A szanatórium

By Sarah Pearse

Sunday Times bestseller
Instant New York Times bestseller
Reese Witherspoon Könyvklubja
„Kísérteties atmoszférájú regény, végig tűkön ültem, miközben olvastam.” - Reese Witherspoon
„Idegborzoló. Muszáj elolvasni.” - Richard Osman, A csütörtöki nyomozóklub című bestseller szerzője
Nem akarsz továbbállni.
Vagy már nem is tudsz?
A Le Sommet baljós épület, az erdőben bújik meg, vészesen meredek hegycsúcsok árnyékában, és régóta nyugtalanító szóbeszéd tárgya. Eredetileg szanatórium volt, aztán sokáig üresen állt, csak nemrég újították fel. Luxushotelt nyitottak benne, impozáns, eldugott pihenőhelyet a svájci Alpokban – márpedig ez az utolsó hely, ahová Elin Warner menni akar. Ugyan nyomozó, de jelenleg nem jár be dolgozni, úgyhogy hirtelenjében nincs jó kifogása, miért ne fogadná el a meghívást. Isaac, az öccse – akivel egyébként Elin egyáltalán nincs jóban –, itt fogja eljegyezni menyasszonyát, Laure-t.
Elin érkezésekor óriási vihar készül. Elin már eleve nyugtalan, úgy érzi, valami nincs rendben ezzel a szállodával. Másnap reggelre pedig Laure eltűnik – Elinnek az ösztöneire kell hagyatkoznia, hogy megtalálja öccse menyasszonyát. Minél több idő telik el Laure eltűnése óta, annál inkább bepánikol a vendégsereg. Elinen nagy a nyomás, hogy felmutasson valami eredményt – miközben senki sem sejti, hogy még egy nő eltűnt. Pedig ő lett volna az, aki figyelmeztethette volna a vendégeket, hogy mindenkinek veszélyben forog az élete.
Sarah Pearse Angliában nőtt fel, irodalmat és kreatív írást tanult az egyetemen, aztán televíziós újságírásból doktorált. Évekig Svájcban élt, mielőtt visszaköltözött Angliába.
„Pompás gothic thriller - fejet hajt a műfaj tipikus kellékei előtt, de aztán kitör a megszokott keretek közül. Pearse prózája friss, ropogós, mint az alpesi hó, karakterei izgalmasak – még ha egyre fogyatkoznak is.” - A. J. Finn, A nő az ablakban című #1 New York Times bestseller szerzője
„A szanatórium olyan könyv, amitől az ember folyton hátrapillant, hogy van-e mögötte valaki. Idegborzoló, feledhetetlen atmoszférájú thriller: kísérteties alpesi helyszín, minőségi stílus, és olyan csavarok, amiket előre nem is sejt az olvasó. Kötelező.” - Richard Osman, A csütörtöki nyomozóklub című bestseller szerzője
„Óriási, elbűvölő lírai alkotás – éles kontrasztban a sötét eseménysorral. Feszült és klausztrofób. Az embernek sejtelme sincs, honnan fog feltárulni a rémisztő múlt – imádtam ezt a könyvet.” - Karen Dionne, A lápkirály lánya című bestseller szerzőjétől
„Lúdbőrös az ember a helyszíntől, ügyesek és sebezhetőek a karakterek chilling, és ahogy halad előre az ember, lassanként rátör a klausztrofóbia. Erősen ajánlott.” - Sarah Pekkanen, az És én téged el nem hagylak című #1 New York Times bestseller társszerzőjétől
„Egyszerre pszichológiai thriller és klasszikus krimi – átgondolt szerkezetű, erőteljes alkotás.” - The Sunday Times (UK)
„Színes, feszült bűnügyi történet, konkrétan és átvitt értelemben is borzongató atmoszférával...” - Irish Times
„Ebben a baljós épületben lassan kiválnak az árnyak közül a sötét titkok. Hitchcock és du Maurier stílusa is visszaköszön, de Pearse hangja egyéni, és csodálatosan közvetíti az érzelmeket.” - Daily Mail
„Tökéletesen klausztrofób helyszín, feszes rejtély, csak tűkön ülve tudja olvasni az ember.” - Natasha Preston, The Cellar című New York Times bestseller szerzője
„Sötét, sokkoló és vérfagyasztó - nagysikerű debütálás. Fenséges a stílusa, Pearse nagy jövő előtt áll.” - Sally Hepworth, The Mother-in-Law című bestseller szerzője
„Rafinált és hajmeresztő – minden benne van, ami egy thrillerhez kell. Őszintén ajánlom!” - Simon Lelic, A ház szerzője

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 25, 2021
• ISBN: 9789635680986

Book preview

cover.jpg

Fordította

Borbély Judit Bernadett

img1.jpg

Budapest, 2021

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sarah Pearse: The Sanatorium

Copyright © Sarah Pearse Ltd 2020

Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2021

© XXI. Század Kiadó, 2021

borítófotó © Hotel and mountain image © Alamy

borítóterv © R.Shailer/TW

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Laik Eszter

Előkészítés Tóth Andrea

Ekönyv Hársfai László

Korrektúra Mandl Orsolya

ISBN 978 963 568 098 6

Családomnak

On nous apprend à vivre quand la vie est passée.

