Az elveszettek

By Lucy Clarke

Sunday Times bestseller
Waterstones – A hónap thrillere
AZT KÍVÁNOD, BÁRCSAK ITT LEHETNÉL?
GONDOLD ÁT MÉG EGYSZER…
EGY TITKOS BEACH.
ÉLETED LEGJOBB NYARALÁSA.
AZT KÍVÁNOD, BÁRCSAK ITT LEHETNÉL?
GONDOLD ÁT MÉG EGYSZER…
„Megtippeljük: 2021 egyik legjobb könyve.” Marie Claire
„Totális függőséget okoz, agyas és hangulatos.” Erin Kelly
„Idegesítően feszült, érzelmekkel teli.” C. L. Taylor
„Képtelenség félbehagyni.” Jane Fallon
„Zsúfolásig telt intrikával.” Heidi Perks
Egy gyönyörű, távoli szigeten ébredsz. Szikrázó, kék óceán, arany naplemente, a homokban alig egy-két lábnyom.
De ez nem szokványos vakáció.
A repülőgép roncsai mellett idegen járkál. Egy másik kést élez, az egyik pálma törzsére húz rovátkákat: számolja, hányan haltak meg. Mások a tábortűz árnyékai közül figyelnek – egyikükről sem tudod, mi a sztorija. Mindnek féltve őrzött titkai vannak.
Ez nem szokványos vakáció.
Nem szokványos sziget.
Nem szokványos strandolvasmány.
„Csodálatosan megírt könyv, a 2021-es év egyik legjobb olvasmánya” – MARIE CLAIRE
„Tökéletesen addiktív, okos és hangulatos regény. Egy ritkaságszámba menő thriller, amely egyszerre olvasztja meg a szíved, és ösztönöz a továbbolvasásra.” – ERIN KELLY
„Az elveszettek eredeti, letehetetlen olvasmány – egy feszes és magával ragadó mese.” – T. M. LOGAN
„Színtiszta, megengedő nyári eszképizmus – egy egzotikus, feszültséggel teli kaland lakatlan szigettel, drámával, színes karakterekkel és fenyegető, trópusi atmoszférával.” – EMMA STONEX
„Intrikával és csodálatosan megalkotott karakterekkel teli regény, ott kell lennie mindenki nyári olvasmánylistáján.” – HEIDI PERKS
„Feszült, nyugtalanító és érzelmes pszichológiai thriller.” – C. L. TAYLOR
„Micsoda sztori! Remek tempójú, feszült és fordulatos, rettenetesen élveztem!” – B. A. PARIS
„Ügyesen megírt, izgalmas thriller, amely magas érzelmi intelligenciával kezeli a testvérek közötti komplex dinamikát.” – KATE RIORDAN
„Lélegzetelállító, letehetetlen thriller, amely révén láthatjuk, milyenek is vagyunk, amikor senki sem figyel minket.” – LISA BALLANTYNE
„Lebilincselő, gyors tempójú thriller megfelelő atmoszférával, és szívvel, amely elrepít egy másik világba.” – KATE HAMER
„Imádtam a könyvet! A környezet, a perzselő feszültség, az intrika és a rejtély… szemléletesen és zseniálisan megírt regény!” – KAREN HAMILTON
„Benne van minden, amit egy lebilincselő thrillertől várnál – okos, feszült és addiktív, rákényszerít az olvasás folytatására, egészen a megjósolhatatlan végkifejletig… a díszlet pedig lélegzetelállító.” – DEBBIE HOWELLS
„Jó tempójú, magával ragadó olvasmány, csak úgy faltam!” – MEL MCGRATH
„Lebilincselő és fordulatos… remekül megírt, feszültséggel teli regény!” – ANSTEY HARRIS
„Mélyen érzelmes és feszült… egyszerűen tökéletes.” – JULIE CLARK

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: May 26, 2022
• ISBN: 9789635682072

Book preview

BorítóAz elveszettek

Lucy Clarke

21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Lucy Clarke: The Castaways

Copyright © 2021 Lucy Clarke

All rights reserved.

Hungarian translation © Novák Gábor, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

Borító design © HarperCollins

Borítófotók © Shutterstock

ISBN 978 963 568 207 2

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Darvasi Ferenc

Előkészítés Korpa Ildikó

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Jamesnek, Tommynak és Darcynak

1

Akkor | Lori

Lori végighúzta gurulós bőröndjét a repülőtér párás sétányán. Elszabadult tincsei nedvesen tapadtak a nyakára. Amikor megpillantotta a beszállókapu számát maga előtt, egy pillanatra megtorpant, és hátranézett a válla felett.

