A pihenőhely

By Sarah Pearse

A szanatórium című New York Times bestseller szerzőjétől
Elin Warner nyomozó második kiruccanása, amely során felderíti, mi áll a káprázatosan szép szigeten található pihenőhelyen történt halálesetek mögött.
Legtöbben pihenni jöttek.
De van, akit a bosszú hajt.
Wellness pihenőhely nyílt egy szigeten, nem messze Anglia partjaitól. Ez a szállás azzal kecsegtet, hogy az ember felfrissülhet, kipihenheti magát – de magának a szigetnek, amelyet a helybeliek Halálszikla néven ismernek, sötét a múltja. Sok évvel ezelőtt egy sorozatgyilkos garázdálkodott rajta, és az a szóbeszéd járja, hogy a sziget ma is elátkozott.
Elin Warner nyomozót akkor hívják a pihenőhelyre, amikor a jógapavilon alatti sziklán fiatal nő holttestére bukkannak. Első pillantásra úgy tűnik, tragikus baleset történt. De az áldozat nem a pihenőhelyen szállt meg – egyáltalán nem is kellett volna a szigeten tartózkodnia.
Másnap az egyik vendég búvárkodás közben a vízbe fullad. Elin ekkor már gyanakszik, hogy a halálesetek nem a véletlen művei. De miért vette célba valaki a pihenőhely vendégeit, és még ki lehet veszélyben?
Elinnek meg kell találnia a gyilkost, nehogy a sziget történelme megismétlődjön.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Sep 11, 2022
• ISBN: 9789635682393

Book preview

BorítóSarah Pearse: A pihenőhely21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sarah Pearse: The Retreat

Copyright © Sarah Pearse Ltd 2022

All rights reserved.

Borítóterv © Ervin Serrano

Borítófotók © Getty Images, Shutterstock

Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 239 3

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Vereckei Andrea

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Anyának

„Lehetsz király vagy utcaseprő, mindenki táncol a kaszással"

Az emberölés miatt elítélt Robert Alton Harris utolsó szavai

Prológus

2003 nyara

Thea sikolya belehasít a tisztás csendjébe, a madarak ijedten röppennek fel a fákról.

Mintha nem is emberi lenne az éles, kétségbeesett hang, az ilyen sikolytól összerándul a gyomor és beszakad a dobhártya.

A lánynak várnia kellett volna, amíg visszaérnek a táborba. Mondta is neki, hogy bírja ki.

Thea erősködött. Fél órával és három sörrel korábban lógtak el a táborból, hogy kettesben legyenek, és már nem bírta visszatartani.

– Ne nézz így rám, minek hoztál annyi sört! Szólj, ha jön valaki!

Kuncogva vonult félre, és úgy helyezkedett, hogy Ollie csak a fehér papucscipője homokos orrát lássa, amikor a vékony sugár kanyarogva utat tör magának a porban.

Felerősödik a sikoly.

Ollie egy pillanatra megmerevedik, aztán működésbe lépnek a reflexei, és megiramodik a lány felé. De szinte rögtön le is fékez, száraz földet és faleveleket rúgva a magasba.

Valaki kilép az ágak közül.

Árnyékot vet rájuk a fejük felett kiugró kőszikla, amiről a sziget a nevét kapta, de Ollie rögtön látja, hogy az idegen nem a táborból való. Nem rövidnadrágban és pólóban van, mint a gyerekek, és nem is a táborvezetők vidám, zöld egyenruháját viseli; valami sötét, ormótlan öltözék van rajta.

Ollie tekintete Theára villan. Látja őt kétségbeesetten vergődni a dús aljnövényzetben.

Meg akar mozdulni, csinálni akar valamit, de mintha odaszögezték volna. Csak néz meredten, a szíve dübörög a mellkasában.

Dulakodás, aztán egy éles reccsenés, mintha eltört volna valami.

Sosem hallotta még ezt a hangot.

Ollie becsukja a szemét. Tudja, hogy Thea volt az, de valami mást képzel a helyébe. Egy bábut. Próbababát.

Akármi mást.