(„Arra tanítanak minket, hogy éljünk,

amikor az élet már mögöttünk van.")

Michel de Montaigne

„Mindig szerettem a korlátokat. Megnyugvást merítek belőlük."

Joseph Dirand

Prológus

2015 januárja

Elhajigált orvosi felszerelések terítik be a padlót: rozsdamarta sebészi eszközök, törött üvegcsék, tégelyek, egy öreg tolószék összekaristolt váza. Elnyűtt matrac roskadozik a falnál epesárga foltok himlőhelyeitől pettyesen.

Az aktatáskájába kapaszkodó Daniel Lemaitre-t heves viszolygás rohanja meg: mintha az idő folyása elorozta volna az épület lelkét, valami rothadtat és kórost hagyva a helyén.

Fürgén megy végig a folyosón, visszhangot vernek a léptei a csempézett padlón.

Csak az ajtót figyeld. Ne nézz hátra.

De vonzzák a tekintetét a pusztuló tárgyak, melyekhez mind történetek kötődnek. Nem nehéz elképzelni az embereket, akik valamikor itt időztek és kiköhögték a tüdejüket.

Olykor még a hely egykori szagát is érezni véli – a hajdani műtők felől most is a vegyszerek átható, kesernyés illata száll.

A folyosó felénél Daniel megtorpan.

A szemközti szobában megmozdult valami – egy sötét, alaktalan folt. Görcsbe rándul a gyomra. Moccanatlanul meregeti szemét a helyiség homályba vesző berendezése felé – papírokat lát szétszórva a padlón, egy lélegeztetőgép tekergőző csöveit, törött ágykeretet, lelógó, foszladozó kötelékeket.

Vitustáncot járnak az idegei, de semmi sem történik. Csend és nyugalom honol az épületben.

Nagy sóhajjal halad tovább.

Ne légy ostoba, mondja magának. Kimerült vagy. A sok éjszakázás meg a korai kelés.

A bejárathoz érve Daniel kitárja az ajtót. A metsző szél a zsanérokba kapaszkodva nyomja azt befelé. Danielt elvakítja az arcába záporozó hó, amikor kilép, mégis megkönnyebbülés végre odakint lennie.

A szanatórium felzaklatja. Noha tudja, mi lesz majd belőle aztán, hiszen vázlatot készített az új szálló valamennyi ajtajáról, ablakáról, sőt még a villanykapcsolókról is, az adott pillanatban akarata ellenére rátelepszik az épület múltja.

Az elülső fal sincs különb állapotban, gondolja feltekintve. Foltokban üli meg a hó a zord, szögletes szerkezetet. Az enyészet jeleit mutatják az erkélyek és balusztrádok, a hosszúkás veranda mállik és korhad. Néhány ablak most is ép, a legtöbbet azonban bedeszkázták, rút faforgácslap-négyszögek keretezik a homlokzatot.

Daniel gondolatban összeveti a látványt a saját, tóra néző, vevey-beli otthonával. A modern, tömbszerű dizájn jobbára üvegfelületekből áll, panorámát nyújtva a vízre. Van tetőterasza, és egy kis kikötő is tartozik hozzá.

Ő tervezte az egészet.

Erről a képről a felesége, Jo jut eszébe. Mostanában érhetett haza a munkából, még hirdetési büdzséken meg kimutatásokon jár az agya, de közben már a gyerkőcöket ösztökéli leckeírásra.

Elképzeli őt, amint a vacsorával foglalatoskodik a konyhában, gesztenyebarna haja az arcába hull, miközben szakértő módon aprít és szeletel. Bizonyára valami könnyű készül, tészta, hal vagy wokban sült fogás. Egyikük sem túl házias.

Felderíti a gondolat, de csupán átmenetileg. A parkolón átvágva máris meglegyinti a félsz a rá váró kocsiút miatt.

Elszigeteltsége okán, mivel magasan fent van a hegyekben, még a legszívderítőbb időjárási körülmények között is fáradságos volt eljutni a szanatóriumig. Elhelyezkedése tudatos választás eredménye volt, hogy távol tartsák a tuberkulózisos betegeket a városi szmogtól, a lakosság fennmaradó részét pedig a betegektől.

A kieső helyszín ugyanakkor azt is jelentette, hogy rémálom volt odafelé az út, egy sor hajtűkanyarral kígyózott keresztül a sűrű fenyveseken. Ezen a reggelen még az utat is csak bajosan lehetett kivenni – a hópelyhek jeges, fehér dárdákként zuhogtak a szélvédőre, ami méterekre korlátozta a látótávolságot.

Majdnem a kocsinál van már, amikor véletlenül belerúg valamibe – egy félig a hóba temetett, viharvert transzparensbe. Elnagyolt, vörös betűket pingáltak rá.

NON AUX TRAVAUX!! NEM AZ ÉPÍTÉSI MUNKÁLATOKRA!!

Daniel ingerülten eltapossa a plakátot. Előző héten jártak itt a demonstrálók, egy hozzávetőleg ötvenfős brigád, hogy szitokszavakat ordítozva lobogtassák pökhendi transzparenseiket az arca előtt. A mobiltelefonjaikkal fel is vették az eseményt, és megosztották a közösségi médiában.

