Ami utánad maradt

By Ashley Woodfolk

"A zene hozta össze Autumnt, Shayt és Logant. A halál akarja őket szétválasztani.
Autumn mindig is tisztában volt önmagával. Tehetséges művészpalánta, lojális barát. Shay két dologban definiálta személyiségét: az ikertestvérével, Sashával való kapcsolatában és a zene iránti rajongásban. Logan pedig sosem félt szerelmes dalt írni, ha a szerelmi élete éppen nem alakult túl fényesen.
De amikor mindannyiuk életében bekövetkezik a tragédia, a zene valahogy egyikük számára sem jelent vigaszt. Logan képtelen lekattanni a halott barátja vlogcsatornájáról. Shay úgy érzi, nem tud új tartalmat szolgáltatni zenei blogjára. Autumn pedig olyan üzeneteket ír, amelyekre már sohasem kaphat választ.
Mindannyian azon tűnődnek, mi lett volna, ha ez nem történik meg. De mivel megtörtént, arra a kérdésre kell választ találniuk, hogyan tovább…

Ashley Woodfolk a Rutgers Universityn végzett bölcsészként, Brooklynban él. Jelenleg gyermek- és ifjúsági könyvek marketingjével foglalkozik. Az Ami utánad maradt az első regénye."

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634067078

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ashley Woodfolk: The Beauty That Remains

Delacorte Press, an imprint of Random House Children’s Books, a division of Penguin Random House LLC, New York, 2018

Fordította: Benedek Leila

Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince

Tördelte: Gelányi Mariann

Copyright © 2018 by Ashley Woodfolk

Hungarian translation © Benedek Leila, 2018

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2018

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-707-8

Kiadja a Gabo Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

A csodálatos nagymamáimnak,

akiket szerettem, és akiket elveszítettem.

A szívem még mindig darabokban.

A temetéseden főleg a telefonomat bámultam.

Elbúcsúzhattam volna tőled a szobámban, vaníliaillatú gyertyákkal, a kedvenc számaidat hallgatva, ibolyákkal meg egy üveg narancsos üccsivel. Ehelyett mindezt nyilvánosan kellett csinálni; körbeálltunk, és néztük, hogyan sír a másik. Már amikor felkeltem, tudtam, hogy ez lesz életem legrosszabb napja.

Amikor a templomhoz érünk, a bátyád egyenesen a koporsóhoz megy, és megcsókolja a fedelét, de én képtelen vagyok felmenni oda. A második padsor felé indulok, és leülök a végére. A telefonomba meredek, a képeid diavetítésébe, és próbálok minden mást figyelmen kívül hagyni a világból. Most először hálásnak érzem magam azért a rengeteg szelfiért, amit csináltál, és gyötör a bűntudat, amiért önteltnek hittelek miattuk. Ha nem lenne száz ilyen kis négyzetem rólad a telefonomban, nem biztos, hogy kapnék levegőt. Egy idő után, amikor mégis felnézek, más négyzeteket látok, a templomablakokon átszűrődő fény tünékeny játékát.

A családoddal ülök itt. Anyukád rózsafüzért szorongat a kezében, és hangtalanul szipog. Apukád maga elé bámul, mintha nem is nézne igazán semmit. Dante leül mellém, miután megcsókolja a koporsót; érzem, hogy zokog, reszket a válla.

Egy részem szívesen elhúzódna mellőle, de képtelen vagyok megmozdulni.

Az én családom pár sorral hátrébb ül. Anyukám kifogástalanul néz ki, de kék szeme szomorú, apu pedig végig lehajtja a fejét, mintha képtelen lenne felpillantani egy olyan világra, amelyben te már nem vagy benne. A szőke fejek mellől kitűnik Willow fekete bob-frizurája; imádnád a haját, ebben biztos vagyok. A téli szünetben kiszőkítette a hajvégeit, és rózsaszínre színezte be. Olyan, mint valami K-pop-sztár, kivéve, hogy duzzadt és vörös mindkét szeme. Mikor tegnap hazarepült az egyetemről, bebújt mellém az ágyba, és addig simogatta a hátam, míg el nem aludtam.

