Boldog család

By Jackie Kabler

A Tökéletes pár szerzőjétől...
USA Today bestseller
A családom most egyesült újra. Ki akarja szétszakítani?
Az anya, aki eltűnt…
Beth tízéves volt, amikor szépséges, vad édesanyjának, Alice-nek nyoma veszett. Azóta Beth élete nem volt ugyan mindig könnyű, de mostanra megállapodott, a munkájában sikeres, szeretetteljes családja és szép otthona van.
Egy váratlan vendég
Aztán egy nap kopogtatnak. Alice visszatért. Beth mindent megtesz, hogy helyreállítsa kettejük kapcsolatát, felajánlja édesanyjának, hogy költözzön hozzájuk.
És az élet ajtóstul ront a házba…
Eleinte minden csodás. De aztán Beth mellől apránként elpártolnak a barátai, furcsa dolgok történnek, pletykák kezdenek terjedni róla. Valaki azon van, hogy tönkretegye Beth újonnan megtalált boldogságát. Vajon ki lehet? És meddig hajlandó elmenni?
„Csupa feszültség, intrika, és egy sor izgalmas, emlékezetes karakter. Remekbe szabott!”
Lucy Clarke, Az elveszettek szerzője
„Gyanakvás, titkok, megdöbbentő felfedezések!”
Sarah Linley, The Trip című thriller szerzője
„Nem tudtam elég fürgén lapozni! Ritkán fordul elő, hogy egész éjjel fennmaradok, de Jackie megint elérte ezt nálam. Gyilkos csavar a végén!”
Tess Stimson, a Stolen szerzője
„Lehetetlen nem beszippantódni. Fortyogó, baljós bizonytalanság hatja át ezt a letehetetlen történetet.”
Sarah Steele, The Missing Pieces of Nancy Moon című thriller szerzője

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 3, 2023
• ISBN: 9786156414076

Book preview

Első fejezet

Amikor anyámra gondolok, főleg a zokogása jut eszembe. Rengeteget sírt. Ahogy én is, miután tízéves koromban elveszítettem őt, az anyukámat. Nem úgy értem, hogy meghalt, legalábbis feltételezem, hogy még életben van. És nem is úgy veszítettem el, ahogy a mobiltelefonját vagy a pénztárcáját veszíti el az ember. Mármint időnként határozottan feledékeny tudok lenni, de azzal még nekem is meggyűlne a bajom, hogy egy tényleges személyt, úgy ahogy van, hagyjak elkallódni. Anyám egyszerűen… eltűnt. Kisétált az életemből. Elhagyott engem. Bennünket.

Fogalmam sincs, miért gondolkodom anyámon éppen most – miért jutott eszembe kéretlenül ezen a mozgalmas csütörtök délelőttön, miközben lezárom az Audimat és átsietek a parkolón. Amúgy igyekszem nem gondolni rá, és általában működik a dolog. Csak hát a minap beszélgettünk róla apámmal, aki szintén nem szokta szóba hozni, de most hirtelen eszébe jutott, hogy jövő hónapban lesz a hatvanadik születésnapja, és azóta folyamatosan…

Megállok, szétnézek, hogy nem jön-e valami a parkolónkat a rendelőintézet épületétől elválasztó úttesten, és ingerült fejrázással igyekszem szabadulni a céltalan tűnődéstől. Mit számít, hogy anyám hamarosan a hatodik ikszbe lép? Már ha tényleg életben van még egyáltalán, mert mit lehet tudni?

Harminc éve nem hallatott magáról. És ugyebár nem az történt, hogy váratlanul egy meghívót találtam a postaládámban a jeles eseményre? – fut át az agyamon, és felsóhajtok.

Elered az eső, márciushoz képest hideg van, az égbolt palaszürke. Benyomakodom az ajtón, átvágok a még mindig néptelen recepciós helyiségen, és ahogy balra kanyarodom a személyzeti pihenő felé, újabb sóhaj szakad ki belőlem, mert eszembe jut az elintéznivalók hosszú listája az íróasztalomon. Azután dévaj kacagás ér el hozzám a folyosón, és elmosolyodom.

Ruth korán bejött.

Kinyitom a személyzeti pihenő ajtaját, és belépek. Főrecepciósunk a helyiség közepén álló hosszú asztal végénél trónol, élénkzöld blúzban, színes gyöngyfüzérrel a nyakában.

– Beth! Ó, Beth, ezt hallanod kell! – Ruth abbahagyja a kacagást.

Rám emeli kávésbögréjét, aztán Lorraine felé int vele. Lorraine az egyik praxisnővérünk, és ott ül Ruth mellett.

– RUTH! Tényleg muszáj mindenkinek elmondanod? – fakad ki Lorraine, aztán felnyög, és beletörődően vállat von. – Rendben, csak tessék. Úgyse tudlak megakadályozni, nem igaz?