És ez csak egy volt a megannyi csata közül, amelyet a projekt véghezvitelének érdekében meg kellett vívniuk. Az emberek azt hangoztatták, hogy fejlődést akarnak, bevételt a turistákból, mégis amint az építkezésre terelődött a téma, meghátráltak.

Daniel azt is tudta, hogy miért. Mert az emberek nem szívelik a győzteseket.

Még az apja mondta ezt neki egyszer, és szent igaz. Eleinte büszkeség feszítette a helyieket. Elismerték a kevésbé jelentős sikereit – ilyen volt a pláza Sionban, vagy Sierre-ben a Rajnára néző lakópark –, ám idővel sok lett nekik, nem igaz? Már túl sikeres volt, lett belőle valaki.

Danielnek az volt az érzése, hogy az ő álláspontjuk szerint már megkapta, ami jár, és kapzsi, hogyha még többet kíván. Alig harminchárom évesen virágzik az építészpraxisa – Sionban, Lausanne-ban és Genfben is vannak irodái. Már tervben van a zürichi nyitás.

Ugyanez volt a helyzet egyik legrégebbi cimborájával, Lucasszal, az ingatlanfejlesztővel. A harmincas évei közepén járt, és már három nagynevű szállodát tulajdonolt.

Mások megvetették őket a sikerességükért.

És ez a projekt volt az utolsó szög a koporsóba. Mindent kaptak a nyakukba: internetes trollokat, e-maileket, az irodába címzett leveleket. Gátolták a tervezési folyamatot.

Először Danielre szálltak rá. Pletykák kezdtek keringeni helyi blogokon meg a közösségi médiában arról, hogy döcög az üzlet. Aztán Lucast támadták. Hasonló sztorikkal, amelyeket könnyedén hárított, az egyik ezek közül mégis nagyon betalált.

Jobban zavarta Danielt, mint azt beismerte volna.

Történetek vesztegetésekről, korrupcióról.

Már próbálta ezt megvitatni Lucasszal, barátja azonban berekesztette a beszélgetést. Azóta is piszkálja a gondolat, mint oly sok más ebben a projektben, de elhessegeti. Kénytelen most ezt félretenni. Hogy a végeredményre koncentráljon. Ez a szálló fogja bebetonozni a hírnevét. Lucas elszántságának és a részleteket illető mániákusságának köszönhetően látványosan ambiciózus terv került ki Daniel keze alól, olyan végponttal, amelyet korábban maga sem gondolt volna lehetségesnek.

Daniel odaér a kocsihoz. Szélvédőjét vastagon belepi a friss hó; ezzel nem fog megbirkózni az ablaktörlő. Kénytelen lesz levakarni.

Ám ahogy a zsebébe nyúl a kulcsokért, figyelmes lesz valamire.

Egy karperec hever az első gumi mellett.

Lehajol érte. Keskeny, réz karperec. Megforgatja az ujjai között. Egy számsort gravíroztak a belső oldalára. Mi ez, valami dátum?

Daniel a homlokát ráncolja. Csakis olyasvalakié lehet, aki még a mai napon járt itt, nem igaz? Máskülönben már betemette volna a hó.

De mit művelt ez a valaki az ő kocsijánál?

Képek villannak be az agyába a tiltakozókról, dühödt, gunyoros ábrázatok hada.

Ők lettek volna?

Daniel vesz egy mély lélegzetet, aztán ahogy a zsebébe csúsztatja a karperecet, megakad valamin a tekintete: mozgást érzékelt a kocsiparkoló falánál felgyűlt hótorlasz mögött.

Egy ködös arcélt is látni vélt.

Izzad a keze, amelyikben az autókulcsot szorongatja. Határozottan rányom a csomagtartót nyitó gombra, azután dermedten pillant fel.

Egy alak plántálta oda magát közé meg a kocsija közé.

Daniel bénultan mered rá, agya fékevesztetten igyekszik feldolgozni a látványt – hogy tudott ilyen hirtelen, ráadásul észrevétlenül elébe toppanni?

Az alak feketébe van öltözve, és eltakarja valami az arcát.

Gázálarcra hasonlít; formára olyan, csak a szűrő hiányzik róla elölről. Helyette vastag gumicső köti össze a szájrészt az orral. Maga a cső bordás és fekete; finoman remeg, ahogy viselője egyik lábáról a másikra áll.

Rémisztő az összkép. Szörnyűséges. Mintha a tudattalan legsötétebb mélyéről ásták volna elő.

Gondolkozz, inti magát, gondolkozz. Agya sorra veszi a lehetőségeket, hátha akad rá mód, hogy ártalmatlan színben tüntesse fel előtte a jelenséget. Csak szórakozik valaki: az egyik tüntető próbál ráijeszteni.

Ekkor az alak lép egyet felé. Precíz, kiszámított mozdulattal.

Daniel szeme csak az arcot elfedő rémséges, fekete csövet látja, immár egészen közelről. A cső bordáit. Aztán meghallja a lélegzést; furcsa, nedvesen cuppogó hang jön a maszkból. Cseppfolyós levegőkifújások.

Majd kiugrik a szíve a mellkasából.

– Ez meg mi? – szólal meg, és kihallja a félelmet a saját hangjából, pedig igyekszik, hogy ne remegjen. – Kicsoda maga? Mit akar? – Legördül az arcán egy csepp. Hogy a bőre melegétől megolvadt hó-e az, vagy izzadság, azt ő maga sem tudja.

