Most már biztosan hazaér

By Maksai Kinga

Fiatal pár él kellemes családi házban egyéves kisfiukkal, Budapesten, kertvárosban.
A férj irodában dolgozik. Egy este a céges buli után nem jön haza.
Vajon elhagyta Dórát? Szeretője van? Vagy tényleg eltűnt? – itt indul Maksai Kinga pszichológiai thrillere, amelyben az idegtépő kezdet után csak fokozódik a feszültség.
Kiben bízhat Dóra? Az apja magándetektívet akar fogadni. Telnek a napok, az eleinte kelletlen rendőrök végre nyomozásba fognak.
Dóra minden pillanatban teljes súllyal érzi az egyedüllétet, lassan már abban is kételkedni kezd, amiben biztos volt. És Dórával együtt az olvasóban is gyanú ébred.
Vajon mi történt? És mi lesz a vége?
Maksai Kinga első thrillere nyugtalanító, mégis lebilincselő kaland.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635682218

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Copyright © Maksai Kinga, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 220 1

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Berta Ádám

Borítóterv Váradi Zsolt

Előkészítés Tomka Eszter

Korrektúra Török Judit

ÁPRILIS 22.

Az ajtófélfába kapaszkodva botorkálok le a hideg konyhába. Inkább nem kapcsolom fel a villanyt, annyi fény beszűrődik a redőny résein át, hogy nagyjából lássak. Az egyik lábamon nincs papucs, ez csak akkor tűnik fel, amikor már teljesen lehűlt a talpam. A tápszeres mérőkanál után kutatok, sehol sem találom. Felborítom a cukortartót, leverek a polcról egy doboz teát. Mintha minden hang egyenesen az agyamig hatolna. Nagy nehezen megtalálom a kanalat, rutinosan kimérem és beleszórom a tápszert a cumisüvegbe. Mostanában nincs annyi tejem, mint egy-két hónapja, azt mondják, ez átmeneti. Majd visszajön. Igazából annak örülnék, ha nem kellene sem ehhez, sem ahhoz felkelni éjszaka, akár ötször is. Mindenesetre Andris feljebb tekeri a hangerőt, muszáj bemennem hozzá, egyelőre üres kézzel. Általában kibírja, amíg összedobom neki a tápszert. Van, hogy meg is tudom szoptatni. Ez viszont nem az az éjszaka.

– Ne sírj, itt vagyok – suttogom, miközben kiveszem a kiságyból.

Tiszta könny az arca, amit most szorosan hozzányom az én arcomhoz. Érzem a puha, meleg arcocskát, a nyálszagot. Mély levegőt veszek. Olyan álmos vagyok, hogy alig bírok állni a lábamon. Legszívesebben lekuporodnék a földre aludni, ehelyett kisétálok vele a konyhába, összelögybölöm a tápszert, aztán visszamegyünk a hálószobába. Csak miután elhelyezkedtem az ágyon, tudatosul bennem, hogy Péter nincs itthon. Céges buli volt, mondta előre, hogy hosszúra nyúlhat, de muszáj elmennie, nehogy azt higgyék, nem akar beilleszkedni. Ránézek az órára az éjjeliszekrényen, fél négyet mutat. Úgy látszik, tényleg hosszúra nyúlik. Régebben, az előző cégnél is eljárt iszogatni a kollégáival, hetente egyszer biztosan. Megetetem Andrist, mire kiissza a cumisüveg tartalmát, mindketten félálomban vagyunk. Lerakom az üveget, betakarom először őt, aztán magamat, visszaalszunk. Azt álmodom, hogy sehogy sem tudok kiszállni egy liftből, ami túlmegy az épület tetején, aztán lefelé indul, valami furcsa, félkész vagy félig lerombolt házban. Olyan, mint egy páternoszter, de mégsem az. Tudom, hogy ki kellene szállnom belőle, de fogalmam sincs, hogyan vagy hol. Mintha nem is lennének igazi emeletek, csak elsuhanó, összemosódó foltok. Hétkor ébredek legközelebb. Andris mellettem szuszog. Átnyúlok fölötte, hogy megsimogassam Péter karját, de helyette a hűvös paplant simítom végig. Fülelek, hogy zuhanyzik-e, de nem hallok vízcsobogást. Talán már a konyhában van, és próbálja rendbe hozni magát. Nemrég érhetett haza.