Willow észreveszi, hogy őt nézem, és kimászik a padsorból. Tudod, hogy jobb napokon sem igazán csípjük egymást a nővéremmel, de ezzel az új hajjal, ami olyan határozott és rózsaszín, ellentétben az én mindig lelapuló, vékony szálú borzalmammal a fejemen, akár idegenek is lehetnénk. Én vagyok az előtte állapot azokban a koreai sorozatokban, amiket együtt néztünk, a lány, aki komoly átalakításra vár.

De amikor Willow leül mellém, megérinti a lelapuló, fekete hajamat (mint a selyem), megfogja a kezem (mintha üvegből lenne), és belebámul az arcomba. Megszorítom az ujjait, mielőtt elengedném a kezét, hogy újra a telefonomért nyúljak; kicsit hátrébb húzódik, és nem szól egy szót sem. Nem akarja, hogy beszéljek, és ez felér egy csodával, mert biztos voltam benne, hogy nem fog békén hagyni, tudod, milyen. De annyira megértő volt. Az emberek gyakran elfelejtik, mennyit tud segíteni a csend.

A családomban senki nem mondott semmit, mégis tudtam, mit éreznek, abból, hogy a nővérem megfogta a kezem. Abból, ahogy anyu nézett rám. Abból, hogy apu teljesen más hangsúllyal mondta ki a nevem. Annyira örülnek, hogy nem voltam veled azon az éjszakán, hogy legszívesebben le sem vennék rólam a szemüket azóta. Én viszont egészen máshogyan látom.

Amikor elmentél Alexa bulijára nélkülem, kibuktam, hogy nem könyörögtél nekem; hogy elmentél nélkülem csak úgy. Hülyeség, de fájt, mert Margo és Fay is ott volt, szóval nem is maradt nekem senki, akivel elcsetelhettem volna az időt. Eszem egy kis fagyit, olvasok, és korán lefekszem, gondoltam.

Aztán Dante telefonált.

Elmentem hozzátok, hogy lógjak vele kicsit – hogy nélküled érezzem jól magam, mert te is ugyanezt tetted velem.

És most már együtt kell élnem a gondolattal: vele flörtölgettem, ahelyett hogy megállítottalak volna.

A pap valamiért azt kéri, álljunk fel. Nem figyeltem, így amikor Dante felhúz maga mellé, sem esik le, hogy most kéne imádkozni. Az érintése zökkent ki a telefonomból, ahol te még mindig vigyorogsz, énekelsz és élsz. Hirtelen nekidőlök a bátyádnak.

Nem tudok megállni a saját lábamon, kifordul alólam a világ, amelyben nem létezel.

Dante ezt valamiféle gesztusnak veszi, és a fejemre hajtja az állát; a hajtöveimen érzem, hogy potyognak a könnyei.

Nehéz megmondani, mit érzek iránta, de nem is gondolhatok most erre, amikor még állva maradni is képtelen vagyok. Szóval inkább köré fonom a karomat, és erősen kapaszkodom belé. És amikor újra hallom a hangokat magam körül, a pap éppen imádkozik. A fotóra pillantok a koporsó mellett, az ibolyakoszorúra, de inkább behunyom a szemem.

A temetőben Willow megint megfogja a kezem, úgy támaszkodom rá, ahogy Dantéval tettem a templomban. Csak sír és sír, miközben a pap szenteltvizet locsol a sírra, én meg a pap ruhájának koszos szegletét nézem. Úgy mondja ki a teljes neved, ahogy a nagymamád szokta, én pedig belepillantok a gyászjelentésbe, amit valamiért még mindig szorongatok.

– Oak-TAH-bia Bi-oh-LEH-tah SO-toe.

Octavia Violeta Soto.

Az egész testemet rázza a hideg.