– De nem ám. Tudod, milyen. És tényleg nagyon vicces történet. Jó reggelt, Beth!

Deborah, a főnővérünk teát készít magának a pultnál, és most rám mosolyog. Az asztalra dobom a táskámat.

– Jó reggelt. Mi folyik itt? Jól vagy, Lorraine?

Lorraine kinyitja a száját, de Ruth nem hagy neki időt a válaszadásra.

– Lorraine-nek kutya baja, a mosogatógépének viszont annyi. A változókori koncentrációzavar újabb mintapéldája. Imádnivaló Lorraine-ünknek tegnap este sikerült egy korong camembert sajtot a hűtőszekrény helyett a mosogatógépbe tennie. Aztán elindította a programot, és lefeküdt aludni. Most az egész ház sajtszagú, a mosogatógép pedig…

Ruth nagyot horkant, és megint rákezd a kacagásra. Lorraine kínjában a szemét forgatja, aztán rám néz. Már nekem is fülig ér a szám. Ruth vidámsága ragadós.

– A mosogatógép belseje és minden, ami benne volt, csuromsajt, Beth – magyarázza Lorraine. – És a szárítási ciklus is lement, úgyhogy az a trutyi megkeményedett. Mintha minden valamiféle sajtszagú műanyag bevonatot kapott volna. A tányérok, az evőeszközök… Lehet, hogy dobhatom ki a mosogatógépet, meg mindent, ami benne volt. Hogy a csodába szedem le azt a sok rászáradt sajtot? Ne tudd meg, mivel jár a klimax. Az őrületbe kerget, de tényleg.

– Ó, Lorraine! – Most már én is kuncogok. – Ne haragudj, de ez tényleg nagyon vicces. Szegénykém!

Miközben teát készítek magamnak, Ruth is előad egy történetet a saját kelekótyaságáról – az ékszeres dobozát a hűtőbe tette, a csirkepaprikást meg a ruhásszekrényébe, vagy ilyesmi. A kacagás végig a nyomomban marad a folyosón, miközben az irodám felé igyekszem – hálatelten, hogy csak negyven vagyok, és remélhetőleg még évekig nem kell a menopauzámról sztorizgatnom –, egy pillanatra torpanva csak meg, hogy letöröljek egy maszatfoltot az elegáns réz névtábláról az ajtómon.

Beth Holland

praxismenedzser

Közel három éve dolgozom itt, és bár őrületes a hajtás – öt körzeti orvos, három praxisnővér, plusz további fél tucat ember, recepciósok és adminisztrátorok kis csapata intézi majdnem nyolcezer páciens ellátását –, imádom. Ez a munka és ezek a nők – merthogy a kollégáim többsége nő – tartják bennem a lelket. A macerásabb napokon mosolyt csalnak az arcomra, megvigasztalnak, hogy ügyes vagyok, és emlékeztetnek rá: az élet túl rövid, hogy személyzeti ügyek vagy az informatikai rendszer gikszerei miatt stresszeljek. A mai nap, bár ugyanúgy nem unatkozunk, mint máskor, végül egészen elviselhetőnek bizonyul. Öt óra után pár perccel halkan dudorászva iparkodom kifelé a folyosón.

– Beth, nincs kedved egy kis italozgatáshoz? Ruth és én beülünk a Montpellier-be. Velünk tartasz?

Deborah meghallotta, hogy közeledem, kidugja fejét az irodájából, őszülésnek indult szőke apródfrizurája vidáman lengedezik az arca körül.

– Ó, Debs, szuper volna, de megígértem apának, hogy beugrom hozzá este, plusz a gyerekek, hiszen tudod…

Mentegetőzve vállat vonok, ő pedig bólint.

– Legközelebb nem az utolsó pillanatban szólunk. Viszlát holnap, drágám.

– Holnap találkozunk. Érezzétek jól magatokat. Gurítsatok le helyettem is egy pohárral. Vagy inkább kettővel.

– Úgy lesz. De csak a te kedvedért.

Kacsint, aztán újra eltűnik az irodájában, én pedig folytatom az utat a parkoló felé. Majdnem egy teljes óra van még sötétedésig, de az égbolt ólomszürke, és míg reggel csak lucskos volt az idő, mostanra a szél is feltámadt: egy hirtelen rohama elhajított üdítősdobozt gurít végig a vizes betonon a lábam előtt, és ostorként arcomba csap a hajam. Miközben a slusszkulcsért kutakodom a vállamra vetett táskában, a szemem sarkából hirtelen megpillantom a pasast.

