenünk.

– Miért, most nem azt teszi? – Leereszkedő gúny árad Tom hanglejtéséből. – Megegyeztetek, hogy mikor érjen haza. És ő megszegte az ígéretét. Mint mindig.

– Tudom. De nyilván te is emlékszel még, milyen zűrös a kamaszlét.

– Emlékszem, én mégse viselkedtem úgy, mint ő.

Vagy te. Férjem nem mondja ki az utolsó mondatot. Nem is kell. Értem a célzást.

– Ha már úgyis fent vagyunk – folytatja –, akár fel is hívhatnám.

Telefonon? Freddie kiborul, ha hívom. „Cinkes, ha pont a haverokkal vagyok – szokta a szememre vetni. – Elég, ha SMS-t írsz, anya." Csakhogy az már megvolt, és nem kaptam választ.

A kezemmel takarom el a szemem, amikor Tom felkapcsolja a kislámpát. Úgy nézek most a férjemre, mintha nem is ismerném ezt a magas, bagolyszerű férfit a homokszínű hajával meg a hóka arcbőrével, amint a lekerekített formájú, acélkeretes szemüvege meg a mobilja után tapogatózik a keresztrejtvénykönyve mellett. Nem először tolul fel bennem a gondolat, hogy sokat öregedett az elmúlt években. Mivel elég későn kezdtük, az átlagot tekintve idősebbek vagyunk nem egy házaspárnál a szülői értekezletekről. Ez főképp Tomra igaz. Vajon megértőbb lenne Freddie-vel, ha fiatalabb lenne?

Frusztrált sóhajt hallat.

– Hangposta. Egyáltalán kivel van?

A telefonomra pillantok, hátha Freddie válaszolt az alatt a nyúlfarknyi idő alatt, amíg nem néztem. Nem válaszolt.

– Egy barátjával.

– De kivel?

– Fogalmam sincs – ismerem be az ujjaimmal babrálva. – Nem kötötte az orromra.

– Ki kellett volna szedned belőle! Legalább a barátja telefonszámát.

– Úgyse adta volna meg – szögezem le jóformán sírva. Nem hazudtam. Freddie újabban alig árul el nekem valamit a magánéletéről. A buli estéje óta senkit sem hozott haza. Kicsi korában bezzeg én voltam számára a világ közepe. Most már szinte felnőtt. Tizenöt és háromnegyed éves. Majdnem kész férfi. Az egyik legsúlyosabb hiba, amit egy anya elkövethet, az, ha kínos helyzetbe hozza a kamasz gyerekét. Nem akartam eltaszítani magamtól.

– És ha nem jössz haza? – kérdeztem tőle korábban, mert rögtön a múltkori eset jutott eszembe, amikor az egyik úgynevezett „haverjánál ragadt, és nem szólt nekem róla. Másnap reggel pánikba esve ébredtem, és már ott tartottam, hogy hívom a rendőrséget, amikor előkerült. „Bealudtak zenehallgatás közben.

– Hazajövök – vágott vissza. – Ez lesz az utolsó éjszakám itt. Ti akarjátok, hogy elhúzzunk. Legalább most az egyszer hadd szórakozzam egy kicsit. Nem kell rinyálni.

De most már van okom aggódni. Megint azzal az ismeretlen „haverjával" van, mint legutóbb? Vagy egy árokban hever?

– Én visszaalszom – közli Tom. – Három óra és ötven perc múlva kelnem kell.

Való igaz. Bár költözünk, Tom ugyanúgy bemegy majd dolgozni. Egy pillanat alatt elalszik, s már újra egyenletesen lélegzik. Csak így egyszerűen.

