A titkos mama

By Shalini Roland

"Te vagy a mamám?"

Tessa Markham egy kisfiút talál a konyhájában. A gyerek az édesanyjának gondolja.
Tessának azonban nincsenek gyermekei.
Már nincsenek.
Nem ismeri a kisfiút, fogalma sincs róla, hogy került oda.
Miután bejelentést tesz a rendőrségen, meggyanúsítják, hogy ő vitte magával a titokzatos
gyermeket. Teresa élete teljesen felbolydul . És akkor a férje elárul neki egy titkot...
Teresa nem tudja biztosan, mit higgyen el, vagy kiben bízzon.
Valaki ugyanis hazudik.
Ahhoz, hogy eljusson az igazsághoz, az asszony kénytelen szembenézni fájdalmas múltjával.
Az igazság azonban veszélyesebb, mint gondolná.
Az egész élete merő hazugság.

Hátborzongatóan lebilincselő, fordulatos pszichológiai thriller A lány a vonaton és a Holtodiglan rajongóinak.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2018
• ISBN: 9786155760280

Book preview

cover.jpg

SHALINI BOLAND

A TITKOS MAMA

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Secret Mother

Fordította: Alföldi Zsófia

Copyright © Shalini Boland, 2017

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760280

Ez a regény a képzelet műve. A szereplők, jellemek, vállalkozások, szervezetek, helyek és események vagy az író kitalációi vagy a képzelet termékei. Bármely hasonlóság akár élő, akár valaha létezett személlyel, eseménnyel, vagy hellyel pusztán véletlen.

Pete-nek.

A neved jelentése „szikla", és te pontosan ez vagy nekem. Az én sziklám.

ELSŐ FEJEZET

A pislákoló utcai lámpák megvilágítják a piszkos hótól maszatos, fekete jégfoltokkal tarkított szürke járdát.

A járdaszegély mentén latyakos pocsolyák fröccsennek a sziszegő kerekek nyomán. Minden figyelmemre szükségem van az egyensúlyom megőrzéséhez. A kezem nem hűlne ki annyira, ha a kabátzsebembe dugnám, de szükségem van rá, hogy a falak, kerítések, farönkök és lámpaoszlopok segítségével egyensúlyban tartsam magam. Nem akarok elesni. De tényleg olyan szörnyű lenne, ha elcsúsznék a jégen? Nedves farmer és lehorzsolt fenék. Nem a világ vége. Vannak ennél rosszabb dolgok is. Sokkal rosszabbak.

Vasárnap van: a hét utolsó lehelete. A hétfőt megelőző kellemetlen megtorpanás, mielőtt elölről kezdődik a magányosan színlelt élet. Számomra a vasárnap fekete folt a horizonton, amely mindennap nagyobbá válik. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy mindjárt vége, de máris a következőt várom. A napot, amikor a temetőbe látogatok, a sírkövet és a füvet bámulva megállok a sírjuk felett, beszélek hozzájuk, és eltűnődöm, vajon hallják-e értelmetlen fecsegésemet, vagy csupán a puszta szélnek beszélek. Ott állok perzselő napsütésben, zuhogó esőben, kemény mínuszokban és sűrű ködben. Minden egyes héten. Még egyetlen vasárnapot sem hagytam ki.

Ónos eső veri az arcomat. A tűhegyes jégcseppek elvakítanak, alig kapok levegőt. Végre letérek a főútról, a védett, szűk utcán kevésbé erős a szél. Az utamat dugig tömött kukák színes kavalkádja szegélyezi, arra várva, hogy holnap, istentelenül korai órában végre kiürítsék őket. Elfordítom az arcomat a karácsonyfák villogó, pisla fényét árasztó ablakok felől, amelyek a boldogabb karácsonyokat juttatják az eszembe. Azelőtt.

Mindjárt hazaérek.