Már megint ő? Komolyan? Ne már…

Megtorpanok, hátrasöpröm nedves hajam az arcomból. Miközben a fülem mögé próbálom dugni a tincseket, enyhe ingerültség fog el. Amikor ez az egész elkezdődött, gyanakvó voltam, ideges, sőt rémült. De aztán mintha abbamaradt volna a dolog, és majdnem meg is feledkeztem a pasiról. Majdnem. Tehát visszatért… Most már nem szimplán ingerült vagyok. Hanem dühös. Mit akar ez a perverz alak, aki folyton felbukkan, és a közelemben lődörög? Nincs jobb dolga, mint settenkedni, kémkedni utánam, kullancsként rám akaszkodni? Sarkon fordulok, teszek egy lépést arra, ahol álldogál, aztán meghökkenten hunyorgok. Eltűnt. Most már esik rendesen, súlyos cseppek akadnak fenn a szempilláimon, elhomályosítva a látásomat, miközben mozdulatlanul állok, és tekintetemmel pásztázom a nagyrészt üres parkolót. Hová lett? Nem látom sehol, és nem látok senki mást sem. Mindössze tucatnyi autó maradt a parkolóban, köztük a sajátom. De sehol egy árnyalak. Senki nem leselkedik rám, ólálkodva, várakozva. Csak a túlságosan élénk fantáziám szórakozik velem.

Oké. Phű. Rendben.

Mély lélegzetet veszek, még utoljára körbepillantok a parkolóban, és megborzongok. Hideg van, és mostanra csuromvíz a ruhám. Nem rostokolhatok itt tovább. Beülök a kocsiba, és ráadom a gyújtást.

Második fejezet

Még mindig ő jár a fejemben, amikor egy órával később, miután apámhoz is beugrottam az ápolási otthonba, leparkolok a házunknál. Hónapokkal ezelőtt támadt először az az érzésem, hogy követ valaki – hogy láthatatlan szemek figyelnek.

Apróságokkal kezdődött: villanásokra láttam egy férfit az úttest túloldalán, ahogy kijöttem a rendelőből – mindig ugyanazt a sötét, kapucnis dzsekit viselte, és eszében sem volt közelebb jönni, hogy tisztán kivehessem a vonásait, csak állt ott szoborszerűen, míg be nem szálltam a kocsimba, akkor aztán eliszkolt; ugyanaz az ezüst Fiat bukkant fel újra meg újra, ráérősen elhajtott a házam előtt, követett a Sainsbury parkolójába, de soha nem merészkedett annyira közel, hogy a sofőrt rendesen megnézhessem magamnak. Időről időre az az érzésem támadt, hogy a pasas valószínűleg fényképeket készít rólam, mivelhogy futólag egy mobiltelefont vagy kamerát emelt az arca elé. Nyugtalanított a dolog, és megemlítettem néhány embernek – a lányoknak a munkahelyemen, két szomszédasszonyomnak –, hátha ők is észrevették, hogy valaki koslat körülöttem, de egyikük se tapasztalt ilyesmit, és láttam rajtuk, hogy úgy gondolják, képzelődöm.

– Vedd figyelembe, hogy Cheltenham nem nagy hely, ha belegondolunk, ugyebár – csacsogta Ruth, amikor egyik délelőtt, nem sokkal azután, hogy a dolog elkezdődött, megosztottam vele titkomat a személyzeti pihenőben. – Leginkább ugyanazokat az embereket látod újra meg újra. Én például folyton ugyanazt a pasast látom elhaladni a házam előtt a fekete labradorjával. Túl sokat aggodalmaskodsz, Beth. Senkit nem láttam a környéken ténferegni. Olyat biztos nem, aki riadalomra adna okot.

Biccentettem, valamelyest megnyugodva, de azért maradt bennem aggodalom. A következő hetekben keményen igyekeztem meggyőzni magamat, hogy igazuk van a barátnőimnek, és tényleg csak képzelem az egészet, mert hiszen miért is akarna bárki követni engem? Az ötlet, hogy valaki rám akaszkodott, illetve hogy valamiféle zilált elméjű, titkos hódoló jár a nyomomban, finoman szólva nevetséges. Aligha volnék túl jó fogás – negyvenéves elvált nő, kétgyermekes édesanya, akit annyira leköt a munkája, a gyerekek és hajlott korú apja, hogy jószerével megfésülködni vagy egy kis pirosítót feltenni se jut ideje. És mégis, időről időre a pasas újra megjelent a látómezőm peremén, egy magányos alak, aki mintha elillant volna, mihelyt igyekeztem közelebbről szemügyre venni. Eszembe jutott, hogy odaállok eléje, és magyarázatot követelve kérdőre vonom, de nem tudtam összeszedni a bátorságom, mert… mert mi van, ha tévedek? Ha tényleg csak üldözési mániám van? Végül pedig, úgy hat hete, teljesen abbamaradt a dolog. Mintha a pasast elnyelte volna a föld. Sehol egy futólag felvillanó kapucnis alak, se egy ezüst Fiat. Ma viszont megint előkerült, újra ott volt a parkolóban. Kivéve, hogy mégse. Vagy mégis? Egy percig teljesen biztosra vettem, most meg…

– ANYA! ELOISE NEM ENGEDI, HOGY HASZNÁLJAM AZ IPADJÉT. ANYA, SZÓLJ RÁ!