Pár perc múlva nekem is egy darab földet kellene a sírra dobnom, mint mindenki másnak, de amikor apukád elkezd zokogni, egyszerűen megbénulok. Mire sorra kerülök, esni kezd az eső, a föld a kezemben sárrá változik. Inkább a zsebembe gyűröm a vizes gyászjelentést. Szirmokat tépek le egy sárga rózsáról, egyiket a másik után, és beleejtem a gödörbe, pont még mielőtt leeresztenék a koporsót.

Nem érdekel, mit gondolnak mások, nem érdekel, tetszik-e nekik, hogy virágszirmokat tépkedek, ahogy te szoktad. (Szeret? Nem szeret? Autumn, nézd, szeret engem!) Én csak azt tudom mondani, mennyire fogsz nekem hiányozni. Hogy mennyire hiányzol máris.

Hiányzol.

Hiányzol.

Hiányzol.

És nincs nem hiányzol.

És nincs is elég szirom a virágon, nincs elég virág a földön.

A limóban Danténak szét kell feszegetni a kezemet, mert még mindig szorongatom a sáros földet, mintha csak ennyi maradt volna nekem belőled.

Órákkal az után, hogy a barátaink, a nagyra nőtt családod és az én családom elment, én még maradtam. Segítettem Danténak elpakolni a rakott cuccokat, a pörkölteket, az empanadasok maradékait, amelyek a konyhapulton tornyosultak.

Amikor végeztünk, újra elővettem a telefonomat, és elvesztem benne. De Dante fel és alá járkál a nappaliban, lehetetlen nem venni tudomást róla.

Belerúg az étkezőasztalba. Aztán beleüt a falba, és azt mondja, szemétség ez az egész. Nem akarom végignézni, ahogy Dante felrobban, mégsem tudok elhúzni innen, képtelen vagyok elhagyni ezt a házat.

Dante továbbra is ökölbe szorítja a kezét, mintha a dobverőit tartaná benne; rám mereszti a sötét tekintetét, és azt kérdezi: – Ugye szerinted is baromság?

A kommentekről beszél a képeid alatt. Egész hétvégén azokat nézegette.

Nem válaszolok. Csak lepillantok a telefonomra, és megnézem a legújabbakat.

Nincs jogom bármit is mondani. Én is ezeket a fotókat bámulom a baleset óta, mint ahogy mindenki más is. Rákattintottam az összes képre, amit valaha posztoltál, elolvastam az összes címet, az összes hashtaget, mintha muszáj volna. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a „nyugodj békében, a „hiányozni fogsz, és a „csak a legjobbak halnak meg ilyen fiatalon" típusú kommenteket olyan emberektől, akikkel szinte soha nem is beszéltél. Több összetört szíves emoji van itt, mint ahány kölyök jár a sulinkba.

De Danténak igaza van. Baromság az egész. Üres szavak. Szóval felnézek rá, és tompán bólintok.

Dante elfordul tőlem; fogalmam sincs, miért várta a megerősítésem.

– Ki kellene törölnünk – mondja végül.

El is felejtettem, hogy apukád is itt van velünk, akkor veszem csak újra észre őt, amikor feleszmélek, Dante végül is neki intézte a kérdést. Mert apukád az a fajta apuka, aki mindig mindenre tudja a megoldást. Mint amikor Tylenolt adtam neked órán egy origamidobozba hajtva, mert fájt a fejed, és apukád megvétózta a büntetésünket. Vagy, amikor ő lett a lányfoci-edzőnk hetedikben, miután a fizetett edzőnk lelépett. De a baleseted óta úgy ül itt, mintha semmi se számítana már. Vagy ha mégis, akkor sem tudja, hogyan fogjon neki.

Dante nem törölheti le a profiljaidat. A telefonodat már kikapcsolták. Csak azért tudom, mert jó párszor hívtalak már, hogy hallhassam a hangpostaüzenetedet, hogy újra hallhassam a hangodat.

Meg akartam jegyezni a hangszíned, nem akartam elfelejteni, milyen az. Emlékezni szerettem volna, hol lesz magasabb, hol indul el a hangod alatt a zene. Most már, ha akarnám, se tudnám kiverni a fejemből.

