Sötét erdő közepén

By Ruth Ware

Nora tíz éve nem találkozott Clare-rel. Egy nap otthagyta az iskolát, és többet vissza sem nézett. Aztán váratlanul meghívják Clare lánybúcsújára. Ezzel lehetőséget kap arra, hogy végre lezárja a múltat… De a dolgok rosszul alakulnak.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634062721

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ruth Ware: In a Dark, Dark Wood

First published by Harvill Secker, London

Fordította: Szabó Luca

Könyvterv: Malum stúdió | Szabó Vince

Copyright © Ruth Ware, 2015

Hungarian translation © Szabó Luca, 2016

Copyright © Gabo Kiadó, 2016

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-272-1

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Szeretettel Kate-nek

és a másik háromötödnek.

Sötét erdő közepén

Sötét erdő közepén sötét, sötét ház áll,

Sötét házban sötét kis szoba

Sötét kis szobában sötét szekrény őrzi

A sötét titkokat.

NÉPI MONDÓKA

FUTOK.

Futok a sötét erdőben, a hold fényénél. Ágak szaggatják a ruhámat, megbotlom a hófödte páfrányban.

Tüskebokor tépi a kezemet. Elakad a lélegzetem. Fáj. Minden fáj.

De én futó vagyok. Futok. Meg tudom csinálni.

Futás közben mindig valamilyen mantrát hajtogatok. Azt, hogy milyen időeredményt akarok elérni, vagy azt, ami feszültséget okoz bennem, és amit ki akarok szellőztetni a fejemből. Közben talpam az aszfalton csattog.

Most csak egy szó, egy gondolat harsog bennem.

James. James. James.

Oda kell érnem. Ki kell érnem az útra, még mielőtt…

Már látom is a fekete aszfaltkígyót, amit megvilágít a hold. Hallom a közeledő jármű motorjának zúgását, és annyira fényes az a fehér csík, hogy fáj tőle a szemem. Csak a fekete fák tompítják a ragyogást.

Elkéstem?

Erőt veszek magamon, hogy meg tudjam tenni az utolsó harminc métert. Átesem egy kidőlt fán, és a szívem majd’ kiugrik.

James.

És elkéstem – a kocsi túl közel van, nem tudom megállítani.

Kiugrom az útra, és széttárom a karomat.

– Állj!

1

Fáj. Minden fáj. Bántja a szememet a fény, fáj a fejem. Még érzem a kezemre tapadt vér illatát.

– Leonora!

Éppen csak átszűrődik a hang a fájdalom ködén. Meg akarom rázni a fejemet. Képtelen vagyok megszólalni.

– Leonora, biztonságban van, a kórházban. Vizsgálatra visszük.

Egy nő beszél hozzám tisztán és hangosan. Fáj a hangja.

– Felhívjunk valakit?

Ismét megpróbálom megcsóválni a fejemet.

– Ne mozgassa a fejét! – figyelmeztet. – Megsérült.

– Nora – suttogom.

– Norát hívjuk fel? Ő kicsoda?

– Én… Az a nevem.

– Jól van, Nora. Nyugodjon meg! Nem fog fájni.

Mégis fáj. Minden fáj.

Mi történt?

Mit műveltem?

2

Amint felébredtem, rögtön tudtam, hogy ma olyan nap van, amikor futni kell a parkban, mégpedig a leghosszabb, majdnem tizenöt kilométeres útvonalamon. Az őszi nap sugarai beszűrődtek a rattanredőnyön, és a takaróra estek. Éreztem az éjjeli eső illatát, és láttam a ház előtt álló platánfa leveleit, amelyek lassan aranybarnába fordultak. Lehunytam a szememet, nyújtózkodtam, és hallgattam a radiátor kattogását, a közlekedés halk zaját. Minden izmomat éreztem, és örömmel néztem a nap elébe.

