A Nővér

By Louise Jensen

Valami szörnyűséget követtem el, Grace. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani!

Grace teljesen megváltozott a legjobb barátnője, Charlie halála óta. Kísértik az utolsó találkozásukkor mondott szavai, s miközben a válaszokat keresi, kinyitja Charlie régi emlékdobozát. Bizony sok mindent nem tudott a legközelebbi barátnőjéről.

Amikor kutatni kezd a lány édesapja után, jelentkezik nála Anna, aki azt állítja, hogy Charlie testvére. Grace számára ez olyan, mintha új családtagra lelne, és Anna csakhamar fölöttébb otthonosan érzi magát Grace és a barátja, Dan házában.

Valami azonban nem stimmel. Eltűnnek dolgok, Dan furán viselkedik, Grace pedig biztos benne, hogy követik. Mindez csak az ő elméjének a szüleménye, vagy szörnyű veszélyben van, ahogy egyre közelebb kerül az igazság felderítéséhez Charlie-val és Dannel kapcsolatban?

Semmit nem tehetett volna, hogy megmentse Charlie-t... Vagy mégis??

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 29, 2018
• ISBN: 9786155676307

Book preview

cover.jpg

Louise Jensen

A Nővér

Művelt Nép Könyvkiadó

Budapest

A mű eredeti címe:The Sister

Fordította: Sillár Emőke

Copyright © Louise Jensen, 2016

Hungarian translation © Sillár Emőke, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 9786155676291

ELSŐ

FEJEZET

Most

Kilépek az autómból, a lábam szívszaggatóan nehéz, felrántom a dzsekim cipzárját és bőrkesztyűt húzok, aztán kiemelem az ásót és a zsákot a csomagtartóból: itt az idő. Gumicsizmám csúszkál a cuppogó sárban a sövényben tátongó nyílás felé. A nyílás ott van, amióta csak az eszemet tudom. Reszketek, amikor belépek az erdőbe. Sötétebb, mint hittem, és mély lélegzeteket veszek a fenyőillatú levegőből, hogy megnyugtassam magam. Ellenállok a sürgető érzésnek, hogy hazamenjek és reggel jöjjek vissza, eszembe idézem, miért is vagyok itt, és hajtom magam előre.

Okostelefonom megvilágítja az utat, nyúlvackokat keresek, nehogy beleessek valamelyikbe. Nagy léptekkel verekszem át magam a lehullott faágakon, amelyeket egykor még átugrottam. Huszonöt éves koromra nem vagyok túl öreg ahhoz, hogy fussak, ám a teher, amelyet cipelek, súlyos. Különben sem sürget semmi, hogy odaérjek, sohasem volt szó arról, hogy ezt egyedül fogom megtenni.

Megállok, és a csípőmhöz támasztom az ásó nyelét, szétterpesztem az ujjaimat, hogy kirázzam belőlük a zsibbadtságot. Zizegést hallok a bokrok közül, és úgy érzem, valaki figyel. Szívem nagyot dobban, amikor kiugrik két nyúl és a fényt látva eliszkol.

– Semmi baj! – biztatom magam, ám a hangom természetellenesnek és visszhangosnak tűnik, emlékeztet rá, mennyire egyedül vagyok.

Hátizsákom húzza a vállamat, és megigazítom a pántokat, mielőtt tovább indulnék. Ágak ropognak a lábam alatt. Már kezdem azt hinni, hogy rossz felé fordultam az elágazásnál, amikor kiérek a tisztásra, ahol a villám sújtotta fa hever. Nem voltam biztos benne, hogy még mindig ott találom, ám ahogy körülnézek, úgy tűnik, semmi sem változott – holott, természetesen, minden más lett. Utolsó ittlétem emlékei olyan erővel törnek rám, hogy eláll a lélegzetem. A földre rogyok. A levelek és a föld nedvessége átszivárog a nadrágomon, épp ahogy a múltunk átszivárog a jelenembe.

– Szedd a lábad, születésnapos, ilyen tempóban mindjárt tizenhat éves leszel. Majd megfagyok! – kiáltotta Charlie.

Az ütött-kopott kapun gubbasztott a búzamező szélén, nejlonzacskók hevertek a lába körül, szőke haja csillogott a halványkorall napsütésben. Az örökké türelmetlen Charlie engem várt, miközben bandukoltam felé, karomban a reményeinket és álmainkat rejtő dobozzal.