A húga még mindig sehol.

Kihalászta mobiltelefonját a zsebéből, de a kijelző üresen bámult vissza rá. Nem kapott üzenetet. Nem volt nem fogadott hívása sem. Szíve hevesen vert a mellkasában: perceken belül be kell szállniuk.

Vitájuk egy részlete beszivárgott a gondolatai közé. Már rád sem ismerek…

Alsó ajkát harapdálta, addig szorította fogai közt a puha szövetet, amíg meg nem érezte a vér ízét.

Próbálta elképzelni magát, ahogy Erin nélkül távozik – felszáll a szigetek közti járatra, amely elviszi őt a fidzsi szigetvilág legdélebbi részére. Az utazás nehezebbik részét, a hosszú repülőutat Londonból a Fidzsi-szigetekre tegnap már letudta. Még nyugtatóra sem volt szüksége. De akkor ott ült mellette Erin, aki rágcsálnivalóval, zenével, könyvekkel felszerelkezve érkezett, és annyira lefoglalta, hogy milyen italt rendeljenek, ha már a levegőben lesznek, hogy Lori szinte észre sem vette a felszállást. Esti megérkezésükkor bejelentkeztek egy tengerparti hotelbe, és azt tervezték, hogy vacsoráznak valamit, és alszanak egyet, mielőtt a reggeli géppel továbbindulnak a nyaralóhelyre.

Csakhogy most mégis egyedül volt itt, Erin nélkül.

Behúzta a bőröndjét a mosdóba. A kézmosó fölé hajolva szemügyre vette magát a tükörben. Ujjhegyeit végighúzta bedagadt szemhéján, a szeme alatti sötét árnyékokon.

Előző éjjel nem aludt, félig-meddig várta a csosszanó lépteket a hotel folyosójáról, a kopogtatást az ajtaján, húga hangját, ahogy suttogva-kiáltva kér bebocsátást. Elképzelte a beginezett Erint, a részeg motyogással elhadart bocsánatkérést. Talán be is engedte volna, és helyet biztosít számára a szállodai szoba széles ágyán. Figyelmezteti, hogy forduljon a másik oldalára, és ne horkoljon. Vagy mégsem tette volna. Talán csak résnyire nyitja az ajtót, és kiszól neki, hogy távozzon.

Ám Lori azt sem tudta pontosan, hogyan érez, mert Erin nem tért vissza.

Elővette a sminktáskáját, hogy lefoglalja valamivel a kezét. Arca sápadtsága túl sok zárt helyen töltött óráról árulkodott. Hónapok óta nem kényeztette a napfény. Istenem, a kék ég! Az úszás a meleg tengerben. A friss levegő. Egy jó könyv. Megérdemelte ezt a nyaralást. Szüksége volt rá.

De mi van, ha az egész egy nagy hiba? A pillanat hatása alatt intézte a foglalást. Hajnali háromkor. Ágyneműje összegyűrődött az újabb nyugtalan éjszakától. Azért vette elő a laptopját, hogy megnézzen egy filmet – bármit, ami lefoglalja a gondolatait –, de felugrott egy hirdetés. Tíz éjszaka egy távoli, vadregényes fidzsi szigeten, és a dátum magában foglalta a huszonnyolcadik születésnapját. Megnyitott egy új ablakot, ellenőrizte a közös bankszámlát, és látta, hogy még maradt rajta kétezer font. Baszódj meg, Pete, gondolta, miközben rákattintott a Foglalás megerősítése gombra.

A hajnal első fényeinél, kezében egy bögre gőzölgő teával besurrant Erin szobájába, és húga mellé bújva bedugta lábát az ágytakaró alá.

– Alszom – mormolta Erin.

– Nagy hírem van – jelentette be Lori. – Csinálok egy kis fényt. – Átnyúlt az éjjeliszekrényen álló lámpához, és felkapcsolta. – Lefoglaltam magunknak egy utat. A Fidzsi-szigetekre. Január második hetében. Azt mondtad, fel kell használnod az éves szabadságodat. Itt a megoldás.

Erin egy hajszálnyit megemelte a fejét, és kinyitotta az egyik szemét.

Lori el tudta képzelni, mit gondol a húga – De hiszen Lori retteg a repüléstől. Sosem utazik sehová. Egy nyaralás csupán tapasz egy sokkal mélyebb seben –, ezért ahelyett, hogy esélyt adott volna neki a megszólalásra, halk, eltökélt hangon folytatta:

– El kell utaznom. És az egyetlen ember, akivel ezt el tudom képzelni, te vagy. – Hangsúlyos szünetet tartott. – Együtt.