Minden reggelem ugyanúgy indul. Talán azért van ez, mert egyedül élek – így egyszerűbb beleragadni bizonyos szokásokba, hiszen nincs, aki megszakítsa ezeket. Nincs lakótárs, aki megigya az utolsó deci tejet, nincs macska, aki szőrcsomót köhögjön a szőnyegre. Amit este a szekrényben hagyok, az még reggel is ott lesz. Minden csak tőlem függ.

Vagy csak az a magyarázat, hogy itthonról dolgozom. Ha az embernek nincs rendes, kilenctől ötig tartó munkaideje, a napok könnyen formátlanná válnak, összeolvadnak. Az ember azon kapja magát, hogy még délután ötkor is köntösben lófrál, és egyetlen emberrel találkozott, az is a tejes volt. Előfordul, hogy egész nap nem hallok emberi hangot, legfeljebb a rádióból. Tudják, mit? Jól is van ez így. Pont jó ez egy írónak. Egyedül lehetek a fejemben beszélő hangokkal, a szereplőkkel, akiket én találtam ki. A csendben egészen valóságossá válnak. Persze nem biztos, hogy különösebben egészséges így élni. Azért fontos, hogy az embernek legyen egy életritmusa. Abba lehet kapaszkodni, az jól elválasztja egymástól a hétköznapokat és a hétvégéket.

Az én napom így indul.

Pontban fél hétkor beüzemel a fűtés, és erre rendszerint felébredek. Vetek egy pillantást a telefonomra – csak hogy lássam, most éjjel sem jött el a világvége –, aztán csak fekszem ott, és hallgatom a radiátor kattogását.

Hétkor bekapcsolom a rádiót – a Négyes csatorna van beállítva, ahol ilyenkor kezdődik a Ma című műsor. Kinyújtom a kezemet, és bekapcsolom a kávégépet. A kávét és a vizet már este beletöltöttem. Tökéletesre őrölt Carte Noire-t és tökéletesre hajtogatott papírt használok. Számos előnye van annak, hogy ilyen kicsi a lakásom. Például a hűtőajtót és a kávéfőzőt is elérem az ágyamból.

Általában lefő a kávé, mire elsorolják a legfontosabb híreket. Ekkor kivakarom magamat a finom, meleg paplan alól, megiszom az életadó italt egy csepp tejjel, és megeszem a szelet pirítóst, amire Bonne Maman málnalekvárt kenek. Vajat nem. Nem mintha diétáznék, csak nem szeretem együtt a kettőt.

Hogy ezek után mi történik, az időjárásfüggő. Ha esik, vagy nincs kedvem futni, lezuhanyozom, megnézem az e-mailjeimet, aztán munkához látok.

Aznap gyönyörű napunk volt, és már alig vártam, hogy kiszabaduljak a lakásból, nedves levelek ragadjanak a cipőm talpára, és érezzem a szelet az arcomon. Úgy döntöttem, majd futás után lezuhanyozom.

Pólót és cicanadrágot vettem fel, a lábamra zoknit húztam, és felrángattam a futócipőmet, amit az ajtó mellett hagytam. Lefutottam a lépcsőn a harmadik emeletről, ki az utcára, ki a világba.

Mire visszaértem, teljesen kimelegedtem, leizzadtam, és alig éreztem a végtagjaimat a fáradtságtól. Sokáig álltam a zuhany alatt, és végiggondoltam, mit kell elintéznem aznap. Be kellett vásárolnom az interneten, mert már alig volt otthon kajám. Át kellett néznem a könyvem szerkesztett változatát – azt ígértem a szerkesztőnek, hogy a héten visszaküldöm neki, de még rá sem néztem. Tudtam, hogy muszáj lesz megnézni azokat az e-maileket is, amelyeket a weblapom „Kapcsolat" füle alól küldtek nekem – ezt időtlen idők óta halogattam már. Persze számítottam rá, hogy a nagy része spam lesz. Akármilyen biztonsági beállításokat alkalmazok, akkor is megtalálnak a robotok. De azért szokott közte lenni hasznos infó is, például szoktak fülszöveget vagy recenziós példányt kérni. És néha… néha olvasói leveleket is kapok. Általában azért írnak egy írónak, mert tetszett a könyve, de velem azt is közölték már így, hogy borzalmas ember vagyok. Még ha kedvesek is, akkor is fura és kellemetlen a helyzet – valaki megosztja velem, milyen érzéseket keltenek benne az én magánjellegű gondolataim. Olyan, mintha véleményezné a titkos naplómat. Nem tudom, képes leszek-e valaha is megszokni ezt az érzést, akárhány könyvet írok is. Talán részben ezért tart olyan sokáig, mire ráveszem magam, hogy megnézzem ezeket az üzeneteket.