Lemegyek a konyhába, de nincs ott. Benézek azért a fürdőszobába is, de ott sem találom. Furcsa nyugtalanságot érzek, pedig biztos van rá magyarázat, hogy miért nincs még itthon. Talán az egyik kollégájánál alszik. Lehet, hogy jobbnak látta, ha máshol józanodik ki. Mégiscsak kicsi gyereke van. Persze az új kollégákat még nem ismeri olyan jól. Bemegyek a hálóba a telefonomért. Úgy rémlett, az éjjeliszekrényre tettem, a könyvem tetejére, de nem látom ott. Másodszor is rossz érzésem támad. Visszamegyek a konyhába, persze a telefon a pulton van. Biztos kivittem magammal éjjel félálomban. Arra számítok, hogy vár egy üzenet, vagy néhány nem fogadott hívás, de nem jelez semmit. Megnézem az összes alkalmazást, de Peti sehol sem hagyott üzenetet. Talán fel kellene hívnom, de aztán inkább SMS-t küldök neki. Eltelik fél óra, semmi. Újabb fél óra, írok egy második üzenetet. Már megittam a kávémat, Andris felébredt, átöltöztünk, de nem kapok választ. Úgy döntök, mégis felhívom. Sípolás, ki van kapcsolva. Összeugrik a gyomrom. Eszembe jut az anyám, aki mindentől rögtön bepánikol, folyton a legrosszabbra gondol. De én nem ő vagyok. Nem ijedek meg. Nem ijedhetek meg. Racionálisan végiggondolom, mi lehet az oka, hogy Peti nem jött haza, és ki van kapcsolva a telefonja. Először is: lehet, hogy lemerült. Megesik az ilyesmi. Vele ugyan nem szokott, de elképzelhető, hogy nem vitte el a töltőjét. Különben meg egy buliban sokszor nincs is lehetőség telefont töltögetni. Pláne ha ittak is, valószínűleg nem azzal volt elfoglalva, hogy a telefonjával szórakozzon. Másodszor: az is lehet, hogy tényleg egy munkatársánál alszik, és direkt kapcsolta ki, pont azért, hogy ha hívom, ne ébresszen fel senkit. Iszom egy pohár vizet. Megszoptatom Andrist. Csak néz rám kérdőn a hatalmas, szürkéskék szemével, én meg remegni kezdek. Mintha magyarázkodnom kellene neki, hogy hol az apja.

– Nemsokára itthon lesz – mondom, miközben megsimogatom az arcát. – Biztosan hazajön mindjárt. Meglátod.

Kiviszem Andrist a levegőre. Sokkal melegebb van, mint amire számítottam, leveszem róla a kabátkát, és a sajátomat is berakom a babakocsi kosarába. Alig vannak az utcán. Úgy határozok, elsétálunk egészen a kis pékségig. Elég messze van ahhoz, hogy elteljen egy-másfél óra is, mire visszaérünk. Addigra már biztos otthon lesz a férjem. Milyen furcsa, hogy így jut most eszembe: a férjem. Emlékszem, amikor öt éve összeházasodtunk, milyen büszkén mondtam ki: ő itt a férjem. A férjem és én itt meg ott voltunk. Aztán elmúlt az újdonság varázsa, és nem csak a férj szót illetően. Az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól. Még mindig egy csónakban ülünk, de a két végében. Ő tíz órákat dolgozik, én meg egész nap otthon vagyok. Két dolog van, amitől kicsit felszabadultnak érzem magam: az esti zuhanyzás, és előtte a fél óra kosarazás. Nagyjából négy hónapja felszereltettem egy kosárlabdapalánkot a garázsajtó fölé, azóta mindennap kimegyek dobálni. Minden. Egyes. Nap. Télen is kimentem. Esőben is. Szélben is. Mindig kint vagyok. Az a fél óra az enyém. Igyekszem az egész napot belesűríteni a dobásaimba. Koncentrálok, hogy a lehető legtöbb bemenjen, nem csak úgy dobálok. Az ember azt hinné, hónapok alatt sokat lehet fejlődni, de én nem tapasztalok ilyesmit. Vannak napok, amikor szinte minden dobásom csont nélkül bemegy, más napokon meg a gyűrűt is alig találom el. Utána bemegyek, és lezuhanyozom. A fülke ajtaját nyitva hagyom, a pára belepi a tükröt, rátelepszik a szekrényre, a törülközőkre. Peti utálja ezt. Hosszan folyatom a hátamra a vizet, közben egészen máshol járok. Néha úgy kell visszarángatnom magam a valóságba. Olykor eszembe jut valami vicces. Időnként sírok. Aztán kimegyek, megtörölközöm, felöltözöm, és megfürdetem Andrist. Miközben eszembe jutnak ezek a dolgok, megérkezünk a pékséghez. Nagy nehezen átgördítem a babakocsit a küszöbön. Úgy látom, ma a helyes srác van a pult mögött.

– Sziasztok! Mit kértek? Az előbb lett kész a vaníliás croissant. Van benne málna is – mondja, és rám mosolyog.

