A másik Emily

By Dean Koontz

Ha meg se halt, akkor hol volt eddig?
Ha feléledt, akkor mi ő?
New York Times #1 bestsellerszerző
Amazon Charts bestseller
Wall Street Journal bestseller
USA Today bestseller
Emily Carlino tíz éve tűnt el Kaliforniában, miután a kocsija lerobbant az autópályán. Feltételezték, hogy Ronny Lee Jessup, a sorozatgyilkos végzett vele, akinek több áldozata soha nem került elő.
David Thorne író azóta sem heverte ki élete szerelmének elvesztését, emészti a bűntudat, hogy nem volt ott Emily mellett, és nem mentette meg. Mindent bevetett, hogy feldolgozza az eseményeket: rendszeresen látogatja Jessupot a börtönben, kétségbeesetten várja, hogy kiderüljön, hogyan teltek Emily életének utolsó órái, hogy végre eltemettethesse szerelmét.
Aztán David megismerkedik Maddison Suttonnal, ezzel az igéző, játékos nővel, aki tökéletesen tisztában van David veszteségével. Maddison leginkább észbontó tulajdonsága, hogy kiköpött ugyanolyan, mint Emily. Még csókolni is ugyanúgy csókol. Ahogy a fantasztikus fordulat hihetővé válik, David egyre inkább rabja lesz Maddisonnak – és feltárul a nő rejtélyes múltja, hogy aztán elszabaduljon a rettenet.
„A hónap legjobb könyve” az Amazon Krimi & Thriller kategóriájában
„Magával ragadó és kifejezetten félelmetes könyv [...] tényleg letehetetlen. Koontz mesteri történetmesélő maradt több műfajon belül is, amelyek közül ez az egyik legjobb.”– Booklist
„Koontz ismét mesteri történetmesélőnek bizonyult, aki alaposan ismeri a szakmája csínját-bínját, és nem mulasztotta el tökélyre fejleszteni eleve félelmetes tehetségét. Ez a könyv nem csak döbbenetes thriller, hanem utazás is a jelenlegi természettudományos kutatások sötét oldalára.” – Authorlink
„Feszült, félelmetes és fordulatos.” – Kirkus Reviews
„Ez a könyv tagadhatatlanul magán viseli Koontz keze nyomát, ugyanakkor bizonyos szempontból semmire sem hasonlít, amit korábban írt.” – The Big Thrill

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 3, 2023
• ISBN: 9786156414359

Book preview

Borító

Dean

Koontz

A

másik

Emily

Next21 Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Dean Koontz: The Other Emily

Copyright © 2021 by The Koontz Living Trust

All rights reserved.

Borítóterv © Damon Freeman/Amazon Publishing

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2022

© Next21 Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6414 35 9

Next21 Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Bardi Betty

Előkészítés Mandl Orsolya

Korrektúra Spirk Ildikó

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Gerdának, életeim szerelmének – mind a jelenlegiének,

mind a következőének

Ki elveszti eszét, majd észre tér,

Ki tengerbe vész, ismét partot ér;

Szeretők halnak, él a szerelem;

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Dylan Thomas

dekor

rész

Milliók között magányosan

A lány elveszett, és neki meg kell találnia, de nyoma sincs, se lábnyomokat, se szagnyomokat nem hagyott maga után, és az út sötét, mert a lány az éjszaka erdejébe távozott, ahol a fák feketék és kopaszok, ahol a hold és a csillagok nem léteznek, ahol a nap soha nem fog felkelni, ahol az út örökké lefelé vezet. Ő ennek ellenére utánaereszkedik kétségbeesésében, hogy kiszabadítsa, mert a lány nem ide tartozik, nem a halottak közé, amikor az ő fejében és szívében még ennyire eleven, nem ide tartozik, nem ide tartozik, és bár neki nincs más reménye a boldogságra, csak ha megtalálja, nincs más oka a létezésre, akadnak pillanatok, amikor úgy érzi, mintha a lány karnyújtásnyira lenne tőle a vakító sötétségben – és rettegve ébred.

Kristálykonfetti zuhogott a városra, a tél utolsó parádés mutatványa, azé a télé, amely a márciusnak ezen a huszonnegyedik napján már jóval meghaladta a lejárati dátumát.

David Thorne sálban, bakancsban, felhajtott gallérral sétált Manhattan utcáin, eredetileg abból a célból, hogy ihletet merítsen belőlük. De a képzelőereje meg se rezdült.

A tél végi viharból hiányzott a lendület. A hópelyhek szélcsendes kanyonokba libegtek le olyan szürkén, mint a hamu, amíg le nem értek az utcai lámpák búrája alá, és ki nem lúgozta őket a fényük.