Visszaroskadok a párnákra, és félig lehunyt szemmel azon tűnődöm, mennyi időt adjak még Freddie-nek, mielőtt telefonálnék a rendőrségre. Mi történne, ha telefonálnék? Feltehetően százával lófrálnak észak-londoni zöldövezetünkben a kamaszok, akiknek már rég otthon lenne a helyük. Többségük gond nélkül haza is fog érni. De mi van akkor, ha a mi fiunk a szerencsétlen kevesek közé tartozik? Tegyük fel, arra a rádióhírre ébredek, hogy újabb tinédzsert késeltek halálra. A múlt héten is volt egy fiú a helyi újság címoldalán. Gyászos kifejezés ült az arcán, mint aki tudja, hogy meg fog halni – az a Yeats-vers jutott róla eszembe, amelyben a pilóta megjósolja a saját halálát. A szemcsés fényképfelvételen egy szokatlanul busa szemöldök volt látható, mely mintha a már soha el nem érhető felnőttkor felé nyújtózott volna.

Ugatást hallani odalentről. Jasper az, a csokoládészínű labradorunk. Kiugrom az ágyból, magamra kapom a hálóköntösömet, és jóformán repülök lefelé a lépcsőn. Valaki az ajtót veri. Csak nem a rendőrség? Baleset történt. Freddie-t elütötték. Kábítószerezett.

Remegve nyitok ajtót. Ő az! Akárhogy fest is, elönt a megkönnyebbülés. Bőrig ázott a fiunk. Leszegi a fejét, bal oldalon lelapultak az esőtől fekete fürtjei. A másik oldalon rövidre van borotválva a haja – ezt még a múlt héten követte el magával. A farmerdzsekijét még sosem láttam rajta.

– Bocs – nyomul be mellettem a házba. – Elhagytam a kulcsomat.

Megint? Idén már harmadszorra. Szólnom kell az új tulajdonosoknak, habár feltehetően amúgy is zárat akarnak majd cserélni. Mit fog szólni Tom? Úgy döntök, hogy egyelőre nem mondom el neki. Fő, hogy épségben hazaért a fiunk.

Megkönnyebbülésem átfordul haragba.

– Megígérted, hogy időben itthon leszel!

– Mondtam, hogy bocs, nem?

– Bűzlesz a sörtől. Mennyit ittál?

– Alig.

– Négy pinttel? – ütöm tovább a vasat.

– Légyszi, anya. Hagyjuk!

– Rövidet, nem?

– Hagyjál már!

Itt valami nem stimmel. A megszokott dacos kamaszmogorvaság helyett Freddie sérülékeny benyomást kelt. Levertnek tűnik. Mélybarna szeme, amely tükörképe az enyémnek, vörös. Sírhatott. Évek óta nem láttam sírni. Még a buli után sem.

– Történt valami? – kérdezem, de már felfelé megy a lépcsőn.

Követem, de közben beért a szobájába, és elhúzta az ajtóreteszt, amit tavaly erőszakolt ki magának.

– Kérlek, engedj be, szívem – fogom könyörgőre.

– Menj innen, anya! Jól vagyok.

– Hol szerezted a dzsekidet?

– Kölcsönkaptam. Nem bugáztam, ha arra célzol.

Volt egy incidens még tavaly, Freddie hazatoppant egy farmernadrággal, amin még rajta volt a műanyag lopásgátló és az árcédula. Váltig állította, hogy az eladók felejtették el leszedni. „És hogyhogy nem indult be a riasztó?" – szegeztem neki a kérdést, ami aztán ingerült szóváltásig fajult, amelynek keretében azzal vádolt, hogy nem hiszek neki. Visszacipeltem a boltba, ahol kiderült, hogy valóban megvásárolta a nadrágot, és az eladók felejtették el levenni a lopásgátlót. Aznap épp nem működött a riasztórendszerük.

Várok egy kicsit, könyörgök neki, hogy beszéljen hozzám, de egy pisszenést se hallok.

Végül lemegyek leoltani a lámpákat, aztán visszabújok az ágyba Tom mellé.

– Freddie jött meg? – mormogja.

– Igen.

Átfordul a másik oldalára.

– Akkor jó.

Anyai ösztönöm azonban azt súgja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Csak azt nem tudom, micsoda.

– Reggel beszélek a fejével – teszi hozzá a férjem, és pillanatokon belül újrakezdi a horkolást.