Miután felöltöztem, bekapcsoltam a laptopomat, és gyorsan végigpörgettem az e-mailjeimet. Menet közben töröltem a szemetet. Viagra. Az új csodamódszerrel végre „kielégíthetem a nőmet". Orosz csajok.

Aztán…

Címzett: Melanie Cho; [e-mail]; T Deauxma; Kimayo, Liz; [e-mail]; Maria Tatibouet; Iris P. Westaway; Kate Owens; [e-mail]; Nina da Souza; French, Chris

Feladó: Florence Clay

Tárgy: CLARE LÁNYBÚCSÚJA!!!

Clare? Én nem is ismerek Clare-t. Csak egyet…

A szívverésem felgyorsult. Nem lehet ő. Őt már tíz éve nem láttam.

Egy pillanatig egészen irracionális módon arra gondoltam, olvasás nélkül törlöm az üzenetet. Aztán kattintottam, és megnyílt az e-mail.

HAHÓ!

Akik nem ismernek, azoknak elmondom, hogy Flo vagyok, Clare legjobb barátnője. Az egyetemen ismerkedtünk meg. Ezenkívül – tadam! – a koszorúslánya is én vagyok! Ennek megfelelően én szervezem a LÁNYBÚCSÚJÁT!

Beszéltem Clare-rel, és mint sejtitek, nem kér műanyag péniszt, sem rózsaszín tollboát. Úgyhogy valami komolyabbal készülünk – eltöltünk egy hétvégét Northumberlandben, azon a környéken, ahol az egyetem alatt leginkább szeretett lógni. Azért majd becsempészünk egy-két ízléstelen játékot, amikor nem figyel!

Clare a november 14-16-i hétvégét választotta. Tudom, hogy az UTOLSÓ PILLANATBAN szólok, de nem volt más lehetőségünk – később hol az egyikünk nem ér rá, hol a másikunk, hol meg jön a karácsony. Légyszi, azonnal jelezzetek vissza!

Puszika – remélem, hamarosan találkozhatok néhány régi baráttal, és néhány újat is szerezhetek!!!

Flo

Összeráncolt homlokkal ültem, a körömágyamat rágcsáltam, és azon töprengtem, kiről lehet szó.

Aztán megnéztem a címzettek listáját. Volt rajta egy ismerős név: Nina da Souza.

Nem volt több kérdés. Most már biztosra vettem, hogy ez a Clare az, akit én ismerek: Clare Cavendish. Más nem lehetett. Még azt is tudtam – lehet, hogy rosszul? –, hogy Durhambe járt egyetemre. Vagy Newcastle-be? Mindegy, mindkettő Northumberland környékén van.

Csak bámultam a képernyőt, mintha a pixelekben rejtőzne a válasz a gyomromat felkavaró kérdésre. Most már azt kívántam, bár töröltem volna az üzenetet olvasatlanul.

Képtelen voltam tovább ülni. Felálltam, és fel-alá járkáltam az ajtó meg az asztal között. Az asztalnál mindig megálltam, és gondterhelten néztem a laptopot.

Clare Cavendish. Miért pont én? Miért pont most?

Ezt a Flót nyilván nem kérdezhettem meg.

Csak egy ember tudhatta, mi ez az egész.

Leültem. Gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magamat, legépeltem az üzenetet.