Amikor rettegve kinyitja a szemét, látja, hogy sötétebb és sűrűbb lett a földön a nedvesség.

Vér.

Villa alakban szétágazik: folyékony kígyónyelv.

A következő ütés keményebb és gyorsabb, de ez már nem ér el Ollie-hoz, ahogy Thea második, torkán akadt sikolya sem, ugyanis a fiú ekkor már fut.

Beveti magát a fák közé, és a barlang felé rohan, amit előző nap találtak Theával, mialatt a többiek a tűzgyújtással foglalatoskodtak. Úgy tettek, mintha csak beszélgetni meg iszogatni húzódtak volna félre, de egyértelmű volt, hogy többről van szó.

Ollie keze a lány bársonyos bőréhez simul a sortja fölött, összeér a szájuk…

Nem akar erre gondolni, és felgyorsít. Mintha vakon futna; a lemenő nap sugarai a lombok között vibrálnak, csak elmosódó, zöld foltokat lát, meg a barnás levélszőnyeget a talpa alatt. Csúszkál a tornacipője a talajon, mintha sár lenne, pedig minden száraz.

Tüskés ágak akadnak a pólójába. Az egyik felkarcolja a bőrt a csuklója belső felén. Kiserken a vére – pici, piros gyöngyök szaggatott sora.

Olyan érzés, mintha ez nem először történne vele – egy fura déjà vu, mint mikor hideglelőset álmodunk, amiből verítékben úszva, zihálva riadunk fel, és utána is sokáig velünk marad.

Néhány méterrel odább megritkulnak a fák, az erdei talaj átadja a helyét a homoknak, és lejjebb a szikláknak, az elefántfülekre emlékeztető, poros mészkőlapoknak. Már a lépcsőhöz ért, amit Thea fedezett fel tegnap, egyszerű fafokok a földbe verve. Akkora lendületben van, hogy hátra kell dőlnie, ha nem akar lebucskázni.

A lépcső aljára érve leugrik a homokba, és fut tovább a sziklakiszögellés felé, ahol tegnap este feküdtek Theával, a kicsempészett üvegekkel a kezükben.

Ollie négykézláb, szinte a földhöz lapulva bemászik a szikla alá. Felhúzott térddel leül, és a lélegzésére összpontosít. Be és ki. Be és ki. Csak nyugodtan. Maradj csendben.

A teste azonban ellenszegül, és megállíthatatlanul remeg.

Két kézzel szorítja a fejét, mintha így elhallgattathatná a fülében visszhangzó sikolyt. Már nemcsak a hang kísérti, hanem a kép is: ahogy Thea összecsuklik, mintha a bábjátékos erősen megrántotta volna a zsinórokat.

Ütni kezdi a sziklát a feje fölött, amíg le nem nyúzza a kezéről a bőrt.

Véresek az ujjpercei, és a fájdalomba próbál kapaszkodni, hogy elterelje a figyelmét, de nem megy.

Az igazság azt üvölti felé, hogy otthagyta Theát. Otthagyta. Elfutott.

Ollie a lába közé hajtja a fejét, és vesz egy hosszú, reszketeg lélegzetet.

Percekkel később még mindig nem jön senki. Későre jár, annyi biztos. Majdnem teljesen lement már a nap, most árnyékba borul előtte a homok.

Úgy dönt, vár még egy kicsit, aztán megpróbál visszajutni a táborba. Ahogy múlnak a percek, félig-meddig meggyőzi magát, hogy csak hecc volt az egész, amire a fiúk vették rá Theát. Ebbe a gondolatba kapaszkodik: amikor visszaér a táborba, Thea is ott lesz, és kineveti majd, amiért elszaladt, mint egy kisgyerek.

Néhány perccel ezután kimászik a fedezékből. Felegyenesedik, és körbekémlel, de üres a part, sehol egy lélek.

Ahogy fut visszafelé az erdőn át, még mindig arra gondol: csak vicc volt. Kutyabaja Theának. De amint kiér a tisztásra, már tudja. A korábbi sötét csík helyén most vérpatak kígyózik.