Ugyan. Szedd már össze magad. Csak valamelyik szemétláda próbál keménykedni.

Menj tovább, szállj be a kocsiba.

Csak ekkor, az új szögből veszi észre a másik kocsit. Az ő érkezésekor még nem volt itt. Egy fekete Nissan terepjáró.

Gyerünk, Daniel. Mozogj már.

A teste azonban dermedt, nem engedelmeskedik a parancsnak. Nem tehet egyebet, mint hogy a gázmaszkból jövő furcsa lélegzésre fülel. Most hangosabb, gyorsabb, valamivel nehézkesebb.

Puha szívóhang után éles sípolás.

Újra meg újra.

Az alak közelebb billeg hozzá, fog valamit a kezében. Egy kést? Daniel nem látja jól, mivel az illető vastag kesztyűje eltakarja.

Mozgás, mozgás.

Sikerül előremozdulnia, egy lépésnyit, majd még egyet, de a félelem összerántja az izmait. Megbotlik a havon, kicsúszik alóla a jobb lába.

Mire felegyenesedik, már késő: a kesztyűs kéz a szájára tapad. Daniel érzi a kesztyű áporodott, penészes szagát, de a maszkét is – a gumi különös, égettműanyag-szagát, amelybe még valami vegyül.

Valami ismerős.

Hanem mielőtt az agya létrehozhatná a kapcsolatot, egy döfés éri a combját. Éles fájdalom hasít belé. Szétszóródnak a gondolatai, azután elcsendesedik az elméje.

Pillanatokkal később ez a csend is belevész a semmibe.

Sajtóközlemény – 2018. március 5-e

éjfélig zárolva

Zenit

Hauts de Plumachit

Crans-Montana 3963

Valais

Svájc

HAMAROSAN ÖTCSILLAGOS SZÁLLODA NYÍLIK

A SVÁJCI CRANS-MONTANÁBAN

A svájci Alpokban, a Crans-Montana felett elhelyezkedő napsütötte fennsíkon emelkedő Zenit ötlete a svájci ingatlanfejlesztő, Lucas Caron agyából pattant ki.

Nyolcévnyi átfogó tervezést s az építési munkálatokat követően luxusszállóként készül újranyitni a város egyik legrégebbi szanatóriuma.

A főépületet a késő tizenkilencedik században tervezte Caron dédapja, Pierre. Később a tuberkulózis kezelésének központjaként tett szert világhírnévre, amíg csak az antibiotikumok megjelenése el nem hozta a kényszerű változást.

A közelmúltban aztán innovatív építészeti megoldásaival vívott ki nemzetközi elismerést, 1942-ben posztumusz Swiss Art-díjat hozva az idősb Caronnak. A letisztult vonalakat a grandiózus panorámaablakokkal, lapos tetővel és dísztelen geometriai alakzatokkal vegyítő épületet az ítészek egyike „úttörő, célirányosan tervezett létesítményként jellemezte, „melynek belső terei a kórházi funkció betöltése mellett egyúttal zökkenőmentesen illeszkednek a külső tájba.

Lucas Caron úgy nyilatkozott: „Ideje volt már annak, hogy új életet leheljünk az épületbe. Meggyőződéssel valljuk, hogy a helyes elképzelés birtokában egy kellő érzékenységgel helyreállított szállodát hozhatunk létre, amely egyben főhajtás annak gazdag múltja előtt."

A svájci Lemaitre SA építőipari vállalat irányítása mellett már fel is állítottak egy teamet az épület tatarozásának, továbbá egy korszerű gyógyfürdővel és rendezvényközponttal történő kibővítésének a végrehajtására.

Az újraértelmezett Zenit innovatív hasznát veszi majd a helyi természeti anyagoknak, úgymint a fának, a palának és a kőnek. A szálló elegáns, modern enteriőrje nem csupán a kinti lenyűgöző topográfiát fogja visszatükrözni, de az épület múltjából merítve új narratívát is alkot.

Philippe Volkem, a Valais Turisztika vezérigazgatója szerint: „Kétségkívül ez lesz majd annak a koronának az éke, amelyet térségünk a világ legpazarabb téli pihenőhelyeinek egyikeként a magáénak tudhat."

Kérjük, sajtómegkeresésekkel forduljanak a lausanne-i Leman PR-irodához.

Általános kérdésekkel, illetve foglalások ügyében látogassanak el a www.zenitcransmontana.ch oldalra.

1

2020 januárja

Első nap

A Sierre völgyvárosától Crans-Montanáig vezető kötélpálya jóformán tökéletes függőleges vonalban fut fel a hegyre.

A hófödte szőlőskertek között, Venthône, Chermignon, Mollens, Randogne, valamint Bluche kicsiny falván keresztülhúzódó út több mint négy kilométer hosszú, és röpke húsz perc alatt kilencszáz méteres magasságba juttatja fel az utasokat.

Csúcsidőn kívül általában félig üres a felvonó. A többség vagy kocsival hajt fel a hegyre, vagy buszra száll. Ma ellenben a forgalom miatt szinte teljesen beállt utaknak köszönhetően tele van emberrel.