Éppen csak kinyitom a bejárati ajtót, a kulcs még a zárban, amikor hisztizéstől eltorzult arcú kisfiam máris rám veti magát.

– Édes istenem, Finley, nem várhatnál egy másodpercig, hogy behurcolkodjak az esőről? – kérdezem, amitől végképp elfancsalodik az arca.

– De anyaaaa…

– Csitt!

Becsukom magam mögött az ajtót, megtörlöm a cipőm a lábtörlőn, és ledobom a táskámat. Aztán kitárom a karom, összeborzolom Finley szőke üstökét, és odavonom magamhoz.

– Hol van a nővéred? A szobájában? – kérdezem, ő pedig arcát a hasamba temetve bólint.

– Jól van, mindjárt felmegyünk és beszélünk vele, de meg kell tanulnod szépen kérni, rendben? Nem lehetsz mindig egy morcos kiskutya, ha vinni akarod valamire az életben, igaz? Csak előbb hadd küldjem haza Robint.

Puszit nyomok a feje búbjára, és kiengedem az ölelésemből, ő pedig továbbra is dühösen motyogva követ a konyhába, ahol Robin a csepegtetőtálcát törli szárazra a mosogatónál. A kellemesen meleg helyiségben főtt kolbász ínycsiklandó illata terjeng. Robin megfordul, elmosolyodik.

– Szia, Beth. Bocs, hogy durcizással fogadtunk. Finley remekül elvolt, amíg ki nem találta, hogy azzal a pandás játékkal akar játszani, amiért annyira odáig van, Eloise viszont közölte vele, hogy kell neki az iPadje a házijához.

– Ugyan, emiatt ne fájjon a fejed, egy perc alatt tisztázzuk a dolgot. Menj csak, Robin. Ne haragudj, hogy késtem kicsit. Be kellett néznem apához, és rémes volt a forgalom. Nem mintha téged ez ma érintene, te őrült nő.

Takarosan összehajtja a törlőrongyot, szélesebbre húzódik arcán a mosoly.

– De nem ám. Ma futok. Kicsit locspocs az idő, de megfelelő öltözékben ez nem akadály.

Robin kissé megszállott. Ő a takarítónőm és a bébicsőszöm egy személyben, egy igazi csodabogár. Aranyos, nyilván, és szuper rátermett és megbízható, különben nem alkalmaznám; a gyerekek is imádják, de időnként kissé… távolságtartó, azt hiszem. Nem igazán közlékeny a magánéletével, illetve a múltjával kapcsolatban. Mármint nincs ezzel gond, nem köteles mindent az orromra kötni, de még azt se tudom, párkapcsolatban él-e, vannak-e gyerekei (nem hiszem, azt azért csak megemlítette volna), vagy például, hogy pontosan hány éves. Jó ötvenes lehet, vékony és sportos, rövid, sötétszőke hajjal, az arca mindig egészséges rózsáspiros, és semmi smink. Plusz – és igazából ezért tartom őrültnek kicsit, merthogy jómagam meg enyhén edzésfóbiás vagyok – bár jó hat kilométerre, a város túlsó végében lakik, rendszeresen futva közlekedik a munkahelye, vagyis a házunk és a saját otthona között. Ha nem ér rá, vagy tényleg pocsék az idő, a kis sárga Smartjával jön, a hétéves Finley örömére, aki újabban kezdett el Enid Blyton regényeivel ismerkedni, és szentül hiszi, hogy az autót a csörgősipkás Noddytól kérte kölcsön Robin. De hetente legalább kétszer futóruhásan, kivörösödött arccal és boldogan jelenik meg a házunknál, reggel nyolckor, hátizsákjában a váltóruhával, miután egy órát töltött azzal, hogy átügetett a városon, ki, hozzánk, Prestburybe. Megszállott, jól mondtam?

Robin mostanra magához vette hátizsákját a szokásos helyéről, a teraszajtó mellől, és a földszinti mosdó felé indul, hogy a napközben viselt farmernadrágot, bokacsizmát és pulóvert futószerelésre cserélje.

– Igaz is, beugrott Jacob, elhozta Eloise edzőcipőjét, ami kedden nála maradt! – kiáltja hátra a válla fölött. – Kell majd az iskolában holnap reggel, ha jól sejtem. Jacob azt üzeni, holnap találkoztok.

– Rendben, szuper. Kösz, Robin.

– Anyaaa…

Finley még mindig ott áll a könyökömnél, most türelmetlenül ráncigálja a ruhám ujját.

– Édesem, csak egy percet kérek tőled. Szaladj fel a szobádba, és válaszd ki, hogy mit olvassunk majd este, elalvás előtt. Csinálok magamnak egy teát, és esküszöm, már ott is vagyok, aztán beszélünk a nővéreddel, hogy adja kölcsön az iPadjét egy félórára, oké?