Címzett: Nina da Souza

Feladó: Nora Shaw

Tárgy: Lánybúcsú???

Drága N, remélem, jól vagy. Bevallom, kissé meglep, hogy Clare mindkettőnket meghívott a lánybúcsújára. Te elmész? Puszi!

Aztán csak vártam a választ.

A következő napokban igyekeztem még csak nem is gondolni az ügyre. A munkába temetkeztem – a szerkesztő aprólékos javaslatainak szövevényes útvesztőjét bogozgattam –, de Florence e-mailje mégsem hagyott nyugodni. Olyan volt, mint egy seb a nyelvem hegyén, ami a legváratlanabb pillanatokban nyilall, vagy a letört köröm, amit muszáj folyamatosan piszkálni. Az üzenet egyre hátrébb került az e-mail fiókomban, mégis éreztem a jelenlétét, és szemrehányásként értékeltem a kis zászlót, amely azt jelezte, „megválaszolatlan". Akárhogy tiltakoztam ellene, az e-mail nyomán ébredt kérdések egész nap a fejemben jártak.

Válaszolj, könyörögtem Ninának gondolatban futás közben, meg amikor vacsorát főztem, meg amikor csak úgy néztem magam elé. Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom, de nem tudtam, milyen választ remélek tőle.

Néhány nap múlva, miközben reggeliztem, és ráérősen böngésztem a Twittert a telefonomon, egyszer csak felvillant az új e-mailt jelző ikon.

Nina írt.

Nagyot kortyoltam a kávémból, mély levegőt vettem, aztán megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Nina da Souza

Címzett: Nora Shaw

Tárgy: Re: Lánybúcsú???

Hallod, jó rég beszéltünk utoljára! Most láttam az e-mailedet (a héten éjszakás voltam a kórházban). Basszus, őszintén mondom, semmi kedvem elmenni. Az esküvői meghívót már régebben megkaptam, de bíztam benne, hogy legalább a lánybúcsút megúszom. Te mész? Tudod, mit? Kössünk alkut! Megyek, ha te is.

N

A kávét szürcsöltem, és a kurzort a „válasz" fölé vittem, de még nem kattintottam rá. Reméltem, hogy Nina legalább néhány olyan kérdést megválaszol, amely napok óta nem hagy nyugodni. Mikor lesz az esküvő? Miért kaptam meghívást a lánybúcsúra, ha az esküvőre nem? Ki a vőlegény?

Te, nem tudod esetleg… – kezdtem, aztán kitöröltem. Erre nem lehet csak úgy rákérdezni. Azzal beismerném, hogy halvány lila gőzöm sincs, mi folyik itt. Mindig is túl büszke voltam ahhoz, hogy leleplezzem a tudatlanságomat. Utálok lépéshátrányban lenni.

Igyekeztem nem foglalkozni a problémával zuhanyzás és öltözés közben. De amikor legközelebb felnyitottam a gépemet, két újabb olvasatlan üzenet várt.

Az egyiket Clare egy barátnője küldte, aki sajnos nem tud részt venni az eseményen, mert születésnapot ünnepel a családja.

A második Flótól jött. Csatolta az első e-mailje elolvasásáról szóló visszaigazolást is.

Címzett: [e-mail]

Feladó: Florence Clay

Tárgy: Re: CLARE LÁNYBÚCSÚJA!!!

Kedves Lee!

Bocs, hogy nyaggatlak, csak szeretném megkérdezni, megkaptad-e az e-mailemet. Tudom, régen találkoztatok már Clare-rel, de nagyon reméli, hogy eljössz! Sokat beszél rólad, és bántja, hogy a gimi óta megszakadt köztetek a kapcsolat. Nem tudom, mi történt, de az biztos, hogy nagyon-nagyon szeretné, hogy ott legyél. Kérlek, mondj igent, hogy tökéletes lehessen ez a hétvége!