Szia! Taviát hívtad. Valószínűleg a zsebemben van a telefonom, vagy a táskámban, esetleg az ágyon, de tuti, hogy nagyon szeretnék beszélni veled. Szóval hagyj valami kedves üzenetet. Szeretlek.

Legutóbb, amikor hívni próbáltalak, már csak az automata hangja búgott a vonal másik végén. Sokkoló volt a szavaid után ezeket hallani: Sajnáljuk, a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később, vagy győződjön meg róla, hogy jó számot hívott-e.

Nem kellett meggyőződnöm róla, de azért mégis ellenőriztem.

Képtelen vagyok ránézni apukádra vagy Dantéra, amikor kikeresem a neved a telefonkönyvből, és felhívlak, majd kihangosítom a mobilom. Az automata hang elmondja, hogy a számod nem kapcsolható. Apukád rám néz a szoba másik feléről. Megrázza a fejét, láthatóan nem tudja elviselni, amit hall, és motyog valamit spanyolul. Aztán feláll, és kimegy. Egy perccel később halljuk, hogy becsapódik a bejárati ajtó.

Dantéra pillantok, akinek valahogy meglágyulnak az arcvonásai. A kemény arcéle megpuhul. A hideg tekintete szirupossá változik.

– Tudtad – kérdezem –, hogy a szám már nem él? – Szinte megborzongok, amikor ezt kimondom. Kívülről hallom magam. Ő csak a fejét rázza.

Bárcsak elmentettem volna az összes képet, amit küldtél nekem, azokkal a nyomi selfie-filterekkel, amik felnagyították a szemed, és cuki állatkává varázsoltak, pisze orral és hegyes füllel, mert privátban küldted, csak nekem. Dante meg ki szeretné törölni a többit is. A privát cuccaink csak pár másodpercig voltak elérhetőek, és most örökre eltűntek, ahogyan te is. Amikor kikapcsolták a telefonod, úgy éreztem, minden lehetséges darabkát meg kell őriznem belőled.

Most, hogy Dante szelídebbnek tűnik, megpróbálom meggyőzni arról, ne törölje a profiljaidat.

– Most, hogy már nem elérhető a telefonja, azok a képek az utolsók, amik megmaradtak belőle.

Igazából még mindig úgy néz ki, mint aki készen áll beverni valakinek az arcát, de csendben hallgat végig.

És bár tudom, hogy képtelenség, azért megpróbálkozom vele: – Ha le lehetne tiltani valahogy a kommenteket…

Szinte lefagy, de bólint.

– És közzétennék egy bejegyzést, amiben megkérnék mindenkit, hogy fejezze be – teszem hozzá.

Azt viszont már nem, hogy tudom az összes jelszavadat, és minden lehetséges helyről kitörölhetnélek egy pillanat alatt.

Azt sem mondom el, hogy még mindig szoktam neked üzeneteket, e-maileket küldeni, kábé minden szabad percemben, és hogy folyamatosan a régi videóidat nézegetem, amiken énekelsz és zongorázol. Bedugom a fülembe a fülesem, és lehallgatom a hangpostámat, ahová küldtél néhány vicces üzenetet úgy fél éve, és borzasztóan hálás vagyok, hogy nem jutott eszembe kitörölni őket.

Nem sírtam még, és nem most fogom elkezdeni. Minden alkalommal remegni kezd a kezem, amikor a nevedre gondolok, és Dante ezt nem tudhatja meg.

Így is elég nehéz neki.

Az arckifejezésén tisztán látszik, hogy éppen emlékezik. Talán arra a pillanatra, amikor megtudtuk, hogy balesetet szenvedtél. Néhány idióta a gimiből lefotózta a fejre állt kocsit, és posztolták az instasztorijukba. Fekete-fehér filtert raktak rá, és olyan címeket adtak neki, mint: Basszus, ilyen durva balesetet még nem láttam. Perry volt az egyetlen a sok marha közül, aki privátban elküldte nekem a képet ezzel az üzenettel:

Édes istenem. Ez nem Tavia autója?