– Gyere már, Grace!

Leugrott, felnyalábolta a bevásárlásait, és beszaladt a fák közé. Áttettem a dobozt a hónom alá, és megpróbáltam lépést tartani vele, követtem lila kabátja villanásait és az Impulse kölni felhőit, amelyet rendszeresen elcsent a mamája hálószobájából.

Ágak és szederindák ragadták meg farmeres lábunkat, akaszkodtak a hajunkba, de mi csak mentünk, amíg ki nem értünk a tisztásra.

– Jól illik a vörös képed a hajadhoz – nevetett Charlie, amikor ledobtam a dobozt, és kezemet a térdemre támasztva meggörnyedtem, hogy visszanyerjem a lélegzetemet.

A hűvös kora esti levegő ellenére izzadság gyöngyözött a halántékomon. Charlie kiborította a bevásárlózacskókat: étel, ital, gyufa, egy vakolókanál és egy csillogó lila papírba csomagolt kis ajándék egy „Ma tizenöt éves" matricával, minden széthullott a göröngyös földön. Mosolyogva átnyújtotta az ajándékot. Törökülésben ültem, óvatosan kinyitottam a csomagot anélkül, hogy elszakítottam volna a papírt, és lassan kivettem a dobozt. Egy láncon lógó fél aranyszív rejtőzött benne, amelybe az ÖLB betűket vésték. Örökké a Legjobb Barátok! Könnyek csípték a szememet, amikor Charlie-ra pillantottam. Lehúzta gyapjúpulóvere nyakát, hogy megmutassa a szív másik felét. Nyakamba kapcsoltam a láncot, miközben Charlie egy lyukat kezdett ásni. Én, a példás kiscserkész, tüzet raktam. Hidegebb lesz, amikor lemegy a nap, és az esték már korán beköszöntöttek. Mire a lyuk elég mély lett, Charlie kifogyott a szuszból, körme feketéllett a piszoktól.

Odavittem az emlékdobozt a lyukhoz, és betettem a földbe. Egy egész szombatot azzal töltöttünk, hogy kiválasszuk a tartalmát, és feldíszítsük a műanyag ládikó külsejét. Olyan szupermodellek és popsztárok magazinokból kivágott képeit ragasztottuk rá, akiken szerettünk volna túltenni.

– Az ember sohasem lehet túl gazdag vagy túl sovány – jelentette ki Charlie. Felnyalábolt egy halom földet, és kezdte betemetni a dobozt.

– Várj! – kiáltottam rá. – Ezt bele akarom tenni. – Meglobogtattam a születésnapi csomagolópapírt a levegőben.

– Most már nem tudod, már lezártuk!

– Óvatos leszek.

Lassan lefejtettem a celluxot, és lepattintottam a tetőt. Meglepetésemre egy halom fotó tetején egy rózsaszín boríték feküdt, amely határozottan nem volt ott, amikor megtöltöttük a dobozt. Charlie-ra pillantottam, aki titokzatos képet vágott.

– Ez mi, Charlie?

A boríték felé nyúltam. Charlie megragadta a karomat.

– Ne!

Kiszabadítottam magam, és a csuklómat dörzsöltem.

– Mi ez?

Charlie nem nézett a szemembe.

– Nekünk szól, hogy elolvassuk, amikor visszajövünk a dobozért.

– Mi áll benne?

Charlie kikapta a csomagolópapírt az ujjaim közül, és begyűrte a dobozba, majd rácsapta a fedelet. Ha nem akart valamiről beszélni, nem sok értelme volt erőltetni. Úgy döntöttem, hogy engedek, nem hagyom, hogy a titkolózása elrontsa a születésnapomat.

– Iszol valamit?

Megragadtam egy almabort. Gyöngyözött, amikor meghúztam a gyűrűt, és hab folyt le a doboz oldalán. Farmeromba töröltem a kezemet, aztán belekortyoltam az italba. Melegítette a gyomromat, és elmosta a szorongásomat.

Charlie beleszórta a földet a lyukba, és addig egyengette a felszínt a vakolókanalával, amíg lapos nem lett. Aztán odajött és leült mellém.

A tábortűz ropogott, miközben a vízszintes fatörzsnek dőltünk, és botra tűzött rózsaszín mályvacukrot pirítottunk. Csak akkor jöttem rá, mennyire késő van, amikor már kihunyt a parázs.

– Menjünk! Tízre otthon kell lennem.