Flo

Az e-mail legyezgethette volna a hiúságomat – Clare ennyire akarja, hogy ott legyek, Flo időt és energiát áldozott arra, hogy felkutasson. Mégsem legyezgette. Inkább felbosszantott, hogy nyaggatnak, és az e-mail elolvasását bizonyító visszaigazolás miatt úgy éreztem, a magánéletemben vájkálnak. Mintha ellenőrizgetnének, kémkednének utánam.

Becsuktam az e-mailt, és megnyitottam a dokumentumot, amin dolgoztam. Hiába – akármennyire igyekeztem kiverni a fejemből a lánybúcsú gondolatát, Flo szavai akkor is foglalkoztattak, visszhangoztak bennem. Nem tudom, mi történt. Mint valami nyafogós gyerek. Nem, gondoltam keserűen. Nem tudod. Úgyhogy ne is vájkálj a múltamban!

Megesküdtem, hogy nem megyek vissza többé.

Nina más. Londonban él, és időnként összefutunk Hackney környékén. Ő pont olyan szerves része a londoni életemnek, mint annak idején a readinginek volt.

De Clare… Clare teljes egészében a múltam része volt, és azt akartam, hogy ez így is maradjon.

Valahol mélyen, nagyon halkan mégis megszólalt a lelkiismeretem, és azt mondta, hogy ő nem ezt akarja.

Clare valamikor a barátom volt. A legjobb barátnőm, hosszú éveken át. Mégis elfutottam, vissza sem néztem, még a számomat sem hagytam meg. Milyen barát vagyok én?

Felpattantam, és főztem még egy kávét, csak hogy lefoglaljam magam. A sziszegő, pattogó gép fölött álltam, és a körömágyamat rágcsáltam, miközben az a tíz év járt a fejemben, amióta nem láttam Clare-t. Amikor lefőtt a kávé, töltöttem magamnak egy csészével, és visszamentem az asztalomhoz, de nem folytattam a munkát. Helyette megnyitottam a Google-t, és begépeltem a következőt: „Clare Cavendish Facebook".

Mint kiderült, sok Clare Cavendish él a világon, ki is hűlt a kávém, mire ráakadtam egyre, akiről el tudtam képzelni, hogy ő az én egykori barátnőm. A profilképen egy nő meg egy férfi állt egymás mellett, akik a Ki vagy, doki? szereplőinek öltöztek. A kócos, vörös parókától nem sokat láttam, de volt valami ismerős abban, ahogy a nő hátravetett fejjel nevetett, ezért nem tekertem tovább a végeláthatatlan listán. A férfi Matt Smithnek öltözött, zsíros haja, fémkeretes szemüvege és csokornyakkendője volt. Rákattintottam a fotóra. Sokáig néztem a párt, és próbáltam kivenni a nő vonásait. Minél tovább erőltettem a szememet, annál inkább biztosra vettem, hogy Clare az. A férfit nem ismertem.

A „névjegy" fülre kattintottam. Közös ismerős: Nina da Souza. Most már biztos lehettem benne, hogy ő az a Clare. Az is ki volt írva, hogy kapcsolatban van William Pilgrimmel. Először nem is vettem észre, hogy ismerősen cseng ez a név, de amikor mégis, nem tudtam, vajon miért. Talán a suliból? De a mi évfolyamunkra csak egy William járt, Will Miles. Pilgrim. Nem emlékeztem egyetlen Pilgrimre sem a suliból. Rákattintottam a profilképre, de az csak egy fél pohár sört ábrázolt.

Visszatértem Clare fotójára, és miközben azon gondolkodtam, mitévő legyek, Flo szavai visszhangoztak a fejemben. Nagyon reméli, hogy eljössz! Sokat beszél rólad.

Elszorult a szívem. Bűntudat ébredt bennem.

Vissza sem néztem, úgy jöttem el. Mélyen megráztak a történtek, alig tértem magamhoz. Sokáig csak ahhoz volt erőm, hogy a legalapvetőbb dolgokra koncentráljak, az is erőfeszítést igényelt, hogy egyik lábamat tegyem a másik után, és előre haladjak. A múltat mindenképpen a hátam mögött akartam tartani.