Amennyiben Davidnek titkon mégsem az ihlet volt a célja, ha inkább a társaság hiányzott neki, azt sem találta meg. Az utcai forgalom akár önvezető autókból is állhatott volna, utasok nélküli, saját útjukat járó gépekkel. A járdán megülő kétcentis hóban lábnyomok sorakoztak. A csípős hideg egyáltalán nem riasztotta el a többi járókelőt a kimerészkedéstől, de David számára olyan testetlennek tűntek, mint a szellemek.

Mire visszatért a lakásába, már tudta, hogy hamarosan elindul Kaliforniába.

Azon az éjszakán egy olyan pincét járt be, amelyet kizárólag álmaiban látott, a borzalmas teremtményeket rejtő félhomályos helyiségek labirintusát, amelyek láttán rettegve ébredt, hidegebb tagokkal és csontokkal, mint amit a kinti éjszaka indokolt volna.

Reggel felhívta az irodalmi ügynökét, Charlie Placketet, hogy közölje vele, miszerint egy-két hónapra Kaliforniába utazik, amíg a következő regénye alapötlete meg nem fogan benne.

– Április tizenötödikére írtam be a naptáramba – felelte Charlie.

– Mit?

– Téged és Kaliforniát. Még soha nem mentél oda ilyen korán.

– Nem vagyok ennyire kiszámítható, Charlie.

– David, David, te harminchét éves vagy. Nyolc éve képvisellek, és tízhavonta elutazol Newport Beachbe egy két hónapos pihenőre. Soha sehova máshova. Átkozottul nagy szerencse, hogy a regényeid nem annyira megjósolhatóak, mint az utazási szokásaid.

– Az a hely inspirál, ennyi. A napfény, a tenger. Mindig egy olyan regény ötletével térek vissza onnan, amit mindenképpen meg kell írnom.

– Akkor miért nem maradsz ott, ha ennyire lelkesít?

Bizonyos dolgokat még egy olyan jó baráttal sem oszt meg az ember, mint Charlie Placket.

– Úgy hallottam, hogy ha itt elboldogulok, akkor akárhol elboldogulok.

– Mindig fel szoktam tenni neked ezt a kérdést – jegyezte meg Charlie –, és te mindig mást kamuzol rá.

– Én író vagyok. Kamuzásból élek.

Newport Beach a tavasz melegében sütkérezett, amikor David Thorne március huszonhatodik napjának késő délutánján megérkezett oda. Az egyébként tiszta eget fehér felhők hosszú láncolata díszítette nyugaton, arra várva, hogy bearanyozza őket a lenyugvó nap.

David taxival tette meg az utat a John Wayne repülőtérről az otthonába, Newportnak abban a negyedében, amelyet Corona del Marnak hívnak. Rusztikus, egyszintes háza három sarokra volt a tengertől, és nem az óceánra nézett ugyan, de a telek így is sokat ért. Ő viszont tízszer annyiért sem adta volna el.

Az első bestsellere árából vette az ingatlant, amikor még csak huszonöt éves, feltörekvő tehetség volt. Még mindig elbűvölőnek látta: halványsárga stukkó, fehér spalettás ablakok, kanárisárga hintával felszerelt tornác. A házat pálmafák árnyékolták be és hibiszkuszok vették körbe, amelyek hamarosan hatalmas sárga virágokat fognak növeszteni.

Egy ingatlankezelő cég tartotta karban a házat, amíg David New Yorkban tartózkodott, és ők viselték gondját a kocsijának is, egy fehér Porsche Cayenne-nek. Szívesen ki is adták volna az ingatlant, amíg a tulajdonosa nem használja, de ő nem szerette volna, ha mások laknak benne. Az épület szerény stílusa és mérete ellenére is egyfajta szentélyt jelentett számára.

Januárban kezdett úrrá lenni rajta a vágy, hogy visszatérjen oda. De akkor még csak hét hónap telt volna el az előző látogatása óta, ami valamiért kevésnek tűnt. Önuralmat kellett tanúsítania. Miután visszarepült New Yorkba, és leszállt a repülőtéren, mindig rögtön elfogta a vágy, hogy azonnal visszatérjen Newportba. Eddig soha nem látogatott oda kétszer ugyanabban az évben, de azért üresen tartotta a házat, hátha egyszer nem bír majd ellenállni a kísértésnek.

Néha úgy gondolta, hogy nem lett volna szabad eljönnie onnan. Lehet, hogy sokkal boldogabb lenne, ha mindig ott élhetne.