Ez az egyetlen hely, ahová eljárok. Hetente kétszer-háromszor beugrunk, és mivel sokkal drágább, mint amennyiért amúgy vennék egy péksüteményt vagy kávét, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van tőle. Ez az én titkos viszonyom. Boldoggá tesz, mégis szégyenkezem miatta. Pláne ha ez a fiú van itt, akkor aztán duplán szarul érzem magam. Mert mi tagadás, nagyon, nagyon helyes. Oldalt fölnyírt, felül loknis, göndör barna haja van. Az ember legszívesebben beletúrna. Legalább tíz év van köztünk, de simán el tudom képzelni, hogy lefekszem vele, és ha nem mérem fel totál amatőr módjára a helyzetet, azt hiszem, ő is így van ezzel. Dehát kit akarok becsapni? Legvalószínűbb, hogy van barátnője, vagy több is, de az is lehet, hogy pasija van. Ki tudja? Azt hiszem, kezdek összezavarodni, úgyhogy kérek kettőt a croissant-ból – azt mondom, az egyik Andrisnak lesz, ami pofátlan hazugság, nem adok neki még málnát –, meg veszek néhány pogácsát és egy kávét. A srác kis rajzocskát csinál fahéjból a kávé tetejére. Mosolyog, én is, aztán kimegyünk. Hazafelé eszembe jut, hogy nem tudom a nevét. Meg az is, vajon miért kattogok ezen a fiún. Nem kell nagyon mélyre ásnom, hogy rájöjjek: egyrészt hónapok óta nem értünk egymáshoz Petivel, másrészt annyira próbálok nem pánikolni amiatt, hogy nem jelentkezik, hogy szinte kényszerítem magam, hogy ne gondoljak rá. Még vár ránk egy bő húszperces séta, amikor Andris megunja a babakocsizást, és nyöszörögni kezd. Jó, hogy hoztam magammal egy banánt, letöröm a felét, és a kezébe adom. Ember nem volt még ilyen boldog egy fél banántól. Csak úgy ragyog az arca. Gyönyörű gyerek, állítólag rám hasonlít. Én azért látom benne Petit is, nem is kimondottan a vonásaiban, inkább a mozdulataiban és abban, ahogy néz. Mindenesetre a banán telitalálat, hazáig elvan vele. Nagy levegőt veszek, és elhatározom, akármi is az oka, hogy csak délelőtt jött haza, nem fogok veszekedni a férjemmel. Nyugodt maradok, végighallgatom, és csinálok egy ebédet. Ahogy bedugom a kulcsot a zárba, megpittyen a telefonom. Szinte feltépem a kistáskám cipzárját.

Este felhívnálak, ezer éve nem jelentkeztél. Egy távborozás?

Csalódott vagyok, pedig a barátnőm, Hanna az. Tényleg rég beszéltünk, írok majd neki. Visszatuszkolom a telefonomat, és benyitok a házba. Csend. Megint ott van a gyomromban az az érzés, mint korábban. Kiveszem Andrist a kocsiból, levetkőztetem. Én is leveszem a cipőmet meg a pulcsimat. Most már tudom, hogy Peti nincs itthon. Iszom egy pohár vizet. Nagy és mély levegőt veszek. Körülnézek, arra gondolok, hogy mennyi tér van körülöttem. Kicsit megnyugszom, legalábbis azt hiszem. Megcsörren a telefonom. Megint kapkodom kifelé a táskából. Csak anyám az, nem is tudom, miért hívott, nem bírok figyelni rá, de a végén, isten tudja, miért, elmondom neki, hogy Peti nem jött még haza és nem érem el. Az anyai szeretet és együttérzés nevében kijelenti, hogy ő már rég gyanítja, hogy Péternek viszonya van, ami azért nem is olyan nagy csoda, tekintve, hogy én milyen utat választottam. Megkérdezem, hogy miről beszél valójában, erre elmondja, hogy szerinte begyepesedtem, csak otthon ülök, ami enyhén szólva gáz. Megköszönöm, hogy megosztotta velem a meglátásait, és lerakom. A szívem összevissza ver, elszédülök. Iszom még egy pohár vizet, és csak most veszem észre, hogy milyen riadtan néz rám Andris.

– Semmi baj, minden rendben lesz – mondom neki, és átülök vele a szőnyegre.

Fakockákat rakosgatunk egymásra, de egyikünket sem köti le. Újra megpróbálom felhívni Petit, de hiába. Fél tizenkettő is elmúlt. Átnézem a névjegyzéket a telefonomban, és kitalálom, hogy felhívom az egyik kollégáját. Biztos ott volt ő is a buliban, talán tudja, mi van Petivel.

– Egen – szól bele egy megviselt hang.

– Szia! Ne haragudj a zavarásért, Dóra vagyok. Péter nincs ott véletlenül?

– Ki? – kérdezi Hugh.

– A férjem, Peti. Zsigmond Dóra vagyok – mondom, közben bánom már, hogy felhívtam.

Eddig egyszer találkoztunk, amikor elmentünk vele és a barátnőjével vacsorázni. Egy kis tapasbárba ültünk be, nagyon jót ettünk, viszont a barátnője borzasztó volt. Zengett tőle a hely, pláne miután beivott. Színtanácsadó ugyanis, és az elejétől a végéig megjegyzéseket tett mindenkire, piásan már fennhangon. Persze én sem maradhattam ki. Kijelentette, hogy hideg tél típus vagyok, és mégis, hogy gondoltam, hogy sárga blúzt veszek fel, amikor az nekem nem a stílusom. Hordjak lilát vagy kéket. Egyszóval nem lettünk elválaszthatatlan barátnők.