Együtt. A szó története és súlya ott lüktetett kettejük közt.

Rövid csend támadt, egy lélegzetvételnyi tétova szünet.

– Rendben.

És most mégis Lori volt az, aki a repülőtéren várakozott. Egyedül.

Összehúzta sminktáskája cipzárját, fogta a bőröndjét, és kisietett a mosdóból.

A folyosó még mindig elhagyatott volt. Újra a mobilja után nyúlt, forgatta az ujjai közt, töprengett. Erinnek kellene hívnia őt… és mégis, hallani akarta a hangját, megbizonyosodni róla, hogy jól van.

Tárcsázott.

Miközben a kicsengést hallgatta, figyelte, ahogy egy frissen vasalt, fehér egyenruhát viselő pilóta végigsétál a folyosón. A tengerkék, ellenzős sapka alól táskás, véreres szempár villant elő. Vajon az én gépem pilótája? A férfi lehajolt, valamit keresett fedélzeti csomagjában, vonásai zavart tükröztek. Egyik kezével végigsimított az arcán, a megereszkedett bőrt az állkapcsa felé húzta. Néhány másodperc múlva felhagyott a kereséssel, vett egy mély lélegzetet, és a tekintetét a földre szegezve folytatta útját.

A hangpostafiók váratlan kattanására Lori elkapta a tekintetét a pilótáról.

– Erin vagyok, fogd rövidre – szólalt meg a húga hangja, és szinte azonnal jött a sípolás, mintha össze lettek volna kapcsolva.

Lori tétovázott, a súlyos csend elnyúlt, ahogy a készülék rögzítette hallgatását.

Gondolatai visszarepültek két évtizeddel. A csillagmintás takaró alatt feküdtek, meleg lélegzetük hallatszott a selymes sötétségben. Anyjuk alig egy hete halt meg. Lori húga kezét szorongatva suttogta: Nem kell félned, Erin. Én vagyok a nővéred, majd én vigyázok rád.

De mi van akkor, amikor Lorinak van szüksége rá? Mint most. Akkor mi van?

– A repülőtéren várok – suttogta, ajkát egészen közel tartva a telefonhoz. – Hol a francban vagy?

2

Most | Erin

A lakásom előtt koromsötét a lépcsőfeljáró. Az izzó egy hónapja kiégett, és még nem jutottam el odáig, hogy kicseréljem.

Ujjaimat végigcsúsztatom az ajtón, kitapogatom a zárat. Érzem esőtől nedves bőrdzsekim szagát. Hátam mögött a férfi, akit a bárból hoztam magammal. Halvány arcszesz, lélegzetében a sörélesztő szaga. Mark? Matt?

– Van lámpa a telefonomon – szólal meg, éppen amikor betalálok a kulcslyukba, és egy határozott mozdulattal belököm az ajtót.

Átlavírozok a napi postán, ledobom a kulcsot, aztán megszabadulok a cipőmtől is.

Követ a nappaliba, tekintete végigsiklik a lakáson. Most az ő szemével látom: a radiátoron keményre száradt, felemás alsónemű; a szőnyegekből túlfőtt étel szaga árad; a megdermedt viasztócsákban leégett gyertyacsonkok; az ablakpárkányon, ahol reggelente ülni szoktam, és a résnyire nyitott ablakon keresztül a nyakamat nyújtogatva próbálom megtalálni az égboltot az épületek között, ott felejtett kávésbögre és gabonapelyhes tálka.

Lehámozom magamról a dzsekim, és ráhajítom a könyvekkel telerakott szék támlájára.

Az alkohol zsongása túl gyorsan halványul. Inkább a lámpát kellett volna felkapcsolnom, mint a vakító mennyezeti világítást, amely éles, fehér fényben fürdet minket. Krisztusom, vajon ő is ugyanúgy bánja már ezt az egészet, mint én? Az egyik galéria megnyitóján szükség volt egy újságíróra, én pedig elvállaltam. Arra sem maradt időm, hogy egyek. Viszont a bár ingyenes volt. Aztán átmentünk egy másik bárba, majd egy harmadikba. A kollégáim már órákkal korábban lemorzsolódtak, aztán egyszer csak ott találtam magam ezzel a pasassal az egyik klub sötét sarkában. Most meg itt van a lakásomban, és fanyar farkasvigyorral bámul. Ekkor döbbenek rá, hogy nem vesz körül minket egy csapatnyi mosolygó huszonéves. A lakásom ajtaja csukva. Egyedül vagyunk.

Hallom a nővérem hangját. Erin, gondolkodnod kell!