De valami azt súgta neki, hogy ha ezt választaná kizárólagos otthonául, azzal nemcsak azt a kiegyensúlyozottságra hasonlító lelkiállapotot tenné kockára, amiért az elmúlt tíz évben dolgozott, hanem a józan eszét is.

Tisztában volt azzal, hogy az ő esetében a kreativitás elválaszthatatlanul összefonódik a megszállottságra való hajlammal. Kapcsolatban kellett maradnia ezzel a hellyel, a múltjának ezzel a fontos részével; de ha nem áll ellen a vonzerejének, az fel fogja emészteni.

Az az idő, amit itt töltött, mindig tagadásban és reménykedéssel indult, de a tagadás hétről hétre egyre jobban átváltozott bűntudattá, a remény pedig szomorúsággá alakult.

Miután kipakolt, egy darabig csak állt ott, és a franciaágyat bámulta. Utána levette róla az ágytakarót, összehajtogatta, és félretette egy padra. Remegett a keze, amikor a paplant is felhajtotta.

Később, az egyik kikötői étteremben, amit fekete-ezüst színekkel rendeztek be kék szegélyekkel minden részletre kiterjedő art deco stílusban, elfogyasztott egy italt a bárpultnál, majd egy vacsorát az egyik asztalnál.

Vitorlásjachtok és motorcsónakok jártak-keltek a vízen, tértek vissza a tengeren töltött délutánjukról.

Általában ott vacsorázott. Mindig. Az étteremben kiválóan főztek. És ha túl sokat ivott, rendelt egy erős kávét vagy egy taxit.

Nem látott olyan felszolgálót, akire emlékezett volna korábbról. Amennyiben a jelenlévők emlékeztek rá, nem mondták. Ez így pont megfelelt neki. Az anonimitást részesítette előnyben, és semmi kedve nem lett volna beszélgetni.

A bárpultnál, majd miután hátrasétált egy asztalhoz, valamiféle előérzete támadt – azt, hogy jó vagy rossz, nem tudta volna megmondani. Éberen ült tovább egymagában egy kétszemélyes, ablak melletti asztalnál, a többi vendéget figyelve, de azok éppen olyan hétköznapinak tűntek, amilyen jómódúnak.

A bárányfelhők aranyszínűvé nemesedtek az azúrkék égbolton, majd vérvörösbe váltottak a zafírkék háttér előtt. De Davidben nem a naplemente keltett feszült várakozást.

Ahogy a csillagok felkeltek, fokozatosan elhalványult benne ez a furcsa érzés. A kikötő sötét vizén úgy fodrozódott a parti fények tükörképe, mint a selyemcukorkák színes csíkjai.

Ő és Emily gyakran jártak ide régen, amikor az étterem berendezése még egyszerűbb volt. De ezt a helyet nem kísértette a lány szelleme, csak a szívét.

A hazáig tartó tízperces autóút alatt úgy érezte, hogy ez az éjszaka éppen olyan befejezetlen, mint a félhold.

Utána a zegzugos pincéről álmodott, arról a gonosz és kegyetlen labirintusról. Bár az álmai háttere egy létező helyszínen alapult, David mindig elkapcsolt, amikor a valódi változata felbukkant a hírekben; a tudatalattija viszont újra és újra visszarepítette oda nyugtalan éjszakáin. És annyira elevennek látta ezeket a rémképeket, hogy amikor hajnali negyed négykor felébredt, ki kellett mennie a fürdőszobába, hogy hányjon.

Másnap este, csütörtökön már korán megteltek a patkó alakú bárpult melletti helyek. Jól öltözött, húszas-harmincas szinglik ittak ott egyet, mielőtt nekiindultak volna, hogy – bár nem túl feltűnően – levadásszák a következő egyéjszakás kalandjukat. Az elszántságukba mintha némi kétségbeesés is keveredett volna. Ez a jómódú réteg ösztönösen inkább pénzügyi, mint érzelmi szükségletekre asszociált volna a „kétségbeesés" szóról; férfi- és nőtagjai egyaránt elhatárolódtak azoktól, akiknek a vagyonát a rajta lévő ruhák és ékszerek jelentik, és akiknél fennállt a kockázata annak, hogy csak egy jó partira vadásznak.

A bár túlzsúfoltnak tűnt David számára. Némi borravalóval rávette a pincérnőt, hogy ugyanahhoz az asztalhoz ültesse, ahol előző este vacsorázott. A hölgy arról is gondoskodott, hogy kapjon egy pohár Caymus cabernet-t, mire kihajtogatta és az ölébe terítette az asztalkendőt.