A kis észak-londoni sorház az utca közepén áll. Belököm a rozsdás kaput, elfordítom a fejem, hogy ne is lássam a burgonyaszirmos zacskókat és édességes papírokat, amelyeket befújt az utcáról a szél, és amelyek elakadtak a hosszú fűcsomók között, és a magasabb bokrokban. Elfagyott ujjaimmal beletúrok a táskámba, végül rátalálok a csipkézett szélű kulcscsomóra. Örülök, hogy végre itthon vagyok, és megszabadulok a hidegtől, mégis összegörnyedve nyitom ki az ajtót, belépek az előszoba néma sötétjébe, és érzem a hiányuk miatt a tátongó űrt.

De itt legalább meleg van. Lerázom magamról a kabátot, lerúgom a csizmát, az előszobaasztalra hajítom a táskámat, felkapcsolom a villanyt, és nem nézek az előszoba tükréből rám tekintő szomorú képre. Jól jönne most egy pohár bor. Az órámra nézek – még csak 5.20 van. Na, nem. Jó kislány leszek, és készítek inkább egy forró csokit.

A konyhaajtó különös módon zárva van. Furának találom, hiszen mindig nyitva hagyom. Talán becsapta a huzat, amikor bejöttem. Elcammogok az előszoba végéig, és ott megállok. Az ajtó alatti résen fény szűrődik be. Van valaki odabent. Visszatartom a lélegzetemet, a világ egy pillanatra lelassul, majd újra felgyorsul. Lehet, hogy betörő van a házamban?

A fülemet hegyezem. Odabentről hangok szűrődnek ki. Valaki dúdol. Egy gyerek dudorászik a konyhámban. De nekem nincs gyerekem. Már nincs.

Lassan lenyomom a kilincset, belököm az ajtót, az izmaim megfeszülnek. Alig merek levegőt venni.

Fekete hajú kisfiú ül előttem, világoskék farmert és zöld kötött pulcsit visel. Úgy öt-hat éves lehet, a konyhapultnál kuporog egy széken, és ismerős dallamot dúdol. Lehajtott fejjel, teljesen elmerül a rajzolásban, az A4-es lap körül színes ceruzák hevernek. A szék háttámláján gondosan elhelyezett tengerészkék esőkabát lóg.

Belépek a konyhába, a kisfiú tágra nyílt, csokibarna szemmel rám néz. Egy pillanatra egymásra meredünk.

– Te vagy a mamám? – kérdi a kisfiú.

Az alsó ajkamba harapok, úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Megragadom a pultot, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.

– Szia – üdvözlöm, hirtelen összeszorul a szívem. – Szia. Hát te ki vagy?

– Tudod. Harry vagyok – válaszolja. – Tetszik a rajzom? – Felemeli a papírt, egy vonat mellett álló kisfiú és egy nő képét pillantom meg. – Még nincs kész. Nem volt időm szépen kiszínezni – magyarázza.

– Nagyon szép, Harry. Te állsz ott a vonat mellett?

– Igen – bólint. – Én vagyok, és te. Neked rajzoltam, mert te vagy a mamám.

Most képzelődöm? Végül megőrültem? Ez a gyönyörű kisfiú az anyjának nevez. De én nem ismerem őt. Soha életemben nem láttam. Szorosan behunyom a szemem, aztán kinyitom újra. Még mindig itt van, de már kevésbé tűnik magabiztosnak. Reményteljes mosolya eltűnt, a homlokát ráncolja. Túl élénken csillog a szeme. Ismerem ezt a tekintetet – általában könnyek követik.

– Hé, Harry! – szólok rá tettetett vidámsággal. – Szóval szereted a vonatokat, mi?

Újra mosolyog.

– A gőzmozdonyos a legjobb. Jobb, mint a dízel. – Méltatlankodva fintorog és hunyorog.

– Vonattal jöttél ide? A házamba?

– Nem. Busszal jöttünk. Bárcsak vonattal jöttünk volna, a busz igazán lassú volt. És kicsit rosszul is lettem rajta. – Visszateszi a rajzot a konyhapultra.

– És kivel jöttél? – kérdezem.

– Az angyallal.

Azt hiszem, rosszul hallok.

– Kivel?