Várok, amíg biztos nem vagyok abban, hogy tényleg elaludt. Aztán felkelek, és lábujjhegyen eltipegek Freddie szobájáig. Nyitva az ajtó, de ő nincs a szobában. Menten összerándul a gyomrom, aztán meglátom a fényt a fürdőszobában. A kád szélén gubbaszt, és még mindig rajta van a csuromvizes dzseki. Látni, hogy a nyitott dzseki alatt csupa vörös a fehér pólója. Egy rettenetes pillanatig azt hiszem, vért látok, aztán ráeszmélek, hogy csak a kézzel írt GYŰLÖLÖM A VILÁGOT szlogen piros tintája folyt szét az esőben.

Potyognak a könnyei. Görcsösen remeg. Fűrészes hangon, zihálva lélegzik. Nem láttam még a fiamat ilyen állapotban.

– Freddie – suttogom. Közelebb araszolok, hogy magamhoz vonjam. Várom, hogy lerázzon, de nem teszi. – Mi a baj?

Nem felel. Egyre csak zokog. Két kezem közé fogom az arcát, bele akarok nézni a fiam szemébe.

– Mi baj van? – kérdezem ismét.

Megint csak arra számítok, hogy eltaszít. A szokásos kamaszos nyegleséggel odaveti nekem, hogy törődjek a magam dolgával. Ehelyett a szemem láttára omlik össze.

– Anya! – nyög fel elfúló hangon. – Megöltem valakit.

– Hogy mit csináltál? – suttogom jeges borzongással, miközben egy fiatal nő arca villan fel előttem.

Ne! Segítség!

Félelmet látok a fiam szemében. Mint kisgyerekkorában, amikor először kellett büntetésből bent maradnia a tanítási órák után, és be kellett mennünk az iskolába elsimítani a dolgot. Ám ez most rosszabb, mivel képtelenség.

– Megöltem valakit – ismételi.

Nem! Emily!

Szóhoz se jutok a meghökkenéstől. Ködös gondolatok tülekednek a fejemben.

Az nem lehet. Az én édes kisfiam, akivel oly nehezen fogantam meg, nem tehetett ilyet. Persze nehéz korban van. Mint a legtöbb kamasz. De nem gyilkos. Nem veszi el számító hidegvérrel mások életét. Az én Freddie-m nem.

Aztán felpillant. Valahová a vállam fölé néz. Odafordulok. Tom az.

– Te megöltél valakit? – ismételi a férjem. Villog a szeme a dühtől, a rémülettől és a viszolygástól. Aztán elsöpör mellettem, megragadja Freddie vizes dzsekijét a nyakánál, próbálja felrántani a földről. – Hogy értsem ezt, a kurva életbe!

– Ne bántsd! – kiáltok fel.

– Akkor jobban teszi, ha elmondja az igazat! – így Tom.

– Nem lehet – zokogja Freddie.

– Dehogynem – mennydörgi Tom, és lódít egyet a fiunkon. Mindig is a férjem volt a szigorúbb szülő, de ilyennek még sosem láttam. Mindkét öklét felemeli. Megfeszül a nyaka. Ösztönösen odalépek kettőjük közé.

Freddie homloka ráncba szalad. Haragjában vagy fájdalmában? Nehéz eldönteni.

– Mondom, hogy nem lehet! – ordítja.

– De muszáj elmondanod – sírok én is. – Ennek így semmi értelme.

– Hát, mert hazudik. Nem látod, Sarah?

– Tényleg így van, Freddie? – fogom könyörgőre. – Csak mondd el az igazat, és mi majd segítünk.

Freddie odavet felém egy pillantást. Kemény vonásain eluralkodik a gyötrelem. És a gyűlölet.

– Segítetek? – kérdez vissza. – Kötve hiszem, hogy apa is benne lenne.

Tom arca szobormerev.

– Nem segítek senkinek, aki megszegte a törvényt.

– Még a saját fiadnak sem? – kérdi Freddie.

Életem két férfiújára pillantok, egyikükről a másikra. Szürreális érzés. Mintha egy filmet néznék.

– Még a saját fiamnak sem – ismételi a férjem. – Ha nem vagy hajlandó elárulni, mit csináltál, akkor feladlak.

Tom megindul az ajtó felé.

– Hová mész? – kérdezem, holott tudom a választ.

– Szerinted? Hívom a rendőrséget.