Az volt. Az Unraveling Lovely-autósmatricája, amit a tavaly nyári turnéra csináltattunk, több volt, mint egyértelmű bizonyíték.

Tudtam, hogy épp Perryhez indultál, de neki fogalma sem volt róla. Én sem árultam el töröl. Képtelen voltam egyáltalán válaszolni neki.

– Jól vagy? – kérdezi Dante.

Folyton ezt kérdezgetjük egymástól, akárhányszor feleszmélünk egy-egy ilyen emlékből. Bólintok, bár nem vagyok jól egyáltalán, de mégis, mi mást mondhatnék?

Megkérdezem tőle ugyanazt: – És te?

Ő is bólint, folytatva a hazugságot, amit azóta hazudunk, hogy megláttuk a képet a kocsidról.

A hazugság az új nyelvünk. Csak ezen a nyelven vagyunk képesek kommunikálni.

Dante egy ideje le sem veszi rólam a szemét, és ez kezd elviselhetetlenné válni, úgyhogy felállok. Anyukádat már nem láttam egy ideje. A bátyád követ a tekintetével, amint kisétálok a szobából. De vissza sem nézek.

Amikor rátalálok anyukádra, éppen az ágyadon ül. A rózsafüzére az ölében hever összegömbölyödve.

Leülök a földre, a lába mellé. Elmosolyodik, és megsimogatja a fejem, mintha valami védtelen kis állat lennék. Az egész szobának Tavia-illata van. Vaníliás illat szivárog ki a samponod üvegéből, a kézkrémedből, a gyertyáidból. Ez mindig is így volt, csak most éppen te nem vagy itt, és ez az illat már nem olyan kellemes. Olyan, mint valami visszhang, ami sok-sok kilométerre szólal meg a hang forrásától. Túl sok, túl tömény.

A nappaliból hangos zene szűrődik fel az emeletre. Anyukád sóhajt, én a hang felé fordulok, de egyikünk sem indul el, hogy megnézze, mi van Dantéval.

– Szia, Autumn – köszön anyukád kissé megkésve, de mosolyog, igazából mosolyog. Anyukád mindig nagyon kemény, de most is remeg a keze, és akkor is remegett, amikor elájult a kórházban.

– Szia – köszönök vissza. Lehúzom a pulcsimat a saját remegő kezemre.

Aztán csak ülünk ott, csendben, magányosan együtt, mert a sziák annyival kedvesebbek és kellemesebbek, mint a viszlátok.

Basszus.

Megint Bramet mutatják a tévében, és úgy érzem, mindjárt elhányom magam.

Azt gondolnád, a képekért legalább engedélyt kértek az anyukájától, vagy ilyesmi. De a riporterek valójában lusta szemétládák. Csak úgy bedobják az első képet, amit találnak. Simán el tudom képzelni, hogy rákerestek a nevére, és ennyi. Briliáns újságírói munka, seggfejek.

Hetek teltek már el azóta, de még mindig mutogatják az utolsó képet, amit posztolt. Szóval folyton a mezében van. Így vált halhatatlanná, sisakkal az egyik kezében, és labdával a másikban. Önelégülten vigyorog, mert tényleg egy önelégült pöcs volt, de akkor is: kellene erre valamiféle protokoll. A ballagási képét kellene mutogatni, valami méltóságteljesebb fotót. Túlságosan hasonlít önmagára ezen a képen, és egy részem már nem akarja látni ezt a valóságos képet róla.

Nem gondoltam volna, hogy még mindig fájni fog, ha látom így…

Élve.

Életben.

A neve állandóan ott villog a képernyő alsó sarkában, mintha egy közelgő vihar lenne, nem egy halott srác.