Némán felsandít rám, az ajánlatomat fontolgatja. Aztán:

– Oké!

Felnyargal az emeletre, belőlem pedig megkönnyebbült sóhaj szökik ki, aztán ásítok, és átvágok a helyiségen, hogy feltegyem a teavizet. Robin a tőle megszokott makulátlan állapotban hagyta a konyhát, és kismilliomodszor megköszönöm a szerencsés csillagzatomnak – vagy az őrangyalomnak, vagy amilyen más mennyei hatalmak őrködnek esetleg felettem –, hogy éppen ő jelentkezett a kétségbeesett segélykérésre, amelyet hat hónappal a Jacobbal való különválásunk után tettem ki az utcánkban működő kisbolt hirdetőtáblájára.

Egyedülálló, elfoglalt anyuka bejárónő-bébicsőszt keres gyerekek iskolába kísérésére, tanítási idő utáni felügyeletére és könnyű háztartási feladatok ellátására.

Munkaidő: hétfő–péntek

Kérem, hívja Betht az alábbi számon.

Pár nappal később Robin ott ült a konyhámban, huszonnégy órával azután pedig felvettem. Valóságos csoda volt, hogy egyáltalán megtalálta a hirdetést, tekintve, hogy a város túlsó végében lakott, csak egy barátjánál járt Prestburyben, és hazafelé beugrott a kisboltba. Kevéssel korábban még előző munkaadójánál dolgozott Cheltenham The Park nevű városrészében, aztán a felügyeletére bízott ikerpár középiskolába került, és nem volt szükség tovább a szolgálataira. A magával hozott ajánlólevél dicshimnuszokat zengett róla, és amikor később megerősítést kértem telefonon, a gyerekek anyja a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül csapjak le Robinra.

– Őszintén szólva már most nagyon hiányzik – mondta. – Boldog gyerekek és tisztaságtól ragyogó otthon, ez vár önre. Irigylem érte.

Igaza lett, Robin mindennap elvitte a gyerekeket iskolába, és haza is hozta őket, aztán megetette, és segített nekik leckét írni. Gondoskodása visszaadott valamit Finley-nek és Eloise-nak a szüleik különválásakor elveszített biztonságérzetből. És tizennyolc hónappal később valóban boldogok a gyerkőceim, ragyog a tisztaságtól az otthonom, és bár nem nevezhetem közeli barátnőknek magunkat, Robin egyértelműen olyasvalakivé lett az életemben, akit kedvelek, akiben megbízom, akire támaszkodhatok. Jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, becsúszott egy-két apró… nos, én incidensnek hívom őket, de sikerült napirendre térnem felettük. Ezek nem voltak létfontosságú dolgok, nem érte volna meg elveszíteni miattuk Robint, és különben is már régebben történtek. A Robinhoz hasonló munkaerő nem terem minden bokorban, és ha rajtam múlik, belátható időn belül nem szándékozom megválni tőle.

Teafiltert pottyantok egy bögrébe, ráöntöm a forró vizet, és újfent ásítok. Nem esküdnék meg rá, hogy miért, de újabban nem alszom jól; az éjszakáim nyugtalanul telnek, többnyire rémálmokkal. Rémálmokkal, amelyek évekkel korábban, még tinédzserkoromban gyötörtek.

A nyomomban koslató idegen miatt érzem magam ilyen furcsán? Ezért tértek vissza a rémálmaim? Olyan régen volt, hogy…

– Szia, Beth! A holnapi viszontlátásra!

Robin integet a konyhaajtóból.

– Jézusom! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – sajnálkozik.

Nevetve legyintek.

– Ó, semmi baj, csak elmerültem a saját kis világomban egy pillanatra. Szia, Robin. És hálás köszönet, mint mindig. Jó pihenést!

– Neked is.

Mosolyog, még egyszer int, és már ott sincs. Visszafordulok az italom felé, a teafiltert a bögre oldalához nyomkodom, aztán a mosogató melletti szelektív hulladékgyűjtőbe pottyantom. Zakatol a szívem. Kész vicc. Csak Robin volt az. Mi ütött belém?

Kiballagok a hallba, és az emelet felé veszem az irányt, felkészülve az elkerülhetetlen vitára, amely akkor vár majd rám, amikor meg akarom győzni makacs, tízéves lányomat, hogy adja oda az iPadet a kisöccsének. És közben rápirítok magamra. Minden rendben van. Én is rendben vagyok, a munkahelyemen is minden rendben, a gyerekek is rendben vannak. Úgyhogy le kell ráznom magamról ezt a rossz érzést, ami újra meg újra, teljesen indokolatlanul elfog. Talán csak egy forró fürdő kellene, és egy korai lefekvés, hogy kialudjam magam.