– Ja, igen. Nem tudom, hol van a Petya. Nincs otthon? – tér közben magához Hugh.

– Azt hittem, együtt buliztatok – mondom, immár teljesen elbizonytalanodva.

– Igen, együtt, de én korábban eljöttem. Azt hiszem, ők még beugrottak valahová olyan éjfél körül.

– Nem tudod, kivel volt?

– Kell igyak egy kávét. Visszahívlak – mondja, és lerakja a telefont.

Kimegyünk Andrissal a konyhába, készítek egy turmixot, pontosabban magamnak egy turmixot, neki egy smoothie-t, mert tejet még nem iszik. Miközben a gyümölcsöket dobálom a turmixgépbe, eszembe jut, hogy még nem ettem, és az is, hogy voltunk a pékségben. Miután kész az innivaló, kiveszem a babakocsi aljából a kissé szétnyomódott péksüteményeket, és az egyik croissant-t tányérra rakom. Már tenném be a másikat a kenyértartóba, amikor feltűnik, hogy valami rá van írva a papírzacskóra. Kedden lesz pisztáciás. Félreteszek neked kettőt. Újra megnézem. Tényleg ez van ráírva, de annyira valószerűtlen az egész, hogy inkább nem foglalkozom vele. Csendben eszünk, iszunk. Épp lenyelem az utolsó falatot, amikor pittyeg a telefonom. Hugh az.

– Igen?

– Na, eszembe jutott, hogy Zizivel, Nórival és Bajnokkal ment tovább.

– Bajnok?

– Ja, ez a beceneve, mert hat éve zsinórban ő nyeri a céges bowlingversenyeket, hogy a fene egye meg.

– Aha. És hová mentek? – kérdezem, miközben úgy érzem, mintha valamiért szégyellnem kéne magam.

Mintha én lennék a féltékeny, idegbeteg feleség, aki nem ismerve jó modort, hívogatja az embereket. Úgy tűnik, Hugh ezt nem érzékeli vagy nem így gondolja, mert teljesen normálisan beszél velem.

– Azt nem tudom. Én elég hamar benyomtam, de Nóri biztos megmondja. Elküldöm a számát, hívd fel.

– Köszönöm. Nem szoktam ilyet… – kezdek magyarázkodni, de félbeszakít.

– Érthető, hogy aggódsz, de biztos mindjárt otthon lesz. Vagy lehet, hogy bement az irodába. Néhányan arról beszéltek tegnap, hogy közeleg a leadás, és ha nem akarnak jövő héten tizenhat órában dolgozni, jobb, ha ma meg holnap lenyomják egy részét. Ha jól emlékszem, Petyának is leadása van.

– Nekem nem mondta… – de inkább nem folytatom.

– Ne izgulj, biztos előkerül. Ha van valami, hívj, oké?

– Oké, és köszi.

Mire lerakom a telefont, Andris már körbelocsolta az etetőszéket. Feltörlöm, és átöltöztetem, mert a ruhája is kapott rendesen.

– Mit szólnál hozzá, ha táncolnánk egy kicsit? – kérdezem hirtelen felindulásból.

Ez általában segít. Ha nagyon kizökkenek, beteszem az egyik kedvenc dalunkat, és csak rázzuk. Mármint én, Andrissal a karomban. Most is megnyugszom tőle, de csak átmenetileg. A dallal együtt a jó érzésnek is vége. Fel kell hívnom ezt a Nórit, akiről semmit sem tudok, leszámítva, hogy egy nő, akivel a férjem tegnap együtt bulizott. Mit szólna ehhez anyám? Hugh már át is küldte a számot. Nagy levegőt veszek, és hívom. A hatodik csörgésre veszi fel.

– Major Nóra – mondja.

Friss, fiatal hangja van, mintha egy kifinomult francia parfümbolt eladója lenne. Szinte látom körülötte a csillogó polcokat meg a frissen sminkelt arcát, annak ellenére, hogy azt sem tudom, hogy néz ki.

– Zsigmond Dóra vagyok, Péter felesége – mutatkozom be, és önkéntelenül is igyekszem felvenni a versenyt az ő hangjával.

De kilóg a lóláb, falsul hangzik, mintha beszedtem volna valamit.

– Ó, szia! Mi a helyzet? – szinte csacsog.

Valami nem stimmel. Hogy lehet, hogy Peti még nem tudott hazajönni, vélhetően mert úgy szétcsapta magát, ez a csaj meg olyan, mintha átaludta volna a telet, és most tavasszal mint valami kurva bimbó pattant volna ki?!

– Peti nem jött még haza, gondoltam hátha tudod, hol lehet – mondom, és közben hallom, hogy ez hogy hangzik. Korrigálok: – Úgy értem, Hugh adta meg a számodat, azt mondta, ti még továbbmentetek.

– Igen, még beugrottunk egy helyre, valami borozóba.

– És aztán?

– Aztán?

– Esetleg együtt taxiztatok? – kérdezem, és igyekszem nem nagyon kétségbeesettnek tűnni.