Ismét felütötte a fejét benne az a furcsa előérzet, ami előző este pattanásig feszítette az idegeit. De nem számított arra, hogy bármilyen módon beigazolódna. Soha nem igazolódott be.

A kikötő egy közeli szakaszán két huszonéves, bikinis nő hajtotta magát állva evezősdeszkán, és olyan könnyedén hagyták maguk mögött a mólót, hogy közben még élénk beszélgetésre és szívből jövő nevetésre is maradt energiájuk.

Gyönyörűek voltak és hajlékonyak, napbarnított, selymes végtagokkal, de annak ellenére, hogy sikerült felébreszteniük bizonyos késztetéseket Davidben, nem váltottak ki belőle valódi vágyat.

A duzzadt napkorong még mindig öt percre volt attól, hogy belesüllyedjen a tengerbe, amikor a férfi a bárpult felé pillantott, és meglátta őt. A borospoharat félig a szájához emelve mozdulatlanná merevedett, és azonnal meg is feledkezett a kezében lévő italról.

A lány a leglenyűgözőbb szépségek közé tartozott, akik valaha is bolond tettekre ösztökéltek ostoba férfiakat, vagy reménytelen vágyakat keltettek bölcsebbekben.

David arra gondolt, hogy biztosan téved. Utána ismét a lány felé pillantott, és egy másodpercre találkozott a tekintetük a távolból; ekkor le kellett tennie a borát, nehogy kiöntse.

A lány tekintete nem állapodott meg Daviden vagy bárki máson. Elegáns fejét a pultos felé fordította, aki egy martinit tett le elé.

A látóhatáron egyensúlyozó kövér nap apokaliptikus fénybe borította őket a hatalmas, sötétített üvegű ablakokon át.

Az étterem és a bár egyetlen hatalmas térben helyezkedett el, hogy a vendégek a lehető legtöbb embert láthassák, és őket is mindenki láthassa. David mégis úgy érezte, miközben a termet betöltötte a haldokló nap fantasztikus fénye, mintha rajta és azon a nőn kívül mindenki más köddé vált volna.

A nap a látóhatár mögé bújt, az éjszaka elárasztotta a világot, mint a dagály, és az étterem romantikus félhomályba borult.

Bár Davidben felmerült, hogy odamehetne a bárpult mellett ülő nőhöz, egyszerűen nem mert. Nem hitte el, hogy tényleg létezik.

Rendelt még egy pohár cabernet-t és egy filet mignont, majd a következő órában végig lopva a nőt figyelte. Az egyszer sem nézett rá.

A patkó alakú bárpult körül ülő, kísérő nélküli nők felismerték a lekörözhetetlen konkurenciát a fekete hajú, kék szemű szépségben, és gyűlölni kezdték érte.

Néhány férfi összeszedte annyira a bátorságát, hogy odalépjen hozzá, de ő pár pillanatnyi beszélgetés és egy kedves mosoly után gyengéden elköszönt tőlük. A kezdeményező férfiak mintha mind egyfajta győzelemnek érezték volna az udvarias visszautasítást.

Fokozatosan kialakultak a párok, és vagy átültek az asztalokhoz vacsorázni, vagy továbbálltak, a kevésbé szerencsés szinglik pedig vagy még több alkoholt kezdtek inni, vagy átmentek egy másik szórakozóhelyre.

A nő rendelt még egy martinit, majd egy pohár vörösbor kíséretében megvacsorázott a bárpultnál. Jó étvággyal evett, és az az összpontosítás, amivel a tányérjára koncentrált, ismerősnek tűnt David számára.

Az előérzet, ami egymás után két este is eltöltötte, és amit mintha ennek a nőnek a megjelenése beigazolt volna, biztosan több lehetett szimpla reménynél vagy intuíciónál. David számára úgy tűnt, mintha a végzet kezdené irányítani az eseményeket.

Kifizette a vacsoráját, de odavitte a bárpulthoz a befejezetlen pohár borát, és leült a nő mellé.

Az még csak rá se pillantott, a steakje maradékára koncentrált.

A férfi nem tudta, mit mondjon neki. Úgy érezte, mintha bedagadt volna a torka, alig tudott nyelni. A magasba repítette a remény, de porig sújtotta a csalódástól való rettegés.

Amikor a nő végzett a vacsorájával, és lerakta a villáját, hogy igyon egy pohár bort, David végül azt kérdezte:

– Hol voltál ennyi éven át?

A nő megnyalta a száját, különös tekintettel a jobb sarkára, ahogy azt David előre sejtette.