Elin Warner a zsúfolt felvonókocsi bal felébe húzódva szemrevételezi a látnivalókat: az ablakokra gyűlt kövér hópelyheket, a latyakos padlón feltornyozott táskákat, az ajtókon benyomuló hórihorgas kamaszokat.

Megfeszül a válla. Már el is felejtette, milyenek tudnak lenni ebben a korban: csak saját magukkal törődnek, mást észre se vesznek.

Súrolja az arcát egy nedves gallér. Megcsapja a nyirkosság, a cigaretta meg az olajban kisütött ételek szaga, olcsó arcszesz pézsma- és citromillata tolul az orrába. Ezt egy rekedtes köhögés követi. Aztán nevetés.

Egy csapat férfi tolong be az ajtón fennen lármázva, dagadtra tömött North Face sporttáskákkal a hátukon. Beljebb szorítják az Elin mellett álló családot a kabinba. Szó szerint odapréselik őket hozzá. Idegen kar dörzsölődik a karjához, és egy sörszagú leheletet érez a tarkójánál.

Elfogja a pánik. Zakatoló szíve tamtamot ver a mellkasában.

Vége lesz valaha?

Egy év is eltelt már a Hayler-ügy óta, és a mai napig gondol rá, álmodik vele. Éjjelente verítékben fürödve riad fel, az álom élénk képeivel a fejében: torkán a kéz, és a nedves falak összezárnak körülötte.

Aztán a tengervíz; tajtékosan önti el orrát-száját…

Urald, inti magát, és tudatosan a kabin falán virító graffiti olvasásába mélyed.

Ne hagyd elhatalmasodni.

A fémen kígyózó ákombákom betűkre szegezi a tekintetét.

Michel 2010

PUSZA XXX

HELENE & RIC 2016

Követi a betűket az ablakig, aztán összerezzen. A tükörképe. Rossz ránézni, olyan sovány.

Mintha kivájták volna belőle a személyiségének leglényegét. Járomcsontja pengeéles, mandulavágású, szürkéskék szeme kitágult, hangsúlyosabbá vált. Még a kócos, búzaszőke lobonca vagy a felső ajkán látható kis sebhely sem lágyít a vonásain.

Anyja halála óta megállás nélkül edz. Tíz kilométeres futások. Pilates. Súlyzózás. Esőben és szélben biciklizés a parti úton Torquay és Exeter között.

Túlzásba viszi, de fogalma sincs, hogy kéne abbahagyni, ha egyáltalán abba kellene hagynia. Hiszen ez mindene; az egyedüli stratégia az agyát eluraló dolgok elűzésére.

Elin elfordul. Verítékcseppek csiklandozzák a tarkóját. Willre néz, igyekszik az arcára összpontosítani, az állán kiütközött, szokásos borostára, az örökké rakoncátlan, sötétszőke hajfürtökre.

– Will, nagyon melegem van.

A férfi arca meggyűrődik. Látni aggodalmas ábrázatán a majdani ráncok árnyékát, a szarkalábakat a szeménél, homlokán a finom barázdákat.

– Minden oké?

Elin könnybe lábadó szemmel rázza a fejét.

– Nem érzem jól magam.

Will lehalkítja a hangját:

– Most, itt, vagy…

Világos: Isaacre céloz. Valójában mindkettőre; Isaac és a pánik szorosan összefüggenek.

– Nem tudom. – Elinnek elszorul a torka. – Egyfolytában ezen agyalok, derült égből villámcsapásként jött a meghívás. Talán hiba volt elfogadni. Jobban át kellett volna gondolnom, vagy legalább beszélhettem volna vele, még mielőtt elintézi nekünk a foglalást.

– Most sem késő. Bármikor visszafordulhatunk. Tegyük fel, munkahelyi gondjaim adódtak. – Will elmosolyodik, és a mutatóujjával tolja feljebb a szemüvegét az orrán. – Ez lenne a világtörténelem legrövidebb vakációja, de üsse kő.

Elin kiprésel magából egy mosolyt, és közben csendes mélabúval tölti el az akkor és a most közötti kontraszt. Will milyen könnyen elfogadta ezt: az új normát.

Amely pont az ellentéte annak, mint amikor megismerkedtek. Elin akkor a csúcson volt; legalábbis most így gondolja. Kora harmincas éveiben bejött neki az élet.

Éppen előtte vásárolta meg első lakását közel a tengerparthoz, egy ódon Viktória korabeli villa legfelső szintjén. Kicsi volt, de nagy belmagassággal rendelkezett, és még egy zsebkendőnyi tengerfelületre is kilátás nyílt belőle.

A munkahelyén ugyancsak felfelé ívelt a csillaga; előléptették nyomozóvá, megoldott egy komolyabb ügyet, egy fontosat, és az anyja is jól reagált az első kör kemoterápiára. Azt hitte, hogy már megtanulta uralni a Sam miatt érzett gyászát, aztán…

Egyszer csak beszűkült az élete, és valami olyasmi lett belőle, amit néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tartott volna.

Záródnak az ajtók, összecsúsznak a vastag üvegpanelek.

A kabin egy zökkenéssel indul el felfelé, és gyorsulva távolodik az állomástól.

Elin becsukja a szemét, ám ettől csak rosszabb lesz. Minden hang, minden rázkódás felnagyítódik a szemhéja mögött.