– Én egyedül mentem haza, illetve összefutottam a pasimmal. A többiek szerintem együtt indultak el. De lehet, hogy egyből az irodába mentek. Jövő héten zárul a projekt, és azt találták ki, hogy belehúznak. Én aztán be nem megyek szombaton!

Kicsit megkönnyebbülök, annak ellenére, hogy nem tudtam meg sokkal többet. Talán az nyugtat meg, hogy nem együtt taxizott Petivel? Lehetséges.

– Nem veszi fel a telefonját? – kérdezi.

– Nem, ki van kapcsolva.

– Lehet, hogy lemerült.

– Igen.

– Szerintem tuti bent van az irodában – mondja, és érzem a hangján, hogy meg akar nyugtatni.

Lerakjuk. Elhatározom, hogy odamegyek az irodához. Összekészülődünk, és már az ajtóban állok, amikor eszembe jut, hogy Petinél van a kocsi. Semmi kedvem átvágni a városon busszal, így hát bekopogok a szomszédhoz, hogy kölcsönkérjem a kocsiját. A szomszédunkat Lacinak hívják, és nyilvánvalóan van vele valami. Kizárólag este kilenc után megy el otthonról, isten tudja, hová vagy miért, mert úgy tűnik, semmit sem dolgozik. Akárhányszor láttuk eddig, mindig old school Adidas melegítőben volt. Fogalmam sincs, hány éves, ugyanúgy lehet velem egyidős, de ötven is. Mindenesetre ő az egyetlen, aki mindig itthon van, és nincs szüksége a kocsijára napközben. Megfordult a fejemben, hogy taxival megyünk, de általában nincsenek felkészülve a babás anyukákra. Egyszerűbb a kölcsönkocsi. Majd megmondom, hogy többet tankolok bele. Két perc múlva már Laci ajtaja előtt állok, és nyomom a csengőt. Semmi. Rátenyerelek.

– Szeva! – nyit ajtót, és átlöki a szája egyik szegletéből a másikba a fogpiszkálót.

Ha nem tévedek, fűszagot érzek. Rezzenéstelen arccal tűröm, amíg a füst eloszlik körülöttünk a levegőben. Andrist kicsit arrébb fordítom. Elmondom nagy vonalakban, hogy mi a helyzet, és miben kérem a segítségét. Lassan végigmér, aztán teljesen komolyan azt mondja:

– Mutasd a cicidet.

Egyáltalán nem értem, miről beszél, csak pislogok.

– Mutasd a cicit, és odaadom a verdát – mondja, miközben az arcizma sem rándul.

– Bazdmeg – válaszolom, és elviharzok.

Miféle seggfej mond ilyet egy nőnek, akinek ott ül a karján a gyereke? Mégis mit képzel magáról? Idióta barom! Mi a franc baja van az ilyeneknek? Vagy csak viccel? Hát rohadt vicces! Remegek az idegességtől. Úgy becsapom magunk mögött az ajtót, hogy Andris sírni kezd. Ettől kizökkenek. Mi a francot csinálok? Igyekszem megnyugtatni, még a cumiját is odaadom neki, amit pedig csak a legvégső esetben szoktam megengedni. Iszom egy pohár vizet. Mélyeket lélegzem. Próbálok higgadt maradni, de nem nagyon megy. El kell jutnom az irodába, hogy megtudjam, ott van-e Péter. Vagy legalább valaki, aki tudja, hogy hová ment. Berakom Andrist a hordozóba, fogom a gyerekülés talpát meg a hatalmas táskánkat, és visszasietek Lacihoz. Lerakom magam mellé Andrist, a talpat és a pakkot. Veszek egy mély levegőt, és azt képzelem, hogy sérthetetlen vagyok. Hogy körülvesz valamiféle erőtér, amin nem tud áthatolni a tahósága. Csengetek. Ezúttal elsőre ajtót nyit.

– Add a kulcsot! – mondom, és közben felrántom a pólómat.

– Azannya! – bólint elismerően, és a kezembe nyomja a slusszkulcsot.