Egy pillanatra lehunyom a szemem, mélyebben elmerülök a hangjában.

Ha nem akarod, hogy itt legyen, csak kérd meg, hogy távozzon.

– Kérsz egy italt? – Beletúrok a tarkómat borító rövid hajba, érzem a szálak simogatását a hüvelykujjamon. A pasas követ a hosszú, keskeny konyhába. Az egyik pulton gabonapelyhes doboz és morzsák, közvetlenül egy nyitott fájdalomcsillapítós üvegcse és egy üveg vodka mellett. Esti mese felnőtteknek.

Kinyitom az egyik beépített szekrényt, rámutatok a borokra, töményekre és egyéb italokra.

– Válassz!

A rum mellett dönt, tölt a szárítóról elvett vizespoharakba.

– Van kólád? És citromod?

– Egyik sincs.

– Első osztályú kiszolgálás.

Megvonom a vállam.

Odaadja a poharam, koccintunk, felhajtjuk az italt.

Még egyszer tölt, de ezzel már kivonulunk a nappaliba, visszük magunkkal az üveget is. Félretolok egy pokrócot, és leülök a kanapéra. Ő állva marad.

– Szóval, saját kégli?

– Bérelt.

– Vannak lakótársak?

– Jelen pillanatban nincsenek. – Tekintetem a kanapé fölött lógó képre téved. Az egyetlen holmi, ami az egyébként csupasz falakat díszíti. Akrilfestmény a folyóról, amely gyermekkori, bathi otthonunk kertjének végében futott végig. Még Lori festette nekem, vibráló kék és élénk mohazöld színekkel. Nagyon szeretett vastag festékrétegekkel dolgozni. Ajándékba kaptam tőle, amikor elvállaltam első londoni munkámat. A vászon hátuljára ezt írta: Hogy legyen egy hely, ahová hazamehetsz a nagyvárosban is.

Tekintetem követi az akrilfesték érdes kanyarulatait; a rétegekbe palettakéssel metszett bele, hogy textúrát adjon a folyóparton álló fáknak. Látom magam előtt Lorit, szőke haja hátrafogva, Pete hatalmas inge tele festékfolttal, a háttérben szól a zene. Sosem illett rá a bohém művész sablonja. Vasalt farmerben járt, kifésülte a haját; precíz és hatékony volt; festette a körmét, gondozta a szemöldökét. Ő nem szenvedett a kreativitástól – inkább sütkérezett a fényében.

Figyelmem visszatér a férfira. Idősebb, mint gondoltam, arcszőrzetére ráférne némi gondozás, a túl egyenes vonalak és a suta barkó nem áll jól neki. Álla alatt a bőr zavarba ejtően sima, mintha még soha nem találkozott volna levegővel. Még csak nem is vonzódom hozzá. Nem lett volna szabad beengednem.

Miért tetted, Erin? – szólal meg ismét nővérem hangja.

Mert szerda éjjel van. Mert ittam. Mert gyűlölök egyedül belépni ebbe a lakásba, oké?

Körbejár a nappaliban, megnézi a könyvespolcot, elidőz a kandallónál. Tipikus londoni, Edward-kori darab lezárt kéménykürtővel, így most egy tündérfénnyel megtöltött üvegváza áll benne. Lori műve.

– Születésnapod volt?

Váratlanul ér a kérdés. Követem a tekintetét a kandallópárkányra, ahol két leégett gyertya közé egy születésnapi köszöntőkártya van bedugva. Csillogó 30-as szám áll az előlapján.

– Igen – felelem végül. Könnyebb hazudni, mint elmagyarázni.

– Nem mondtam volna meg, hogy harminc vagy.

Nem is, mert én kibaszottul csak huszonhét éves vagyok. Nem mondom ki hangosan.

Végzek a rumommal, az ital átmelegíti a mellkasom. Megnyitom a telefonomon a Spotifyt, elindítok egy chill-hop lejátszási listát, de aztán eszembe jut az alattam lakó kismama, és gyorsan lehalkítom. Két nappal korábban én segítettem neki felcipelni a babakocsit – a lift megint elromlott –, és a baba gyanakodva figyelt, miközben a rizskeksz lassan szétmorzsolódott a markában. Amikor az anyja köszönetet mondott, úgy éreztem, bármelyik pillanatban kitörhet belőle a zokogás. Eszembe jutott, hogy behívom őket, megbizonyosodom róla, hogy minden rendben van vele, de végül nem tudtam rávenni magam.

A pasas hunyorogva néz rám, mintha megpróbálna rájönni valamire.