Kinyitja a szemét az elsuhanó tájra: hóborította szőlőskertek, hegyi kunyhók, boltok elmosódó csíkjai úsznak el előtte.

Forog vele a világ.

– Ki akarok szállni.

– Mi? – fordul oda Will. Igyekszik ugyan leplezni, de Elin így is hallja a hangjában az elcsüggedést.

– Muszáj kiszállnom.

A kabin közben alagútba ért. Egy nő izgatottan felkurjant, ahogy rájuk borul a sötétség.

Elin beszívja a levegőt, lassan, figyelmesen, de máris érzi az elkerülhetetlen összeomlás közeledtét. Egyszerre mintha ragacsosabban keringene a vére, ugyanakkor egész testében gátját vesztve zubog.

Újabb lélegzetvételek. Még lassabban, ahogy kiképezte magát. Négyig be, bent tart, azután hétig ki.

Kevés. Összeszorul a torka. Most felszínessé, kapkodóvá válik a légzése. Tüdeje elkeseredett harcot vív az oxigénért.

– Az inhalátor – mondja Will sürgetően. – Hol az inhalátorod?

Elin a zsebében matat, előrántja az inhalátort, megnyomja a tartályt: jó. Még egyszer megnyomja, és máris érzi, ahogy a gáz a torkába hatol, majd eléri a légcsövét.

Perceken belül stabilizálódik a légzése.

Hanem amint kitisztul a feje, már látja is őket a lelki szemével.

A két fivérét. Isaacet és Samet.

Áradnak a képek.

Bársonyos gyerekarcokat lát, szeplős kis arcokat. Ugyanaz a távol ülő kék szempár, de míg Isaac tekintete hideg és nyugtalanítóan átható, addig Samé tele van élettel, és barátságosan csillog.

Elin pislant néhányat, nem szabadulhat a gondolattól, hogy milyen volt az a tekintet, amikor utoljára látta: üres, élettelen, kialudt benne a fény.

Hiába fordul az ablak felé, nem tudja nem látni a múltja képeit: ahogy Isaac a szokásos önelégült vigyorral néz rá. Feltartja a kezét, de az öt széttárt ujja véres.

Elin kinyújtja a kezét, de nem érheti el őt. Sohasem.

2

A szálloda minibusza a kötélpálya végében található kicsi parkolóban várakozik. Fényes, sötétszürke járgány, füstös ablakai hótól maszatosak.

Az ajtó bal alsó sarkában diszkrét ezüst bevésés: zenit. Csupa kisbetű, visszafogott stílus, egyszerű, zömök betűtípus.

Elin végre engedélyez magának némi jóleső izgatottságot. Baráti beszélgetések folyamán mindeddig gátlástalanul lekezelően nyilatkozott a szállóról.

Puccos.

Csupa külcsín, semmi belbecs.

Igazság szerint, amikor lehúzta róla Isaac Post-itjét, nagyon is tetszett neki a letisztult stílű prospektus, végighúzta az ujjait a borító vaskos, matt színű kemény fedelén, és álmélkodott a lapokról visszaköszönő minimalista kivitelezésen.

Furcsa érzés járta át közben, izgalom és irigység szokatlan elegye, mintha kimaradt volna valamiből, amit képtelen volt meghatározni, sőt mindaddig annak sem volt a tudatában, hogy vágyik rá.

Will vele ellentétben nyíltan áradozott, egekig magasztalta az architektúrát meg a dizájnt, és mindjárt a prospektus áttanulmányozását követően felment a netre, hogy ott folytassa az olvasást.

Az aznap esti báránymadras fölött aztán részleteket citált neki az enteriőrről, amelyet: „Joseph Dirand ihletett, „újfajta minimalizmusa reflektál az épület múltjára és „narratívateremtő".

Elint mindig is lenyűgözte Will egyedülálló memóriája. Valami okból biztonságban érzi magát tőle, hiszen Will úgyis mindenre tudja a választ.

– Miss Warner? Mr. Riley?

Elin a hang irányába fordul. Egy nyurga férfi lépdel feléjük. Szürke gyapjúkabátot visel, amelyre ugyanazokat az ezüst betűket varrták fel.

zenit

– Mi vagyunk, igen – mosolyog Will. Adódik némi kis ügyetlenkedés, amikor a férfi Will-lel egyszerre nyúl Elin bőröndjéért, végül Will átengedi neki a lehetőséget.

– Jól utaztak? – kérdi a sofőr. – Honnan jöttek? – Közben felnyalábolja és a minibusz rakterébe rámolja a csomagokat.

Elin, aki megerőltetőnek találja az effajta könnyed társalgást, segélykérő pillantást vet Willre.

– Dél-Devonból. Nem késett a gép, ami példa nélküli. Mondtam is Elinnek, hogy alighanem a svájci pontossághoz igazodtak. – Will bús tekintettel, szemöldökét felvonva mosolyog. – A francba, közhelyes voltam, ugye?

A sofőr elneveti magát. Ez Will bevett eljárása, ha idegenekről van szó – kendőzetlen lelkesedéssel elegy önostorozással szokta semlegesíteni őket. Azok pedig kivétel nélkül el vannak tőle andalodva. Will számára gyerekjáték egy-egy ilyen pillanat. Na persze, gondolja Elin a férfi háta mögött topogva, őt is éppen ez vonzotta hozzá, ebben rejlik a csábereje, vagy nem?