Mekkora seggfej! Gyorsan a kocsihoz megyek Andrissal, mielőtt Laci még mást is kitalálna. Remeg a lábam, a szívem meg szinte kiszakad a helyéről. Eddig nem nagyon figyeltem, de hamar kiderül, Lacinak nemcsak a szerelése, de az autója is retró, egy nagyjából harmincéves, zöld Volkswagen Golf. Alig tudom belepasszírozni a gyerekülést, de nagy nehezen mégis sikerül. Átrobogunk a városon, közben néhányszor megpróbálom felhívni Petit. Még mindig ki van kapcsolva. Az irodához tartozik egy hatalmas garázs is, de csak a dolgozók használhatják. Adok egy kétezrest a portásnak, három mondatban összefoglalom a történetünket, majdnem elsírom magam, mire beenged. Kezdem úgy érezni magam, mint azok az idős nénik, akik ugyanazt a sztorit mesélik negyven éve mindenkinek. Mindenesetre egész könnyen eljutottunk idáig. Andris is jól bírja, pedig kezd megéhezni lassan. Petiék irodája a negyediken van. Az nem olyan vészes, gondolom, és nekivágunk. Kiderül, hogy plusz tíz kilóval azért mégsem olyan laza az a négy emelet. Izzadok, és most jut eszembe, hogy reggel nem is dezodoroztam, ergo büdös vagyok. Mielőtt kilépnénk a lépcsőházból, előhalászom a feneketlen táskából Andris popsitörlőjét, kihúzok belőle egyet, és megtörlöm a hónaljamat. Bántóan nedves lesz tőle az egész. Most már mindegy. A törlőt beletuszkolom a táska oldalzsebébe. Egy zsepivel benyúlok még, hogy felitassam a nedvességet. Hátrasimítom a hajamat. Lassan kifújom a levegőt. Andris csak néz, valószínűleg soha nem látott még ilyennek. Általában mire borul a bili, dobálom a garázs előtt a kosarakat, vagy már alszik. Veszek egy mély levegőt. Lassú belégzés, még lassabb kilégzés. Végre úgy érzem, képes vagyok emberek közé menni, úgyhogy kilököm a lépcsőház ajtaját. Mivel szombat van, üres az egész épület. Petié a 42-es iroda, ami a folyosó végén van. Eddig egyszer voltam itt, a farsangi bulin, amire semmi kedvem sem volt eljönni, de Peti ragaszkodott hozzá. Hál’ istennek legalább beöltözni nem kellett. Valamiért megmaradt az emlékezetemben ez a folyosó, a puha, sötétkék szőnyegével. Most is különösnek találom, hogy egy ilyen helyre padlószőnyeget raknak. A falakat modern festmények díszítik, nem amolyan lakberendezési áruházból vett tömegművek. Látszik, hogy ugyanaz készítette őket, és az is, hogy nem két fillérért adta. Amúgy nem mondanak semmit ezen kívül, legalábbis nekem nem. Ahogy közelebb érünk az irodához, hangokat hallok. Valaki nevet. Egy nő beszél. Aztán megint nevetés, ez egy férfi hangja. Andris belém csimpaszkodik. Magamhoz szorítom.

– Minden rendben lesz – suttogom.

Bekopogok az ajtón, aztán benyitok. Egy pillanatra ösztönösen behunyom a szememet. Amikor kinyitom, egy nőt és két férfit látok. Nem hiszem, hogy találkoztam volna már velük. Úgy bámulnak ránk, mintha űrlények lennénk. Az igazat megvallva úgy is érzem magam. Csak nézzük egymást, anélkül hogy bármit is mondanánk. Végül a nő töri meg a csendet.

– De cuki vagy! Hogy hívnak? – azzal lép kettőt felénk.

Andris a nyakamba kapaszkodik, elfordítja a fejét. A nő elhúzza a száját, úgy tűnik, nem ilyen reakcióra számított. Most már rám szegezi a tekintetét, ami sokkal kevésbé nyájas, mint amilyen az előbb volt.

– Zsigmond Dóra vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk – nyújtom a kezemet, bár így, hogy Andrist is tartom, inkább valamiféle fura táncmozdulatnak tűnik, amit csinálok. Olyan, mintha a Monty Python eltitkolt, hatodik tagja lennék.

– Ó – mondja a nő, és lagymatagon megfogja a kezemet. – Szekeres Zita.

Csinos, karcsú nő, feketére festett hajjal, vörös körmökkel, a legújabb divat szerinti harisnyával. Ezt a tévéből tudom, Julia Roberts reklámozza, és én is akarok, na nem pont ilyet, hanem a másik fajtából, csak még nem jutottam el a boltba. Ahogy nézem, amolyan femme fatale, irodai változatban. Kissé karót nyelt, de határozottan van benne valami.

– Helló! – int felém a nagydarab fickó az egyik számítógép mögül.

– Helló! Nem látták… khm… láttátok ma Pétert? Nem jött még haza, és aggódom, hogy… – és már megint a jól begyakorolt szöveget mondom.

Ha nem lesz állásom, simán bevesznek a krisnások adománygyűjtőnek. Azért csak mondom, és nagyon figyelek rá, hogy ne érzékenyüljek el. Már csak az kéne! Épp elég kínos ez az egész, nem kell, hogy itt pityeregjek. Peti így is le fog szúrni, hogy mit drámázok a munkatársai előtt. Nyilvánvalóan nagyon fontos neki, hogy jó véleménnyel legyenek róla az új munkahelyén. Valahol megértem, bár kicsit túlzás szerintem, amit csinál. Kínosan ügyel rá, hogy mindenkinek tudja a születésnapját, a névnapját, hogy ki mit szeret, mit nem szeret. A múltkor is vett egy csokor virágot, azt hittem, én kapom, de aztán kiderült, hogy a kolléganőjének lesz névnapja. Még jó, hogy nem köszöntem meg!

– Este együtt voltunk, de én olyan kettő körül leléptem – szólal meg végre a nagydarab, miközben kijön a gépe mögül.