Freddie bömbölni kezd, akár egy állat. Jasper is vonít odalent, mintha csak az együttérzését fejezné ki.

Rendőrség? Eddig is dübörgő szívem most még hangosabban dörömböl a mellkasomban, mintha egy egész kalitkányi vasszárnyú pillangó próbálna kitörni a bordáim közül.

Segítség!

– Ne! – kiáltok fel, és belecsimpaszkodom Tom pizsamafelsőjének az ujjába. – Még ne!

Férjem meredten néz rám. Mintha ő is azon tűnődne, hogy ki a fene vagyok, ahogy korábban bennem is felmerült ez a kérdés róla.

– Sarah – kezdi megfontoltan, és úgy beszél hozzám, mint egy gyerekhez, akinek valami egészen egyszerű dolgot kell elmagyarázni. – Nem érted, hogy nem tehetünk mást?

Ez azonban nem igaz.

Nem fogom hagyni.

Nem ismétlődhet meg még egyszer.

Hiszen a fiamról van szó. A drága, egy szem fiamról. Bármit megtennék, hogy megmentsem. Bármit a világon.

Sarah

Truro Városi Büntetőjogi Bíróság

– Álljanak fel! – utasít a teremszolga.

Tétován egyenesedünk fel. Fogalmunk sincs, mire számítsunk. Ámulattal tölt el a hatalmas terem az óriási monitorokkal a falakon, a papírokkal elborított széles padsorokkal, a zord külsejű, parókás férfiakkal és nőkkel; na meg a részint feszélyezetten, részint elbizakodottan fészkelődő esküdtekkel. Ők döntenek majd nem csupán a vádlott jövőjéről, de mindazok sorsáról is, akiknek közük van hozzá.

Nekem például. Egy anyának. Egy anyának, aki szereti a fiát. Egy nőnek, akinek nincs már férje.

Nem ilyennek képzeltem a tárgyalótermet. Túl modern. Amelyeket a tévében láttam, azoknak ódonabbak, faberakásosak a falaik, a bíró mindig zord kinézetű és férfi, és nyitott emelvényen gunnyaszt a megszeppent vádlott.

Ez a helyiség ellenben inkább emlékeztet elegáns tanácsteremre. Egy középkorú nő a bíró. Rózsaszínű a rúzsa, és lila palástot visel piros övvel, mindez azonban vajmi keveset enyhít a piszkosfehér parókája által kiváltott komorságon.

Engem mégis egyedül az üvegketrec mögé zárt, riadt tekintetű fiatalember érdekel, aki szemlátomást teljes zavarban pillog körbe.

Anyai énem pátyolgatni szeretné. Átfognám a karommal az enyhén gyűrött öltönykabátját. A fülébe súgnám, hogy természetesen hiszek neki. Egy másik énemet ellenben rosszullét kerülgeti a megvetéstől.

Amint a vád képviselője nyitóbeszédében hozzákezd az ügy felvázolásához, lassan lecsukódik a szemem a szavak súlyától. A múlt felé szállnak a gondolataim.

Nem arra az esős éjszakára gondolok, amikor Freddie olyan későn tért haza valaki másnak a dzsekijében. Hanem még régebbre. Arra a napra, amikor megismerkedtem az apjával. A kezdőpontra.

Szerintem legalábbis ott kezdődött minden. Tom talán másként látja. Ahogy talán önök is.

Első rész

Tom és Sarah

1

Tom

Vegetáriánus rizottó. Azt főzött nekem először Sarah. Utálom a rizst, mivel az iskolában folyton azzal tömtek minket. Különösen szünidőben, amit bentlakóként töltöttem odabent, mert apám messze dolgozott. Akkoriban zokszó nélkül elfogadtam ezt. Mármint azt, hogy külföldön dolgozik. A többit nem.

– Tudtad, hogy a világnépesség több mint felének a rizs a fő tápláléka? – kérdeztem Sarah-tól azon az első estén. Tudatában voltam, hogy beszéd közben már veszem is le a szemüvegemet, és gondosan megtörölgetem az üvegét, ami nálam az idegesség jele.