– Oké. Becsszóra megígéred, hogy visszajövünk, és együtt nyitjuk ki a dobozt?

Charlie felém nyújtotta a kisujját, és én beleakasztottam az enyémet, aztán összecsendítettük az italosdobozunkat, koccintottunk egy ígéretre, amelyről nem sejtettük, hogy lehetetlen lesz betartanunk.

Most egyedül vagyok.

– Charlie – suttogom –, bárcsak itt lennél!

Charlie fél szíve, amely örökké a nyakamban lóg egy láncon, megpördül, amint előrehajolok, mintha a párját keresné, mintha kétségbeesetten próbálna újra egy egésszé válni. Gyengéden lefektetem a koszorút. Az elsöprő pánik, amely Charlie négy hónappal ezelőtt történt halála óta gyötör, a felszínre tör, és elrántom a sálamat a torkom elől, hogy egy kicsit könnyebben lélegezhessek. Tényleg én vagyok a hibás? Mindig én vagyok a hibás?

A januári fagy ellenére forróság önt el, és miközben lehúzom a kesztyűmet, úgy tűnik, mintha Charlie utolsó szavai visszhangoznának a fákon át: Rettenetes dolgot műveltem, Grace. Remélem, meg tudsz bocsátani!

Mit tett? Nem lehet annál rosszabb, mint amit én tettem, de eltökéltem, hogy kiderítem, mi volt az. Tudom, hogy képtelen leszek továbblépni, amíg rá nem jövök. Ma reggelig nem voltam biztos benne, hol is kezdjem, de akkor egy rózsaszín borítékot hozott a posta. Ez felidézte annak a levélnek az emlékét, amely az emlékdobozban volt elrejtve, és Charlie nem akarta, hogy elolvassam. Talán a levél tartalmaz valami kulcsot a megfejtéshez? Mindenesetre kiindulópont lesz. Hiába faggattam embereket, akik ismerték őt, nem jutottam semmire, és különben is, én ismertem Charlie-t a legjobban, nem igaz? Én voltam a legjobb barátja.

De lehet-e igazán megismerni valakit? Tökéletesen megismerni valakit?

Sarkamra ülök, végtelen hosszú ideig mozdulatlan maradok, közben a levegő lehűl körülöttem. Ágak suhognak és ringanak, mintha a fák a titkaikat sugdosnák nekem, biztatnának, hogy fedjem fel Charlie titkát.

Megrázom a fejemet, ami szétszórja a gondolataimat, és ráhúzom a kabátom ujját a kézfejemre, hogy megtöröljem nedves arcomat. Olyan nehéz karral, mintha nem is az enyém volna, felveszem az ásót, és akkora erővel ragadom meg a nyelét, hogy a fájdalom rakétaként lövi át a csuklómat. Mély lélegzetet veszek, és ásni kezdek.

2

MÁSODIK

FEJEZET

Most

– Mittens? – A macskánkat hívom. – Itthon vagyok!

Az emlékdobozt magasra tartva átnyomulok az előszobán a nappaliba anélkül, hogy egyet is levernék a tengerparti fotóim közül a kacsatojás színű falakról.

– Hát itt vagy!

Szürke pehelygombóc fészkel a zongoraszéken. Papa tanított meg zongorázni, szó szerint felhúzott a bőrszékre, amint képes voltam segítség nélkül ülni. Egymás mellett szorongtunk, papa és én, hatalmas kolbászujjai meglepően fürgén futottak végig az akkordokon, míg én egy dallamot pötyögtem. Soha többé nem játszom! Még mindig túl fájdalmas, ha valami arra az időre emlékeztet, amikor normális életem volt. Normális családom.

A franciaajtókon beszűrődő fény ellenére komor hangulat uralkodik a nappaliban. Dühödt felhők száguldanak odakint az elsötétült égen. Felkattintom a villanyt. Idén kemény a tél, és már alig emlékszem a napraforgós nyári estékre, amikor kint ültem egy karcsú pohár Pimmsszel, benne csilingelő jégkockákkal, amíg a nap fényei izzottak és denevérek csapkodták szárnyaikat az indigó égen.

Az Alfred Meakin tányér, amelyet különös alkalmakra tartogatok, egy halom FHM magazinon egyensúlyoz, virágmintáját rászáradt tojássárgája és ketchup takarja. Egy sótartó hever a padlón, fehér sóhegy áll a szőnyegen. Dan evett.