Miközben benyitok a lányom szobájába, mély lélegzetet veszek, hogy lecsillapodjak, de így is mintha gombóc lenne a torkomban. Mert nem működik a dolog. Akármilyen szigorúan leteremtem magamat, akármekkora határozottsággal bizonygatom, hogy minden a legnagyobb rendben, képtelen vagyok teljesen elfojtani a bennem munkálkodó alattomos rettegést. A karomszerűen belém vájó érzést, hogy valami, ami réges-régen történt, valami, amiről azt hittem, sikerült örökre eltemetnem, most mégis napvilágra kerülhet.

Harmadik fejezet

Szerinted az a szegény asszony jól van? Meg lehet fagyni odakint. Nem tehetnénk érte valamit?

A betegváró ablakából kémlelek kifelé. Az utca túloldalán, a parkolóval határos épület kapubejárójában pokrócba burkolózott idős hölgy üldögél jókora, görgős bőröndjével. Hosszú, egyenes szálú ősz haja van, barna filckalapját mélyen a homlokába húzza, és egy ütött-kopott, puha fedelű könyvet olvas, kesztyűs ujjai finoman remegnek, ahogy a lapokat forgatja. Hetekkel ezelőtt vette használatba napközbeni olvasókuckóként a kapualjat – egy csődbe ment indonéz étterem bejáratát –, alkalmanként olvasgatott néhány órát, aztán takarosan összehajtotta pokrócát, és komótosan továbbállt, kis kartonpapír fészket hagyva maga után. A hely más miatt is vonzó lehetett számára – többször láttam, ahogy betegeink érkezéskor vagy távozáskor aprópénzt dobnak az ölébe –, mégis fájó szívvel látom őt odakint, egyedül a hidegben.

– Nadia? Már vittem neki kávét.

Ruth vörös állatmintás ruhában pompázva rendezkedik a recepciós pult mögött. A betegváró üres: az ebédidő miatt kettőkor kezdetét veszi a délutáni rendelés előtti üresjárat.

– Nadia? – kérdezek vissza. – Úgy hívják?

Ruth felpillant rám.

– Aha. Igazából egész aranyos teremtés. Nem beszél sokat, viszont újabban mindig átlibbenek hozzá egy forró itallal és néhány keksszel, amikor megjelenik, és sikerült kicsit összebarátkoznom vele. A High Street közelében van egy hajléktalanszálló, ott szokta meghúzni magát, de reggeli és uzsonna között el kell hagyniuk az épületet, egyem a szívét.

– Ilyen időben ez elég durva.

– Bizony. De a kapualj legalább jó mély, nem vág be a szél. És van egy meleg vizes palackja, az segít. Fel szoktam tölteni, amikor kéri.

– Kedves tőled. Szegény asszony. Nem tudod, mi történt vele? Hogyan került az utcára? Hány éves lehet? Hetven körül?

Visszafordulok Nadia felé. Most még mélyebben behúzódik a pokrócába, csak az orrát látni, meg az arca elé tartott könyvet.

– Elképzelhető. És fogalmam sincs – mondja Ruth. – Nem igazán szeretem faggatni. De legalább nem tűnik nagyon betegnek. Ezzel együtt szomorú történet. Mármint hajléktalannak és magányosnak lenni az ő korában. Vagy igazából bármilyen életkorban.

Sóhajtva hátat fordítok az ablaknak.

– Igen. Ezért is örülök annyira, hogy apát biztonságos helyen tudhatom, ahol gondoskodnak róla. És éppen most az egészsége is egészen jól szuperál.

– Ó, nagyszerű. Add át üdvözletem, amikor legközelebb látod. Mondd meg neki, hogy valamikor a jövő hét elején én is beugrom, és kap tőlem egy szelet sajttortát. Sütés-főzés van betervezve vasárnapra.

– Annak nagyon fog örülni. Imádja a sajttortádat. Ami azt illeti, én is. A kolléganőidnek nem hozol belőle?

Ruth elvigyorodik.

– Még szép!

Visszamosolygok rá, és az irodám felé indulok. Ma betelefonáltam az otthonba, hogy ebédidőben meglátogatnám apát, és akkor nap végén annyival korábban érhetek haza; Jacob, az exem, este elviszi a gyerkőcöket, Barbara és Brenda pedig, a szomszédasszonyaim és barátnőim, átjönnek egy italra, rendelünk valami vacsorát, igazi péntek esti, csajos buli. Igyekszem legalább heti három-négy alkalommal meglátogatni apámat, de nem mindig sikerül összehoznom. Ő persze megérti, de engem attól még gyötör a bűntudat. Nyolcvanéves, közel egy éve lakik otthonban, a sztrókja óta, de már korábban is sokat nyűglődött. Cukorbetegsége szövődményeként diabéteszes retinopátiája van, amitől fokozatosan romlik a látása. Nem vak teljesen, ám mostanra alig lát valamit, és ez, illetve a sztrók okozta féloldali kar- és lábbénulás végül lehetetlenné tette számára az önálló életvitelt. Megfordult a fejemben, hogy odaköltöztetem hozzánk, de lévén, hogy folyamatos felügyeletet igényel, az túl bajos lett volna, ráadásul kereken vissza is utasította az ötletet.