Sarah lepillantott az ölében pihenő tányérra, mintha a főztjét kritizáltam volna. Aztán újból rám emelte a tekintetét, és a szinte gyermeki arckifejezése töprengésre késztetett az életkorát illetően. Volt már alkalmam megtapasztalni, milyen nehéz is megsaccolni egy nő korát, s hogy egy rossz tippel vérig sérthetem. Rendkívül óvatosan kellett tehát eljárni.

– Tényleg? Remélem, ízlik – mondta Sarah, és lengtek az arca körül azok a lehetetlenül vaskos, rózsaszín-kék hajfonatai a kék-fehér pöttyös szoknyája fölött. Érdekes kombináció a súlyosnak tűnő, barna, fűzős Doc Martensszel – emlékeim szerint így hívták azt a bakancsot, ami a kilencvenes években volt divat. Ez utóbbi ott hevert mellette a padlón, ahová hányavetin lerúgta a lábáról.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne igazítsam meg őket. Ehelyett leerőltettem a torkomon az összeállt rizsgöböket.

– Finom – feleltem, pedig utálok hazudni. Ha az iskolában füllentésen érték az embert, az igazgató nyilvánosan páholta el a delikvenst odafent a pódiumon. „Wilkins! Ide hozzám. De rögtön!" Végtére is katolikus iskola volt, hazugságért pokol járt.

Vagy talán onnan eredeztethető a hazugságoktól való idegenkedésem, hogy apám ügyetlen féligazságokkal takarózott azzal kapcsolatosan, pontosan mennyi ideje találkozgatott leendő mostohaanyámmal azt követően, vagy azt megelőzően, hogy nyolcéves koromban meghalt az anyám.

Törökülésben ültünk egymással szemben az elektromos fűtőtesthez tolt babzsákokon Sarah garzonlakásában. Életemben először volt dolgom babzsákkal, és őszintén megvallva, bajos volt megtartanom az egyensúlyt.

A koordináció sosem tartozott az erősségeim közé. És a sport sem, ahogy azt a hirtelen haragú testnevelőtanár világossá tette számomra. Hála tompalátású bal szememnek, a legtöbben ezt egyszerűen „lusta szemnek" nevezik, nem volt jó labdaérzékem. Minden percét gyűlöltem a tornaórának. Voltaképpen az egyetlen kellemes hozadéka annak az iskolának a barátom, Hugo volt. Egyedül ő értett meg engem.

– Honnan származol? – kérdeztem egy újabb falatnyi rizottó magamba diktálását követően.

Sarah újabb bűbájos mosolyt villantott rám. Felderült tőle az arca, én meg képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Nem szoktak ilyen gondolataim támadni, de ezt nem lehetett másképpen megfogalmazni. Felfigyeltem rá, hogy elég vastag a szemöldöke, ami más nőn talán otromba hatást keltett volna. Az övé ellenben oly módon keretezte szép, barna szemét, hogy úgy tűnt, bármely matematikai egyenletnél precízebb összefüggés áll fenn közöttük.

– Igazából elég átlagos a hátterem – felelte, beszéd közben félrebiccentve a fejét. Megfigyeltem, hogy hosszú és keskeny a nyaka. – Öten voltunk összesen – folytatta. – Két lánytestvérem és két fiútestvérem van, bár azóta eléggé szétszóródtunk. Egy lakótelepen nőttünk fel Kentben, és a helyi általánosba jártunk. Viszont boldogan és szeretetben éltünk akkoriban. Valójában nem is kívánhat többet az ember.

Lakótelep meg helyi iskola ide vagy oda – ezek az én életemből kimaradtak –, önkéntelenül irigyeltem őt. Ugyanakkor arra is felfigyeltem, hogy a „boldogan és szeretetben után odabiggyesztette az „akkoriban szót.

Amikor később beavattam az iskolámban történt eseményekbe, Sarah megdöbbent.

– Ha nekem egyszer gyerekeim lesznek – mondta dús szemöldökét összevonva –, álmomban se jut majd eszembe bentlakásosba küldeni őket. És bárkit megölnék, aki csak egy ujjal is hozzájuk ér.