Átlépek egy összegyűrt fürdőlepedőn, hogy elérjem a dohányzóasztalt. Félresöpröm a Kisasszonyok elnyűtt példányát, amelyet a szomszéd Mrs Jones-nak olvasok fel – szódásüveg szemüvege ellenére nem tudja kivenni a kicsi betűket. Már majdnem eljutottam addig a részig, ahol Beth meghal, és függetlenül attól, hányszor olvastam el eddig, tudom, hogy meg fog ríkatni. Száraz sár pereg az asztal krémszínűre festett lapjára, amikor leteszem az emlékdobozt. Lesöpröm a padlóra. Egykori egy-sikerszámos bandák és szupermodellek viharvert képei, amelyeket annak idején alaposan felragasztottunk, most gyászosan lógnak a műanyag dobozról. A felére is alig emlékszem. Körmömmel összecsippentem a tetőt lezáró ragasztószalag szélét. Időközben elvesztette a ragacsosságát és könnyen enged. Lehámozom és visszasimítom, mindkét hüvelykujjammal erősen lenyomom. Úgy érzem, nem helyes kinyitnom a dobozt Charlie nélkül – nem mintha választásom lenne, ha ki akarom deríteni, mi van a rózsaszín borítékban. Kinyitom, de kellemetlenül érzem magam, mintha Charlie magánéletében vájkálnék.

Túl csendes a ház. Felteszek egy lemezt. Nina Simone jól van. Örülök, hogy legalább egyikünk elmondhatja ezt magáról. Dan letölti a zenéket, de én vigaszt találok az ódivatú dolgokban, amelyekkel felnőttem, bár nagypapa manapság modernebb nálam a Bose hangrendszerével és a Blue-ray lejátszójával. Rávetem magam a barna bőrkanapéra, és belesüppedek egymáshoz nem illő párnáim puhaságába. A bakelitlemez forog körbe-körbe, kattog és sistereg, figyelmet követel, akárcsak az emlékeim.

Nem érzem, hogy már hét év eltelt azóta, hogy beköltöztünk a házba. Akkoriban semmi mással nem kellett törődnöm. Életem végre olyan irányban haladt, amilyen elvárható volt, és egy kicsit a lakástextil megszállottja lettem. Dan a szemét forgatta, valahányszor egy új párnával állítottam be. „Táncolj, mintha senki sem figyelne! Íme, egy újabb, habszivaccsal kitömött bölcsességmorzsa." Kikapta a párnát a kezemből, és karhossznyira eltartva magától körbeforgott a nappaliban.

– Téged senki sem akar figyelni, amikor táncolsz – mondtam neki akkor.

Addig csiklandozott, amíg lerogytunk a padlóra, lerángattuk egymás ruháit, végül rajtam volt, bennem volt, és a hátam égett a nagy mintás, vörös szőnyeg dörzsölésétől, amelyet azóta kicseréltünk egy csokoládébarna bolyhos darabra. Később összebújtunk a színes párnahalomban, ami a kanapé hátát díszítette, és hawaii pizzát majszoltunk. Azt mondtam Dannek, hogy pepperonit is rendeljen – soha nem értette, hogy kerül a sós ételre gyümölcs, de tudta, hogy én szeretem az édes és sós kombinációját.

Hosszú idő telt el azóta, hogy így nevettünk. Hogy így szerettünk. A bánat ellökött bennünket egymástól, mint a taszító mágnes: nem számít, mekkora erővel próbáljuk elérni egymást, szakadék van köztünk, amely fölé nem tudunk hidat verni.

Mittens felül, a hátát görbíti, és a lábait merevíti, és ez arra emlékeztet, hogy megint elblicceltem egy jógaórát. Semmi nem olyan pusztító, mint a bűntudat, belülről fal fel. Tudnom kellene – a lelkiismeret-furdalás elválaszthatatlan részem, katolikusnak kellett volna születnem. Mittens leugrik a zongoraszékről, olyan kecsesen, ahogyan csak macskák tudnak, és etess-meg-most-azonnal miákolással fejét a sípcsontomhoz dörgöli.