– Mesélj a hajadról!

– A hajamról? – Felvonom a szemöldököm. Ez most komoly? – Felnyírattam – bökök a jobb fülem feletti borotvált részre. A szimmetria hiánya általában zavarba hozza az embereket. A hajam fekete és rövid. Pixie-frizurának hívják, az egyik oldalán egy kis felnyírással. Nem a divatnak akartam megfelelni. Amikor a fodrásznál jártam, éppen a tanulók betanítása folyt. A gyakornok javasolta, aki a csuklóján egészen friss, még rózsaszín és kidomborodó tetoválást viselt. Megvontam a vállam, és azt mondtam: „Miért ne?"

A legtöbb dologra mintha ez lenne a válaszom.

Felmehetek a lakásodra?

Miért ne?

Talán fekete szemfestéket kellene feltennem, és valami drámait művelnem a szemöldökömmel, de valahogy nem tudok elég elszántságot összegyűjteni hozzá.

– Tetszik – jelenti ki. Aztán továbbmegy. Egy pillanatig azt hiszem, csatlakozik hozzám a kanapén, összerezzenek. Ehelyett átvág a nappalin. – Teszek egy kitérőt.

Teszek egy kitérőt. Mintha valakinek az apját hívtam volna fel magamhoz.

Kell egy másodperc, mire rájövök, hogy rossz ajtó felé indult el. Már talpon is vagyok, és futok utána, miközben a kilincs felé nyúl.

– Ne… – kezdeném, de a vendégszoba ajtaja addigra kinyílik, és kattan a villanykapcsoló.

Mozdulatlanná dermed.

Háttal áll nekem, de tudom, mit néz. A szeme bizonyára elkerekedik, tekintete a szemközti falra tapad.

Hetek óta nem jártam a szobában, de pontosan tudom, mi van odabent.

A hangja egy oktávval megemelkedik.

– Mi a lószar…?

A két szám közti szünet miatt tökéletes csend ereszkedik ránk. A pillanat elviselhetetlenül hosszúra nyúlik, kérdése ott lebeg a levegőben.

– A mosdó a következő ajtó – szólalok meg végül.

– Mi ez az egész?

A vendégszoba falát újságkivágások, térképek, fotók borítják – színes madzagokkal összekötve, öntapadós jegyzetlapokkal és kézzel írt kérdésekkel kiegészítve. Üres tekintetek bámulnak vissza ránk, a címlapok szinte üvöltik: „Eltűnt! „Nincs nyoma a repülőgépnek!

Tudom, mit sugallhat ez rólam.

Tudom, oké?

A középen lévő újságkivágás kicsi, fehér repülőgépet ábrázol, a törzsén vörös csíkkal. Alatta a kétfős legénység és a hét utas fotói.

Amikor nem válaszolok, megfordul és rám néz.

– Ez az a repülő, igaz? Amelyiknek nyoma veszett.

Vonakodva bólintok.

– Ez… ez… valami munka? – Érzékelem a hangjában a reménykedést.

– Igen – hazudom.

A megkönnyebbüléstől kisimul a homloka.

– Azt mondtad, újságíró vagy, igaz? Emlékszem, olvastam a gépről. Fidzsire ment, ugye? Aztán egyszerűen eltűnt a radarokról. Nyom nélkül. Senki sem látta, nem adott le segélykérést. Nem voltak roncsok. Hátborzongató, ha engem kérdezel.

Nem bírok megszólalni.

– De már elég régen volt, nem? Talán tavaly?

– Két éve. – Két éve és hat napja.

– Rengeteg elmélet született. Tudod, hogy talán volt egy terrorista a fedélzeten, vagy a pilóta öngyilkos küldetésre indult. Te is ez után nyomozol?

– Ühüm – felelem semleges hangon.

Gyanakodva pillant rám.

– Gyakran hozod haza a munkád? Ez az irodád, vagy ilyesmi?

Újabb hosszú szünet.

– Ilyesmi.

Megváltozik az arckifejezése, mintha kezdene ráébredni, hogy valami nincs rendben. Végignéz a falon, a fotókon, a megsárgult újságkivágásokon, a celluxcsíkokon – majd újra felém fordul. Látom, hogy kétségbeesetten próbál magyarázatot találni, összekötni az egészet a kényelmetlen érzéssel, amit megtapasztal.

Talán az alkohol teszi, talán csak gyáva, de végül feladja a harcot.

– A mosdó. – Besiet a fürdőszobába, hallom a zár kattanását.