Törékeny alakját elnézve az ember azt gondolhatta, hogy Sarah a légynek sem tud ártani. Ám én már ekkor kezdtem sejteni, hogy belül acélos keménység rejtőzik. Az összes általam addig ismert nőtől különbözött.

Először is, egy parányi, ezüstpiercinget viselt a jobb orrcimpájában. Azonkívül az evőeszközt a hüvelyk- és a mutatóujja között fogta ahelyett, hogy az utóbbit a kés-villa tetején tartotta volna, ahogy nekem tanították. Engem mégis megigézett ez a nő. Egészen másként látta a világot, mint az ismerőseim. Felfigyelt apróságokra, mint például egy fekete rigó énekére, vagy az ég színére, amelyet én szürkének láttam, de mint azt elmagyarázta nekem, igazából a zöldnek, a mályvának és a rózsaszínnek volt a keveréke. Na és volt a dolognak egy fizikai része is. (Szinte szégyellem leírni.) Én úgy véltem, hogy a pénzhez hasonlóan a szex is olyasvalami, ami nem lehet társalgási téma. Mégsem tudtam betelni puha, hibátlan bőrével, meg az elragadó járomcsontjával, amely oly erősen emlékeztetett anyám arcszerkezetére.

– Olyan a bőröd, mint a bársony. – Máig emlékszem, ahogy ezt mondom neki. Egy részem – aminek a létezéséről addig nem is tudtam – legszívesebben megérintette volna Sarah arcát, hogy vajon tapintásra is olyan-e.

Apám a Sarah-val való találkozásom előtti hónapban hunyt el. Így is tudtam azonban, mit mondott volna, ha alkalma nyílik őt megismerni: „Nem a mi fajtánk, ugye?"

Akkoriban részint éppen azért szerettem bele Sarah-ba, mert eltérő közegből jött. Mit nyújtott nekem a tradicionális neveltetésem? Fájdalmon kívül semmi egyebet.

Egyedül arra vágytam akkoriban, hogy szeressenek, és legyen egy igazi családom. Feleség, gyerekek. A tradicionális utat már volt szerencsém kipróbálni Arabellával. Nem vált be. Most itt volt számomra a lehetőség, hogy olyasvalakivel legyek, aki más, mint bárki, akit addig ismertem.

Sarah-val egy hűs tavaszi estén találkoztunk egy „kezdők és újrakezdők számára" indított rajztanfolyamon. Jómagam az első kategóriába tartoztam. Amikor feliratkoztam, Hugo azt hitte, marháskodom.

– Rajzolni akarsz? Pont te? – nyerített. – Egy csepp művészi vénád sincs, Wilkins.

Időnként a vezetéknevemen szólított, ahogy az iskolában volt szokás. Úgy döntöttem, én nem játszom ezt vele. Nem szívesen emlékeztem vissza a régi időkre.

– Ha rám hallgatsz, megmaradsz a számaidnál – tette hozzá.

Ebben volt ráció. A számok nem csupán biztonságos terepet jelentettek számomra, de a szakmámban még jövedelmezők is voltak. Csak feleséget nem szereztek nekem. Harmincöt éves voltam. A bankár Hugónak és feleségének, Oliviának két gyermekük volt, akiknek én voltam a keresztapjuk. Jóllehet nem volt bennem semmi különösebben apai, mégis kezdett tele lenni a hócipőm az olyasfajta megjegyzésekkel, mint: „Még mindig nem sikerült megállapodnod?, vagy: „Ha nem vigyázol, megrögzött agglegényként végzed majd, akinek a szavatosság ellenőrzése a heppje. Ha mostanában lennék fiatalember, nem főne úgy a fejem az agglegénystátusz miatt. A kilencvenes években viszont az volt a gyakoribb, hogy fiatalon házasodott az ember.

Mint már említettem, először azt hittem, talán Arabella az igazi. Egy komoly presztízsű aukciósházban dolgozott mint személyi asszisztens, Chanel-felhőt eregetve, gyöngysorral a nyakában koslatott a nyomomban, amivel azt sejtette, hogy a legártatlanabb célzásomra máris kimondaná az igent, ami az anyjának is a leghőbb óhaja lett volna.