Kimegyek utána a konyhába. Állott olajszag úszik a levegőben, és a mosogató, ami csillogóan tiszta volt, amikor otthagytam, most félig tele van pangó vízzel. Úgy áll ki belőle egy serpenyő nyele, mint egy figyelmeztető tábla: mosogass el! Átnyúlok, és felnyomom a tolóablakot. Jeges levegő szivárog át a hátsó kertből; holnapra havat jósolnak. Bekapcsolom a teafőzőt, aztán összeszedek két törött tojáshéjat, nyálkás belsejük szétfolyt a fa munkapulton, és behajítom őket a túlcsorduló pedálos szemetesvödörbe. Később ki kell majd vinnem a szemetet. Letörlöm a munkapultot, és elöblítek egy csészét, közben újfent azt kívánom, bárcsak Dan ne használna mindig tiszta poharat, valahányszor italt készít magának. Nincs mosogatógépünk – természetesen, ha én nem számítok annak. Dan, ebben biztos vagyok, annak tart. A konyhánk pici, vagy „kompakt, de funkcionális", ahogyan Dan fogalmazna, ha ez is egyike volna a házaknak, amelyeket próbál eladni. Konyhaszekrénynek alig van hely, de a kamránkat imádom: minden elfér benne, amire szükségünk van.

Belenyúlok a teásdobozba, kezem hozzáér a hűvös fémhez az alján. A belső lámpa szinte üres polcokat világít meg, amikor kinyitom a hűtő ajtaját. Mit készíthetnék egy fél doboz kecskesajtból és egy összeaszott piros paprikából? Dan hazajön a futballedzés után, és arra számít, hogy vacsora várja. Tulajdonképpen ez igazságtalanság, soha nem kér meg, hogy főzzek; egyszerűen kész ténynek veszi, hogy megteszem. És mindig meg is teszem. Eltaszítom magamtól az idő emlékét, amelyről már nem beszélünk. Az időét, amikor olyan szerelmes voltam, hogy alig emlékeztem a saját nevemre, nemhogy arra, hogyan kell egy sütővel bánni. Most már elboldogulok. De tényleg.

A soha-véget-nem-érő bevásárlólistához hozzákaparom, hogy „teászacskók". A listát egy STOP mágnes rögzíti a hűtő ajtajához, amelyen egy malac képe látható. Dan vette nekem tavaly – hogy támogasson, mondta, amikor feladtam egy újabb fogyókúrát. A fényes magazinok, amelyeket rendszeresen áttanulmányozok, mit sem segítenek. Egyik oldalon állítják, hogy átlagos méretű angol nő vagyok, hogy a tizen-négyes méret nem jelenti azt, hogy kövér lennék, aztán a következő oldalon kiálló kulcscsontú és beesett arcú csontsovány modellek képeit közlik. Azért tartom meg a mágnest, hogy állandóan figyelmeztessen: le kell adnom tíz fontot. Soha nem fogom leadni.

Mittens a bokáim közt tekereg, sürget, hogy vegyem fel az üres tálját. Csak egyetlen zacskó macskaeledel maradt a konyhaszekrényben. Belekaparom a tányérjába, és száraz kekszet teszek hozzá, közben ő türelmetlenül nyávog.

Figyelem, miközben olyan önfeledten falatozik, ahogyan csak állatok tudnak. Mittens óriási vigaszt jelent számomra, amióta Charlie meghalt. Több megnyugvást nyertem a csendjéből, mint Dan esetlen szavaiból. Nem akartam házi kedvencet tartani, de három évvel ezelőtt nagymama szomszédjának a macskája hatot kölykezett, és elmentem, hogy néhány fotót készítsek, amelyeket megmutathatok az óvodában, ahol dolgozom. Imádnivalók voltak a kiscicák, és amikor a legkisebb belemászott az ölembe és elaludt, könnyen elcsábultam, hogy hazavigyem. Kivittem a használtan vásárolt Fiestámhoz. Az anyósülésen ült egy Walkers kekszesdobozban, amelyet egy kifakult rózsaszín takaróval béleltünk ki, és hunyorgott az addig-még-sohasem-látott napsütésben. A szokásosnál lassabban hajtottam haza, leparkoltam a kátyús utcában a ház előtt, és kiráztam bizsergő kezemet. Körmeim félholdakat vájtak a tenyerembe, és emlékszem, hogy hitetlenül ingattam a fejemet a viselkedésemen. Mindennap harminchat négyéves gyerekre vigyáztam. Egy kismacska könnyű feladatot kellett volna jelentsen.