Mint valami rajzfilmben, egyre csak nő, mintha nem lett volna eddig is akkora, mint egy hegység. Mire odaér elém, betölti az egész szobát. Farmer van rajta, meg ing, és a kelleténél jóval több parfüm lengi körül. Lehet, hogy tényleg egyenesen a buliból jött.

– Nem mondta, hová megy… vagy… kivel? – kérdezem bizonytalanul.

– Nekem nem – mondja a hatalmas fickó. – Egyébként Vígh Lehel vagyok.

Valószínűleg érzi a másik pasi, hogy tőle várom a megoldást, mert kihajol a gépe mögül, és közli, hogy ő soha nem bulizik. Amúgy meg Robi a neve. Kicsi, vörös fickó, valami videójáték neve van a pólójára írva, el is hiszem, hogy nem egy bulis alkat. Közben Zita tölt magának egy pohár vizet, aztán visszasétál hozzánk.

– Mi még egy ideig borozgattunk, de aztán mindenki hazament – mondja, mintha nem fogná föl, hogy miről van szó.

– Dehát az előbb pont ezt kér… – kezdek bele, de aztán nem mondom végig.

Ha tud valamit, el kell mondania. Közben eszembe jut, hogy Hugh valami Ziziről beszélt, meg Bajnokról. Talán Lehel a Bajnok? Ez persze most mellékes. Ami viszont érdekesebb: Zita lenne Zizi? Nem merem megkérdezni.

– Megkérdezhetem, hogy mikor jöttetek el a helyről? – kockáztatok meg inkább egy másik kérdést.

– Fél három körül – mondja Zita rezzenéstelen arccal.

– Értem.

Megint csak állunk, és nézzük egymást.

– Ezek szerint akkor ma nem jött be? Csak mert Hugh említette, hogy páran dolgoztok, és… – de nem folytatom.

Teljesen felesleges. Nem akarnak segíteni. Nyilván nem titkolnak semmit, egyszerűen csak nem értik, hogy mit akarok. Hogy mit érzek. Ők nem aggódnak. Leszegem a fejem, és megszégyenülten megyek az ajtó felé. Andris is érzi, hogy valami nem jó, elkezd nyöszörögni.

– Biztos otthon van már. Próbáltad hívni? – kérdezi a nagydarab, mintha totál hülye lennék.

– Igen, ki van kapcsolva sajnos – mondom, de már remeg a hangom.

Még egy sziasztokat kinyögök, aztán kilépek a folyosóra. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor hetedikben a rohadék Imi elkezdett kiabálni, hogy átázott a gatyám. Akkor jött meg először… Iszonyú hosszú volt az út akkor a mosdóig. Most meg az autóig. Andris egyre nyűgösebb. Ránézek az órámra, ebédidő van, vagyis meg kell szoptatnom. Leülök a lifthez közeli élénkkék dizájnerfotelek egyikébe. Előveszem a kendőmet, letakarom Andris fejét és a mellemet. Pár percig még feszengek, aztán behunyom a szememet, és csak arra figyelek, hogy éppen most jó. Ez azonban nem tart sokáig, ugyanis megjelenik Lehel.

– Most vettem észre, hogy Pepe itt hagyta a kulcsát – és a kezembe nyomja a slusszkulcsot.

Petya, Pepe. Hányféleképpen hívják? Eddig nem szólította így senki. A kulcsot elveszem, és egy pillanatig örülök, hogy nem kell hazabuszoznunk, aztán eszembe jut, hogy nem is busszal jöttünk. Akkor hát a mi autónk itt marad. Majd valahogy visszajövök érte. Összeszedem magunkat, és elindulunk a parkolóba. Lefelé sem sokkal könnyebb a lépcsőzés, nagyon kell figyelnem, nehogy megcsússzak és leessünk. Már az autóban ülünk, amikor megcsörren a telefonom. A gyomrom összeugrik. Anyám az.

– Na, hazaért Péter? – kérdi kissé gúnyosan.

– Nem.

– Hogyhogy?

– Nem tudom.

– Felhívtad a rendőrséget?

– A rendőrséget? Hogy nem jött haza a férjem? Te viccelsz? És akkor mit csinálnak?

– Hívd csak fel őket! Mi van, ha baja esett? Mondjuk elütötte valaki. Nem drogozott?

– Mi? Nem. Miért drogozott volna? Milyen drog? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?

– Jól van na, csak gondolkozom.