Új bizonyítékok kerültek elő a Bram Lassiter-ügyben…

Bram Lassiter… Bram Lassiter… Bram Lassiter…

Mindig azzal cseszegettem, hogy olyan a neve, mint valami sorozatgyilkosé. Vagy egy horrorfilmrendezőé. Vagy a rosszfiú neve egy nyomi könyvben. Mindig azt mondogatta, jobban tetszett neki a vörös hajam, amikor rövid volt. – Van valami a vörösekben – mondta, azzal a gyönyörű vigyorával, ami beterítette az egész arcát.

De ez még az előtt volt. Aztán hónapokig nem beszéltünk, ami, mint mindig, természetesen az én hibám volt.

„Folytatjuk műsorunkat a Bayside Gimnáziumban, ahol a focicsapat hátvédjét, a népszerű videobloggert, Bram Lassitert holtan találták a fiúöltözőben.

A helyi bűnüldöző szervek eredetileg gyűlölet-bűncselekménynek tekintették az ügyet, mert a testet összeverve találták. Az áldozat egy, a homoszexualitásáról szóló videót három héttel a halála előtt tett közzé, és bár Lassiter közeli barátai tisztában voltak a fiú szexuális beállítottságával, a legtöbb követője nem.

Lassiter számos fenyegető üzenetet kapott a videó megjelenése után, de a boncolás feltárta, hogy a halálát nem az ütések okozták. A toxikológiai vizsgálat egyértelművé tette, hogy a halál oka drogtúladagolás volt. A New York-i rendőrség ezek után teljes biztonsággal zárta ki az idegenkezűséget, és öngyilkosságnak kezeli az ügyet."

– Ez talán majd segít – mondja Aden, és egy pillanatra feleszmélek a Bram-ködből. Aden pár lépéssel a koliszoba egyik végéből a másikba jut, az ágyától az íróasztaláig. Kikapcsolja a tévét, és elindít valamit a laptopján. Zene tölti be a szobát, az én zeném. Ez a régi zenekarom egyik száma, és bár nagy rajongója a dalainknak, az Unraveling Lovelyt csak akkor nyomja be, ha elakadok egy új szám írása közben.

Visszasétál az ágyához, és penget párat a gitárján. Rámosolygok. Ez a dal, amit most írok, kábé három hete a fejemben van. Amikor Bram meghalt, mintha a dalszerzői képességem is vele halt volna. Aden türelmes velem, mert amikor pár hónapja megismerkedtünk egy koncerten, egész jónak találta azt, amit csinálok.

Biztonsággal állíthatom, hogy pontosan Adenre volt szükségem az egész Unraveling Lovely-fiaskó után, ő minden, és mindenki, ami a régi zenekaromból hiányzott. Aden csendes. Nem bonyolítja túl a dolgokat. Kedves. Kiszámítható. És nem egy béna gimis bandában gondolkodik, komolyan veszi a zenét. Ahogy én is. Ebben a tök állat zenei mentorprogramban vesz részt a Queens College-on. És ha én is összeszedném magam, gyönyörű számokat írhatnának együtt.

De amikor Bram arcát látom magam körül mindenütt, csak arra tudok gondolni, hogyan csókolt meg, hogyan ért hozzám. Szinte lehetetlen Adennel zenét írni, mert mostanában mindig másfelé jár az agyam, vagy inkább máson.

Bramen.

– Logan – szólít meg Aden. Arra eszmélek, hogy a padlót bámulom, és a körmömet rágom – a sötétkék lakk lepattog a körmeimről, és ráragadt a fogamra is, és még véletlenül sem a dalra gondolok, amit írnom kellene.

Aden hangja nem tűnik türelmetlennek, de fogalmam sincs, hányadjára szólított meg.

– Kérsz egyet? – Egy doboz sört tart a kezében.

Pislogok, és megnyalom a számat. Aztán megint elmosolyodom, majd bólintok. Nem gondolhatok állandóan Bramre, amikor ezen a számon kellene dolgoznom. Jézusom.

– Tudom, hogy próbálkozol – mondja, majd a kezembe nyomja a sört. – De előbb találnunk kell egy dobost is. Ez még a dalnál is sokkal fontosabb.