Ott állok a folyosón, a nyitott ajtón keresztül belátok a vendégszobába. Lori régi szobájába. Hónapok óta nem láttam ezeket a falakat. Londonban senki sem engedhet meg magának egy üres vendégszobát – engem is beleértve –, de nem fogom leszedni ezt a sok holmit, mert az azt jelentené, hogy vége. Hogy feladom. Hogy elengedem őt.

Pedig tudom, hogy meg kell tennem.

Nagyot sóhajtok. Ezen a hétvégén mindent leszedek. Az egészet. Elég volt.

Vagy talán csak egy részét kellene, fokozatosan. Kezdhetném Lori ágyának megtisztításával, amely könyvek, cikkek és kinyitott irattartók hegye alatt rejtőzik. Hónapokkal ezelőtt kiadhattam volna ezt a szobát – Isten a tudója, a bankszámlámnak jót tenne –, de a lakótárs gondolatától is kiráz a hideg. Valaki, aki hallja, ahogy hajnali négykor fel-alá mászkálok, látja, milyen furcsa időpontokban étkezem, vagy tanúja a nem létező társasági életemnek…

Hallom, hogy lehúzza a vécét, és a tartály újratöltődik. Várom, hogy nyikorogva elforduljanak a csapok, és víz zuhogjon a mosdókagylóba – ehelyett kinyílik az ajtó, és ő újra ott áll. Mosdatlan kezét a zsebébe dugja, tekintete kerüli az enyémet.

– Holnap korán kezdek, szóval…

– Rendben.

Fogja a kabátját, annyi időre sem áll meg, hogy felvegye.

– Akkor minden jót – szól vissza az ajtóból.

Követem, nyitva tartom az ajtót, amíg lesiet a lépcsőn. Ha becsuknám, teljes sötétség borulna rá. Legalább addig várnom kellene, amíg leér a lépcsőn a kijárathoz.

De bassza meg.

Becsukom az ajtót. A reteszt is rátolom.

Magamhoz veszem a rumosüveget a nappaliból, az ezüstgyűrűk a palack nyakához koccannak. Bevonulok Lori szobájába, félretolom a repülőgép-szerencsétlenségekről szóló könyvet, és leülök az ágy szélére. A levegő itt nyirkosabb, érintetlenebb, hűvösebb, mint a lakás többi részében.

– Boldog harmincadikat. – A palackot nővérem falon függő képe felé emelem.

Használj poharat, hallom Lori hangját. Elképzelem, ahogy tettetett ingerültséggel forgatja a szemét.

Azért is az üvegből iszom. Elvigyorodom.

Miközben a rum forrón lecsúszik a torkomon, Lori fotóját tanulmányozom az FJ209-es járat többi utasa között. 3-as számú utas, a sajtó így nevezte el. Az Instagram-fiókjából szedték a fényképet, az utolsót, ami készült, mielőtt felszállt annak a balsorsú repülőgépnek a fedélzetére. Hajának nem sokkal korábban adott meleg méz és karamell tónust, csillogó ajka mosolyog, a szeme azonban nem.

Ott ültem mellette, amikor a fotó készült. Engem természetesen kivágtak, csak az ujjaim látszanak, ahogy átkarolom a derekát. Az út előtti este készült a fénykép – a rengeteg hiba előtt, amit el fogok követni –, de mintha minden ott lenne rajta. Lori üres tekintettel, egyedül… és én, ahogy érte nyúlok. Mintha megpróbálnék belekapaszkodni.

3

Most | Erin

Éjjel kettő van, és én még mindig a vendégszobában ülök. Néhány óra múlva mennem kell dolgozni. Kellene innom egy nagy pohár vizet, odakészíteni két aszpirint az ágyam mellé, és aludni valamennyit.

Meghúzom a rumot, fogaim az üveghez verődnek, ahogy a gép fotóját tanulmányozom. Két évvel ezelőtt az a repülőgép elindult a fidzsi Nadi repülőtérről Limadzsiba, egy apró szigetre a szigetcsoport délkeleti peremén. Csakhogy a gép – és a fedélzetén lévő kilenc ember – soha nem érkezett meg.

Nyom nélkül eltűnt. Ezt írta a sajtó.

Végignézek a falra tűzött kartotéklapokra felírt tényeken. Mike Brass kapitány utoljára a felszállás után huszonkét perccel lépett kapcsolatba a repülésirányítással. A jelentése szerint minden rendben volt. És mégis, a repülőgép nyolc perccel később eltűnt a radarképernyőkről – és soha nem érkezett meg a céljához. Nagyszabású, több szervezet részvételével zajló keresés vette kezdetét egy nyolcszáz négyzetméter kiterjedésű területen. Semmit sem találtak. Sem roncsot, sem törmeléket, sem holttesteket.