Amikor a férfi felé fordította a tekintetét, az a kék két különböző árnyalatában ragyogott fel, olyan fényesen, mint két drágakő.

Azt felelte:

– Egy írótól sokkal jobb kezdőmondatra számítottam.

David szíve összeszorult, úgy erőlködött, mintha korábban egy régi seb hege korlátozta volna a mozgásban, most viszont kiszabadult, és újra ifjonti életerővel és lelkesedéssel szökell.

– Attól féltem… azt fogod mondani, hogy nem ismersz fel.

– Az itteni vendégek nagy része valószínűleg nem olvas könyveket – felelte a nő –, de én igen. És mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon másnak tűnsz, mint azok a dolgok, amelyekről írsz.

Az a lelkesedés, amely korábban támadt Davidben, elapadt.

– Onnan ismertél fel? A borítókon lévő fotókról?

A nő oldalra billentette a fejét, hogy kérdő tekintettel és egy félmosollyal végigmérje.

– Hát, a tévében nem láthattalak. Soha nem nézek tévét.

A tekintete fájdalmasan ismerős volt; nemcsak a színe, hanem az egyenessége is.

– Most nem csak szórakozol velem, ugye? – kérdezte David.

– Szórakozom? Nem. Te igen?

A férfi ivott egy korty bort, hogy ezzel pár pillanatnyi haladékhoz jusson.

– Én nem hiszek a döbbenetes véletlenekben.

– Milyen véletlent találtál most döbbenetesnek?

– Emily.

– Tessék?

– Téged Emilynek hívnak.

– Engem Maddisonnak hívnak.

– Akkor biztosan van egy Emily nevű testvéred.

– Egyke vagyok.

– Soha nem beszélt a testvéréről – jegyezte meg David.

– Mert nincs.

– Ez rendkívüli.

– Mi az?

Túl fiatal volt. David közben ezt is észrevette. Egy évtizeddel fiatalabb a kelleténél, de ezt leszámítva a volt kedvese tökéletes hasonmása.

– Túl fiatal vagy – bukott ki a száján, noha nem állt szándékában ennek hangot adni.

A nő kortyolt egyet a borából, az asztalra könyökölt, a kezére támasztotta az állát, pont úgy, ahogy Emily tette volna, és pár hosszú pillanaton át Davidet méregette.

– Ez már sokkal jobb csajozós szöveg. Az indítás olyan bénának tűnt. „Hol voltál egész életemben?"

– Azt kérdeztem, hogy hol voltál ennyi éven át.

– Az mindegy. De az ezt követő verziókban nagyon szépen korrigáltál, még egy kis rejtélyességet is adtál a dologhoz.

David szédelegni kezdett. Úgy érezte magát, mintha egy párhuzamos univerzumba került volna.

– Tíz év. Huszonöt éves volt, amikor utoljára láttam.

– Én is huszonöt vagyok.

– De te nem Emily vagy.

– Örülök, hogy végre egyetértünk ebben.

A férfi nem emlékezett arra, hogy mikor itta meg a borát, de a pohara időközben kiürült.

– Nem létezik, hogy két olyan ember, akik nem rokonok, ennyire hasonlítsanak egymásra. Biztos, hogy van egy nővéred, akiről nem tudsz. – Kivette az okostelefonját a kabátja zsebéből. – Lefotózhatlak?

– Csak ennyit akarsz tőlem? Egy fényképet?

David eléggé meghökkent a kérdésen.

A lány még hozzátette:

– És mi a helyzet a te öcséddel?

– Nincs öcsém. Bátyám sincs, ha már itt tartunk.

– Kár. Ő talán már hazavitt volna mostanra.

– Te szórakozol velem. Pont, ahogy ő tette.

– Gondolom, ez az „ő" a híres Emily lehet.

– Te nem jönnél velem haza akkor sem, ha hívnálak. Ő nem volt olyan könnyűvérű, és szerintem te sem vagy az.

Maddison vállat vont.

– Mintha ismernél. Ha nem akarsz tőlem mást, csak egy fotót, akkor rajta, készítsd el.

David hármat is készített.

– Mi a vezetékneved?

– Sutton. Maddison Sutton. – Miközben a férfi elrakta a telefonját, a lány azt kérdezte: – És most?

David nem volt nagy nőcsábász, Emily óta végképp. Azt felelte:

– Tényleg van köztünk némi korkülönbség.

– Te jóságos ég, te csak harmincvalahány éves lehetsz.

– Harminchét.

– Majd nagyapónak szólítalak, te meg hívj csak nyugodtan Lolitának.

– Oké, ez azért nem egy ezredév. Velem vacsorázol?