– Az angyal hozott ide. Azt mondta, te vagy a mamám.

– Az angyal?

Bólint.

Körbepillantok, hirtelen rájövök, hogy talán nem is Harry az egyetlen idegen a házamban.

– Most is itt van? – tudakolom suttogva. – Van itt ve­led valaki más is?

– Nincs, elment. Azt mondta rajzoljak valamit, és nemsokára jössz.

Megkönnyebbülten leengedem a vállam, amiért nincs más az otthonomban. De ettől nem kerülök közelebb a kérdés megoldásához, hogy ki ez a kisfiú.

– Hogy jutottál be a házba? – kérdem, és idegesen vizslatom, nincs-e valahol egy összetört ablak.

– A bejárati ajtón keresztül, te buta – mosolyog, és a szemét forgatja.

A bejárati ajtón keresztül? Lehet, hogy nyitva hagytam? Biztos vagyok benne, hogy nem. Mi folyik itt? Fel kéne hívnom valakit. A hatóságokat. A rendőrséget. Valaki keresni fogja ezt a kisfiút. Beleőrül az aggodalomba.

– Kérsz egy forró csokit, Harry? – Nagyon igyekszem, hogy ne remegjen a hangom. – Épp készíteni akartam egyet magamnak, így…

– Tejjel csinálod? – vág közbe. – Vagy forró vízzel? Tejjel sokkal finomabb.

Elfojtok egy mosolyt.

– Egyetértek, Harry. Mindig tejjel csinálom.

– Oké. Akkor kérek – egyezik bele. – Egy forró csoki fantasztikus lenne.

Szinte elolvadok ettől a nagy udvariasságtól.

– Folytathatom a rajzom kiszínezését – veti fel –, vagy inkább segítsek? Mert igazán ügyesen tudom összekeverni a csokit.

– Nos, ez igazán szerencse – válaszolom –, mert nekem elég rosszul megy a csoki összekeverése, szóval nagyszerű, hogy itt vagy, és segítesz.

Vigyorogva csusszan le a bárszékről.

Mit művelek? Most rögtön fel kell hívnom a rendőrséget. Ez a gyerek hiányzik valahonnan. De istenem, csak tíz percet adj ezzel az édes kisfiúval, aki azt hiszi, én vagyok az anyja. Csak pár percre hadd tegyek úgy, azután majd helyesen cselekszem. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a fejecskéjét, de azonnal vissza is kapom. Hogy képzelem ezt? Ennek a kisfiúnak vissza kell térnie az igazi anyukájához; aki mostanra biztosan halálosan aggódik.

Újra felmosolyog rám, és összeszorul a szívem.

– Oké – mondom, nagy levegőt veszek, és visszapislogom kibuggyanni készülő könnyeimet. – Mindjárt megfőzzük a csokit. Csak előbb gyorsan telefonálok egyet az előszobában, rendben?

– Ó, persze.

– Addig folytasd a rajzodat. Rögtön jövök.

Harry visszamászik a székre, kiválaszt egy sötétzöld ceruzát, majd csendesen és elmélyülten folytatja a színezést. Megfordulok, és nesztelen léptekkel az előszobába megyek, ahol előveszem a táskámból a telefont. De a rendőrség helyett egy másik számot tárcsázok. Kétszer kicsöng.

– Tess! – szól bele a telefonba egy gyanakvó, nyers hang.

– Szia, Scott. Szükségem van rád, kérlek, gyere át!

– Mi történt? Most?

– Igen. Kérlek. Fontos.

– Tessa, fáradt vagyok, és ocsmány idő van odakint. Most ültem le egy csésze teával. Nem várhat holnapig?

– Nem. – Az előszobaasztal mellett állva belesek az ajtón, látom, hogy Harry hullámos frufruja eltakarja az egyik szemét. Csak álmodom?

– Mi a baj? – kérdi Scott szokásához híven. Valójában arra gondol: Most meg mi bajod van? Merthogy mindig van valami. Én vagyok az ő ütődött felesége, aki folyton drámázik valamin vagy beképzel valamilyen válságot. Csakhogy ezúttal látni fogja, hogy valóságos dologról van szó, nem holmi képzelgésről.