Semmit.

Hunyorítva próbálok valamit találni az információk között tátongó résekben.

Amikor a repülőgép eltűnt, minden apró bizonyítékot és nyomot össze akartam gyűjteni. Zaklattam a rendőrséget, a brit konzult, a fidzsi polgári repülésügyi hatóságot. Tudni akartam, hol zajlott a keresés, és mindent bejelöltem saját Fidzsi-szigetek-térképemen, amelyet a hátam mögött lévő falra ragasztottam ki. Felkutattam az utasok rokonait, meggyőztem őket, hogy helyezzenek nyomást a hatóságokra. Elolvastam minden könyvet a repülőgép-szerencsétlenségekről, valamint a reménytelen helyzetekben való túlélésről. Cikkeket írtam, hogy a média radarján tartsam az esetet.

„Ez már megszállottság" – mondta egyik legrégebbi barátom, Sarah, amikor Skype-on felhívott Berlinből.

„Meg kell bocsátanod magadnak" – tette hozzá Ben a háttérből, miközben egy csillogó konyhapulton fehérbort töltött két nagy pohárba. Kettejük együttes látványát még mindig a gyomromra mért ökölcsapásként éltem meg. Ben egyszer azt mondta az iskolában, hogy mi hárman olyanok vagyunk, mint egy egyenlő szárú háromszög oldalai: mindegyik kapcsolatban áll egymással, ugyanolyan hosszú, és az azonos szögek tökéletes szimmetriát alkotnak. Huh. Fura, hogy ez az alakzat mennyire kilapult, amikor bejelentették, hogy szeretik egymást, és Berlinbe költöznek.

Semmi újat nem fogok felfedezni azzal, hogy itt ülök részegen Lori régi szobájában. Mégsem tudok leállni a kereséssel. Végignyúlok az ágyon, magamhoz húzok egy irattartót. Ebben van mindaz az információ, amit a repülőgép eltűnése utáni hetekben és hónapokban összegyűjtöttem. Azért nyitottam az aktát, mert tennem kellett valamit. A tétlen várakozás veszélyes terület volt. Túl sok lehetőséget adott az üvöltésre és a sikoltozásra, az ujjal mutogatásra és mások hibáztatására.

Véletlenszerű helyen nyitom ki a mappát, és elolvasok egy e-mailt a polgári repülésügyi hatóság egyik alkalmazottjától, melyben megerősíti, hogy bár az aktív keresést befejezték, az ügyet határozatlan ideig napirenden tartják.

Határozatlan ideig napirenden tartják. Hogy lehetne ezzel együtt élni?

Tudom, hogy a sztorinak nem lehet boldog befejezése. Egy repülőgép nem azért tűnik el, mert rossz üdülőhelyen szállt le, az utasok pedig boldogan szürcsölik a koktéljukat, és hulaszoknyában ringatják a csípőjüket. Egy repülőgép azért tűnik el, mert valami kibaszott nagy probléma adódott. Tudnom kell, mi volt az. Tudnom kell, mi történt a pilóta utolsó bejelentkezése után. Tudnom kell, mi történt a nővéremmel. Tudnom kell, ki a francot hibáztathatnék, mert jelen pillanatban csak azt az egyetlen embert okolhatom, aki nem érkezett meg a repülőtérre, hiába várták; aki nem szállt fel a gépre; aki most is itt van, abban a kibaszott szobában, ahol a nővérének kellene lennie!

Áthajítom a mappát a szobán. Nekicsattan a falnak, a gyűrűk szétnyílnak, a papírlapok és fotók törött szárnyakként, rebegve ereszkednek le a padlóra.

Újabb jó indok a társbérlet ellen – hajlam az agresszív kirohanásokra.

A szétszóródott cikkek között tekintetem megállapodik az egyik utas arcán: Felix Tyler, 27 éves az utazás időpontjában. A fotón mélyen a szemébe húzott, kötött sapkát visel, sötét tincsei az állát verdesik. A vastag szemöldök alatt tőzegbarna szempár. Vonzó a maga egyszerű módján. Mindent elolvastam róla, amit tudtam – ahogy a többi utasról is –, mert pontosan tudni akartam, kik utaztak azon a gépen; miért utaztak; hogyan viselkedtek volna válságos helyzetben; kihez csapódott volna oda a nővérem a kritikus pillanatokban.