– Ismerek pár srácot, akik nemsokára beköltöznek a Holly Treebe – mondta (a szavakat kissé elkenve, mert az agyvérzés, igaz, csak kissé, az arcizmai működését is befolyásolta), amikor először felvetette, hogy el kellene menni megnézni az újonnan épült ápolási otthont a Landsdown Roadon. – Nagyon pöpec hely állítólag. Saját bárral meg minden.

És kacsintott, és rám mosolygott az új, féloldalas mosolyával, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés, aztán rögtön feltámadt bennem a bűntudat. Amikor viszont megejtettük a kiruccanást, úgy találtuk, hogy tényleg nagyon pöpec a hely: egy hipermodern épület bárral és étteremmel, úszómedencével és konditeremmel, szabadidőszobával és könyvtárral. Drágának drága volt, igen, de apa, az egykori könyvelő, világéletében szeretett takarékoskodni, és volt annyi félretett pénze, ami fedezte az első tizennyolc hónap költségeit. Ezt követően a háza vételárából reméljük fedezni az ellátását, ameddig csak kell – a takaros három hálószobás ház Shurdingtonban napokon belül elkelt a meghirdetése után.

Amikor ma ebédidőben átugrottam hozzá, a bárban találtam, az ablaknál parkolt le a kerekesszékével, egy pohár vörösborral ép kezében, és horkantva derült valamin, amit a barátja, Billy, egy másik nyugdíjas könyvelő mondott neki.

– Nahát, úgy látom, egyeseknek jól telik a péntek – szólaltam meg. – Borozgatni ebédidőben? Megesz a sárga irigység.

Apa megfordult, hogy rám nézzen, hunyorogva fürkészte arcomat a tekintetével, aztán elvigyorodott.

– Beth. Szia, édesem. Ülj le. Hogy vagy?

Elegáns volt és ápolt, mint mindig, sötétbarna kardigánja nyakig begombolva, gyérülő ősz haját nemrég fésülhették. Bár szinte teljesen megvakult, azért még ugyanúgy ad a külsejére.

– Jól vagyok – mondtam. – Fáradtan kicsit. Kapóra jön a hétvége. Veled minden rendben? És üdv, Billy. Hogy s mint?

Billy, egy kockás kék inget viselő, kedves arcú öregúr, rám emelte poharát, úgy néztem, gin-tonik lehet benne, és biccentett.

– Remekül, kislány, remekül.

– Velem minden rendben, édesem – mondta apa. – Háromnegyedkor bemegyünk ebédelni, addig a régi időkről sztorizgatunk. Némelyik történet…

Megint nevetett, én pedig elmosolyodtam. Törékeny az egészsége, de látszik, hogy jól érzi magát itt. Trécseltünk még néhány percig, Billy is bekapcsolódott a beszélgetésbe, megosztott velünk egy újabb, félig feledésbe merült emléket, valami hírhedt, pénzmosásban érintett helyi üzletemberről. Elkószált a figyelmem, álmosság fogott el a túlfűtött helyiségben, véletlenszerűen ötlöttek fel agyamban a gondolatok.

Indiai vagy thai legyen este?

Nem felejtettem el behűteni a pezsgőt?

Majd tegyek tiszta pizsamát Eloise hétvégi táskájába.

Tényleg ugyanazt a pasast láttam este a parkolóban, vagy csak képzelődtem? Ki a fene lehet? Mit akar?

Hiába volt meleg a szobában, borzongás fogott el. Kihúztam magam a széken, próbáltam apa és Billy beszélgetésére összpontosítani.

Tényleg nem szabad folyton azon a pasason gondolkodnom. Felejtsd el őt, Beth.

Apának egy szót sem szóltam róla; csak felidegesíteném, és rá akarna venni, hogy forduljak a rendőrséghez, de igazából milyen alapon? Végül is az a pasas nem jön a közelembe, nem próbál bántani. Nem csinál mást, csak mindenhol ott van.

Apám hirtelen témát váltott. – Meséltem Billynek, miről beszéltünk a minap… hogy jövő hónapban lesz Alice hatvanadik születésnapja. Furcsa idősebb nőként gondolni anyádra, nem igaz?

– Tudom – mondtam. Némán összenéztünk, aztán így folytattam: – Nos bárhol legyen is, remélem, jól telik majd neki. A hatvan komoly dolog.

Apám vállat vont, grimaszolt.

– A nyolcvan komolyabb.

– Igaz.