– Nem tudom telefonon elmondani, túlságosan hátborzongató. Át kell jönnöd, hogy a saját szemeddel láthasd.

Hallom a távolban felhangzó hosszú, hangos sóhajt.

– Adj húsz percet, rendben?

– Jól van. Köszi, Scott. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz.

Kalapáló szívvel próbálom megérteni az eseményeket. Az a kisfiú állítja, hogy egy angyal hozta ide. És hogy én vagyok a mamája. De ő nem az én gyerekem. Akkor viszont honnan a csudából került ide?

Nagy levegőt veszek, és visszatérek a konyhába. Meleg, barátságos, otthonos a hangulat. Nem is hasonlít a megszokott, steril környezetre.

– Akkor most elkészítjük a forró csokit? – fogad ragyogó tekintettel Harry.

– Természetesen. Hozom a bögréket és a csokit. Húzd ki azt a fiókot, és add ide nekem a legkisebb lábast, amit találsz.

Lelkesen engedelmeskedik.

– Harry – kezdek bele. – Hol vannak a szüleid, az apukád és az anyukád?

A serpenyőkre bámul a szekrényben.

– Harry! – nógatom.

– Nincsenek itt – válaszolja. – Ez elég kicsi? – felemel egy rozsdamentes acél tejforraló edényt, és meglengeti felém.

– Tökéletes – bólintok, és elveszem tőle. – Meg tudod mondani, hol laksz?

 Semmi válasz.

– Elszöktél otthonról? Eltévedtél?

– Nem.

– De hol van a házatok vagy a lakásotok? Ahol laksz? Itt van Friern Barnetben? Londonban? Itt van a közelben?

A szemöldökét ráncolva bámulja a kockakövet.

– Tudod a vezetékneved? – kérdezem a tőlem telhető leggyengédebben.

Felszegett állal néz rám.

– Nem.

Megpróbálom még egyszer, leguggolok, hogy szemmagasságba kerüljek vele.

– Harry, kicsikém, hogy hívják a mamádat?

– Te vagy az új mamám. Most itt kell maradnom. – Megremeg az alsó ajka.

– Jól van, édesem. Ne aggódj. Fejezzük be az italt, rendben?

Erőteljesen bólint, és szipog egyet.

Megszorítom a kezecskéjét, és felállok. Bárcsak ne kellett volna felhívnom Scottot! De szükségem van rá, itt kell lennie, amikor felhívom a rendőrséget. A történtek után egyedül képtelen vagyok rá. Rettegek az érkezésüktől – a kérdéseiktől, az oldalpillantásaiktól, a burkolt célzásaiktól, hogy talán valami rosszat tettem. Pedig nem csináltam semmit. Ugye?

És Harry… őt el fogják vinni. Mi van, ha bántalmazzák a szülei? És ha árvaházba kell mennie? Számtalan gondolat cikázik át az agyamon, az egyik szörnyűbb, mint a másik. De nem az én dolgom eldönteni, mi legyen vele. Nem tehetek semmit, mert nem az én gyermekem.

Nekem nincs gyermekem. Többé már nincs.

MÁSODIK FEJEZET

Együtt sürgölődünk Harryvel a konyhában, és minden olyan könnyed. Természetes. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Mintha tényleg a mamája lennék, és ő a fiam, és teljesen normális lenne, hogy vasárnap este, egy esős séta után együtt készítjük a forró csokoládét. Élvezettel kortyoljuk majd az italunkat, közben filmet nézünk, aztán összekészítjük a cuccait a másnapi iskolához. Fürdővizet engedek neki, megmosom a haját, aztán ágyba dugom, és esti mesét olvasok neki. Nem! Hagyd abba! Fejezd be, most azonnal. Miért kínzom magam ezekkel a nevetséges gondolatokkal?

A torkomat marja a könny, váratlanul belezokogok a forró tejesedénybe.