Én ezt persze hízelgőnek találtam. Korábban senki még véletlenül sem mutatott érdeklődést irányomban. Most is a fülemben hallom az iskolai csúfolódókat: „Vak vagy, Wilkins?" A szalagavató bálon az összes lány kikosarazott, akihez egyáltalán volt bátorságom odamenni.

Így amikor megismerkedtem Arabellával – a bátyja révén, aki csoporttársam volt az egyetemen –, és ő hajlandó volt járni velem, hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam. Csaknem négy évig voltunk együtt.

Mégis voltak fenntartásaim. Honnan tudja az ember, hogy a megfelelő párt választotta-e, főképp abban az esetben, ha mint nekem, nincs túl nagy tapasztalata a szebbik nemmel. Ám amikor végre elszántam magam, hogy megkérem a kezét, kidobott. Üzenetet hagyott a rögzítőmön.

Sajnálom, Tom. Szerintem mi nem illünk össze.

A vélt szenvedélytől fűtve, éktelen haraggal azonmód átmasíroztam Arabella pimlicói lakásához.

– Hogyhogy nem illünk össze? – vontam kérdőre.

Volt benne annyi tisztesség, hogy pironkodni látszott.

– Ne érts félre, Tom, de túlságosan kiszámítható vagy. Egy rutint követsz már-már szentírásként. Mintha még mindig iskolás lennél. Túl merev vagy ahhoz, hogy élvezd az életet. Nekem ez kevés.

Kisült, hogy Arabella egy cornwalli barátnős üdülés során megismerkedett egy szörfössel. Egy pénzes szörfössel természetesen, akinek saját tengerparti szállodája volt. Arabellának több se kellett. A The Times néhány hónappal később már az esküvőjükről tudósított.

Egyszerre Arabella tűnt az ideális nőnek, akit én balga elszalasztottam. Most már rövidlátónak tetszett a korábbi „eszi, nem eszi, nem kap mást" hozzáállásom a házassághoz. Sosem volt igazi, néven nevezhető családom. Tegyük fel, hogy így élem le az egész életem. Mi lesz, ha magányosan végzem, zsémbes, egyedülálló pasasként, akit csak a számok meg a rutin érdekel? Az a típus, akiről az áll a The Daily Telegraphban megjelenő gyászjelentésének végén: „nőtlen volt", az olvasókra hagyva a konzekvenciák levonását.

Még mindig fájt Arabella elutasítása, amikor egy alkalommal sétálni indultam egy, a változatosság kedvéért rövidre fogott munkanap után, és megakadt a szemem egy plakáton: rajztanfolyamot hirdetett, méghozzá Hackney-ben, ahol nagy bölcsen vásároltam magamnak egy háromszobás, teraszos házat, még mielőtt elérte volna a környéket a felújítási hullám. Aznap este indult a tanfolyam a kulturális központban, hamarosan kezdődött. Ez valami egészen más volt, mint bármi, amit addig csináltam. Túl merev vagy ahhoz, hogy élvezd az életet.

Majd én megmutatom Arabellának. És Hugónak.

– A harmadik szoba lesz az balra – mondta a lány a pultnál. – Nincs már sok idő hátra, szóval, majd távozáskor fizet.

Letelepedtem egy újságokkal borított asztalnál. Azonnal felfigyeltem Sarah-ra. Nehéz lett volna nem észrevennem. Nemcsak hogy ő volt az oktató, de élénkpiros rúzsával, pörgős-pöttyös szoknyájában, a befont, sötét haját ékítő rózsaszín és kék csíkokkal úgy festett, mint aki jelmezbálba készül. Ami pedig igazán különlegessé tette, az a mosolya volt. Az a széles tejbetökvigyor bárki mást nevetségessé tett volna, ő ellenben ragyogott tőle.

Talán azért mondom ezt, mert nem ismerek sok mosolygós embert. A munkahelyi kollégáimtól legfeljebb egy-egy önelégült somolygás telik, ha meg vannak elégedve a számaikkal. Meglehet, én is ilyen vagyok. Sarah mosolya azonban engem is felderített. Átjárt tőle a melegség, egy meghitt, boldogsággal és reménnyel teli érzés. Nem emlékszem rá, hogy éreztem volna hasonlót az anyám halála óta eltelt időben. Neki ugyanilyen mosolya volt.