Odabent tanulmányoztam, ahogy félelem nélkül puhán lépkedett körbe új otthonában. Milyen nevet adhatnék neki? Gyerekkoromban Beatrix Potter megszállottja voltam. Papa minden este elolvasott nekem egy történetet lefekvés előtt, minden állatot más hangon adott elő. Imádtam Tom Kitten és a húgai, Moppet és Mittens bohóckodásait hallgatni. A kiscicám mancsai világosabbak voltak, mint a többi része. A Mittens, vagyis Kesztyű, tökéletes névnek tűnt, és kapcsolatot jelentett papával.

Amikor először kiengedtük, majdnem elgázolta a szemeteskuka. Annyira megijedt, hogy ettől kezdve az orrát sem volt hajlandó kidugni. Megpróbáltuk a kertbe csalogatni, de minden alkalommal úgy kétségbeesett, hogy az állatorvos azt mondta, hagyjuk, majd kimegy, ha kedve lesz – ám soha nem lett kedve.

El sem tudom képzelni, milyen volna a ház most nélküle. Figyelem, ahogy befejezi a vacsoráját, és vizet lefetyel fürge rózsaszín nyelvével, aztán kisurran a konyhából.

A teáskanna fröcsköl és gőzt fúj és kikapcsolja magát, én pedig követem Mittenst a nappaliba. Egymás mellett ülünk a kanapén, és a dobozt bámuljuk. Azon gondolkozom, vajon emlékszik-e arra, hogy egy ilyen dobozban jött haza.

– Ne aggódj, nincs benne semmi, ami él – biztatom.

Ez azonban hazugság. Az emlékeim élnek, és nehezebb féken tartani őket, mint egy ficánkoló kismacskát.

A hüvelykujjam körmét rágom, és félig-meddig arra számítok, hogy Charlie előugrik egy „Meglepetés! Csak nem hitted komolyan, hogy elhagylak?" kiáltással. Elönt a magány. Legtöbbször csak egy lépés választ el a könnyektől, és nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy szembenézzek az elrejtett emlékekkel. Attól félek, ha elkezdek emlékezni, nem tudom majd abbahagyni, és vannak dolgok, amelyekre nem akarok gondolni. Most nem. Sohasem.

A házban nagy a rendetlenség, inkább takarítok. A takarítást mindig terápiás elfoglaltságnak érzem, gyakran hálás vagyok a lehetőségért, hogy másban is elmerülhetek a saját gondolataimon kívül. Otthagyom a dobozt, és a konyhában kezdem, felgyűröm a ruhám ujját, és mosogatószert spriccelek a mosogatóba, elfordítom a meleg víz csapját. Mialatt a víz emelkedik és habzik, letörlöm a zsírt a platniról. Amikor a mosogató megtelik, bedugom a kezemet a vízbe, de rögtön ki is rántom és hidegre állítom a csapot, hogy enyhítsek bőröm égető fájdalmán.

A kézkrém tégelye az ablakpárkányon üres. Biztos vagyok benne, hogy Dan használja a piperéimet, bár mindig tagadja. Elindulok felfelé a vendég hálószobába, ahol a tartalék krémeket tartom. Amikor megnéztük a házat, tudtuk, hogy meg fogjuk kérni Charlie-t, költözzön hozzánk, és én még mindig úgy gondolok erre a lakrészre, mint az ő hálószobájára, bár soha nem is látta.

Megtalálom a kézkrémet, és beledörzsölöm sajgó bőrömbe. A levendulaillat megnyugtat, emlékeztet a kis zacskókra, amiket nagymama készített nekem gyerekkoromban, amikor rémálmok leptek meg, valahányszor becsuktam a szememet. Levendulás zacskókat dugott a pizsamás fiókomba éppúgy, mint a párnám alá. Az illat gyengéden elkísért az álomba, és egész éjjel vigyázott rám. Rég volt, amikor nagymama arthritiszes ujjai még varrni tudtak, de számomra a vigasznak máig levendulaillata van.

Telefonom vibrál a zsebemben. Csúszós ujjakkal érte nyúlok, beszorítom a vállam és a fülem közé, kezemet beletörlöm a kötényembe.

– Szia, Dan. Győztetek?

– Ja, három-kettőre. Az utolsó pillanatban lőttem egy gólt.

– Biztosan örülsz! Ezer éve nem sikerült gólt lőnöd.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá…

– Nem úgy értettem… – Elhallgatok. Színlelem, hogy normális házaspár vagyunk, és gondosan megválogatom a szavaimat. – Csodálatos hír! Hozok steaket és bort, hogy megünnepeljük.