Megint bólintok, és úgy döntöm magamba a sört, mintha víz volna. Fogalma sincs. Nem tudja, hogy nem azon stresszelek, hogy nem tudom befejezni a dalt.

– Kell egy név is – teszi hozzá. – Akarsz ötletelni?

Aden lenéz rám, a földre, ahol ülök, és magának is bont egy sört. Megvonom a vállam.

– Vagy… csinálhatnánk szórólapot arról, hogy meghallgatást tartunk – folytatja tántorítatlanul. Fel sem veszi a némaságom. – Vihetnénk párat a The 715-ba, nem? Ott játszottatok a UL-lel. Feldobhatnánk a netre is. Valami ilyesmit, hogy: „Az Unraveling Lovely énekese fasza dobost keres" – mondja, mire olyan erősen forgatom meg a szemem, hogy szinte fáj. – Mit gondolsz?

– Nem akarom semmilyen formában sem felhasználni a régi zenekarom nevét. Te új vagy itt, de tavaly nyáron elég nagyot szóltunk – mondom, mert tényleg lövése sincs az egészről. Tavaly még a Bandák csatájába is bekerültünk. Ezt sem tudja, és úgy döntök, ezt a részletet is megtartom magamnak.

Aden bólint, és beleiszik a sörébe. – Pont ezért mondom. Ezt kihasználhatnánk. Már csak az Unraveling Lovely névvel bevonzhatnánk egy jó dobost.

– Nem fogjuk felhasználni a UL nevet – jelentem ki határozottan.

Leül mellém a földre, a sötét szeme csak úgy ragyog. Látom, hogyan lágyulnak el a vonásai, most változik át flörtölő Aden-módba, de én nem ezért vagyok itt. Nem szabadna kavarnod az egyetlen zenésztársaddal, ez aranyszabály, és jobb napjaimon megpróbálom eljátszani, hogy nem is flörtölünk. Rosszabb napjaimon meg flörtölök vele.

Megérinti a térdem. – Bocsi, L – mondja. Csak akkor szólít így, amikor nyomulni akar. – Ezt tiszteletben kell tartanom. És tudom, hogy neked is fontos ez az egész. Nekem is az. És tuti megírjuk majd azt a tökéletes dalt. – El akarja venni tőlem a telefonom, mert mindig abba írom a dalszövegeket. De a szám még mindig elég szar, szóval nem akarom, hogy lássa.

Lefordítom a telefonom, mielőtt még hozzáérhetne, és felsóhajtok. – Rendben, igazad van.

Igazából tudom, miért megy ilyen nehezen: ez az első dal, ami nem Bramről szól.

Aden bólint, és rebegtetni kezdi a szempilláit, majd elmosolyodik. De amikor előrehajolok még egy doboz sörért, felkiált. – Hé! Rekordot akarsz dönteni? – A sörösdobozért nyúl, és megrázza. Üres.

Megvonom a vállam, és csak annyit felelek: – Gondolom, nem. – De magamban azt felelem, nagyon is, miközben ő lekapcsolja a zenét, és visszakapcsolja a tévét.

Aden magához húzza a laptopját, hogy összerakjunk egy felhívást dobosoknak, amit majd kirakhat a kampuszon, én meg majd kiposztolom, ahová csak tudom. Aztán kavargatunk egy kicsit, ahogy szoktunk, és majdnem sikerül mindenről megfeledkeznem, miközben Aden ajkai az enyémhez érnek; miközben a keze kábé mindenhová elvándorol. De amikor felnevet és hátrahőköl, majd azt mondja: „Jézus, L, nem kapok levegőt", akkor valahogy megint eszembe jut, amikor Brammel smároltunk, és alig kaptunk levegőt.

Kicsit becsiccsentettem – könnyű így felejteni –, szóval amikor Aden bemegy a fürdőszobába, megkeresem a dugiwhiskyjét az ágy alatt.

Beleöntök valamennyit a Cherry Coke-omba, és amikor Aden visszatér, nagyot kortyolok