Csak ehhez volt energiám. Gondolni sem akartam arra, amit magam mögött hagytam.

De most, hogy Clare szemébe néztem, miközben régi barátnőm csábosan tekintett ki a vörös paróka alól, mintha könyörgést és szemrehányást láttam volna benne.

Emlékeztem, milyen értékesnek éreztem magamat már csak attól is, hogy egy zsúfolt teremben pont engem választott. Mély, gurgulázó nevetésére, az órai levelezésünkre, kíméletlen humorérzékére.

Arra is emlékeztem, amikor hatévesen a hálószobája padlóján aludtam – az volt az első éjszakám, amit nem otthon töltöttem. Hallgattam puha lélegzését. Rosszat álmodtam, bepisiltem, és Clare… Clare megölelt, odaadta nekem a maciját, aztán kilopózott a szekrényhez új ágyneműért, a koszosat meg a szennyestartó kosárba rejtette.

Hallottam, ahogy anyukája álmosan suttog neki a lépcsőn. Azt kérdezte, mit csinál, és Clare habozás nélkül felelt: – Kiborítottam a tejet, anyu, és teljesen eláztattam Lee ágyát.

Egy pillanatra visszarepültem az időben. Ott voltam, húsz évvel azelőtt, kicsi voltam, és meg voltam rémülve. Még most is érzem Clare szobájának illatát – éjszakai leheletünk áporodott szagát, az ablakpárkányon egy üvegben őrzött fürdőgolyók, a frissen mosott ágynemű illatát.

– Senkinek se mondd el! – súgtam, miközben áthúztuk az ágyamat, és a táskámba dugtam a pisis pizsamanadrágot.

A fejét rázta.

– Dehogy mondom!

És nem is tette.

Még mindig a számítógépnél ültem, amikor pityegés jelezte egy újabb e-mail érkezését. Nina küldte.

Akkor mi a terv? Flo a fejemen ugrál. Áll az alku? N.

Felálltam, elsétáltam az ajtóig, és közben bizsergett az ujjam. Már akkor éreztem, hogy ostobaság, amire készülök. Visszamentem a laptophoz, és mielőtt még meggondolhattam volna magamat, gyorsan bepötyögtem a választ: Oké, áll az alku. Puszi!

Nina egy órával később írt vissza.

Hűha! Félre ne érts, de hallod, megleptél! De kellemes meglepetés volt. Eszedbe se jusson cserbenhagyni! Ne feledd, orvos vagyok, és legalább három olyan módszerrel tudnálak megölni, ami után nem marad bizonyíték. N.

Mély levegőt vettem, megnyitottam Flo első üzenetét, és ezt válaszoltam rá:

Kedves Florence! (Flo?)

Köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom. Kérlek, köszönd meg a nevemben Clare-nek, hogy gondolt rám! Már nagyon várom, hogy találkozhassak veletek Northumberlandben, és újra láthassam Clare-t.

Baráti üdvözlettel:

Nora (Clare Lee-ként ismer)

Ui.: Kérlek, erre az e-mail címre írj, ha valami változás van! A másikat ritkábban nézem.

Ezek után folyamatosan érkeztek az újabb és újabb üzenetek. A többség sajnálkozva utasította el a meghívást, de későn értesültek a lánybúcsúról, már volt programjuk. Egész hétvégére elutazom… Nagyon sajnálom, de dolgoznom kell… Temetésre megyek a családdal… (Nina megjegyzése: Amelyik még egyszer a „válasz mindenkinek" gombra kattint, azt magam fogom elásni.) Sajnos Cornwallba megyek búvárkodni! (Nina megjegyzése: Búvárkodni? Novemberben? Ennél jobb kifogás nem jutott eszébe? Basszus, ha tudom, hogy ilyen alacsonyan van a léc, azt mondtam volna, hogy Chilében ragadtam egy bányában!)

Megint munka. Megint előre leszervezett program. Közte néhány igen.