Ollie próbál ránézni a lányra, de képtelen elszakítani a tekintetét a vérrel összemázolt, mozdulatlan papucscipőről.

Ez nem valóság. Nem Thea az. Nem lehet ő…

Elfordul, ahogy epe gyűlik a torkába.

Ekkor észrevesz valamit a poros falevelekkel borított földön.

Egy nagyjából harminc centiméter hosszú, méretes követ. Ütött-kopott a felülete, karcolások és bemélyedések vannak rajta, ahol legyalulták a hullámok meg a homokszemcsék, egyébként sima, és a körvonala is egyenletes.

Ollie felveszi a földről. Tapintásra meleg és érdes. Valahogy ismerős, gondolja, ahogy lassan forgatja a kezében.

Aztán megáll a kezében a kődarab.

Félredöntött fejjel felnéz a sziklára, majd le a kezére.

Ide-oda ugrál a tekintete, mígnem összemosódik előtte a kép.

Megérti, hogy ez nem közönséges kődarab.

A fenti szikláéra emlékeztet a formája.

A Kaszás sziklájára hasonlít.

Csütörtök, 10.00, 2021

@fedezdfelavadontjóval

– Itt is vagyok újra, ahogy ígértem. Épp a parton várjuk a csónakot, ami majd átvisz bennünket a szigetre, de nekem csak most esik le, hogy mennyire kint van ez a Cary Island. Legalább húsz perc az út csónakkal a szárazföldtől. – Jo az arcáról a tenger felé fordítja a telefon kameráját, a távolban még éppen ki lehet venni a szigetet. – Csomóan kérdeztetek a LUMEN-ről, úgyhogy mesélek kicsit a környékről. Ez egy luxuspihenőhely azon a varázslatos szigeten, amit az előbb mutattam nektek, Dél-Devon partjainál. Építtetőjét a mexikói legenda, Luis Barragán inspirálta, szóval cukorkaszínű luxusvillákról beszélünk, kilátással a tengerre. Van mindenféle extracucc: kültéri jógapavilon, üvegfenekű úszómedence, meg egy eszement kötélhinta, ami kileng a víz fölé… az ember belepottyanhat róla egyenesen a tengerbe. Az egyik legkülönlegesebb jellegzetesség egy kis privát szigetecskére épített, csodás villa – nászutasok, ez nektek lett kitalálva. Nem tudtam lecsapni rá, mert már lefoglalták, de pazar látvány. Ma még elviszlek benneteket egy kajaktúrára, de hogy legyen elképzelésetek a szigeten elérhető wellness-szolgáltatásokról, előbb gyorsan elmondom, hogy van deszkás evezés, lehet meditálni, kajakozni, foilboardozni, meg minden. – Hatásszünet. – Ami a cidris részt illeti, imádom a hely háttérsztoriját. Innen pont láthatjátok azt a kiugró sziklát, amiről a sziget a nevét kapta: az ott a Kaszás sziklája. Para, mi? A környékbeliek szerint átok ül a szigeten. Azt mondják – itt suttogásig halkítja a hangját –, a szikla a kaszás manifesztációja. A pestis idején ide zárták a betegeket, és hagyták őket meghalni. A szóbeszéd szerint azóta is bolyong a lelkük, és csak akkor lelhetnek békére, ha a kaszás új áldozatot szed. Ha túl sokáig maradsz, te leszel a kövi…

Jo újból megfordítja a kamerát, hogy lássák az arcán a színlelt rettegést.

– Bizarr, nem? És ez még nem minden. Volt a szigeten egy iskola, ami már millió éve leégett. Utána elhagyatva állt, mígnem a kilencvenes évek végén a helyi önkormányzat ifjúsági központtá alakította. Minden nagyon szuper volt egészen 2003-ig, amikor is a sziget gondnoka, Larson Creacher, legyilkolt ott egy csapat tinédzsert. – Ismét lehalkítja a hangját. – Jól gondolom, hogy ezek a félelmetes adalékok csak még vonzóbbá teszik a helyet?