Elmosolyodtam, aztán odahajoltam hozzá, és megszorítottam a kezét. Apa nemrég töltötte be a nyolcvanat, és itt, az otthonban ünnepelt egy szombat délutáni zsúrral: tea és születésnapi torta, plusz néhány korty whiskey és szolid dáridózás a bárban. A húsz év korkülönbség közte és anya között simán közrejátszhatott abban, hogy anyám elhagyott bennünket, gondoltam időnként, amikor nagy ritkán engedélyeztem magamnak, hogy ezen törjem a fejem. Persze tévedhetek is – és igazából csak arról van szó, hogy felnőtt nőként mentséget keresek anyám számára. De a húsz év korkülönbség tényleg sok, különösen, amikor még fiatal az ember, nem igaz? Amúgy meg ki tudja; ezt igazából soha nem beszéltük meg apával. Anyám boldogtalan volt, sokat sírt, és végül elhagyott bennünket. Miért történt, miért nem, átvészeltük, utána pedig éltük tovább az életünket, apa és én. Ő ötvenéves volt, amikor anya elment, anya pedig éppen csak betöltötte a harmincat, és máris volt egy tízéves gyereke, én. Kellett neki tizennyolc évesen hozzámenni egy férfihoz, aki már akkor is majdnem negyven volt. Ködös emlékeim vannak róla – egy halvány kép a fejemben, szőke haj, mosolygós szempár, a kedvenc testápolójának kókuszolaj-illata, a kulcscsontjára tetovált három pici csillag.

Egy csillag saját magáért, egy apáért, egy pedig értem.

Csak szerethette valamikor apát, csak szeretett engem, ha ilyen tetoválást csináltatott, nem? Vagy már akkor is tudta volna, miközben ott ült a tetoválószékben, és a tű színeket préselt a bőre alá, és a fertőtlenítőszer szaga csavarta az orrát… lehet, hogy már akkor is tudta, hogy el fog hagyni bennünket? És beérte a tetoválással, ennyi elég volt neki szuvenírnek, emlékképnek a családról, amellyel immár esze ágában sem volt eltölteni az életét? Az ezt követő években – a tinédzserkornak azokban a félelmetes éveiben, amikor az anyanélküliség olyan sötét helyekre vezetett el, amelyeket mostanra száműztem az emlékezetemből – festettem róla magamban egy képet, egy szabad szellem képét festettem meg magamban, aki vad volt és gyönyörű, túlságosan is vad a házassághoz, a gyerekneveléshez és a kertvárosi léthez, egy megzabolázhatatlan teremtés. De mindez csak egy tinédzser romantikus képzelgése volt, hiszen fogalmam sincs, valójában miért hagyott el bennünket.

Csak egyetlenegy fényképem van anyámról, Alice-ről, az esküvője napján, az 1970-es évek vége felé, apa fessen kiöltözve, fehér nadrágban és sötétkék blézerben, anya csipkeruha-költeményben, a hajában virágokkal. Apám, akinek amúgy fát lehet hasogatni a hátán, ritka dührohamai egyikében jókora máglyára dobálta, és elégette az összes többi fotót, az összes albumot, az összes bekeretezett fényképet, néhány hónappal azután, hogy anyám elment – amint kiderült, hogy örökre elhagyott bennünket, hogy ez nem csak valami átmeneti dolog, nem olyasmi, amit helyre lehet hozni. Én viszont elcsentem az esküvői fényképet, és becsúsztattam az ágybetétem alá. Amikor éjszakánként egyedül voltam a szobámban, elővettem, hogy nézegessem és pityeregjek, és halkan suttogva végighúztam az ujjam anyám arcán – Kérlek szépen, gyere haza, anyukám! Nagyon szépen kérlek, gyere haza! –, s rimánkodtam újra meg újra meg újra.

De persze nem jött. Eleinte hatalmas volt az űr. Idővel aztán kisebb lett, az évek folyamán lassan összezsugorodott, míg végül már szinte nem is éreztem, viszont időről időre, akár évtizedekkel később is, és rendszerint, amikor a legkevésbé számítok rá, futólag visszatér az érzés. Az az űr, az a fájdalom.

– Mit csinálsz este, édesem? Kirúgsz a hámból a városban?

Apa most megint hozzám beszélt, erővel vissza kellett térítenem a figyelmemet hozzá, az apámhoz, az egyetlen személyhez, aki mindig ott volt nekem. Elmosolyodtam.

– Csajos bulit tartunk nálam – mondtam. – Jacob elviszi a gyerekeket, és átjönnek a barátnőim, Brenda és Barbara. Valószínűleg rendelünk valami indiai étteremből, plusz felbontunk egy-két üveg bort. Kellemesnek ígérkezik.

– Prímán hangzik. Érezd jól magad, édesem. Megérdemled.

Most, már újra az irodámban, megint eszembe jut Nadia, a szegény hajléktalan asszony, aztán leülök az íróasztalomhoz, és elsorolom magamban, hogy mi mindenért tartozom hálával a sorsnak. Apám