– Jól vagy, anyuci?

Az ingujjammal megtörlöm a szemem.

– Igen, persze, semmi baj, drágám. Alig várom, hogy nagyot szürcsöljek ebből, ha elkészül.

– Én is.

Harry egy széken térdel, én pedig vigyázok rá, miközben a csokiport kevergeti egy fakanállal. Aztán két bögrébe öntöm az italt, és az apró konyhaasztal mellé telepszünk. Már csak pár percig élvezhetem ezt a pillanatképet arról, amilyen az életem lehetne.

Tudom, azon kéne igyekeznem, hogy megtudjam, honnan került ide Harry. Újra meg kéne kérdeznem, kik az igazi szülei, hol lakik, és hasonló fontos dolgokat. De első alkalommal nem válaszolt, és nem akarom felizgatni. Ezeket a kérdéseket inkább meghagyom a szakembereknek.

Harry hangosan szürcsöl az italból, és elfintorodik.

– Ez forró.

– Vigyázz, nehogy megégesd a nyelvedet. Fújd meg, és várj egy kicsit, hadd hűljön.

– Te szereted a vonatokat? – érdeklődik Harry. Bajsza van forró csokiból, és ez mosolyra késztet.

– Imádom a vonatokat – felelek. – Egyszer rég átvonatoztam Franciaországon, aztán Spanyolországon és Portugálián.

– Hű! Meddig tartott?

– Hosszú napokig.

– Éjszaka is utaztál? A vonaton aludtál?

– Néha igen. – Emlékszem a szűk vagonra, amelyen Scott-tal osztoztunk, amikor összejöttünk. Emlékszem a szerelem első ködös, gyönyörű napjaira.

– Velem is eljössz majd? – kérdi Harry, a kaland gondolatától tágra nyílt szemmel. – Átvonatozunk azokon az országokon, és hálózsákban alszunk?

Szeretném neki azt mondani, hogy igen, természetesen megtesszük. Szeretném azt mondani, hogy holnap lefoglaljuk a jegyeket, és egy gőzösön beutazzuk a világot. Csodás, egzotikus tájakat látunk majd, és integetünk a járókelőknek. Érdekes emberekkel beszélgetünk, és saját kabinunk lesz. Veszek neki egy mozdonyvezető-sapkát, és a kalauz megengedi, hogy belefújjon a sípjába. Ez lesz a legjobb móka a világon.

– Biztos vagyok benne, hogy megteszed, ha nagyobb leszel, Harry.

– Nagyszerű – lelkendezik öblös hangon, a bögrébe lógó orral.

Csöngetnek, és elindulok ajtót nyitni.

– Ki jön? – ráncolja a homlokát Harry, és visszateszi a bögrét az asztalra.

– Ez biztosan Scott – mondom, és felállok. – Ne izgulj, tetszeni fog. Kedves fickó.

– Oké.

– Megyek, beengedem – mondom –, aztán visszajövök. Addig maradj itt, rendben?

Harry hirtelen elkomorodva bólint.

Kimegyek a konyhából, és becsukom magam mögött az ajtót. Scott már nem használja a kulcsát. Bár már külön élünk, és egy ideje nem lakunk együtt, arra kértem, tartson meg egy kulcscsomót. Hisz ez az ő háza is, és mindig az marad. De nem használja, mindig csönget.

Ajtót nyitok bőrig ázott, haragos tekintetű férjemnek.

– Szia, gyere be. Nem tudtam, hogy így zuhog. – Félreállok, ő elmegy mellettem, belép az előszobába. – Levegyem a kabátodat?

– Nem maradok soká, Tess. Miről van szó? – Mély hangja csak úgy dörög a szűk helyiségben.

– Csss, csöndesebben – kérem a konyha felé intve.

– Mi van? – dörög még hangosabban. – Miért? Van valaki odabent?

– Scott, kérlek.

– Jól van – suttogja túljátszottan.