1

1. nap

Ragacsos a levegő, ahogy Elin Warner fut, rátapad a szemére, beletapad a hajába.

Még csak reggel hat óra, de máris forróságot lehel a beton, és szellő se rezdül.

A délnyugati parti ösvényen jelölte ki magának az útvonalat – kétoldalt házak sorjáznak, fényűző Viktória korabeli meg olaszos stílusú villák pettyezik az erdős hegyoldalt. Szikrázik a napfény az ablakokon, ahogy Elin tükörképe ott fut mellette az üvegen – rövidre nyírt, szőke haja a lépései ritmusára örvénylik az arca körül.

A házak kívülről törékenynek tűnnek az éleiket lekerekítő hőségben. A kertekben sárgára égett fű nem egyszerűen megállt a növekedésben, hanem haldoklik, csupasz foltok tátonganak rajta, akár a sebek.

Mindig is forrók voltak a nyarak, de nem így: hetekig tartó napsütéssel, rekordhőmérsékletekkel. Tele voltak a lapok a sztrádák felrepedezett betonjáról meg az elmaradhatatlan, motorháztetőkön sülő tojásokról készített fotókkal. Az előrejelzések már hetekkel korábbra enyhülést ígértek, ez azonban tévedés volt. Rendületlenül tűzött a nap, és pattanásig feszültek az idegek.

Elin még tartja magát, de a belső állapota ellentmondásban van a külsővel. A rekkenő hőség napjaiban annak szöges ellentéte, jeges félelem járja át a bensőjét.

A gondolatai kavargásától már aludni sem tud éjszakánként. A félelemkezelési stratégiája a régi: futás, kérlelhetetlen testedzés. Az utóbbi hetekben romlott a helyzet – még korábban jár futni, még nagyobb távokat fut, titokban fut. Kínozza magát.

Csak mert a testvére, Isaac, azt mondta, hogy jelentkezett az apjuk.

Néhány méterrel később füves térség töri meg a bal felől álló házak sorát. Mögötte húzódik a szirtfalat körülölelő parti ösvény.

A járdáról lelépve megiramodik az ösvényre nyíló füves rész felé.

Görcsbe rándul a gyomra.

Nincs korlát, és csak néhány lépés választja el a negyven méter mély meredélytől, de szereti ezt: ilyen egy igazi parti ösvény, nem ékelődnek házak az ember és a tenger közé. Kinyílik a táj; jobbra Brixham, balra Exmouth. Csak kéket lát, a tenger kékje valamivel sötétebb, mint a reggeli égbolt pasztellkékje. Indigókék.

Minden lépésnél érzi a föld melegét az edzőcipője talpán keresztül. Eltűnődik, hogy mi történne, ha nem állna meg; felrobbanna-e végül, mint egy túlmelegedett motor, vagy csak futna tovább.

Nagy a kísértés: addig menni, amíg meg nem szűnnek a gondolatok, hogy ne kelljen tovább erőlködnie – mert néha tényleg olyan érzés, mintha tíz körömmel csimpaszkodna a normalitásba. Egyetlen apró hiba, és elbukik.

A hegytetőre érve Elin lelassít, mert a combjai már tiltakoznak az erőfeszítés ellen. Megnyomja a szünet gombot az aktivitásmérőjén. Egy szürke kocsi épp most ér fel a hegyre. Gyorsan jön, és az öblös motorzaj felriasztja a kilapított állattetemet csipegető sirályokat az út közepén.

A kocsi formára és színre is ismerős. Biztos benne, hogy Steedé, a nyomozóé, akit beosztottak mellé. Amikor por- és kavicsfelhőt maga után hagyva elhúz mellette a járgány, Elin még Steed arcélét is látja: az enyhén horgas orrot, erős állát, meg a zselével megrendszabályozott, világos, rövidre nyírt haját. A férfi olyan képet vág, amitől a maradék szusz is kifogy Elinből. Azonnal felismeri az adrenalinmámort.

A társa éppen melózik.

A hegy tövében megáll a kocsi. Nyílik az ajtó, és a férfi elkocog a part felé.