– Most fejeztem be a vacsorámat. És te is.

– Holnap este.

– Szabad vagyok – vágta rá a lány.

– Ez a hely jó lesz?

– Megnyugtatóan drágának tűnik.

– Fél hatra érted megyek.

– Lassítsunk egy kicsit. Találkozzunk itt.

– Pár pillanattal ezelőtt még készen álltál arra, hogy hazajöjj velem.

– Nem veled – tisztázta a lány. – Az öcséddel.

Bár Davidet még mindig felkavarta a hasonlósága Emilyvel, ezen azért elnevette magát.

– Nagy szerencsémre egyke vagyok.

– Legalábbis azt mondod. Lefogadom, hogy az öcséd helyesebb.

– Még beszélni is úgy beszélsz, mint ő.

– Vagyis hogyan?

– Mindig fél lépéssel előttem jársz.

– És szereted az ilyesmit?

– Attól tartok, kénytelen leszek szeretni.

Nem kívánt több bort. A lány úgy dédelgette a sajátját, mintha el akarná kerülni, hogy együtt távozzanak az étteremből, és azt higgyék róla, hogy végül őt is kifogták a húspiacon. David végül annyit mondott:

– Nos, oké, akkor holnap találkozunk – és ezzel elment.

Az éjszaka kellemesen hűvös volt, a levegő inkább simogatónak tűnt, mint csípősnek, és átjárta a kikötőben végeérhetetlenül emelkedő és süllyedő, partokat ostromló tenger csábító, visszafogott pézsmaszaga.

Miután visszaszerezte a Porschéját a parkolóőrtől, David átszelte a Pacific Coast főutat, és egy bank üres parkolójában állt meg, ahonnan tisztán látta az éttermet.

Tíz percig kellett várnia arra, hogy a lány is felbukkanjon. Amikor meglátta, a parkolóőr már rohant is az elefántcsontfehér, kétüléses Mercedes 450 SL-ért, ami legalább negyvenéves lehetett, de makulátlan állapotúnak tűnt.

Miközben ott állt, a kocsijára várva és az előtér aranyfényében fürdőzve, Maddison mintha nem is csak kapta volna, hanem belülről árasztotta volna a meleg ragyogást.

A látványától újra felütötte a fejét Davidben az a bizonyos szükséglet, de ezúttal a vágy is.

Bár a lány nem tudhatta, hogy ő milyen autóval érkezett, csak távolról merte követni. A forgalom gyér maradt, és egy pillanatra sem kellett attól tartania, hogy szem elől veszti.

Arra számított, hogy egy háznál fognak kilyukadni, vagy talán egy elkerített lakóparknál. A lány ehelyett az Island Hotelba autózott.

David távolról figyelte, ahogy rábízza a Mercedesét egy másik parkolóőrre, aki ott állt a sofőrülés nyitott ajtaja mellett, amíg a kocsi tulajdonosa el nem tűnt az épületben.

Utána hazament, és olyan mély álomba süllyedt öt órára, mintha bedrogozták volna. Arról álmodott, hogy az Island Hotelban keresgéli Emilyt.

A kifutófiúk feketét viseltek, automata karabéllyal jártak, és nem voltak hajlandóak segíteni neki a poggyászával, ami nem számított, ugyanis nem vitt magával poggyászt; csak Emilyt kereste. A recepciós váltig állította, hogy pillanatnyilag senki nem lakik a szállodában, és ez be is igazolódott, amikor David sorban végigjárta a szobákat emeletről emeletre, egyre türelmetlenebbül keresve valakit, aki esetleg láthatta a lányt. Úgy gondolta, talán lement a bárba egy italra. De a bárt tábori kórházzá alakították át, ahol sebesült férfiak feküdtek az ágyakon. Bár David nem emlékezett arra, hogy megsebesült volna, önmagát is ott találta az egyik ágyon, és egy fekete egyenruhás ápolónő látta el. Gumiszalagot használt érszorítóként, egy tűvel megcsapolta a vénáját, és vért vett tőle egy fiolába. Mivel feketét viselt, nem pedig fehéret, David aggódott egy kicsit, hogy talán nem is valódi egészségügyi dolgozó, de a nő biztosította arról, hogy ápolónő és képzett flebotomista. „Sok tapasztalatom van a vérrel, mondta neki. David csak ekkor döbbent rá, hogy Emily az, és megkönnyebbülten közölte vele, hogy „végre megtaláltalak, mire a nő azt felelte: „Erre nem is fogsz emlékezni. Aludj el, és felejtsd el. Nem fogsz emlékezni rá."