– Már a bárban vagyunk, és ünnepelünk. Gyere le!

– Nem tudok.

– Valamikor újra el kell kezdened élni! Miért ne kezdhetnéd ma este? Mindenki itt van.

Nem mindenki. Az asztalon pihenő dobozra gondolok, Charlie egy részére – hogyan mehetnék el és hagyhatnám itt?

– Dolgom van.

– Rendben. – Szinte hallom az elutasítást a hangjában, és a másodperc tört részéig azt kívánom, bárcsak ott lennék vele a klubban, meleg almabort szürcsölnék és vicceken nevetnék, amelyek annyira durvák, hogy nem lehet elismételni őket. – Ne várj meg ébren.

Megszakítja a vonalat, mielőtt válaszolhatnék, hogy nem fogom ébren megvárni. Soha nem várom meg.

Az este ott nyújtózik előttem, hosszan és csendesen, és bár még nem ettem, nem vagyok éhes. Kinyitok egy üveg bort a konyhában. Ilyen hangulatban nem ihatok teát, bizonygatom magamnak. Mindig kicsit furcsának érzem, ha egyedül iszom.

Dereng a fény a nappaliban, és felgyújtom az asztali lámpákat, hogy tompítsam az éles felső világítást. Melegít a sárgabarackos izzás. Leülök a kanapéra, magam alá húzom a lábamat, kezemet Mittens alvó testén nyugtatom.

– Csak te és én vagyunk itt ma este – mondom neki.

Ahogy a dobozra nézek, tudom, hogy ez nem igaz. Charlie mindenütt ott van.

Nem tart sokáig, mire elfogy az első pohár Chardon-nay, a jeges folyadék lesüllyed a gyomromban repdeső lepkék közé. Már a második pohár felén is túl vagyok, amikor reszkető ujjaim ki tudják nyitni a dobozt. A fényes lila csomagolópapír a tetején fekszik, emlékszem, hogy a levél alatta van. Orromhoz emelem a rózsaszín borítékot és mély lélegzetet veszek, remélem, hogy megérzem Charlie illatát. Nedvesség és föld szaga van. A gombóc, amit vég nélkül nyeldekelek, ismét feljön. Hány embert fogok még elveszíteni? Néha megfeszül az állam, amikor hallom, hogy Dan kulcsa forog a zárban, és megacélozom magam egy újabb vitára, de az egyedüllét gondolata rémülettel tölt el. Különben is, ha nem küldött padlóra bennünket, ami történt, akkor nyilván megerősített?

Ujjaim a mobilom köré fonódnak. Megkeresem az utolsó híváslistámat. Dan a hatos szám. Megnyomom a hívás gombot. Felvillan a fényképünk, egyikünk mint Superman, másikunk mint Csodanő Lyn egyik partiján. Lyn inkább barát, mint főnök, és a kép mindig mosolygásra késztet.

– Csak azt akarom mondani, hogy szeretlek – szólok a telefonba.

– Tudom. – Dan hangja reszelős.

– Kérlek, légy óvatos ma este, ne vezess, ha már ittál.

– Mit mondasz? Nem jól hallak!

– Azt mondtam, hogy kérlek, légy ó-

– Grace, nagyon rossz a vétel, szaggatott a hangod! Várj, megpróbálom…

A telefon elnémul. Megnyomom az újrahívás gombot, és egy géphang felszólít, hogy hagyjak üzenetet. Csalódottan a kanapéra lököm a telefont, és előrehajolok, hogy kipakoljam a dobozt.

Emlékek milliói villannak át az agyamon, miközben átlapozok egy kis fotóalbumot. Charlie és én vagyunk a képen, a tengerparton pózolunk, büszkén az első bikininkben, vasalódeszka mellekkel; aztán az iskolai diszkóban, karunkat ezüstcsillámok borítják. Van néhány fotó Charlie-ról, majd Dan és én a kertben nevetünk, egymást locsoljuk slaggal egy tűző nyári napon. Egy képen Charlie a kamerába mosolyog, miközben Dan imádattal bámulja őt. Aztán én, Charlie és Dan, iskolás életünk utolsó napján, nevetve dobjuk a levegőbe az iskolai nyakkendőnket, amelyet soha többé nem fogunk viselni. Milyen szabadnak éreztük magunkat! Egy újabb fotó, ez alkalommal egy csoportkép: én, Esmée, Charlie és Siobhan. A mi kis négyesünk. Milyen közel álltunk egymáshoz! Ki gondolta volna, hogy úgy egymás ellen fordulunk, ahogyan tettük?