Aztán egy idős asszony vonta magára a figyelmemet, aki egy paraván mögül lépett ki lepedőbe csavarva. Csak nem római téma lesz? Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre az asszony ledobta magáról a leplet, felfedve előttünk a hájhurkáit meg a csupa ránc, megereszkedett keblét. El kellett fordítanom a tekintetem.

Mindenki más nyomban dolgozni kezdett a szénceruzájával, amit az A4-es papírunk mellé kaptunk, én viszont azt se tudtam, hol kezdjem. Bal mellbimbó? Láb? Mintha bedobtak volna a mély vízbe. Így aztán fogtam egy vonalzót a körbeadogatott kellékes dobozból, és nekiláttam méricskélni.

Nem fagy meg az a szerencsétlen nő? És mi van akkor, ha megéhezik, vagy vécére kell mennie? Mi az ördög járhat a fejében, miközben merev pózban ül a székén, és üres tekintettel bámul maga elé?

– Akaratlanul is észrevettem, hogy egy kissé meghökkentette a téma – jegyezte meg Sarah a vállam mögül, amikor nagyjából húsz perccel később odaért hozzám.

Igyekeztem közömbösnek mutatkozni.

– Azt hittem, csendéletekkel foglalkozunk majd. Tudja: virágok, gyümölcsök. Ilyesmi.

Nevetett, de nem lekicsinylően. Inkább csilingelve.

– Meglepődne, hányan esnek bele ugyanebbe a hibába. – Ettől valamicskét jobban éreztem magam. Aztán komolyabbá vált a hangja. – Mindazonáltal az emberi test is műalkotás, nem?

– És numerikus feladvány – vágtam vissza. Egyszerre pillantottunk le a papíromon díszelgő szögletes alakzatokra, amelyekkel az idős asszony testének különböző területeit próbáltam felskiccelni.

– Ezen a véleményen volt Leonardo da Vinci és Picasso is – mondta úgy, mintha gyakornok lennék a munkahelyemen, és bátorításra szorulnék egy apró mulasztásom miatt. – Szerintem viszont épp abban rejlik egy akt szépsége, hogy a modellnek látszólag nincs takargatnivalója. Legyen akár férfi, akár nő, teljesen mezítelen. Legalábbis külsőleg. A művész így kénytelen a bőr alá nézni, hogy megtalálja a modell lelkét. Ettől tud igazán működni egy portré.

Én ezt így még sosem gondoltam végig.

– De hogy érem ezt el? – kérdeztem.

– Engedje, hogy az ösztönei irányítsák.

Ösztönök?

– Nem tudom, hogy kell – motyogtam. Tévedés volt idejönnöm. Most már beláttam.

– Segíthetek?

Rázárta a kezét az enyémre, úgy vezette a széndarabot. Abban a pillanatban mintha villám csapott volna belém. Mintha ténylegesen elektromosan sokkolt volna. Fel nem foghattam. Ez a nő egyáltalán nem a zsánerem. És mégis…

– Látja? – mondta. – Csak le kellett szépen gömbölyíteni.

– Ahogy így mondja, egyszerűnek tűnik – feleltem, és közben igyekeztem nem ránézni arra a csodás hattyúnyakára, habár meglehetősen rontotta az összképet az olcsónak tűnő nyakéke, amihez újra meg újra odanyúlt beszéd közben.

Tanítóm hátralépett, mintha engem akarna felbecsülni. Ez némiképp kínosan érintett.

– Mindenkinek megvannak az erősségei. Maga mivel foglalkozik?

– Statisztikus vagyok.

Sarah kérdőn oldalra billentette a fejét. Észrevettem, hogy magas a homloka, ami királynői jelleget kölcsönzött a vonásainak.

– Az micsoda?

Annyiszor megkaptam már ezt a kérdést szakmán kívüliektől, hogy máris készen álltam a válasszal.

– Alapvetően matematikus vagyok, jövőbeli események valószínűségét és kockázatát vizsgálom a