Elin előhúzza a sortjából a telefonját, és a kijelzőre pillant. Nem hívták a központból. Meló van egy köpésre tőle, és inkább Steedhez fordultak vele.

Erőt vesz rajta az ismerős szorongás, amely azóta gyötri, hogy a személyzetis és Anna, a főnöke úgy döntött, nem áll még készen, hogy teljesen visszatérjen a munkába a kényszerpihenőjéről.

A férfi egy part felé tartó folt a távolban. Elin egyik lábáról a másikra áll. Tudja, hogy helyesebb lenne, ha a tervénél maradva hazafutna Willhez reggelizni, de a büszkesége erősebb.

Lerobog a hegyről, és Steed autója mellett átrohan az úton. Kocsi sehol, csak egy macska lopakodik a betonon, szinte a földhöz lapulva. Elin átvág a csenevész füvön a néptelen part felé. Nyoma sincs Steednek.

Balra indulva elhalad a partra fémpilléreken kinyúló étterem előtt. A rusztikus kinézetű bodega neve uszadék fából kirakva díszeleg az ajtó fölött: Homár tanya. Most zárva van. Este biztosan zsúfolásig tömve volt, színes izzósorok világították meg a borosflaskákat meg a sült krumplival tálalt kagylóhalmokat.

Még pár lépés, és megvan Steed; a homokban térdel, az inge megfeszül az izmain. A nyers testiség, Elinnek mindig ez tűnik szembe először, egyébként a férfi csupa ellentmondás, lágy vonásai, az érzéki szempár meg a széles, telt száj, teljesen ellentétben állnak izmos, tökéletes alakjával. A férfiak azon ritka típusához tartozik, amelyik mellett a nők egyszerre érzik magukat védelmezettnek és védelmezőnek.

Fesztelen munkakapcsolatot alakítottak ki. A társa fiatalabb, a húszas évei végén jár, de semmi sincs benne az ilyen korú férfiakra jellemző önteltségből. Jó eszű, remek érzékkel kérdez, és kivételes az érzelmi intelligenciája.

Egy nő áll mellette. Ránézésre a negyvenes évei végét tapossa, magas és izmos. Még mindig rajta van a fürdődresszével megegyező árnyalatú kék úszósapkája, a vékony gumianyag alatt kirajzolódik a fejformája. A hőség ellenére didereg, és idegesen topog.

Steed megfordul, és akkor Elin meglátja a lábat: a homokban heverő vádlit, rátapadt, szottyadt salátára emlékeztető hínárdarabkákkal.

Elin előrelép, hogy jobban lássa.

Egy tinédzser. Csúnya sebekkel – vágásokkal az arcán, a mellkasán és a lábán. A ruhájából szinte csak foszlányok maradtak, a pólója széthasadt a varrás vonalában.

Még egy lépés, és elmosódik a kép, a levegőt megülő pára miatt kibillen a fókusz. A következő lépésnél megrohanja a felismerés.

Levegő után kap.

Steed elkerekedő szemmel hátrafordul a hangra.

– Elin? – Habozik. – Hát te…

A többi szava elszáll, ahogy Elin futásnak ered.

Már érti, hogy miért nem ő kapta a feladatot.

Hát persze.

2

Hana Leger és a húga, Jo, bőröndökkel és táskákkal a lábuk körül, a mólón várják a csónakot, ami majd átviszi őket a szigetre. Hana a tarkóját dörgöli. Olyan érzés, mintha a nap, akár egy lézersugár, azt a lágy pontot pécézte volna ki magának.

Tele van a víz emberekkel: nyüzsögnek a kenusok, úszók és gumicsónakosok, a horizonton magányos figurák hajtják az evezős deszkáikat. A sekély részeknél gyerekek pancsolnak. Pufók karocskák csapkodják a habokat.

Hanának görcsbe rándul a gyomra, de csak azért is tovább figyeli a guggoló totyogóst.

Ne fordítsd el a tekinteted. Nem játszhat örökké vakot.

– Minden oké? – pillant rá Jo a pilóta-napszemüvege mögül, és fúj egyet fölfelé, meglebbentve a copfjából kiszökött, platinaszőke hajszálakat.