Végre kialakult a lista. Clare, Flo, Melanie, Tom (Nina megjegyzése: ???), Nina, én.

Csak hat ember. Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű Clare, ezt kevésnek éreztem. Mármint ahhoz képest, amilyen népszerű a suliban volt. De tény, hogy Flo későn szólt.

Vajon ezért hívott meg engem? Hogy velem is többen legyünk? De nem, ez nem vall Clare-re. Legalábbis az a lány, akit régen ismertem, pontosan azokat hívta volna meg, akiket csak akar, és úgy csűrte-csavarta volna a dolgot, hogy a végén az derüljön ki, annyira exkluzív a buli, hogy csak maroknyi ember mehet el.

Besöpörtem az emlékeket a napi rutin szőnyege alá. Mégis újra és újra felbukkantak – hol futás közben, hol az éjszaka közepén, mindig akkor, amikor a legkevésbé vártam.

Miért, Clare? Miért pont most?

3

Félelmetesen gyorsan eljött a november. Nagyon igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni a lánybúcsúval, és a munkámra koncentrálni, de ahogy közeledett a hétvége, ez egyre inkább nehezemre esett. Hosszabb útvonalakon futottam, hogy minél fáradtabb legyek, mire elérkezik a lefekvés ideje, de amint letettem a fejemet, megkezdődött a sustorgás. Tíz év. Azok után, ami történt. Lehet, hogy óriási hibát követek el?

Ha nem ígértem volna meg Ninának, hogy elmegyek, kihátráltam volna a dologból, de amikor eljött a tizennegyedike, ott voltam – hideg, borús reggelen szálltam le a vonatról Newcastle-ben, kezemben a csomagommal, oldalamon Ninával, aki maga sodorta cigarettával a szájában morgolódott, hogy mennyivel jobb lenne otthon lenni. Közben én kávét vettem a peronon egy bódénál. Ez már a harmadik lánybúcsú idén (szippantás a cigiből), a legutóbbira majdnem ötszáz fontja ment rá (szippantás), és ha az esküvőt is beleszámolja, ez a mostani nem fog megállni egy ezres alatt (füst kifújása). Igazából kedve lenne inkább írni nekik egy csekket egy nagyobb összegről, és megtartani az éves szabadságát. És azt sem érti pontosan, miért nem hozhatta el Jesst, pufogott tovább, miközben tűsarkújával eltaposta a csikket.

– Azért, mert ez egy lánybúcsú – feleltem. Felhajtottam a maradék kávét, aztán követtem Ninát a parkolóba. – Mert az egésznek az a lényege, hogy mindenki otthon hagyja a párját. Különben, basszus, simán eljöhetne a vőlegény is, nem?

Nem szoktam káromkodni, csak ha Ninával vagyok. Valahogy kihozza belőlem. Lehet, hogy van egy másik énem, egy káromkodós, aki alig várja, hogy elszabadulhasson.

– Még mindig nem vezetsz? – kérdezte Nina, amikor a bérelt Ford hátsó ülésére hajítottuk a táskáinkat.

Vállat vontam.

– Ezt az alapvető képességet sosem sajátítottam el, bocs.

– Tőlem ne kérj elnézést – csóválta a fejét, miközben beült a kormány mögé, bevágta az ajtót, és a gyújtásba helyezte a kulcsot. – Utálok utas lenni. A vezetés olyan, mint a karaoke. Ha te csinálod, akkor király, de ha más, az ciki vagy ijesztő.

– Hát… tudod, csak az van… Londonban élek, és ott inkább luxus kocsit tartani, mint szükséglet. Nem?

– Én a szüleimhez is telekocsival megyek.

– Hmmm. – Kinéztem az ablakon, Nina pedig kinyomta a kuplungot. A kocsi akkorát ugrott, mint egy nyúl, aztán elindultunk. – Ausztrália jó messze van Volvóval.

– Jaj, el is felejtettem, hogy anyukád emigrált. Ööö… A mostohaapáddal. Őt hogy is hívják?