Kiveszem az utolsó fotót a műanyag fólia alól. Charlie a nagyszüleim kertjében áll, fehér-szőke bubifrizuráját borzolja a szél, narancsszínű batikolt pólót és csöppnyi fehér farmersortot visel. Iszonyú bajba került, amiért kivette azt a farmert a mamája fiókjából, aztán kicsorbította nagymama hajvágó ollóját, amikor levágta a nadrág szárát.

Leveszek egy Danről és rólam készült fotót a zongora tetejéről – a ház kulcsait lóbáljuk, és egy üveg pezsgővel hadonászunk –, és Charlie-t csúsztatom az ezüst keretbe helyette.

Cseng a mobilom. Rávetem magam, azt remélve, hogy Dan hív, de a szám ismeretlen. Agyam következtetést von le – Dant baleset érte és a kórház hív –, és izzadság üt ki a bőrömön. Válaszolok a hívásra, és szuszogás hangját hallom.

– Halló? – mondom. Aztán hangosabban: – Halló? Halló?

De senki nem válaszol. Végül a tárcsahang búg a fülembe. Ez ma már harmadszor fordul elő, és kikapcsolom a telefont.

Elönt a fáradtság hulláma. Az alkohol és az érzelmek összedolgoznak, erővel lezárják a szememet. Megdörzsölöm, próbálom elűzni a múltat. A fotót és a borítékot felviszem magammal az ágyba, és odatámasztom őket az olvasólámpámhoz. A fényképek oly sok érzést kavartak fel, hogy attól tartok, ha ma este kinyitom Charlie levelét, teljesen megzavarodom. Kipattintok egy altatót az alufólia gubójából, a nyelvemre teszem, és langyos vízzel lenyelem. Nyugtalan álomba zuhanok, amelyet Charlie-ról és apámról szóló képek felhőznek.

– A te hibád, Grace! – mondja álombeli apám. – Még mindig itt lennék, ha nem rajtad múlt volna.

– Nyisd ki a borítékot, Grace! – suttogja Charlie a tudatalattimnak. – Ne hagyj cserben!

Reggel összegyűrt ágyneműre és egy nedves párnára ébredek. Dan nem jött haza.

2

HARMADIK

FEJEZET

Akkor

A világ lassan-lassan abbahagyta a forgást, és megéreztem, hogy nagypapa kis körkörös mozdulatokkal a hátamat dörzsöli, keze meleg és erős.

– Lélegezz lassan, Grace! – biztatott, és én felhőkben pöfögtem ki a párát, mint egy gőzmozdony.

Hirtelen vettem levegőt, és a jéghideg széltől köhögni kezdtem. Könnyek csorogtak végig dermedt arcomon, miközben ötig számolva ki-be fújtattam, ahogy tanítottak. Végül kellőképpen megnyugodtam ahhoz, hogy kiegyenesedjem és elengedjem a vaskorlátot. Olyan erővel szorítottam, hogy mohazöld festékpettyek ragadtak a kesztyűmbe. Összecsaptam a tenyeremet, és a pettyek szétszóródtak a járdán. Az előttem álló förtelmes épületet méregettem.

– Ne kényszeríts rá, hogy ide bemenjek!

– Tudom, hogy a költözés nehéz neked.

Ez enyhe kifejezés volt. Nem csak az emberekről volt szó, akiket hátrahagytam, a napraforgó-sárga hálószobámról, vagy az iskolámról, amelyik annyira hiányzott. Hanem a zajokról is, amelyekből összeáll egy otthon. Az ébredés minden reggel a zúgó hullámok zajára; a harmadik lépcsőfok nyikorgása, valahányszor valaki rálépett; a sirályok rikoltozása, amikor iskolába mentem; a kavicsok ropogása a talpam alatt, amikor útban hazafelé átszaladtam a parton, és sós levegő töltötte meg a tüdőmet.

Mindig szerettem látogatóba menni a nagyszü-leim-hez az iskolai szünetben. Figyelni, ahogy a kis oxford-shire-i falu évről évre növekszik, piros téglás házakat ragasztanak a külterületéhez. Egy második kocsma épül, egy kávézó, egy Coop. „Megvan az összes