– Csak melegem van. Nem számítottam rá, hogy ilyen durva lesz. – Hana bubifrizurára vágott, sötét haja nyirkosan tapad a tarkójára. Felborzolja.

Jo bekotor a hátizsákjába. Egy pehelykönnyű, praktikus zsákja van, sok cipzárral és zsebbel. Elővesz egy palack vizet, meghúzza, aztán továbbadja Hanának. Ő is iszik a langyos, műanyagízű vízből.

Lélegzetelállítóan fest a húga. Magas, napbarnított, és képes még a fehér vászon nyáriruhát meg a kissé elnyűtt leopárdmintás Birkenstock papucsát is úgy viselni, hogy menőn nézzen ki. A rendszeres jógázás, futás és síelés hatására Jo minden porcikája izmos.

Hana hunyorogva követi őt a móló végébe. A sziget ködbe vész, mert árnyékba vonja a mögötte ragyogó napkorong. Csak egyvalami látszik tisztán: a hírhedt, előreugró szikla a sziget bal felén, amely egy kaszát tartó csuklyás emberre emlékeztet.

Hanának összeugrik a gyomra a látványtól.

– Nem gondoltam volna, hogy tényleg így néz ki…

– Mint egy kaszás? – fordul feléje Jo az arca körül táncoló copfjával.

– Igen. – Hiába visel napszemüveget, minden pislantásnál felvillan előtte a szikla borús árnya. Nagy a kontraszt a brosúrában szereplő fehér homokstrandokhoz meg a buja vegetációhoz képest.

– De várod, ugye? Mármint a pihenést. – Jo kénytelen túlkiabálni egy jet ski dohogását.

– Persze – présel ki magából Hana egy mosolyt, habár legbelül rettegett ettől az utazástól.

Elsőre nemet mondott Jónak. Fura volt elképzelnie, hogy együtt nyaralnak majd Beával, a legidősebb nővérükkel, meg Mayával, az unokatestvérükkel, plusz a fiúikkal. Hónapok óta nem találkoztak, miután az elmúlt néhány évben szép lassan távolodtak egymástól. Jo azt mondta, hogy ez majd újra összehozza őket, de Hana nem értette a dolgot. Minek ezt most? Ennyi idő után?

Egy betonbiztosnak ítélt kifogást vetett be: Liam nélkül úgyse lenne olyan, Jo azonban nem tágított, hívogatta, meg üzenetekkel bombázta, sőt még a lakására is feljött, ami ritka dolog, csak hogy megmutassa Hanának a brosúrát.

Jo az agyára ment, és Hana öregnek és háklisnak érezte magát, amiért ellenszegül neki. Jo így működik: igazi vezéregyéniség, de nem zsarnoki értelemben, hanem ilyen a személyisége. Az ember bekerült ebbe a légörvénybe, és még csak észre sem vette, hogy irányítják.

Hanát ez sosem zavarta úgy, ahogy például Beát bosszantotta. A rendkívül zárkózott, könyvmoly Bea kellemetlennek érezte Jo energikus kifelé fordulását. Hana talán azért bírta jobban a gyűrődést, mert ő a kettő között volt: olvasott volt, de nem Bea szintjén. Sportos volt, de nem profi sportoló, mint Jo.

– Posztolok egyet, hogy innen hogy néz ki a sziget. – Jo készít egy fotót.

Hana elfordul. Halálosan idegesíti, hogy minden lépésüket dokumentálja, de nem panaszkodhat. Ezt az utat is annak köszönhetik, hogy Jo megszállottan aktív a közösségi médiában: utazási influenszer lévén ingyennyaralásokkal szokták honorálni a tevékenységét. Majdnem négyszázezer követője van, akik szeretik a természetességét, és rendszeresen kommentelnek a „szimpiségéről", a kissé túl széles szájával meg a streisandes orrával.