– Philipnek – feleltem. Miért érzem úgy magam, mint egy durcás tinilány, ahányszor kimondom a nevét? Semmi baj sincs a nevével.

Nina sokatmondóan nézett rám, aztán a GPS felé fordult.

– Bekapcsolnád, és beírnád az irányítószámot, amit Flótól kaptunk? Így lesz esélyünk élve kikeveredni Newcastle központjából.

Westerhope, Throckley, Stanegate, Haltwhistle, Wark… ahogy elsuhantak az ablak előtt a táblák, olyan érzésem volt, mintha valami furcsa verset olvasnék. Úgy kígyózott előttünk az út, mint egy ólomszürke szalag, amelyet behajítottak a birkákkal pettyezett lápok és alacsony hegyek közé. Az ég felhős volt. A kis kőházak apró csoportjai, amelyek mellett időnként elhajtottunk, úgy bújtak meg a völgyekben, mintha el akarnának rejtőzni a szemünk elől. Nem volt szükség rá, hogy navigáljak, olvasni pedig nem tudok a kocsiban, mert hányingerem lesz, úgyhogy lehunytam a szememet, és igyekeztem kizárni Ninát és a rádiót. Egyedül akartam maradni a kérdéseimmel.

Miért, Clare? Miért pont most?

Most, hogy férjhez megy, fel akarja éleszteni a régi barátságot? De ha így van, miért nem hívott meg az esküvőre? Nina kapott meghívót, tehát nem arról lehet szó, hogy csak a szűk család vesz részt a ceremónián.

Lelki szemeim előtt a fejét csóválta, és türelemre intett, azt akarta, hogy várjak. Clare mindig is szerette a titkokat. Egyik kedvenc hobbija volt, hogy mindenfélét kiderített az emberről, aztán meg célozgatott. Nem híresztelte el – csak homályosan utalgatott beszélgetés közben, úgy, hogy csak az érintett értse, miről beszél. Így tudatta, hogy tudja a titkodat.

Hexhamben megebédeltünk, és Nina elszívott egy cigit, aztán tovább haladtunk a Kielder-erdő felé, vidékre, ahol az ég egészen alacsonyan függ. Ahogy az út szűkült, úgy tűnt, egyre közelebb lépnek hozzánk a fák. Átlépkedtek a tőzeges gyepen, és az út mellett álltak őrt. Csak egy vékony kőfal választotta el őket tőlünk.

Amikor beértünk az erdőbe, a GPS-jel először gyengült, aztán el is vesztettük.

– Várj csak! – túrtam a válltáskámba. – Nekem megvan kinyomtatva az útleírás, amit Flo küldött.

– Ezennel az év kiscserkészévé nyilvánítalak – gúnyolódott Nina, de azért érezhetően megkönnyebbült. – Mégis mi bajod van az iPhone-nal?

– Nincs nekem azzal semmi bajom – mutattam fel a mobilomat, amely folyamatosan és sikertelenül próbálta betölteni a Google térképet. – Csak elég kiszámíthatatlan, mikor tűnik el a térerő. – A papírt néztem. Üvegház, Stanebridge út, ez volt a fejlécben. – Oké, most jobbra. A kanyar után jobbra. Bármelyik pillanatban… – Elhúztunk az elágazás mellett, mire én kedvesen így szóltam: – Ez volt az. Itt kellett volna elfordulni.

– Kurva jó navigátor vagy ám!

– Mi van?

– Képzeld, az elágazás előtt kellene szólni, hogy forduljak le! – A GPS robothangját utánozta: – Ötven méter után… fordulj… balra. Harminc méter után… fordulj… balra. Fordulj vissza, ahol lehet. Újratervezés.

– Jó, akkor fordulj vissza, ahol lehet, drágám. Túlmentél.

– Leszarom én, hogy hol lehet – közölte Nina, majd a fékbe taposott, és gyorsan, rosszkedvűen, Y alakban megfordult a következő