Hogy nem kell erőlködnie.

Will számára nem létezik leküzdhetetlen akadály. És ez nem holmi virtuskodás, neki így működik az elméje – mindent logikus, kezelhető egységekre bont szét. Egy lista, kis utánajárás, egy-két telefon, és máris megvannak a válaszok, probléma megoldva. Elin viszont még hétköznapi dolgok okán is addig képes agonizálni, amíg azok kezelhetetlen méreteket nem öltenek.

Vegyük például ezt az utazást: idegeskedett a repülés miatt – nyugtalanította az ismeretlenekkel való összezártság gondolata a reptéren és a gépen, aggódott az esetleges turbulenciák és késések miatt.

De már a csomagolás is aggasztotta. Nem pusztán az a tény, hogy új holmikra volt szüksége, az is kérdéses volt számára, hogy pontosan miket vegyen – milyen időjárási eshetőségekkel számoljon, melyek a legmegfelelőbb márkák.

Következésképpen csupa új holmival érkezett, amelyek újnak is érződnek. Most is éppen becsúsztatja az ujját a nadrágjába, hogy aláhajtson egy viszketést kiváltó címkét, amit még odahaza ki akart vágni.

Will bezzeg csak bedobálta a dolgokat a táskájába, ami alig tizenöt percét vette igénybe, mégsem kelt szedett-vedett benyomást a kopott túrabakancsában, a Patagonia márkájú, fekete szélálló dzsekiben, meg az alig agyonhordott North Face nadrágjában.

A kettejük közti különbözőségek valamiképpen mégis kiegészítik egymást. Will elfogadja őt a gyarlóságaival együtt, és Elin jól tudja, hogy akárki ezt nem tenné meg érte. Hálás is.

A sofőr széles, könnyed mozdulattal kinyitja az ajtót. Elin felkapaszkodik az utastérbe, féloldalas pillantást vetve a hátulsó traktusra.

A kabinban látott családok egyike már ott van: két fénylő hajú kamasz lány éppen leszegett fejjel néz valamit egy tableten. Anyjuk kezében magazin. Az apa, hüvelykujjával a képernyőn, a mobilját nyomkodja.

Elin és Will a középső két ülésen foglal helyet.

– Jobb már? – kérdezi Will csendesen.

Jobb: ezek itt tiszta bőrülések, és nincsenek körülöttük harsány hangok. S ami a legjobb, örvendetes hiány mutatkozik hozzá préselődő, nyirkos testekből.

A busz közben előrearaszol, majd jobbra fordul, és az egyenetlen talajon zötyögve kigördül a parkolóból.

Lassú haladással elérik az út végét, ahol elágazás következik. A sofőr jobbra tart, az ablaktörlők szapora surrogással söprögetik a hulló havat.

Minden a legnagyobb rendben van egészen az első kanyarig. Akkor a busz éles fordulatot tesz az ellenkező irányba.

Aztán ahogy egy rántással egyenesbe áll, Elin megmerevedik.

Már nem szegélyezi az utat sem hó, sem erdő, de még csak egy keskeny fűsáv sem. Helyette a hegy peremébe kapaszkodik, s mindössze egy keskeny fémkorlát választja el őt a völgybe alázuhanó, szédítő meredélytől.

Will is megfeszül az oldalán, ő pedig előre látja a férfi következő lépését: nevetéssel próbálja majd palástolni a nyugtalanságát, a fogai között szűrve a levegőt.

– A pokolba, én biztos nem kísérteném a sorsot, hogy este vezessek egy ilyet.

– Márpedig csak így lehet feljutni a szállóhoz – pillant hátra rájuk a sofőr a tükörből. – Egyeseket ez el is riaszt attól, hogy idejöjjenek.

– Tényleg? – Will ráteszi a kezét Elin térdére, finoman megszorítja, majd újabb erőltetett nevetést produkál.

A sofőr bólint.

– Vannak róla fórumok a neten. Kiskölykök videókat töltenek fel a YouTube-ra, lefilmezik magukat, ahogy visítozva kanyarognak. A kamera látószöge miatt rizikósabbnak tűnik a valóságosnál. Kitartják a telefonjukat az ablakon, és a szakadék felé fordítják. – Elapad a hangja, amíg elmélyülten figyeli az utat. – Ez a legcifrább szakasz. Ha ezen egyszer túljutottunk…

Elinnek görcsbe ugrik a gyomra, ahogy feltekint. Még tovább szűkül az út, épphogy elfér rajta a minibusz. Szürkésfehér a burkolat, helyenként opálosan fénylik rajta a jég. Kényszeríti magát, hogy egyenesen előre nézzen, a hósapkás hegycsúcsok szabdalta horizont felé.

Percek alatt vége. Ahogy kiszélesedik az út, már Will sem szorítja olyan erősen a lábát. Inkább a telefonjával bíbelődik, fényképeket készít az ablakon át, homlokán a koncentráció barázdáival.

Elint mosolygásra készteti ez a műgond. Will mindvégig erre a pillanatra várt – hogy kitáruljon előtte a táj, és megpillantsa a szállót. Később majd eljátszik a képekkel a laptopján. Megvizsgálja őket kritikus szemmel. Javít rajtuk. Megosztja őket a művészi érdeklődésű barátaival.