Felix elgondolkodtatott. Az indulás előtt negyvennyolc órával vásárolta meg a repülőjegyet a Fidzsi-szigetekre. Beszéltem az üdülő tulajdonosával a szigeten, ahová a repülőgép indult. Elmondta, hogy Felixnek néhány hétig helyettesítenie kellett volna a saját emberüket a vízi sportok felügyeletében. Sikerült megszereznem az önéletrajzát és a Búvároktatók Szakmai Szövetsége engedélyét, de amikor utánanéztem, a referenciái nem stimmeltek, a búvárképesítése pedig hamisnak bizonyult. Felix Tyler szabadmászó volt, nem búvár. Egy sziklamászó, aki az út előtt tizennyolc hónappal tizenöt métert zuhant biztosítókötél és sisak nélkül, és tizennégy csontját eltörte. Azóta nem mászott.

Egy ilyen élmény meg tudja változtatni az embert.

Próbáltam kapcsolatba lépni a családjával, de az apja három hónappal a gép eltűnése után meghalt, a mostohaanyja pedig nem állt szóba velem. Felix mászómúltját lehetetlen volt visszakövetni – az olyanok, mint ő, általában távoli csúcsokat és gerinceket ostromoltak. Mindent, amit találtam, elküldtem a brit konzulnak és a rendőrségnek – de a barkácsolt búvároktatói engedély és a hamis referenciák nem sokat tehettek hozzá egy eltűnt repülőgép utáni nyomozáshoz.

Nekem azonban csak az járt a fejemben – és jár azóta is minden olyan éjszakán, amikor nem tudok aludni –, hogy miért. Miért hazudott? És miről hazudott még?

4

Akkor | Lori

Lori a beszállófolyosó előtti váró ablakánál állt, és idegesen forgatta a karkötőjét a csuklóján. Erinnek továbbra sem volt nyoma.

A repülőgép a napsütötte betonon várakozott, törzsén vörös csík húzódott végig, mintha megjelölték volna a szétválasztáshoz. A kis gépek a legrosszabbak, gondolta a fülében dübörgő pulzussal. Túlságosan erőtlenek. Minden döccenést és turbulenciát, a szél és az időjárás minden változását megérezte bennük. Megszámolta az ablakokat a felé eső oldalon. Nyolc. Elképzelte magát, ahogy felmegy a lépcsőn, szinte hallotta a fém kongását, érezte a nap melegét a tarkóján. Csak egyórás repülés lesz. Ki fogja bírni.

Odakint egy kék overallos férfi közelítette meg a gépet, lehajolt, valamit bámult az alján. A motort? Az üzemanyagtartályt? Lorinak fogalma sem volt róla, mi hol található. A férfi a fejét oldalra billentve vizsgálódott. Jött egy másik is, narancssárga láthatósági mellényben. Mintha vitatkoztak volna valamin, a gépre mutogattak, majd a repülőtéri hangárra. A láthatósági mellényes rövidesen távozott, ott hagyva társát, aki továbbra is guggolva, a homlokát ráncolva vizsgálódott. Végül ő is felegyenesedett, megvonta a vállát és továbbállt.

Mi volt ez a vállvonás? Mit láttál? Valami baj van a géppel? A fenébe is, kimerítő volt ez az idegeskedés.

Kényszerítette magát, hogy elforduljon az ablaktól. Valamivel odább pólóinges, chinónadrágos férfi állt, a lábánál drága bőr sporttáska. Üzleti úton lehetett. Miközben a beszállókaput figyelte, mobiltelefont szorított a füléhez.

– Daniel vagyok. Csak biztos akartam lenni benne, hogy mindent… elintéztünk – mondta. Még a hangjából is sütött a jómód. Rövid hallgatás következett. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. – Tudom. – Hevesen bólogatott. – Eggyel lógok neked. – Megcsörgette az aprót a zsebében. – Kételyeid támadtak? – Kezét kivette a zsebéből, a tarkójára helyezte, tekintete most a repülőgépet fürkészte. Homloka fénylett az izzadságtól. – Lehetséges.

Lorinak eszébe jutott a könyve. Talán olvasnia kellene. Azzal elcsendesítené a gondolatait. Valahogy rávette magát, hogy leüljön, és átadja magát a rituálénak: elővette a könyvet, kinyitotta, tekintetét a szövegre szegezte. Háromszor is elolvasta ugyanazt a mondatot, nem tudott a történetre figyelni. A lába remegett, nem találta a helyét.

Felnézett, sötét hajú férfit látott átvágni a várón. Nagy hátizsákját letette a földre, és a sor végén beleroskadt az egyik műanyag székbe. Fülhallgatót dugott a fülébe, állát a mellére ejtette, karját összefonta maga előtt, és lehunyta