– Ez még nem lehet a miénk – vágja zsebre Jo a telefont. Egy csónak közeledik feléjük a vízen, fehér tajtékot húzva. Hana leolvassa az oldalára festett nagybetűket: Lumen. Jo vet egy pillantást az okosórájára. – Öt perc múlva egész. Hol van mindenki? – Elnéz a strand felé. – Na, ott jön Seth.

Hana követi a pillantását.

– Igen?

– Igen? – utánozza Jo. – Legalább színlelj némi lelkesedést, Han. – Fejét rázza. – Tudom, hogy nem rajongsz érte. Szerinted túl „zűrös". – Az ujjaival mutatja az idézőjeleket. – Nem igaz? – Megfeszül az arca. – Már bánom, hogy elmondtam. Amúgy se volt főbenjáró.

Legördül egy izzadságcsepp Hana háta közepén. Jo mestere a hirtelen váltásoknak.

– A priusz igenis fontos dolog. Aggódtunk érted.

– Rossz társaságba keveredett. Ennyi – villan meg Jo szeme. – Nem mindenki tökéletes ám, nem tud mindenki egész nap gügye dalocskákat énekelni kisgyerekeknek.

Hana ránéz. Na lám. Kibújik a szög a zsákból. Ezért volt rossz ötlet ez a vakáció. Mert Jo, szokásához híven, néhány jól megválasztott szóval megszégyeníti. Az a legrosszabb, hogy ez nem csupán gúnyolódás, csakugyan megfelel a róla kialakított képnek, térdig gázol a gyurmában, és kívülről fújja a gyerekdalokat. El se tudnák képzelni a maszatos kezeket, meg hogy mi minden jár azokban a kis fejekben, amit szépítés nélkül ki is mondanak, és hogy egy idő után már látszik, hogy milyen felnőtt válik majd belőlük.

Jo széles mosollyal integet a közeledő Sethnek. Megint váltott.

– Juhú! Végre itt vagy!

Egy rövidnadrágot és pólót viselő, fess férfi tart feléjük. A magassága, a járása, a szemébe húzott baseballsapka – mindez fájdalmasan ismerős. Hana a tűző nap miatt nem látja jól az arcát, de hátborzongató a hasonlóság. Hiába mond mást az esze, egy pillanatra megdobban a szíve.

Persze hogy nem ő az. Liam nincs többé. Liam halott, halott, halott.

Nagyot nyel, és csak ekkor veszi észre a kisebbik alakot Seth háta mögött. Caleb az, Bea fiúja. De Bea nélkül. Hana Jóhoz fordul:

– Bea hol van?

– Lemondta. – Jo magasabb hangfekvésre vált. – Nem mondtam?

– Nem – feleli mereven. – Mikor?

– Még a múlt héten. Valami munkaügy. Amerikába kellett utaznia.

Bea lemondta. Nincs ebben semmi meglepő. Mindig is munkamániás volt, és az utóbbi években még jobban belehúzott.

– És Calebet küldte maga helyett.

Jo megvonja a vállát.

– Legalább megismerjük.

– Nem akartad volna áttenni máskorra, hogy Bea is eljöhessen?

– Nem. Késő lett volna, és különben is ránk fér, Han. – Csendes eltökéltség ül ki az arcára. – Ez majd újra összekovácsol minket. – Mielőtt Hana felelhetne, Jo öles léptekkel megindul az érkezők felé. – Eléjük megyek. – Ahogy ellép Hana mellett, felborítja a hátizsákját. Nincs behúzva rajta a cipzár, úgyhogy minden kiborul belőle: hajkefe, napló, pénztárca. Egy félig üres vizespalack végiggurul a pallókon. – Basszus. – Jo a palack után nyúl, és bedobál mindent a zsákjába, aztán siet tovább a két fiú elé.

Hana már éppen utánaindulna, amikor észreveszi, hogy ott maradt valami: egy gyűrött papírcetli. Felveszi, és megnézi.

Az áll rajta, Hana, aztán ugyanaz a rövid mondat háromszor, de az első kettőt kihúzták.

„Bocsáss meg. Bocsáss meg. Bocsáss meg."