– Ide hallgass – kezdem. – Ma délután hazajöttem a temetőből…

Scott arca egyre jobban elsötétül. Soha nem megy a temetőbe, szerinte túlságosan nyomasztó. Azt mondja, inkább arra emlékszik, milyenek voltak.

– …és amikor hazaértem, egy kisfiút találtam a konyhában.

Eltelik pár másodperc, mire felfogja a szavaimat.

– Egy kisfiú? – ismétli Scott homlokráncolva. –Te miről beszélsz? Miféle kisfiú?

– Hisz épp ezt próbálom elmondani – bizonygatom kalapáló szívvel. – Most is ott van. Harrynek hívják.

Scott megragadja a vállamat, és úgy néz bele az arcomba, mintha keresne valamit.

– Tessa, mi a fene van? Remélem, nem csináltál semmi marhaságot!

Lerázom magamról a kezét, és hátralépek.

– Én nem csináltam semmit – sziszegem. – Csak elmondom, mi történt. Hazajöttem, és ő itt volt a házban, a konyhapultnál üldögélt, és rajzolt. Aztán megkérdezte, én vagyok-e a mamája.

– Jézusom, Tess. Mit műveltél? – Elviharzik mellettem, kinyitja a konyhaajtót, megpillantja az asztalnál ülő Harryt, aki épp a mutatóujjával törölgeti ki a tejet a bögre aljáról, és megtorpan.

Elsomfordálok Scott mellett, és a kis látogató mellé állok, nem szeretném, ha megijesztené a mérges idegen látványa. De úgy tűnik, Harryvel minden rendben. Scottra bámul, aztán rám siklik a tekintete.

– Harry – kezdem erőltetett vidámsággal. – Ő Scott, akiről már beszéltem neked.

Harry feláll, ragacsos ujjacskáit beletörli a farmerjába. Megkerüli az asztalt, és kezet nyújt.

– Nagyon örvendek, Scott. – Vékony kis hangja olyan tiszta és magabiztos, hogy legszívesebben megölelném.

Scott irántam érzett dühe elszáll. Tátott szájjal áll egy darabig, majd elképedve megrázza a kisfiú kezét.

– Helló – károgja rekedten. – Beszélgetek egy kicsit Tessával az előszobában, rendben? Mindjárt visszajövünk.

– Tessának hívnak? – szegezi nekem a kérdést Harry.

Bólintok.

– De a mamám vagy, ugye?

Képtelen vagyok megcáfolni, csak erőtlenül rámosolygok.

– Jól van, Harry – vág közbe Scott. – Csak adj nekünk pár percet.

Megragadja a karomat, összehúzott szemmel, vékony vonallá szűkült szájjal kivezet a konyhából. Becsukja az ajtót, aztán széttárt karral felém fordul.

– Miért gondolja, hogy te vagy az anyja? Hogy került ide, Tess? Honnan szedted?

Megrázom a fejem.

– Mondtam már. Hazajöttem, és ő ott volt…

– Aha, azt mondtad, itt volt, és a pultnál ült. Csakhogy ez lehetetlen. Nem bukkanhat fel varázslatos módon egy gyerek a konyhádban. De tényleg, hol találtad? Mondd meg őszintén, és elrendezzük.

Tudhattam volna, hogy Scott nem hisz nekem. Azok után, amin keresztülmentünk, nem bízik bennem. Már nem áll mellettem. Magam vagyok.

Ellágyul a hangja.

– Tudom, milyen nehéz neked. Tudom, hogy a történtek összetörték a szívedet, de akkor sem csinálhatsz ilyesmit. Nagy bajba kerülhetsz. Még börtönbe is csukhatnak.

– Akármit gondolsz rólam, nem találtam, és nem hoztam el – csattanok fel, és ökölbe szorul a kezem. – Tényleg azt hiszed, azok után, ami velünk történt, képes lennék más gyerekét elrabolni? Azt hiszed, képes lennék ilyen fájdalmat okozni egy anyának? Esküszöm mindenre, ami szent, hogy igazat mondok. De ha nem hiszel nekem…

– Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Talán tényleg nem emlékszel rá, mi történt.