David felébredt az éjszaka közepén, és lezuhanyozott.

Homályosan emlékezett az álomra, annak ellenére, hogy az ápolónő arra biztatta, hogy felejtse el. A bal karja hajlatában egy kis piros duzzanatot talált. Egy pókcsípést. Biztosan megérezte alvás közben, amikor megmarta az állat, és ennek megfelelően alakította az álmát. Az alvó elme különös dolgokat képes létrehozni.

Még fel sem kelt a nap, amikor már exportálta Maddison Sutton három telefonos fényképét a dolgozószobai számítógépre, és kinyomtatta őket fényes fotópapírra.

A konyhaasztalra helyezte a képeket, azzal a szándékkal, hogy reggeli közben alaposabban is megvizsgálja őket. Kávét ivott, és semmit nem evett.

A kora reggeli nap ablak alakú fényfoltja lassan odakúszott az asztalon a fotókra, mintha az a gyönyörű arc vonzotta volna magához a ragyogást.

David a hálószobában kihúzta a lábakon álló komód alsó fiókját, és kivett belőle egy huszonkétszer harminc centis dobozt. Utána visszament a konyhába, kinyitotta, és kivette belőle Emily Carlino fényképeinek a gyűjteményét.

Azután pakolta el őket a komódba, hogy… hogy a lány eltűnt. Évek óta nem vette elő azt a dobozt, mert Emily puszta látványa is mérhetetlen fájdalmat és vágyakozást váltott ki belőle – ugyanakkor félelmet is.

Bár fél órát töltött a bizonyítékok alapos vizsgálatával, a legcsekélyebb különbséget sem tudta felfedezni Maddison és Emily között. A két nő gyakorlatilag úgy hasonlított egymásra, mintha egypetéjű ikrek lennének, akik ugyanabból a megtermékenyített petesejtből fejlődtek ki, és ugyanazon a magzatburkon és méhlepényen osztoztak, amíg a világra nem segítették őket.

Hiába vitt oda egy nagyítót a dolgozószobájából, a fotók még alaposabb górcső alá vételével sem jutott semmire. A szeme bagolyszerűre nőtt az üvegkorong mögött, és a lány egyenesen belenézett.

Isaac Eisenstein nem csak egy hétköznapi magánnyomozó volt, akinek az irodájába a harmadik emeletre kell felcaplatni egy lepukkant sikátorból. Ő New York egyik legnagyobb biztonságtechnikai cégét vezette, ami riasztórendszereket, páncélozott járműveket és fegyveres testőröket közvetített. Hivatalos engedéllyel rendelkező magándetektívekből álló csapata bármilyen összetett nyomozási feladattal megbirkózott. Amellett, hogy értékes információkat tudott biztosítani David regényeihez, Isaac a barátja is volt. Amikor David keleti idő szerint reggel kilenckor felhívta, már az irodájában tartózkodott.

David a konyhai mosogató mellett állt, és azt figyelte az ablakon át, ahogy egy tüzestorkú kolibri a kaliforniai szamócafa virágaiból reggelizik, miközben azt mondta:

– Isaac, segítségre lenne szükségem.

– Én is mindig ezt mondom Paziának.

Pazia, Eisenstein felesége keresett pszichiáter volt.

– Lehet, hogy még vele is beszélni akarok majd, mielőtt ez lezárul. De most csak hat fotót küldenék neked.

– Szóval te is obszcén szelfiket készítesz, mint az a seggfej kongresszusi képviselő?

– Nem. Nem akarnék kisebbségi érzéseket kelteni benned.

– Álmodozz csak.

– Két lányról küldenék három-három képet. Úgy fognak kinézni, mintha ugyanarról a lányról készültek volna, de talán mégsem. Betáplálnád őket az arcfelismerő programodba, hogy kiderüljön, ugyanarról az emberről van-e szó?

– Sima ügy.

– És elküldeném egy veterán Mercedes 450 SL kaliforniai rendszámát is. Sokat segítene, ha megszereznéd nekem a forgalmi engedélyében szereplő adatokat. És a huszonöt éves Maddison Sutton jogosítványán szereplő igazolványképet is nagyra értékelném. – A nevet külön lebetűzte.

– Az nem fog menni, bojcsik.1 Ez a vállalat olyan tiszta, hogy még a nagyanyám is hajlandó lenne enni a padlójáról, noha ő retteg a baciktól.

Amennyiben Isaac maga nem is volt képes feltörni az ország összes gépjármű-nyilvántartási adatbázisát, biztosan ismert valakit, aki igen. David úgy sejtette, hogy a tagadása ellenére is meg fogja kapni a kért információt.