3

Mire Elin a lakáshoz ér, már szakad róla a víz, eláztatva a kék trikója nyakrészét. Nem a futástól zsibong a bőre, hanem az Annával folytatott telefonbeszélgetéstől. Felszínes csevejnek indult, de Elin pontosan tudta, miért hívta a főnöke. Steed kapcsolatba lépett Annával, és elmondta neki, hogy látta Elint.

Felidézi a beszélgetést.

– Steed üzent neked, igaz?

– Igen, mert felmerült…

– Hayler volt, ugye? Visszatért.

Az agyában dörömböl a név: Hayler. Hayler. Első ügye mint valami élősködő ette be magát a lelkébe. Hayler megölt két fiatal lányt, egy motorcsónakhoz kötözte őket, és a propellerre bízta a dolgot. És Elin hagyta meglógni. Összeroppant az eset után: ezért ment kényszerpihenőre, és ezért kellett olyan hirtelenjében kiszállnia a súlyos bűneseteket vizsgáló nyomozó-csoportból, pedig imádta a munkáját. Akkor kezdődtek nála a pánikrohamok, a szorongás.

Csak akkor kezdett oszladozni körülötte a sötétség, amikor Svájcban megtalálta a testvére menyasszonyának gyilkosát. Szörnyű élmény volt, de megerősítette egy kérdésben, ami akkor már hónapok óta nem hagyta nyugodni – hogy igenis folytatni akarja a nyomozói munkát. A visszatérés mellett döntött, de Hayler is. A legrosszabbkor: saját visszatérése a nyomozó csoportba most valóságos vánszorgás lesz. Nyilván távol akarják majd tartani az ügytől…

Nehezen jöttek a szájára a szavak:

– Nem lesz gond, Anna. Ha visszamegyek is a csapathoz, nem muszáj bevonnotok.

Súlyos csend. Anna kínosan érzi magát.

– Nem Hayler volt. A kölyök, akit a parton láttál, pár napja tűnt el. Öngyilkosság. Már halott volt, amikor átment rajta a csónak.

Nem Hayler volt.

Elkapkodta, hibásan következtetett. Megint pánikba esett. Ez a gondolat kattog az agyában, de elhessegeti, amikor kinyitja az ajtót.

Végigmegy a folyosón. Egyelőre nem tud otthonként tekinteni a lakásra, mert még mindig olyan érzés, mintha tojásokon járna, és ez nincs jól. Két hónap elteltével már otthon kellene éreznie magát itt.

Nem a lakásban van a hiba. Az tágas és szép – egy régenskorszakbeli, tengerre néző házsor része. Közösen hozták meg a fontos döntéseket: egyszerű dizájn, semleges színek, gondosan megválogatott bútorok: L alakú szófa, jutaszőnyeg, tojássárgaszínű kétszemélyes kanapé.

Elin tele volt lelkesedéssel, sportot űzött a rugalmasságából, mert be akarta bizonyítani Willnek, hogy túljutott a krízisen, és nem lesz több hátraarc. Mégis minduntalan hátrafelé pislog. Hiányzik a régi lakása: a kiült kanapé, az, ahogy a szomszéd házra hulló esőt figyeli, olvas evés közben, és nem zavarja senki.

Will a kanapén ül, nyitott laptoppal az ölében. Elin elcsíp néhány mondattöredéket: „…felkészüljünk a díjátadóra". A füléhez szorítja a telefont; halk, sürgető hangon beszél.

Will építész, a hivatása a szenvedélye. Ez az egyik dolog, amit Elin úgy szeret benne: hogy másként érzékeli a világot, mert hozzáférése van egy avatatlanok számára elérhetetlen szépséghez. Tölt magának a konyhában egy pohár vizet.

Kisvártatva Will odafordul hozzá:

– Előbb jöttél.

– Ma rövidet mentem. – Kortyol a vizéből. – Kivel beszéltél?

– Jackkel. Egyenesben van a Stoke Gabriel-i projektünk. – A férfi félrebiccentett fejjel vizslatja. – Valami baj van?

Túl jól ismeri őt.

– Úgy is lehet mondani. – Megremeg a hangja.