Még pár percig beszélünk, aztán lerakom. Eddig nem jutott eszembe, hogy hívjam a rendőrséget, de lehet, hogy tényleg ezt kéne tennem. Tudom, hogy anyám egy paragép, de azért furcsa, hogy Peti nincs meg. Mi van, ha… De nem gondolok rá. Nem gondolok semmire, csak arra, hogy hazajussunk. Otthon iszom egy kávét. És van még egy sütim is. Aminek a papírjára írt az a helyes fiú. Igen, rá gondolok, meg arra, hogy mindjárt otthon leszünk. Talán Peti is otthon van már. Talán az egész csak egy különös félreértés. Ezekre gondolok, de közben valahol mélyen tudom, hogy becsapom magam. Becsapom magam, mert mindenképpen meg kell akadályoznom, hogy kiboruljak. Épségben haza kell juttatnom magamat és a kisfiamat. Most ez az első. Ennek fényében a megszokottnál is óvatosabban vezetek. Közben időnként megnézem Andrist a speckó visszapillantó tükörben. Öt perc után alszik. Milyen jó neki! Hirtelen olyan álmosság telepszik rám is, hogy kis híján elalszom. Bekapcsolom a rádiót, illetve, mint kiderül, a kazettás magnót. Egyszerre ismerős és idegen, amit hallok. Kiveszem a kazettát, kiderül, hogy egy ősrégi Prince-album, a Controversy. Visszanyomom. Igazi 1980-as évekbeli zene, minden szám ugyanolyannak tűnik, de arra jó, hogy ébren tartson. Igyekszem kiiktatni az elvárásaimat. Egyszerűen nem számítani rá, hogy Peti otthon lesz. Ez egészen addig működik, míg az előszobába érve nem szembesülök azzal, hogy tényleg nincs itthon. Leülök gyorsan a kanapéra. Előveszem a telefonomat, és tárcsázok.

– Jó napot! Igen, szeretnék bejelenteni egy… nekem… nem tudom, hol a férjem.

Arra számítok, hogy kiröhögnek a vonal túloldalán, de semmi ilyesmi nem történik. A kellemesen mély hangú férfi türelmesen végighallgat. Megkérdezi, mikor láttam utoljára Pétert. Elmondom, hogy előző nap reggel, de buliba ment, és hogy éjjel fél háromig a kollégáival volt. Azt is megkérdezi, mikor beszéltem vele utoljára, és nem mondott-e valami szokatlan dolgot. Előző nap dél körül beszéltünk, valami volt bent a cégnél, azt mondta, kicsit el vannak csúszva a munkával. Éppen kiment ebédelni a közeli menzára néhány kollégájával. A rendőr azt mondja, hogy menjek be a főkapitányságra hétfőn reggel nyolcra. Addig is keressek róla egy jó fotót, írjam össze a kollégái nevét és elérhetőségét, meg egyáltalán mindenkiét, akivel kapcsolatban volt az utóbbi időben. Vissza kell idéznem azt is, hogy miben láttam utoljára, milyen ruhában ment el otthonról. Azt is mondja, hogy próbáljak higgadt maradni, és hogy valószínűleg nemsokára hazaér. De ha mégsem, várnak hétfőn. Mintha fejbe vágtak volna. Olyan tompa vagyok, hogy alig tudok kávét főzni. Felhívom Hannát, hogy ha meg tudja oldani, jöjjön át, és borozzunk inkább igazából. Andris majd kap tápszert. Hannának még van egypár dolga, de idejön estére. Tényleg jó fej. Nagy vonalakban elmondom neki a történteket. A rendőr után ő a második, aki komoly kérdéseket tesz fel, de ő inkább arra kíváncsi, velem mi van. Meghat a törődése, olyannyira, hogy kitör belőlem a sírás. Andrist lerakom a játszószőnyegre, és kicsit arrébb megyek, hogy ne lássa, ahogy zokogok. Röviden beszélgetünk, aztán megnézem a rendőrség honlapján, milyen információk kellenek egy bejelentéshez, vagy mihez. Ha már várnom kell, legalább kihasználom az időt. Először is Hugh-nak írok, hogy küldje el a kollégái telefonszámát, különösen Zitáét. Utána megpróbálom felidézni, miben ment el itthonról előző reggel Péter, illetve milyen pótruhát vitt magával. De lehet, hogy ebben is többet tud mondani Zita. Nem akarom, de felmegy bennem a pumpa. Iszonyatosan ronda dolgokat gondolok róla, pedig semmi közöm hozzá. Ma találkoztunk először, pár percre. De önmagában attól, hogy lehetséges, ő látta utoljára a férjemet, mielőtt… Mielőtt mi? Minden erőmmel arra fókuszálok, hogy megszerezzem a válaszokat. Hugh öt percen belül elküldi az elérhetőségeket. Felhívom Zitát, aki elsőre felveszi a telefont. Furán cseng a hangja.

– Szia, Zita! Bocs, csak azért hívlak, mert elképzelhető, hogy te láttad éjjel utoljára Pétert, szóval szükségem lenne néhány információra. Meg tudod mondani, hogy hol voltatok? – hadarom.

Csend. Nem vagyok benne biztos, hogy ott van még.

– Halló?! – próbálkozom.

– Igen, igen. Hm… a Just Wine nevű helyen voltunk, már zártak, úgy raktak ki minket, ha jól emlékszem.

– Értem. És mi volt rajta? Mármint Petin. Tudom, hogy furcsa kérdés… – mondom a lehető legnyugodtabban.

– Azt hiszem, egy világosabb farmer volt rajta, az a madaras ing és