– Mióta dolgozik a szállónak? – fordul hátra Will.

– Alig egy éve.

– És szeret itt?

– Van valami az épületben, a történelmében, ami bekúszik az ember fejébe.

– Rákerestem a neten – dünnyögi Elin. – Hihetetlen, hány beteg…

– Én nem venném készpénznek – vág közbe a sofőr. – Ha a múltban kutakodik, főképp ennek a helynek a múltjában, a végén még meghibban. Ha leás a részletekig, hogy mik folytak itt… – Megvonja a vállát.

Elin felveszi a vizeskulacsát. A sofőr szavai zakatolnak az agyában: bekúszik az ember fejébe.

Már meg is történt, állapítja meg magában, a prospektusra meg az interneten fellelt fotókra gondolva.

Zenit.

Már csak néhány kilométer.

3

Adele Bourg visszacsúsztatja a mobilját a zsebébe, és behúzza maga után a porszívót a háromszázegyes szobába.

Nem mintha bárki is a háromszázegyes névvel illetné. A Zenit ahhoz túlságosan is öntudatos.

Jóformán az összes alpesi klisét kitiltották: a műszőrmével bélelt, hegyi kunyhós atmoszférát, a „tradicionális" ételkínálatot – ami egyúttal azt is jelentette, hogy megszüntették az olyan földi hívságokat, mint a szobaszámok.

Helyette a többi szobához hasonlóan ezt is a szemközt húzódó hegylánc egyik csúcsáról nevezték el.

Bella Tola.

Adele már látja is a tágas ablakokon át, ahogy fűrészes ormával az ég felé tör. Szemkápráztató. Az egyik utolsó mászása volt, mielőtt teherbe esett Gabriellel. Kétezertizenöt augusztusában.

Mindenre emlékszik: napsütés, felhőtlen égbolt. Neonkeretes napszemüveg. Dörzsöli a combját a hám. A szürke szikla hűvössége az ujjai alatt. Magasan a feje fölött Estelle napbarnított lába lehetetlen pozitúrába csavarodik.

A fia, Gabriel, aki most hároméves, a rá következő júniusban született annak a kérészéletű viszonynak a gyümölcseként, amelyet Adele a diáktárs és ugyancsak hegyrajongó Stéphane-nal folytatott egy chamonix-beli hétvégén. Ott aztán minden abbamaradt – a hegymászás, a túrázás, az üzleti tanulmányok, a tivornyás éjszakák a barátokkal.

Adele tiszta szívéből szereti a fiát, néha mégis alig emlékszik már a korábbi önmagára. Arra, hogy milyen is volt az élete, mielőtt darabjaira esett volna szét, hogy aztán valami egészen mássá álljon össze.

Kötelezettségek. Aggódás. Az íróasztalán felhalmozódó utolsó figyelmeztetések. Ez az állás, a napi rutin – ágyneműcsere, portalanítás, romeltakarítás mások után.

Adele nagyot nyel, és lehajol, hogy bedugja a porszívót a falba. Aztán felegyenesedik, körbenéz. Nem fog sokáig tartani, gondolja a kárfelmérést követően.

Kedveli ezt a részt, amikor az időt és a ráfordítandó erőfeszítést kalkulálja. Művészet ez, a folyamat egyetlen agymunkát igénylő szakasza.

Tekintete végigvándorol a minimalista berendezésen: ágy, alacsony székek, festményeknek titulált absztrakt örvénylések a bal oldali falon, kasmírtakarók pasztell színárnyalatokban.

Nem vészes, gondolja.

Ezek rendes népek. Alig ráncolták össze az ágyat; érintetlenek az ágy végében körmönfont rendszer szerint összekészített takarók is.

A rendetlenség az éjjeliszekrényeken hagyott félig üres csészékre meg egy fekete zakóra korlátozódik, amit a sarokba állított székre vetettek. Szemügyre veszi a felső karrészre rávarrt címkét. Moncler. Biztos legalább háromezer frankba került.

Adele mindig is úgy tartotta, hogy az ilyesféle hanyagság – székre dobni egy zakót – a vagyonosság velejárója. Ugyanez állt a szobákra is. A vendégek többségének mintha fel sem tűnt volna az őket körülvevő sok finom holmi – a megrendelésre készült bútorok, a márvány fürdőszobák vagy a rojtos, kézi szövésű futószőnyegek.

Adele szüntelenül a mások gondatlanságából adódó piszkot takarította: foltokat szedett ki a lepedőkből, ragacsos ételmaradékot, amit a szőnyegekbe tapostak. Múlt héten a vécécsészéből halászott ki egy síkos, gyűrött óvszert.

Kellemetlen még felidézni is. Elhessenti hát a gondolatot, és beteszi a fülhallgatóját. Mindig zenére szokott dolgozni; az megadja a munka ritmusát.

Kedvenc lejátszási listáján régi fajta rock- meg heavy metal számok vannak: Guns N’ Roses, Slash, Metallica.

Már éppen elindítaná a zenét, de megtorpan, mert felfigyel egy változásra odakint; beborult az ég, a hózáporokat megelőző jellegzetes, baljósan tagolatlan ólomszürkeség terül szét a boltozatán. Máris kíméletlenül zuhog a hó, torlaszokat emelve a szálló táblája meg az