– Nos – nyugtázta –, meg kellett kérdeznem.

– Nekem pedig ezt kellett válaszolnom.

– Értem. A fotók egy része egyenesen az iPhone-omról érkezik majd, de a másik három beszkennelt, fekete-fehér darab lesz.

– Nekem jó. Figyelj, kölyök, ugye, nem kerültél bajba odaát?

– Bajba nem. Csak egy fura helyzetbe.

– Nem akarsz mesélni róla?

– Majd ha visszaértem New Yorkba.

– Ami azt jelenti, hogy soha.

– Dehogynem, mesélek majd – ígérte David.

Isaac felsóhajtott.

– Mindig annyira odafigyelsz arra, hogy nehogy kiterítsd a lapjaidat, mintha az egész életed egy pókerjátszma lenne.

Előző kedden, amikor már tudta, hogy nyugatra készül, David Thorne vett egy jegyet egy menetrend szerinti járatra Orange megye John Wayne repülőteréről Sacramentóba. A gép 9:40-kor ért földet Sacramento nemzetközi terminálján.

Bérelt kocsijában volt GPS, de nem használta. Már olyan sokszor megtette ezt az utat a Folsom állami börtönhöz, hogy fejből tudta.

A Folsomban két szigorított biztonságú egység volt, amelyekben olyan visszaeső bűnözőket és erőszakos egyéneket tartottak fogva, akik veszélyt jelentettek a többiek biztonságára. Az egységeket magas falak, és újabban szögesdrót spirálok vették körül.

Az alacsony égbolt esővel fenyegette a tájat. Ezekbe a felhőkbe nem lehetett más alakokat beleképzelni, csak harcias, embertelen lények baljós arcát.

A szigorított biztonságú épületek látogatói fogadóközpontjában mennyezetre erősített kamerák figyelték, ahogy David bemutatja az igazolványát, átmegy egy fémdetektoron, majd aláveti magát a fluoroszkópos vizsgálatnak.

A börtön vezetősége, Ronald Lee Jessup bentlakó rab és Jessup ügyvédje mind engedélyezték, hogy David rendszeresen meglátogassa a foglyot. Ők azt hitték, az író egy könyvhöz szeretne bennfentes információkat szerezni Jessuptól, noha ez nem így volt, de David minden hónapban átutalt ötszáz dollárt a rabnak, amin élelmiszert, könyveket és olyan holmikat szerezhetett be, amelyek kellemesebbé tették az életét a rácsok mögött. Mivel Jessup ezt leszámítva nincstelen volt, a hozzájárulás eleve biztosította, hogy szívesen lássa Davidet, noha a járadék folyósítása kicsit nyomta az író lelkiismeretét.

Egy olyan helyiségben találkoztak, amit ügyvéd-kliens megbeszélésekre tartottak fenn. A két méter negyven centis asztal és a két pad a padlóhoz volt csavarozva.

Jessupot már David megérkezése előtt odavezették, lábát az egyik padhoz béklyózták, kezét pedig az asztal peremébe hegesztett acélgyűrűhöz bilincselték. Így nem tudott felállni, és a látogatója felé is legfeljebb egy kézzel nyúlhatott.

Egy fegyveres őr figyelte egy üvegablakos ajtó mögül, hogy vészhelyzet esetén azonnal közbeléphessen. Az őr olyan mozdulatlanul állt, hogy nem is tűnt igazinak, csak egy robotnak, amit úgy lehet aktiválni, hogy betörik az üveget, ami mögött várakozik.

David leült Jessuppal szembe, és egy A4-es borítékot tett az asztalra. Az őr már korábban átvizsgálta a tartalmát.

Ronald Lee Jessup nagydarab, de jóindulatú benyomást keltő férfi volt, akinek olyan együgyű kedvességet tükrözött az arca, hogy akár Lennie-t is eljátszhatta volna Steinbeck Egerek és emberekjében. A média néha azt mondta, hogy sárga a szeme, de ez nem volt igaz. Meleg, mézbarna tekintete akár egy plüssmackó bársonyos pofácskájához is illett volna. És attól is plüssállatosnak tűnt egy kicsit a szeme, hogy nem volt túl sok mélysége.

– Jó reggelt, Mr. Thorne! – Jessup lágy, dallamos hangja mindig meglepte a környezetét. – Kedves magától, hogy eljött meglátogatni a jó öreg Ronnyt.

– Hogy van, Ronny?

– Én jól. Maga is?

– Igen, remekül vagyok.

– Ezt örömmel hallom. És köszönöm a befizetéseket